Egyháztársulatok

testvérülések (sodalitates, confraternitates), ájtatos célokra való szabad egyesülések, kényszerítés és az egész életre kiterjedő szabályzatok nélkül. A megyés püspök kormánya alatt állanak, s jogalanyiságuknak a tételes törvényhozás általi elismerése esetében testületi jogokkal birnak.

Egyháztilalom

l. Egyházi büntetések.

Egyháztörténelem

alatt mai napság azon tudományt értik, mely a Jézus által alapított egyháznak, vagyis a Jézus tanításait és példáját alapul elfogadott vallás-erkölcsi egyesületnek keletkezését, elterjedését, belső fejlődését, tanait, szertartásait, külső szervezetét, a világra gyakorolt hatását, ezzel folytatott küzdelmeit, a mai állapotra való jutását hiven, tehát megbirált s hiteleseknek talált adatok alapján, továbbá oknyomozólag - pragmatice - vagyis az események között az okszerü összefüggést kikutatva és feltüntetve s lehetőleg részrehajlatlanul előadja. Az e. forrásai részint eredetiek, nevezetesen az emlékek, p. az egyházi épületek, szerek, érmek, általában az egyházi életre vonatkozó képzőművészeti tárgyak; továbbá az okmányok, a minők: az egyházi gyülések ügyiratai és határozatai, a pápák hivatalos kibocsátványai és okmánygyüjteményei, a püspökök pásztorlevelei, az egyházi ügyekre vonatkozó állami törvények, szerzetesrendek szabályai, szertartási könyvek, hitvallások, egyházi szónoklatok, iskolakönyvek; részint másodrendüek, minők: az elveszett eredeti forrásokból merített történelmi művek, hagyományok, sőt némi tekintetben a népmondák és legendák is, csak hogy erős birálat rostélyán keresztül eresztve. Mint a világ - ugy az egyháztörténelemnél is idő - és tárgyszerinti felosztás van, mindegyiknél önkényt értetőleg az iró felfogásához képest különböző. Legtöbben három kort szoktak megkülönböztetni, ó-, közép- és ujkort, mindegyiknél ismét több-kevesebb korszakot véve fel. A főbb korszakalkotó pontok gyanánt a következőket szokták felvenni: Nagy Konstantin, IV. Károly uralkodása, VII. Gergely, III. Ince pápa, a reformácio, vesztfáliai béke, francia forradalom. A tárgyszerinti felosztást tekintve a szokottabb részek vagy fejezetek a következők: A ker. egyház megalakulása, annak terjedése, s korlátozása; vagy később különféle felekezetekké (gör. keleti, protestánsok) szétválása; az egyház társadalmi szervezete; az egyházi élet, isteni tisztelet, ünnepek; az egyházi tudományosság; az uralkodó egyháziasság ellenei; a pápaság.

Az E. első csiráit az evangeliumokban, főként pedig az apostolok cselekedeteiről irt könyvben, Pál apostol némely leveleiben találjuk; a II. sz. utóbbi felében Hegesippus kisázsiai áttért zsidó rendezett egy gyüjteményt az apostoli kor hagyományaiból, de ezen munka elveszett, igy az E.-irás tulajdonképeni atyja Eusebius caesariai püspök (megh. 340), ki felhasználásával a római levéltáraknak is, melyeket előtte az őt kiválóan kegyelő N. Konstantin feltárt, megirta az első 324 év egyháztörténetét 10 könyvben, mely művet az V. sz.-ban a görög egyháznak több tudósa, mint Sokrates, Sosomenos, Theodoretus, majd a VI. sz.-ban Theodorus és Evagrius tovább folytattak vagy kivonatoltak. A latin egyházban ezen időben önálló egyháztörténelmet nem irtak, csak a görög műveket fordították le, vagy dolgozták át, mint például Rufinus aquiléjai presbiter Eusebius művét lefordította és folytatta saját koráig (395-ig), az V-ik században pedig Cassiodorus római államférfi, majd szerzetes készített Historia tripartita cim alatt oly érdekes kivonatot, mely majdnem ezer éven át tankönyvül szolgált. Az egész középkoron keresztül alig történt valami ezen a téren, kivált nyugaton, legfeljebb megemlíthetők Gergely toursi püspök (megh. 594), ki a frankok s Beda Venerabilis, ki az angolok egyháztörténelmét irta meg, és a krónikák készítői, kiknek a pápákról, püspökökről, szentekről, szerzetesrendekről irott műveik, mint anyaggyüjtemények szigoru birálattal felhasználhatók és sok korrajzra vonatkozó elemet tartalmaznak.

A humanisztikus műveltség uj életre ébredésével, még inkább a XVI. sz.-beli reformáció megkezdésével hatalmas lendületet nyert az E.-irás, A vallásjavítás hívei a biblián kivül főként az E. által igyekeztek a reformáció jogosultságát bebizonyítani; de viszont a kath. egyház tudósai is az E. világánál törekedtek a katolikus egyházat mint kizárólag keresztény egyházat, a protestánstizmust pedig mint eretnekséget feltüntetni, mely törekvések egyszersmind birálatát is képezik ezen kor E.-műveinek. Mindegyik fél tudósai az eddig ismeretlen adatok s okmányok előkutatásában, a források alapos tanulmányozásában rendkivüli munkásságot fejtettek ki, műveiket mégis óvatosan, szigoru birálat alkalmazásával használhatjuk, mert hiszen ezekben nem a feltétlen történelmi igazság felkutatása és felmutatása volt a főcél, hanem egyházuk megvédelmezése, igazolása. Korszakalkotó munka ez időből a Placcius Mátyás (Illiricus) magdeburgi lelkész által, több evangelikus tudós támogatásával irt (1569-1574. megjelent) Magdeburgi centuriák cimü E., mely 13 folio kötetben a XIII. sz. E.-ét adja; a másik pedig az Annales eccelesiastici (1598 Róma), melyen szerzője, Caesar Baronius vatikáni könyvtárnok, később bibornok 30 évig dolgozott. A reformátusok közül, Béza Tódor kivételével, ki a francia reform. egyház történelmét irta meg, alig tettek mások a XVI. sz. alatt az E. érdekében kiválóbb szolgálatot; hanem a XVII. sz.-ban annál nagyobb érdemeket szereztek a svájci, francia, holland és angol ref. történészek az E.-i kutforrások felkutatásával, egyes időszakok alapos tanulmányozásával s évezredes téves állítások alaptalanságának kimutatásával. Ilyenek voltak Hostinger, Spanheim, a két Basnage, Dallens, Blondel, Claude, Bayle, Pearson, Burnet, Dodwel stb. De ugyancsak a kat. egyház körében is a XVII. sz. utóbbi fleében az E. mezején ritka élénkség uralkodik; Noël (Natalis) Sándor, dömés Pagi Antal ferencrendi, Pillemont janszenista tudós, a magasállásu és műveltségü Bossuet, Fleury püspökök, az oratoriumi Mabillon, Montfaucon a régi kutfők összeállítása, józan itészet, ritka ékes előadás által maradandó érdemeket szereztek maguknak. Az E.-irásnak a felekezeties szinből való kivetkőztetésére és helyesebb irányba való vezetésére sokat tett Calixtus György (megh. 1656.) helmstädti tanár, szabad tudományos szellemet, de másrészt a különböző felekezetek iránt keresztényi türelmet tanusító monografiáival; továbbá a tulzó pietista, Arnold Gottfried «az egyház és eretnekek részrehajlatlan történelmével; de a tulajdonképeni megalapítója ezen ujabbkori iránynak Mosheim Lőrinc (megh. 1755.) a göttingai egyetem korlátnoka «az E.-irás mestere», Institutionum historiae eccl. ... Helmstädt 1755 cimü művével, ki mellett megemlítendők még: Weissmann, a két waleh, a magyarországi származásu Schrökh Mátyás, 45 kötetes művével, Semler, Spitler. A XIX. sz. történetiróinak nagyobb részét a kútfők szorgalmas tanulmányozása s a tárgyilagos, néha nagyon is száraz előadás jellemez. A protestánsok közül nevezetesebbek Schmidt giesseni tanár, Gieseler (Göttinga, megh. 1854), kinek Lehrbuch der Kirchengeschichte (Bonn 1824-53) c. műve tudományos egyháztörténelmi kincstár, a görög és latin irók műveiből közölt számos kivonattal; Hase Károly jénai tanár, kinek szellemes, élénk, kevés szóval sokat mondó művészies előadás jellemzi számos kiadást ért Kirchengeschichte-jét; Marheincke, Gförrer, a pietista irányu angol Milner, az ugyanily irányu Neander berlini, Guericke és Jakobi hallei, Kurz dorpati, Hagenbach bázeli, Schaff amerikai, Bauer tübingai tanárok, Nippold, Herzog, Merl d'Aubigné, Pressensé, Ranke. A katolikusok közül gr. Stolberg Lipót, a költői lelkü s az egyházért erősen lelkesülő s a század elején kedvenc irója a katol. közönségnek; a kutfőket alaposan ismerő Katerkamp, a mondhatni uj korszakot alkotó Möhler, Hortig, Döllinger, Alzog, Ritter, Renan.

Hazánkban az E.-irás mezeje teljesen el volt hanyagolva; még ha készültek vagy fordíttattak E.-mi művek, azok a szigoru könyvvizsgálatok miatt sajtó alá nem juthattak. Bod Péter (l. o.) magyar-igeni reform lelkész volt az első, kit a magyar nyelvü E. hiánya arra indított, hogy a sok ekklésiai historiából formáljon egyet, «amely lenne Nemzetünknek könyvtelen állapotjához alkalmaztatott» s megirta: az Isten vitézkedő Anyaszentegyházának rövid historiáját (Basel 1760). Később Mindszenti Sámuel révkomáromi ref. lelkész lefordította Broughtonnak a religióról való historiai Lexikonát, Farnos György pedig Seilernek E.-i táblázatát. A XIX. sz.-ban Breznay Pál szigeti ref. tanár irta meg a ker. ekklézsiának historiáját (1 köt., Kolozsvár 1836). Kálniczky Benedek s.-pataki tanár Schröckh után készített egy Közönséges ker. egyh. történettant (2 köt., S.-Patak 1848 és 1850), melyben a magyar reformáció történetét is aránylag bőven tárgyalja. Heisler Jós. s.-pataki tanártól megjelent 1862. és 1863. Egyháztörténelmi kézikönyv (2 köt.). A Kereszténség és a ker. E. cimü művéből 1 köt., Révész Imrétől: Egyetemes E. 1. köt. az Egyház alapíttatásától a reformációig (Debrecen 1865); Farkas József bpesti teolog. tanár Hase Kár. E.-t átdolgozta és 2 kötetben kiadta (Pest 1865-67); Balogh Ferenc debreceni tanár Kereszt. E. cim alatt (Debrecen 1872-90) adott ki becses dolgozatot; de terjedelmét és a benne felhalmozott anyag gazdagságát tekintve, tulhaladja az eddig megjelenteket Warga Lajos s.-pataki ref. teolog. tanár Keresztény E.-e (2 köt. S.-Patak 1870-76., a 2. kiadás u. o. 1880-87. 529+820 lap). A katolikusok közül Molnár János irt a mult század végén: Az anyaszentegyháznak története (4 köt., N. Szombat és Kolozsvár 1769-88) c. alatt egy nagyobb művet, sz.-ban Cherrier Miklós és Körmöczy Imre irtak egy-egy kisebb munkát. Nagy Zsigmond egermegyei áldozópap s képezdei tanár lefordította Alzog J. jeles művét és Egyetemes E. cim alatt 3 kötetben kiadta (Eger 1857).

