Ajánlás
A Veszprém megyei bibliográfiák sorozat harmadik tagját tartja kezében az olvasó, benne megyénk híres szülöttének, Lőrincze Lajos nyelvészprofesszornak szeretnénk emléket állítani. Még életében ígértem meg neki, hogy összeállítom írásainak jegyzékét. Még ő maga választotta ki, és kérte fel dr. Margócsy József tanár urat a bevezető megírására. Sajnos már nem szerezhetünk vele örömöt neki: a bibliográfia lassan készült, ő pedig túl korán távozott közülünk. Idén öt éve.
Lőrincze Lajos a Veszprém megyei Szentgálról indult, a pápai Református Kollégiumon keresztül vezetett az útja Budapestre, majd a nagyvilágba és hűségesen vissza, hiszen ugyanaz a belső kényszer hajtotta, mint Nagy Lászlót: "holtig a hűségtől nem menekülhetsz".
A kiváló név- és nyelvjáráskutató egyre inkább nyelvművelő lett: írásban, szóban, itthon és külföldön, rádióban, tévében, sajtóban, a nyelvheteken és az anyanyelvi konferenciákon hirdette fáradhatatlanul az anyanyelv igéit. Egy teljes nemzedékben ő tartotta ébren a nyelvi lelkiismeretfurdalást, egy korszaknak szinte ő volt a legismertebb magyar személyisége. A nyelvművelő mozgalom vonta el több tervezett, de soha el nem készült munkájától, a "magasabb tudományos karriertől" - amit az irigyei nemegyszer felróttak. Azt hiszem, hogy tudós, jó nyelvész több is van még, de igen keveseknek és ritkán adatik meg olyan ismeretterjesztő, szervező és kapcsolattartó képesség, mint az övé volt, s oly természetes otthonosság az akadémián és a falusi művelődési házakban, az amerikai magyar iskolákban és a székely falvakban egyaránt. Nehéz politikai időkben is tudott eredményeket elérni és rendíthetetlenül állt a nyelvőrség vártáján.
Így válhatott munkássága a nemzettudat ápolásában, a nyelvi ízlés nemesítésében történelmi jelentőségűvé. Kodály Zoltán, Illyés Gyula, Fábián Pál és mások méltán nevezték az elmúlt fél évszázadot a nyelvművelésben "Lőrincze korszaknak". Évtizedeken keresztül ő jelentette a kisebbségben és a szétszórtságban élőknek az "együvé tartozás tudatát és a számontartás reménységét", mint azt a jóbarát Czine Mihály fogalmazta meg. Kortársai nem felejtik kedves, szerény egyéniségét, jellegzetes meleg hangját, makacs, kitartó, szívós harcát édes anyanyelvünkért és az azt beszélőkért.
Az utókor azonban hajlamos a feledésre és a hálátlanságra. Azt reméljük, hogy bibliográfiánk segít életben tartani emlékét, forrása lehet a kutatóknak és tanulóknak egyaránt, és segítője mindenkinek, aki az anyanyelv iránt érdeklődik a későbbi időkben is. Mi pedig büszkén tartjuk számon őt és munkásságát mint Veszprém megyei örökséget.
Balogh Ferencné
MARGÓCSY JÓZSEF
Egy emberközpontú nyelvművelő
(bevezető gyanánt)
Aligha kell találgatni: Lőrincze Lajosról van szó, akinek gazdag írásbeli munkásságáról jelentet meg részletes bibliográfiát a veszprémi Eötvös Károly Megyei Könyvtár. Ennek a bevezetőnek olyasféle feladatot szabtak, hogy a kötetben szereplő adatokhoz, összeállításhoz valamilyen személyesebb eligazítást adjon.
"Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek,
És áhitattal ejtsétek a szót,
A nyelv ma néktek végső menedéktek,
A nyelv ma tündérvár és katakomba,
Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek... "
(Reményik Sándor: Az ige)
Minden Lőrinczéről szóló lexikoncikk, méltatás elsősorban nyelvművelő munkásságáról beszél: itt is ez látszik a legalkalmasabb kiindulási pontnak.
Kétségtelen, az 1945 utáni nyelvművelő munka leginkább az ő nevéhez fűződik: lassan már fél évszázada, hogy Kodály biztatására ez lett munkásságának fő területe. Napjainkra már szerteágazó ez a nyelvészeti témakör; megsokasodott a résztvevő szakemberek tábora is. Lőrincze és munkatársai mindig világosan rámutattak arra, hogy az effajta nyelvészeti foglalatosság már régebbi keletű és figyelmesen nyilván is tartják az elődök szerepét, eredményeit.
Maga a szorosabb értelemben vehető nyelvművelés több, mint 120 évesnek mondható: 1872. januárius 15-én jelent meg a Magyar Nyelvőr című folyóirat első száma, benne Szarvas Gábornak Mit akarunk? című, határozott hangú nyelvművelési programja, Ennek eléggé kategorikusan szabályozó, tiltó-tagadó fogalmazása kezdettől sok ellenkezést is keltett. - Főleg az első háború után már nemcsak nyelvész-körökben volt gyakori téma a nyelvművelés, hanem olyan írók, mint Kosztolányi, tanárok, mint Pintér Jenő, Dengl János és mások oktatási, nemzetnevelési programként fogták fel a nyelv tisztaságáért, helyesnek tartott műveléséért, megújulásáért kifejtett tevékenységüket: hírlapok hasábjain, iskolai mozgalmakban, egyetemi előadásokon. Halász Gyula a harmincas években már a rádióban tartott nyelvművelő-nyelvvédelmi előadásokat. 1938-ban kiadott, ilyen tárgyú előadásait tartalmazó kötete címének, az Édes anyanyelvünknek "átvétele" természetesnek mondható az újabb időkben. Lőrinczéék támaszkodhattak az 1932-ben ilyen céllal indított Magyarosan c. folyóiratra is, amelynek első szerkesztője Nagy J. Béla, a háború után majd Kovalovszky Miklós, cikkeinek szerzői pedig a második háború utáni nyelvművelésnek is legtevékenyebb támogatói.
Majdnem száz évvel Szarvas Gábor kiáltványa után Lőrincze is szükségesnek tartja a pontosabb értelmezést Nyelvőrségen kötetének előszavában. "A nyelvőrködésnek régi, de ma is élő egyoldalú felfogása, amely szerint a nyelvművelés egyetlen célja az idegen hatások, főként az idegen szavak elleni küzdelem, - már idejét múlta. De elavult az a szemlélet is, amely a nyelvi jelenségeket csak a jó és rossz kategóriáiba tudja beosztani, a nyelvhasználat gazdag sokszínűségében csak fehéret és feketét látva. A mai nyelvművelés - távlataiban - a nyelvi valóság feltárására, a nyelv életének megismertetésére, a nyelvi változások törvényeinek kifürkészésére törekszik. A nyelvi jelenségeket nem önmagukban, hanem felhasználásukban, funkciójukban szemléljük: a helyes-helytelen osztályozás helyett szükség szerint azt kérdezzük, mikor, milyen körülmények között, minek a kifejezésére, milyen stílusárnyalatban jó vagy nem jó az egyik vagy másik szavunk, kifejezésünk. Ennek megfelelően a diktatórikus döntést, a fenyegetést a nyelvi nevelés, a meggyőzés módszere váltja fel."
Majd kissé lejjebb: "aki ma nyelvőrségen áll, nem öldöklő szerszámokkal fegyverkezik fel. Nem fegyveres őr, inkább talán olyan toronyőr, aki helyzeténél fogva messzebbre lát, s a magaslatról beszámol a tapasztalatairól azoknak, akiknek szemhatára szűkebb. Elmondja, mit lát a tájban, merre vannak szépen rendben tartott gazdaságok vagy vadvirágos, esetleg gazos földek. Térképezi a tájat: merre vezetnek a jó utak, hol téved az utazó nehezen járható helyre, veszedelmes szakadékba. Beszámol a táj életéről, változásairól. De nem kerüli el a figyelmét a bomladozó épület s a viruló vetéseket fenyegető kártevő sem. Továbbadja azt a sok szépséget, ami szeme elé tárul, távcsöve segítségével még a messze csillogó havasokról is tudósíthat tornyából." (Akadémiai K., 1968. 6-7. p.)
Lírai megfogalmazású ez az érvelés; ritka az akadémiai kiadó, akadémiai intézetek köteteiben. Itt azonban helyénvaló, hogy így világossá legyen mindenki számára az a változás, szemléletújítás, amely a Magyar Nyelvőr indulása óta eltelt. Azzal együtt, hogy ennek a folyóiratnak 1953 végétől haláláig Lőrincze a szerkesztője, Szende Aladár közreműködésével: s így azt is természetesnek foghatjuk fel, hogy a folyóirat is az új, egyesek szerint pozitívnak nevezett, mások által inkább funkcionálisnak minősített, Lőrincze és közvetlen munkatársai szerint pedig emberközpontúnak mondott nyelvművelés szaklapjává vált, - az utóbbi időben már nem is egyedüli nyelvművelő folyóiratként.
Hogyan is kell értenünk ezt az új minősítést? Idézzük magát Lőrinczét: "Nyelvművelésünk mostani szemléletét én emberközpontúnak szoktam nevezni, a régebbi nyelvközpontúval szemben. Emberközpontú - két szempontból is. Először: a nyelvi jelenségeket a nyelvet beszélő ember, a társadalom érdeke, célja szempontjából nézzük; a társadalmi hasznosság, felhasználhatóság dönt a helyes és helytelen, a jó és rossz kérdésében; következésképpen abban, hogy a keletkező, jelentkező újat támogatjuk, tűrjük vagy tiltjuk. Tehát a nyelvi változások próbája is az, hogy használható-e, megfelelő-e, szükséges-e az ember, a társadalom számára. - Másodszor: a nyelvművelés tárgya nemcsak, sőt manapság főként nem a nyelv, hanem az ember. Legalábbis így kellene lenni." (Emberközpontú nyelvművelés. Magvető, Bp. 1980. 13. p. Gyorsuló idő-sorozat.)
Ugyanitt, később Lőrincze idézi Németh G. Bélának egy régebbi cikkét, amely foglalkozik a régi és a korszerű nyelvművelés közti különbséggel, s az utóbbit nyelvi népművelésnek nevezi. Németh G. szövegének eredeti folytatása szerint ez a fajta mai nyelvművelés "nem oktatja ki az olvasót, a hallgatót, nem riasztja el tételes szabályok áradatával, nem kényszerít... kihívó, fölényes, kicsinylő hangjával dacos ellenkezésbe, hanem mintegy megbeszéli vele a szóban forgó nyelvi kérdést, hogy lehetőleg ne csak kifogástalan használója legyen a nyelvnek, hanem amikor a szükség úgy hozza, fejlődésének is formálója, segítője, ellenőre lehessen". (U. o. 26. p.)
Két központ körül gyülekezhettek e mozgalom hívei, szerencsésen egyeztetve a tudományos igényességet az ismeretterjesztő célkitűzéssel. Az egyik az MTA Nyelvtudományi Intézete, ahol Lőrincze is dolgozott: ide tartozik a Magyar Nyelvőr szerkesztősége is kiterjedt külső munkatársi gárdájával. A legelső időkben a rádiós műsorok egy részének is ők a szerzői. - A másik központ a Tudományos Ismeretterjesztő Társaság (TIT), ahol a népművelési jelleg uralkodik. Itt találkoznak az ismeretterjesztő hajlamú nyelvtudósok a területi előadókkal, a mozgalom híveivel, támogatóival. Néhány évvel a TIT megalakulása után az eredetileg irodalmi és nyelvi szakosztályból az utóbbiak önállósodtak: ezzel egyszersmind az országos irányítás, összefogás erőteljesebbé válhatott. A szakosztály választmányának tagjai, Lőrincze elnöklésével, nemcsak szakmájuk kiválóságai, hanem (egyszersmind) a megyékben folyó ismeretterjesztés irányítói, előadói. Vidéken ez a szervezeti kettéválás nem kizárólagos: az előadók egy része irodalmi és nyelvi előadásokat is vállalt, teljesített sikerrel. A nagyszámú előadói gárda országos kampányokat is vállalhatott, főleg a hamarosan évenként rendszeresen sorra kerülő Magyar Nyelv Hete keretében, amikor a nyelvművelő ismeretterjesztő mozgalom - tág értelmezésben - kapcsolódott egy-egy vezető témához, címhez, s felvonultatta széles körből származó előadóinak változatos módszereit is.
