Angol sertések

Angolországban hajdanta a közönséges lápsertés volt elterjedve, mely nagy testével sok hust és zsirt tudott ugyan termelni, de lassan fejlődött, nehezen hizott, és átalában rosszul értékesítette a takarmányt. De már a mult század második felében portugáli és nápolyi sertéseket importáltak az angolok, és később a khinai sertéssel ismerkedvén meg, ezt vitték be, és vérkeverés által egy kis sertést állítottak elő, mely azonban mindaddig nem tudott tért hódítani, míg lápvérrel nem kevertetvén, nagyobb sertések keletkeztek. Ettől az időtől kezdve azonban egész Angolországban megváltozott a lápsertés, úgy hogy ma már nincsen meg régi tisztaságában. A jelenlegi angol sertések eszerint kivétel nélkül több v. kevesebb lápvért, továbbá igen sok khinai és némi nápolyi és portugáli vért tartalmaznak. Miután e különféle vérnemek eltérő arányban vannak a sertésekben keveredve, különféle angol sertéseket lehet megkülönböztetni, melyeknek azonban közös tulajdonságuk, hogy jó testalkatuak, gyorsan fejlődnek és könnyen híznak, ellenben kevéssé mozgékonyak és igen érzékenyek, minélfogva csak oly belterjes gazdaságokban érdemelnek figyelmet, ahol a sertéseket leginkább istállóban tartják. Az angolok nagyság szerint osztályozzák sertéseiket, t. i. kis, középnagy és nagy sertéseket különböztetnek meg; ez osztályozás keretén belül pedig még a színt is tekintetbe veszik, mert kis sertéseiket fehérekre és feketékre és középnagy sertéseiket fehérekre és tarkákra osztják; a nagy sertések mind fehérek. A nagyság szerint való osztályozás az A.-nél már azért is jogosult, mert némi viszonyban áll a láp és a khinai vér mennyiségével, s ezért a nagyságból némi következtetés vonható a sertés tulajdonságaira. Ugyanis a legtöbb lápvért tartalmazó nagy sertések inkább a régi lápsertés jó tulajdonságait őrizték meg, míg a kicsinyek tulnyomó khinai vérük miatt inkább ennek előnyeiben és hátrányaiban osztoznak, a középnagy sertések pedig mintegy átmenetet képeznek a kettő között. Nálunk az angol sertések közül főleg csak a kis essexi, a középnagy berkshirei és a nagy yorkshirei (l. o.) ismeretes.

Angol spenót

v. spinót (növ.), a Rumex Patientia L. lósóska faj magkereskedelmi neve. Leveléért mint konyhakerti növényt sok helyen, különösen Angolországban termesztik, s a művelt helyek körül el is vadul. Levele a legkorábbi spenót. Magról szaporítják. Akármely árnyékos helyre vethető, amely nem tulságos nedves. Más veteményes ágyak szélein szegélykép is lehet alkalmazni. Hazánkban is bőven terem, de tulajdonképeni hazája a Balkán félsziget, Persia stb.; lehet, hogy hozzánk a törökök révén jutott. Régi főzelék (Rumex sativus Plin.). Mostani latin neve szerint a fantázia alkotta magyar türömfű-nek megfelel.

Angol szarvasmarha

Régebben csak oly marhát lehetett Angolországban találni, melynél a szarvasmarha három termelési iránya, t. i. az erő-, tej- és hústermelés egyenlően voltak képviselve, v. legfeljebb egyes fajtáknál a tejtermelés állott a másik két termelés fölött. De a mult század második felében átalakult az A., amennyiben az erőtermelést a legtöbb fajtánál mellőzték, mert alkalmasabbnak találták a lovat használni erőtermelésre, a másik két termelést pedig megosztván, oly fajtákat állítottak elő, melyek főleg csak hús-, v. főleg csak tejtermelésre szolgálnak. Ezt az átalakulást leginkább Backewell Róbertnek és Colling Károlynak lehet tulajdonítani. Ma az angol szarvasmarhafajták tejelőkre, könnyen hizókra és a kettő között állókra oszthatók fel. A tejelő fajták közül a jersey és az ayrshirei, a hizékony fajták közül a shorthorn, a herefordi, a devon és a gallovay, a kettő között állók közül az angus (l. o.) említhetők fel.

