Emlék

olyan látható jel, mely bizonyos személyek v. események emlékezetét állandóan föntartja. Vannak emlékszobrok, siremlékek, egyes nagy nemzeti eseményeket, háborukat, ütközeteket, békekötéseket stb. megörökítő emlékek. Művészeti jelentőségük annak a népnek, a kornak műveltségi fokától függ, amely őket állította. E.-ek lehetnek egyszerü földhányások, emlékkövek, föliratok és a legpompásabb művészi alkotások. Az emlékek leggyakoribb, minden népnél és minden időben szokásban volt faja a siremlékek (l. ott). Egyes személyeket ábrázoló E.-szobrok voltak már az egyiptomiaknál is. A fáraók emléküket gyakran óriási szobrokkal örökítették meg. A görögöknél és rómaiaknál különösen szokásban voltak, kezdetben minden egyéni hasonlóság nélkül; a későbbiek már tökéletes képmások. Ismeretesek az olympiai győzők szobrai, melyek kezdetben csak eszményi alakok, utóbb képmások voltak. A középkorban kevés E.-szobrot örökítettek; ilyen pl. I. Ottó császár lovasszobra Magdeburgban és III. Konrád királyé a hamburgi székesegyházban. A renaissance korban az E.-szobrok fölállítása az egyéniség kultuszával függ össze; legnagyobbszerübb alkotások e nemben Gattamelata kondottiere (zsoldos csapat vezére) lovasszobra Páduában, Donatellotól; Coileoni kondottiere lovasszobra Velencében, Verocchiótól. A mostani korban emlékszobrok állítása általánosan szokás; mondhatni, hogy nincsen nagyobb város, melyek egyes személyek emlékezetét ne örökítenék meg többé-kevésbbé nagyszerü módon. Sok olyan E. is van, melyek egyes fontos eseményeket örökítenek meg, első sorban olyanokat, melyeknek emléke az illető helyhez füződik. Ilyen emlékek lehetnek épületek, szobrok, szoborcsoportozatok, obeliszkek, emléktáblák, diadalivek stb. Magyarországon a legkitünőbb ilyen emlékek: a Szabadságharc emlékszobra Aradon, Budapesten a Honvéd emlék, mindkettő Zala Györgytől és a m. tud. akadémia megalapításának emléktáblája Holló szobrásztól; József nádor szobra Halbig müncheni szobrásztól; gr. Széchenyi István szobra Engel Józseftől; Petőfi Sándor, báró Eötvös József, Deák Ferenc szobra Huszár Adolftól; Arany János szobra Strobl Alajostól; Marosvásárhelyt Bem tábornok szobra Huszár Adolftól; Székesfehérvárott Vörösmarty Mihály szobra, Győrött Kisfaludy Károly szobra Mátrai Lajostól. Az E. szó végre általában mindolyan művet jelent, mely valamely kor művelődési fokát jellemző módon tünteti föl. Vannak építészeti, szobrászati, festészeti emlékek; de emlékek pl. azok a régi szerszámok, fegyverek, ékszerek, edények is, melyek régi sirokban fönmaradtak.

Emlékbeszéd

l. Beszéd.

Emlékek

(lat.monumenta), szokott cime a régi irott leletek gyüjteményes kiadásainak, melyek történelmi, diplomatikai, irodalmi vagy legalább nyelvészeti szempontból nevezetesek; céljuk az, hogy a forrásokat közzétegyék, s azért rendszerint csak a tudósok kisebb köre a közönségök, kiadásukat is valamely tudós társaság eszközli. Németországban már 1819. megindult birodalmi támogatással a Monumenta Germaniae Historica c. nagyszerü vállalat. Nálunk legfontosabb ilyen cimü munka a Magy. Történelmi E. (Monumenta Hungariae Historica), melyet a magyar tudományos Akadémia történelmi bizottsága ád ki, s amely négy osztályból áll. u. m. okmánytárak (diplomataria), irók (scriptores), országgyülési E. (Monum. Comitialia) és diplomáciai E. (acta extra). Történelmi E. kiadásával, bár részben más cimek alatt, foglalkoztak az akadémián kivül Engel, Fejér György (a Codex diplomaticus 40 kötet), Horvát István, Szilágyi Sándor, Podhraczky József, Szalay László és mások. A nyelv-E. terén legnevezetesebb a Nyelvemléktár, melyet Volf György szerkesztésében szintén az akadémia ád ki.

