Egyházi ének

minden oly dallam, mely istentisztelet alkalmával templomban való éneklés céljából van irva, vagy a hivők vallási áhitatát, érzületét növelje és emelje. Az E.-ek annyiféle fajra oszlanak, amennyi vallásfelekezet van, melyek templomaikban énekkel emelik az ájtatosságot. Az ily énekek aztán többféle névvel neveztetnek, minők: Korál, Zsoltár, Antifóna, Miseének, Litánia, Liturgia, Dicséretek stb. Az ily E.-ek v. szorosan meghatározottak s ez esetben bizonyos vallásfelekezetek istentiszteleti aktusaihoz tartoznak v. pedig szabadon irottak s ez esetben ugyanegy alkalommal más hasonló céluakkal is helyettesíthetők. Az E.-ek stilusa, előadási módja, sőt még formája is lényegesen különbözik a világi énekek-, dalok- s dallamokétól. Bizonyos lassubb menetü ritmus, ünnepélyes komolyság s a hangközöknek természetes egymásutánja: jellemző vonásaik.

Egyházi év

a világ megváltásának története bemutatva egy év leforgása alatt azon célból, hogy a keresztényeknek mód nyujtassék a megváltás titkát és annak minden jelentősebb mozzanatát átélni. Kezdődik advent első vasárnapjával (nov. 27-dec. 4. között), és a négy adventi hét, mint a 4000 esztendő a világ teremtése és Krisztus Urunk születése közt, folytonos várás, esengés között készít elő a karácsonyra, midők az idők telje bekövetkezett, s aki után a népek epedtek (desiratus gentibus), megszületett. Karácsonytól az u. n. septuagesima vasárnapig (mely jan. 18 és febr. 21 közt váltakozva eshetik), az Üdvözítő gyermeksége, elvonult élete és az ezekkel összefüggő hittitkok nyernek az ünnepek (körülmetéltetés, háromkirályok napja, Jézus nevenapja stb.) egymásutánjában kifejezésre. Ez képezi az első ciklust. Erre következik a legfőbb, központi ciklus: a 40 napi böjt által folytonosan előkészülve jut a keresztény el a kalváriára: Krisztus nagypénteken a keresztfán meghal, reá vasárnapon (husvét) föltámad, még negyven napig a földön marad (5 vasárnap husvét után) és a negyvenedik napon fölmegy a menyekbe (menybemenetel), hogy onnét 10 nap mulva a szt. lelket küldje (pünkösd), s igy a megváltás nagy művét befejezze. Ezután már nincs más hátra, mint a megváltás gyümölcseit folyton alkalmazni a világ végeig. Ez a harmadik ciklus, mely pünkösd után advent 1. vasárnapjáig terjed. A pünkösd utáni utolsó vasárnap a végitélet miszteriumát tárja elénk. Tehát az E.-rendszer, a keresztény élet plasztikus megnyilatkozása nem a tér, hanem az idő kategoriájában. Az egész E. lefolyása a kereszténység szellemében remekül van bemutatva Dom Prosper Guéranger művében, ném. ford. Heinrich (Das Kirchenjahr, Mainz 1874). Rövidebben v. ö. Lonovics. Népszerü egyh. Archaeol. I. kötetében.

Egyházi fegyelem

l. Egyházi büntetések.

Egyházi gyülés

l. Zsinat.