Ennek az emberközpontú népművelő nyelvművelésnek közismerten fontos színtere a rádió, ott is az Édes anyanyelvünk c. rovat. 1952-től 1991 legvégéig működött: folyamatosan. Akkor alakították át a rádió műsorstruktúráját, és közbejött Lőrincze megbetegedése is 1991 nyarán. Némi szünet után, 1992-ben már ritkábban, a Kulcsár Katalin által szerkesztett csütörtök délelőtti vegyes műsorban bukkan fel Lőrincze egy-egy "ötperce". Olykor, éppenséggel a kényszerű kórházi környezetben előforduló, megfigyelt tanulságos nyelvi jelenségekről, ottani beszélgetések közben felmerült nyelvészeti érdekességekről. Párhuzamosan Lőrincze az írást sem hagyta abba. Betegágyán írta meg, és a Magyar Nemzet 1992. október 10-i számában jelent meg, az általa gondozott Anyanyelvünk rovatban egy cikke Veszprémi tervek címmel. Abból indul ki, hogy "szülőföldjének fővárosában" az egyik iskola felveszi Simonyi Zsigmond a nevét, aki majdnem 140 évvel azelőtt, 1853-ban született a nevezetes városban. E rövid cikkben is nyomon követhető a rádiós ötpercek gondos szerkezete: aktualitásból indul ki, van benne néhány adat Simonyi életrajzához, nyelvművelő-nyelvészeti harcaihoz, jelentőségének mostani értékeléséhez, megértéséhez; majd a befejezés most is szinte csattanóra megy ki, egy kis humorral, idekacsintással. Mindazzal, ami sava-borsa, értéke volt Lőrincze előadásainak, rövidebb-hosszabb tanulmányainak, tudományos munkájának, népszerűsítő cikkeinek.
Ezekről a rádióelőadásokról azonban részletesebben is szót kell ejteni. Péter László visszapillantó és jubiláló üdvözlésében (Magyar Nemzet, 1992, október 27.) pontosan megjelöli az első adás napját: ez 1952. október 15. - Közismert, hogy kezdetben alkalomszerűek voltak a 15 perces nyelvművelő összeállítások. A közvéleménykutatás, a szerkesztői tapasztalatok felhasználásával, nem utolsó sorban az érkező hallgatói levelek hatására 1955 júliusában áttértek az ötperces műsorokra: vasárnap reggelenként, immáron minden héten. Ez a változtatás egyszerre magasra emelte a "hallgatottságot". Az iskolák kívánságára a vasárnapi műsort hétköznapon megismételték, hogy jobban bekapcsolhassák a nyelvi nevelésbe. 1961-től már hetenként háromszor került sorra egy-egy ötperc - egyidőben a külföldön élő magyaroknak szóló adásban, a Szülőföldünkben is. (Itt említendő meg, hogy 1992-ben, éppenséggel a négy évtizedes munkára emlékezve, a Magyar Rádió elnöke Arany mikrofonplakettal tüntette ki Lőrincze Lajost.)
Az első tíz év tapasztalatairól 1961 tavaszán nyilatkozott: a közönség igényeiről, a rovat rugalmasságáról, az aktualitás követelményéről. "Különösebb terv nélkül készül a sorozat. A szinte napról napra változó-alakuló élő nyelv a témánk, a felbukkanó hibák, amelyekkel bőven szolgálnak az újságok, folyóiratok, s a kérdések, amelyeket a hallgatók intéznek hozzánk. Írók és munkások, tudósok és parasztok egyaránt érdeklődnek anyanyelvünk kérdései iránt, másrészt nagyszerű tudományos nyersanyag ez a sok levél annak vizsgálatára, hogy egy meghatározott időszakban milyen nyelvi problémák kiket érdekeltek, mik a kor vitatott kérdései stb." (Boros János beszélgetése L. L.-sal. Rádió és Televízió Újság, 1961. 21. szám.)
Több ismerősöm állt - olykor sűrű - levelezésben Lőrinczével, így eléggé gazdag tapasztalatokat szerezhettem a más-más képzettségű, vérmérsékletű levelezők benyomásairól, véleményéről. A legnagyobb elégedettséget az jelentette, ha névre szóló levélválasz érkezett, - s a leírtak megfeleltek a levélíró várakozásának. Hasonló "értékű" az a válasz, amely többek kérésére, kérdésére vonatkozik az egyik elkövetkező ötpercben, különösen, ha meg is említi Lőrincze az érdeklődő nevét. A kapott válasz olykor családi, tanári szobai vitát is érint, s ilyenkor - az adott kornak megfelelő felfogásban - a válasz döntésként is fogadtatik, vagyis Roma locuta: causa finita; mintha ilyenkor Lőrinczét tartották volna az ügyeletes hatóságnak. Főleg az idősebbek olykor elégedetlenek, mert a kapott válasz nem felelt meg az érdeklődő hajdani iskolai tanulmányainak, receptjeinek állítólagos "szabályaival". S ekkor jött az esetleges viszontválasz türelmetlenkedéssel, vádaskodással. Közelebbi kapcsolatban álltam egy nyugdíjas mérnökemberrel, aki kiterjedt levelezésében mindig tudatta ismerőseivel, hogy akkor, éppen milyen hőfokon áll "viszonya" Lőrinczéhez, aszerint, hogy a kapott válaszok egyeztek az ő felfogásával, vagy pedig "érthetetlenül, felháborítóan liberálisok, elfogadhatatlanok" voltak. Budapesti lakosként el-elment a Kossuth-klubba, a TIT-előadásokra, amikor nyelvművelés a téma, s orthodox nézeteit keményen, pattogó szavakkal ismételgette.
Gyakran hallható, olvasható, hogy Lőrincze afféle intézmény volt: szakmájának, közéletünk mindennapjának is tartozéka. Erre hoz példát, anekdotát a fentebb említett rádióújságbeli cikk is:
"Két néni áll a villamos peronján.
- Na, én itt leszállok - mondja az egyik.
- Már hogyan szállna le, hiszen nincsenek szárnyai!
- Igenis, leszállok. Lőrincze is mondta a rádióban, hogy
nyugodtan használjuk ezt a kifejezést.
- Jaj, maga is szokta hallgatni? Úgy szeretem a kisöreg
hangját."
Úgy adódott, hogy tíz tanévben szakfelügyelőként sokfelé jártam, utaztam, megfordultam. Ebből az időből származik ez a két - talán ideillő - történetke. A mátészalkai mezőgazdasági technikum vizsgáinak gyakorlati része Ópályiban zajlott le, éppenséggel egy vasárnap délelőttjén. A kis szatmári község a tangazdaság központja, s az istállókban is meg kellett fordulnunk, ahol a vezetékes rádió is szólt: szórakoztatta a csendesen kérődző borzderes tehenek - gondozóit. Épp arról beszélt Lőrincze, hogy egy-egy név kapcsán mire irányul első gondolatunk, mi róla a véleményünk. Utalt rá, hogy minden bizonnyal más-más képzetek kapcsolódnak a hallgatókban a Maca, Marcsa, Marcsi, Marcsu, Manci, Manyi, Mari, Mara, Mári, Marika, Márika, Maris, Mariska, Mary alakokhoz, - ezt egyébként később, majd az Édes anyanyelvünk c., 1961-ben megjelent kötetben olvashattuk is, a Melyik név szebb? c. tárcában. - Az istállókban járkálva a kollégákkal arra figyelhettünk fel, hogy az állatgondozók nem mentek el hallatlanul az elhangzottak mellett, hanem beszélgettek a témáról. Tőlünk függetlenül abban "állapodtak meg", hogy például lehetne tehénnév a Maca, Marcsa, Manci, esetleg a Maris, de egyértelműen lehetetlennek tartották a Marcsu vagy a Marika, Márika, Mariska elnevezést, hiszen azok olyan kedvesek, hogy csak fiatal lányra, asszonyra illenek, nem pedig oktalan állatokra. Vagyis a csak "háttérzajként" szóló rádió érdekes, mondhatnám: érdekfeszítő szavai nem mindig szállnak el a levegőben, hanem alkalmilag meggondolkodtatják az embereket, - nem is csak úgynevezett értelmiségi körökben. Így az általuk levont gyors következtetések arra vallanak, hogy az előadás elérte célját.
Egy másik ilyen élményem szintén falusi környezethez kapcsolódik, a Szabolcs megyei Kótajból. Épp az adás elhangzása után tárgyalták, hogy ők azt mondják Kótajban, de már Bujon, természetesen Miskolcon, tehát másképpen; mennek Debrecenbe, de Nyíregyházára. Az adásban szerepelt Győrött alakot megértik ugyan, de a társaságban senki se így mondaná, ha rákerülne a sor. Bekapcsolódott a beszélgetésbe a nagyobbik fiú is, aki a beregi részen villanyszerelő: ő azt furcsállja, hogy ott úgy mondják: Tiszavidon voltam, Tiszavidra megyek, holott neki Tiszaviden, Tiszavidre alakokra fordul a nyelve. Itt aztán már rádió nélkül kellett állást foglalni; utaltam magánhangzórendünk történeti alakulására, magyarázatként Jókait idéztem, aki szerint szirtok szegélyezik a völgyet, manapság viszont szirtek a közhasználatú alak.
Lám, így válhat a nyelvművelés emberközpontúvá: érdeklődést kelt, gondolkodtat, - uniformizáló szabályozás helyett.
A rádióban elhangzott műsor népszerűségének kétségtelenül legfontosabb része érdekes tartalma, de hasonló szerepet kap a szép előadás is. A műsorban mindig Lőrincze a felolvasó, tiszta kiejtéssel, a nyílt e-hangjairól jól felismerhető enyhe dunántúli színnel, kellemes bariton fekvésben.
Érdemes hát itt visszaemlékezni arra, hogy 1938-ban, a budapesti egyetemen rendezett első kiejtési (szövegmondási) versenyt éppen ő nyerte meg. Ebben az időben még ritkák voltak az ilyen versenyeztetések, de Kodály előadása az Eötvös Kollegium Volt Tagjai Szövetségében, még 1937-ben: A magyar kiejtés romlásáról, afféle riadó a tisztátalan, motyogó, modoros beszéd ellen. Kodály nemcsak a rossz, érthetetlen színpadi produkciót, hanem a mindennapi érintkezés hanyag nyelvét, beszédét is elmarasztalta. A következő tanévben Eckhardt Sándor dékánsága idején került sor a nyilvános versenyre: Lőrincze Móra Ferencnek a Kosfejütés (Az öttömösi ember fejéről) c. elbeszélését mondta el. S mint az egykorú tudósításokból tudjuk: ennek a versenynek a lemezfelvételeivel alapította meg a rádió a "magyar beszéd múzeumát". Őszintén reméljük, hogy ezek a régebbi felvételek ma is megvannak és rendelkezésre állhatnak.
Ezért is természetes, hogy Lőrincze nyelvművelési programja kiterjed az ebbe a körbe tartozó hibák szóvátételére is: ezúttal kétségtelenül kategorikusabb fogalmazásban, s tiltakozik a fel-felbukkanó, olykor már elharapózó rendellenességek ellen. Ilyen pl. a hadaró vagy nyökögő beszéd, a tisztátalan hangképzés, ami még a beszéd puszta megértését is lehetetlenné teheti; a helytelen hangsúlyozás, kiemelés; az idegenszerű, éneklő hanglejtés, a mondat végének felkunkorítása; az olyan beszéd, amely "nem ismeri" a pontot, s így tagolatlanná, áttekinthetetlenné válik a mondanivalója (ha van neki egyáltalán). Ne feledjük, hogy a hivatalos támogatás éppen ezen a téren érkezett legelőbb: immáron több mint 30 éve, 1960-ban a Művelődésügyi Minisztérium megalapította a Kazinczy-díjat. Ezt olyan színésznek, hivatásos előadónak (rádióbemondónak) ítéli oda, aki működése során valóban példamutatóan, helyesen, szépen beszéli anyanyelvünket. Párhuzamosan versenyt szervez középiskolásoknak, hogy nagyobb létszámban részesítse pénzjutalomban az e téren példamutató diákokat. Ez utóbbi Győrött zajlik le évenként, - sokáig a nemrég elhunyt agilis Z. Szabó László szervezésében. - Ez a "mozgalom" egyébként is egyre terebélyesedett: helyi versenyek indultak, kiejtéstisztító szakkörök keletkeztek szerte az országban, főleg Péchy Blanka áldozatkész kezdeményezésére, támogatásával, a Deme Lászlóval együtt szerkesztett Beszélni nehéz elnevezésű, ismétléses rádióműsor kapcsán: a művésznő halála óta Deme tovább folytatja manapság is ezt a "rovatot" a rádióban. Azóta egyébként már rendeztek a nyelvtudomány hivatalos szervei országos kiejtési konferenciákat, tudományos vitákat is e tárgyban.