Emlékérem

(franciául medaillon, l. a mellékelt képet). Igy nevezik azokat az érmeket, melyek nem arra voltak és vannak szánva, hogy mint pénz legyenek forgalomban, hanem oly célból készültek, hogy általuk és rajtuk nevezetes eseményeket és személyeket örökítsenek meg, vagy tegyenek emlékezetessé. Az E.-k keletkezése és előállítása a klasszikus ó-korba vezet, az uj-kor művészei már csak meglevő minták után dolgoztak mindössze is más irányban és más céllal. A görögöknél a külön emlékérmek használata még ismeretlen volt, forgalmi pénzeiken örökítették meg a kiváló történeti események emlékét. A római forgalmi pénzeken is igen gyakran találkozunk történeti tárgyu s a nyilvános élet nevezetesebb mozzanataira vonatkozó előállításokkal, de a római érmeknek már van egy csoportja, amelybe tartozó érmeknek megvolt ugyan a római pénzlábhoz arányosított sulyuk és egységük, de alakuk feltünő nagy volt, előállításuk nemesebb, kivitelük gondosabb és anyaguk majdnem mindig arany volt, ami mind arra mutat, hogy rendeltetésük is más volt, mint a többi érmeké. Eckel után ezeket medaillonoknak nevezik (l. o.).

A mai értelemben vett emlékérmek a reanissancenak köszönik eredetüket. Az E.-k bölcsője és sajátképeni hazája Olaszország, hol jeles festők, szobrászok és ötvösök foglalkoztak velök különösen a XV-XVI. sz.-ban s hoztak létre közülök sok igazi művészi beccsel birót. Az első emlékéremnek Carrara Ferenc, Padua uráét szokták tartani, melyet a XIV. sz. végéből, 1390-ből valónak tartottak, azonban ez az érem kétes s nagyon valószinü, hogy későbbi restituált érem, annál is inkább, mert e korai időben nagyon magában áll, s csaknem félszázad mulva kezdik készíteni a nagy öntött emlékérmeket, még pedig először Pisanus Viktor, veronai festő, kinek emlékérmein még inkább, mint festményein, látszik szabad felfogása; ezekben nyilatkozott realizmusa a legnemesebb formában. Követői közül egy sem érte utól. Ezután is csaknem két századon keresztül Olaszország adta az első rangu éremvésőket, kik közül nevezetesebbek: Mathäis de Pastis, Sperandeus, Andrea, Gian Christophoro Romano, Quarzalotti, Baldu, Joh. Marescotti, Cellini, Leone Leoni, Trezzo és Poggini Caraglio és Mosco, Abondios, Primavera. kik közül nem egy készített magyar vonatkozásu emlékérmeket is, különösen Abondio és Leone Leoni. Sokan közülök nemcsak olaszoknak, de külföldieknek is dolgoztak; l. Mátyás királyunk emlékérmei is olasz művészet termékei.

A XVI. sz.-ban Németországban egy sajátos külön stil fejlődik ki e téren. A német éremkészítők u. i. ötvösök, nem festők. Ezek az érmeket nem szabadon mintázták, hanem azoknak modelljeit puszpáng-fába vagy zsirlakőbe faragták, s az igy készült elő- és hátlapokat összeillesztve, homokkőmintába zárták s a felül hagyott nyiláson át öntötték a forma kivájt részeibe a fémet. A nyert öntvényt vésővel gondosan átdolgozták (cizellálás). Innen van, hogy minden egyes példány külön jelleggel és eredetiséggel bir; nem oly egyformák, mint a modern érmek, melyeknek formáját acélba vésik s aztán verik őket. Az E.-k készítésének e módja Németországban a fafaragásból fejlett ki egészen önállóan az olaszországitól, honnan csak a szokás származott át 1510 táján. A legrégibb emlékérmek rendesen egylapuak (p. nálunk: Schmidt Dániel, Redern és Kaiser Mátyás emlékérmei). A hátlapot redesen üresen hagyták, legfeljebb nehány sor irást véstek arra, mintegy magyarázatul az előlaphoz; kisebb cimerpaizsok vagy figurális előállítások csak 1526 táján kerülnek a háti lapra s ettől fogva azok bizonyos kiszabott formák szerint készülnek.