Egyházi hangnemek

(lat. modi, toni) ama hanglejtők (skálák), melyek a régi görög módszer nyomán, a keresztény zene több százados fejlődésének stádiumaiban keletkeztek. Ezek és a manapság már általánosan használt, két főnormálskála, u. m. a kemény C és a lágy A közt a különbség abban van, hogy mig amazokban az egész és félhangok normativuma minden kiinduláspontul szolgált zönge szerint változott s különféle helyekre esett: addig a mai zenerendszer két fő normál-skálájában bármely kiinduló zöngével szemben mindig ugyanegy helyre esik. A keresztény vallás énekegységét kezdetben igen megnehezítette a hitközségek tagjainak alacsonyabb foku szellemi müveltsége s járatlansága is a rendszeres éneklésben. Későbben pedig mikor a hitközségek élére műveltebb osztálybeli tagok is kerültek, azoknak - más nemlétében - csak az uralkodó görög zenerendszerre kellett támaszkodniok. Az első ker. hitközségek kebelében igy jutott fölényre nyelvi tekintetben a latin nyelv, éneklési modor tekintetében pedig a görög zene himnuszrendszere. A főgond csupán arra lett fordítva, hogy gyakorlatilag a pogány szertartás részleteiből semmi se szerepeljen. Alexandriai Clemens hitfőnöknek (Kr. u. 190.) kiadott egyik rendelete is ezt célozta, mely a keresztény egyház szertartásainál csak a kitara, trombita, psaltérium és a hárfa hangszerek használatát engedi meg, mig a sipokat és fuvolákat mint pogány hangszereket anatéma alá helyezi. Az egyházi énekek sokféle divergálása a zsidó énekmodortól, a bibliának más nyelvekre való lefordítása, (miáltal a zsoltárok szövegszavai különféle nyelvi és énekbeli hangsulyozásokat igényeltek) s más okok is közbejövén: már K. u. a II. század végén arra az eszmére terelték a ker. hitközségek vezérférfiait, hogy e bajokon segítendők, valamely egységes keresztény egyházi szervezetet létesítsenek, melynek egyházi éneklés tekintetében meg legyen az egységes alapja. Erre nézve Abmrosius milánói püspök volt az első reformátor (374-397 Kr. u.), kinek erre irányuló működését aztán általánosan elfogadták s aki a már akkor szerte használt latin szövegü ker. egyházi énekek tonalitása- és hangterjedelmére nézve bizonyos zöngecsoportot állított fel. Ambrosius egészen elvetette főleg a kromatikus rendszert, mely több hitközségnél az azok élén állott magasabb képzettségü főnökök befolyása folytán honosult meg, kik a görög rendszerre támaszkodtak s igy az énekek alapjául egyedül csak a diatonikus hangsort vette fel, mint erre legalkalmasabbat. Az ily hangsorokat aztán négy kiindulási csoportba osztotta, melyek mindenike öt hangot foglalt magába, melynél szélesebb körre az akkori énekek nem is igen terjedtek s melynek mindenike a kiinduló alaphangban találta meg a zárlatot. E négyféle egyházi hangsornak aztán latin elnevezést adott következő sorrendben. u. m.:

[ÁBRA]

Az első tonus-ban előforduló félhangköz, (ott É F) fölfelé folytatva s a diatonikus hangsort minden alaphangtól kezdve, mindenkor más helyre esett s igy hallásilag csakugyan minden hangsorban éles megkülönböztető határul szolgált. S a félhangoknak eme helyi megkülönböztetése szolgált későbben alapul a keresztény nyugati egyházi ének és zene nagyfontosságu kifejlődésének. De az Ambrosius által meghatározott négy tonusnak csupán egy ötödkörre szorítkozott terjedelme, egy pár század multával, a ker. egyház megizmosodása és terjedése folytán, szükségképen kibővítésre szorult, részint a sokféle nemzetiségi énekek hangterjedelmi kiegyenlítése, részint pedig a mindinkább fejlődésnek indult egyházi műéneklés emelése tekintetéből. Az E. e terjedelmi kiegyenlítésének történelmi érdeme a nagynak nevezett I. Gergely pápa nevéhez füződik, aki az Ambrosius-féle ötödterjedelmü tónusokat nemcsak egy egész nyolcadterjedelemre egészítette ki, hanem még más néggyel meg is szaporította s amazokat elnevezte aztán autentikus, az általa hozzátoldottakat pedig plagális hangnemeknek. Az imigyen kiegészített nyolc E., melyek egészen a XVII. századig uralták az egész nyugati keresztény egyházi éneket és zenét, s melyek későbben a görögzenei elnevezéseket nyertek, manapságig is e néven ismeretesek.