A nyelvművelés tágabb körét is figyelembe véve: az elmúlt évtizedek alatt egyre több kötet, segédkönyv, cikkgyűjtemény jelent meg, olykor szakosítva: szerkesztők, újságírók és mások használatára. A rádióban, tévében hosszabb-rövidebb életű műsorok, összeállítások, sorozatok hangzottak el - mind e nemes cél szolgálatában. Meggyökerezett immár az Édes anyanyelvünk c. folyóirat (Bencédy József szerkesztésében); egyidőre rendszeres lett a rádióban Szűts Lászlónak a Magyarán szólva c. telefonos nyelvi vetélkedője, Szathmári István figyelmet ébresztő ötperce egy-egy reggeli műsorban; vasárnap délelőttönként a Balázs Géza vezette Kezdetben vala az ige elnevezésű negyedórás műsor: alkalmi cikkekkel, állandó munkatársakkal. A tévében Grétsy László és Vágó István szólít fel, hogy Álljunk meg egy szóra! - Már huszadik alkalommal rendezték meg 1992 őszén a középiskolások évenkénti anyanyelvhasználati versenyét Sátoraljaújhelyen, újabban határon túli résztvevőkkel is. S még nem soroltam fel azokat a szűkebb körű, de eredményesen folyó iskolai, körzeti, területvédelminek nevezett munkát végző lelkiismeretes pedagógusokat, akik "hatókörükben" szervezik mozgalommá a nyelvművelést.
Régebben végzett iskolalátogatásaim során tapasztalhattam, hogy bár lassan, de ellenállhatatlanul terjedt a nyelvművelésnek ez az újszerű gyakorlata az iskolákban: egyre több hivatalos segítséggel, sőt a megújult tankönyvek "anyagán" át is. Nem azonnal, nem egyszerre: hiszen a pedagógusok munkája magával hordja azt a szemléletet, hogy egy órán valamit meg kell tanítani: szabályt, mondanivalót, eredményt, amit majd a következő órán számon lehet kérni, osztályzatot lehet rá adni. - Időnek kellett eltelnie, hogy ezt a fajta közvetlen hasznot ne keressék minden foglalkozás végén; előtérbe került az órán megbeszélteket követő gyűjtőmunka, amit élvezni is lehet ügyes szervezés esetén, hiszen "a téma az utcán hever" (pl. cégtáblák felirataiban, utcai-hírlapi hirdetések szövegeiben stb.). A sokszor önkéntesen szerveződött diákkörökben, lelkes-ügyes tanáraik vezetésével a gyűjtött jelenségeket, előfordulásokat történelmi vagy kortársi példákkal vethették egybe, szótárak, kézikönyvek tanulmányozásakor gondolkozni kellett és lehetett, a legtöbbször - helyesen - ki-ki magával vitte a megoldásra váró "problémát", s az iskolán kívüli "kutatás" további lehetőségeket rejtett részint a megoldáshoz vezető út megtalálására, illetve újabb kérdések, kutatnivalók elővételére. Igaz, az ötnapra zsúfolt iskolai munka sok helyen kizárta az ilyen "különfoglalkozást", de az igazi tanárokat nem mindenünnen: így ma is találkozunk ilyen jókedvűen kutatgató, vitatkozó nyelvművelőkörökkel, hasonlóan érdeklődő diákokkal.
A nyelvhelyességi mozgalomban helyet kaphatott a helyesírás is: természetesen szigorúbb, normatív állásfoglalások kíséretében, de itt is arra fordítva a nagyobb gondot, hogy az előírásoknak, szabályoknak - ha lehet - a logikáját értsék meg a diákok, felnőttek, illetve az eltérő, hagyományos írásmód történeti előzményeit ismerjék fel. - Ugyanígy színesedett a nyelvművelés a fogalmazás, a szerkesztés, a stilisztika kérdéseivel. Sor kerülhetett egy-egy mű alaposabb elemzésére, egy-egy író "nyelvének" vizsgálatára is, és ide már egyre több szakosodott szakértő, író és irodalomtörténész is bekapcsolódhatott. Az ilyesfajta vizsgálatok nemcsak irodalmi, nyelvi örökségünket hozták közel a diákokhoz, a felnőtt érdeklődőkhöz, hanem az "eredmények" javították a mindennapi nyelvhasználatot, díszítették, gazdagították kinek-kinek a saját beszédét, nyelvét, kifejezőképességét.
Módszerének fő jellemzője, hogy természetes kapcsolatot alakít ki a köznyelv és az irodalmi nyelv között. Mindig szívesen idéz, sorol fel népnyelvi alakokat, változatokat, ízleli azoknak árnyalatait; nagy gondot fordít a leírt, az irodalmi nyelvre. Régebbi irodalmi élményei közül főleg Arany Jánost idézi kimeríthetetlen forrásként, de az élő, kortárs írók megannyi művének felfedezett stíluskincseit is hallgatói elé tárja. Nemcsak egymondatos példákkal, hanem ötpercének témájául is ki-kiemel egy-egy művet, többnyire költeményt s így elemezheti valakinek különösen figyelemre méltó költői gyakorlatát, humorát (pl. Kányádi körömverseit, Farkas Árpád sajátságos képalkotását stb.). Ugyanígy tallóz az újságokban: idéz a sebtében "odakent" cikkek felületesen szerkesztett mondataiból, torzszülötté ferdült "képeiből", az egyeztetési következetlenségek dzsungeléből, - jellegzetesen szarkasztikus "elemzésben", de sohasem bántóan. Bízik hallgatója figyelmében, bölcsességében, hogy nem kell szájába rágnia a "tanulságot", s közben szeme előtt tartja azt is, hogy az ötperceknek nem lehet célja a megszégyenítés. Ez is oka népszerűségének: türelme mások véleményének meghallgatásához illetve ellenkező állítások aprólékos latra vetéséhez is, szellemes "tálalásban". Hát, így csinálta.
Szervesen kapcsolódik Lőrincze itthoni munkássága a határainkon kívül élő magyarság anyanyelvének védelméhez, megőrzéséhez, illetve a távolabbi külföldön folyó magyartanítás segítéséhez. Hosszú előkészítő, szervező munkája eredményeként 1970-ben, Debrecenben ült össze először az Anyanyelvi Konferencia, amely a későbbiekben önálló "szervezetté" vált, laza kapcsolatban a Magyarok Világszövetségével. Így, 1992-ben is külön, bár egyidőben tartotta VII. konferenciáját - a szélesebb körű Magyar Világkongresszussal. Folytatásra ő már nem vállalkozhatott.
A határainkon túl élő magyarság alaposabb megismerése egyébként Lőrincze hivatali munkaköréhez is kapcsolódott: a készülő nyelvjárási atlasz előmunkálatai során, gyűjtőmunkában járt a szomszédos államok magyarlakta vidékein. Természetes, hogy az így szerzett tapasztalatok egyre sűrűbben kaptak helyet a rádiós ötpercekben, a nyelvművelő sorozatokban is, amelyekre így már a határtalan nyelvművelés értelmezése vált természetessé. Egyébként a közelmúlt évtizedekben mind gyakrabban volt alkalma meghívásra, kiküldetésben távolabbi utazásokra, az emigráns szórvány magyarság megismerésére. Ezeken az utakon is szélesedhetett munkája köre, színeződhetett tartalma. Ausztriában, másutt, - ahol így kellett - német nyelven is tartotta előadásait. Ezek a szereplései azokban az években sokszor nyitást is jelentettek; az itthoni és ottani bizalmatlanság megbékítésében, csökkentésében nem egyszer úttörő szerepet is vállalt Lőrincze, nem is sikertelenül - nem egyszer hazai rosszallás kíséretében.
Ne feledjük, Lőrinczének a munkahelyén, a Nyelvtudományi Intézetben, volt más "munkaköri, munkatervi" feladata is - az alkalmanként viselt vezetői megbizatásokról most nem is beszélve. Pais Dezső tanítványa: kezdetben a földrajzi nevekkel foglalkozik; mindjárt az induláskor máig alapvetőnek tekinthető dolgozatokat publikál: Földrajzi neveink élete, 1947, 19672 és Földrajzinév-gyűjtésünk múltja, jelen állása és feladatai, 1949. - Párhuzamosan vesz részt az Intézet szervezte nyelvjárási gyűjtésekben itthon és határainkon kívül is. Ide tartozik az a fontos kötet, amelyet Benkő Loránddal készített: ez a nyelvjáráskutatás 150 éves múltjának bibliográfiája (1951). Ennek a nagy összefogást igénylő, hosszú és gondos munkának eredménye majd az 1968-1977 között megjelent kötetsorozat (A magyar nyelvjárások atlasza), benne Lőrincze gyűjtőmunkájának eredménye is.
1989-ben, a Veszprém megyeiek kiadásában, egy különös Lőrincze-kötet jelent meg Bilingérezés címmel: a messzire vetődött fiú "visszatér" szülőfalujába, s az ott elkezdett, félévszázaddal előbbi gyűjtőmunkát rendszerezi, állítja a kötet rendjébe. Birtoklevelek, családi végrendeletek, levéltári iratok vallomásait, adatait bilingérezi össze, s így elénk tárul egy XVIII-XIX. századi nyelvállapotot bemutató tájszótár - kellő értelmezéssel, példamondatokkal. A kötetet "lokalizálják", illusztrálják, kiegészítésként magyarázzák a finom és értő kézzel válogatott mellékletek. Ezek oklevelek, régi szentgáli lakóházak, a céhbeli iparoséletből vett tárgyi emlékek, bútorok és használati eszközök, kézimunkák képei, reprodukciói. Példamutatóan értékes, hagyománymentő kötet.
"Megáll az Istennek igéje
És nem állhat senki ellene:
A nagy Isten vagyon mivelünk
És Szent Lelke lakozik bennünk."
(A 20. dicséret)
Jelen könyvészeti kötetnek egyik fejezete krónikás előadásban ismerteti a Lőrinczére vonatkozó eddigi adatokat: életéről, munkásságáról, elismerésekről, megjelent műveiről olvashatunk itt - időrendi felsorolásban. Szükségesnek látszik azonban befejezésül még néhány szó - közelebbről, az emberről.
Az elmúlt években a szociológiai tanulmányok kategorizálásai során a hátrányos anyagi helyzetet azonosították, párosították az úgynevezett ingerszegény gyermekkorral, környezettel. Erre a merőben szimplifikáló skatulyázásra igazi ellenpélda Lőrincze élete, indulása. Elmondta, megírta, hogy valóban, anyagilag nézve szegény családban, materiálisan hátrányos helyzetből indult el Szentgálon. De ez a környezet egyáltalában nem volt ingerszegény; a tévében bemutatott szülőföldi látogatás során magunk is meggyőződhettünk arról, hogy ez a környezet teli volt és van élményekkel, fontos eseményekkel, életre szólóan jelentős tárgyi és szellemi emlékekkel: oly hatalmas gazdagságban, hogy az évtizedek múltán is még élő benyomások a (városi szemléletű) kategorizálásnak éppen az ellenkezőjét bizonyítják. Egyébként Lőrincze maga írja egyik visszaemlékezésében, hogy pápai kisdiák korától "nem egy alkalommal tapasztaltam - s nem is kis büszkeséggel -, hogy szókincsem s ezzel együtt járó életismeretem gazdagabb, mint legtöbb városi vagy értelmiségi származású társamé." (Új Horizont, 1990. 6. sz. 43.)
Lehetett ebben a szentgáli családi-társadalmi életben valami hagyományos természetesség. Annak egyszerű tudomásulvétele, hogy aki idősebb, az tapasztaltabb, aki több iskolát végzett: tanultabb; de ebben a körben nem a különbség érzése, éreztetése a lényeges, hanem annak magától értetődő volta. Az említett tévés látogatás során ezt pontosan nyomon lehetett követni. Az egyébként igyekvő, ügyes riporter más-más helyszínen, társaságban ismételten szerette volna arrafelé vinni a beszélgetést, hogy "miképpen látják, fogadják" ezt a nagy dolgot az otthon maradottak, hogy lám, itt van, a televízióval, a világot járt, országosan ismert Lajos, a hajdani kisfiú. Nem álltak kötélnek: senki sem tett egyetlen csodálkozó (kvázi: "elismerő"), meghatott nyilatkozatot: természetesnek vették, hogy Lajos sorsa így alakult. Ezzel azonban nem kell különösebben foglalkozni, ezt csak tudomásul kell venni. És ha most éppen itt van, az is természetes, hogy a régi időket emlegetjük: az öreg házak helyét keressük, a gyerekcsínyeket soroljuk elő éppúgy, mint a hajdani iskolamester szigorát - részletezve. Minden bizonnyal innen származtatható a már később megismert Lőrincze emberi magatartásának közvetlensége, szíves melegsége.
Kisdiák korában, Pápán, egyébként az volt az ő legfőbb gondja terítődiák minőségében, hogy neki nagyon jól kell felelnie, ehhez sokat kell tanulnia, fáradhatatlanul dolgoznia, mert ha nem lesz primae classis, akkor megszűnhet a tandíjmentesség, a kollégiumi ellátás. De nem a szorongás maradt meg, hanem az igényesség mint életcél, az elmélyült munka fáradhatatlan végzésének életmódja, természetessége, - s ebből nem engedett kora előrehaladtával, majd hosszú betegsége idején sem. Egyébként a pápai kollégium szelleme, egészséges munkarendje alkalmas volt arra, hogy az élénk érdeklődésű fiatal gyerek "kinyíljék", legjobb tulajdonságai fejlődjenek, erősödjenek.
