Életműködés

az élő szervezetek azon változásai melyek nem élő testeken jelen nincsenek, csak élő lényeken jelentkeznek s ezek létezésének feltételei. Sokszor igen nehéz megkülönböztetni az élő testeken jelentkező változások közül azokat, melyeket mint természeti testek elszenvednek azoktól, melyek rajtuk mint élő testeken lefolynak. Az É.-ek az élő testeket alkotó protoplazmában folynak le, azért legkönnyebben a protoplazmán is tanulmányozhatók. Mindenekelőtt tapasztalták, hogy az élő protoplazmában, élő testekben folytonos nedvkeringés van. Az e nedvben oldott légnemü és szilárd anyagok környezetük anyagaival folytonos csereviszonyban vannak, amely miatt anyaguk a keringő nedvből az élő testbe és viszont, ömlik. Ez az anyagforgalom az élő testben, mely a lélekzés, táplálkozás és kiválasztás életműködésében nyilvánul. A keringő nedvbe kivülről fölvett anyagok az ebben már jelen volt anyagokra kémiai hatást gyakorolnak, valamint az élőtestbe a keringő nedvből átment anyagok a test alkatrészeiben, s ezek a felvett anyagokban okozhatnak változást. E változásokkal, a lélekzéssel, táplálkozással és kiválasztással együtt járó oxidációval, hőfejlesztés, esetleg villamfejlesztés is jár. Külső behatások alatt az élőtestben tömegmozgás is szokott beállani. Ilyen külső behatások, nyomás változások az élő testet környező közegben, idegen, szilárd testek által okozott lökések, hőmérséki ingadozások, a fény, villamosság és vegyi befolyások. Mindezek kisebb-nagyobb mértékben ingerei az élő protoplazmának, befolyásuk által összehuzódást s ennek következtében alak- v. éppen helyváltozást is okoznak. Az összehuzódás tehát éppen olyan É., mint az anyagforgalom vagy a hőfejlesztés. Hogy összehuzódás, kontrakció létrejöhessen, erre inger szükséges, mely az élő protoplazmát izgalomban hagyja. Ugyanez inger összehuzódáson kivül az élő testekben még érzést is támaszt, mint egy további É.-t.

Ezeken kivül É. még a szaporodással és növéssel járó változások is. Minden élő test hasonló élő testtől származott, akár egyszerü oszlás, akár más élő testtől való előzetes érintkezés utján keletkezett. Élőtest mindenkor más élő testtől való leválás utján jön létre, amiből természetesen nem következik, hogy minden élő test képes más élő testet nemzeni. É. tehát a nemzés is, melyet közvetlenül, mint további É. a növekedés követ. A nemzett uj élőlény növekszik terjedelmében, gyarapszik sulyában azáltal, hogy több anyagot vesz fel kivülről magába s hasonít át, mint amennyit kiválaszt. Külön É. még a fejlődés is, mely a növekedéssel nem azonos folyamat. A növésnél egynemü alakelemek nagyságban és számban gyarapodnak, mig a fejlődésnél egynemű alakelemekből különnemű alakelemek képződnek. Sajátszerü külön É. végre az öröklékenység is, midőn élőlény a tőle lehasadt, az általa nemzett élőlényre tulajdonságokat átruház anélkül, hogy ezeket maga elveszítené. - Ezek az élőlényeken észlelhető élettünemények, ezek együttesen jellemzik az életet; csupán az érzőképességet szokás mint az állati protoplazma oly tuladjonságát felemlíteni, melyet a növényi protoplazma nem bir, végelemezve azonban e megkülönböztetés is tarthatatlan.

Életműszer

l. Szerv.