Angolszász-magyar hercegek

Az 1016-ban meghalt Edmund «Ironside» (a. m. «a vasoldalu») angolszász királynak Ealdgyat nevü nejétől két fia maradt: Edmund és Edvárd herceg. Ezeket Kanut dán király (Ethelred utódja az angol trónon) Olaf svéd királyhoz küldötte oly kéréssel, hogy a két királyfit ölje meg. Olaf azonban irtózván a gyilkosságtól, a hercegeket titokban Szent István királyunk udvarába küldte fölnevelés végett. A két herceg több évig élt a magyar udvarban. Az idősebb István király második leányát vette feleségül, de nemsokára utódok nélkül meghalt, özvegye pedig Eppo-hoz, Nellenburg grófjához ment nőül. A fiatalabb, Edvárd, Ágotát, Gizella királyné testvérhugát (Henrik császár leányát), vette nőül. E házasságból három gyermek született: Edgár, Margit és Krisztina. 1054-ben az angol rendek követséget küldöttek Magyarországba, hogy Edvárd herceget visszahívják hazájába. De a követség a II. Konrád bajor herceg és I. Endre magyar király között folyó háború miatt nem jutott tovább Köln városánál. 1057-ben azonban Edvárd herceg negyven évi távollét után mégis visszakerült hazájába, hol honfitársai szívesen fogadták őt, de megérkezése után nemsokára hirtelen meghalt Londonban. Kiskoru fiának, a külföldön nevelt Edgárnak nem igen volt kilátása az angol trónra. Hódító Vilmos betörése után (1066) a nemzeti párt egy része királynak választotta ugyan Edgárt, de pünkösdi királyságának Vilmos diadala csakhamar véget vetett. Később Edgár anyjával és nővéreivel két izben III. Malcolm skót királyhoz menekült, ki Margit hercegnőt 1070 körül nőül vette. E házasság annyiban nevezetes, mert általa egy német anyától magyar földön született fejedelmi hölgy lett kiszemelve arra, hogy az Anglia és Skócia között való uniónak egyengesse utját. 1072-ben Edgárnak Hódító Vilmos támadása elől Skóciából is menekülni kellett, mely idő óta Flandriában Róbert grófnál élt. Végül pedig sógorának tanácsára Vilmossal kibékült. «Vörös» Vilmos (a hódítónak fia és utóda) Edgárt megint száműzte Angliából. Ez ekkor Skóciába menekült. Élete végéről nincsen biztos hír. Midőn 1093-ban III. Malcolm skót király a csatatéren elesett, a skótok (Duncan trónbitorló megöletése után) Edgárt, (az ekkor már elhalt) Margit királynő fiát ültették a trónra. Ugy látszik, hogy ez az angol-magyar herceg nem nősült meg, és 1154 előtt meghalt. Margit királyné már 1093-ban meghalt. Edgár másik nővére, Krisztina, mint apáca halt meg Ramsay kolostorban, hol édesanyja, Ágnes királynő is hátralevő napjait töltötte. (V. ö. Xántus János, Angolszász hercegek Szent István udvarában. Századok 1878, 667. l. Kropf Lajos: Kik voltak az angolszász hercegek Szent István udvarában és mi lett belőlük? Századok 1887, 783. l.)

Angolszász nyelv és irodalom

Az V. század közepétől a VI. végéig az Északi tenger partjain lakó germán néptörzsek: jütök, szászok, anglok és frizek foglalták el lassankint a mai Angolország legnagyobb részét, föl egész déli Skóciáig. Ez alnémet népek nyelvét, amennyire az a XII. századig fennállott új hazájukban, angol-szász-nak (ma ó-angol-nak) is nevezik az egyes tájszólásokra való tekintetek nélkül. E tájszólások közt azonban a nyugati szász birodalom elhatalmasodása folytán ennek nyelve lett mindinkább az irodalomban irányadó, úgy, hogy a még fenmaradt ó-angol irodalmi emlékek mind ezen a nyelven irvák. Legkevesebb vegyüléket látni e nyelvben a szigetország régibb lakosai s hóditói nyelvéből, a kelta britekéből, többet a latinból, különösen a kereszténység behozatala után, és az ugyis közel ó-északiból, tehát a norvégek és dánok nyelvéből, kik 787 óta folyvást be-berontottak az angol földre, és ott néhány évtizedig (1016~42) még az uralmat is magukhoz ragadták. A kereszténység behozatala előtt az angolszászok az ó-germán rúnákat használták irásjegyek gyanánt. Később általában a latin ábécét fogadták el. A magánhangzók közt már akkor is volt, épp úgy, mint a mai uj-angol-nyelvben, sok ugynevezett tisztátalan hangzó, és a főnévi és igeejtegetés a gazdag gót-hoz és ó-némethez képest már akkor is sok gyengülést mutatott, de a mai angollal összehasonlítva még mindig elég gazdagnak volt mondható e fontos nyelvtani formákban. A szókincs is igen tekintélyes volt és eddig ki nem nyomtatott régi nyelvemlékek uj kiadásai által napjainkban is még folyvást gyarapodik. Mihelyt azonban az elfranciásodott normannok (1066) meghódították Angolországot, az ó-angol nyelv visszaszorult az alsóbb néprétegek nyelvévé, míg a felsőbb körök, valamint az iskolák a hódítók nyelvét fogadták el. (L. Angol nyelv.) Az angol-szász nyelv tanulmánya körül az angolok között régebben Sommer, Hicks és Lye szereztek érdemeket. 1817-ben a dán Rask adott ki angol-szász nyelvtant, mely 1879-ben angolul is megjelent. De valódi tudományos irányba a nyelvkutatásnak ezt az ágát is Grimm terelte. Az ő nyomdokain haladva adtak ki e tárgyra nézve becses műveket Heyne, Koch, Mätzner, Marsh («Comparative grammar of the Anglo-Saxon»), Müller (Angelsächsische Grammatik, Göttingen, 1883) stb. Szótárakat irtak: Grein («Angelsächsischer Sprachschatz», Göttingen 1861-64), Bosworth (Anglo-Saxon Dictionary), Wright s mások.