Közösségi érzése, gondolkodása már az otthoni hosszú templomi közéneklés során kialakult: annak lélekemelő, kedélynyugtató erejével együtt. Ez csak erősödött alkalmi danolásokban, a karéneklésben, a cserkész nótázásban - hiszen "Aki dalol, sohse fárad el, Aki felnéz, sohse csügged el..." Majd Eötvös-kollégistaként is szívesen vesz részt Kerényi György alkalmi "énekóráin" is, ahol gregoriánokat, preklasszikusokat ízlelget szinte lapról, az összegyűlt tucatnyi filosz. Pápán Szabadi Béla tanár úr és mások megtanították az előírt tananyagot, de fontosabb, hogy az "ellopott" tízpercekben másféle világra is kitekinthettek: Lukács evangéliumának olvasgatásával, vagy Tamásinak éppen akkor megjelent könyvéből Ábel rengetegbeli bolyongásának alkalmi nyomonkövetéséig. Az önállóság, találékonyság nevelőköre a cserkészkedés, a vezetés felelősségének nyugtalanító, de emberré nevelő erejével együtt; az önképzőköri szereplések: a bírálattól az újságszerkesztésig, a március 15-i beszéddel együtt megannyi jó alkalom a felnőtt életre készülésben. S mindezt immár szinte természetes "fejlődés" folytán látja, fogadja, végzi a kamasz tréfálkozásból kinőtt humorral, amely a szellem tornáztatásában, hirtelen asszociációk, gyors riposztok alakjában jelentkezik. S ez is megmarad majd társalgási viselkedésében, olykor finom iróniával keverve írásaiban, előadásaiban is.
Kedves férfibáj jellemzi magatartását: beszélgetései során, társaságban sohasem törekszik a középpontban lenni; inkább figyel, száját-szemét kissé szűkre húzva kivárja a legjobb alkalmat, hogy válaszoljon, odavaló mondanivalóját előadja. Ez a fajta magatartása csak erősödött az Eötvös Kollégium falai között, majd "szakmájában" is, hiszen a glosszázó, kötekedő, heccelődő magatartás nyelvészkörök jellemzője is, akár a régebbi Nyelvtudományi Intézetbeli vidám estéken, akár a nyelvészek rendszeres összejövetelének színhelyén a Kruzsok asztalánál, vagy akárcsak a napi munka során is. Ennek a bizonyos ritka férfibájnak velejárója Lőrincze végtelen szerénysége. Amilyen természetesnek veszi, hogy él és dolgozik (mint az otthoniak Szentgálon), éppúgy veszi természetesnek, s igyekszik elviselni a népszerűséget is. Egyenesen rühelli, ha erre erősebb hangon utalnak egyesek. Tanúja lehettem egy ilyen esetnek: villamoson igyekeztünk a Farkasréti temetőbe, éppen Pais Dezső temetésére. Az egyik állomáson a kocsi túlsó végén felszállt egy kolléga, aki udvariasnak tervezett szöveget kiáltott át az utasok feje felett: "Jó napot, Lőrincze tanár úr!", - mire mindenki arrafordult: Lajos belepirult, riadtan igyekezett leszállni, s csak a következő kocsival ért utol bennünket. - S hála Istennek, ilyen maradt ő akkor is, amikor Intézetében töltött be ügyvezető igazgatóhelyettesi tisztséget, munkakört, elnökölt akadémiai munkabizottságban, falusi ismeretterjesztő előadást tartott, elismerésben részesült, magas kitüntetéseket vett át. Tudományos alapossággal válaszolt a közönségtalálkozókon a kérdésekre, de sohasem vált tudálékossá; ilyen körben, rádiós ötperceiben is: érvei, példái a legközvetlenebb környezetből kerültek ki, gyakran a Bibliából vagy Arany János közismert verseiből, hogy mindenki követhesse gondolatmenetét. Hiszen előadóként, "civilként" is emberközpontú gondolkodás, magatartás a jellemzője. - Ide illeszthető be talán legutolsó nyilatkozata: egyik fontos életelvét illetően. 1992. október 23-án este, egy rádiós beszélgetésben Kulcsár Katalin faggatta őt a népszerűségről. Teljes természetességgel következett a válasz: jó ez, örül is a népszerűségnek, - "de nem kell nagyon komolyan venni". S ha ezt most visszavetítem az elmúlt évtizedekre, folyamatosan bizonyság tehető arról, hogy ez afféle tartós életfilozófiája Lőrinczének: jó, jó, ha már van, de azért mégsem ez a legfontosabb...
Így áll össze bennem, - és minden bizonnyal másokban is - Lőrincze karizmatikus portréja. Szerencsés alkat, de talán még szerencsésebb az, aki hosszabb-rövidebb ideig környezetében, hatókörében élt, dolgozhatott.
1961-ben így válaszolt a már említett, rádióújságbeli kérdezőnek, az egy évtizeddel előbb indult rádiós műsor kapcsán: "induláskor féltem a feladat nagyságától; lelkiismeretfurdalásom volt: vajon vállalhatom-e. Ma már, - az érdeklődés és az eredmények láttán - nem tudnám lelkiismeretfurdalás nélkül abbahagyni."
Nem hagyta abba. Csak a halál győzte le és hallgattatta el. Bárcsak lennének törekvéseihez, magatartásához és eredményeihez méltó, ügyszerető és sikeres követői, folytatói...
Nyíregyháza, 1995.
LŐRINCZE LAJOS
Mit műveltem?
(Pápai Lajos televíziós szerkesztő kérésére-biztatására írta meg Lőrincze Lajos az alább következő önéletrajzi vázlatot. A kiváló nyelvművelő 67 éves volt akkor, s úgy látszott, végre portréfilmben is bemutatkozhat a Magyar Televízióban. 1984. március 8-án sugározta a TV1, Látogatóban Lőrincze Lajosnál címmel. Ehhez a forgatáshoz rögzítette harmincnégy cédulán a Tanár Úr életének legfontosabb eseményeit.)
Pápai Lajos barátom azzal bízott meg, hogy írjam le az életemet, mert ezzel megkönnyíteném a tévé által készítendő portrét. De ne gondoljak a célra, csak írjam, ami eszembe jut. Megpróbálom, de azért valamilyen rendet elképzelek, hogy tartom-e vagy sem, ki fog derülni. Először az életrajz időrendben: Szentgál (gyerekkor), Pápa (középiskola, teológia), Budapest (Eötvös Kollégium, Magyarságtudományi Intézet), Pápa (tanárkodás), Budapest - ami ezután van. Majd: a tudományos és ismeretterjesztő, nyelvművelő munka. Aztán: közélet. Ezután: az egésznek az összegzése, valami visszatekintés. Végül: a tervek, előrenézés. Hát akkor kezdjük.
I. Szentgálon születtem 1915. november 24-én. Sokáig úgy tudtam, hogy december 22-én. Így mondta öreganyám, én is ezt mondtam, de aztán egyszer kiderült az igazság. Anyám 16-17 éves kis cselédlány volt, Veszprémben szolgált. Onnan került haza terhesen. Ő aztán ismét elszegődött Pestre, engem nagyanyám nevelt. Dömötör Gáborné, mert az első ura, Lőrincze Sándor meghalt, s másodszor Dömötör Gáborhoz ment férjhez. Ez is meghalt a háború végén. Nagyon szerette öreganyám, mindig emlegette, hogy szegény igen jó ember volt, azt se mondta soha, hogy a fene egyen meg. Lőrincze Sándor (Vas Sándor) mérges, káromkodós ember.
Öreganyámat nagyon szerettem. Mindig nagyon jó volt hozzám. Ha valahova dolgozni ment (kapálni, kályhát vagy kemencét sározni), mindig hozott nekem valamit a szoknyája zsebében. A "testvéreim" (édesanyám testvérei): Sándor, Lidi, Gábor. Leginkább Lidi nénémmel voltunk együtt, Sándor és Gábor szolgáltak, csak ritkán jöttek haza, tisztálkodásra vasárnap reggel. Egyszer nagyobb fiúkkal együtt mentem én is az erdő felé, s valamelyik azt kérdezte Gáborunktól, mit csinálna, ha farkasok jönnének ki a berekből. Azt mondta: megvédeném a testvéremet. Nagyon jólesett, ma is szívesen gondolok rá. Mert ilyen érzelgős dolgokat nem szoktunk mondani.
Kérdeztem egyszer öreganyámat, mit mondjak ha kérdezik: ki fia vagy? Mert mindig ezt kérdezték, az utcán, meg a tónál, ahol a ludakat őriztem. Hát, azt mondja: Lőrincze Zsófié. De - mondom: mindenki kettőt mond. Akkor mondd azt, hogy az enyém meg az édesanyádé. - Magának mi a neve? - Horváth Lidi. Én megnyugodva a dologban, a következő kérdezőnek már bátran is feleltem: Lőrincze Zsófié, Horváth Lidié. Azok megnyugodtak, tovább mentek. De Lenvert Lina, szomszédunk lánya kinevetett. Te buta! Az apád is anyád!? Nem egészen értettem a kérdést, de az kiderült, hogy valami nevetséges helyzetben vagyok. Majd hamarosan megvilágosodott a dolog, s az bizony megkeserítette az életemet. (Máig se tűnt el a nyomás, szorongás.) De erről nem akarok többet beszélni. (A portréfílmben egyáltalán nem!)
Hogyan éltünk? Öreganyám napszámba járt, kapott egy kis lisztet, egy kis zsírt, egy "öntet" túrót, mikor mit kért, vagy kinek mi volt. Pénzt nem nagyon adtak. Egy idő múlva édesanyám is küldött rendszeresen minden hónapban pénzt, meg néha csomagot. Ruhafélét, csokoládét. A ruhákat nem mindig szerettem, büdös pesti szaguk volt, meg nem is olyanok voltak, mint a többi gyereké. De egy kalapot nagyon megszerettem, ma is emlékszem rá.
Valami kis földünk volt, 1-2 hold, azt öregapám testvére használta, adott valamit érte. Nagyon gyenge "macskaszaros" föld volt. Volt egy darab káposztáskertünk is, azt én is sokat öntöztem (a palántákat) a Cinca folyóból.
Tulajdonképpen jó emlékeim vannak a gyerekkorból. Jól éreztem magam zsúptetős, füstöskonyhás kis házunkban (bár irigyeltem azokat, akiknek eternites házuk volt, de hát ez olyan óriási távolságban volt, hogy az irigység is teljesen irreális volt). Nagyon szegények voltunk, én mindig ettem volna. Különösen a hús meg a gyümölcs hiányzott. Gyümölcsöt loptunk, ahonnan tudtunk, s jártuk a határt, szedtük, mikor mit lehetett találni. Kora tavasztól késő őszig. Sorrendben: vadsaláta (sojáta), sóska, sokféle eper, szeder, málna, vadalma, vadkörte, de megettük a kökényszilva édeskés termését (tökösszíva), a bükkfa gyenge levelét, az akác virágját is.
Aratás után szedegettünk a tarlón. Annyit mindig, hogy néhány tyúknak elég volt. Feltörte a talpamat a tarló, meggyűlt, mindenféle levelet kötöttünk rá, meg tehénszart is, hogy megérjen a "gyűlés". Különben sokféle "népi" orvoslást megtapasztaltam, a magam bőrén. Orvosnál sohasem voltam, pedig bizonyosan sokféle betegségen estem át. Kiütéseim voltak, színes hólyagok, egyszer rühes is lettem. Kék gálicot törtünk, azzal kenegettük.
Az iskolától eleinte féltem, mert mindenki ijesztgetett, hogy majd megvalagász a kisasszony, majd a kezébe vesz, majd ad körmöst stb. De hamarosan megszerettem az iskolát, jó tanuló lettem. Nyilván kezdettől fogva az voltam, de a "kisasszony" ezt nem vehette észre: 90 gyerek volt előtte egyszerre. Elsőben: dicséretes, változó, elégséges, de később már mindig a dicséretes, dicséretes, kitűnő. (Magaviselet, szorgalom, előmenetel.) Szerettem az órákat, könnyen tanultam. Egyszer (a tanítónő mesélte) igen korán ébredtünk, úgy öt óra tájban, s elballagtunk Vörös Gáborral az iskolába és csattogtattuk a számológépet. A kisasszony lakodalomból jött meg, s fedezett fel bennünket.
Hamar szerelmes lettem, sajnos, egy "gazdag" lányba, tehát reménytelenül. Vigasztalásul a bibliát bújtam, hogy a gazdagok ellen érveket találjak. (Nehéz a gazdagnak mennyországba jutni... Add el minden jószágodat, s árát oszd ki a szegények között stb.) Lehet, hogy azért is szerettem az iskolát, mert ott én is valaki voltam. Sőt: első az osztályban. Tekintély. Szavaltam, színdarabot játszottam. Iskolán kívül viszont senki. Többszörösen rettegtem is mindig, mi lesz, ha vége az iskolának. El kell szegődnöm valamelyik gazdához. Talán éppen valamelyik iskolatársamhoz. Azt aztán még nem is tegezhetem, az meg tegez. (Tudtam ilyenről.) De a tanítók biztattak: majd továbbtanulsz.