Életrajz

(gör. biografia), a történetirás egy faja, mely egyes személynek élettörténetét adja elő. Az igy felfogott É. nem szorítkozik hőse életének külső eseményeire, hanem a belső ember rajzára, jellemzésére törekszik s nevezetesen azt a kapcsolatot kutatja, mely az egyén és azon viszonyok közt fennállt, melyekbe történetileg helyezve volt, mint hatottak azok ő reá s mint hatott ő is ki azokra. Az első tekintetben vizsgálja az illető egyén fejlődését s jellemének, lelki tartalmának alakulását, amint a faj, a hely, a kor, a hagyomány és a sors, szóval fizikai és társadalmi környezete fejlődését meghatározta; a másik tekintetben pedig vizsgálni fogja hősének törekvéseit, cselekvésének rugóit, céljait, eszközeit és tetteinek hatását. Igy az É. a többi történeti fajoktól lényegesen különbözik abban, hogy nem az események fonalán halad, hanem az egyént teszi ábrázolása központjává, a körül rajzolja meg a kort és a kor eseményeit. Az É. ennélfogva az egység elvét sokkal hivebben megtarthatja, mint a történetirás, s ha kiváló történetirót az előadás művészete nélkül el nem képzelhetünk, annál kevésbbé kiváló életrajzirót, mivel itt a művészi ábrázolásra a tárgy egységes és konkrét természete már önként kinálkozik. Az életrajzirónak nagy általános tudással, kivált lélektani, erkölcsi és történelmi műveltséggel, éles elemző tehetséggel és nagy komprehenziv erővel kell birnia, hogy az egyén és a viszonyok kapcsolatát fölismerje, a lényegest kiemelje, s bizonyos művészi ihlettel is, hogy hősét hátterével együtt élénken szemléletünk elé varázsolja; a tárgy beható ismeretét említenünk is alig kell. Életrajz tárgyául oly emberek élettörténete alkalmas, akik emlékezetes pályát futottak meg, s szellemi v. erkölcsi kiválóságuknál történeti jelentőségüknél vagy sajátszerü sorsuknál fogva érdeklődésünkre számíthatnak, mint nagy államférfiak, hadvezérek, tudósok, irók, művészek stb. Legjobban megérti s legméltóbban is feltüntetheti egyébként egy-egy kiváló alak pályáját az olyan É.-iró, ki hősével bizonyos mértékig szellemi rokonságban van. Legközvetlenebb vonásokat szolgáltathat életrajzához maga az illető egyén, s valóban a nagyszámu önéletrajzok jó részében oly bizalmas és a lélek mélyét megvilágító vonásokat találunk, minőket más megfigyelő alig vett volna észre; másfelől azonban az önmegfigyelés nehézségei is többnyire feltünnek az ily munkákban; mindenesetre nagyfoku önismeret, őszinteség és igazságszeretet szükséges hozzá, hogy az önéletrajz hű képét adja az egyénnek. (Legnevezetesebb példák: Szt-Ágoston, Confessionum libri XII. és Rousseau Confessions.) Életrajzok már a görög és a római irodalomban is voltak. Ilyenek p. Tacitus Agricolája, Curtius Nagy Sándora és Plutarchos párhuzamos életrajzai. Már Plutarchos felismerte a jellemzésre nézve az apró vonások fontosságát. A középkori életrajzok leginkább a szentek életét tárgyalták. Ujabb lendületet a renaissance és nevezetesen a könyvnyomtatás elterjedése óta vett az É.-irodalom, s ujabb időben mindenfelé nagyban művelik. Nálunk is már a XVII. századból vannak becses önéletirások is, ugymint Kemény János erdélyi fejedelemé és Bethlen Miklós kancelláré («magától igazán iratott, kit az isten tud»). Nevezetes életrajziróink Kazinczy (Pályám emlékezete és egyéb életrajzok), Kis János (Emlékezései), Toldy Ferenc (igen sok magyar iróról: nagyobbak és jelesebbek: Csokonairól, Szenczi M. Albertról, Kazinczy és kora stb.), Szalay László (Státusférfiak, Pest 1847-52), Csengery Antal és Kemény Zsigmond b. (Magyar szónokok és státusférfiak Pest 1851), s mind a tartalom, mind a forma tekintetében legjelesebb Gyulai (Vörösmarty életrajza) stb. Ujabban történetiróink is gazdag biografiai munkásságot fejtenek ki (Történelmi életrajzok stb.). Életrajzgyüjtemények, u. n. biografikus lexikonok, mind általános, mind szakszerü irányban fölöttébb nagy számmal vannak főleg a nyugati nagyobb irodalomban. Nevezetesebbek, egyetemes tartalommal: Bayle, Dictionnaire universelle 1697 és többször, utoljára Páris 1820, 16 köt.; Michaud, Biographie universelle 1811-52, 52 köt. 3 kiad., 1870 óta; Höfer, Nouvelle biographie générale 1851-66. 46 köt.; Der Neue Plutarch, kiadta Gottschall, Lipcse 1874-85, az első 11 köt. Egyes országokra vonatkozólag: Stephens, Dictionary of national biography, London, 1884 óta, 50 kötetre tervezve; Wurzbach, Biographisches Lexikon des österreichischen Kaisertums, Bécs, 1857 óta, több mint 55 köt.; (sok magyar É-zal); Liliencron és Wegele, Allgemeine deutsche Biographie, Lipcse, 1875 óta, már 1888-ig 25 köt.; és egyéb irodalmakra nézve is. Nálunk Mindszenti Sámuel adott először Ladvocat után, de bővítve egy Historiai Dictionariumot, 8 köt. Komárom 1795-1809; később Mokry Benjámin egy közönséges Historiai Biographiai Lexikont, 4 köt., Pest 1819; magyar tárgyut: Budai Ferenc, Magyarország polgári historiájára való Lexikon a XVI. század végéig, 3 köt., N.-várad 1804, és Pest 1866. Ezeket később is követték egyéb gyüjtemények. (Magyar Plutarch 1879-től, Uj Magyar Athénás, Magyar Sion, Uj Magyar Sion stb.), de nagyobb jelentőségre nem vergődtek. Legnagyobb igyekezet mutatkozik az irodalmi életrajzok gyüjtése terén. Legrégibb ilyen gyüjtemény volt Cwittinger D.: Specimen Hungariae Literatae, 1711, 300 életrajzzal; nevezetesebb utódjai: Bod Péter, Magyar Athenása, 1766, Horányi, Memoria Hungarorum, 3 köt. 1775-77, és Nova Memoria. 1792. Legterjedelmesebb s az adatok gazdagságára, pontosságára nézve is legnevezetesebb magyar É.-gyüjtemény azonban Szinnyei József Magyar Irók Élete és Munkái c. most folyó, 8 kötetre tervezett nagy vállalata, mely 1890, kezdődött s mintegy 20 ezer magyarországi iró életrajzát fogja felölelni. Egy modern egyetemes magyar É.-gyüjtemény még a jövő feladata.