A nagyszámu, napjainkig megmaradt angolszász nyelvemlékek közt a költészetre vonatkozók első helyen állanak. Ezeket a buzgó Grein adta ki összegyüjtve («Bibliothek der angelsächsischen Poesie», Kassel 1857-58. 2 köt. 2. kiad. 1887.). E költészeti nyelvereklyéknek nemcsak megmérhetetlen nyelvészeti és művelődés-történeti becsük, hanem belső és külső szépségük miatt egyszersmind nagy esztétikai fontosságuk is van. Előadásuk nem epikus, hanem inkább szaggatott, ballada-szerü. Különösen gyönyörüek a leiró részletek; de szegények a metáforákban. Ami valamennyit átlengi, az az érzelem nemes melege. A népmondákra vonatkozó költői művek közt a legfontosabb «Beowulf» (l. o.). Több más epikus tárgyu költemény közt, kiemeljük a Byrhtnoth tanácsos (aldermann) halálára vonatkozó költemény reánkmaradt nagybecsü töredékét. (Byrhtnoth hősies halált halt a dánok ellen viselt háborúban 991-ben.) A töredék élénken irja le a csata menetét és a fejedelem és népe közt a régi germánoknál uralkodott s már Tacitus által hangsulyozott kölcsönös hűséget és odaadást ujabban bizonyítja. A irók nevei tekintetében vajmi keveset mondhatni. E nevek majd mind elvesztek és csakis három vallási tartalmu nagyobb költemény szerzőjét tudjuk egész biztossággal. E költő neve: Kynewulf, ki valószinüleg Kr. u. a VIII. században északi Angliában élt és a papi rendhez tartozott. A három költemény neve: «Crist», «Elene» és «Juliane». Az első, mint neve is mutatja, Krisztussal, a második Konstantin császár megtérésével foglalkozik. A leirás mindenütt élénk, a nyelv gazdag. A tisztán lirai darabok között a legjelesebbek: egy elégia egy váromladék és lakói fölött (csak töredékben maradt meg), a «Vándor», továbbá «A hitves panasza» (leirja egy nő keserveit, ki férje rokonai által rágalmazva, és ennélfogva férjétől kitaszítva, életét sivár magányban tölti el sürü erdő mélyén), és a «Tengeri utas» (itt igen szép a hajós vágyódása a tenger után, ennek ezer veszélye dacára). Vannak azonfelül didaktikai fragmentumok. Fölöttébb vonzók továbbá a fent nevezett Kynewulf «Talány»-ai a nyelvezet bája s a természetnek igazán költői megéneklése miatt. E versek már csak a régi német élet megismertetése folytán is kiválóan becsesek.

