Dilucidatio

(lat.) a. m. magyarázat, fölvilágosítás.

Diludium

(lat.) eredetileg a gladiátorok szünideje, azután közjáték, különösen az orgonán, a karének egyes verssorai közt.

Diluendo

(ol.), zeneelőadási műszó, a. m. elenyészőleg. A D.-vel jelzett zenerészletet fokozatosan mindig gyengébben kell előadni, ugy hogy a végén csaknem teljesen elhangozzék.

Diluvianizmus

az a tan, mely szerint a földrétegeket az özönviz (esetleg nemcsak egy, hanem nagyobb időközökben következő több) rakta le és a bennök található kövült növények s állatok az akkor elpusztult növényeknek s állatoknak maradványai. A XV. sz. Alexandro ab Alexandro volt e tannak legelső hirdetője, de csakis a XVII. sz., valamint a XVIII. sz. első felében talált sok hivőre és követőre. A legkiválóbb diluvianisták voltak Woodward, Bayer, Scheuchzer, Burnet, Whiston, kik az elmélettel kapcsolatban a Föld keletkezésére vonatkozólag a legábrándosabb töréneteket s magyarázatokat találták ki, de meg volt különösen az az érdemük, hogy a kövületek keletkezését már elég helyes alapon magyarázták. A D. tanáért való nagy lelkesedésében nézte Scheuchzer, a különben nagyérdemü természettudós, az Öningenben talált fosszil óriási szalamandrát az özönvizi ember maradványának (homo diluvii testis). L. e tárgyról még a Geologia és a Kövületek cikkeket.

Diluvium

(lat.) a. m. özönviz, árviz. (l. a mellékelt képet). Mint geologiai fogalom, földünk történetének egyik legfiatalabb, a neogént követő kornak megjelölése. A név abból a korból származik, mikor még a geologia gyermekkorát élte, az özönviz-ről a különböző keleti népeknél szájról-szájra járó hagyományok hatása alatt álltak az emberek, melyeknek egyikét a Biblia is megőrizte. E névvel jelölik e fiatal képződményeket a magyar, osztrák és német geologusok, mig a franciák és olaszok quaternair-, az angolok pedig pleistocén-nek hivják. Földünk arculata e korban már a jelenlegihez hasonlit: a tengerek és földségek eloszlása nagyjában az, ami ma. Hazánk is javarészben az, ami most: az Alföldet ellepő édesvizi (levante-kori) tó eltünt, a folyamrendszer kifejlődött, nagyjában már szárazföld, melynek füvel ellepett térségein a mammuth-, az orrszarvu- és ősbölénycsordák legelésznek; csak egyes elzárt medencékben s a folyók árterein vannak terjedelmes mocsarak, s ezek mentében füz-, nyár-, tölgy-erdők, s bennök a szarvasok, mig a folyók partján vagy szigetein hód építi gunyhóit. A dombokat és hegyeket ellepő erdőkben pedig medvék, hienák, farkasok tanyáznak. Az átlagos hőmérséklet azonban e korban alacsonyabb a mostaninál. Ny-Európában két jégkorszakot is tudnak, melynek glecserei délen a lombardiai sikságig nyultak le. Északi Olaszország tavai régi glecserágyak, fjordok helyén vannak, melyeknek lefolyásait a homlok-morenák akadályozzák. Hazánkban is megvannak a jégkorszak nyomai a Fogarasi-, a Marmarosi-hegységben, legszebben azonban a Magas-Tátrában, melynek tengerszemei hasonlóan régi glecserágyakban terülnek el, vizüket a morenák zárván el a lefolyástól.

Azon oknál fogva, hogy e korban a tengerek és földségek eloszlása nagyjában az, ami ma, e kor ismert képződményei javarészben édesvizüek és szárazföldiek. Sósvizböl lerakódott üledéket csak a tengerek közelében nem nagy területen ismerünk, a többit hozzáférhetetlenné teszik a vizek, elrejtvén azt a geologus vizsgálódásai elől. Magyarországon a diluviális kor képződményeit, a magas hegységben előforduló glecsernyomokon kivül, tulnyomólag a térszin alacsonyabb helyein, a hegységek lábánál találjuk, honnét lehuzódnak a medencébe s azt kitöltik. Magában a hegységben s ennek lábánál ott, hol mész-réteg van s belőlük források fakadtak, e korban hatalmas mésztufalerakodások jöttek létre, melyeknek anyaga számos növénymaradványt zár magában, s ezekből az akkori florát ismerjük meg. De állati maradvány: édesvizi csigák, kagylók, ősállat-csontok is vannak bennük. A magy. kir. földtani intézetnek a duna-almási és süttői mésztufából ló, szarvas, őz, disznó (sus); a budai mésztufából kutya, szarvas, disznó s mammuthmaradványai vannak. Ez utóbbi helyen s a kiscelli mésztufában teknősbéka is található, mig a gánociból (Szepes várm.), hód (Castor fiber foss) került napfényre. De nemcsak geológiai, ill. paleontológiai szempontból nevezetesek e mésztufák, hanem az épitészetben is fontos szerep jutott nekik s e tekintetben kiválnak a duna-almási, süttői, kalázi tömött, márványszerü mésztufák, melyek nemesak a székes főváros, de hazánk egyéb helyein is alkalmaztatnak. A fővárosban többi között az opera, a várpalotai bazár, a Mátyás-templomnál; a kálvintéri kut nagy medencéje kalázi mésztufa. Az Alföld artézi kutjainak diszes medencéi ngyancsak e kőből valók. Ujabban Bécsben az uj Burg-építkezéseknél a duna-almási követ nagyban alkalmazzák. De a középkorban is széltében használták e köveket s többi közt a torontálmegyei Aracs k. XII. sz.-ban épült román-templomának diszes ornamentikája hasonló kőből van faragva.