Egyházi javak

tágabb értelemben mindazok a dolgok és javak, melyek az isteni szolgálatra és egyházi célokra: a) közvetetlenül, v. b) közvetve szolgálnak. Az a) alattiak a szentelt dolgok, templomok, oltárok, kelyhek stb. s ezek forgalmon kivüli dolgok (res extra commercium); a b) alattiak a szorosabb értelemben vett egyházjavak (patrimonium, peculium ecclesiae). Azoknak tulajdonjoga iránt a nézetek eltérők. Némelyek a tulajdonjogot elkülönítik a haszonélvezeti és használati jogtól, s a tulajdonjogot az összes kat. egyháznak tartják fenn, mig a külön egyházakat csak a haszonvétel s használat illeti meg. Jogilag ezt a kat. egyház célegységével indokolják, mig mások szerint a külön egyház a tulajdonos mindaddig, amig tényleg fennáll s csak megszüntével kerül a vagyon az egyház szabad intézkedése alá, de az egyházé marad, mert a közegyházi cél, melynek javára a javak rendelvék, a külön egyház megszüntével meg nem szünt. Mindezt természetesen csak a közönséges egyházjog szerint áll. Még más szempont alá is esnek hazánkban a kat. egyház által királyaink bőkezüségéből birt javak, melyeknek jogi természetére hazai törvényeink is irányadók. Hazánkban a magyar korona elidegeníthetlen sajátját képező legfőbb kir. kegyuri jog alapján a király uj érsekségeket, püspökségeket állíthat fel, a fennállók megyéit feloszthatja, azokat a már fennállók jövedelmeinek egy részével javadalmazhatja; igy Mária Terézia nyolc uj, részint latin, részint görög szertartásu püspökséget állított fel; Ferenc király az egri püspökségből az egri érsekséget, a kassai és szatmári püspökségeket alakította; az eltörölt vagy elpusztult E.-kat más ájtatos, jótékony vagy oktatási célokra fordíthatja; gondoskodik arról, hogy mindennemü alapítványok az alapítók célzatához képest kezeltessenek; azoknak az egyházi személyeknek jövedelmeit, kik a reájuk bizott egyházakat s javadalmakat pusztulni engedik, zár alá vétetheti; a királyi kineveztetéstől függő s megürült egyházi javadalmaknak jövedelmeit uj betöltésökig huzza. A főpapok, monostorok és egyházak hazai törvényeink szerint, jelesül az 1498: LV. és LXV.; 1647: XVII. és 1715: XVI. t.-c. szerint - az u. n. holt kézi törvény (lex amortisationis) - birtokot nem szerezhetnek, ha csak a Felség egyes esetekben felmentést nem ad. Az 1855. évi ausztriai konkordátum hatálya alatt a hazai törvényeknek érvénye tényleg felfüggesztve volt ugyan, jelenleg azonban, minthogy a hazai törvényhozás a konkordátumot meg nem erősítette s igy az a magyar alkotmány értelmében érvénnyel nem bir, 1865 óta a magyar törvények rendelkezései irányadók. Hazánkban ezeknél fogva a kat. E. kérdése nemcsak egyházjogi, hanem közjogi kérdés. A protestáns és - Erdélyben - az unitarius egyházaknak E.-i azoknak valóságos és a törvény által elismert tulajdonát képezik. 1791: XXVI. 10. § Erd. 1792: LIV. és LV.

Egyházi költészet

l. Vallásos költészet.