A prózai nyelvemlékek közt a legrégibbek s tán legpontosabbak a törvények, kezdve Äthelbyrht királytól (560-616) Kanut királynak szintén angol népies nyelven kiadott törvényeig. Ezekhez sorakoznak a nyelvészeti szempontból roppant becses régi okmányok, amelyek a VIII. századtól kezdve mind latin, mind pedig angol-szász nyelven nagy számban maradtak meg, s melyek összegyűjtve Kemble fontos munkájában: «Codex diplomaticus» (1838, 6 köt.) és Thorpe-éban «Diplomatarium Anglicanum» összegyüjtve jelentek meg. (Az utóbbi mű 1865-ben adatott ki.) Mindezekkel fontosság tekintetében azonban legalább is vetekedik a világhírü angol-szász krónika, mely Julius Caesar benyomulásától eltart 1154-ig. Itt is a legjobb kiadás Thorpe érdeme (1861, 2 köt., uj-angol fordítással). Mellette meg az Earle-é említendő, mely 1865-ben bocsáttatott közre. Az önálló ó-angol próza kiképezése körül nagy érdemeket szerzett még a jeles Alfred (Alfred the Great) király is. E kiváló angol-szász fejedelem iratai, igaz, hogy nagyobbára csak szabad fordítások, de gyakran a király saját hozzátételeit is tartalmazzák, és éppen ezek a legbecsesebbek. Igy például, midőn Orosiust fordítja a «nagy» király, e régi iró földrajzi bevezetését megtoldja egy az összes germán területre vonatkozó jelesen irt átnézettel, hozzáadva még skandináv utazók leirásait. (L. Bosworth kiadását 1855-59.) Nagy Alfréd egyáltalában a legtermékenyebb angol-szász irók közé tartozott. Ő dolgozta át Beda művét is «Historia ecclesiae Anglorum» a nép nyelvére, továbbá Gergely «Cura pastoralis»-át és Boetius művét. («De consolatione philosophiae.»)

Mindezek a királyi művek gondos kiadásban és többször jelentek meg századunkban az angol könyvpiacon Cardale (1829), Fox (1864), Giles (1864), Van Sweet (1871-72) s mások kiadásában Alfréd királynál egy századdal későbben Aelfric tudós szerzetes vivott ki magának ismert nevet mint angol-szász prózairó, éppugy fordításai, mint saját művei által. Ő fordította a biblia legnagyobb részét s Józsua könyvét (kiadta Grein 1872), továbbá irt homiliákat (kiadta Thorpe, 1844 -46), és egy latin nyelvtant angol-szász nyelven (legjobb kiadás Zupitza berlini egyetemi tanártól 1888-ban). Körülbelül egyidejüleg Aelfric szerzetessel irta Wulfstan a maga homiliáit. Híres lett különösen «szózata az angolokhoz» (e latin névvel: Sermo lupi ad Anglos), melyben a szenvedély kitörő hangján és majdnem költői szépséggel irja le hazája elerkölcstelenedését a dán berohanások következtében. Itt említendő még az evangeliom fordítása is A IX-X. századból (kiadták 1858-ban Kemble és Skeat). Azonfelül még birunk néhány szent legendát, továbbá az akkori idők csillagászati, fizikai és orvosi nézeteire való följegyzéseket (összegyüjtötte Wright «Popular treatises of science» c. műben, 1841) s különféle glossza-gyüjteményt. Mindezek a nyelvemlékek a már említett és uralkodó nyugati-szász tájkiejtés szerint irvák, míg a másik fődialektusból, az észak-humbriai-ból vajmi csekély, ami ránk maradt. Összesen néhány kis vers, egy rituale és két latin evangeliom-kódex fordítása. Ez utóbbi kettőt gondos átdolgozásban adta ki Kemble-Hardwick és Skeat (Cambridge, 1858).

Angolszászok

(Angelnsachsen), ez a neve ama germán népnek, mely az V. században Britanniába átkelt és ott letelepedett angeln, szász s jüt törzsek összeolvadásából keletkezett. Britanniát a piktek és skótok betörései alól felszabadították ugyan, de egyuttal maguknak tartották az országot és a britek ellen irtóháborút folytattak. A britek és angolszászok között folyt fajharc körülbelül 150 évig tartott, részleteiről azonban Gildas, Nennius és Beda Venerabilis leirása dacára sincsen biztos tudomásunk. A harc eredménye az volt, hogy a brit (kelta vagy másként kymri) elem Irországra, Wales-ba, Cornwales-ra és Skóciába szorult, avagy kivándorolni volt kénytelen. Az angolszászok által alapított apró királyságok ezek voltak: Kent (melynek 449-ben történt alapÍtását Hengist regehősnek tulajdonítják), Sussex, Wessex, Essex, Ostangeln, Mercia és Northumberland, mely utóbbi Deira és Bernicia egyesüléséből alakult. E hét állam képezte az angolszász heptarchiá-t. Azt tartják, hogy az első királyságot a jütek alapították, a másodikat, harmadikat és negyediket a szászok, a többit az angeln törzsbeli kalandorok. E királyságok egymással szüntelenül versengtek és apró küzdelmeket folytattak; politikai történetüknek azonban csak attól fogva van fontossága, hogy kenti Ethelbert (a frank Berta férje) 597-ben szt. Ágostontól a keresztséget elfogadta, és a szárazföldi államokkal és Rómával némi összeköttetésbe lépett (megh. 616). Nevezetesebb uralkodó volt még Ethelfried, ki 588-ban Bernicia és Deira egyesítése által alapját vetette a northumberlandi királyságnak. Ugyancsak ő hódoltatta meg a Chester vidékén lakó briteket is, a skótok betöréseit pedig visszaverte. Hatalma Eadvin-re (Edvin) szállt (617-633), kit Paulinus yorki püspök keresztelt meg. Penda, Mercia királya, a pogányok vezére, 633. Heathfield-nél (Yorkshire) leverte Eadvin seregét, s ebben a csatában Eadvin is elesett. Penda maga az Osvald northumberlandi király öccse, Osvin ellen viselt háboruban esett el (a Leeds mellett vívott csatában, 655). Ezek a hét ország régibb történetének főbb eseményei.