Életrend

szoros értelemben a táplálék megválasztása; régebben ezt mint életrendtant, dietetikát külön disciplina gyanánt tárgyalták, jelenleg az élettan, közegészségtan, valamint a szorosabb értelemben vett gyógytudomány körében művelik és tanítják, l. még Étrend.

Életrevalóság

(vitalitas), törvényszéki orvosi szempontból amaz állapota az ujszülöttnek, melyben a testének kellő fejlettségénél fogva alkalmas lesz az átlagos életkor elérésére. Az É.-hoz tehát nem elég az élve szülöttség, hanem szükséges a szervezet oly fejlettsége, hogy az az életet gátló körülmények közbe nem jövetele esetén rendszeres továbbfejlődését folytathassa. Normálisan fejlett magzat e fokot legalább 210 napos (7 hónap) korában éri el; ekkor a fontos szervek - szív, tüdő, agy, bőr stb. már annyira fejlettek, hogy kellő ápolás mellett a méhen kivüli életben is megmaradhat. Az É.-ot egyéb viszonyokon kivül a fejlődési anomaliák is csökkenthetik, melyek egy részét (pl. a száj, végbél stb. elzáródását) azonban művi uton meg lehet szüntetni, más sulyosabb elváltozások (pl. acardiacus, cyclops stb.), valamint a méhbeli életben fejlődött betegségek egy része még egyéb tekintetben rendesen fejlett ujszülöttnél is kizárja azt. A törvény az É.-gal, főleg büntetőjogi szempontból foglalkozik, mig polgári ügyekben, p. örökösödésnél, az élveszülöttség kérdése szokott előtérbe lépni.

