Adományrendszer

alatt értendő ama jogszabályoknak összege, melyek a magyar magánjogban a királyi hatalomnak megszilárdulásától a tulajdon intézményének az 1848. évi törvények szellemében történt gyökeres átalakulásáig a nemesi bírtok eredeti szerzésének és elvesztésének módjait meghatározták. Az A. a királyi jognak (jus regium) volt a kifolyása, amely utóbbi alatt a magyar szent koronának azt a hatóságát (jurisdictio sacrae regni coronae) kell érteni, melynél fogva az összes földbirtokot képviseli és minden magánbirtoknak forrása. Ez a felfogás ugyanabból az eszméből fejlődött ki, melyet visszatükröztet a birtokviszonynak a honfoglalás után bekövetkezett eredeti alakulása is. A honfoglalás után történt államalakulás és az ezzel karöltve járó jogrendezés nagy munkáját a nemzeti együvétartozás érzete lengte át. Erről tanuskodik a vérszerződés 2. pontja, amelyben megállapították, hogy a közös szerzeményből a hét törzs egyike se zárassék ki. A szállásbirtok (descensus), mely az országnak földéből a 108 nemzetség mindenikének osztályrészül jutott, az egész nemzetség közös tulajdonát képezte; és amidőn a szoros kötelék, mely a honalapítás ténye által a nemzettest egyes részeit egymáshoz kapcsolta, az együvétartozás érzetét nemzeti közszellemmé fejlesztette és a haza közös földjének közjogilag egységes állammá szilárdulását eredményezte, a tulajdon és birtokviszonyok végleges alakulása ugyanannak a kettős viszonynak követelményei szerint történt, amelyben az egyén egyrészt a nemzet egészéhez, másrészt a családhoz és a nemzetséghez állott. Az e tekintetben mérvadó szempontok akkor domborodtak ki teljesen, midőn a jogfejlődés nemzeti iránya a hűbéri eszmék mindinkább terjedő áramlatával egyesült.

A királyság teljes konszolidálása után a király személyébe, v. helyesebben: a politikai nemzetegységet képviselő magyar szent koronába helyeztetett a közösség sulypontja; s Nagy Lajos 1351. évi törvénye óta már csak a szent korona tekintetett minden szabad (nemzeti) birtok forrásaul. Ez az álláspont annak a jogszabálynak révén jutott gyakorlati érvényre, hogy nemesi birtokot (tulajdont) közvetlenül és gyökeres joggal csakis királyi adomány utján lehet szerezni. A királyi adomány voltakép nem volt egyéb, mint a királyi jognak hazafiui érdemek jutalmául az adományosra való átruházása, ugy azonban, hogy az adomány által nemcsak az adományos szerzett jogokat, hanem ennek az adománylevélben megnevezett utódai is, minek folytán az adományosnak, illetve a későbbi birtokosnak rendelkezési szabadsága a vele jogközösségben álló családtagok érdekében többrendbeli korlátozásnak volt alávetve (l. Ősiség).

Épp ugy korlátozva volt az adományos, illetve a későbbi birtokos rendelkezési szabadsága a királyi jog megóvása szempontjából is. Az adomány utján szerzett tulajdonhoz ugyanis két bontó feltétel volt kapcsolva, amennyiben abban az esetben, ha az adományosnak az adománylevélben megjelölt utódai kihalnak (magszakadás), v. ha az adományos jószág birtokosa a törvény szerint hűtlenséget képező bűntettet (nota infidelitatis, l. Hűtlenség) követ el: a jószág a szent koronára háramlik vissza (devolutio) s ujból adományozhatóvá válik. A királyi jog nem tette ugyan abszolute lehetetlenné az adományos jószág elidegenítését, de az elidegenítés csak a királyi jog sérelme nélkül történhetett; s ezért, mihelyt az adománylevél értelmében a háramlási esetek valamelyike beállott, a királyi jóváhagyás nélkül létrejött átruházás a szent koronának ismét feléledt jogával szemben hatálytalanná vált.

Az adomány különböző nemei voltak: a) a királyi kézből történt, vagyis a teljes adomány, midőn az adományozás tárgyát oly jószág képezte, melyet már a fiskus elfoglalt; b) a peres adomány, midőn a visszaháramlás esete már beállott, de a jószágot az adományozott királyi jog cimen az előbbi birtokostól ki kellett perelni; c) uj adomány, melyet a birtokos akkor szerzett, ha joga kétes volt, de midőn mellette saját és elődeinek hosszas és békés birtoklása harcolt; d) a fiusitás (l. o.); e) a nádori adomány, melyet a nádor, mint királyi helytartó adhatott; f) a fegyverjog cime alatt történt adomány, mely az országnak a törököktől ujonnan visszafoglalt részeiben adatott, úgy hogy az adományos a visszafoglalás hadi költségei aránylagos részét a kir. kincstárba befizetni tartozott. Az adomány érvényének kelléke volt az adománylevél kiállítására vonatkozó alakszerüségeken kivül az iktatás (statutio), melyet az erre nézve külön kiadott iktatási parancs alapján s a megszabott formalitásokkal egy év alatt kellett az arra kirendelt hiteles személy (rendszerint az u. n. királyi ember) közbenjöttével teljesíteni. Ha az iktatásnak senki sem mondott ellent, azt tisztának nevezték; az ellenmondással megtámadott iktatást pedig per utján kellett megtisztítani.

