Vén asszonyok nyara

szeptemberi enyhe, derült idő.

Venator

János, l. Crotus Rubianus.

Vencel

szent, cseh herceg, kit nagyanyja szt. Ludmilla (l. o.) nevelt, ifju korában 926. vette át a csehek kormányzását. Pogány anyja Drahomira Ludmillát megölette 927., és fiának neve alatt uralkodni és a kereszténységet kiirtani akarta. V. azonban rövid iő mulva felszabadult anyjának befolyása alól és megjelenvén anyja és az országnagyok előtt, ünnepélyesen és határozottan kijelentette, hogy nem gyermek többé, nem engedi a keresztény törvényt többé gyaláztatni, Krisztus törvényei szerint fog uralkodni. A pogány országnagyok Boleszláv öccsével élükön orgyilkos módon 935 szept. 28. meggyilkolták. Emléknapja szept. 28. A csehek védő szentjükül tisztelik. L. még Csehország (története).

Vencel

(III.), magyar, utóbb cseh király, II. Vencel cseh király fia, IV. Béla magyar király egyik leányának Annának szépunokája, szül. 1289., megh. 1306-ban. 1301. a magyar főurak jó része atyját választotta meg királynak, de az maga helyett fiát ajánlotta. A magyar főurak az ajánlatot elfogadták és V.-t nagy kisérettel Budára hozták. Innen Székes-Fejérvárra viték s ott 1301 aug. 27. Gimesy János kalocsai érsek őt királlyá koronázta. Ekkor egyúttal nevét a magyarosabb Lászlóra változtatták. Egykoru oklevelekben tehát László néven fordul elő. A gyermek király azonban nem tudott megküzdeni az akkor hazánkban dúló fejetlenséggel, ellenfele I. Károly magát székvárosát is ostrom alá fogta, a főurak pedig csak addig segítették, mig adományokkal jutalmazhatta őket. Értesülvén erről atyja, 1304 jun. haddal jött fiáért és útközben elfoglalván s kirabolván Esztergomot, V.-t a koronával együtt hazavitte Csehországba. Nemsokára atyja meghalt (1305 jun. 21.) s igy V. lőn Csehország királya. A magyar királyságról 1305 okt. 9. mondott le Ottó bajor herceg javára. Mint cseh király, tivornyázásnak adta magát s részegségében több olyan igéretet tett, melyet józan fővel kénytelen volt visszavonni. E miatt cimborái megharagudtak rá s egyik közülök 1306 aug. 4. Olmützben világos nappal három tőrdöféssel megölte. Jegyese volt III. Endre magyar király árvája, Erzsébet, de ezen eljegyzését fölbontotta és Mesek hesseni herceg leányát Violát vette el. V. ö. Hist. Hung. Fontes Dom.; Pór, Csák Mété stb.