Egyházvédjog

(jus advocaliae) az állam és egyház közötti viszonyt szabályozó az az államjogrendszer, mely szerint az állam az egyházat oltalma alá veszi, mely negativ irányban az egyház jogainak más elleni megvédésében, tevőlegesen az egyháznak anyagi támogatásában nyilvánul.

Egyházvédnök

(advocatus ecclesiae, ném. Kirchenvogt), valamely egyháznak vagy szerzetnek világi védura. Az egyházvédnökséget az elmult időkben világi és egyházi fejedelmek adományozták. Idővel mindinkább tiszteletbeli állássá lett.

Egyhimes

(növ., monandrus), olyan növény, amelynek pároséltü virágában csak egyetlen egy him van, p. a csillaghinár v. a Hippuris. Az E. növény kevés, rendesen a többi himnek elsatnyulása folytán támad. Együtt mint egyhimesek (monandria) Linné rendszerének I. serege.

Egyiptologia

az a tudomány, mely a régi Egyiptom történeti és összes közművelődési viszonyainak földerítésével foglalkozik, egyiptologus a. m. az E. művelője.

Egyiptom

(latinul: Aegyptus, franc.: Égypte, angolul: Egypt, olaszul: Egitto, németül: Aegypten, arabul: Maszr), török hübérállam Afrika ÉK-i részében. Ókori neve görög eredetü, a régi egyiptomiak országukat Kemi, Kemet névvel illették; e név a kem v. keme (a. m. fekete) szóból ered, mert földje, a Nilus iszapja, a körülötte elterülő világos szinü sivataggal ellentétben, feketének tünt föl. A héberek Micraimnak nevezték. E. szükebb értelemben a Nilus völgye az é. sz. 24°-tól Asszuantól kezdve a torkolatáig; a tágabb értelemben vett E. lenyulik Nubiába a 22°-ig, K-en határ a Vörös-tenger, a Szuezi-öböl és a Szuezi-kikötőtől egyenesen É-i irányban El-Arisig képzelt egyenes vonal; É-on a Földközi-tenger, Ny-on a sivatag felé a határ nem biztos; körülbelül a Szolumi-öböltől visz le D-nek; D-en a máhdi fölkelése után sem vonható meg biztosan a határa. Területét hivatalosan 994 300 km2-re teszik, amelyből azonban csak 27 687 km2 a kulturterület.

Felülete és vizei.

A tágabb értelemben vett E. 4 egymástól élesen különböző részből áll: ezek a Nilus völgye, vagyis a szorosabb értelemben vett E., a Nilus és a Vörös-tenger közt fekvő rész, az Arab-sivatag, a Szuezi-földszoros és az oázisok vidéke. A Nilus, midőn Nubiát elhagyja és E.-ba lép, szük völgyben folyik egész Esznéig (160 km. hosszuságban); a szük völgyet, amely 4-5, néhol 8-9 km., mindkét oldalról egészen kopár, meredek lejtőjü hegyek zárják körül; a K-i hegyláncot Arab-, a Ny-it Libiainak hivják; mindkettő déli részében gránitból, középső és északibb részeiben tercier kőzetekből és mészkőből áll. Esznén tul a völgy szélesebb lesz és Kenehn alul már 20-25 km. szélességben vonul Kairóig; a Nilus a völgynek jobb oldalán folyik. A völgyben számos feltöltött országut vezet minden irányban, hogy a közelekedés a Nilus áradása idejében is fentartható legyen. Keneh alatt mintegy 115 km-nyire már egy ágat bocsát ki a Nilus, amelyet felső részében Szohagie-nak, Szinton tul pedig Bahr-Jusszufnak hivnak és amely összeköttetésben van a Birket-el-Kerun nevü tóval, az egyedülivel, amely E.-ban a tengerparti lagunákat leszámítva, található. Ezt a Moerisszel tévesztették össze, bár egészen más tó (L. Fajum). Az Arab-hegység, amelyben számos a barlang és a kőbánya, Kairó közelében meredek falakban végződik, amiért az arabok Dsebel Mokattam-nak nevezték el. A Libiai-hegység ellenben szelid lejtőkben ereszkedik le a Nilus deltája felé. A Nilus deltája azelőtt tovább nyult le D-nek; most Kairó alatt 25 km.-nyire a rosettai és denniettei ág szétválasztásával azon helyen kezdődik, amit az arabok Batn el-Bagarának (a. m. tehén hasa) neveznek. A K-i damiettei-ág hossza 220, a rosettai pedig 219 km. Az egész delta területét 16 070 km2-re becsülik. Régebben 7 főágat (Kanopei, Bolbitosi, Pelusiumi stb.) különböztettek meg, melyeknek azonban az eliszaposodás következtében alig van már nyomuk. A Nilus deltájának É-i partján Alexandriától Port-Szeidig kisebb-nagyobb sós tavak és lagunák terülnek el; ezek közt a legnagyobb a 60 km. hosszu Menszaleh; a rosettai ágtól jobbra és balra terül el a Burloszi és az Edkoi, Alexandria közelében a Mariut (Mareotisz); végül Abukir mellett a Madiah. A sóban és halban gazdag Menszaleh területe 180 000-250 000 ha. közt, a Burlosozie 70-110 000 közt, a Mariuté 55-75 000 közt váltakozik; az Edkoi 34 000, a Madieh 14 000 ha. átlagos területü. Az Arab-sivatag, a Nilus és Vörös-tenger közt átlag 200 km. széles és 665 km. hosszu, köves, kopár, száraz sivatag, amelyet minden irányban vádik szelnek át és amelyet magános hegyek vagy középmagasságu hegyláncok takarnak. A rendetlen esőzések néha a vádikat valóságos folyókká alakítják, de a viz róluk csakhamar ujra leszalad, de mégis lehetővé teszi, hogy a nomád arabok nyájaik számára rajtuk legelőt találjanak. A hegyek különféle neveket viselnek; ilyenek a Dsebel Gallala, Tenaszeb, Oumm-el-Sidr, el-Dukhkan stb. Legnagyobb magasságukat az Agrib- vagy Gharib nevü hegyekben (2400 m.) érik el. Három természetes ut vezet át a sivatagon a Vörös-tengerhez: 1. a 30 szél. fok alatt, a Dsebel Mokattam és Dsebel Attaka közt Kairóból a Szuezi öbölhöz visz; 2. a legrövidebb a 26° alatt a Kosszeivi-kikötőhöz vezet; 3. a 24° alatt a Berenicei-kikötőt köti össze Ombosszal. (V. ö. Schweinfurth: La terra incognita dell'Egitto propriamente detto. Milánó 1878). A Szuezi-földszoros kietlen homok- és kavicssivatag, amely a régi Pelusium és Szuez között 120 km. Közepén a legmélyebb; itt hosszukás mélyedést alkot, amelyben jelentékeny tómedencék találhatók. Egykoron a Vörös- és Földközi-tenger hullámai takarták. Szueztől É-ra, mintegy 30 km.-nyire van az eddig száraz, de most ismét vizzel telt medencéje a Keserü tavaknak. Ezektől É-ra terül el, a földszoros közepén a Timszah- v. Krokodilus-tó. A Timszah-tótól Ny. felé a Nilusig egy mélyedés vonul el, a Vadi Tumeilat. A Menszaleh-tóval magas vizállás esetén összeköttetésben áll a Ballah-tó, a szoros legészakibb tava. Az isztmusz legnagyobb magasságát (15-18 m.) a Ballah és Timszah-tavak közt éri el. A Szuezi-földszorost jelenleg átmetszi a Szuezi-csatorna (l. o.). Az oázisok vidéke már egészen a Szahara (l. o.) jellegét viseli magán.

Az éghajlat.

Az esőtelennek hiresztelt E.-ban, különösen Felső-E.-ban igen gyér; alsó részeiben azonban már gyakoribb az eső. 1798-1800. itt 15-16-szor esett egy évben és e tekintetben érezhető változás mostanig sem állott be. Alexandriában az évi esőmennyiség 226 mm., ellenben Kairóban, amely már Felső-E. klimájában participál, csak 35 mm. A száraz éghajlat egészséges az emberi szervezetre nézve és különösen jótékony hatásu a mellebetegekre. Az évi középhőmérséklet Alexandriában 20,8°, Kairóban 21,3°, Thebeben 29,6 °C. A leghidegebb hónap a januárius, Alexandriában 14,9°, Kairóban pedig 12,1/; a legforróbb az augusztus, Alexandriában 26,8°, Kairóban pedig 29,6°; a tenger, miként mindenütt, a hőmérsékleti különbségeket enyhíteni törekszik. Csaknem egész éven át (juniustól áprilisig) az É-i és Ny-i szelek az uralkodók és ezek hüsítőleg hatnak. A tavaszi éjnapegyenlőség után jun.-ig a forró, tikkasztó D-i szél, a Khamzin az uralkodó, de egy-egy évben átlag csak 11 napon át fuj; a hőmérséklet hirtelen emelkedése és a nedvességnek a levegőből való eltünése szokott ezen szelek nyomában járni. Számum a Nilus-völgyében nem igen érezhető.

Termékek és állatok.

