Eichendorff

József báró, német költő, szül. Lubowitz kastélyban, felső Sziléziában 1788 márc. 10., megh. 1857 nov. 26. St. Rochusban a Neisse mellett, leánya birtokán, ahol neki 1887. emléket emeltek. Halléban és Heidelbergában tanult jogot s ez utóbbi városban szoros viszonyba lépett a romantikának számos jeles képviselőjével (Arnim, Brentano, Görres, Creuzer, Loeben stb.) s velök együtt gyüjtött népkönyveket s népdalokat. Ugyanott adta ki első dalait Flórens álnév alatt. Tanulmányainak befejezte után meglátogatta Párist és Bécset, mire 1813. a porosz seregbe elépett s 1815-ig tevékeny részt vett a szabadságháboruban. Azután hivatalnok lett: 1816. Boroszlóban, 1821. Danzigban, 1824. Königsbergában, 1831. Berlinben, hol 1841. a kultuszminiszteriumban titkos államtanácsosságig emelkedett. Demár három év mulva elhagyta az állami szolgálatot, mert nem helyeselte Eichhorn miniszter egyházpolitikáját, és sokszor változtatta lakóhelyét, mig végre 1855. nejének halála után leányához vonult. A romantika utolsó kiváló képviselője Németországban és a romantikus iskola legjelesebb és legnépszerübb dalköltője. Művei tarkán követik egymást. Első nagyobb alkotása: Ahnung und Gegenwart (regény 1815, 3. köt., a szerző neve nélkül adta ki Fouqué); ezt követték: Krieg der Philistern (drámai mese Tieck modorában 1824); Aus dem Leben eines Taugenichts (1826, bájos kis elbeszélés, E. legismertebb prózaműve, mely 1891-ig 17 kiadást ért). Das Marmorbild (novella 1826); Meierbeths Glück und Ende (drámai paródia 1828); Ezzelin von Romano (tragédia 1828); Der letzte Held von Marienburg (szomorujáték 1830); Die Freier (vigjáték 1833); Viel Lärm um nichts (elbeszélés, 1833); Dichter und ihre Gesellen (novella, 1834); Gedichte (1837-1883-ig 13 kiadásban). Utolsó három epikai műve (Julian 1853, Robert und Guiscard 1855 és Lucius 1857); tulságosan érezteti egyoldalu katolikus álláspontját, ugy hogy e felekezeti tendencia megrontja a költői hatást. Ugyanez áll élete utolsó éveiben irt, nagy műveltségéről tanuskodó és sokszor szellemes, de kizárólagos felekezeti fölfogásánál fogva egyoldalu irodalomtörténeti dolgozatairól: Über die ethische und religiöse Bedeutung der neueren romantischen Poesie in Deutschland (1847); Der deutsche Roman des 18. Jahrhunderts in seinem Verhältniss zum Christenthum (1851); Zur Geschichte des Dramas (1854) és Geschichte der poetischen Litteratur Deutschlands (1857). Kiválóbbak igen sikerült műfordításai: Don Manuel, Graf Lucanor (1840) és Calderon, Geistliche Schauspiele (1846-53, 2 köt.). Összes munkái: Berlin 1842, 4 kötet; Münster 1889 és Lipcse 1891, 2 köt. Prózai (irodalomtörténeti) dolgozatai: Vermischte Schriften 1866, 5 köt. Hátrahagyott költeményeit Meisner H. adta ki (1888). Életét megirta Keiter H. 1887. E. kiválóan lirikus tehetség, mint ilyen nyilvánul drámáiban és regényeiben is, melyek szerkezet és jellemzés tekintetében többnyire gyengék, de gazdagok lirai szépségekben. Legsikerültebb: Aus dem Leben eines Taugenichts c. elbeszélése, mely csupa hangulat, valóságos dal bájos prózában, szeretetreméltó humorral előadva. Dalai a német irodalom legszebb remekei közé tartoznak.

Eichens

Frigyes Ede, német rézmetsző, szül. Berlinben 1804., megh. u. o. 1877. Berlinben, Párisban és Parmában képezte ki magát. Metszeteket készített Ráfáel, Domenichino, Pesne és Raulbach művei s hires kortársainak fényképei nyomán. Öccse, Fülöp Herman, a rézmetszés mellett a litográfiát is gyakorolta.