Magában a medencében ezt a kort agyag- és homoküledékek képviselik, melyek részben édesvizből rakódtak le, részben pedig levegőből hulltak le. Hazánk keleti részének dombvidékén sárgásbarna, veresesbarna, babércet és márgagömböket tartalmazó szivós agyag, mely néhol 30-40 m. vastag is, rakódott le e kor elején, mely a nyugati részekben megvan, de itt vékony. Mig a medencében, mint azt az Alföldön furt artézi kutak profiljaiból tudjuk, agyag és homokréteg egymássa1 váltakozva ülepedett le a mocsarak fenekén és az ártereken olykép, hogy az agyag dominál, s a homok alárendeltebben vesz részt, minek következtében a diluvialis üledék kevés vizet is tartalmaz s a bővizü kutak forrása a szóban forgó kort megelőző levantei korban lerakódott rétegekben van. Az artézi kutak profiljai azonban arról is tanuskodnak, hogy mig a medence széléhez közel, p. Nagy-Becskereken a tenger szine vonaláig, Szabadkán a tenger szine felett 23 m.-ig, Püspök-Ladányban még magasabban van a diluvium alsó határa, addig Szegeden a tenger szine alatt 115 m., Hód-Mező-Vásárhelyen 135., Szentesen 136 m. mélységben találjuk meg, vagyis a diluviális koru üledék alsó határa nem egyenes, hanem az Alföld közepe felé hajló görbe vonal, amiböl aztán az következik, hogy Alföldünk talaje e korban erösebben sülyedt.

A diluviális kor szélhordta képződményei a futóhomok és a lösz. Alföldünk némely vidékei még ma is valódi steppék, dacára a mindinkább hódító kulturának. Steppe volt nem is oly rég, mikor még az akác meg nem honosodott rajta s az volt teljes mértékben a régmult diluviális korban, amidön a szárazon maradt területeket csak fű borította s tán ritkaság-számba ment egy-két nyirfa-liget. A Duna-Tisza közén szabadon nyargalhatott a szél s hordta a folyófenék szárazzá lett homokját, vándoroltatván buckáit, nem szegült ellene a szivós akác kötőereje, melynek maholnap már az Alföld déli részén lévő delibláti futóhomok-terület is meg fog hódolni. De mig ott, hol erejét kifejthette, hegyekké torlaszolta a homokot, addig ott, ahol ereje csökken, a finomabb anyagot - a löszt - rakta le. A delibláti területnek csak magja futóhomok; két szélén észrevétlenül átmegy a löszbe, mely két széles pásztaként kiséri, majd bezáródik mögötte s azon túl, a titeli és telecskai fensik gyanánt átterjed a Dunántulra, hol nemcsak terjedelmében, de vastagságában is növekszik s képezi azt a kitünő termőtalajt, melyen még 1863. is volt termés. A lösz (neve - Löss - rajnamelléki népies kifejezés) sárgásszinü, homokos-meszes rétegezetlen agyag, s benne szárazföldi szervesmaradványok vannak csak. Hazánkon kivül nagy az elterjedése a Rajnamelléken s különösen Khinában.

A diluviális kornak növény- és állatvilága sok tekintetben hasonlít a mostanihoz. Az alsóbb rendü állatok közül a csigák és kagylók tulnyomó része most is él itt e földön. Ugyanez áll a teknősbékáról (Emis europaea), mig ellenben a gerinces, főleg pedig az emlős faunát olyanok alkotják javarészben, melyek más éghajlat alatt élnek vagy teljesen kihaltak s csak leszármazói élnek, de részben már nem itt. A diluviális emlősfauna legjellegzetesebb és legfeltünőbb alakjai azok az óriási állatok, melyeknek csontjai itt is ott is napfényre kerülnek.

Ilyenek többi között a, ragadozók közül: a barlangi medve (Ursus spelaeus), a mi barnamedvénk őse, melynek csontjaira egész Európában ráakadunk a barlangokban.