E. jóléte a Nilustól függ; a Nilus áradása termékenyíti meg a földet; ez junius vége felé kezdődik és októberig tart, októberben elkezd apadni és februáriustól májusig legkisebb a vizállása. A viz nem önti el a földet, hanem a kisebb-nagyobb öntöző csatornák utján elszivárog mindenfelé és mocsárossá teszi a földterületet. Felső E.-ban, hogy kielégítő legyen, 13, Kairónál közel 8 m.-nyire kell a viznek emelkednie. A Nilustól évenként elöntött földet bajadinak v. raji-nak hivják, azt pedig, amelyet mesterségesen szakie vagyis naura (ökröktől huzott kerék és veder) vagy delu vagyis saduf (kötélen lógó veder), vagy gőzszivattyuk által kell öntözni, nabarinak v. sarakinak nevezik. A jelentékenyebb öntöző csatornák: Felső-E.-ban: a Szohagieh Girgeh-tartományban; az Ibrahimieh Sziutban és Miniehben; a Bahr-Jusszuf Sziut, Minich, Beni-Szuef és Fájumban; Alsó-E.-ban a Mahmudieh, (77 km.) Beherahban; a Bahr-esz-Szagir Dakhaliehben; a Sibini (140 km.); a Bahr-Moez (150 km.) és az Izmailich (95 km.). A föld megművelésének módja rendkivül primitiv; az eke még nagyobbára olyan, mint amilyet a fáraók idejében használtak. A bajadikba november vagy decemberben elvetik a buzát, árpát, lencsét, babot, lent, sáfránt stb. ezt téli vetésnek (szili) nevezik; márciusban azután aratnak. A mesterségesen öntözött földeken évenként 3-szor aratnak; először ugy mint a bajadikon, elvetik a téli vetést; ennek learatása után jő a tavaszi vetés (szefi); ekkor durrát, indigót vagy pamutot ültetnek, végül pedig juliusban ujra árpát vagy kukoricát vetnek el. Sok helyen ezenkivül rizst és cukornádat is ültetnek. Bár a föld a ráfordított kevés fáradság dacára rendkivül jól fizet, az E.-i parasztnak (fellah) sorsa nagyon mostoha. Ennek oka a sajátságos birtokviszonyokban van. Azelőtt a paraszt, miként a többi mohammedánus államokban, földjének bérlője volt, az adót a bér fejében fizette és ha ezt földesurának rendesen beszolgáltatta, senki sem bolygatta ki helyéből. 1817. azonban Mehemmed Ali behozta a hirhedt monopoliumot; e szerint a paraszt nemcsak köteles volt az amugy is magas adóját termesztményekben megfizetni, hanem azonkivül összes fölös termését is a kormánynak a tőle megszabott árban volt kénytelen eladni. Az adófizetésen kivül a paraszt robotmunkát is köteles volt teljesíteni, különösen a csatorna-építéseknél és azok fentartási munkálatai körül; végül pedig még a katonáskodás terhe is az ő vállaira nehezedett. Későbben ezen monopolium megszünt ugyan, de Mehemmed Ali egyéb zsarnoki intézkedései még most is sulyosan nehezednek a parasztok vállaira. Az egykori alkirály ugyanis mindazoktól, akik adójukat nem fizették be rendesen, földjüket elvette és ezeket magántulajdonává (csiflik) tette; ezekhez csatolta azon földeket is, amelyeket megművelőik cserben hagytak. 1878. ezen birtokokat, amelyek a megművelt földeknek csaknem 1/4-ét tették, államiaknak nyilvánították, az európai hatalmaknak a kölcsönök fejében lekötötték és azután nagyobbára egyes vállalkozóknak adták bérbe, akik az adó fizetését elvállalták, de a földeket ismét csak parasztoknak adják bérbe, akik az államnak és a vállalkozónak is tartoznak most fizetni. Az adó pontos beszolgáltatásáért nem az egyesek, de az egész falvak vagy telepek a felelősek; a paraszt pedig földjének mindig csak bérlője és termésének legalább 1/5-ét tartozik az államnak beszolgáltatni; csakis a 6-szoros adó fizetése által szerezheti meg a tulajdonjogot. A megművelhető föld egy része vakuf, azaz a mecsetek v. iskolák tulajdona; ezeket a kormány az angoloknak az okupacionális költségek fejében kötötte le. A fentebb megnevezett kulturnövényeken kivül fontosabb termékei és növényei még E.-nak a sokféle zöldség: nevezetesen a (hagyma, dinnye, különböző tök, a Hibiscus esculentus, a Solanum esculentum Dun stb.), a datolyapálma (több mint 3 millió), a narancs, citrom, füge, a gránátalma, olajfa, a nilusi akácfa, a dumpálma, a tamariszkus stb. Állatvilága fajokban szegény. Házi állatok: a ló (18 000), szamár (95 000), öszvér (2000), az egypupu teve (135 000), a szarvasmarha (127 000), a bivaly (165 000), a juh (173 000) és a kecske (24 000). A lovat kizárólag lovaglásra használják; a szamarak és öszvérek a mieinknél sokkal erősebbek; a tevét csak ujabban honosították meg, de rendkivüli nagy hasznát veszik, különösen a teherhordásnál, egy-egy ilyen állatra 200-600 kgr. terhet is fölraknak; a bivaly különösen Alsó-E.-ban van nagy számmal; a juhok közt sok a kövér farku. A kutyák, miként a Kelet legnagyobb részében, gazdátlanul bolyongnak ide s tova. A baromfiak, különösen a tyukok száma rendkivül nagy; tojásaikat nagyobbára mesterségesen költik ki, az ugynevezett má amalokban; ezek száma több mint 600; bennök évenként közel 12 millió csirkét költenek ki. A halakban a Nilus és a partmenti lagunák és tavak gazdagok. A krokodilus ma már csak Thebeig jut föl. A mérges kigyók gyakoriak. A nilusi ló most már csak Dongoláig jő fel. A ragadozó állatok száma csekély; egykoron oroszlánok is élhettek E.-ban, most már csak hienát, sakált és rókát találni. Az ichneumon nem ritka. A sivatagban gazellák élnek. Nagy a száma a ragadozó madaraknak és gázlóknak; az ibisz, amely az ókorban még nagy számmal élt E.-ban és amelyet mint szent madarat mindenütt kiméltek, ma már gyéren fordul elő. Értékes ásványokban E. szegény. Sziut környékén vas- és rézérceket találtak. Sót a partmelléki tavakból, a Szuezi-földszoroson és Fájumban nyernek. A nátrium, amely a nátron-tavakban bőven található, E.-nak egyik sajátos terméke. Felső-E. gránitjáról, szienitjéről, porfirjáról már a legrégibb korban hires volt; lakói ezen bányákból szedték rendkivüli építményeikhez és szobraikhoz az anyagot. A rómaiak Porphyrites Mons-a Kosszeir közelében van, ma Dsebel Dukánnak hivják. A Smaragdus Mons Kosszeirtől D-re szintén a part közelében emelkedik; jelenleg Dsebel Zabarah a neve. Asszuan és El-Kab között huzódnak el azon hegyek, amelyekből már a régiek finom szemcséjü homokkövet fejtettek ki. Maafarah és Turra körül, a Nilusnak velök szemközt levő partján nummulit mészkövet találni.

A lakosság, kormányzat és közigazgatás.

E. lakossága az 1882. népszámlálás szerint (beleszámítva a Szinai-félsziget lakóit) 6 848 000 volt, ezek közül 90 886 külföldi (37 301 görög, 18 665 olasz, 15 716 francia, 8022 osztrák és magyar, 6118 brit alattvaló, 948 német, 687 belga, 589 spanyol, 533 orosz, 1153 persa és egyéb ázsiai stb.). Nyelvénél és vallásánál fogva E. jelenleg arab; de faji jellegénél fogva a lakosság legnagyobb része az antik egyiptomhoz tartozik; ehhez tartoznak a keresztény koptok (l. o.) és az arab vérrel keveredett felláhk; ezekhez csatlakoznak azután az állandó lakóhellyel biró arabok, a nomád arabok vagyis beduinok, a törökök, zsidók, barabrák, azaz nubiaiak, a nomád ababdiehk és a cingarik. A koptok a lakosságnak mintegy 20-ad részét teszik; Kairóban (10 000) és Felső-E.-ban vannak nagyobb számmal. A fellahk a földmívelök, mindenütt nagy számmal élnek, kivéve a városokban. Az arabok, akik állandóan megtelepedtek, nagyobbára elvesztették eredeti tulajdonságaikat. Ősi karakterüket azonban megőrizték és nomád életet élnek az Arab- és a Nilustól Ny-ra fekvő Libiai sivatagban, azaz az oázisok vidékén. Az Arab-sivatagban, különösen annak É-i részeiben laknak; leghatalmasabb törzsük neve maâzeh, ettől függnek a következő jelentékenyebb törzsek: hanaitit, terrabin, amarin, aiaideh, hauaszin, metarat stb.; számukat a sivatag D-i részében lakó ababdiehkkel együtt 80 000-re becsülik. A Libiai-Sivatagban lakók közt a legtekintélyesebb törzsek az Aulad-Ali, a hanadi, a gumat, aulad Szulejman, a fergan, a tarhona, gahmeh, szamalus, összesen 21, mintegy 10 000 lovas. A törökök főképen a tisztviselők; számuk nagyon csekély. A zsidók, jahud, mint az arabok nevezik, leginkább a városokban és főképen Kairóban élnek és kereskedéssel foglalkoznak. A cingarik, cigányok, mint házalók, kötéltáncosok, kigyótáncoltatók, üstfoltozók stb. vándorolgatnak faluról-falura. E. a török szultán hübérállama; a viszonyt a kettő közt az 1873. ferman és az 1879-iki berat szabályozzák; az angol okkupáció nemzetközi szentesítést még nem nyert. Az E.-i alkirály, a khedive, akinek hatalma az első szülöttség joga szerint örökölhető, gyakorolja a végrehajtó hatalmat. E. belbiztonságának fentartására 18 000 főnyi hadsereget is tarthat, de a török szultánnak köteles évenként 750 000 török fontot fizetni. A khedive végrehajtó hatalmát európai mintára szervezett 7 miniszteriuma által gyakorolja; ezek: a bel-, kül-, pénz-, oktatás-, had-, igazság- és közmunkaügy. Hozzájuk járulnak a vakufok, a vasutak, vámok, kikötők és postaigazgatóság. A helyi adminisztráció céljából az ország föl van osztva kormányzóságokra, a midiriehkre. A kormányzóságok Alsó-E.-ban: Kairó (16 km2); Alexandria, a Sziva oázisal (180 km2 kulturterület), Damietta (12 km2), Rosetta (63 km2), Felső-E.-ban: Kosszeir (0,4 km2), továbbá az Isztmusz és Szuez (28 km2 kulturterület), El-Aris (0,5 km2), a muridiehk Alsó-E.-ban: Beherah (2414 km2), Sarkieh (2344 km2), Dakahlieh (2411 km2), Gharbieh (6062 km2), Kaliubieh (912 km2), Menuszieh (1655 km2); Felső-E.-ban: Szint Khargeh és Dakhel oázisokkal (2175 km2), Beni Szuef (1221 km2), Fájum (Beharieh és Farefrah oázisokkal, 1287 km2), Gizeh (956 km2), Minieh (2000 km2), Eszneh (862 km2), Girgeh (1689 km2), és Keneh (1410 km2). Ezektől D-re van Dongola mudiriek. Az igazságszolgáltatást a kádik és a Kairóban székelő seikül-izlam gyakorolják; a külföldiek, illetőleg európaiak ügyében nemzetközi biróság itél. Az ország pénzügyei több izben sulyos válságban szenvedtek; az európai, különösen a brit hatalomnak közbenjárására volt szükség, hogy ezek nagyobb rendben kezeltessenek. Az 1891-iki budget nagyobb tételei ezer egyiptomi fontokban (egy font = 100 piaszter, azaz 10,37 aranyforint), és pedig bevételek: direkt adók: 5,255, indirekt adók 2,070, a bevételek kezelésének bevételei: 1,828, a közigazgatási hatóságoktól: 529, az államtulajdonokból: 70, Szuákim bevételei: 13, fizetéslevonásokból: 55; a kiadások: civilliszta és a khedive kabinetirodája: 268, közigazgatás: 1,855 a bevételek kezelésének kiadásai: 948, közbiztonsági kiadások: 680, Szuákim kiadásai: 111, nyugdijak: 435, hübéradó és államadósságok 4726, különféle kiadások: 296. A fölösleg a budget szerint: 500, a végleges leszámítások szerint pedig 1074 ezer font volt. Az államadósság 1891 jan. 1-én volt: 3%-os 1885-iki 9 069 100, 4%-os egyenlővé tett: 55 988 480, 4%-os szabadalm.: 29 400 000, 5%-os állami birtokkölcsön 5 045 420, a dairaszanieh és khassza (különféle kamatoztatással) 7 299 360; ezekhez járulnak az 1875. Angliától megvásárolt, 393 585 egyiptomi font értékü Szuez-csatorna részvények. Az 1880 aug. 5-iki és 1882 dec. 22-iki törvények szerint minden E.-i (kivéve a papokat, tanítókat stb.) 21 éves korától kezdve 6 évig tényleges, 10 illetőleg 11 évig pedig tartalékos katonai szolgálatot tartozik teljesíteni. E kötelezettség alól 200 aranyforintért bárki megválthatja magát. A fegyverben levő katonaság száma a 18 000-et meg nem haladhatja. 1892. a hadsereg állott 509 tisztből, 663 katonai tisztviselőből és 11 844 főből álló legénységből; továbbá 750 lóból, 738 tevéből, 240 öszvérből és 18 ágyuból. Az angol okkupácionális csapatok száma: 205 tiszt és 3319 altiszt és közvitéz. A tengeri haderő áll egy jachtból, egy hadigőzösből, 1 fregattából és egy korvettából és nehány kis cirkáló hajóból.