Eichhoff

Frigyes Gusztáv, francia nyelvtanár, szül. Havreban 1799 aug. 17., meghalt Párisban 1875 máj. 10. Hamburgi kereskedő fia; Frankfurtban nevelkedett és tanult s 1827. az orleansi herceg (a későbbi Lajos Fülöp király) gyermekeinek nevelője, 1830-ban a király könyvtárosa lett. 1842. Lyonba az idegen irodalmak tanárává, 1855. a középiskolák főfelügyelőjévé nevezték ki. 1877. az Institut tagjává választották. Művei: Études grecques sur Virgile (1825, 3 köt.); Pralléle des langues de l'Europe et de l'Inde (1836); Histoire de la langue et de la littérature des Slaves (1839); Tableau de la littérature du Nord au moyen-áge en Allemagne, en Angleterre et en Scandinavie (1850); Études sur Ninive, Persépolis et la mythologie de l'Edda (1855); Poésie héroďque des Indiens comparée á l'épopée grecque et romaine (1860); Concordance des quatra Évangiles (1861) és Grammaire générale indo-européenne (1867). Suckauval együtt a Dictionnaire étymologique des racines allemandes (1840, uj kiad. 1855) c. szótárt adta ki.

Eichhorn

1. János Albert Frigyes, porosz államférfiu és jogtudós, szül. Wertheimban 1779 márc. 2., megh. Berlinben 1856 jan. 16. Jogi tanulmányait Göttingában végezte s porosz állami szolgálatba lépett, 1810. a berlini kamarai törvényszék birójává neveztetett ki. Azon porosz hazafiak közé tartozott, kik lankadatlan buzgalommal dolgoztak Poroszország ujjászületésén s 1813., mint a berlini népfelkelés választmányának tagja, Blücher főhadiszállásán tartózkodott a lipcsei csatáig. Ekkor Stein porosz miniszter a visszafoglalt német tartományok központi kormányának tagjává nevezte ki. 1815. Altenstein miniszter oldala mellett működött a megszállva tartott franc. tartományok kormányzásában s nagy érdemeket szerzett a franciák által elvitt tudományos s művészeti kincsek visszaszerzésében. Később mint titkos követségi tanácsos szolgált a porosz külügyminiszteriumban és 1817. az államtanács tagja lett. Kiváló része volt azon alap megvetésében, melyen később Poroszország mint nagyhatalom felemelkedett; nevezetesen a német vámszövetség létrehozása első sorban az ő érdeme. Általában arra törekedett, hogy Poroszország befolyását a többi német államokra minél erősebbé tegye. 1840. államminiszterré nevezték ki, s e minőségben a vallás-, közoktatás- és egészségügyet vezette, de ez állásban az ultramontán-pietista-ortodox pártnak kedvezett, amiért politikáját sokan kárhozatták. Amily hasznos szolgálatokat tett a külügyekben, époly káros eredményekre vezetett működése a vallás- és közoktatásügy terén. Az 1848. forradalom kitörése után márc. 19. beadta lemondását.

2. E. János Gottfried, német orientálista, teologus és történetiró, szül. Dörrenzimmernben 1752 okt. 16., megh. Göttingában 1827 jun. 25. Göttingában tanult, később aztán az ohrdrufi (Gotha hercegségben) középiskola rektora, 1775. Jenában a keleti nyelvek tanára lett. 1788. ugyanily tanszékre Göttingába hivták meg. Első műve a Geschichte des ostindischen Handels vor Mohammed (Gotha, 1785) volt. Szélesebb körben tette ismertté nevét: Bibliothek der biblischen Litteratur (Lipcse 1787-1801, 10 köt.) és Repertorium für biblische und mörgenländische Litteratur (u. o. 1777-86, 18 köt.) címü munkáival. Egyéb teologiai művei: Historisch-kritische Einleitung in das Alte Testament (u. o. 1804-1814, 3 kötet, 2-ik kiadás u. o. 1820-1827, 5 kötet) és Einleitung in das neue Testament (1804-1814, 3 kötet), melyekben az ó- és uj-testamentomot tisztán irodalomtörténeti szempontból vizsgálja és a keleti világnak, valamint az ókori műveltségnek helyes és beható tanulmánya alapján iparkodik megmagyarázni s megérteni; Urgeschichte (kiadta Gabler J. Fülöp, Nürnberg, 1790-1793, 2 köt.). Később az irodalom- és művelődés-történelem művelésére szentelte magát és számos idevágó munkát bocsátott közre. Nevezetesebbek: Allgemeine Geschichte der Kultur und Litteratur des neueren Europa (Göttinga, 1796-99, 2 köt.); Allgemeine Litteraturgeschichte (2 kiad. u. o. 1816 és 1814, 2 köt.); Weltgeschichte (3 kiad., u. o. 1818-20, 5 köt.); Geschichte der drei letzten Jahrhunderte (3. kiad., Hannovera, 1817-18, 6 köt.); Geschichte des 19. Jahrhunderts (Göttinga, 1817).