A famodellekbe néha feliratokat is véstek. A legrégibb viaszmodell 1569-ből való. A legjelesebb német viaszmintázok Knopf Henrik (Conterfeier in Wachs), Braun János Bertalan, Bossirer és különösen Braun, szül. Pfrundt Anna Mária, kiről azt mondják az egykoriak, hogy «im Wachspoussiren unvergleichlich geübt», a viaszmintázásban felülmulhatatlan. Csontból faragott mintákat csak a XVII. sz. tájékán kezdtek készíteni s akkor is ritkán. Kevés ilyen maradt ránk. Jeles e nemben Báthory Zsigmond csont-medaillonja Münchenben. Az E. anyaga rendesen bronz volt, s mert a vörös és sárga rezet az öntésre érdesnek találták, egy könnyebben folyó ötvényt, a harangércet használták (Glockenguss), mely 100 rész vörös réz és 20 rész horganyból állt eleinte, de később sokféleképp változott. A XV. sz.-ban használták az ólmot is cinkkel ötvözve, végül a tisztított rezet és a nemes fémeket. A jelesebb nürnbergi mesterek a XVI. sz. közepe táján az elő- és hátlapot külön öntötték s a két félt összeillesztették, oly vékonyra, hogy műveik trébelt munka (getriebene Arbeit) név alatt fordulnak elő; szokás volt ezen külön öntött elő- és hátlapokat apró kapcsokkal is összekötni. A technika haladásával a verés mindezen eljárásokat kiszorította. A verésnél a formákat acélba vésik s a meglevő mintával mechanice állítják elő az érmeket. Ezen eljárás kezdete a XVI. sz.-ba esik, ez időtájt kezdte Vittore Comelino, kinek jelesebb követői Benvenuto Cellini, Giovanni da Castel Bolognese, Alesandro Cesati (Greco) és mások. Németországban a XVI. és XVII. sz. az emlékérmek fénykora s különösen két nagy iskola dominál, t. i. Nürnberg és Augsburg iskolája, hol mindkét helyen a legjelesebb mesterek dolgoztak. Magas virágzásáról e művészeti ágat is a XVII. sz. nagy politikai válsága, a 30 éves háboru térítette le. Németország és Olaszország elejté az elsőséget e téren s utánuk Franciaország és Németalföld ragadta és tartotta meg a vezetést hosszu ideig. Mig az olasz E. arckép volt, melynek minden alá volt rendelve, addig a francia valóságos történeti dombormű s ez által lett az E. teljessé. A XVIII. sz. e művészet hanyatlásának kora. Franciaországban a forradalom idején a pénzverő műhelyt is bezárták, bár két jeles véső Dávid és Dupré épp ez időben dolgozik. A császárság korában ujra éled, megnyilik a pénzverő műhely s azt átviszik a Hôtel de monnaiesbe, hol ma is a Commission de monnaies et medailles ellenőrzése alatt működik.

A magyar E.-ket három osztályba sorozzák és megkülönböztetnek fejedelmi (melléklet l-4., 9, 10. sz.), (lásd a mellékelt 3. ábrát) személyi (melléklet 5., 8. sz.) (lásd a mellékelt 8. ábrát) és városi (melléklet 6., 7. sz.), (lásd a mellékelt 6. ábrát) E.-ket, külön csoportot alkotnak az erdélyi fejedelmek E.-i. Ezen E.-k világosan mutatják azon hatásokat, melyeknek hazánk az idők jártában ki volt téve, mert emlékérmeinket jobbára külföldi éremkészítők készítették. Hunyadi Mátyás neje, Beatrix, de még jóval előbb a magyar humanisták révén megismerkedik az olasz renaissance-szal s ennek művészei közül az éremvésőket sem hanyagolja el, erről tanuskodik az ő (melléklet 1. sz.) és neje emlékérme. (Lásd a mellékelt 1. ábrát). E korbeli E.-t tehát olasz művészek készítik s ez az olasz iskola dominál vegyes házi királyaink alatt, habár II. Lajos E.-in (melléklet 2.sz.) (lásd a mellékelt 2. ábrát) inkább a német iskola látszik. A Habsburgok uralma alatt mindkét iskola műveiből vannak emlékérmeink. A XVII. sz.-ban pénzverő helyeinken egy hazai éremvéső iskola működése látszik s ennek köszönhetjük emlékérmeink egyik legszebb sorozatát, t. i. a bánya- és kamaratisztek emlékérmeit (melléklet 5. sz.), (lásd a mellékelt 5. ábrát) de ez az iskola nem önálló s egészen az augsburgi és nürnbergi irányt műveli. Az erdélyi E.-k, János Zsigmond egylapu ólomemlékérmén és Báthory István E.-én kivül, melyek olasz mesterek művei, szintén a német iskola látszik, II. Rákóczi Ferencz E.-i pedig (melléklet 9., 10. szám) (lásd a mellékelt 9. ábrát), (lásd a mellékelt 10. ábrát.) a francia iskola legszebb termékei. Ugyancsak ez utóbbi iskolához tartoznak a későbbi Habsburg-uralkodók érmei, kik közül legtöbbet veretett Mária Terézia (melléklet 4. sz.). (Lásd a mellékelt 4. ábrát). Hazai éremvéső iskola csak a legujabb időben kezd fejlődni. A fejedelmi E.-k V. László egylapu érmével kezdődnek, a személyiek Galeottus Martaiussal, I. Mátyás humanistájával, s lenyulnak napjainkig. A városiak közül legérdekesebb és legnagyobb sorozatot a Buda visszavételére vert érmek képezik (melléklet 7. sz.). (Lásd a mellékelt 7. ábrát). Vannak még Attila és Buda fejedelmek emlékére készült emlékérmek is (melléklet 11. és 12.sz.), (lásd a mellékelt 11.ábrát), (lásd a mellékelt 12. ábrát) de ezek nem egyebek, mint a XVII. sz.-ban német éremkészítők által sok rosszakarattal s még több ügyetlenséggel komponált apokrif öntvények.