Ipar, kereskedelem és nevelésügy.

Az ipar a kisebb helységekben csak a legszükségesebb tárgyak előállítására szorítkozik. Majdnem mindenütt készítenek cserépedényeket; különösen keresettek a kenehiek, amelyek a vizet hüvösen tartják. Legiparosabb helyek Alexandria és Kairó; leginkább ezekben készítenek pamutkelméket, különösen kék kendőket a fellah asszonyok számára, fezeket, bőrt, különösen szattyánbőrt, cipőket, paszomántot és nagy mennyiségben gyékényeket; azonkivül a két legnagyobb városban ékszereket, különféle tésztanemüeket csinálnak és olajat préselnek. Cukrot gyártanak és finomítanak a khedive birtokain: Miniehben, Rodában és Ermentben. Amióta a mahdi Szudánt elfoglalta, E.-nak forgalma Afrika belsejében teljesen megszünt és csaknem kizárólag a Földközi-tenger, meg a Vöröstenger utjain mozog. A külfölddel való kereskedést a következő számok mutatják: 1890. volt a bevitel 8 081 297, a kivitel 11 876 087, 1891. pedig a bevitel: 9 101 390, a kivitel: 13 878 638 egyiptomi font. A legélénkebb a kereskedelem Nagy-Britanniával és a brit birtokokkal (4,1 millió font bevitel, 8,9 millió kivitel), Törökországgal és Arábiával (1,6 millió bevitel, 0,4 millió kivitel), Franciaországgal és a francia birtokokkal (0,9 millió bevitel, 1,1 millió kivitel), az Osztrák-Magyar monarkiával (0,8 millió bevitel, 0,6 kivitel), Oroszországgal (0,3 bevitel, 1,6 kivitel), Olaszországgal (0,2 bevitel, 0,7 kivitel), Belgiummal, Németországgal, Görögországgal stb. A legfontosabb kiviteli cikkek: (1891) pamut 8 989 000, pamutmag 1 545 000, hab 908 000, cukor 573 000, buza 513 000, kukorica 424 000 egyiptomi font értékben. A bevitel legfontosabb cikkei: szövetek és ruhák, tüzelő anyagok, fémáruk és gépek, zsirok és olajok. Tranzito forgalma 1 millió font. Alexandria kikötőjére a bevitelből 6,7 millió,a kivitelből pedig 11,6 font jut. E. fővárosa Kairó századok óta hires a mohammedánusok közt a főiskolájáról, amelyben az arab nyelvet, a muzulmán teologiát és jogot tanítják, amely az el-Azar mecsettel áll kapcsolatban s amelyben mintegy 11 000 tanuló és 330 tanító, akik Indiából s részben Közép-Ázsiából valók, van elfoglalva. Egyébként azonban a nevelésügy nagyon alacsony fokon áll. Az iskolák vagy népiskolák v. medresszék, de egyikben sem tanítanak a koránon és egy kis irás-olvasáson kivül egyebet. Az európai mintára szervezett szakiskolák száma 9, ezekben mérnöki, kereskedelmi, jogi, orvosi tudományokat tanítanak. Mindezen iskolák nagyobbára Kairóban (l. o.) és Alexandriában vannak. A koptok külön iskolákat tartanak fenn; ezeknek száma közel 20. Végül van több, európaiak által alapított és fentartott iskola is.

Történelme.

Görög neve Aigyptos, lat. Aegyptus. A név bizonytalan eredetü, eredetileg valószinüen csak a Nilus-t jelezték vele s ugy vitték át az egész tartományra, melynek legrégibb elnevezése Khemi vagy Kemi (fekete, a Nilusból visszamaradó fekete humus jelzésére).

Ókori története; Az egyiptomiak az előttünk ismeretes kulturnépek legrégibbje. Egyiptom az ő titokszerü folyamával, hatalmas építményeivel és elfátyolozott bölcseletével már az ókoriak szemében a csoda és talány országa volt. A Manetho közölte 30 dinasztia segítségével, egy turini papirusz-tekercs alapján, továbbá az abidoszi, karnaki és sakarrai király-táblákból, végre az egyiptomi naptár berendezése alapján Menesz-t tartják az őskori E. és fővárosának, Memfisznek alapítójául. K. e. 3500. (Lepsius 3892. Meyer 3180 körül). A 4. dinasztiához tartoznak a ghize-i három nagy piramis építői (3000 körül), Khufu, Khafre és Menkere. A 6-ik dinasztiából való I. Pepi (2600 körül) uralmát a délen lakó szerecsenekre terjesztette ki. A 12. dinasztia (2300-2100), a mely Tébében székelt, Amenemha és Usortesen név alatt több jeles fejedelmet számlált. Igy III. Amenemha (2150 körül) ásatta a hatalmas vizmedencéül szolgáló Mörisztavat és ő építette azt a hatalmas birodalmi székestemplomot, melyet a görögök Labirintosz néven említenek. A 14. dinasztia idején egy sémi eredetü, sziriai vándornép főnökei, a hikszosz (Hak-Sasu a. m. pásztorok urai) vetettek véget a régi birodalomnak (2100 kör.). Megszállották a Deltát és Alsó-E.-ot, és Havar (Pelusium) táján erős tábort ütöttek. Eleintén mit igazi barbárok viselkedtek és még a műemlékeket is rongálták, idővel azonban rájuk ragadt a leigázott egyiptomiak magasabb kulturája. Mindazonáltal a Thebé-be szorult nemzeti dinasztia nem türte e betolakodott idegenek uralmát és a nemzeti párt hozzáfogott E. felszabadításához. Hosszas harcok után I. Ahmes (Amosis) király vezérlete alatt a hikszosz népet 1660 körül Alsó-E.-ból kiüzték és ezzel a benszülött, 18. dinasztia kezdte meg fényes uralmát. Ebből különösen I-III. Totmesz (Tutmosisz) említendő. III. Totmesz egészen a Tigrisig és Orontes-ig hódította meg Elő-Ázsiát, ugy hogy az ismert világ fölötti uralommal dicsekedhetett (1590-1550 kör.). III. Amenhotep (Amenophisz) méltó utódának mondható, IV. Amenhotep ellenben a napistenség kizárólagos kultusza által villongásokat támasztott. A 19. dinasztiából I. Seti (Sethos) szintén jeles fejedelemnek bizonyult, de fia, II. Ramsesz alatt (1388-22 kör.) beköszöntött a hanyatlás. A görögök ugyan ezt a Ramseszt Sesostrisz néven világhódító hősnek mondották, tényleg azonban E. az ő hosszu, pazarló és dicstelen uralma alatt lesikamlott a hatalom polcáról, a melyre azt a Totmeszek és Amenemhák emelték volt. Elvégül egy sziriai törzs, a khetiták, nyilt csatában verték meg II. Ramseszt és meglehetős lealázó föltételek alapján szövetségkötésre birták. II. Ramsesz fia, Minefta alatt ismeretlen kalóz népek fosztogatták a Deltát és - ugylátszik - ő alatta vándorolt ki a kényszermunkára kötelezett és sanyargatott zsidók népe E.-ból. III. Ramsesz (1269-1244 kör.) még egyszer helyreállítá a birodalom tekintélyét és egyuttal egy uj dinasztiának (a XX-nak) vetette meg alapját. 1091 kör. a Tanidák dinasztiája (XXI.) Taniszt tette meg E. fővárosává: alattuk veszett el Etiopia. 949. egy Sesonk (Sisak) nevü fáráó (a XXII.), Bubasztisban székelő dinasztiából kirabolta a jeruzsálemi kincstárt. Azután a főpapok és egyes trónjelöltek versengtek egymással a hatalomért, mely zavarok csak az etiopiai (szerecsen) királyok malmára hajtották a vizet. 730 kör. Sabako etiopiai király meghódította egész E.-ot, melynek trónján őt veje, Tirhaka követte (XXV. dinasztia). A győzelemittas Sabako még Elő-Ázsia ügyeibe is beavatkozott, de ekkor Szargon asszir királytól Raphia sikján vereséget szenvedett; Tirhaka pedig Szanhrib aszir királlyal vivott Altaku táján kétes kimenetelü csatát. 672 kör. Aszarhaddon asszir király tört E.-ba, melyet az asszir világuralomhoz csatolt. E. kormányzását 20 benszülött helytartóra bizta (Herodotos-nál: dodekarchok). Ezek közé tartozott Necho és fia, Psammetich. Alig hogy Aszarhaddon E.-ból eltávozott, máris a Nubiába futott Tirhaka tört a szerencsétlen országra, mely hirre azonban Aszarhaddn visszasietett és versenytársát ujra megfutamította. Az asszir kényuralom körülbelül 20 évig tartott. Aszarhaddon utóda, Aszurbanipal, szintén ellátogatott a gulák országába, a honnan a betolakodott szerecsen Urdamane-t kiüzte. Haragjában még Thébét is kirabolta és lakóit rabszolgaszijra füzve Ninivehbe küldötte. Néhány évvel később azonban az említett helytartók neszét vevén az asszir világbirodalom gyors hanyatlásának, éltek az alkalommal és hazájukat felszabadították. E nemzeti mozgalom vezére Psammetich volt, ki azután az asszir jármot teljesen lezárta (655 kör.).

