Barmokat orvosló-könyv, mellyet a köz jónak hasznára, kibotsátott Tolnay Sándor, a' barmokat orvosló tudománynak tudósa, és Pesten a királyi Universitasban közönséges királyi professora. Pest, 1795. 310 lap.
1747. szeptember 8-án a Vas megyei Nagycsömöte községben született kisnemesi családból. Iskoláit Kőszegen és Trencsénben (ma: Trencin - Szlovákia) végezte, majd az udvari Haditanács megbízásából és támogatásával 1769 és 1775 között Párizsban és Franciaország más városaiban, valamint Londonban tanulmányozta a lótenyésztést és -gyógyítást.
A magyarországi oktatás legmagasabb szintű intézménye a XVIII. század végén a még Pázmány Péter által 1635-ben Nagyszombaton alapított, onnan 1777-ben Budára, majd 1784-ben Pestre helyezett tudományegyetem volt. Ez utóbbi intézkedést már II. József hozta, arra törekedve, hogy a pesti, a bécsi és a prágai egyetem azonos színvonalú legyen. Ennek érdekében több átszervezést is végrehajtatott. A már Budára való áthelyezéskor Mitterpacher Lajos vezetésével megalakított mezőgazdaságtani tanszék után, a Pestre költözés időpontjában kötelezővé tette az egyetem orvosi karán az állatgyógyászat tanítását, illetve hallgatását. Egyúttal Johann Amadeus Wolstein professzor, a bécsi állatorvosi tanintézet hírneves tanára megbízást kapott a pesti orvosi karon egy állatgyógyászati tanszék felállítására vonatkozó terv elkészítésére, helyének kijelölésére és egy alkalmas személy aki a tanszéket irányítaná kiválasztására. Ő figyelt fel a jó képességű és szorgalmas, állatorvoslási tapasztalatokkal is rendelkező orvosjelöltre, Tolnay Sándorra. A nagy hírű tudós javaslatára II. József évi 200 forint ösztöndíjat biztosított Tolnaynak a bécsi állatorvosi intézetben való tanulás és külföldi állatgyógyászati intézetekben folytatandó tapasztalatszerzés céljából.
Az időközben orvosi, majd Bécsben állatorvosi diplomát is megszerző Tolnay az ösztöndíjat nyilván jól hasznosította, mert 1786 decemberében megbízást kapott a pesti egyetem orvosi karán a "baromorvoslás ismeretének" tanítására. A Helytartótanács melyhez közvetlenül tartozott az egyetemi oktatás a következő év februárjában utasítást adott a tanszék működésének megszervezésére. Ezt az időpontot 1787. február 6. tekinthetjük a hazai állatorvosi szakoktatás kezdetének.
A helytartótanácsi utasítás szerint Tolnaynak az előadásokon a szarvasmarhák, lovak, sertések és juhok járványtanával kellett foglalkoznia. A tanulmányi idő február közepétől július végéig tartott. Tolnay azonnal nekilátott a tananyag összeállításának, a legszükségesebb preparátumok saját kezű elkészítésének. 1787 nyarán megtartotta tanszékfoglaló előadását a magyarországi állatorvoslás szükségességéről és hasznáról ("Von der Nothwendigkeit und dem Nutzen der Thierarznei besonders für Ungarn") abból az alkalomból, hogy az orvosi kar dékánja beiktatta állatgyógyászati tanszéki állásába. A féléves, heti háromszor 1 órás kizárólag elméleti oktatást orvostanhallgatók részére tartotta, akik e tanfolyam elvégzése nélkül hivatalos állást nem tölthettek be. Nem hivatalosan, gazdák részére is tartott 4 hónapos alapvető állatgyógyászati ismereteket nyújtó előadásokat. Az első előadás-sorozaton Pest megyéből 21 gazda vett részt és szerzett bizonyítványt. A sikeres kezdeményezésen felbuzdulva a Helytartótanács a szomszédos megyéket is felszólította, hogy a következő, 1788. évi tanfolyamra küldjenek írástudó gazdákat. Mindezt úgy tette Tolnay, hogy sem előadóterme, sem asszisztense nem volt, és csak minimális felszereléssel rendelkezett.