Életszak

l. Életkor.

Élettan

(physiologia), feladata az életműködések leirása és ismert természettörvényekből magyarázása. Az életműködések, az élő testek külön működései képezik az É. tárgyát, ellenben az élőtestek olyan tulajdonságai, melyek mindannyi természeti tárgyakkal közösek, mint a nehézkedés, kiterjedés s mások nem tartoznak az É. körébe. Éppen ugy nem tartoznak ide az élő testek szerkezetének leirása. Az É. tisztán csak az életműködések tana. Ez okból a megfigyelés és kisérletezés képezik az élettani buvárlat alapját, melyet azután a megfigyelt tünemények magyarázása követni szokott.

Az É.-nak már a régi indusok-, khinaiak- és egyiptomiaktól fenmaradt irományokban is lehet találni nyomát. A zsidók számos életrendi és közegészségtani intézkedései is élettani ismeretekről tanuskodnak. A görög fiziologusok az életet a viztől származtatták (Thalés); Anaximandros a viz helyett egy ismeretlen anyagot vett fel az élet forrása gyanánt, mely a levegőnél tömörebb, a viznél ritkább legyen. Xenophanés, Anaximenés és Diogenés (apolloniai) szerint a meleg levegő a lelket adó; Diogenés szerint a levegő a vérrel együtt kering a vérben. Őstüztől származtatja az életet Hérakleitos. Pythagoras minden dolog s igy az életműködések lényegét is a számban látta. Empedoklés szerint minden a levegő, tüz, föld és viz által van alkotva, ebből állanak az élőtestek is. Démokritos az életet paránymozgásra vezeti vissza. Szerinte a tömecsek nem támadhatnak semmiből s nem pusztulhatnak el; itt látjuk először kifejezve az anyag állandóságának elvét. Platón szerint a fej az ész, az altest az állati érzések, a mell a kedély székhelye; szerinte az egész mindenség egy élő lény, az istenek, a levegőben, a vizben és a földőn élő testek mind az emberi fejlődés alakjai. Hippokrates, az orvosi tudomány atyja, a természetbölcselők légből kaptott spekulációinak nagy részét mellőzte és a tapasztalatot mondta az élettünemények felismeréséhez vezető egyetlen eszköznek. Ismeretei s az azokból vont következtetései azonban nagyon hiányosak voltak. Szerinte az agy hideg s nyulós anyag. Az egészség a vér, nyálka és epe bizonyos elegyétől függ. A vér a májban fejlődik. Eddig, valamint Hippokrates közvetlen utódai idejében tulajdonképen fiziologia nem létezett. Aristotelés már számos fiziologiai tapasztalatot jegyzett fel s első irta le az állatokon észlelhető életműködéseket; szerinte az élettünemények a vér természetes melegségétől származnak. A meleg s vérmozgás középpontja a sziv. Galenus Claudius volt az első, aki külön éettani könyvet irt. Utána következett az alkémisták és vitalisták hosszu korszaka. Ezek szerint minden életműködést ismeretlen erő, az életerő tart fenn; homályos empirizmus, uralva csodás elvek által, vezetett érthetetlen következtetésekre mindannyi természettudományban s különösen az élettanban.