[ÁBRA] 1. I. (Hunyadi) Mátyás emlékérmének előlapja

[ÁBRA] 2. II. Lajos koronázására vert emlékérem 1544-ből

[ÁBRA] 3. II. Rudolf tojásdad emlékérme 1604-ből

[ÁBRA] 4. Mária Terézia emlékérme a selmeci bányavízszabályozás emlékére 1765-ből

[ÁBRA] 5. Henkel Sebestyén körmöci kamaratiszt emlékérme 1509-ből.

[ÁBRA] 6. Székesfehérvárnak a töröktől való visszafoglalása emlékére vert csegely 1602-ből

[ÁBRA] 7. Budának a töröktől való visszafoglalása emlékére vert érem 1686-ból

[ÁBRA] 8. Tököli Imre tojásdad gúnyérme

[ÁBRA] 9. II (Rákóczy) Ferenc egylapú, lemezes emlékérme

[ÁBRA] 11. Attila hun király emlékérme. XVII-ik századbeli koholt öntvény

[ÁBRA] 12. Buda hunn kitály emlékérme XVII-ik századbeli koholt öntvény

Emlékezéstan

l. Memotechnika és Emlékezet.

Emlékezet

(memoria), ama képessége az elmének, melynél fogva ami a tudatban egyszer volt, miután kiszorult belőle, mégis valahogy megmarad bennünk, adott alkalommal pedig ujra visszaidézhető a tudatba s mint olyan, mely már egyszer megvolt benne, felismertetik. Az E. tehát mind e három mozzanaton fordul meg; a tudat tartalmának a tudaton kivül való megmaradásán, visszaidézésén (reproductio) s ráismerésen. Csak ha mind a három mozzanat megvan, beszélhetünk E.-ről a szó szoros értelmében. Emlékezni valamire a. m. egy a tudatba visszaidézett tartalomra, mint már egyszer benne voltra ráismerni. Az E. mivoltának fölismerése e három mozzanat részletes ismeretét tételezi föl, amitől ma még messze állunk. A megmaradás maga rejtélyes ténye a lelki életnek. Mi történik az érzetekkel, képekkel, képzetekkel, ha a tudatból távoznak, milyen formában, módon maradnak meg, nem tudjuk. Bizonyos azonban, hogy az agyvelő nagy szerepet visz ebben, mert az agyvelő bizonyos részeinek megbetegedése (a szürke kéreganyagé) épp az E. részleges vagy nagyobb méretü elvesztésével jár. Ide tartoznak az afázia jelenségei is (l. I. kötet 122 l.), amidőn a beteg valamely fogalmat teljesen ismer, de a fogalmat jelző szót nem birja emlékezetébe visszaidézni. Az agyvelő állapotának nagy szerepe mellett szól az a körülmény is, hogy öreg emberek uj képzetekre nem tudnak emlékezni, de régiekre igen. A megmaradást elősegíti a gyakorlat s ismétlés; mennél többször idéztünk valamely tartalmat vissza a tudatba, annál könnyebben jő vissza, s mennél huzamosabban s erősebben vésünk valamit tudatunkba, annál jobban megmarad. Részben ezen alapszik a tanulás, melynek ez mintegy mekanikai talapzata. Helytelen azonban tudattalan E.-ről szólni, amidőn bizonyos mozgásokat, készségeket, ügyességeket tanulunk be, p. a járást gyermekkorunkban, a táncot, irást, olvasást stb. Mindezekben az esetekben társulásokat hoztunk létre. A gyakorlat ezt a társulást lassan-lassan egészen automatikussá változtatja s a tudattól egész függetlenné teszi. E.-ről tehát itt nincsen szó, mert könnyen semmi sem idéztetik vissza a tudatba. Hasonlót kell mondanunk az u. n. reflexmozgásokról, amidőn valamely szerv valamely ingerre, mely reá hat, a tudat minden közbenjárása nélkül, célszerü reakcióval felel (a szemhéjak mozgása, ha valamely test a szemet megközelíti). Hering odáig ment, hogy az E.-t az élő (szerves) anyag általános funkciójának mondotta, ami nem egyéb, mint egy meghatározott értelmü szónak egészen más értelemben való használása, de abból a célból, hogy egy ismeretlen jelenséget mint ismertet tüntessünk föl. Bizonyos, hogy az öröklődő ösztön s átalában az átöröklés jelensége meg nem érthető bizonyos fiziologiai társulások nélkül, melyek nemcsak megmaradtak, hanem át is öröklődtek, de ez a rejtélyes jelenség nem tévesztendő össze az emlékezet tudatbeli jelenségeivel, ami egészen más.

