Boszorák

l. Boszorkány.

Boszorkány

nyelvünkben a legujabb eredmények szerint (Munkácsi, Nyelvtudományi Közlöny XX 467. s k ) legközelebről a votják busturgan («házi manó, kobold, mely álom idején megnyomkodja az embereket, annak pedig, akit szeret, összekuszálja a haját és szakállát») szóval rokon és alighanem csuvas-török eredetü szó. Tehát eredetileg a néphit azon démoni alakja, mely Lidérc és Szivmátra (l. o.) néven is szerepel, mint az álomban érzett fojtogató nyomás (B.-nyomás. Alpdrücken, cauchemar) okozója. Ez alapjelentéséből azonban tetemesen tágabb értelmüvé fejlődött s utóbb a legkülönbözőbb pogány vallások és a föléjök helyezkedett kereszténység démonologiájának keveredésében létrejött azon néphitbeli alakot jelentette és jelenti ma is, amely valamely természfölötti (eredetileg nem éppen okvetetlen rossz és ártó) hatalommal való szövetsége (később a keresztény tan szerint kizárólag az ördöggel való cimborasága) alapján mindenféle varázslásra, bűbájos mesterségre képes. Ily tág és határozatlanabb értelmében véve a B.-hit minden nép és kor mitologiájában kimutatható, de a varázslás általánosabb fogalma alá tartozván, célszerübben a Varázs szó alatt tárgyalható. Szorosabb és a keresztény dogmatikai rendszerbe iktatott értelme szerint B. az, aki az ördöggel szövetkezve gyakorolja kárhozatos varázsló mesterségét, s ezért a saját és mások lelki üdve érdekében vallási, majd utóbb az ennek támogatására siető világi fenyíték alá is vonandó. A népies (etnikus) alapu B.-hit ókori ismertebb alakjaitól kezdve le napjainkig s mindenütt a föld kerekségén ugyanazon főbb vonásokat mutatja, amelyek mind a varázslás alapjául szolgáló közös képzetével függnek össze. Ugyanez áll a B.-ok ártó hatása ellen való védekezés eszközeiről is, amennyiben azok nem kizárólag egyháziak, vagy legalább nem ilyenek is egyuttal. E vonások felötlő egyezését mutatják s másrészt a B.-hit számos elemére is élénk világot vetnek maguk azon szavak is, melyek, hogy csak az ismertebb európai nyelvek körében maradjunk, ezekben a B. fogalmát jelzik. Ilyenek a latin strix (később striga is), mely a mi boszorkány szavunk eredeti jelentésével rokon képzeten alapul, t. i. azon, hogy a B. valami éjjeli álom-zavaró vampir-féle démon amely az alvók vérét szívja, erejét elveszi. Ezzel érintkezik az incubus (incubo) a ez ennek párjául alkotott succuba, melyek az alvókkal fajtalankodó him- és nőnemü démonok s még később is nagy szerepet játszanak a középkori és az ujkor elején napirenden volt boszorkánypörökben. A B. általános ártó és «rontó» hatását fejezi ki a maleficus (malefica) és méregkeverő mesterségét a vele váltakozó venefica.