Korszakot alkotó volt az élettanban a vérkeringés felfedezése Harvey Vilmos által. Majd következett a górcső felfedezése a XVII. sz.-ban, mely uj világot derített fel a buvárlat számára. Később azonban a fiziologia haladásában fennakadt, mignem Haller uj lendületre ébresztette. A fiziologiai ismereteket oly nagy szakavatottsággal állította össze, hogy az ujabb kor fiziologiája megalapitójának mondják, bár tagadhatatlan, hogy amit Haller élettannak nevez, tulajdonképen a működések fejtegetése által megelevenített boncolástan. Tiz kötetet kitevő, az Emberélettan elemei cimű műve tele van élő állaton tett kisérletekkel; benne finom kritikával találjuk leirva a szövetek és szervek tulajdonságait, a sziv és izmok mekanikáját, a kiválasztó szervek, a táplálás, a középponti idegrendszer, idegek, érzékszervek és szaporodás élettanát. Utána Lavoisier az oxigént, Bell Károly a különbséget a gerincvelő mellső és hátsó gyökrostjai működésében ismerte fel, egészben véve azonban az állati elektromosságnak Galvani világraszóló felfedezése dacára, az a veszély fenyegette az élettant, hogy önállósága veszendőbe megy. Tiedemann, Burdach, Magendie, kiválóan pedig Müller János fáradozásai jelezték az utat, amelyen a fiziológia továbbfejleszthető volt. Müller a fizikai, kémiai vizsgálatokat az összehasonlító bonctannal és fejlődéstannal egyesítette, miáltal az összehasonlító élettan megalapítója lett. Hozzájárult az erő állandóságának felfedezése Mayer Róbert Gyula heilbronni orvos által, mely által a tiszta fizikai fiziologia meg lett alapítva; Schleiden, Schwann és Schultze Miksa az élőtesteknek elemi részekből való alkotását bizonyították be, Liebig pedig a fiziologiának külön fizikai és kémiai irányát indította meg. Mindezek a fiziologiai buvárlatnak tág tért nyitottak, melyen számos buvár az élettant azon magas szinvonalra emelte, amelyen az ma áll. Nagy része jutott itt a franciák közül Flourens, Bernard s a jelenleg élő fiziologusok egy részének, a német vizsgálók közül ott találjuk: Helmholtz, Du Bois Reymond, C. Ludwig, M. Schiff., R. Heidenhain és számos más jeles vizsgáló neveit, az angoloknál különösen Darwin Károly neve emelkedik ki a többiek közül. Nálunk Jendrássik Jenő, Balogh Kálmán, Török Aurél, Thanhoffer Lajos, Hőgyes Endre, Klug Nándor, Tangl Ferenc és számos tanítványaik mint a fiziologia önálló művelői tüntek ki. V. ö.: Klug Nándor, Az emberélettan tankönyve, 1892; az idegen nyelvü művek közül a legterjedelmesebb Hermann L., Handbuch der physiologie, Leipzig 1879-1883. 12 köt. cimü műve.

É. a botanikában, más néven növénytermészettan az élő növények természeti jelenségeit, tehát nemcsak a szervek elrendezkedését, hanem a növények életerejét, valamint azokat a tüneményeket is ismerteti, a melyeket az idegen erők a növényre gyakorolnak.

Elettaria

Maton (növ., elettári malabár szó tövéből latinosítva, Cardamomum Salisb.), a gyömbérfélék genusza 1-2 fajjal K.-Indiában és Cejlonban. Az E. Cardamomum White (Alpinia Cardamomum Rozb.) malabári, itt, valamint K-Indiában is gyakran orvosságnak termesztetik. Magva az apró kardamomum, l. o.