3. E. Károly Frigyes, német jogtudós, E. János Gottfried fia, született Jenában 1781 nov. 20., megh. Kölnben 1854 jul. 4. Göttingában tanult, 1801. a birodalmi kamarai törvényszéknél kezdte meg működését és 1803. Göttingában habilitáltatta magát, a hol az itélőszék tagja lett. 1805. Oderai Frankfurtban lett tanár, a honnan az egyetemnek a fővárosba áttételekor 1811. ő is Berlinbe jött s 1815. Savignyval együtt a Zeitschrift für geschichtliche Rechtwissenschaft-ot alapította meg. 1813. mint önkéntes a porosz honvédségbe lépett, 1814 óta ismét Berlinben s 1817-29 Göttingában tanított, 1832. megint Berlinben működött, de 2 év mulva, mellbaja miatt kénytelen volt tanszékét odahagyni. Aztán titkos főtörvényszéki tanácsos, 1838. az államtanács, 1842. a törvényhozótestület és 1843. a főszámvevőszék tagja lett. Ez utóbbi hivataláról már 1844. lemondott. 1838-1841 és 1844-46 a szövetségi választott biróság tagja volt. 1847. valamennyi hivataláról lemondott. Művei: Deutsche Staats- und Rechtsgeschichte (Göttinga, 1808-22; 5. kiad. 1843-45, 4 köt.); Einleitung in das deutsche Privatrecht (u. o. 1824, 0. kiad. 1845); Ueber Allodifikation der Lehen (u. o. 1828); Grundsätze des Kirchenrechts (u. o. 1831-33, 2 köt.); Betrachtungen über die Verfassung des Bundes (Berlin, 1833); irt egy Chriemhildens Rache (Göttinga, 1824) címü szomorujátékot is. V. ö. Schulte K. F. E., nach seinen Aufzeichnungen, Briefen, etc. (Stuttgart, 1884).

Eichhorst

Armin Lajos, német orvos, szül. Königsbergában 1849., hol tanulmányait megkezdette, majd Berlinben mint Leyden, Naunyn és Frerichs segédje folytatta. 1876. már a jenai egyetemen mint professzor működött, onnan már a következő évben Göttingába, 1884. pedig Zürichbe ment, mint a belgyógyászati klinika professzora és igazgatója. Nagyobb munkái: Handbuch d. speciel. Pathologie (2 köt., Bécs 1883); Lehrbuch der physikalischen Untersuchungsmethoden innerer Krankheiten (2 köt., Braunsch weig 1881). Kisebb dolgozatai közül legnevezetesebbek: Perniciöse Anämie (Lipcse 1878); Trophische Beziehungen der Nervus vagi zum Herzmuskel (Berlin 1879).

Eichler

Ágost Vilmos, német botanikus, szül. kurhesseni Neukirchenben 1839 ápril 22., megh. Berlinben 1886 márc. 2. 1857-60. Marburgban a matematikát meg a botanikát tanulmányozta. Zur Entwickelungsgeschichte des Blattes mit besonderer Beröcksichtigung der Nebenblattbildungen (Marburg 1861) címü munkájával doktornak avatták. Még abban az esztendőben Martius mellé, Münchenbe asszisztensnek ment, itt 1865. magántanár, 1871. a gráci Joannaeumban a botanika tanára s a növénykert igazgatója lett. Ezt az állását 1873. a kielivel, 1878. pedig a berlinivel váltotta fel. E. főleg a virágok kifejlődését kutatta, s az egyes szervek morfologiai értékét megállapítani, és sok növénycsalád és génusz szisztematikai helyét helyesebben kijelölni sajátszerü módon értette. Eleinte Martius vezetése alatt a Flora Brasiliensis kiadásánál működött közre. Az alapító halála után a kiadást egymaga folytatta, s abban egész sereg család teljes monografiáját dolgozta ki. A braziliai cycadeák, tobzosok, fagyöngyfélék és balonophoraceák feldolgozása becses morfológiai és rokonságra vonatkozó eredményekkel bővelkedik. Számos cikkén kivül nevezetes munkája a Blütendiagramme (Lipcse 1875-78, 2 köt.), mely mint alapvető a virágnak régibb morfologiáját az összehasonlító vizsgálat szellemével egészen átalakította. Hasznos a Beiträge zur Morphologie u. Systematik der Marantaceen (Berlin 1884); Zur Eintwickelungsgeschichte der Palmblätter (u. o. 1885); Syllabus der Vorlesungen über spezielle u. medicinisch-pharmazeutische Botanik (4. kiadás, Berl. 1886); Die weiblichen Blüthe der Coniferen (u. o. 1881); Ueber die Bildungsabweichungen der Fichtenzapfen (u. o. 1882) címü munkája is. 1881 óta a Jahrbuch des königlichen botanischen Gartens u. des botanischen Museums zu Berlin művet adta ki.