Előtte még másról, néhány szót.
Nagyon szerettem esténként (télen) a szomszédba járni (öreganyámmal), ahol beszélgettek, meséltek, bolondoztak. Nagyon élveztem, nagyon figyeltem.
Szerettem a határban, az utcán játszani a többi gyerekkel, kifutóztunk, birkóztunk, zsiványoztunk (rabló-pandúr), ördöglovat építettünk stb. A Cinca partján is sokat ültem, békákat hajkurásztunk, a fűzfákra mászkáltunk. Sokféle játékra emlékszem, érdemes volna összeírni.
Dolgoztam is otthon, a malacoknak hordtam csojjánt, répalevelet, néha kapálni is elvittek, de nem sokszor. A kocsmárosné (az Etel) sokszor elküldött szódavízért, s adott néhány fillért. Gombás Gyulának volt a szeretője, az ivott nála mindig, elitta a vagyonát, meg is halt. Annak mondta egyszer, mikor elküldtek szódavízért, hogy ez: tiszta kis ügyes gyerek. Nagyon büszke voltam (és vagyok) rá.
Néha megjött édesanyám is. Akkor mindig habart lencse volt a leves, utána tejfeles tócsit ettünk. De nem nagyon szerettem, ha otthon volt: furcsán beszélt, kifogásolta, hogy én hogyan beszélek, mindig nevelt, olyan furcsa pesti szaga is volt. Szinte örültem, ha elment, bár mindig sok mindent hozott.
Szabó Gyula tanítóm, mikor negyedikes koromban átadta a színjeles bizonyítványt, azt mondta: gratulálok. Csak bámultam rá: nem értettem a szót.
Na szóval én abban a hitben éltem, hogy majd tanító leszek. De: elmúlt a negyedik, az ötödik, a hatodik osztály, s nekem senki se szólt semmit. (Édesanyám azt mondta, majd inas leszek: kárpitos. Ezt se tudtam, hogy mi. A Bibliából emlékeztem rá, hogy a templomnak kárpitja megrepedt, mikor Jézust megfeszítették. Azt hittem: a csúcsfal. Mert a templomunk csúcsfala olyan repedezett volt.) S hatodik után aztán fogtam magam, egyik reggel elmentem a papunkhoz: nekem mindenki azt mondta, hogy majd továbbtanulok, s most el kell szegődnöm... Somogyi Zoltán gondolkozott egy darabig, s azt mondta: na jól van, írunk a Fejes tanár úrnak. Írt is Pápára, egykori osztálytársának, s attól jött nemsokára a levél: legyen L. L. föltételes terítő (az asztalokat teríti, az ételt felszolgálja), ezért ingyen kap enni. (Akkor még nem volt tehetségmentős alap, mint boldog utódainknak...)
Így aztán ősszel Pápára kerültem. Persze nem ilyen egyszerűen, mert a felkészülés sok mindennel járt, de a végén mégis megjelentem az internátusban, ahova szintén fölvettek, kedvezményesen. Nem a végén, hanem az első nap, amikor még rajtam kívül senki se volt ott.
II. Pápai diák lettem. Az Ókollégium lakója. A bejárati ajtó fölött emléktáblát olvasgattam, kik tanultak itt. Nagy büszkeség volt, mert itt tanult Petőfi, Jókai, meg Eötvös Károly is, akinek a nevét szintén ismertem. Szentgálon sokszor olvastak fel az összejöveteleken elbeszéléseiből, veszprémi ügyvéd volt és sokat járt vadászni a szentgáliakkal. (Akik "királyi vadászok" voltak!)
Az első órák jól kezdődtek, én is jelentkeztem egyik tanárunk kérdésére szavalásra. (Mert otthon is gyakran szavaltam.) Hamarosan az is kiderült, hogy alighanem jó tanuló leszek, sikeresen szerepelgettem az órákon. Különben állandó rettegésben éltem: vajon sikerül-e a félévi bizonyítvány. Ha nem leszek jeles, haza kell szégyenkeznem, nem folytathatom a tanulást. Szörnyű volt erre gondolni is. De végül - egy kettessel - jeles lettem, s terítő. Nagy kérdés volt minden első osztályban az is, ki lesz az osztály szakaszvezetője. A tornatanár nagy ügyet csinált belőle, s törődött vele, hogy a szakaszvezetőnek tekintélye is legyen az osztály előtt. Tehát olyant választott, aki jó tanuló és jó tornász. Én inkább jó tanuló voltam, de amikor szakaszvezető lettem, elhatároztam, hogy a tornabeli eredményeimet is feljavítom. Futottam, ugrottam, súlyt dobtam stb., s hamarosan ebben is elértem a megfelelő szintet. (Hatodikos - vagy ötödikes? - koromban meg az iskola erőpontbajnoka voltam: én tudtam legtöbbször "tolódzkodni" meg "húzódzkodni". Korláton, ill. nyújtón.) Az is ösztönzött a testedzésben, hogy féltem a tüdőbajtól. Az volt a fixa ideám, hogy tüdőcsúcshurutos vagyok, mindent el is olvastam erről, s mindent szépen tapasztaltam is magamon. Lázt, izzadást stb. El is akartam menni a szentgotthárdi gyógyintézetbe, de az iskolai orvos azt mondta: marha vagy fiam. (Cseh-Szombathy László)
Édesanyám ellátott ruhával, hamarosan nyakkendőt is kötöttem. Sőt keménygallérom is lett, negyedikes koromra. Hamarosan tanítványokat is vállaltam, hármat is, szépen kaptam pénzt. Legációba is mentem sátoros ünnepeken (gyülekezetekbe, köszönteni). Szép pénzt kaptam, mert a terítők közül engem választottak szeniorinasnak (aki a szenior szobáját söpri!), így első választó voltam, én kaptam a legjobb legációt.
A cserkészparancsnok meg-megszólított, hogy lépjek be a cserkészek közé. De nekem föltételeim voltak: ha én válogathatom össze az őrsöt, ha mi választhatjuk meg az őrsvezetőt... Teljesítették, így ötödikes koromtól cserkész lettem. Szerettem a táborozást, az ünnepségeket, sokat szerepeltem, bábjátékkal is foglalkoztam, tábortüzet vezettem stb. Voltam a gödöllői jamboree-n is, meg Lengyelországban, a lengyelek nagy táborában. A cserkészetben szerettem meg a népdalokat. Tóth Sándor fiatal rajztanár révén. Ötödikes koromtól kezdve nagy önképzőköri életet éltünk. Minden vasárnap volt összejövetele, műsora a Képzőtársaságnak, mindig ott voltam. (Az istentisztelet után, ebédig.) Hamarosan tisztségviselő lettem, és szorgalmas írója a Kollégiumi Lapoknak. Első nagyobb írásom az erdélyi diákokról szólt. Erdély iránti érdeklődésemet azóta is megőriztem.
Valamit a tanulásról. Aránylag könnyen tanultam, nem okozott gondot a tanulás. A fizika ugyan elég nehezen ment, azt értettem legkevésbé. A történelemben voltak hiányaim, mert Szűcs Dezső nem feleltetett, így nem is tanultam. Néha még ma is álmodom, hogy váratlanul felelnem kell. Nagyon szerettem olvasni. Egy-egy írótól sokkal többet elolvastam, mint ami kötelező volt. A nyarakat is jórészt olvasással töltöttem, faltam a könyveket. (A már akkor divatos piff-puff regényeket nem tudtam megszeretni.) Egy-egy otthoni dolgozathoz igen sok könyvet elolvastam, de magát a dolgozatot mindig az utolsó percekben fejeztem be. De azért (vagy talán éppen azért) általában sikerült.
Szerettem a sikereket, mint mindenki. Örültem a vezető szerepnek, de arra nagyon sokat adtam, hogy azért ellenszenvessé ne váljak. Büszke voltam arra, hogy a hetedikben a legjobb magaviseletű diák címen jutalmat kaptam, ugyanekkor osztályszavazás alapján megkaptam a legjobb magyarosnak (irodalom) járó szép összegű jutalmat.
A "hatalommal" nem szerettem élni. Hetedikes koromban szobafelügyelő lettem, mégpedig a legelőkelőbb szobában. De nem tartottam valami nagy rendet, a szecskák elég sokat rendetlenkedtek, hangoskodtak. Papp Zoltán tanár úr sokat dorgált érte négyszemközt, s egyszer - szemtelenül - azt találtam mondani: egy évért nem érdemes piszok alaknak lenni. Akkor megmérgesedett, s megtette felügyelőnek Nagy Lajos hatodikost. (Ma nagykövet.) Én azt mondtam rá, rendben van, semmi kifogásom ellene. Én majd egyszerű szobatársként itt maradok a szobában. Nem nagyon értette, de aztán minden elrendeződött.
Még valami. Szentgálon még tanító akartam lenni, Pápán már emelkedett az igényem: papnak készültem. Ez a körülményeimből is adódott, ez látszott a legjárhatóbb útnak. De mint hivatást is igen nekem valónak láttam. Komolyan készültem is rá. Mire azonban eljött az ideje, hogy a pápai teológiára beiratkozzam, nem voltam olyan határozott a dologban. De erről nem szóltam senkinek. Egykori vallástanárom azonban - úgy látszik - észrevehetett valamit rajtam, mert többször is megkérdezte, jól érzem-e magam a teológián. Kitérő választ adtam. Egyszer aztán nagyon határozottan megmondta: "jobb, ha minél előbb elmegy, Pestre, az egyetemre. Szívesen segítek is." Végül döntöttem.
III. Budapest. Magyar-német szakos bölcsésznek iratkoztam be 1937 januárjában. Keresztféléves voltam. Először a Hársfa utcai diákotthonban laktam, majd ősszel sikerült bejutnom az Eötvös Kollégiumba.
Ez az intézmény a legideálisabb hely kutatók, tanárok képzésére. Anyagi gondjaink nem voltak, kényelmes szobák, kitűnő koszt, remek könyvtár, kiváló tanárok (a kollégiumban is sok óránk volt), igényes, nívós környezet. Nyáron ösztöndíjak külföldre, jó kapcsolatok mindenhova. De: dolgozni kellett. A linkséget nem tűrte sem a közvélemény, sem az igazgatóság.
Nem szakbarbárokat nevelt a kollégium. Sok előadás volt társadalmi, művészeti stb. kérdésekről, de még tánciskolába is jártunk. Ezt a diákönkormányzat szervezte. Volt kollégisták tanítottak a kollégiumban, de az egyetemre is volt kollégistákhoz jártunk (Horváth János, Pais Dezső, Zsirai Miklós, Szekfü Gyula, Mályusz Elemér, Gerevich Tibor, Eckhardt Sándor stb.).
Többen részt vettünk - kollégisták - a Táj- és Népkutató Központ munkájában. Jártuk a vidéket, anyagot gyűjtöttünk, tanfolyamokat szerveztünk. Győrffy István professzor volt itt a mesterünk. Többször találkoztam Erdei Ferenccel is. (Majlát Jolán, Vargyas Lajos és mások is ott voltak.)
Jó tapasztalataim voltak azzal a csoporttal, amely később a NÉKOSZ magja lett. A Parasztfőiskolások közösségének alakuló ülésén ott voltam, s felolvastam egy Ady-verset. Amikor 1978-ban Amerikában voltam, több régi parasztfőiskolás gyűlt össze Boros Lajoséknál (Kovács Imre is ott volt), s ismét felolvastam a verset.
Mire végeztem, volt állás bőven, mert háború volt, s több város visszatért. A legkedvezőbb lehetőséget ragadtam meg: díjas gyakornok lettem a Magyarságtudományi Intézetben. Pais Dezső javaslatára, akihez Szentgál helynevei című szakdolgozatomat írtam, s ez megnyerte tetszését.
(Még az egyetemi évekről: Kodály Zoltánnal ismerkedtem meg másodéves koromban, amikor is megnyertem az első magyar jó kiejtési versenyt: Azóta töretlen volt a kapcsolatunk Kodállyal egészen haláláig.)
Szaktárgyaim közül a némettel viszonylag keveset foglalkoztam, bár szakdolgozatom jól sikerült, s tanáraim felkínáltak egy lektori állást Németországban. De nem vállaltam, nem volt valami lelkesítő dolog akkor Németországba menni.
A Magyarságtudományi Intézetet 1941-ben alapították, mi kezdtük néhányan. Néprajzi, népnyelvi gyűjtéssel, szervezéssel foglalkozott, én a földrajzinév-gyűjtésnek voltam a referense. Főnökömet, Ligeti Lajost azonban nem nagyon kedveltem, így azt határoztam, hogy otthagyom Pestet, elmegyek vissza Pápára, régi iskolámba. Szép emlékeim vannak a szentgáli helynévgyűjtésről. Egy nyáron a veszprémi levéltárakban is dolgoztam. Nagy élmény volt a régi Szentgállal találkozni.