Élettartam

a különböző állatok és növények életének szerfelett különböző, de azért középszámításban minden egyes fajnál majdnem változatlan, időbeli kiterjedése, amely már a legrégibb néptörzsek figyelmét magára vonta és példabeszédekben is kifejezést nyert. Egy ilyen példabeszéd szerint például az ökörszem három évig él, egy kutya három ökörszem É.-ot (3X3=9), egy mén három kutya-élettartamot (3X9=27), egy ember három mén-élettartamot (3X27=81) és ezen számítás szerint egy cserfa 20 ezer évet is megérhet. A buvárok is sokat foglalkoztak azon okok kifürkészésével, amelyek a szervezetek ily különböző É.-ának okozói. Verulami Baco azt hitte, hogy a szervezet É.-a annak növekedési időtartamától függ, minél lassabban éri el valamely szervezet teljes fejlettségét, vagyis ivarérettségét, ahnál hosszabb életü s az állatok annál lassabban fejlődnek, minél nagyobbra kell nőniök; tehát a nagyobb állatok, minő például az elefánt, sokkal tovább élnek mint a kisebbek, mint például a rovarok, amelyek csak hónapokig, hetekig, napokig és órákig élnek. Egyes rovarok, mint például a kérészek (Ephemeridae) tudvalevőleg kifejlett ivarérett állapotban csak pár óráig élnek s aztán a közösülés után elhalnak anélkül, hogy életükben valami táplálékot vennének magukba. Flourens az embereken és néhány más szervezeten végzett megfigyelései alapján azt hitte, hogy az a fejlődés, növekedés idejének ötszöröse, mig más buvárok szerint az élet erélyességének, ezzel kapcsolatban a szervek elhasznásának foka határozza meg az É.-ot, amely felfogást azonban már csak az is megdönti, hogy a szerfelett élénk természetü, erélyes anyagcserét végző madarak a leghosszabb életüek, a legnagyobb élettartamuak. Igy p. állatkertekben és állatseregletekben nem egyszer láthatni 100 éves ragadozó madarakat. Ez utóbbi nézetet különben az ugynevezett involucio támogatja, amely szerint a test szöveti elemei az idők folyamában elhasználódnak s illetőleg lassanként működésképtelenekké válnak, általánosságban szólva a gép részeihez hasonlólag megkopnak és előidézik ezáltal a vénülést, aggkort és halált. Az a körülmény azonban, hogy különböző állatosztályokhoz tartozó és különböző életmódot folytató állatok ugyanolyan életkort érnek el (p. lovak, macskák és teknősbékák 40 évet), e feltevés ellen szól.