Vencel

1. német császár, mint cseh király IV. Vencel, IV. Károly császár legidősb fia harmadik nejétől, Schweidnitz Anna hercegnőtől, szül. 1361 febr.26. megh. Prágában 1419 aug 19. Már gyermekkorában koronázták cseh királlyá és tiz éves korában házasságra lépett I. Albrecht bajor herceg Johanne leányával. 1373. Brandenburg őrgrófságát kapta hűbérül, melyet azonban továbbra is atyja kormányzott; 1376 jun. 10-én német-római császárrá választották s jul. 6. Aachenben megkoronázták; 1378. pedig atyját a német és cseh trónon követte. Németországban kezdetben oda törekedett, hogy a hercegek, lovagok s a városok közötti örökös viszálykodásoknak véget vessen, s 1383. a nürnbergi birodalmi gyülésen ünnapélyesen kihirdeté a közbékét; azonban sem ez, sem később a hiedelbergai (1384) és mergentheimi (1387) gyülés rokon határozta nem eredményezte a kivánt sikert. Elkeseredésében mind jobban visszavonult a közügyektől s legtöbb idejét otthon, Csehországban, vadászattal és dőzsöléssel töltötte. Hosszabb szünet után 1389-ben Egerbe fejedelmi gyülést hivott össze, hogy a közbéke feltételeit megállapítsa. Ezen gyülésen cserben hagyta a városokat, holott azokat röviddel elébb még ellenállásra buzdítá. Nemsokára Csehországban is meggyült a baja a hatalomra vágyó nemességgel és papsággal. A prágai érsekkel viszályba keveredvén, annak titkárát Pomuk (Nepomuk) Jánost 1393. a Moldva folyóba dobatta, mert azzal gyanusította, hogy az érseket ellene felbujtogatta. Egyúttal kemény harcot folytatott a nemesség ellen, mely a koronajavak visszaadását megtagadta, s közüle többeket minden kihallgatás nélkül kivégeztetett. V. tehetetlen, erőszakos és kegyetlen kormánya arra birta a cseh nagyokat, hogy V. fivéréhez, Zsigmond magyar királyhoz és unokatestvéréhez, Jobszt morva őrgrófhoz forduljanak, kiknek közbejöttével a császár 1394. prágai várában meglepetett s több hónapig fogva tartatott, mignem öccse János görlitzi herceg és néhány német fejedelem erélyes fenyegetései folytán ellenfelei szabadon bocsátották. Azonban V. kénytelen volt kiszabadulásakor olyan szerződést aláirni, mely királyi hatalmát mélyen alásülyeszté, ellenben az oligárkia befolyását mértéktelenül felemelé. Miután Zsigmond 1410. császárrá választatott, bátyja a körülmények által kényszerítve a császári cím megtartásával átruházta jogait öccsére s azontúl váraiban és vadászkastélyaiban egyedül megszokott kedvteléseinek élt. V. ö. Pelzel, Lebensgeschichte des römischen und böhmischen Königs Wenzel (Prága 1788-90, 2 köt.); Lindner, Geschichte des deutschen Reiches unter König Wenzel) Braunschweig 1875-76, 2 köt.); u. az, Geschichte des deutschen Reichs vom XIV. Jahrhundert bis zur Reformation (2 kötet); Weizsäcker, Reichstagsakten unter König Wenzel (München 1868-77, 3 köt.); Vahlen, Der deutsche Reichstag unter Kaiser Wenzel (Lipcse 1892).

2. V. (I.), cseh király, I. Ot|okár fia, kit 1230. követett; ámbár a Hohenstaufen-házzal rokonságban állott (neje Sváb Fülöp leánya volt), a Staufokkal mégis ujjat húzott, minek folytán 1248. kénytelen volt a cseh nemesség zendülése következtében, melynek élén tulajdon fia Ottokár állott, Csehországból elmenekülni. De már 1249. visszatért országába, melyet azontúl békében kormányzott 1253 szept. 22. bekövetkezett haláláig. I. V. nagy barátja volt a németeknek s kivált bőkezü pártolója a minnesängereknek; a neki tulajdonított szerelmi dal azonban nem tőle való.

3. V. (II.), cseh király, II. Ottkár fia, ki atyjának 1278. Dürnkrutnál bekövetkezett halála után foglalta el a cseh és morva trónt. Eleintén Ottó brandenburgi őrgróf gyámsága alatt állott, ki őt egy ideig fogságban tartá s ezalatt az országot kifosztogatta. Sorsa csak akkor fordult jobbra, midőn Habsburgi Rudolf leányát Guta hercegnőt nőül vette (1283). De a cseh főurak rakoncátlankodásainak nem tudott véget vetni. A cseh koronával egyesíté Egert és Meissent s hűbéri jogot nyert a sziléciai hercegségek felett. 1291. Kis-Lengyelország (Krakó és Sandomir), 1300. Nagy-Lengyelország királyává választatott, melynek örökösével, mint második nejével házasságra lépett. Fiát 1302-ben magyar királlyá választatván, megh. 1305 jun. 25. II. V. a német irodalomba, mint a költészet kiváló művelője, a minnesängerek között foglal helyet.