A visszaidézés.

A visszaidézés szorosan összefügg a társulás tényével (l. Eszmetársulás). A pszihologusok megkülönböztetnek ugyan közvetetlen visszaidézést közvetett visszaidézéstől, és csak az utóbbiról mondják, hogy a képzetet valamely volt társulatképzet idézi vissza, mig az előbbinél ilyen segítség nélkül «eszünkbe jut valami», vagy felujul valamely gondolat. Csakhogy mindez esetekben valószinü, hogy a segítő, társult képzetre, mely a másikat visszaidézi, figyelmet nem fordítunk, éppen mert a visszaidézett képzet jobban érdekel bennünket, vagy világosabb, mint a visszaidéző. Rendkivül fontos szerepet visznek a visszaidézésnél azok az érzelmek, melyek velük kapcsolatosak. Az érzelem képes visszaidézni, ami az érzelmet keltette, s hasonlóképen az érzelemkeltő magát az érzelmet. Minthogy az érzelem kifejezése és mértéke valami iránt való érdeklődésünknek, már abból is látjuk, hogy az érdeklődés mily nagy szerepet visz az emlékezetben. Ami iránt érdeklődünk, az mélyebben is vésődik tudatunkba, könnyebben is visszaidézhető. Az érdeklődés növeli a dolog iránt való figyelmünket, amely ismét a benyomást is mélyíti s a visszaidézést is könnyíti. Minél több képzettel társult valamely képzet, annál könnyebben lesz visszaidézhető. Mindezekből magyarázható, hogy a legtöbb embernek nem minden dologra nézve van egyaránt jó emlékezete; itt igen nagyok és változatosak a külömbségek. Általában arra vonatkozólag van jó emlékezetünk, amivel foglalkozunk, ami iránt tehát érdeklődünk s aminek, épp mert behatóan foglalkozunk vele, igen sok segítő társa van elménkben, de ebből nem magyarázható, hogy miért emlékszik valaki jobban számokra, más nevekre, ismét más inkább a nevek magán- vagy mássalhangzóira; ezek egyéni külömbségek, melyeknek oka a felfogás, elme, agyvelő ismeretlen sajátságaiban rejlik. A visszaidézés ténye is lehet külömböző; némelyeknek visszaidézett képzetei teljesek, máséi fogyatékosak; hű és hűtlen emlékezet; némelyiknek akkor jut eszébe valami, amikor kell, másnak mindig későn jut minden eszébe: készséges s nem készséges emlékezet. A megmaradást illetőleg is vanak ily formai különbségek: beszélnek könnyü s biztos memoriáról, olyanról, ki könnyen jegyez meg magának mindent s nem könnyen felejti el. Csakhogy aki könnyen tart meg mindent, gyakran könnyen is felejt, a benyomások nem vésődnek be mélyen. Aki «falja» a regényeket, azaz igen sok és változatos benyomást igen futólagosan érez, egyikre se fog pontosan visszaemlékezni. A visszaidézésben a legjobb segítő a dolog megértése. Amit világosan megértettünk, kapcsolataiban fölfogtunk, könnyebben idéztetik föl, mint ami össze nem függ. Értelmetlen szókapcsolatoknak megtanulása körülbelül tizszer annyi ideig tart, mint ugyanannyi logikusan összefüggő szóé. Némely embernek bámulatos az emlékező ereje. Mondják, hogy Themistokles 20000 athéni polgár nevét tudta, Scaliger 21 nap alatt könyv nélkül tanulta Homért, Mezzophanti 58 nyelvet tudott, Hugo Grotius a nagy Corpus jurist tudta könyv nélkül, Duse hosszu számsorokat, ha egyszer megnézett vagy hallott, könyv nélkül el tudott mondani. Ha bizonyos dolgok megjegyzése különösen nehéz, p. történeti évszámoké, ahol a szám és esemény belsőleg semmikép sem függnek össze, akkor bizonyos mesterséges társulásokat hozunk létre e képek visszaidézésére, amit külön rendszerekbe foglaltak, melyeknek neve mnemotechnika (l. o.)