Ujabb időben már egészen tudományos nézőpontokból is kezdettek e tárggyal foglalkozni. Dönhoff reámutat arra, hogy az É. meghatározásánál a természetes körülmények között elért közép életkort szorosan el kell választani a legkedvezőbb körülmények között elért legmagasabb életkortól. Mert p. egy edinburghi aquariumban egy tengeri anemone 60 évnél tovább élt, tehát oly életkort ért el, amelyet a szabadban hihatőleg meg nem érhet. Emellett ha tekintetbe veszük azt, hogy bizonyos olyan állatoknak egyénszáma, amelyeknél rendkivüli szaporaság egyáltalán nem áll be s amelyeknek természetes életkörülményeit az ember nem nagyon befolyásolhatja, mint bizonyos állandó madarakét és más vadállat fajokét, bizonyos kisfoku ingadozástól eltekintve, évről-évre jóformán ugyanaz, vagyis állandó: fel kell tételeznünk azt, hogy közülök ugyanannyi egyén pusztul el, mint amennyi születik. E szerint tehát a középéletkor és a szaporaság egy bizonyos viszonyban állónak látszik; a levonható következtetés azonban nem oly egyszerü, mint azt Götte A. hitte, aki a szaporodás ténykedésében magában kereste a gyorsabban, v. lassabban bekövetkező elhalás okait, minthogy egyes rovarok himei a közösülés után, nöstényei a peterakás után azonnal elhalnak, hanem mint azt Weismann kimutatta, a középélettartamnál összeműködnek a szaporodásképesség, fejlődéstartam, táplálkozási viszonyok s az ellenségek száma, sokasága stb. Ez okból tehát általában mindazon állatoknak, amelyek kevesebb számu utódot nemzenek, hosszabb életüeknek kell lenniök, mint a sok utódot nemzőknek. Fel kell tételeznünk tehát, hogy az említett külső körülmények, amelyek együtt a létért való küzdelmet teszik ki s amelyek megközelítőleg minden egyes fajra más-mások, de bizonyos határok között állandóak maradnak, a szervezetet, ugyszólván határozott erejü rugóvá módosítják, amelynek feszítőereje a valószinü élettartamnak csak bizonyos határáig müködik, amit aztán az ugynevezett alkalmazkodás jelenségeihez számíthatunk. Valószinüleg feltételezhetjük, hogy valamint minden szervezetnek a sejtszaporodás bizonyos határaitól megszabott bizonyos közép-testnagysága van, éppen ugy meg van minden fajnál a sejtek regenerációjának határa is, amelynek megközelítésével az elvénülés, az aggkor kezdődik s a lassu halál következik be. Minekutána azonban életében nyilván minden szervezet bizonyos foku oly sérüléseknek van kitéve, amelyekből nem épülhet ki teljesen, az É. korlátozását már ez okból is bizonyos foku szükségszerüségi berendezésnek kell tekintetünk, amely nélkül a magasabb alakok fejlődése alig lenne elképzelhető. Eme viszonyok behatóbb megfigyelése egynémely feltünő tényre vezetett, minő p. az egysejtü, vagy több, teljesen egyenlő értékü sejtekből összetett testü legalsóbbrendü állatok határnélküli élettartama. A folytonosan ismétlődő oszlás utján szaporodó előbenieknél, valamint az utóbbiaknál, amelyeknél a kötelékéből felszabadult minden egyes sejtből uj sejtcsoportok fejlődnek, az elvénülés következtében beálló természetes halálról szó sem lehet s ezek csak erőszakos halállal pusztulnak el.

E. A növényeket csirázásuktól gyümölcsérlelésökig, ill. végső elpusztulásukig a következőkép szokás összefoglalni: A) Egyszer virító (planta hapaxantha seu monocarpica), mely egyszer virágzás és gyümölcsérés után elpusztul. Ez 1. Egynyári növény (l. o.), ha életműködését a csirázástól kezdve a mag érleléseig 12 hónapon belül befejezi, többé ki nem hajt, hanem magról ujra csirázik. 2. A fejlődés a magvazásig 12 hónapnál tovább tart. Ezek ismét a) Kétnyári növények, ha életmüködésöket két nyáron befejezik (p. biennes, ¤¤, répa, mályva) b) Egyszer virító többnyáriak (p. hapaxanthae pluriennes), melyek két nyárnál tovább fejlődnek, de csak egyszer virítanak és gyümölcsöznek, p. Agave, az Orobanche ¤-¤ B) Többször virítók (p. perennes), ha ugyanaz a tő több éven át kihajt, virágzik és gyümölcsözik. Ezek ismét c) fünemüek, midőn légkörbeli tagjaik puhák, télen tönkre mennek, de tavasszal a tőből ujra kihajtanak (herbae perennes, p. a hóvirág, tulipán). Ezek a kitelelő (évelő) növények. d) Fás növények, ha légkörbeli száruk fás és soká él. E az ember élettanában, l. Életkor.

Életvegytan

Az élettannak rohamos fejlődése a vitalizmus felhagyásával odavezetett, hogy az több részre hasadt, ugymint: viviszektorikus, kisérleti górcsői, fizikai és kémiai élettanra. Az É. a kémiai élettan, a szervezetet alkotó szerves testek tulajdonságainak, kémiai szerkezetének, az élő szervezetben szenvedett változásainak vizsgálatával foglalkozik; feladata az anyag változásain alapuló életműködéseket kémiai törvények alapján megmagyarázni.


Kezdőlap

˙