I. Psammetich (655-10, mások szerint 609-595) a XXVI. dinasztia alapítója, mindenekelőtt a 75 évig tartott idegen uralom okozta sebeket orvosolta. Kijavíttatta a csatornákat, utakat és a düledező templomokat stb., előmozdította a kereskedelmet, felvirágoztatta a művészeteket, uralmának megszilárdítására pedig görög kalandorokat fogadott zsoldjába. Ezzel megnyitotta E.-ot a bámuló görög világ előtt, mely sürü rajokat bocsátott a Deltába, (Pelusium, Naukratis). Az egyiptomi harcososztály azonban nem szivesen látta ezen jövevények dédelgetését és ez okból az összes katonaság E. pótolhatatlan veszteségére Nubiába vándorolt ki, hol maguknak uj hazát alapítottak. Psammetich utóda, Necho (610-595) hozzáfogott a szuezi csatorna ásatásához, és azután Sziria ellen fordította fegyvereit. Eleintén sikerrel: Josia zsidó királyt Megiddo völgyében megverte; de azután Karchemis mellett (605) Nabukuduruszur babiloni királytól maga szenvedett döntő vereséget. Szerencsétlen utódait: II. Psammetich és Apries (Hophra) fejedelmeket II. Amasis (Ahmes) követte (570-526), ki E.-ban a görög szokásokat meg erkölcsöket meghonosította, de a felemelkedő perzsa birodalommal szemben közömbösen viselkedett. Igy hát Kambises persa király III. Psammetich idején 525. E.-ot egyetlen egy csatával hatalmába kerítette. A 625. év óta E. 120 évig a persáknak volt alávetve. A persák és egyiptomiak közötti gyülölet azonban ezen egész idő alatt nem enyhült és a leigázott egyiptomiak több izben kisérlették meg hazájuk felszabadítását és 405-től 65 évig a 29. és 30. dinasztia alatt csakugyan függetlenek is voltak, de 340. ujra leverettek. Végre 332. Nagy Sándor macedon királyban megmentőjük akadt, ki őket a persa iga alól felszabadította. Sándor az egyiptomiak szokásait és vallási nézeteit nem bántotta, Alexandria kikötőváros alapításával pedig nemcsak örök emléket állított önmagának, hanem E. kereskedelmének is uj gócpontot teremtett. Halála után az ország Ptolemaios tábornokra, Lajos fiára szállott, ki 305. vette fel a király cimet.

A görög uralom kora az E.-i nemzeti szellemre nézve a gyors hanyatlás időszaka, mig Alexandria a görög tudás és egyszersmind a legnagyobb pompa gócpontja lesz. A művészetek közül már csak az építészet tartja meg jellegét. Dendera, Esneh, Edfu, Ombus, Philae terein a régi formáktól csak kevéssé eltérő nagyszerü templomok emelkednek. Az uralkodó család erkölcsi romlottsága, mely mindinkább jobban növekedett, sok tekintetben hozzájárult az ország hanyatlásához, s végre Kleopatra, E. utolsó királynéja alatt az ország függetlenségének romba dőltét vonta maga után. Az actiumi csata folytán K. e. 30. E. a római birodalomba kebeleztetett be. Ez uj és gazdag provincia fontossága azt a törvényt hozatta Augusztus császárral, hogy római konzul vagy lovag a császár különös engedelme nélkül még csak nem is léphetett E. földjére; annyira tartott attól, hogy valaki Itália emez «éléskamráját» kézrekeríthetné. A kereszténység már a K. u. első sz.-ban utat talált E.-ba, ahol az első keresztény községeket a hagyomány szerint sz. Márk evangelista alapította; azonban az Izis-kultuszt csak a VI. sz.-ban szüntette be Justinian császár.

Középkor és ujkor. A római birodalom Kr. u. 395. történt kettészakadásakor E. a keletrómai birodalomhoz került és ennek kiegészítő része maradt is egészen 638-ig. Ez évben, Heraklius bizanci császár idején, a világhódító arabok (Amru alatt) kerítették hatalmukba a gulák országát. A görög tudósok Konstantinápolyba menekültek, a kereszténység pedig az iszlám elől háttérbe szorult. Az Omajjádok családjából származott khalifák idején E. aránylag jó napokat élt; az Abbasszidák idején azonban, 868. Achmed ben Tulun helytartó az országot függetlenítette és uj dinasztiának vetette meg alapját. A Tulunidák mindössze 904-ig uralkodtak és azután a bagdadi khalifák dicsekedtek az uralommal, mig nem egy Iski nevü homályos eredetü trónkövetelő 934-ben annak véget vetett. Utódai 969-ig kormányozták E.-ot Memfiszből. Ez évben a Fatimidák családjából származott Moizz-eddin khalifa Djauhar vezérét küldte ki E. meghódítására, ki az országot csakugyan hatalmába vette. Az uj khalifa uj székhelyről is gondoskodott, felépítette Memfisz romjaiból elvitt kövekkel Kairó-t (Masr el Kahira), a hová 970. tette át székhelyét. Utódai, a Fatimidák, a keresztes hadak koráig birták a Nilus völgyét, de az utolsó khalifa ebből a családból, Addad, a Kairo kapujáig nyomult Lusignani Guidótól 1 millió zecchinoval volt kénytelen a békét megvásárolni. Lefizette ugyan az összeget, egyuttal azonban Nureddinhoz, a hatalmas aleppoi szultánhoz fordult segélyért, ki meghallgatván kérelmét, segédhadat indított Kairóba. Ebben a hadban egy Salaheddin (v. Saladin) nevü vitéz is szolgált, Ejub fia, ki később Addad udvarában hatalomra emelkedvén, 1171. a khalifát megölte, E.-ot független országnak nyilvánította és egyuttal az Ejubidák dinasztiáját megalapította. A muhammedán világ vitéz harcost nyert Szaladinban, ki a keresztények uralmát Sziriában meg a Szt. földön több izben kockára vetette, sőt elvégül Sziriát, Mesopotamiának egy részét és Arábiát jogara alá hajtotta. 1193. történt halála után fiai felosztották ugyan magok között a birodalmat, de E. továbbra is megmaradt az Ejubidák hatalmában. 1230. történt, hogy Eddin khalifa mingreliai és ábkhazai (cirkasziai) zsoldosokból külön csapatot fogadott zsoldjába, melyet mamelukok-nak neveztek (l. o.). Ez a körülbelül 18 000 kalandorból álló csapat utóbb fölötte vészthozónak bizonyult E. és a khalifák sorsára. Malek-el-Salek khalifa korában (1248). Szt. Lajos francia király kötött ki a Nilus torkolatánál és elfoglalta Damiette-t; de azután 20 000-nyi hadával fogságba esett és hosszabb ideig fogva maradt, mig népe ki nem váltotta. Mivel pedig Thuran-sah khalifa Lajos királlyal a mamelukok tudta nélkül szerződést kötött, a testőrség főnöke őt lakoma közben megölte. Benne kihalt az Ejubidák dinasztiája. Mooz-Izbegh, mameluk főtiszt foglalta el most E. trónját és 1250-1517-ig a mamelukok soraiból választott szultánok bitorolták a hatalmat. Ezen idő alatt az ország sok szenvedésen ment át, de a zsarnok zsultánok közül is sokan meglakoltak vérengzéseikért. Összesen 47 szultán uralkodott és ezek közül csak igen kevesen haltak meg természetesen halállal. Végre I. Szelim, török szultán véget vetett uralmuknak: 1517. jan. 13. Kairó közelében diadalt aratott a mamelukok hadán, elfoglalta a szent várost és megtette E.-t török tartománnyá. A kormányt 24 helytartóra bizta, kiknek élén a Kairóban székelő Seik-el-Beled állott. Ezeken kivül még az u. n. diván-nak is volt befolyása az ügyekre, mely kormánytanács tagjai leginkább a főtisztek sorából kerültek ki. A Konstantinápolyból kirendelt pasa pedig éber szemmel kisérte e kettős kormány működését, de különösen ügyelt az adó pontos beszolgáltatására. Idővel a török kormány is nyomasztó jelleget öltött, a mamelukok megint befolyásra emelkedtek, a helytartók a népet zsarolták, a török pasák pedig tétlenül nézték ezt a gazdálkodást. 1771. egy Ali nevü helytartó kikiáltatta magát E. független szultánjának, és a mekkai serif támogatásával véget vetett az ozmán uralomnak. Dicsősége azonban nem sokáig tartott: vezére, Abu-Dahab 1773. meggyilkolta és azután a konstantinápolyi udvar engedelmével maga csapott fel E. szultánjának. Halála után Ibrahim-Bej és Murad-Bej társuralma következett, kiknek oldalán török pasát találunk. Ily viszonyok között támadt fel ujra a mamelukok uralma, kik nemcsak a benszülötteket, hanem a külföldieket is elnyomták meg zsarolták.