Egyházi nemesek

(Praedialisták). A nemesség nem teljes mértékével felruházott szabad egyének voltak hazánkban, kiket a nemesi szabadságok csak bizonyos feltételek alatt és bizonyos területen illettek meg, eltérően az országos nemesektől, kiknél a nemesi előjogok sem helyhez, sem feltételekhez kötve nem voltak. Prédialistáknak neveztettek azon fekvőségek u. n. proediumok-tól, melyeket bizonyos tartozások, jelesül katonai szolgálatok fejében nehány magyarországi főpap adományából birtak. Főpapjainknak ugyanis meg volt már Szent-István ideje óta katonatartási joguk és kötelességük. E katonák tartoztak az egyházat lázadás és egyéb támadások ellen megvédeni s háboru esetén harcolni a hazáért. Főpapjaink maguk szervezték katonaságukat a várrendszer mintája szerint. A várjobbágy ugyanis a várföldekből bizonyos területet, telket kapott zsold helyett örökös birtoklási és használati joggal s maga szerelte fel magát hadi szolgálatra. A fegyveres szolgálat élethossziglani, sőt örököseire is átmenő kötelezettség volt. Az E.-i intézmény épp ily alapra volt fektetve. Az első Árpád-királyok idejében liberi milites, nobiles jobagiones exercituales, a XIII. sz. közepétől kezdve pedig nobiles ecclesiarum néven fordulnak elő okleveleinkben. Részint az egyházak népeiből, részint az egyházon kivül állókból alakultak, sőt voltak szabadok is, kik önként léptek az egyház eme katonái sorába. Két osztály volt közöttük. Az u. n lovas-jobbágy és a nemes-jobbágy, ez utóbbiak közé csak a főpap adományával juthattak időnkint a lovas-jobbágyok. Első királyaink maguk rendelték ki a szabad vitézek közül az egyház védelmére való katonákat, s ezek, bár ily minőségükben meg is hagyattak a szabad osztály jogainak élvezésében, de egyszersmind az illető főpap birói hatósága alá rendeltettek. Később, a kereszténység megszilárdulása után, habár nem is volt többé szükség az egyházat ugy védeni, mint eddig, mégis fennmaradt ez intézmény a főpapok méltóságának érdekében, s ekkor már nem a királyok, hanem az egyházfők kezdték némely alattvalóikat ily egyháznemesi minőséggel felruházni, erre őket III. Béla kiváltságilag fel is hatalmazván.

Eleinte nemcsak minden püspökségnek, hanem egyes apátságoknak is voltak ily nemes jobbágyaik. Hazai okleveleink tanuskodnak erről; igy p. a bakonybéli, a tihani, a garam-szent-benedeki apátság, sőt a nyulak szigetén levő apácák egyháza is birt egyh. nemesekkel. Utóbb azonban márcsak az esztergomi érsek, győri püsp. és káptalan, a zágrábi érsek és káptalan, végre a pannonhalmi főapát nevezhettek ki E.-t. Ezek között is jelentékeny különbség volt annyiban is, hogy az esztergomi érsek s a zágrábi püspök praediumai nagyobbak s jövedelmezőbbek voltak, mint a többieké, de főleg annyiban, hogy mig az esztergomi érseknek praedialis községei kerületeket, u. n. székeket képeztek (vajkai szék Pozsony, érsekbéli szék Komárom vmegyében, verebélyi szék Bars vmegyében és a szent-györgyi Nógrád és Hontban), melyek az érsek által kinevezett főispán alatt, választott tisztikar által (nádor, ispán, szolgabirók, esküdtek stb.) kormányoztattak, addig a többiekéi csupán a főpap által kinevezett udvarispán (comes curiae) alatt állottak. Különösen megjegyzendő, hogy az E. csak oly egyházi javakat nyerhettek főpapi adományban, melyek egyenesen e célra lettek kijelölve. Az adományozás csupán a fiágat illette; a beiktatás az adományozó főpap kiküldöttje által történt; az E. helyhez kötött lévén, azon a területen kivül, hol az illető rendes lakhelyét tartotta, gyakorolható nem volt; a jószág kihalás vagy hütlenség esetében háramlás jogcimén az adományozó főpapra szállt vissza, aki azonban azt meg nem tarthatta, hanem köteles volt ismét érdemes hazafiaknak adományozni.