Tolnay 1787-ben nagyszabású tervet készített az oktatás rendjéről, s mivel mintának a bécsi állatorvosi tanintézet működését, felépítését vette, itt is kétéves képzési időt javasolt. Szükségesnek tartotta továbbá egy állatkórház felállítását is. Ezen kívül patkolókovácsok részére is kívánt egyéves tanfolyamot szervezni. Azt is javasolta, hogy csak az a kovács kapjon mesterjogot, aki itt szerezte ismereteit.
A következő esztendőben készült újabb tervezetében a gyakorlati oktatás nélkülözhetetlenségét hangoztatta. Meggyőző érvekkel bizonygatta, hogy az elméleti ismeretek csak akkor válnak igazi tudássá, ha a járványos betegségek tüneteit és a gyógyítási módokat élő állatokon lehet bemutatni. Ehhez pedig épületre, kertre, istállókra lenne szükség. Az épületben előadótermet, tanári és személyzeti lakást szeretett volna kialakítani. Alapos és reális terveit azonban rendre elutasították, hiába pártfogolta az orvosi kar, sőt az egyetem vezetése is.
1788 és 1794 között egyre csak költözött az állatgyógyászati tanszék az egyik terézvárosi elhanyagolt major rozoga épületeiből egy józsefvárosi másikba. 1794-től hosszabb ideig (33 évig) nem vándorolt a tanszék, illetve "intézet", de a körülmények ezen a helyen is alig valamivel voltak kedvezőbbek, s csak akkor sikerült újból költözni, amikor a roskatag épületben közvetlen életveszély fenyegetett. Ez az elhelyezési tortúra csupán egyik jellemzője volt annak a szélmalomharcnak, amit Tolnay az állatgyógyászat elismertetéséért folytatott.
1790-re Tolnay terveiből annyi valósult meg, hogy egy kis épületből, kertből és egy istállóból álló telek bérleti díjának fedezetét biztosították. Később lehetőséget kapott arra is, hogy egy tanársegédet (akkor adjunktusnak nevezték) alkalmazzon Pohl Ignác személyében, aki szintén a bécsi állatorvosi tanintézetben tanult. Pohl halála után Stulfa Péter orvosdoktor segítette munkáját.
Magyarország állattenyésztésében a XVIII. század végén többirányú változás előjelei mutatkoztak. A szarvasmarha-tenyésztésben legeltetésre szolgáló területek csökkenésével összhangban a rideg tartás mellett a félrideg tartásmód egyre nagyobb szerepet kapott, sőt valamelyest terjedt az istállózás is. A hazai lóállomány minősége katonai szempontból is gondot jelentett, ezért a kormányzat támogatta az állami és az uradalmi ménesekben arab és angol lovakkal folyó lónemesítést, sőt újabb méneseket is létrehoztak. A jobbágyok a lovat akkor már nemcsak fuvarozásra használták, hanem kezdték szántóföldi munkára is igénybe venni. A sertéstartás a népélelmezésben egyre nélkülözhetetlenebb lett, az ősi szalontai és bakonyi fajták mellett ekkor jelent meg a mangalica. Az osztrák örökös tartományok iparának fejlődése következtében megnőtt a magyar gyapjú iránti kereslet, ami a nagybirtokokon folytatott juhtenyésztés fellendülését vonta maga után. Nem volt tehát indokolatlan Tolnay szívós igyekezete, hogy az állatorvoslás ügyét előbbre vigye, hiszen a tanszékén ismeretet szerzett emberek többszöröse is kevés lett volna a magyarországi állattenyésztés gyógyászati igényeinek ellátására. Pedig ekkor már az 1797-ben Festetics György által alapított keszthelyi Georgikonban is folyt állatgyógyászati képzés, bár egyelőre csak a Festetics birtokok számára.
1799-ben végül a Helytartótanács rendeletileg is elismerte az állatgyógyászati tanszék keretein belül működő kétféle tanfolyamot. Vagyis az orvostan- és sebészhallgatóknak féléves stúdium formájában előadott állatjárványtant, illetve azt az egyéves ingyenes tanfolyamot, amelyre kovácsokat, ménesmestereket, gazdákat vettek fel. Ez utóbbit "cursus hippiatriae"-nek nevezték és két féléves, 5-5 hónapos oktatási ciklusból tevődött össze. Az első félévben a ló külsejével, anatómiájával és fiziológiájával foglalkoztak. A második szemeszterben a lovak és más háziállatok kórtanával, alapvető műtéti és sebkezelési eljárásokkal ismerkedtek meg. 1800-tól kovácsműhelyt állítottak fel, ahol egy kovácsmester segédjével együtt mutatta be a helyes patkolás és patakezelés módját. A külső tulajdonságokat Tolnay élő lovon ismertette. Ő tanította a speciális kórtant is.