Midőn Magallon francia konzul ez ügyben panasszal fordult a direktoriumhoz, Bonaparte tábornok hévvel karolta fel E. meghódításának tervét. Ezt a tervet azután Bonaparte 1798. végre is hajtotta. (L. Egyiptomi expedició.) Igaz ugyan, hogy ez a kalandos vállalat kimenetele a franciák hatalmát nem igen emelte a keleten, de a tudományok és különösen az egyiptomi régészet lendületére döntő eredménnyel volt. Miután a francia had utolsó maradványa 1801. hazatért, a mamelukok és a török pasák között mindinkább elmérgesedő hatalmi versengés támadt. Több pasa megöletése után Mehemed-Ali ragadta magához a hatalmat, a kiméletlen katona meg körmönfont diplomata, kit a magas porta 1806. E. pasájának és török helytartónak nevezett ki. Alatta uj korszak köszöntött be E.-ban. Mehemed-Ali mindenekelőtt hatalmát kivánta megszilárdítani; e célból lemészároltatta 1811. Kairóban az engedetlen helytartókat. Azután irtóháborut kezdett a szultán meghagyására az Arábiában elhatalmasodott fanatikus vahabiták ellen, kiknek hatalmát fia, Ibrahim pasa hosszas háboruk után teljesen megtörte. Az 1820-22. években délnek fordítá győzedelmes fegyvereit és a Felső-Nilus mentét nyitotta meg nemcsak saját hatalmának, hanem az utazók és fölfedezőknek is. Nagyravágyó lelkét azonban mindezen sikerek ki nem elégíthették; szabadulni kivánt a szultán fenhatósága alól és ezt a célt tüzte ki életének főfeladatául. E cél elérésére európai mintára szervezte hadseregét és francia tisztekre bizta az erőszakkal toborzott felláhk és néger katonák begyakorlását. A szükséges pénz behajtását pedig irgalmatlan adószedői feladatául tüzte. Igaz ugyan, hogy a csatornahálózat kijavítása és kulturnövények ültetése meg gyárak alapítása által az ország anyagi műveltségén itt-ott lendített, de ebben is kizárólag a rideg fiskalizmus vezette. A szinte erőszakos módon felvirágoztatott könyvnyomtatás, a külföldi iskoláztatás és egyéb rendszabályok sem segítettek a felláhk nyomorán. 1824. a szultán felszólítására, hadseregét a felkelt görögök ellen küldötte, még pedig fia, Ibrahim vezérlete alatt; de ekkor nemcsak Hellász földjén érte őt baj, hanem még E. is komoly válságba sodortatott. Miután ugyanis az egyiptomi flotta a navarini csatában megsemmisült, Mehemed-Ali a szultántól a jutalmul igért damaszkusi pasalikot kérte; a szultán pedig e helyett Kandiával kinálta meg. Ez a kijátszás annyira bántotta Mehemed-Alit, hogy hadait 1831. Sziriába indította, melyet Acre bevétele és a Konieh mellett kivivott fényes győzelem után hatalmába kerített. Ekkor azonban a nagyhatalmasságok közbeléptek és az lett a vége, hogy Mehemed-Alinak a kutahiai szerződés értelmében (1833 máj. 4.) a sziriai helytartósággal kellett beérni. Ezt is csak a franciáknak köszönhette, mig a tengeri hatalmukat féltő angolok a portának érdekeit védték és arra birták II. Mahmud szultánt, hogy 1839. még egyszer hadat indítson Mehemed-Ali ellen. Ez alkalommal azonban E. ura erősebbnek bizonyult a szultánnál, sőt a török hajóhad (jul. 14.) át is pártolt az egyiptomi flottához. Ugy látszott tehát, hogy Mehemed-Ali elérte életének célját. Ekkor azonban a féltékeny Anglia Oroszországgal, Ausztriával meg Poroszországgal 1840 jul. 15. oly szerződést kötött, melynek értelmében e hatalmak Mehemed-Alinak hadat izentek. E hirre a franciáktól feláldozott és cserben hagyott fejedelmet megszállotta a kislelküség és a szultántól békét kért, ki azután 1841 febr. 13. külön fermán által szabályozta E.-nak viszonyát Törökországhoz. Az öt nagyhatalom által helybenhagyott és jun. 1. némileg módosított fermán értelmében E. továbbra is hübéres tartománya marad Törökországnak. Mehemed-Ali teljesen aláveti magát a Törökországban fennálló alaptörvényeknek és elismerte azt is, hogy a porta és a külföldi hatalmak között kötött szerződések E.-ban is érvényesek legyenek. Az E.-i hadsereg létszámát pedig leszállítja 18 ezer emberre. Ezen engedmények fejében a szultán E. trónját Mehemed-Alinak és törvényes utódainak ajándékozta és megengedte, hogy a trón a szenioratusi örökösödés szerint mindig a család legidősbik tagjára szálljon.

Az 1841. évi fermán egy csapással véget vetett Mehemed-Ali nagyratörő terveinek. Ezóta a nyughatatlan fejedelem kizárólag E. belügyeivel foglalkozott és százféle tervet koholt, hogy annak pénzügyét meg iparát jobb karba helyezze, de egyiket sem valósította meg. Miután végre 1848. elmebetegségbe esett (megh. 1849 aug. 2.), a porta fiát, Ibrahim-ot ismerte el utódának (1848 jul.), ennek korai halála után pedig Mehemed-Ali unokáját, Abbasz pasát (l. o.) állította E. élére. Ez eleintén vonakodott a porta által követelt régibb meg ujabb adókat (Tansimat) beszolgáltatni, de ezzel csak rosszabbra fordította a saját és E. sorsát, mely ez idő óta még jobban ki lett szolgáltatva a török kormánynak. E mostoha bánásmód dacára hüségesen támogatta a szultánt a krimi háboruban, amidőn 15 ezer embert küldött a török táborba. 1854., a jul. 12-13. közötti éjjel Abbasz váratlanul, (alkalmasint orgyilkos kéztől) elhalt; követte őt Mehemed-Alinak második fia, Szaid pasa. Ez ellentétben elődjével, kaput tárt az európai műveltségnek, leszállította a felláhk adóját és győztes expediciót indított 1857. Szudánba. A pénzügyeket modern mintára alakította át és megengedte Lesseps Ferdinándnak, hogy a Suezi csatorna megásatásához fogjon, mely tervet Necho fáráó óta sokan és sokszor (igy a többi között b. Tóth Ferenc magyar emigráns is) megpendítettek volt.

1863 jan. 13. halt meg Said-pasa. Követte őt unokaöccse, Ismail pasa (l. o.). Alighogy trónra lépett, máris viszályba keveredett Angliával meg a portával a Szuez-csatorna kérdésében; de ebből III. Napoleon támogatásával szerencsésen kimenekült. Hogy a csatorna-építés roppant költségeit előteremtse, 1866. parlamentet hivott össze, melynek első ülésszakát nov. 18. nyitotta meg. A képviseleti rendszer áldásaiból azonban E. vajmi keveset látott, amennyiben a szolgalelkü többség a felemelt adókat készségesen megszavazta és az igaz alkotmányosság elveiből gúnyt üzött. 1866. máj. Ismail pasa nagy pénzáldozatok árán azt az engedményt nyerte a szultántól, hogy E.-ban ezentul ne a senioratus, hanem az elsőszülött jog legyen érvényes, az atya után annak legidősebb fia örökölje a trónt; 1867. pedig a szultán engedelmével fölvette a khedive (alkirály) nevet és méltóságot. Mindamellett a porta rosszul titkolt aggodalommal nézte Ismail pasának reformjait, nagyravágyását és az európai udvaroknál tett látogatásait és végre, 1869 aug. 31. Ismailnak az uj örökösödési rend által megkárosított öccsei nógatására arra szólította fel Ismailt, hogy hadseregének létszámát állítsa le 30 ezerre és szolgáltassa ki valamennyi páncéloshajóját meg gyútűpuskáját; egyuttal kijelentette a porta, hogy uj adók kivetését avagy külügyi bankokkal való csönkötéseket nem fogja tovább türni. A suezi csatorna ünnepélyes megnyitása (1869 nov. 13-18.), melyen Eugenie francia királynőn kivül több külfejedelem és számos politikai kitünőség résztvett a szakadást némileg elhalasztotta a khedive udvarával; később pedig a khedive Anglia meg Franciaország közvetítésével több pontban engedett a szultán felszólításának. 1870. ugyan megbánta engedékenységét és személyesen tisztelgett Konstantinápolyban a szultánnak, de fáradozása Ali pasa nagyvezir makacsságán hajótörést szenvedett. Ali halála után (1871 szept. 6.) azonban a szultán és khedive közötti viszony megint barátságosabb szint öltött és Ismail egy ujabb látogatás alkalmával el tudta érni azt, hogy a szultán az uj törvénykezést és biráskodási rendet szentesítse (1872 jun.). Ezt az uj törvénykezést egyébiránt az 1869. Kairóban gyülésező nemzetközi konferencia dolgozta ki. 1873. Ismail harmadszor jelent meg a Boszporus partján és a megvesztegetett Mahmud nagyvezir támogatásával oda vitte a dolgot, hogy a szultán a khedive külön fermanban összefoglalt előjogait egyszer s mindenkorra helybenhagyta és az örökösödés egyes pontjait, az elsőszülöttségi jog fentartása mellett, pontosabban meghatározta (1873 jun. 8.). A fermán megalapította, hogy a trón fiutód hiányában a khedive legidősebbik öccsére szálljon, ha pedig a khedivének öccse már nem volna életben, annak legidősebb fiára. A khedive továbbá azt a jogot kapta, hogy kiskoru utóda számára gyámnokot rendelhessen. Végrendelet hiányában gyámnoki tanács intézi a kormányzás teendőit, melynek tagjai valamennyi miniszter és a hadsereg parancsnoka, a belügyminiszter elnöklete alatt. Ez a kormánytanács választja a tk. gyámnokot is, aki azonban a porta megerősítésére szorul. Az uj khedive 18. évében éri el nagykoruságát. A fermán továbbá még a következő jogokkal ruházta fel a khedivet, illetőleg Egyiptomot: az ország közigazgatási és biráskodási tekintetben teljesen független a szultántól; a khedive kereskedelmi szerződéseket köthet külföldi hatalmakkal, szintugy egyéb, nem politikai szerződéseket; a khedive pénzt is verhet, de csak olyant, melyen a szultán nevének kezdő betüje fel van tüntetve; a khedive tetszése szerint szaporíthatja v. redukálhatja hadseregét, és a tisztek kinevezési jogát is gyakorolja, de csak az ezredesig (a magasabb állásu tiszteket a szultán nevezi ki). A khedive végre - és ennek örvendett a teljesen eladósodott Ismail legjobban - kölcsönöket köthet a porta beleszólása nélkül. Ennyi engedmény fejében a khedive 3 millió markot tartozik fizetni évi adóul a szultánnak.