Eichrodt

Lajos, német költő, szül. Durlachban 1827 febr. 2., megh. Lahorban 1892 febr. 2., hol 1871 óta biró volt. Műveinek egy részét Rodt Rudolf álnéven adta ki. Humoros költő, kit gazdag élc, szatirikus tehetség és feneketlen jókedv jellemeznek. Sok dala valóságos népdal lett. Főművei: Gedichte in allerlei Humoren (1853), Schneiderbüchlein (1853). Leben und Liebe (költemények 1856), Die Pfalzgrafen (dráma, 1859), Deutsches Knabenbuch (1865, sikerült rajzokkal Schrödter- és Camphausentől), Alboin (dráma, 1865), Rheinschwäbisch (1869, költemények badeni nyelvjárásban), Lyrischer Kehraus (1869, 2 rész), Lyrische Karikaturen (1869), Biedermeiers Liederlust (1875), Hortus deliciarum (1876-80, 6 rész, antologia), Gesammelte Dichtungen (1890, 2 köt., számos deákdallal) stb. Ő szerkesztette a legelterjedtebb német deák daloskönyvet (Allgemeines deutsches Commersbuch) is. A müncheni Fliegende Blätter c. humoros hetilapnak 1848 óta dolgozótársa volt.

Eichsfeld

hegyes vidék Németországban a Rhume és Werre völgye közt; legnagyobb magasságát a Goburgban (568 m.) éri el. D.-i nagyobb része terméketlen és csak völgyeiben vannak jobb földjei. Lakói ezért nagy számmal vándorolnak ki, hogy mint mezei és gyári munkások keressék kenyeröket. Az É.-i rész kevéssé hegyes; földje gabonát, lent és dohányt is jól megterem. Régen a mainzi érseknek volt tulajdona. 1815. a bécsi kongresszus Poroszország és Hannovra közt osztotta fel. V. ö. Alversleben G., Bilder von E. (Göttinga 1892).

Eichstädt

Henrik Károly Abrahám, német filologus, szül. Oschatz szász faluban 1772 aug. 8., megh. Jenában 1848 márc. 4., hol 1797 óta rendkivül tanár s az Allgemeine Literaturzeitung társszerkesztője, 1803 óta rendes tanár, 1804 óta főkönyvtárnok, 1809 óta titkos udvari tanácsos és 1817 óta a filologiai szeminárium igazgatója volt. Előbb Lipcsében működött mint magán- és 1795 óta mint rendk. tanár. Több ókori irót adott ki, igy Diodorost (1800-02, 2 köt.) és Lucretiust (1801) és sok tanulmányt irt az ókori irodalomtörténet köréből. Ő fordította németre Mitford görög történelmét is (1802-08, 6 köt.). Legismertebbek beszédei: Opuscula oratoria (1848-50), melyek kitünő latinságban irvák. Egyesek megjelentek önállóan is, p. Oratio Goethii memoriae dicata (1832). Goethével folytatott levelezését kiadta Biedermann, 1872.

Eichstätt

(Eichstädt), város és az ugyanily nevü járás székhelye Közép-Frank bajor kerületben 26 km.-nyire Ingolstadttól, az Altmühl és vasut mellett, (1890) 7546 l., komló-, len- és gyümölcstermeléssel. A középkori külsejü város jelentékenyebb épületei: a dom, amelyet 1042. kezdtek el építeni; szép üveg- és falfestmények ékesítik; benne van sz. Wilibald sirja; a járásbiróság, amely egykor a püspököknek volt lakóhelye; a Walpurgis-templom, sz. Walpurgis-ereklyével; az 1444. épített városháza és püspökök egykori nyári kastélya, amely 1872 óta kaszárnya. A palota téren 19 méter magas oszlopon 21/2 méter magas aranyozott Mária-szobor áll. Közelében van a terjedelmes, de elhagyatott Wilibaldsburg, amely egykoron várul is szolgált. A város és a püspökség sz. Bonifaciusnak köszöni alapíttatását, aki 745. Wilibaldot püspökké tette. A püspökség csakhamar egyike lett Németország leggazdagabb püspökségeinek. 1785. birtokainak területe 1000 km.2, lakóinak száma 57 000 volt. 1802. szekularizálták; ekkor Bajorországnak, de még ugyanazon évben Ferdinánd toskanai nagyhercegnek jutott, aki 1805. visszaadta a bajoroknak. 1817. Beauharnais Jenő kapta, aki ezután az E.-i herceg címét viselte. 1821. a püspökség ismét helyreállíttatott.


Kezdőlap

˙