Ágyékkergeség

az állatgyógyászatban az az alakja a kergeségnek (l. o.), midőn a hólyagféreg a gerinc-csatorna ágyék vagy hátrészében fejlődve, növekedése arányában összenyomja a gerincvelő itt elhelyezett részét. Az összenyomás folytán a test hátulsó részéhez menő mozgató és az onnan jövő érző idegrostokban megszünik az ingerületvezető képesség, minek következtében e rész mozgásában rendellenesség áll be, mely főleg abban nyilvánul, hogy a beteg állat járás közben teste hátulsó részében ingadozik és hátulsó lábait vontatva és széjjelterpesztve viszi előre. Ágyékát már gyönge érintésre behorpasztja, sulyosabb esetekben pedig a bélsár és a vizelet ürítése tekintetében is zavarok észlelhetők. A betegség leginkább birkákon, ritkábban szarvasmarhákon észlelhető és a gerincvelő más természetü, gyuladás v. daganat okozta összenyomása folytán beálló bántalmaktól alig különbözik. Felismerése esetén a gerinccsatorna megnyitása és a hólyagféregnek ez úton való eltávolítása volna az egyedül lehető gyógyító eljárás mely azonban a műtét igen körülményes voltánál-fogva a gyakorlatban alig kivihető.

Agyhártya

l. Agyvelő.

Agyhártyagyuladás

(gör. meningitis) alatt az orvostudományban rendesen csakis a lágy agyburkoknak gyuladását (leptomeningitis) értik, s ettől megkülönböztetik az igen ritka kemény agyhártyagyuladást (pachymeningitis). Az A.-nak három féleségét ismerik, u. m. 1. genyes v. domborulati A. (leptomeningitis cerebralis purulenta), 2. a gümős v. agyalapi A. (meningitis basilaris tuberculosa) és 3. a járványos gerincvelő-agyhártyagyulladást (meningitis cerebrospinalis epidemica). A genyes A. tulnyomóan, de nem kivétel nélkül az agyvelő domboru felszinére terjed ki, s innét származik «domborulati» mellékneve (m. convexitatis). E betegséget ugyanazok az oki tényezők idézik elő, melyek a genyes A.-t v. agytályogot. Első sorban a fejbőr és koponyacsontok nyilt sebei, továbbá a sziklacsont és középfül, ritkán az orrüreg genyes bántalmai, vagy a szervezet valamely más helyén székelő genyedő-eves folyamat (pl. genyes mellhártyagyulladás, evés genyvérüség, rostonyás tüdőgyuladás, himlő, skarlát, heveny izületi csúz stb.) okozza. Megjegyzendő,. hogy a genyes A.-t agytályog is előidézheti, ha ez az agy felszinéhez közel esik.

A genyes

A.-t nehéz felismerni, ha ez a magában véve is sulyos bántalom a genyes evvérüséggel, tüdőgyuladással, tifusszal stb. kapcsolatban lép fel, mert ilyenkor a jelenségek nagyon összevegyülnek és a kórkép elmosódik. A legjellegzőbb tünetek a következők. Az agyhártyagyuladásnak bevezető tünete a mind hevesebb fejfájás, melyhez később az öntudat megzavarodása is csatlakozik delirálás alakjában. Kiváló jelenség a tarkómerevség, mely főleg akkor mutatkozik, ha a gyuladás a hátsó koponyaárokban és a felső nyak gerincvelejében székel. Az agyvelő bántalmára vallanak görcsök, féloldali bénulások. Az agyalapi idegek is belévonatnak a folyamatba, mit eyges szemizmoknak bénulása, a pupilláknak igen szűk, tág, vagy egyenlőtlen volta, nystagmus, néha szemtükrileg neuritis optika mutat. A szabálytalan, gyors érlökésen, hányáson és székszoruláson kivül kiemelendő még a láz, melynek lefolyása szabálytalan, és a hőmérsék 40-40,5° C. közt ingadozik. A betegség tartama nehány nap, egy v. másfél hét; jóslata határozottan kedvezőtlen, mert az esetek túlnyomó számát halál követi, mely görcsök és teljes eszméletlenség kiséretében áll be.