Tolnay tanári pályafutása kezdetétől síkraszállt a magyar nyelven való tanítás lehetőségéért, mivel az állatgyógyászati tanszéken is latinul és németül folyt az oktatás. Tolnay nemcsak azzal érvelt, hogy az egyéves tanfolyam tanulóinak többsége csak magyarul tud, hanem azt a meggyőződését is állandóan hangoztatta, hogy a magyar nyelv is alkalmas a tudományok művelésére. Az 1800-as évek elején szívós és következetes harcának eredményeként a Helytartótanács engedélyezte, hogy az órák felét magyar nyelven tartsa meg. Persze ez tovább növelte Tolnay elfoglaltságát, hiszen így már három nyelven (az orvostanhallgatóknak latinul) kellett előadnia.
Az 1810-es évek elejétől egyre többet betegeskedett, az állatgyógyászat szerencséjére 1811-től olyan kívánó adjunktust kapott maga mellé, mint Brunkala Román, aki előzőleg a keszthelyi Georgikonban tanította az állatorvoslást. 1811-ben Tolnay újabb, ismét a bécsi intézethez hasonlítani kívánó elképzelések terveit dolgozta ki és terjesztette fel a Helytartótanácshoz. A tervezetből kitűnik, hogy az állatgyógyászati tanszék, illetve intézet változatlanul sanyarú helyzetben van, az oktató- és segédszemélyzet létszáma a minimálist is alig éri el. Feltétlenül szükségesnek tartja néhány ösztöndíj létesítését is, hogy az állatorvoslás vonzóbb és eredményesebb legyen.
Tolnay oktatói tevékenysége mellett az ország állattenyésztésében is szerepet vállalt. 1792-ben helytartótanácsi felhívásra két terjedelmes utasítást dolgozott ki a marhavésszel kapcsolatos teendőkről. A nyomtatásban is megjelent utasítások az állatvészek megelőzéséhez és a gyógyításhoz adnak hasznos tanácsokat.
Jelentős irodalmi munkásságot fejtett ki. Először a már többször említett Wolstein professzor munkáit fordította magyarra az 1780-as években, melyek "A' marha-dögröl való jegyzések...", "A' barom-állatok seb-gyógyítása tudományáról...", "A pusztai, hadi és házi ménesekről...", "A lovak neveléséről..." szóltak. Ezután sorra jelentek meg saját munkái magyarul, latinul és németül, több művét szlovákra is lefordították. "Artis veterinariae compendium pathologicum" (Az állatgyógyászat tudománya . . .) című könyvét melyet 1805-1825 között tankönyvként használtak a Koppenhágai Tudós Társaság elismerő oklevéllel tüntette ki és egyúttal Tolnayt tiszteletbeli tagjává választotta. Fő műve az 1795-ben megjelent "Barmokat orvosló könyv ..." Minden ismertetésnél és méltatásnál megbízhatóbban szólt a szerző saját maga e munkájáról: "E barmokat orvosló könyvemet írta az előszóban nem a Tudós-embereknek vagy Orvosoknak kedvekért írtam, hanem tsak az együgyű falusi gazdáknak számokra, kik gyakran marhájok el-verése miatt iszonyú károkat vallanak, kívántam nyomtatásban ki-adni. Mellynek-is a két első részét a melyben általyában a marhadögről, és annak eredetéről, okairól, jeleiről, s gyógyításáról rövid oktatás nyújtatik és Német Országi Tudósnak, és első Baromorvosnak irásaiból költsönöztem ugyan, de igyekeztem a munkát úgy megvilágosítani és saját tapasztalásaimból szaporítani, hogy drága Magyar hazámnak nem kevés hasznára szolgálhasson. A könyvnek harmadik része pedig (az orvosló receptekkel együtt) melly különösen arra tanít: miképpen kellessék a Szarvasmarháknak, Juhoknak és Sertéseknek külömbb-féle Dögbetegségeiket megismérni, el távoztatni és a veszélyt könnyű módon orvosolni több esztendőbéli saját tapasztalásaimnak gyümöltse. Melly is, hogy drága Magyar-Nemzetemnek hasznára légyen, szívemből kívánom."