Határozottabb antik kritikus képzetre vallanak a lamiae és lemures kifejezések, melyek szintén a B. szinonimáivá lettek. A franc. sorlier, -ére a sorsvetés fogalmát, a spany. hechicera csak egész általánosságban a «megtevés», illetőleg az ártó hatás képzetét rejti magában. A homályos eredetü ném. Hexe szót némelyek a B.-ok s ezek ősei, a pogány papok és papnők erdei lakóhelyeire magyarázzak, s i. t. Mindezekből kitetszik, hogy a B.-hit összes elemei a legapróbb részletekig megvoltak már azon pogány hitrendszerekben, amelyek fölé a kereszténység dogmatikus rendszerével helyezkedett, s igy csak ennek keretébe kellett azokat illesztenie, amit a pogányság uralmával még egykoru régibb szentatyák utmutatása alapján tett meg akként, hogy a tanításába behatolt dualisztikus világfelfogás alapján minden rosszat, ami a világon van, az ördögnek mesterkedésére vezetett vissza. Igy a B.-ság sem lehetett természetesen egyéb az ördöggel való szövetség eredményénél s e cimboraság alapján gyakorolt varázslásnál. Megleljük ugyan e tan összes elemeit már a régebbi egyházi iróknál és zsinati határozatokban is, szervesebb egésszé foglalva azonban csak a XV. század folyamán lép elénk, a B.-ság s az ezzel csakhamar egy tekintet alá kerülő eretnekség ellen való egyházi hadjárat elméletében. A boszorkány-hit e rendszeresebb kiképződésére e főtényezőn, t. i. az egyház tanításán és ezen alapuló eljárásán kivül alighanem nagy hatása volt még egyéb okok mellett a cigányok, a varázslás és mindenféle bűbájos mesterség e hivatásszerü gyakorlói bevándorlásának és elterjedésének is, nemkülönben bizonyos, részben éppen a cigányok utján ismertebbé lett bódító szerek (pl. a Datura stramonium) élvezetének. Innen is eredhet, részben legalább, a boszorkány pörökben a vádlottak vallomásainak meglepő egybehangzása. E vallomások tartalma lényegében a következő: ha az ördög meglátogatta a B.-okat, mint diszes ifju, tollakal ékesítve, vagy valamely átváltozásban jelent meg, melyből azután kivetkőzött. Az ördöggel kötött szövetség alkalmával a. B.-nak le kellett istenről mondania s engedelmességet fogadott az ördögnek, ezután tanuk előtt megkeresztelték, nevet nyert s hátgerincén, gyakran rejtett helyeken is, jellel (stigma) látták el. A B.-oknak időnkint különös helyeken, különösen erdőkben tölgyek, hársfák stb. alatt, barlangokban, a vesztőhelyen s hegyeken (hazánkban főkép a budai Gellérthegyen, Szeged vidékén az Öthalom nevü dombon, stb.) összejövetelük volt az ördöggel, még pedig rendesen a Walpurg-éjjel, máj. 1. Ezen alkalommal, miután (többnyire ezen szavak mellett: ha jól kenek, jól megyek) bedörzsölték magukat a B.-kenőccsel, vagy ittak a B.-italból, meztelen nyargaltak seprőn, gereblyén, guzsajon, főzőkanálon, szalmaszálon, piszkafán, fekete macskán, kecskén stb., mely célra többnyire a kéményt vették kiindulópontul. Gyakran valamely ördög is jött értük. A gyülekezeten (B szombat) minden B. ördögszeretőjével jelent meg, az előkelőbbek álcázva s beburkolva; a legfelsőbb ördög kecske alakjában emberi ábrázattal magas széken vagy kőasztalon ült a kör közepén; a hódalatot iránta térdelés s kezének és farának megcsókolása által fejezték ki s ha a B -ok egyike különösen megtetszett neki, ezt B.-királynővé nevezte ki. Mindenekelőtt lakmároztak, melynel só s kenyér nélkül ettek s a bort tehéncsülökből, v. lófőből itták. A lakoma után kezdődött a B.-tánc, melynél a táncoló párok hátat fordítottak egymásnak s a muzsikus, ki hegedü helyett lófejet, sip helyett fütyköst, vagy macskafarkat tartott kezében, fán ült. Az ünnepély azzal végződött, hogy a főördög hamuvá égette magát, melyet azután mint károk okozására alkalmas szert szétosztottak a B.-ok között. A visszamenetel a jövethez hasonlóan történt. Mindezen s egyéb adatok kierőszakolt, részben kinzással kicsikart vallomásokon nyugszanak ugyan, de leglényegesebb részükben oly csudálatosan egybehangzanak, hogy ama kor éppen nem vádolható merev ragaszkodással a B.-okban való hithez s nem kell csudálkoznunk, hogy az némely vidéken még ma is bő tápot nyer. Ezen egybehangzóság, amint már mondva volt, részben a XV. században divatba jött bóditó szerek élvezésére vezethető vissza. Másrészt azonban az által nyert pozitiv alakot, hogy ily B.-szombatoknak nevezett éjjeli tivornyákat pogány papok és papnők a középkor elején valóban rendeztek, tehát hagyományképen a későbbi korra is átszállhattak, míg a B.-hit később azáltal nyert nagyobb tápot, hogy sokan az állítólagos boszorkányság miatt elitéltek közül magukat a varázslás mesterségének birtokában levőknek mondották.

Boszorkánycsomók

(növ.), apró, különös módon összegöngyölt levélkék, melyeket némelykor a földből ásnak ki. A babona azt tartja, hogy a boszorkányok műve. Tulajdonképpen pedig a rózsabokor levelei, amelyben szárnyas bogarak lárvái élnek.

Boszorkányfű

(növ.), eredetileg a Circaea L. fűnek kellene lenni, mely egyenesen a mitoszi varázslónő, Kirké (lat. Circe) nevét viseli. Az igazi B. azonban a Mandragora officinalis (l. o.) v. a Vincetoxicum nigrum (fekete méreggyilok) volt, amelyből amulétul emberi formákat vagdostak ki megboszorkányozás v. más baj ellen. Ritkábban a szt.-ivánvirágot (Hypericum perforatam) mondják B.-nek, sőt a macskagyökeret (Valeriana officinalis) is. Itt emlithető «az bábák babonás füve» is vagyis a holdruta Melius Juh. 55. lap.

Boszorkánygomba

(növ.), a Boletus luridus Schaeff. (szennyessárga tinorú) mérges gomba.

Boszorkánygyökér

(növ., alraungyökér), lásd Mandragora.

Boszorkánygyűrü

v. varázsgyűrü (növ.), réten v. legelőkön kisebb v. nagyobb, némelykor egész 16 méternyi átmérőjü köralaku helyek, melyeket eleven zöld, buján növekedő pázsitgyűrü foglal körül. Belül némelykor még egy külön gyűrü is vehető észre, szabálytalanul elhalt darabokból alakulva. Ezek a gyűrük évenkint növekednek, a zöld gyűrüben több-kevesebb kalapos gomba látható s pedig némely esztendőben oly bőven, hogy a kalapjok helyenkint a kölcsönös nyomás következtében összezuzódik. B.-nek nevezik az arankának körbeli terjedését is; l. o.

Boszorkányhagyma

(növ.), a foghagyma, az Allium nigrum L., A. magicum L. és A., Moly L., melyet a régiek babonaságra és boszorkányságra használtak.

Boszorkányléptefű

v. boszorkánytalp. (növ.), Barra szerint a Senecio vulgaris. E név jelentésével összefügg e növénynek egy másik vagyis rontófü neve; l. Aggófű.

Boszorkánymester

rokon jelentésü a varázslóval, oly férfi, ki a boszorkányhoz hasonlóan az ördöggel kötött szövetsége folytán állítólag emberre s állatra mindennemü ártalmas hatást tud gyakorolni. A boszorkánypörök idejében számos férfit is vizsgálat alá vontak s elégettek. Ily B.-nek tartották általában Paracelsus Theophrastust (l. o.) is.


Kezdőlap

˙