A IX. században következett be a heptarkia egyesítése. Offa merciai király, Nagy Károly kortársa, kezdé meg ez egyesítést, amennyiben a szász országokat saját jogara alá hajtotta. Halála után Mercia csillaga alábbszállt és Wessex vállalta el a főuralmat. Wessexi Ekbert ugyanis (802-839) mind a hét angolszász országot egyesítette, utolsónak Kent-et olvasztván bele országába: Az új országot «Anglien»-nek (Angolország) nevezte. Az egyeduralom megalapítását sietette, hogy a régi királyi családok egymásután kihaltak és a dánok ( = normannok) 787 óta mind sűrübben és sűrübben törtek az országba. Ekbertet fia Ethelvulf követte a trónon (839-858), kit legidősbik, pártütő fia, Ethelbald (858-860) fosztott meg a koronától; ezt Ethelbert öccse követte (860-66), kinek hatalmát a normannok jóformán összezúzták, úgy hogy öccse és utódja Nagy Alfred (871-901, l. o.) maga is bujdosni volt kénytelen, mielőtt az ország felszabadítását megkezdhette. Alfred volt a legkiválóbb angolszász király, országának helyreállítója, szervezője s tanítója. Fia, Eadvard alatt (901-925) a dánok betörései ugyan ismétlődtek, de unokája, Ethelstan (926 -49), Brunanburch mellett (937) tönkre verte a rabló kalandorokat. Edmund és Edred rövid kormányzását (940-955) a Dunstan érsekkel (l. o.) és a papsággal való viszály zavarta meg. Az istenfélő Edgar (959-975) Dunstant, a kit Edred számüzött, visszahivta és worcester-i püspökké, 959. pedig canterbury-i érsek-primássá nevezte ki. Ezután Edgar idősebb fia következett a trónon, Eduard «a vértanú» (975-979), majd öccse, a gyönge Ethelred (979-1002), ki a dánoknak (991 óta) évi adót fizetett. 1002 a gyámoltalan király azt a rendeletet adta ki, hogy az Angliában tartózkodó összes dánokat szt. Brigitta napján (nov. 13.) le kell gyilkolni. Erre a véres tettre a normannok azzal feleltek, hogy Sven dán király az angolszászok ellen bosszuálló hadjáratot indított, melynek az lett a vége, hogy Ethelrednek 1013-ban a szárazföldre kellett menekülni, Sven király pedig (1014-16) Angliát egészen igája alá hajtotta. Sven fia, Nagy Kanut (Cnut), nemcsak a dán és angol, hanem a svéd és norvég koronát is viselte (1016-35) s Ethelred fiának, Vasoldalu Edmundnak felkelését könnyü szerrel leverte. Kanut fiai, Harold (1035-40) és Hartcanut (1040-42) rövid uralma alatt a dánok hatalma hanyatlásnak indult, olyannyira, hogy 1042. ismét angolszász fejedelem, Hitvalló Eduard (E. «the Confessor» 1042-66) lépett a trónra. Ez azonban teljesen Godvin normann kegyencének és egyuttal apósának bábja volt, s ez okból az angolszász nép meggyülölte. Eduárd után, kiben az angolszász dinasztia kihalt, sógora (Godvin fia), Harold foglalta el a trónt (1066); sokan bitorlónak tekintették őt. A belviszályoknak híre Normandiába is eljutott, melynek fejedelme (Hódító) Vilmos már régen áhitozott az angol trónra. Egybegyüjtötte báróit és kalandorjait, II. Sándor pápától szentelt zászlót kért s igy felszerelve, hajóra szállt (1066 őszén), átkelt a csatornán és 60,000 emberével Harold hadát Hastings-tól néhány órányi távolságban, Senlac mellett (okt. 14.) megtámadta. A normann nyilasok és lovasok Haroldnak csupán bárdokkal felszerelt s azonfelül lerészegedett gyalog hadát könnyüszerrel szétverték. Harold maga is kétségbeesett ellenállás után elesett, Vilmos pedig győztesen vonult be Londonba, hol magát karácsony napján angol királlyá koronáztatta. Ezzel az angolszászok korának vége szakadt és kezdetét vette a normannok kora. (L. Hódító Vilmost és Nagy-Britanniát.)