IV. Újra Pápán. Szokatlan helyzetbe kerültem: egykori tanáraim kollégája lettem. Nem volt zökkenőmentes a kezdés, de nagyobb baj nem volt. Viszonylag kevés időt töltöttünk nyugodt tanítással, mert sok volt a légiriadó, aztán a szénszünet, aztán a hadműveletek. Érdekes volt tanárként a képzőtársaság. Másként láttam tanártársaimat is, mint régen, amikor tanáraim voltak. Érdekes eseménye ennek az időnek a tehetségmentős gyerekek megjelenése. Részt vettem a vizsgáztatásukban, jó kezdeményezés volt az egész, a korhoz és a lehetőségekhez képest.
Pápán esküdtünk össze a feleségemmel, Tóth Sándor volt az egyik tanú, ő is ott kapott tanári állást a kollégiumban. Az első női tanár volt, s igen sikeres pedagógiai munkát végzett.
A tanári kar eléggé hullámzó volt, állandó helyettesítésekkel, több új kolléga volt, aki Erdélyből menekült, sok volt a katona is. Politikailag a legtöbb tartózkodó volt, kevesen szimpatizáltak a nyilasokkal. Mi elhatároztuk feleségemmel, hogy nem tesszük le az esküt Szálasinak, felutaztunk Pestre, hogy átszökünk a fronton. De ügyetlenek voltunk, nem értettünk hozzá, s vissza kellett utazni. Az igazgató megelégedett aláírásunkkal, de ahhoz ragaszkodnia kellett.
A felszabadulás után lelkes munkát végeztünk a könyvtár mentésében s a tanítás megindításában. Feleségem oroszul tolmácsolt, én meg a parasztpárt körül tevékenykedtem valamelyest. Elmentem megbízásukból vidéki választási propagandaútra, felszólaltam a pártok által tartott nagygyűlésen. (Sulyok Dezső volt a kisgazdák részéről a szónok.)
A diákélet a megváltozott körülmények között is folyt: a Képzőtársaságban a dialektika törvényeit, mibenlétét magyarázták a tájékozottabb fiatalok: Simon Péter, Nagy Zoltán stb.
Én közben doktori disszertációmon is dolgoztam, s a felszabadulást követő hetek valamelyikén felutaztam Pestre, hogy megnézzem, ki maradt életben, s hogyan lehetne visszakerülni Pestre. Meglátogattam Keresztury Dezsőt, elmentem a Győrffy Kollégiumba, a Parasztpárt központjába, beszéltem Veres Péterrel (szentgáli földosztási ügyben). Péter bácsi nagyon leszidott, amikor arról számoltam be, hogy a falumban nagyon bizonytalanul megy a földosztás ("- Ezek a gyáva dunántúliak...!") s hazafelé Hegedűs Andrással ültünk egy teherautó hátulján. Ő Sopron megyébe ment földosztóbiztosnak.
Egy másik pesti látogatásom alkalmával beszéltem Győrffy Györggyel, aki - úgy hírlett - egy új kutatóintézet igazgatója lesz. A Teleki Intézet bővül ki Néptudományi és Államtudományi Intézettel. A Néptudományiba vissza lehetne kerülni. Így is történt.
V. Újra Budapesten. 1946 elejére megkaptam intézeti tanári kinevezésemet. A Néptudományi Intézet törzsgárdája a régi Magyarságtudományi Intézet tagjaiból alakult. Ugyanaz volt a feladatom itt is, ami ott volt. Ez az intézmény alakult aztán át később nyelvtudományi munkaközösséggé, majd a Nyelvtudományi Intézet magva lett. Én tehát 1941 óta tulajdonképpen változatlanul azonos munkahelyen vagyok, s nagyjából azonos munkát végzek. Onnan megyek nyugdíjba, ahol a munkámat elkezdtem. Csak a cég nevét változtatták meg, festették át időnként. Ennek a több mint negyed századnak néhány adata:
1. Beosztások: intézeti tanár, tudományos osztályvezető, a Nyelvtudományi Intézet igazgatóhelyettese (1952-59), osztályvezető (1959-1971), tudományos tanácsadó.
2. Munkálatok: A Magyarságtudományi és a Néptudományi Intézetben főként névkutatással foglalkoztam, földrajzi nevekkel és személynevekkel. Mindegyikből jelent meg önálló nagyobb tanulmányom is. A Nyelvtudományi Intézetben a magyar nyelvjárások atlaszának anyaggyűjtésében vettem részt, másfél évtizedig jártam az országot, s a környező államok magyarlakta vidékeit is. A nyelvatlasz anyaggyűjtése egész életemre szóló gazdagodás volt: megismertem - közvetlenül - minden magyar nyelvjárást, tapasztaltam a nyelv változásának formáit, megismertem az országot, sok kedves ismerősre, jó barátra tettem szert a falusi emberek között. Külön érdekesség volt számomra, hogyan tudok "kapcsolatot létesíteni" olyan időkben, amikor az idegen, a városból jött ember eleve gyanús. Majd fokozatosan áttértem a nyelvművelésre, ennek irányítója, szervezője lettem a Nyelvtudományi Intézetben, az Akadémián (mint a Nyelvművelő Bizottság titkára - Kodály mellett -, majd elnöke), megindítottam 1952-ben, tehát 30 évvel ezelőtt - a rádióban az Édes anyanyelvünk adását. A nyelvművelő, nyelvi ismeretterjesztő munka szervezését végzem, végeztem az intézeten kívül még több intézményben: Tudományos Ismeretterjesztő Társulat, Magyarok Világszövetsége stb. A TIT-ben több évtizede dolgozom mint a nyelvi választmány elnöke, az országos és az ügyvezető elnökség tagja vagyok. A Magyarok Világszövetségében működik az Anyanyelvi Konferencia c. intézmény, amely a nyugati magyarság anyanyelvi és kulturális gondjaival törődik. Mint a védnökség elnöke (s a világszövetség elnökségének tagja) szervezem ezt a munkát, s tartok előadásokat idehaza és külföldön is az emigrációban élő magyaroknak. Voltam kétszer Amerikában, kétszer Angliában, Franciaországban, az NSZK-ban, Ausztriában stb. Megismertem az emigráció minden rétegét, sok lelkesítő és elszomorító élményem volt.
Szerkesztem az Akadémia nyelvművelő folyóiratát, a Magyar Nyelvőrt 1953 óta, mint a szerkesztőbizottság elnöke részt veszek az új népszerű nyelvművelő folyóirat, az Édes Anyanyelvünk munkálatainak irányításában.
Több alkalommal volt hosszabb-rövidebb sorozatom a televízióban is. Ez a szereplés ma sem szünetel.
3. Munkám nyomtatásban megjelent termékeit így sorolja föl a "Ki kicsoda?": Földrajzi neveink élete (1947), Magyar nyelvjárási bibliográfia (1951), Nyelv és élet (1953), A magyar nyelvatlasz anyaggyűjtésének módszere (1955), Édes anyanyelvünk (1961), Nyelvőrségen (1968), Emberközpontú nyelvművelés.
A felsorolás nem teljes, több műnek társszerzője, szerkesztője voltam, s szép számú cikket is írtam különféle folyóiratokba.
4. Fontosabb kitüntetéseim:
Állami Díj, SZOT-díj, Apáczai-díj, Bugát emlékérem, Munka Érdemrend arany fokozat. (Veszprém Megyéért - arany fokozat, Bárczi emlékérem, Munka Érdemrend arany fokozat, Kiváló Népművelő...) ezt utólag írtam ide.
5. Az eddigiekben részben már szóltam közéleti szereplésemről is. Megemlítem még, hogy a Hazafias Népfront Országos Tanácsának is tagja vagyok, elnöke vagyok a Magyar Nyelvtudományi Társaság magyar szakosztályának. 1952-56 között párttag voltam. A közéleti munkát szívesen, s talán jól is végzem. Mindig is érdekelt. Valamikor azt hittem, közéleti ember leszek, politikus is. De aztán sok minden ráébresztett, hogy nem vagyok erre alkalmas. Túlságosan filozopter vagyok hozzá. De a magam területén mindig közéleti emberként gondolkoztam és dolgoztam. Emberközpontú nyelvművelést űztem, nem tudtam, s nem akartam csak kutató lenni. S a nyelv sem önmagában és önmagáért érdekelt. Ez persze azzal is együtt járt, hogy furcsa nyelvészpálya az enyém. De meg vagyok vele elégedve.
Családi életemet is meg kell említeni: feleségem most a belügyi főiskolán tanít, főiskolai docensként. Két gyermekem van. Péter közgazdász, a Kereskedelmi Kamara főtitkára, rendszeresen publikál pénzügyi, közgazdasági vonatkozású cikkeket, Zsuzsa lányom építészmérnök, két fiú unokám van, most várjuk a harmadikat (már meg is született, András a neve).
Nyilván sok mindent nem érintettem, s amit leírtam, az sem egységes, néhol sok, néhol kevés. De talán kérdezni lehet ezek alapján.
Néhány gondolatomat még ideírom.
Visszatérve az életemre (67 éves vagyok), azt kell mondanom: nem vagyok elégedetlen. Sőt. Úgy érzem, sikeres, hasznos, majdnem azt mondhatnám, boldog életem volt. És hát még sok mindent várok.
Amiről azt hittem, hogy csak futó "kaland", próbálkozás lesz, a rádiós előadások, életem lényeges része lett. Azt mondja valaki a minap: szeretem a maga fejtegetéseit. Megnyugtató, tapintatos minden magyarázata. Elgondolkoztam, miért is tudom hitelesen csinálni, amit csinálok. 1. Szeretem a munkámat. 2. Hiszek abban, amit csinálok, s amit mondok. 3. Mindig az igazság érdekel, azt szeretném feltárni és 4. érthetően, vonzóan átadni, hogy más is úgy higgye. 5. Tárgyilagos voltam és vagyok, az elfogultságok, dogmák ellen harcolok. De azért nem teljesen elfogulatlanul. Nem egyforma számomra minden nyelv. A rádióval mindig korrekt volt a kapcsolatom: sohasem szóltak bele semmibe, én se kértem semmit. Nem is kifogásoltam. Most se, amikor a műsoridőt megváltoztatták. Pedig sajnáltam, mert a nép hozzászokott, hogy a déli harangszóval együtt jár az "édes anyanyelvünk". A váci érsek-püspök, Bánk József ezt meg is írta (!). Sajnálom. Vagy 15 évvel ezelőtt, amikor szintén valami adásidő-változtatás volt, azt írta az elnöknek egy hallgató: megint megváltoztatták az Édes anyanyelvünk idejét. A déli harangszó mikor lesz?! Jólesett tudomásul venni, hogy az Édes anyanyelvünk több alkalommal a leghallgatottabb műsor volt, jólesnek a szép levelek, a meleg kézszorítások. Úgy gondolom, az én öt perceim, harmincéves munkám is erőteljesen hozzájárult a magyar nyelv iránti érdeklődés felkeltéséhez és folyamatos, tartós ébrentartásához.
Sikerült olyan formát kialakítani, amely szórakoztatva tanít, egyesíti a nyelvi, irodalmi, művelődési tanulságokat, olyan szemléletet elfogadtatni, amely távol áll az elvakult sovinizmustól, hagyományőrző, de a nyelvi fejlődést megértő, s nyitott a nyelvi szépségek iránt.
Sok jó barátságot is köszönhetek ennek a munkának. Kiváló íróink jó ismeretségét, közéleti emberek, tudósok rokonszenvét. Külön megemlítem Kodállyal való kapcsolatomat. Van egy film is a tévében, beszélgetés Kodály Zoltánnal az első magyar kiejtési verseny jubileumán. (Talán meg lehetne nézni!)
Beszélhetnék még terveimről is: az Édes anyanyelvünk anyagából van 3-4 kötetre való, kiadható. Szeretnék egy könyvet írni a hallgatók reagálásáról. De a gyerekkorom is megírásra vár, néhány részlet már meg is jelent belőle.
Ámen.
Na, azért még valamit, a jövőről.
Van még talán tíz évem, amíg dolgozni tudok. (Nem vagyok szerény, hiszen akkor már 77 éves leszek!) Szeretnék kiadni néhány kötetet az Édes anyanyelvünk előadásaiból.
Készen áll egy kötetke egyéb előadásaimból, cikkeimből. Szép, szórakoztató könyv lenne, ha leírnám mulatságos eseteimet, emlékeimet, nyelvi vonatkozásban.
Hézagpótló lenne a szintén készülő könyv: Kedves hallgatóim! (A hallgatók, levélírók rendszere, mi fájt a népnek nyelvi téren.)
S hát a gyerekkori emlékek! (Éhes naptár a címe.) Ebből is van már néhány fejezet. Elég lesz erre 10 év? Mert hát közben azért megy tovább az Édes anyanyelvünk (valószínűleg ezt bírom majd leginkább), gondolom: lesz tévé-műsorom is, szerkesztem a Nyelvőrt (ezt azért néhány év múlva leadom, mondjuk 70 éves koromban), írok folyóiratcikkeket is, dolgozom a TIT-ben, a Magyarok Világszövetségében... stb. Az intézetből ugyan nyugdíjba megyek 3 év múlva, de ez nem érinti a felsoroltakat.