A gümős A.

rendes székhelye az agy alapja, miért is agyalapi A.-nak is nevezik. Leggyakrabban oly egyéneknél lép fel, akik szervezetük más pontján, p. a tüdőben, mellhártyában, csont- vagy izületi rendszerükben gümőkórosak. Ritka, hogy az agyhártyákban lépjen fel elsődlegesen a bántalom. Utóbbiakon a nagy vérerek mentén, apró, tűszurásnyi gümős csomócskák jelentkeznek, az agygyomrokban pedig savófelhalmozódás folytán az ugynevezett heveny fejvizenyő (hydrokephalus acutus) jő létre. A gümős A. bekezdő szaka 1-2 hétre terjed, mely idő alatt a betegeket erős fejfájások gyötrik, étvágytalanok és székdugulásban szenvednek, mely jelenségekhez még hányás és nyugtalan álom csatlakoznak. A betegek eszmélete lassanként homályosulni kezd, külső behatásokra nem reagálnak s végül deliriumokba esnek. A testhő bár emelkedett, még sem haladja meg a 38-39°-ot, s halál közeledtével v. nagyon sülyed (31° C.), v. 41°-ra felemelkedik. A nagyobbodott agynyomás folytán az érverés meglassul 40-50 verésre egy perc alatt. E jelenségekhez még szemizombénulások, tág, szűk illetve egyenlőtlen pupillák, végtágbeli görcsök, féloldali bénulások, afáziás beszédzavar, néha a végtagok bizonyos merevsége, a köztakaró tulérzékenysége csatlakoznak. A szemtüköri vizsgálat néha az érhártyában apró gümős csomócskákat mutat ki. Előfordul még néha hányás, főleg kezdetben. A szék renyhe, vizelet, melyet az eszméletlen betegek nem képesek visszatartani, kis mennyiségü fehérjét tartalmaz, a légzés többnyire gyorsult és a halál közeledtével a Cheyne-Stokes-féle tipuszt mutatja. A betegség csaknem feltétlenül halálos.

A járványos gerincvelő-agyhártyagyuladás

(m. cerebrospinális epidemica) tünetei lényegileg megegyeznek az előző alakok kórjelenségeivel; itt is előfordul a fejfájás, a tarkómerevség, az eszméletlenség, az agyi idegek bénulása, görcsök stb. Kiemelendő azonban, hogy e betegség gyakrabban rázóhideggel lép föl, s ezenkivül még a gerincvelői tünetek által is különbözik a két előbbi alaktól: a gerincmentén fájdalmasság, végtagok bőrén tulérzékenység, a lábakban gyakori rángás mutatkozik. A betegség tartama néha csak 1-1/2; nap, néha elhuzódik hetekre. Többnyire halálos.

Az A. kezelésében csakis arra szorítkozhatik az orvos, hogy a beteg fájdalmait enyhítse, helyzetét könnyítse. A fejre jeges borogatások helyezendők, helyi vérelvonások eszközölhetők, langyos fürdők hideg leöntésekkel és álomhozó szerek veendők igénybe.

Agyhomok

(lat. acervulus). Az agyban, a mellső ikertestek közt foglal helyet az úgynevezett tobozmirigy (glandula pinealis), melynek belseje rekeszekre van osztva. Ezeknek a közel gömb alaku rekeszeknek belsejét finom receháló tölti ki, melynek belsejében az agyhomok található. Az agyhomokot gömbölyü vagy szederalaku, többnyire szénsavas mészből és foszforsavas magnéziából álló szemcsék képezik, melyekben a hamurészeket szerves alapanyag tartja össze. Jelentősége az agyhomoknak még nincsen tudva.

Agykéreg

l. Agyvelő.

Agy-koponya

az agyvelőt tartalmazó koponyarész, megkülönböztétésül az arc-koponyától, az arcot alkotó koponyarésztől.

Agyköpeny

l. Agyvelő.

Agyműködés

l. Agyvelő élettana.

Agynia

(növ.), ritkábban használt növénytani műszó, a. m. termőtelenség, midőn valamely virágban nincsen termő, p. a hímvirágokban. Agynus (gör.) a. m. termőtlen; flos agynus olyan virág, amelynek nincs termője. L. Aginusz.

Agynyomás

az agybeli folyamatoknak azt a kóros megzavarását jelenti, mely a koponyaür és annak tartalma között levő aránytalanságból keletkezik az által, hogy a koponyaür csontfalai nem tágulván, az agyvelőre nyomást gyakorolnak, ha a koponyaür tartalma bármely kóros okból nagyobb lesz, p. nagyobb v értartalom, vagy vizenyő, vagy vérömlenyek, v. pedig daganatok folytán. E nyomás kóros következményei az agy összes funkcióira kiterjednek és a nyomás nagysága szerint különböznek. Az agynyomás tünetei (a nyomás helyi okainak külön hatásait nem tekintve) kábultság, öntudati zavarok egész az öntudatlanságig, aluszékonyság, lassított, néha rendetlen érverés, elégtelen légzés; általános görcsrohamok vagy teljes mozgási tehetetlenség. Az agynyomás megállapítására a szemtükör biztos vizsgáló módszer. L. még Agyvelő 205. old.


Kezdőlap

˙