Vallás és egyházi viszonyok.

Midőn az angol szászok az V. században Angliát megszállották, még pogányok voltak, a leigázott britek egy része azonban már a kereszténységet vallotta. A keresztény hit elterjedésének története meglehetősen homályos, csak annyi bizonyos, hogy szt. Patrik (Patricius) alapította meg Irországban az V. század kezdetén a keresztény egyházat, amiért is a római egyház őt Irország védszentjévé avatta. Ő térítette meg a skót piktek egyik főnökét is, Columbanust, kinek engedelmével Ily (= Jowa) szigetén az első kolostort alapította, melynek apátjai s tagjai a térítés munkáját folytatták. Ez az ősrégi, a többi keresztény világtól a népvándorlás által elkülönített ír-skót egyház némely hitbeli kérdésben mást tanított, mint a római egyház. A római pápa fenhatóságáról (primatus) például a régi ír-skót egyház még mit sem tudott. Az angolszász hódítok és a britek között fennálló gyülölség megakadályozta, hogy a győzők a legyőzött féltől kölcsönözzék az új tanokat. Ez okból I. Nagy Gergely pápa vállalta el az angolszászok megtérítését. Gergely, a legenda szerint, Rómában eladásra ajánlott angol-szász rabszolgák révén értesült a nemzet hitetlenségéről. 596-ban szent Ágoston bencés papot és 39 társát Angliába küldötte, kik már a következő évben Ethelbert kenti királyt, frank származásu nejének Bertának közreműködésével, áttérésre birták. Ágoston elnyerte a canterbury-i érseki széket és mint Anglia első primása szervezte az új keresztény egyházat. Ethelbert pogány fia, Edbäld, később szintén áttért; szintúgy Edvin király, kit Paulinus térített meg. A Leeds mellett vívott csata (655) a kereszténység diadalát hozta magával; ezóta a pogány hit teljesen háttérbe szorult. Az ír-skót és a római egyház közt a küzdelem azonban még tovább tartott, míg a Streaneshealch-ban 664-ben tartott zsinat a római egyház javára döntötte el. E zsinaton ugyanis a katolikus Wilfrid és az ír Colman Osvin király előtt hittani vitatkozást rendeztek, melyben Ovin király Wilfridnek adott igazat. Az angolszász egyház római alapon való szervezését és a kat. iskolaügy alapítását azután 668 óta tarsus-i Teodoros, a pogányság kiirtását pedig Wilfrid vállalta el. Az iskolaügy terén «tiszteletreméltó» (= Venerabilis) Beda is szerzett érdemeket, ki «Az angolszászok egyháztörténete» c. művében a nép egyházi és politikai sorsát beszélte el (megh. 735). A fiatal egyház aránylag rövid idő alatt sok tudóst nevelt, kik a frank birodalom művelését is magukra vállalták. 725-ben pedig Ina wessexi király, a legenda szerint a «péterfillér» («peterpenny») fizetését vállalta el, még pedig oly szándékkal, hogy az egybegyült összegből Rómában «angol iskola» alapíttassék, melyben fiatal angolok oktatást nyerjenek. Ethelvulf király ezt az «angol iskolát» 855-ben nyitotta meg másodizben és ez év óta az iskola fentartásának érdekében évenkint minden családtól 1 ezüst penny-t szedett. Más adatok szerint Offa, Mercia királya küldte be ez adót először Rómába (790).

Alkotmányos és jogi viszonyok.