Az érvényessé vált adománynak két irányban nyilvánult a jogi hatása: egyrészt abban, hogy adományos és törvényes maradékai a nemességet nyerték, s hogy az adományos és ennek az adománylevélben megnevezett utódai az adományozott jószágra nézve a királyi jog tartalmából eredő korlátozással örök és visszavonhatatlan tulajdont szereztek. A fentebbiek ma már csak jogtörténeti értékkel birnak, amennyiben az 1852. évi november 29-én kelt ősiségi nyilt parancs hatályon kívül helyezte a királyi és nádori adományozás rendszerét és eltörölte a háramlási jogot, mely ebből a rendszerből az adománylevél szerinti örökösök hiányából v. a hűtlenség esetéből származott, egyuttal a lehető legszűkebb körre szorította a jószág adományi minőségéből kifolyóan a multra nézve támasztható kereseteket is. Az országbirói értekezlet pedig, mely az 1861. évben a magyar törvényeket visszaállította, szintén kimondotta, hogy a királyi adományos és nem adományos, a fi- és leánysági javak és az ezekből származható jogviszonyok közt való különbség az 1848: XV. t.-c. szellemében megszünteknek tekintendők.

Adómegszavazás és megtagadás

Az adómegszavazás joga egyik alkotmányi alapjog, mely kettős értelemben használtatik: nevezetesen jelenti az adókat megállapító, tehát új adókat behozó törvények megszavazását; szorosabb értelemben pedig a törvényekben már meghatározott adóknak időszakonkint, rendesen évenkint való megajánlását, vagyis fölhatalmazását a kormányzatnak arra, hogy azokat az adókat tényleg beszedhesse. Utóbbi jelentése szerint az u. n. budgetjog körébe tartozik. Magyarországon ősi alkotmányunkból eredő soha kétségbe nem vont joga a nemzetnek az adók és szubszidiumok engedélyezése az országgyülésen. Tilos volt mindenkor egyesnek úgy mint a törvényhatóságoknak orsz. gyülésileg meg nem szavazott adókat megajánlani, fizetni, azok behajtásánál közreműködni. Ama hatályos törvényhatósági törvény 1886. XXI. t.-cikk is világosan kiveszi a végrehajtás kötelezettsége alól azokat a kormányrendeleteket, melyek országgyülésileg meg nem szavazott adóknak tényleges beszedésére vonatkoznak, s csupán az előmunkálatokat rendeli teljesítendőknek, amennyiben törvényekben meghatározott adókról volna szó. Az adótörvények, illetve javaslatok elvetése, tehát az új adók megtagadása kétségen felül állójoga az országgyülésnek, épp úgy, mint bármely törvényjavaslat elvetése, de nem ilyen világos az, hogy a törvényekben megállapított adók egész mérvükben megtagadhatók volnának. (L. Budget.) Hasonló módon mint az országos adókra az országgyülés, adómegszavazási jogot gyakorolnak a törvényhatóságok bizottságai és a községek képviseletei a vármegyei, illetőleg községi adókra és pótadókra, a törvények határain belül. Az erre vonatkozó határozatokhoz azonban mindig a felügyeleti hatóság jóváhagyása szükséges.

Adómentesség

az elmult századokban a felső rendek, névszerint a nemesek és papok kiváltságai közé tartozott. A középkorban az állami terhek viselését a szolgaság ismérvének tekintettek. Addig, amíg az oktatás ügyét s a szegények gyámolítását a papok és szerzetesek látták el, az államhatalom feladata úgyszólván egyedül az ország határainak megvédésére szorítkozott s a hadviselés gondja csak a felső rendekre nehezedett, a kiváltságolt osztályok adómentességének megvolt a maga jogosultsága. Mihelyt azonban a nép szellemi kiképzését az állam vonta működési körébe s a nemzeti függetlenség biztosítása az állandó hadsereg meghonosítását tette szükségessé, a kiváltságolt osztályok adómentességének meg kellett szünnie. Az általános teherviselés elvének megvalósítására a múlt század végén a francia forradalom adta meg az első lökést, amelynek visszahatása alatt a jelen század első évtizedeiben a többi európai államokban is (nálunk 1848) diadalra jutott. Állandó A.-t élveznek most: az államfő, bizonyos adónemekre nézve az uralkodó család tagjai, az idegen államok követei és konzulai, némely államban a katonatisztek, bizonyos önigazgatási terhekre nézve a köztisztviselők. Továbbá a megfelelő hozadéki adók alól a legtöbb államban ki vannak véve: a közutak, csatornák, védtöltések, temetkezési helyek, templomok, hatósági épületek, katonai laktanyák, kórházak, kolduló szerzetesek kolostorai, a nyilvános közoktatás céljaira szolgáló alapítványok s a közjótékonysági intézetek kamatjövedelmei stb. Az általános, valamint a különös jövedelmi adók iránt intézkedő törvények a legtöbb államban az u. n. lét minimumot is A.-ben részesítik. Angliában a 150 font sterlingen, Poroszországban a 900 márkán, Szászországban a 300 márkán, a svájci kantonokban az 500-800, sőt némely kantonban az 1200 frankon alóli jövedelmek adómenetesek. Nálunk a 315 frtot meg nem haladó kamatok és járadékok, amennyiben az illető adózó összes jövedelme ez összegnél nem több, nem tárgyai a tőkekamat és járadékadónak. A földmívelés, illetőleg erdőgazdaság emelése érdekében a tételes adótörvények a költséges javítási munkálatokkal gyümölcsözővé tett, azelőtt hasznavehetetlen területeket, illetőleg az újonnan beerdősített birtokrészeket időleges A.-ben részesítik, sőt némely államban, (tudvalevőleg nálunk is) az új épületeket is bizonyos időre terjedő A. illeti meg.