A ráismerés.

A ráismerés annyiban a legfontosabb mozzanat az emlékezés funkciójában, mert rajta alapszik az én azonosságának tudata (tudom, hogy az vagyok, aki voltam, hogy én én vagyok), mig másrészt az én azonosságának tudata teszi lehetségessé a ráismerést (mert ugyanaz az én, aki most valamit tud, tudja, hogy ő volt az, aki azt már egyszer tudta és ez voltakép a ráismerés). A ráismerés tudata annyira az előbbiektől különálló mozzanata az emlékezetnek, hogy némelykor hiányozhatik, ahol pedig lenni kellene, s némelykor megvan, a hol nincsen helyén, más szóval, hogy két irányban is tévedhetünk a ráismerésnél; valamit ujnak tarthatunk, ami pedig már valamikor tudatunkban volt (reminiszcenciák, főleg zenészeknél, de egyebütt is, akaratlan plagium stb.), valamit réginek, amit pedig soha sem tapasztaltunk még. Mind a két eset mutatja, hogy a ráismerés az elmének külön aktusa, amelyben tévedhetünk is. Igen sok visszaidézéseknél a ráismerés sajátságos nézetét mellőzhetjük és mellőzzük is, p. a nyelv szavainak használatánál, előadásnál stb. stb., mert nem az a fontos ebben az esetben, hogy emlékszünk, hanem figyelmünket más körülmények (a gondolat helyes kifejezése stb.) inkább lefoglalják. Ha az öntudatban van hiba (lelki betegségek) a ráismerés is szenved, p. hipnotikus állapotokban, amelyekben a hipnotizált nem emlékszik éber állapotára, éber állapotában nem a hipnozisban történtekre, amint általában a lelki betegségekben, nagy lelki rázkódások alkalmával, az emlékezés igen sajátságos eltélyedésével és jelenségeivel találkozunk. (A részeg ember, kinek agyveleje fel van izgatva, felületes gyorsasággal idéz vissza gondolatokat; a vizbefuló egsz elmult életét látja maga előtt; megtörtént, hogy egy deliriumban levő asszony elkezdett latin verseket szavalni, amiket egyszer nála lakó diáktól hallott tanulni, de azóta régen elfelejtett stb.) V. ö. Ribot, Les maladies de la mémoire. 1883.

Emlékező tehetség

l. Emlékezet.

Emlékezzünk régiekről

a Pannónia ének kezdősora (melyet, mint legujabban Széchy Károly bebizonyította, Csáti Demeter irt). L. Ének Pannónia megvételéről.

Emlékhalmok

oly halmok, melyeken világosan meglátszik ugyan, hogy nem természetes alakulások, hanem emberi készítmények v. tisztán földből, vagy pedig földdel kevert kövekbe emelve; de a melyekben semmiféle temetkezésnek nyomait nem találjuk. Rendeltetésük alig lehetett más, mint a görög és római kenotáfiumoké, vagyis azon üres sirhalmoké, melyeket ezek a hazától távol elesett hősök emlékére emeltek.

Emlékirat

hivatalosan vagy ilyen formában irott kimerítő tudósítás vagy felvilágosítás akár állami, akár fontos magánügyről; nagyobbszerü értekezés is valamely tudós testülettől, p. akadémiától.


Kezdőlap

˙