A jun. 8. kelt ferman jóformán független országgá tette E.-ot és Ismail alkirály nem is késedelmeskedett, hogy uj hatalmának hasznát vegye. Először is Dar-fur szultánjával éreztette fensőbbségét, kinek országát 1874 dec. 9. annektálta. Kevesebb sikerrel harcolt János abissziniai császárral, ki már Maszaua kikötővárost is fenyegette, mignem az 1877. kötött béke véget vetett a céltalan vérontásnak. 1875. uj nemzetközi törvényszék kezdé meg Alexandriában működését, egy, részint európai, részint muzulmán birákból alakított legfelsőbb birói testület, melynek első sorban az egyiptomiak és külfldiek között felmerült pöröket kellett elintéznie, melyekkel azelőtt a konzulok bajlódtak. Midőn 1877. az oroszok a bukás szélére sodorták a török birodalmat, Ismail 6000 embert küldött a szultán segélyére. Ámde e harcias vállalatok, ez a mozgósítás, a pompakedvelő khedive udvartartása, az ismételten kegyelemvesztés, de nemsokára megint befolyásra emelkedő Nubar pasa és a legtöbb főtisztviselő pazarlása az ország pénzügyét teljesen kimerítették. Midőn a zavar már a legnagyobb fokra hágott, Ismael 176 602 Szuez-csatorna-résztvényt dobott a londoni pénzpiacra és arra kérte az angol kormányt, hogy egy szakférfiuval vizsgáltassa meg az ország pénzügyi helyzetét. Ez a szakférfiu (Cave) azt konstatálta, hogy E. magát a sulyos adót elbirja, a hibás pénzügyi rendszert meg a tolvaj adókezelőket ellenben nem képes elviselni és kijelentette, hogy ily adókezelők mellett az ország sohasem fog a roppant államadósságtól megszabadulni. A khedive megköszönte a felvilágosítást, de nem igen vonta le abból a következményeket. Sőt 1876 ápr. kormánya utján beszüntette a magánjellegü adósságai után járó kamatoknak kifizetését. Ebből óriási botrány lett, melynek folyamában az alexandriai törvényszék a ramleh-i alkir. palotát zár alá helyezte, mely intézkedés végrehajtását azonban Ismail fegyveres erővel megakadályozta. Ebben a válságban csak akkor engedett az alkirály, midőn sem a tisztviselőket, sem a katonákat nem tudta már fizetni. Ekkor azután alávetette magát annak az angol meg francia szakférfiakból álló bizottság határozatának, mely E.-ot a csőd kimondásától megmentette. E bizottság határozatai értelmében a khedive kénytelen volt a maga óriási terjedelmü, de rosszul vagy sehogyan művelt birtokait visszaadni az államnak, megigérte továbbá, hogy rendelet utján nem fog többé uj adókat kivetni és megnyugodott abban, hogy az adótisztviselők ezentul csakis a felelős minisztériumnak engedelmeskedjenek. Egyuttal Nubar pasát egy uj, alkotmányos minisztérium élére állította, melyben a pénzügyi tárcát az angol Wilson, a közmunkák tárcáját pedig a francia de Bligniéres vette át. Azonban a korlátlan hatalomhoz szokott kalifának az az uj rendszer nem volt igen inyére és hogy gyámnokaitól szabaduljon, a kairói őrséget kéz alatt felkelésre birta (1879 febr. 18.). Erre az uj miniszterium ugyan lemondott, de a két külföldi tanácsos nem tágított és az uj, Tevfik trónörökös elnöklete alatt megalakult minisztériumban is megtartotta állását. Midőn pedig a khedive ápril 7. Wilsont meg de Blegniérest erőszakkal távolította el állásaiktól, nemcsak Anglia meg Franciaország, hanem Ausztria-Magyarország meg Németország is erélyesen az adott szó szentségére figyelmeztették a khedivet, és midőn Ismail pasa erre sem hederített, a szultán őt 1879 jun. 26. letette és fiát, Tevfik-et nevezte ki helyébe alkirálynak.

Tevfik eleitől fogva nehéz helyzetben találta magát. A porta tilalma folytán nem köthetett kölcsönöket, az állami pénztár pedig sehogyan sem győzte a költséget födözni. E bajon az 1879 szept. 21. Raiz pasa elnöklete alatt megalakult uj minisztérium sem birt segíteni. Bligniéres és Baring, Wilson utóda, nem voltak ugyan ezen minisztériumnak tagjai, de mint az egyiptomi állami adósság kipuhatolására kirendelt bizottságnak tagjai, azzal a joggal dicsekedtek, hogy a pénzügyi kezelést ellenőrizhessék és a minisztertanácsban indítványokat tehessenek. Ez állásban keresztülvitték, hogy az 1880. évi költségvetés közzététessék, szintugy azt is, hogy a mutatkozó fölösleg az állami adósság törlesztésére fordíttassék. Az állami adósság végleges megszüntetésére azonfelül egy nemzetközi bizottság alakult, mely szigorral és eréllyel fogott feladatához. Ámde ez a szigoru ellenőrzés és az idegenek nagymérvü beavatkozása végig sértette a bennszülött bureaukratia és a hadsereg önérzetét meg nemzeti hiuságát, kik azt a hirt terjesztették, hogy a khedive is örömest lerázná a reá tukmált gyámnokokat. A nemzeti párt mind hangosabban azt követelte: «Egyiptomot az egyiptomiaknak!» E feszült viszonyok szülték 1881 szept. 9. a kairói helyi őrség felkelését, amidőn 4000 ember 30 ágyuval a khedivet saját palotájában körülfogta és arra kényszerítette, hogy 1. Riaz pasát és társait elbocsássa, 2. alkotmányt adjon és 3. a hadsereget szaporítsa. Tevfik ezeket megigérte és Scherif pasa elnöklete alatt csakugyan uj minisztériumot alakított, dec. 26-ikára pedig a képviselőházat hivta egybe. Ennek sürgetésére 1882 febr. 2-án uj minisztérium alakult nemzeti programmal, melyben Mahmud Barudi az elnökséget, Arabi pasa pedig a hadügyi tárcát kapta. Arabi kéz alatt telhetőleg aláásta az angolok s egyáltalában a külföld befolyását, ura viszont az elvállalt kötelezettségeknek eleget kivánt tenni és igy a khedive és minisztere között éles ellentét fejlődött, melyre hirére angol meg francia hadihajók kötöttek ki Alexandria előtt. Csak most merte a khedive Arabit elbocsátani, ámde erre a nemzeti párt oly fenyegető állást foglalt el, hogy a khedive Arabit állásába visszahelyezte. Engedékenységével azonban csak ártott az ügynek: jun. 11. ugyanis Alexandriában és más városokban a felbujtogatott alsóbb nép megrohanta az európaiakat, sokakat közülök megölt, házaikat meg kirabolta. Arabi pasa tétlenül nézte a felkelők tetteit, amiért azután Seymour angol admirál jul 11-12. Alexandriát megbombáztatta, mivel ugyan nem sokat nyert, mert a fővárosi csőcselék, élvén az alkalommal, a lángba borult várost kifosztotta. A khedive az egész idő alatt távol maradt a fővárostól és közömbösen viselkedett; Arabi volt a helyzet ura s igy hát az angolok Arabinak s párthiveinek izentek háborut. Az angol hadsereg a Suez-csatorna, Izmaila felől nyomult Arabi házába, ki azután szept. 13. Tel-el-Kebir mellett döntő vereséget szenvedett és maga is fogságba esett. Szept. végén egész E. már lecsöndesedett, az angolok befolyása pedig e diadalok révén egyre növekedett. Ámde E. határain tul, a Szudánban, a fehérek s nevezetesen az angolok elleni gyülölet egyre növekedett és végre a Mahdi (l. o.) fanatikus dervisei és hivei élén az egész äquatoriális Szudánt E. fenhatósága alól felszabadította. Még Chartum is, Gordon pasa (l. o.) hősies ellentállása dacára, a Mahdisták hatalmába került (1885) és 1889 tavaszán az utolsó déli tartomány helytartója, Emin pasa is (l. o.) kénytelen volt állását otthagyni. Az angol kormány (Gladstone) meglehetősen későn és akkor is lanyhán indította utnak Wolseley alatt a Gordon pasa felmentésére rendelt segélyhadat, mely azonban még utközben értesült Gordon haláláról. Mindazonáltal E. a mahdi elhalálozása és alvezéreinek viszálykodása folytán a legnagyobb veszélytől mégis megmenekült és azóta mind az egyiptomi, mind az angol kormány arra szorítkozik, hogy Suakimot, Tukart és még néhány határszél városban őrségeket tartson, melyek a mahdisták vezéreivel, igy a fanatikus Osman Digma-val farkasszemet néznek és hébe-korba, mint utoljára 1893 okt. összemérik fegyvereiket.

Tevfik khedive meg a kormánya az angolok diadala óta teljesen az angolok protektorátusa alá kerüt. A khedive az egyiptomi minisztériumon kivül angol minisztereket is kénytelen tartani és a hadsereg élén is angol tábornok (Wilson) áll. 1882 óta ugyan alig mult év, melyben a magas porta a khedive nevében nyilatkozatra nem szólította fel az angol kormányt, hogy mikor szándékozik az E.-ban elhelyezett csapatokat visszarendelni. Mindezen interpellációk meg alkudozások azonban kárba vesztek, mert az angol kormány, akár Salisbury, akár Gladstone álljon annak élén, még mindig kitért a határozott válasz elől és rendesen azt szokta felelni, hogy az angol okkupáció E. megszilárdításának és különösen pénzügyének kézzelfoghatólag előnyére szolgál, de hogy a közbéke még nem szilárdult meg annyira, hogy Anglia jogosult érdekei kockáztatása nélkül csapatait kivonhatná az országból. Ilyen választ adott többi között Salisbury 1890. és 1891-ben, és egészen hasonlót 1892. és 1893 okt. Gladstone. Az angol diplomaták: Sir Drummond Wolff, Baring és jelenleg lord Cromer a helyzet kétségtelen urai. 1887. Anglia a háttérbe szorult Franciaország kiengesztelésére elismerte a Suezi csatorna semlegességét, 1889. pedig a khedive Anglia sürgetésére véget vetett a tömérdek robotnak. 1891. az angolok hozzáfogtak a Szudán lassankinti visszaszerzéséhez, mire Osman Digma a maga részéről is támadással felelt.