Adónáj

az Istennek egyik héber neve; a. m. Úr. A zsidók már a második templom korától ezt a nevet ejtették ki mindenütt, ahol a szentirásban a négybetüs istennév van: JHVH s az alexandriai görög-zsidó bibliafordítás, amelynek legrégibb része a Kr. e. III században keletkezett, mindig kyrios-szal fordítja a négybetüs istennevet. Ez a szó mindig, az Adónáj v. Elóhim magánhangzóival van ellátva s azért helytelenül Jehová-nak is olvasták, amely név azután igen elterjedt. A négybetüs istennevet valószinüleg Jahve-nak kell olvasni s annyit jelent: a teremtő a létesítő.

Adon Hiram

Salamon templomának építőmestere; a szabadkőművesek a mesteri erények mintaképének tekintik.

Adoni

Brit-Indiában Madrasz kormányzóság Bellari kerületének főhelye, (1881) 22,441 lak.

Adonidin

az Adonis vernalis L. hatásos mérges anyaga; szintelen és szagtalan, rendkivül keserü ízű jegecet képez, amely alkoholban könnyen, éterben és vízben kevésbbé könnyen oldódik. Az A.-t az orvosok használják, hatása hasonló a digitalinéhoz.

Adonikus-vers

görög verssor. Két ütemü daktilusi rend, első üteme aprózott (u. n. tiszta daktilus), a második aprózatlan (u. n. spondeusz) A legkedveltebb antik metrumok egyike; versszerkezetek zárósorául szerepel, így a sapphói versszak végén (l. o.); önállóan csak későbbi latin költők kezdtek írni, a jelesebb költők nálunk sem használták magában.

Adonis

a görög mondában szépsége által híressé vált ifju. Regéje ez. Smyrna beleszeretett saját apjába, kit el is ámított. Kinyras, az apa azonban tizenkét nap multán fölismerte leányát s üldözőbe vette. A menekülő leányt az istenek mirrhafává változtatták, s e fának felrepedezett héjából született Adonis.

[ÁBRA] Adonis.

A felnövekedett pásztor ifjuba, kit Arés kedvelt, Aphrodité is beleszeret, mire Aresz az ifjat egy vadászaton vadkan alakjában halálosan megsebesíti. A haldokló Adonis véréből az anemóné virág sarjadzik elő. A vigasztalhatatlan Aphrodité esedezésére Zeus megengedte, hogy Adonis az évnek kétharmadát a felvilágon kedvesénél tölthesse. Tisztelete eredetileg a feniciai partvidéken és Ciprus szigetén, majd egész Görögországban, Macedóniában és Egyiptomban elterjedt. Ünnepeinek neve Adónia volt, melyeket évenkint egyszer tartottak meg. Egynapi örömünnep után A. faragott képét jajveszékelő nők, gyászének és fuvolaszó kiséretében a tengerbe szokták bocsátani. Ez ünnephez virágedényekben gyorsan növő, de gyorsan el is hervadó növényeket ültettek (képoi Adónidos) a tavasz korai tovatünésének jelképezéséül. Aművészet nem sokat foglalkozott Adonisszal. Az ábránkon bemutatott Adonis antik szobrot Capuában találták s Nápolyban őrzik. Többször előfordul Adonis alakja falfestményeken, vázákon, szarkofágokon stb. V. ö. Jahn: «Archaeol. Beiträge», Berlin, 1847; Brugsch: «Die Adonisklage u. das Linoslied», Berlin 1852; Mannhardt: «Antike Waldu. Feldkulte aus nordeurop. Überlieferung erläutert» Berlin 1877; Greve: «De Adonide », Lipcse 1877.

Adonis

L v. adoniszvirág (növ.), l. Hérics.


Kezdőlap

˙