Az angolszászok Angliában való letelepedésök idején még ugyanoly viszonyok között éltek, mint a Tacitus korabeli germánok. Intézményeik és szokásaik annyival fontosabbak, mert nagyon valószinü, hogy azokat új hazájokban, a szigeten, kontinentális befolyásoktól menten sokáig meglehetősen tisztán megőrizték; s mert azok alapját képezik az angol alkotmánynak. Az angolszászok két osztályra oszlottak: a szabadok (ceorls) és a nemszabadok (theows) osztályára, s ehhez sorozandók a leigázott brit lakók is. A szabadok sorában voltak: a születési nemesség = «Eorls» (másként «earls», az északi germán népeknél: «jarls») és az «ätheling»-ek. Ezek közé számították valamely előkelő főnöknek kisérőit is (gesith), kik harci kedvből avagy préda reményében kisebb csapatokban, közös fővezér alatt ellenségeikre törtek. A kiséret tagjai a «thegns» (thans) nevet viselték. Az ország maga első sorban «százados kerület»-ekre oszlott (hundreds, cents); ama szabadok és nemesek, kik a százados kerületnek nevezett vidéken együtt laktak, havonkint egyszer tartották közös gyüléseiket (hundredgemot), melyben ügyeiket függetlenül intézték. Több százados kerület: a kerület-et vagy grófság-ot képezte (shire, scira, Gau), melynek tagjai évenkint kétszer tartottak gyülést még pedig a gróf (ealdorman, később: earl) elnöklete alatt. Voltak még városi kerületek (townships), melyek rendesen tengerparton feküdtek és falakkal megerősített városi kerületek (= burhs). A hét apró ország élén királyok állottak (kings). A király legfőbb hadvezérül és biróul szerepelt, ki az egyes grófságok vezetését grófok-ra és sheriffek-re (sciregemots) bízta. Ama tisztviselő, kit «gróf»-nak neveztek, elsősorban birói, később politikai teendőket végzett, a sheriff ellenben a pénzügyre és a közjövedelemre ügyelt. A királyi méltóságot a szabadok választás útján töltötték be, de mivel választáskor rendesen csak az uralkodó család tagjaira voltak tekintettel, a királyság örökösnek mondható. A király oldalán a bölcsek tanácsa állott (witan, witenamegot), melynek tagjai voltak: a püspökök, a grófok és meghatározott számu thanok. Bizonyos, hogy a szabadoknak is részük volt e gyülésben; de hogy minő módon, az iránt a nézetek eltérők. A witenamegot jogköréről sincs tiszta képünk; bizonyos, hogy a századok folyamában ez a testület is változásokon ment keresztül (belőle származott utóbb a «nagy tanács», magnum concilium = a parlament), és hogy a királyi hatalom növekedésével jogköre kisebbedett. Ezen a gyülésen választották a királyt, ez a gyülés szavazta meg az adókat és birtokadományozásokat, ez hozta a törvényeket, ez döntött minden fontosabb állami és egyházi kérdésben, valamint a nagyok pöreiben. A törvényeket Kentben jegyezték fel legelsőbben (a VII. azázadban); említendők még a wessex-i és mercia-i törvények (VIII század). Az angolszászok voltaképeni törvényhozója Nagy Alfred (l. o.), ki a régibb törvényeket kodifikálta és ujabbakat is alkotott, melyek együttvéve az angol közjog-nak (common law) alapját képezik. A későbbi királyok sorából Ethelstän (megh. 941) vált ki mint törvényhozó. A normannok, nevezetesen Kanut, Nagy Alfred törvényeit tiszteletben tartották. Későbbi időkben az angolszász törvények összegét «Hitvalló Eduárd törvényei»-nek szokták nevezni.

A hadügy

terén szintén Nagy Alfred reformjai fontosak, ki a dánokkal szemben az ős-germán kiséret-rendszert megujította, az első hajóhadat teremtette és a dánok ellen fontos katonai helyeken várakat épített.

Művelődési viszonyok.

A germán népcsalád közös tulajdonságai az angolszászokban is megvannak. Szabadságszeretet, függetlenség, kóborlásra való hajlam és határtalan harci kedv voltak jellemző szokásaik, a mértéktelen evés-ivás, vadászat s kockajáték öröklött bűneik. A hősiességet mindenek fölé helyezték, a nőket tisztelték. Főfoglalkozásuk volt a vadászat s halászat, másodsorban a földmívelés és baromtenyésztés. A városok száma eleintén csekély lehetett, s ezek közül is a legtöbb a római időből maradt. Hogy az angolszászok a műveltség magasabb fokára emelkedtek, ezt a kereszténységnek köszönhették. Hittérítők (tőbbnyire olasz bencések) tanították őket az ekevas használatára, kézi mesterségekre, új vagy tökéletesebb házi eszközök készítésére; azok irtották az őserdőket és szárították ki a nagyszámu mocsarakat. Befolytak az erkölcsök szelidítésére is. A szépművészetek e korban Angliában is az egyház szolgálatába szegődtek. Az irodalom terén kiváltak Caedmon és Aldhelm püspök mint költők, Beda mint teologus és történetiró, Alcuin mint sokoldalu tudós (korának legelső tudósa s Nagy Károly barátja). A hittérítés terén különösen Willibrord és Winfried (= szent Bonifacius) szereztek hírnevet (l. o.). Az első fontosabb keresztény iskolát szt. Ágoston alapította, a canterbury-i érsekséggel kapcsolatban; ezenkivül Yorkban, Westminsterben, St. Albansben, Worcesterben s Oxfordban is virágoztak iskolák. Nagy Alfred a kontinensről hívott meg tudósokat köztük (Asser életiróját) Plegmund érseket, Grunbald nyugati frank és János corvey-i barátot. Az angolszász építészet műemlékei legnagyobbrészt elpusztultak, de a képirás néhány szép emléke fenmaradt, így a Cotton könyvtárban őrzött, gyönyörü képekkel és kifestett kezdőbetükkel ékesített kéziratok, melyek a többi között a mezei életnek és a földmíves életnek jeleneteit ábrázolják. Az angol régészek tudós társulata (Society of Antiquaries) is őriz nehány e korból származó ritkabecsü kéziratot.