Ami a praedialista telkek jogi természetét illeti, nem szenvedhet kétséget, hogy az E. telküket nem tulajdonjoggal, hanem csak visszavonhatatlan birtokjoggal birták. Egyébként az E. is adómentességet élveztek; ily telkökre nézve katonaszállásolás alól kivétettek; révet és vámot az egész országban nem fizettek; saját tisztviselőkkel birtak; birtok- és jogpereikben pedig a főpap nyolcados törvényszékének voltak alávetve. Ma már az 1848. törvények, az 1855 febr. 5-iki ősiségi pót-patens alapján ugy birtokviszonyaik, valamint a biráskodás tekintetében az ország többi lakosaival egyenlő szempontok alá esvén, az egyházinemesi intézmény csak a történelemé.

Egyházi parancsolatok

a kat. egyház azon szabványai, a melyekkel Krisztustól nyert hatalmánál fogva, a hivek valláserkölcsi életét igazgatja. Számuk nem csekély; azonban a trienti zsinat óta a népkátékba csak a következő öt parancs van felvéve: a) az anyaszentegyház szokott ünnepnapjait megüljed; b) ünnepnapon misét becsületesen halgass; c) bizonyos napokon a parancsolt bőjtöket megtartsad és némely eledelektől magadat megtartóztassad; d) büneidet minden esztendőben az anyaszentegyház törvénye szerinti áldozópapnak meggyónjad s legalább husvét táján az oltári szentséget magadhoz vegyed; e) tiltott napokon menyegzőt ne tarts. E parancsolatok eredetileg legtöbbnyire az apostoli hagyományokban gyökereznek és az egyház életéből mintegy magától fejlődtek ki; és csak idő folytával, midőn a hivek buzgalma meghült, az egyetemes zsinatok és az apostoli szt. szék, mint az egyházi fegyelem főőre által, formaszerü irott törvényekké alakíttattak s az Isten 10 parancsolatja mellett emeltettek érvényre.

Egyházi rend

azon szentség, a mely által azok, a kik azt felveszik, papi hatalmat és különös malasztot nyernek, hogy lelki hivatalukban helyesen eljárjanak. Az E.-nek többféle fokozata van; vannak kisebb és nagyobb rendek. A kisebb rendek által kapott felhatalmazást leginkább a régi keresztények idejében használták; igy az ajtónállók (ostiarii) teendője volt az istenitisztelet idejét jelenti, bebocsátani a hiveket a szt. helyre stb; a felolvasók (lectores) felolvasták a szt. irást s előimádkoztak; az ördögüzők (exorcistae) megszabadították az ördöngösöket; az oltárszolgák (acolythi), gondoskodtak a világításról; ők hozták egyuttal a bort, vizet s az illatszereket. A nagyobb rendek: az alszerpapság (subdiaconatus), a szerpapság (diaconatus) s az áldozópapság (presbyteratus). Az alszerpapok és a szerpapok segédkeznek a misénél, mig az áldozópapok hatalma főkép abban áll, hogy a kenyeret és a bort Krisztus testévé és vérévé változtathatják, a bünöket megbocsáthatják v. megtarthatják s az Isten igéjét hirdethetik. A papi hatalom teljességét a püspökök hatalma foglalja magában, bevégzését pedig a pápai hatalomban éri el. Az egyházi férfiak közé való felvétel a hajkorona - pilis - (tonsura) feladása által történik, ami a világról való lemondást jelenti. A kik a kisebb rendeket felvették, még visszatérhetnek az egyházi szolgálatból; a nagyobb rendek felvétele után nincs többé megengedve a világi állapotba való viszatérés. Az E.-t nem lehet elveszíteni sem pedig letenni.


Kezdőlap

˙