[ÁBRA] A barlangi medve (Ursus spelaeus) koponyája oldalról .

[ÁBRA] A barlangi medve koponyája felülről.

A nemzeti muzeum s a m. kir. földtani intézet gyüjteménye számos egyéb csonton kivül egy-egy teljes csontvázat őriz, melyet Semsey Andor, a természetrajzi törekvések e bőkezü mecénása ásatott ki a biharmegyei Onsásza-barlangból, mig a tudományegyetemnek csontváza az Igrici-barlangból való. Vele éltek együtt a barlangi hiéna (Hyaena spelaea); egy tigrisformáju állat (Felis spelaea) s az ősfarkas (Canis spelaeus) mind a manapság élőket jóval meghaladó nagyságban. A majdnem napjainkig itt élt hód (Castor fiber az utolsó kettőt Esztergomnál és Pozsonynál 1843. lőtték) a ganóci mésztufából került a m. kir. földtani intézetbe.

[ÁBRA] A barlangi hiéna (Hyaena spelaea) koponyája.

A ló (Equus caballus) nem ép gyakori. A kőszáli kecske (Capra ibex), mely most csak a legmagasabb hegységben él, Aninán előfordult a diluviumban. A kérődzők közül az őstulok (Bos primigenius) ritkábban találtatott, mig ellenben az ősbölény (Bison priscus) különösen Magyarországon gyakori, s a legszebb, muzeumjaink diszét képező példányokat a Tiszából halászták ki. Ugyancsak innét valók a szarvasok, melyek közül a nemes szarvas (Cervus elaphus) még ma is megvan, de diluviális őse jóval erősebb volt; az ehlenszarvas (Cervus alces) ma már csak az északi vidékeken van meg; az óriási szarvas (Cervus megaceros) teljesen kihalt, s belőle szép példányok az irlandi tőzegben találtatnak.

[ÁBRA] Az óriási szarvas (Megaceros hibernicus), restaurálva.

Nyugati Európában élt még e korban a rénszarvas is (Cervus tarandus), melynek utódai ma szintén csak északon találhatók. De ebben a társaságban élt két óriási vastagbőrü, az orrszarvu és az őselefánt, melyeknek utódai ma a forró égöv alatt tartózkodnak s meztelenek, mig őseik teste - mint azt a szibériai jégben talált hulláik igazolják - hosszu sörteszerü szőrrel volt fedve. A diluviális orrszarvunak (Rhinoceros tichorhinus) két tülke volt orrán, s mindenütt gyakori.

[ÁBRA] Rhinoceros tichorhinus csontváza.

A nemzeti muzeum számos maradványait őrzi, mig más csontok társaságában 2 óriási koponya, melyet a Rába szabályozása alkalmával találtak, nem rég került a kir. földtani intézetbe. A diluviális elefánt (Elephas primigenius, Mammuth) e kor legnagyobb állata, termetére az indiai elefánthoz hasonlít, de ennél jóval nagyobb, s különösen óriási agyarai által tünik ki.

[ÁBRA] Mammut (Elephas primigenius) csontváza.

[ÁBRA] A mammut zápfoga.

[ÁBRA] Mammut (Elephas primigenius), restaurálva.

Hazánkban igen gyakori, dacára annak muzeumainkban még teljes csontváz nincs, csak egyes csontok, melyeknek óriási dimenziója méltó bámulat tárgya a látogatóknak. Van p. a kir. földtani intézetben egy a Dunából Vukovárnál kihalászott agyar, mely dacára, hogy vége hiányzik, 3 m.-nél hosszabb.

És e korban tünik fel a teremtés koronája: az ember. Csontvázát még eddig nem ismerjük, mert amit eleinte diluviálisnak hittek, később bebizonyosodott, hogy későbbkoru, de egyéb bizonyitékok vannak arra nézve, különösen a nyugateuropai leletekben, hogy a mammuthtal együtt már megvolt az ember. Hazánkban még eddig nincs meg a nyoma a diluviális embernek, mert sem az esztergomi koponya, sem a miskolci kovaeszközök nem ezen, hanem jóval fiatalabb kor üledékéből valók. Ny-Európában azonban a diluviumban találtak eszközöket.

Dim

l. Diminuendo.

Dim

folyó, l. Dema.

Dimachaeri

l. Gladiator.

Dimatis

logikai műszó, az u. n. negyedik figura egyik módusa: Pi M, Ma S = Si P. p. Némely érző való állat; minden állat szerves lény; ennélfogva némely szerves lény érző való.

Dimbovica

szoros, Fogaras vmegyében, a Királykő déli meredekjén; barlangját először Hadik András gróf, erdélyi hadparancsnok látogatta meg 1766., Fridwalszky jezsuita kiséretében.


Kezdőlap

˙