Mit mondjak? Az élethez szerencse kell, mint szegény Maróti Lajos írta, halálos ágyán.
Még valamit, de most már igazán a végére. A tervezett portréhoz fel lehetne használni néhány kritikát, ismertetést, egy-egy régi fényképet, azt a riportot, amelyet Kodály Zoltánnal s velem csinált valamikor a tévé. Nagy tömeg dokumentum van nálam, s a filmről is van másolatom.
1982. szept. 5.
Életrajzi kronológia
1915
november 24-én született a Veszprém megyei Szentgálon. Édesanyja Lőrincze Zsófia cselédlány volt Veszprémben, majd Budapesten. Özvegy nagyanyja nevelte és testvérként élt együtt fiatal édesanyja testvéreivel: Sándorral, Lidivel, Gáborral.
1922-1928
Szentgálon végezte a hat elemit. Tanítónője Karika Erzsébet, a "kisasszony", akit élete végéig gyakran emlegetett írásaiban és előadásaiban, mint aki "szigorú volt... de kedves is volt, mosolygós, szép és nagyon érdekesen tudott magyarázni".
1928-1936
Középiskolai tanulmányait Pápán a Református Kollégiumban végezte, ahová a tehetséges diák Somogyi Zoltán szentgáli református lelkész ajánlására került "feltételes terítőként". Az iskola értesítője szerint végig színjeles, kitüntetett tanuló. Az 1933/34-es tanévtől a Képzőtársaság aktív tagja is: könyvtárosa, jegyzője; gyakran nyert szavalóversenyt, díjazták novellapályázatait. Érettségi tételei: magyarból "A XX. század lírája", történelemből: "A magyar nemesi vármegye és alkotmány jellemzői". 1936. június 8-án érettségizett kitüntetéssel.
1936-1937
A tanév első félévében a pápai Református Teológiai Akadémia hallgatója volt, de nem érzett igazi elhivatottságot a papi pálya iránt, és éppen vallástanára biztatására és anyagi segítségével Budapestre került.
1937-1941
A Pázmány Péter Tudományegyetemen magyar-német szakos bölcsészhallgató (keresztféléves). Először a Hársfa utcai diákotthonban lakik, majd 1937 őszétől az Eötvös Kollégium tagja. 1938-ban Nürnbergben jár tanulmányúton. 1939-ben megnyeri az első Jó magyar kiejtési versenyt Móra Ferenc: Osztozkodás című novellájának felolvasásával. Szakdolgozatát Pais Dezső professzorhoz írja Szentgál helyneveiből. 1941-ben kapja meg bölcsészdiplomáját.
1941-1943
Az egyetem frissen alakult Magyarságtudományi Intézetében díjas gyakornok lesz. Néprajzi, népnyelvi gyűjtéssel foglalkozik; a földrajzi névgyűjtés felelőse.
1943-1945
Szeptembertől középiskolai tanár Pápán, volt iskolájában. A népfőiskolán is előad, elnöke a Tehetségmentő Alapítványnak. 1944-ben megnősül, feleségül veszi Vehovszky-Emerich Erzsébet tanárnőt. Közben dolgozik doktori disszertációján is, melynek témája: Földrajzi neveink életéről, keletkezésükről, alakulásukról, elhalásukról. A háború után részt vesz a könyvtár mentésében, a tanítás újraindításában. A Nemzeti Parasztpárt körül tevékenykedik. 1945 végéig marad Pápán.
1946
Januárban visszatér Budapestre, ahol kinevezik tanárnak a Teleki Intézethez tartozó Néptudományi Intézetbe.
1947
Budapesten a József körút 85-be költözik a család, ide születnek a gyermekei, s itt, a Corvin Mozival szemben éli át az 56-os forradalmat. Ebben az évben jelenik meg első nagyobb tanulmánya a Földrajzi neveink élete.
1948
Megszületik Péter fia, majd 1950-ben Zsuzsanna leánya.
1949
Napvilágot lát a Földrajzinév-gyűjtésünk múltja, jelen állása és feladatai.
1949-1985
Munkahelye az MTA Nyelvtudományi Intézete. Először intézeti tanár, 1952-59 között igazgatóhelyettes, 1959-1971 között osztályvezető, 1971-1985-ig tudományos tanácsadó. Innen megy nyugdíjba 1985. december 31-én.
1951
Megjelenik közös munkájuk Benkő Loránddal a Magyar nyelvjárási bibliográfia 1817-1948. Mintegy tizenöt éven keresztül részt vesz a magyar nyelvatlasz anyaggyűjtésében, melynek során bejárja az országot és a környező országok magyarlakta vidékeit, miközben sok szakmai és emberi tapasztalatot szerez.
1952-
Az MTA Nyelvművelő Főbizottságának titkára, majd 1960-tól halálig az elnöke (A bizottság neve 1960-tól Anyanyelvi Bizottság, majd 1990-től Magyar Nyelvi Bizottság).
1952
Kodály Zoltán biztatására kezdi meg a rádióban ötperces nyelvművelő előadásait Édes anyanyelvünk címen, melyekkel sajátos ismeretterjesztő műfajt teremt. A sorozatot negyven éven keresztül kitartóan folytatja szinte halála pillanatáig. Ebben az évben kandidátusi címet kap eddigi munkásságáért, valamint a Magyar Népköztársasági Érdemrend arany fokozatát.
1953
A Magyar Nyelvtudományi Társaság alelnöke lesz. Megjelenik a Nyelv és élet című könyve, valamint szerkesztésében és bevezetőjével a Nyelvművelésünk főbb kérdései című tanulmánygyűjtemény. Névtanosból lassan nyelvművelővé válik, elsősorban ez lesz tevékenységének fő területe. 1953 végétől haláláig a Magyar Nyelvőr felelős szerkesztője. (Az 1954. 1-2. szám az első, melyet az ő neve jegyez szerkesztőként.)
1954-
Irányítása alatt a lap - nem veszítve tudományos színvonalából - egyre erőteljesebben szolgálja a nyelvművelés céljait is. Egyben jelentős szemléletbeli változáson megy át: a nyelvet, a nyelvi jelenségeket az ember, a használó felől közelíti meg.
1955
A Magyar Nyelvatlasz anyaggyűjtésének módszere című kiadványban adja közre azokat a tapasztalatait, melyeket másfél évtized alatt e szakterületen szerzett.
1956
Szerkesztője a Nyelvművelés című tanulmánykötetnek.
1957
Családjával a Szilágyi Erzsébet fasorba költözik, itt él haláláig.
1959
A Nyelvművelő bővített, újabb kiadását szerkeszti Iskolai nyelvművelő címen.
1961
Gyors egymásutánban két kiadást ér meg az Édes anyanyelvünk gyűjteményes kötete, melyet a rádiós ötpercekből szerkeszt. Az ötvenes évek közepétől számtalan ismeretterjesztő előadást tart, a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat (TIT) Irodalmi és Nyelvi Választmányának is aktív tagja. 1962-ben Bugát Pál-emlékéremmel tüntetik ki a nyelvi ismeretterjesztésben végzett munkájáért.
1964
A televízióban filmet mutatnak be A magyar nyelvről címen, melyben a helyes magyar kiejtés és a nyelvművelés problémáiról beszélget Kodály Zoltán és Lőrincze Lajos. A riporter Randé Jenő.
1965-
A TIT periodikus kiadványsorozatának, az Irodalmi és Nyelvi Közleményeknek szerkesztőbizottsági tagja, és több kötet írója is. (A kiadványsorozat címe később Nyelv és Irodalom, majd a Magyar Nyelvi Választmány különválása után Nyelvi Ismeretterjesztés).
1965
50. születésnapján megkapja a Munka Érdemrend arany fokozatát tudományos és ismeretterjesztő munkájáért.
1966
Finnországba látogat, a következő évben pedig a helsinki Finnugor Társaság levelező tagjának választja. Ugyanebben az évben előadást tart a bécsi Collegium Hungaricumban is. Megrendezik az első Kazinczy-versenyt, melynek létrejöttében, szervezésében jelentős segítséget nyújt Péchy Blankának, elsősorban tekintélyével, kapcsolataival, a jó ügy felkarolásával. Ettől kezdve rendszeresen részt vesz Győrben a versenyek zsűrizésében.
1967
A TIT budapesti szervezetétől indult ki A magyar nyelv hete rendezvénysorozat kezdeményezése, mely az ő javaslatára és aktív közreműködésével fejlődött évente ismétlődő, országos rendezvénnyé. Kiváló Népművelő kitüntetést kap elsősorban széles körű és hatékony népművelő munkájáért, továbbá az Akadémiai Díj I. fokozatát is.
1968
Nagy sikert arat a Nyelvőrségen címen megjelenő gyűjteményes kötete. Ekkor kezdi megjelentetni az Akadémiai Kiadó a Magyar Nyelvjárások Atlaszát, melynek utolsó kötete 1977-ben lát napvilágot. Tagja a szerkesztőbizottságnak is. Olaszországban jár tanulmányúton, közben előadásokat is tart.
1969-
A TIT ügyvezető elnökségének tagja, 1990-ig a Magyar Nyelvi Választmány elnöke is.
1970-
A Magyarok Világszövetségének, majd elnökségének tagja. Egyik kigondolója, létrehozója és élete végéig szervezője az Anyanyelvi Konferenciáknak 1992-ig elnöke, majd tiszteletbeli elnöke. Közel húsz éven át nagy energiával vesz részt a határokon kívül élő magyarság művelésében, s abban, hogy az Anyanyelvi Konferenciák a zavartalan párbeszéd intézményesített alkalmai legyenek. Az I. Anyanyelvi Konferenciára Debrecenben és Budapesten kerül sor. Ebben az évben jár először Amerikában: Miami, Washington, New Brunswick, Buffalo, Cleveland, Bloomington, Chicago, Vancouver, Toronto és Atlanta a legemlékezetesebb találkozások helyszíne. Az Állami Díj II. fokozatával tüntetik ki, szeptembertől címzetes egyetemi tanár.
1972
Megjelenik az Édes anyanyelvünk tanulmánykötet 3. bővített, átdolgozott kiadása.
1973
A II. Anyanyelvi Konferencia, Szombathelyen.
1975
60 éves. Széles körű nyelvművelő munkájáért SZOT-díjat kap.
1976
Európai körutat tesz.
1977
A III. Anyanyelvi Konferencia, Budapesten.
1978
Másodszor megy amerikai körútra.
1979-
Az induló Édes Anyanyelvünk valamint a Nyelvünk és Kultúránk folyóiratok szerkesztőbizottságának elnöke, a Confessio szerkesztőbizottságának tagja
1980
A Gyorsuló idő sorozatban megjelenik az Emberközpontú nyelvművelés című tanulmánykötete, amely a nyelvműveléssel, az anyanyelvhasználattal kapcsolatos elméleti írásait tartalmazza. Fábián Pállal közösen egyetemi jegyzetet írnak Nyelvművelés címen. Erre az évre esik a Nyelvművelő kézikönyv I. kötetének megjelenése is (a II. kötet 1985-ben). Számos szócikket ír ezekbe is.
1981
A IV. Anyanyelvi Konferenciát Pécsett tartják. Pedagógiai munkásságáért megkapja az Apáczai Csere János-díjat, valamint a Bárczi Géza-emlékérmet.
1983
Szülőmegyéje a Veszprém Megyéért kitüntetés arany fokozatával jutalmazza hűségét.
1984
Svédországban jár. A TV-ben portréfilmet mutatnak be róla Látogatóban címen (A film videóváltozatát a Televideó 1995-ben hozta forgalomba).
1985
70. születésnapján életművéért a Magyar Népköztársaság Zászlórendjével tüntetik ki, ugyanebben az évben a Magyar Nyelvtudományi Társaságban végzett munkáját Révai Miklós-emlékéremmel ismerik el.
Az V. Anyanyelvi Konferencia, Veszprémben. Európai körutazást tesz, többek között Párizsban, Hamburgban is jár. December 31-én nyugdíjba megy.
1986
Harmadszor és utoljára utazik Amerikába. Újabb portréfilm készül róla a TV-ben "Hű nevelőim, dunántúli dombok" címen
1989
A veszprémi Eötvös Károly Megyei Könyvtár kiadja régi szentgáli gyűjtésének átdolgozott, bővített változatát Bilingérezés címen. A kötet szerkesztője Balogh Ferencné. A VI. Anyanyelvi Konferencia, Kecskeméten.
1990
75 éves. Októberben a Református Teológiai Akadémia díszdoktorává avatja. A hónap végén a jugoszláviai Adán Szarvas Gábor-díjjal jutalmazzák több évtizedes segítségét, aktív részvételét az ottani nyelvművelésben és az adai Szarvas Gábor Nyelvművelő Napokon való közreműködését. Ebben az évben megkapja a Pais Dezső-díjat is. A Magyar Néppárt országgyűlési képviselőjelöltje, ebben a minőségében a tévében is felszólal.