Angolszász törvények

(Leges Anglo-Saxonum). Az angolszász népjognak nemzeti ó-szász nyelven törvényhozási formában történt följegyzései, a VI. századtól a XI. század közepéig. A VIII. század végeig terjedők, s a heptarkia korából valók. Az angol nem irott jog, az u. n. «common law» ezekből indul ki. Hivatalos kiadás: «Ancient Laws and Institutes of England. London 1840.»

Angol színészet

A drámairodalom és színészet első nyomait Angliában már a XII-XIII. századból fönmaradt misztériumokban találhatjuk, melyekből a XV. század kezdetén kezdett kidomborodni az iskolai és világi színjáték. A drámai költészet Angliában csak Erzsébet királynő uralkodása alatt vált nagyon kedveltté. Ennek udvari szinházában 1568-1580 közt való években 52 legnagyobbrészt nemzettörténeti tárgykörből merített színmű került bemutatásra. Ugyancsak az ő uralkodása alatt, 1575-ben, Leicester királyi engedélyt kapott szintársulat szervezésére. Egyidejüleg az udvari mulatságok fényének emelése végett Erzsébet királynő 12 színészt vett udvari szolgálatba. Ezek között volt a halhatatlan Shakespeare is. A virágzásnak indult drámai művészetet fejlődésében erősen megrontották az 1642. és 1647. években kibocsátott puritán szellemü rendeletek, melyek szigoruan eltiltották a színészeket a színpadtól. Csak II. Károly alatt, 1660-ban alakultak Londonban ismét színtársulatok, melyek azonban nem tudtak az előbbi társulatok színvonálára emelkedni. De helyes ujítást hoztak be ezek: nevezetesen a női szerepeket ezentul ifjak helyett fiatal nőknek osztották ki, s ezáltal új korszakot kezdtek az előadó művészetben. Néhány évtized mulva a drámai válfaj emelkedni kezdett ugyan általuk, de a vígjáték épp oly ledér maradt, mint mintaképe, az egykori francia vígjáték. A jelen század elején uj irányt látunk az angol drámairodalom és színművészet terén, melyet kiváló drámairóik közül Baillie Johanna, Coleridge Procter, Milman, Scheil s mindezeket túlszárnyalva Byronnak tulajdoníthatunk. Mellettök nagy tetszésben részesült a drámairás terén Sheridan Cnowles, Talfourddal, Bulwer, Browning, Marston, Hook, Morton, Blanche és Jarron. Az angol színművészek közül legkiválóbb volt Garrick, ki a színművészetben uj korszakot alkotott, továbbá John Kemble, Sidons Kemble, Cooke Lewis, Munden Emeny, Kean, Miss O'Neil, Miston, Mathews, Macready Vilmos és a szerecsen eredetü Ira Aldridge. L. még Angol irodalom.

Angol tapasz

l. Angol flastrom.

Angol viadortyúk

(Gallus domesticus pugnax, britannicus). Ámbár Angliában kakasviadalokat már a XII. században tartottak, az angol viadortyúk csak később valamely angol s a malayi tyúk keresztezéséből keletkezett. Az A. nyulánk, hosszu nyaku, széles mellü, keskenyfejü és hátulju állat; taréja egyszerü, szemei tüzesek, tollazata rövid, lábai hosszuak, de edzettek. A. fajtának Angliában valami 20 változata ismeretes, amelyek között a barnamellü vörös és a feketemellü vörös viadorok (Brown breasted red games és Black breasted red games) a legkedveltebbek. Az A. elsősorban sporttyúk, de azért az angolok mint gazdasági állatot is nagyra becsülik; jó tojónak mondják s a fiatalja husát a fácánhus fölé helyezik. Veszekedő természete olyan, hogy a macskával és a kutyával is szembeszáll, de más tyúkot sem tűr az udvarban, mint a maga fajtáját. (Rajzát l. tyúkfajták alatt.)


Kezdőlap

˙