Vencelin

wassenburgi gróf, István magyar vezérnek szolgálatába állt. A Koppány ellen indított seregnek Hunt é Pázmán lovagokkal együtt egyik vezére lett s a hadjárat megkezdése előtt nyugati szokás szerint ők hárman ütötték lovaggá István vezért. A Veszprém táján vívott csatában (998) hagyomány szerint V. párbajban megölvén Koppányt, ennek hada szétfutott s István teljes győzelmet aratott. Dédunokája volt Bátor Opos.

Vencsellő

(Ó- és Új-V.), nagyközség Szabolcs vármegye dadai felső j.-ban, (1891) 2565 magyar lak., postahivatallal és postatakarékpénztárral.

Venczell

Ferenc, nyitrai püspöki általános helynök, pápai főpap, nagyprépost, szül. Chinoránban 1837 febr. 21. Középiskoláit Nyitrán és Nagyszombatban, a bölcsészetet és három teologiai évet Nyitrán, a negyediket Budapesten végezte, Pappá szentelték 1859. Káplán volt Kollarovicon és Pogrányban. 1860. püspöki szertartó és egyházmegyei iktató, 1862. szentszéki aljegyző, 1863. jegyző, 1865. püspöki titkár, 1871. címzetes kanonok és irodaigazgató, 1874. nyitrai kanonok, 1875. Roskoványi Ágoston püspök általános helynöke, 1878. címzetes apát, 1887. pápai prelatus, 1890. káptalani nagy prépost, 1892. káptalani helynök, 1893. Bende Imre püspök általános helynöke. Az egyházmegye hitéletének és a tanügy felvirágoztatásának fáradhatatlan előmozdítója.

Vendée

(ejtsd: vandé), 1. a Sevre Niortaisenek 70 km. hosszu jobboldali mellékfolyója, a francia Deux-Sevres, V. és Charente-Inférieure départementokban. A Sauvagerei tóból ered, fölveszi a Meret, Fontenay-le-Comte-nál kis hajókra nézve járhatóvá lesz és Maranstól 2 km.-nyire torkollik. - 2. V., francia département az Atlanti-oceán, Charente-Inférieure, Deux-Sevres, maine-et-Loire és Loire-Inférieure közt, 6971 km2 ter. (1896) 441,735 lak. Felszinén megkülönböztetik a nagyobb részét takaró Bocage dombos területet, a sík Plainet a DNy-i részében és a nedves talaju Maraist, amely ÉNy-on Marais Breton és ÉK-en Marais Poitevin nevet visel. A Bocageban vannak a legnagyobb magaslatai: egy névtelen domb (288 m.) és a Mont-Mercure (285 m.). Partjai egyhanguak; kevés hegyfok (Pointe de l'Aiguille) nyulik a tengerbe; kikötői: Beauvoir, St.-Gilles-sur-Vic, Sables d'Olonnes. Hozzá tartoznak: Bouin (45 km2 ter.), Noirmoutier (apály idején a szárazfölddel össze van kötve) és Yen szigetek. ÉK-i határán a Sevre-Nantaise a Mainenel, D-i határán a Sevre-Niortaise a V.-vel, továbbá a Vic, Jaunay, Ausance, a 104 km. hosszu és 22 km.-nyi hosszuságban hajózható Lay a Yonnel, végül a Loireba szakadó Boulogne öntözik. Az éghajlat enyhe és nedves, de csak kevés helyen egészségtelen. Területéből 1020 km2 rét s 4686 km2 szántóföld; fő termékei: a búza (1893-ban 2.084,030 hl.), rozs (33,645 hl.), kétszeres, zöldség, burgonya, repce és bor (1893-ban 1.051,436, 10 évi átlagban 367,183 hl.). A bányászat szolgáltat szenet (Chantonnay és Vouvant mellett), vasat, ólmot, antimont, gránitot, hidraulikus meszet, malomköveket, agyagot és tőzeget. A lakosság, amelyből sok matróz kerül ki, leginkább földmíveléssel és állattenyésztéssel, azonkivül halászattal és sófőzéssel foglalkozik; az ipar nem jelentékeny; készítenek hamuzsírt, házi-, vitorlavásznat, köteleket, durva posztót, papirost, üveget, agyagedényeket, bőrt és téglákat. Járásai: Fontenay-le-Comte, La-Roche-sur-Yon és Sables d'Olonne; székhelye: La-Roche-sur-Yon (azelőtt Napoleon V.).