1892 jan. 7. halt meg rövid betegség után Tewfik khedive, kit 18 éves fia, Abbasz H.-Hilmi (l. o.) követett a trónon, II. Abbasz néven (szül. 1874). A szultán márc. 26. ismerte el törvényes khedivének. Az ifju fejedelem, kit a bécsi Theresianumban neveltek, egyelőre állásaikon hagyta a régi minisztereket, kik közül különösen Huszein pasa, a külügyminiszter a kedvence. Rövid országlása dacára már is kitünt, hogy az angolok befolyását és nevezetesen Baring-ét sokalja és hogy a franciák felé gravitál. Ez okból iparkodott az angolokhoz szító Fehmi pasától is szabadulni, ami azonban nem sikerült. Felemlítendő, hogy az uj alkirály az ipar-adót eltörölte és a sóadót leszállította; hogy továbbá 1893 jun. 19. a Velencében gyülésező nezetközi konferencia határozatai értelmében az összes egyiptomi hajókra nézve a vesztegzár szokásos határozatait kötlezőknek ismerte el, mely határozatok alól csakis a hadihajók vannak kivéve. Az anyagi helyzet illusztrálására pedig felhozzuk, hogy a legutolsó (1892.) évi költségvetés 10 000 font sterling többletet tüntetett fel, melyet az államadósság törlesztésére fordítottak.

Egyiptomiak vallása

Az egyiptomiak ugylátszik eredetileg a Napot és a Nilust tisztelték, valamint elhalt őseiket is; ezen egyszerü vallásból azonban lassanként egy oly vallásos rendszer fejlődött, melyet csakis a papság ismert, a köznép azonban nem értett meg. A teremtés fogalma e rendszerben nem talált helyet; szerinte az anyag örökkévalósága mellett folytonos külső változásokon ment keresztül, a nélkül, hogy lényege változott volna, mert a benne lévő isteni erő és ész ezt nem engedte. Az istenek hármas csoportokban foglaltatnak össze: apa, anya, és fia tartozik mindenikhez; az apa azonos fiával és a fia az apával, aki önmagát nemzi. Ezen felfogás eredetét nem lehet kimutatni, mert az egyiptomiak legrégibb okmányaiban fordul elő, mindazonáltal bizonyosnak látszik, hogy a csillagok s különösen a nap tiszteletéből indult ki. A Nap mellett a Hold is isteni tiszteletben részesült, azután a Nilus és azután a természet különböző tüneményei és az ezekben mutatkozó természeti erők is, végtére a mindezekben lappangó, mindent átható és éltető Ész, melynek az összes isteni alakok, akár emberi, akár állati formában lettek légyen alkotva, alárendeltettek. Különben a vallás tekintetében, valamint politikailag is megvolt az E.-ban a partikularismus, ugy hogy minden megyének meg volt a maga istensége, melyhez minél több mitoszt csatoltak s melyet minél kiválóbb tiszteletben kivántak részeltetni.

Memphisban Ptah-nak jutott a főszerep, ki mint a világalkotó (demiurgos) a világot ábrázoló tojást kalapácsával összetörte, ő a teremtett világnak alkotója s egyszersmind a világosság ősanyaga, mely egyrészt mint Ra (nap) másrészt, mint Tot (hold) jelent meg. Ra istenséget leginkább a Napvárosban, Heliopolisban (az ótestamentomban Osz) tisztelték. Mint Har en chuti (Harmachis) született az vlilágban a tehénalaku Hathor-tól, világra jött mint gyermek, arany hajóban szállt az égen felfelé, délben Ra király volt és nyugaton leszállva Tum lett, az öreg. Mint kosfejü Khnum legyőzi a sötétség kigyóját, az Apep-et s azután jut Nyugat országába, ahol az uj napot nemzi, mely reggel ismét, mint gyermek jön világra; leánya pedig Ma, az igazság istennője. Tot (Tchuti) megfelel a görög Hermes trismegistosnak. Eredetileg a hold istene volt, de mivel az időt a hold változásai szerint számították, ami általában ez időszámításhoz vezette az egyiptomiakat, későbben a mérték, számítás, mérésnek, azután pedig a tudomány és művészetnek lett istensége, kinek védelme alatt állnak az irás, az ékesszólás s a könyvtárak is. A legmagasabb istenekhez számíttatott Ammon is, aki Chunsu-val együtt a thébei triaszt alkotta. A Nilust szintén nagy tiszteletben és sok áldozatban részesült. Khnum istent különösen a Nilus kataraktáinál tisztelték, valamint az oázisokon, melyek birodalmához tartoztak. Az egyiptomi vallás legszebb mitosza pedig Isis és Osirisről szól. Ezek testvérek és házastársak is, gyermekük Horus, nővérük Nephthys, gaz fivérük Typhon (Set). Isis és Osiris boldogan uralkodnak Egyiptom felett, mely szintén boldog uralmuk alatt; de Set gyülöli fivérét és rábirja egy lakoma alkalmával, hogy egy ládába belefeküdjék. Ezt aztán Set és 72 társa bezárja és a Nilusba dobja, melyen a tengerbe uszik, majd a tenger a féniciai parton Byblosnál szárazföldre veti. Isis ezalatt jajgatva keresi Osiris holttestét s miután megtalálja, elviszi magával E.-ba, ahol eleinte elrejti s időközben felkeni fiát Horust, ki Butoban nevelkedik, Set pedig megtalálja Osiri-holttestét és ezt feldarabolva, egész E.-ban elszórja. Isis összeszedi férjének tagjait, egyet kivéve, melyet nem bir megtalálni s mindenütt, ahol egyre reákadt, siremléket állít férjének. Időközben felnő Horus, haddal támadja meg Setet, legyőzi őt, de nem öli meg. Osiris azonban nem halt meg, hanem az alvilágban uralkodott mint király s ujra elfoglalja E.-ban királyi székét.

E mitosz nemcsak a növényi élet lefolyását ábrázolja, hanem a Nap pályafutását és az emberi lélek sorsát is. A természet nemző ereje, a Nilus okozta bőség a szárazság által, a nap fénye a sötétség által, az emberi lélek külső burokja, a test a halál által megsemmisül, a jó a gonosz által elnyomatik, de csak látszólag, mert mindezek ujra felélednek és győzedelmeskednek ellenségeik felett. Isis hasonmásai Hathar, Mut és Neit istennők, de csak bizonyos határig, mert amaz első sorban az anya mintaképe, s annak alakja, amint a későbbi időben ábrázolták, a keresztény művészetbe is átment. Set agárfejjel ábrázoltatott, későbben szamárfejjel, vagy egészen szamár alakjában. Alsó-E.-ban tisztelték a macska- vagy oroszlánfejü Sechet vagy Pacht istennőt, Ra leányának és Ptah menyasszonyának neveztek, s mely a szerelem szenvedélyét személyesítette; megbünteti a vétkeseket, és mint az Uraeus-kigyó harcol Ra fején ennek ellenségei ellen. Mint jótékony istenség Bast nevet viselt s különösen Bubastis városában tiszteltetett. Neki a macska volt szentelve, mint más isteneknek más szent állatok. Ezek rendszerint azon istenség tulajdonságaival birnak, melyeknek szentelve vannak. A karvaly, mely egyenletesen a nap felé emelkedik, a fénix (bennu), mely megifjuhodva száll ki hamvaiból, aranyszinü oroszlánok és a fehér Monevis-bika Ra napistent ábrázolják; a tehén az istennők között az anyáknak, a világalkotó Ptahnak a fekete Apis-bika, a nemző erő megtestesülése. Az ilyen szent állatok az illető istenek templomában gondos ápolásban részesültek és haláluk után mint mumiák lettek eltemetve. A halhatatlanság hite az egyiptomiaknál csak későn fejlődött ki. Az ember három birodalom részese; a test mint anyag a földhöz tartozott, az ész vagy lélek, amely az anyagot áthatja, az égből származik, az alakja az állatvilágból származik s a halál után az ésszel (lélek) egyesülvén, leszáll abba, mig a test a földön maradt; ezt az egyiptomiak mumiává tették és eltemették. A temetés napján kijött a lélek a test alakjában, de e nélkül, előjött a sírból, és felszállt a nap hajóján az égre s ezzel eljutott az alvilághoz. Ennek kapujától kezdve sok veszedelemnek és küzdelemnek volt kitéve s kénytelen volt a sötétség ellenséges indulatu lényei ellen védekezni szent mondások és imádságok által, melyek előtt az alvilági itélőszék kapui megnyiltak; ezen imádságok a Halottak Könyvébe voltak összefoglalva, melyet a halottak mellé szoktak adni s melynek számos töredékei találtattak az egyiptomi sirokban. Az alvilági törvényteremben megmérték a halottnak szivét; az igazság istensége felügyel a mérőre és Tot irja a jegyzőkönyvet s egyszersmind védője is volt a halottnak. Osiris 42 birótársával mondta ki az itéletet, miután a lélek kimutatta, hogy a 42 büntől ment. Ha igaznak találták a lelket, akkor üdvözült és a boldogok országába jutott, hol tiszta vizek mellett fáradság nélkül aratott, mignem az anyag minden tisztátalanságától megszabadult s nemcsak Osirishoz tért vissza, hanem Osirissé vált, tehát a lélek beleolvadt a világ lelkébe, ahonnan származott, de vissza is térhetett a földre s itt mindenféle alakban mutathatta magát az embereknek. Az elkárhozottak sorsa borzasztó volt, iszonyu büntetéseknek voltak alávetve, azután állatok testébe számüzték őket, mig végre a mumiájukba visszatérhettek, uj életet kezdtek és haláluk után ismét az alvilági birák előtt megjelentek. (Ebers után.)

Egyiptomi alma

(növ.), l. Csucsorka.


Kezdőlap

˙