Tolnayt hiába volt professzori címe nem tartották az egyetemi orvosi kar egyenrangú tagjának és a kari ülésekre sem kapott meghívót. Fizetése pedig soha nem érte el az orvosi kar többi tagjának bérszintjét, kinevezése után 12 évig változatlan összeget kapott. Csak 1799-től számítva 8 évenként emelkedett fizetése 200-200 forintokkal, s érte el 1815-re az évi 1200 forintot. Csekélyke kiegészítést jelentettek a korrepetálásból adódó díjak, mert 3 aranynál többet nem kérhetett, a szegényebbeket pedig ingyen korrepetálta. Betegsége, valamint az állandó harc a meg nem értéssel és a közönnyel, egyre inkább aláásta egészségét és 1818. április 25-én Pesten meghalt.
Élete nagy része az állatorvoslás elismertetéséért folytatott harc jegyében telt el. Abban az időben az állatok gyógyítása meglehetősen lebecsült foglalkozásnak számított, és nem tudománynak, hanem sokkal inkább mesterségnek tekintették. A hivatalos körök lekicsinylő magatartásán túl az állattartók értetetlenségével, sőt ellenzésével is szembe kellett néznie Tolnaynak. 1812-ben az egyik magyarországi falu elöljárói és lakosai a következőképpen foglaltak állást az állatorvoslással kapcsolatban: ". . . mind közönségesen azt valljuk, hogy a melly marhadög mostan nálunk uralkodik, annak orvoslását senkire sem bízzuk, egyébb (mint) az élő Istenre, aki mindeneknek orvosa; mert ahol egyszer marhadög vagyon, az vagy magától meggyógyul, vagy elesik." Pedig Tolnay világosan megírta a "Barmokat orvosló könyv"-ben, miként lehet a betegségeket megelőzni: "Valameddig a marhákra jobb gondot nem viselünk, azokat jobb és több eledellel nem táplállyuk, valameddig a lovak, juhok és szarvas marhák között külömbséget; a szántóföldek és a legellő mezők körül helyesebb, sőt a gazdaságban általlyában jobb rendtartást nem teszünk, az-az valameddig jobb fajbéli marhákat magunknak nem veszünk, derekabb istállókat nem építünk, réteinkre szorgalmatosabban nem vigyázunk, egy szóval: valameddig a marhák jó eledel, kő-só és friss levegő-ég nélkül szűkölködnek mindaddig nyavalyássak lesznek, és szüntelen a Dög-betegség alá fognak vettetni."
Ma sem mondhatunk Tolnay Sándorról kevesebbet, mint a Tudományos Gyűjtemény" című folyóirat 1818. évi nekrológja: "Egy illy minden tekéntetben hivatalának megfelelt Tanító nyilván háladatos emlékezetre érdemes."
Főbb munkái:
Von der Nothwendigkeit und dem Nutzen der Thierarznei besonders für Ungarn. Pest, 1787. 16 lap.
Barmokat orvosló-könyv, mellyet a köz jónak hasznára, kibotsátott Tolnay Sándor, a' barmokat orvosló tudománynak tudósa, és Pesten a királyi Universitasban közönséges királyi professora. Pest, 1795. 310 lap.
Artis veterinariae compendium pathologicum. De cognoscendis de curandis animalium epidemico-contagiosis, et praecipuis sporadicis morbis. Cum adnexis formulis et tabellis edidit Alexander Tolnay. Pestini, Posonii et Lipsiae 1799. 254 lap.
A lovak külső szép, vagy rút termetek, s hibái meg-esméréséről, és azoknak belső s külső betegségeik orvoslásáról. Posony és Pest 1804. 218 lap.
Oktatás a marhadögnek megelőzésérül és orvoslásárul melyhez amaz országos, ragadós és egynehány kóbor ló nyavalyáknak gyógyítása is járul, melyek a lovakat, juhokat és sertéseket pusztítják. Buda, 1816.
Irodalom:
KOSSA Gyula: Magyar állatorvosi könyvészet 1472-1904. Bp., 1904.
GYŐRY Tibor: Az orvostudományi kar története. Bp., 1936.
(dr. Pintér János)