V.-t a régi Poitouból szakították ki és megalakítása után csakhamar történelmi jelentőségre tett szert. Az elszigetelten élő lakosok a nemesek és jobbágyok közti különbséget nem érezték ugy, mint Franciaország többi részeiben, mert a nemessége nem volt gazdag és a közlekedő utak hiánya miatt az udvarral nem igen érintkezett; jobbágyterhei sem voltak súlyosak és azért a fracia forradalom által teremtett új helyzettel megbarátkozni nem igen tudtak. Már 1790. elégületlenség tört ki közöttük; a chouanok (l. o.) rablásai előhirnökei voltak egy általános fölkelésnek, amelyre az alkalmat az 1793 márc. 12. elrendelt általános újoncozás adta meg és amelyhez a régi Poitou nagyobb részének, Anjou és Bretagne egy részének lakossága is csatlakozott. Máj. közepén Larochejacquelein Fontenay-le-Comte-nál (1793 máj. 24.), Thouarsnál, Saumurnál (jun. 10.) a fölkelés leverésére kiküldött csapatokat legyőzte. A fölkelés középpontjává ekkor Saumur lett; itt tartotta üléseit a fő tanács, amely Cathelineaut választotta fővezérré. 1793 jun. 29. megtámadták Nantesot, de itt oly kudarcot szenvedtek, hogy a royalisták nagy része szétfutott. A konvent ezt az alkalmat a fölkelés teljes leverésére akarta felhasználni. La Rochelle felől Rossignol és Brest felől Canclaux közeledett egy-egy nagyobb sereggel. A fölkelők azonban d'Elbée vezérlete alatt, aki a jul. 11. elhalt Cathelineau helyébe lépett, makacs ellenállást tanusítottak. Larochejacquelein megkisérlette az előnyomulást a tengerpart felé, hogy a brit hajóhad partra szállítását lehetővé tegye, de vereséget szenvedett; nov. 21. Dolnál újra győzött ugyan, de dec. 12. Le Mans közelében Westermann és Marceau generálisok kétségbeesett védelem után újra legyőzték. Mintegy 10,000 fogoly férfit, nőt és gyermeket végeztek ki a forradalmi vezérek. Dec. 23. Savenaynál Westermann újra megverte a royalistákat; csak Larochejacquelein és Stofflet menekülhettek el néhány társukkal. A foglyokat, köztük nőket és gyermekeket is, ekkor Nantesba vitték, ahol Carrier kartácsokkal ölette meg őket. A fölkelés azonban ekkor még sem volt leverve, mert Charette vezérlete alatt újabb csapatok gyültek össze, akik a köztársaságiakra érzékeny csapásokat mértek. A konvent ekkor eltökélte, hogy az egész V.-t pusztává teszi. Turreau vezérlete alatt «pokoli csapatok» küldettek ki; ezeknek munkáját a gondviselés is megkönnyíteni látszott, mert Larochejacquelein 1794 jan. 28. meghalt és a royalisták közt egyenetlenség tört ki. Robespierre bukása után azonban a helyzet megváltozott. Carnot javaslatára 1794 dec. 2. V. lakóit békével és általános amnesztiával kinálták meg. Ugyanekkor a konvent kiküldöttei a fölkelők vezéreivel alkudozásba bocsátkoztak, aminek következménye volt, hogy 1895 febr. 15. Charette letette a fegyvert La Jaunayeben, amit máj. 2. Stofflet és mások is követtek. Ezután is többször nyugtalankodtak V. lakói és a teljes nyugalmat csak Bonaparte generálisa Hedouville tudta 1800. helyreállítani. A Bourbonok a V.-t nagy kegyekkel árasztották el. 1830. a juliusi forradalom után megint keletkezett egy párt, amely a Bourbonok érdekében új fölkelést akart támasztani; azonban 1832. a berryi hercegnő elfogatása azt gyökerében elfojtotta.

Vendégállvány

l. Állvány.


Kezdőlap

˙