1991-
Betegeskedik, előbb a Szent János, majd a Kútvölgyi Kórházban kezelik.
1992
Már betegen kapja meg a Kosztolányi-díjat. Gombár Csaba, a rádió elnöke Aranymikrofon-plakettel értékeli az Édes anyanyelvünk műsort, melyet betegsége miatt - negyven év után - ekkor hagy abba.
1993
Részben korábbi tervei, vázlatai, részben barátai segítségével a betegágyban szerkeszti utolsó kötetét: Megnől az ember szíve. Alcíme: Barátok-emlékek-találkozások. Kiadója a veszprémi Új Horizont. Szerkesztők: Balogh Ferencné, Kolczonay Katalin és Raffai István. Még örülhet az elkészült könyvnek, melyet a kiadó és a szerkesztők mutatnak be október 7-én Budán a Litea Könyvszalon népes közönsége előtt. Szeptember 18-án felolvassák levelét a tévében, melyet a Ki mit tud? verseny résztvevőinek ír. Tudomására jut, hogy a Veszprém Megyei Önkormányzat Veszprém Megyéért Emlékérmet szavazott meg számára, de már csak özvegye vehette át a kitüntetést.
Október 11-én, több mint kétéves kórházi szenvedés után, csendesen halálba szenderül. November 4-én temetik el a Farkasréti-temetőben a református egyház szertartása szerint. Hegedűs Lóránt püspök, Grétsy László a Nyelvtudományi Intézet és a pályatársak, Pomogáts Béla a Magyarok Világszövetsége és az Anyanyelvi Konferencia nevében búcsúztatja. A szülőföld veszteségét és fájdalmát Sófalviné Tamás Márta szentgáli polgármester tolmácsolja, a pápai diáktársakét Papp Kálmán. A szentgáli kórus egyházi énekei és bakonyi népdalai siratják el hű fiukat. Közel kétezer ember áll a ravatalánál az ország minden tájáról, sőt a határokon túlról is.
Halála pillanatában megkezdődött Lőrincze Lajos párhuzamos égi és "földi vonulása" (hogy Csoóri Sándor szavait kölcsönözzem). Még ez év novemberében az Anyanyelvápolók Szövetsége és a Szép Magyar Nyelvért Alapítvány létrehozza a Lőrincze-díjat "a magyar nyelv művelése érdekében határainkon belül vagy kívül kifejtett kiemelkedő tevékenység elismerésére". Az emlékplakettet Domonkos Béla készítette. Elsőként Bencédy József és Graf Rezső kapták meg. 1994-ben Kovalovszky Miklós és Ágoston Mihály, 1995-ben Bachát László és Péntek János, 1996-ban Fábián Pál és Jakab István, 1997-ben Rónai Béla és Szathmári István a Lőrincze-díjasok.
- A nagy érdeklődésre való tekintettel 1994-ben megjelenik a Megnől az ember szíve könyv 2. kiadása, melyből 1000 példányt az Illyés Alapítvány jóvoltából Erdélybe juttathatnak.
- Hamarosan három általános iskola vette fel a nevét: 1994-ben a hegyeshalmi és a szentgáli, 1995-ben a mikófalvi. 1997-ben Szentgálon a három iskola diákjai találkoztak és versenyeztek anyanyelvi és Lőrincze tanár úrral kapcsolatos ismereteikből: hagyományteremtő szándékkal.
- A szentgáli tájházban Lőrincze Lajos-emlékszobát rendez be a falu a család, a megyei könyvtár és a múzeum segítségével. Az iskola falára emléktábla, a lépcsőházba Domonkos Béla bronz domborműve kerül. Folyamatban van a szülőház megvétele, amely egy végleges emlékház lehetőségét ígéri.
- 1994 májusában Veszprémben a Gizella-napok keretében a város és a megyei könyvtár tudományos tanácskozást szervez az Akadémiai Bizottság székházában Lőrincze Lajos emlékezetére, melyen Balogh Ferencné, Deme László, Grétsy László, és Wacha Imre tart előadást.
- A kecskeméti Tanítóképző Főiskola elhatározza, hogy 1994-től minden év novemberében Lőrincze-napokat szervez. Első alkalommal Pomogáts Béla, Szende Aladár, Lőrincze Péter és Raffai István tartanak előadást.
- Lőrincze-emlékversenyt hirdet a balatonalmádi Magyar-Angol Tannyelvű Gimnázium, a szentgáli Lőrincze Lajos Általános Iskola, az Eötvös Károly Megyei Könyvtár és a Veszprém Megyei Önkormányzat 1995-re a hazai, majd a későbbi években a határainkon kívül élő tanulóknak is. A nemes vetélkedő mottója: "Anyanyelvünkről - anyanyelvünkért". A megemlékezések keretében évente versenyekre, valamint nyelvészeti előadásokra kerül sor. Az előadók között találjuk Graf Rezsőt, Grétsy Lászlót, Maróti Istvánt, Pomogáts Bélát, Szende Aladárt. A versenyen résztvevők számára mindig szentgáli programot is szerveznek.
- 80. születésnapján a Farkasréti temetőben Deme László mond emlékbeszédet. A különböző anyanyelvi ünnepeken, tanácskozásokon, anyanyelvoktatási napokon Grétsy László, Szende Aladár, Graf Rezső és sokan mások elemzik és méltatják munkásságát.
- 1996-ban Lőrincze Lajosné alapítványt tesz férje emlékére, "A kistelepülések iskoláinak megmentéséért".
- Az újságokban, folyóiratokban megjelenő emlékezéseket, értékeléseket ebben a bibliográfiában találhatják meg az érdeklődők. Az anyagot 1997. december 31-vel zártuk le, - a hiányokat és a később megjelenő írásokat számon tartjuk és közreadjuk majd.
A bibliográfia használatához
Hogyan készült a bibliográfia? Még Lőrincze tanár úrtól kaptam néhány köteg újságkivonatot: a belőlük szerzett tapasztalatok és cédulák után próbáltam módszeresen keresni a Magyar Nemzeti Bibliográfiából, nyelvészeti és más folyóiratok repertóriumaiból, tanulmánykötetek rejtett bibliográfiáiból írásait. A lelőhelyek és témák nagy szóródása láttán hamar rájöttem, hogy képtelen vagyok teljes körű életműbibliográfiát összehozni, ezért arra törekedtem, hogy a nyelvészeti szakkönyveket, folyóiratokat, tanulmányköteteket tekintsem át a lehető legteljesebben. Innen tágítottam a kört a határterületek felé. Nem lapozhattam azonban végig az országos napilapok negyven évfolyamát, sehol sincsenek feltárva a megyei napilapok (valamennyi megyei könyvtárat megkerestem), és töredékes a határainkon kívül megjelent írások köre is. Ezek közül csak a délvidékiek összegyűjtéséhez kaptam segítséget áttételesen Penavin Olgától. Az anyagot 1997 végével zártam le.
A talált írásokat mind felvettem: terjedelmük, tartalmuk vagy lelőhelyük szerint nem válogattam. El kellett azonban tekintenem azoktól a cikkektől, amelyek csak hírt adtak olyan eseményekről (pl. nyelvhetek, anyanyelvi konferenciák, TIT-előadások stb.), melyeken "megnyitott", "értékelt", "díjat osztott ki", "felszólalt", "bezárt". Ha már a szavait, gondolatait is idézte az újságíró, akkor szerepel az írás. Az ilyen jellegű felvett és elhagyott írások sokasága azt bizonyítja, hogy fáradhatatlanul viselte a mindennapok, a társaságok, egyesületek, a TIT és mindenféle szervezet "nyűgét és nyilait", nem sajnálta idejét, erejét és tekintélyét a vállalt ügyért.
A bibliográfia két részből áll: saját írásainak jegyzékéből és a róla szóló, vele kapcsolatos irodalomból. Időrendben követik egymást a tételek, adott éven belül betűrendben - tapasztalatom szerint így a legkönnyebb keresni benne. Kövérrel szedtük a könyveket és a különlenyomatokat. A források esetében = előzi meg a periodikumokat, = In után a gyűjteményes tanulmánykötetek következnek. A bibliográfiai részt névtárgy-, és saját írásainak címmutatója egészíti ki, melyek a tételszámra utalnak vissza, és nyomdagrafikai eszközökkel is próbálnak információkat közölni. A betűrendezésnél a Magyar helyesírás szabályai 14. pontját vettem figyelembe, annak e) alpontja értelmében az önálló szókapcsolatokat egységnek tekintettem. Nem vettem viszont figyelembe a besorolásnál az a, az névelőket. Meg kell jegyeznem, hogy a tárgyszavazásnál igen nehéz volt megtalálni a középutat, amely elég szakszerű és mély a nyelvészek számára, de nem túl részletező a nyelvművelőknek, diákoknak sem. Annotációval ott egészítettem ki a leírást, ahol a cím kevéssé igazított el, vagy magyarázatot igényelt. A helyesírásról csak annyit: ahány cikk, tanulmány, annyiféleképpen írja kis- vagy nagybetűvel az anyanyelvi konferenciát, a magyar nyelv hetét, a Magyar nyelvatlaszt, egybe vagy külön a Veszprém megyeit, a földrajzinév gyűjtést stb. A bibliográfiai leírásban betűhíven követtem az eredeti dokumentumon szereplő változatokat, az annotációkban és tárgyszavakban egységesítésre törekedtem a ma érvényes helyesírási szabályok szerint.
Kerültem a túl sok rövidítést. A folyóiratok esetében évfolyamot csak a nyelvészetieknél jelöltem: ott azért, mert a nyelvészek gyakrabban hivatkoznak arra, mint az évszámra.
A rádiós és televíziós műsoroknak csupán a sajtóvisszhangját, illetve a nyomtatott dokumentumokban megjelenő leírásait vettem fel. Nem szerepeltettem a Ki kicsoda?, az Akadémiai kislexikon, az Irodalmi lexikon és más általános kézikönyvek valamennyi kiadását, csupán a legutolsót.
Feldolgozásra vár még az a gazdag kéziratos hagyaték, cédulaanyag, amely Lőrincze Lajos "fiókjában" maradt.
Köszönöm mindazoknak, akik munkámat segítették: a Lőrincze családnak, könyvtáros kollégáimnak, Szende Aladár alapos és gondos lektoromnak, Grétsy Lászlónak, Pesty Ernőnek tanácsait, Szakál Erikának a borítótervet, Jurics Imrének a számítógépes tanácsadást, barátaimnak a biztatást. Kérem a kedves olvasót, használót, hogy ha hibás adatot talál, vagy tud olyan jelentős írásról, amely hiányzik a bibliográfiából írja meg a könyvtár címére! Ha szükséges, akkor kiadjuk a pótlását!
Remélem, a bibliográfia nemcsak a számvetés eszköze lesz, hanem Lőrincze Lajossal, az anyanyelvvel, a nyelvműveléssel kapcsolatos érdeklődés, kutatás ösztönzője is.
a szerkesztő
Rövidítések, jelek
~ ~ — gyakran Lőrincze Lajos neve helyett
/ — utána a szerző, társszerző, szerkesztő következik
= — az analitikus leírásban a lelőhelyként szereplő újságot, folyóiratot előzi meg
= In — a lelőhelyként szereplő tanulmánykötetet előzi meg
(...) — a sorozatot vagy a rovatcímet jelöli
Acta Acad. Ped. — Acta Academiae Pedagogicae
Acta Ling. Acad. — Acta Linguistica Academiae
Scient. Hung. — Scientiarum Hungaricae
AK — Anyanyelvi Konferencia
Akad. K. — Akadémiai Kiadó
Bp. — Budapest
Élet és Irod. — Élet és Irodalom
Élet és Tud. — Élet és Tudomány
ELTE — Eötvös Loránd Tudományegyetem
előzm. — előzmény
Ért. — Értesítő
folyt. — folytatás
ism. — ismertetés
K. ill. kiad. — Kiadó
Klny. — Különlenyomat
ld. — lásd
M. — Magyar... (valamennyi evvel kezdődő lapnál: M. Nyelvőr, M. Nyelv, M. Nemzet stb.)
mell. — melléklet
MNYBK — Magyar Nyelv Baráti Köre
MTA — Magyar Tudományos Akadémia
MVSZ — Magyarok Világszövetsége
Nyelv és Irodalomtud. Oszt. Közl. — Nyelv és Irodalomtudományok
Osztályának (korábban Nyelv és
Irodalomtudományi Osztály) Közleményei
Nyelvtud. Int. — Nyelvtudományi Intézet
Nyelvtud. Közl. — Nyelvtudományi Közlemények
NyéK — Nyelvünk és Kultúránk
p. — pagina (oldal)
RTV — Rádió és Televízió
sz. — szám
Szerk. — szerkesztő
Társ. Szemle — Társadalmi Szemle
t. — tábla
térk. — Térkép
TIT — Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
tom. — tomus (kötet)
tsz. — Tételszám
u. a. — ugyanaz