Faeces

l. Ürülék.

Faecet

A fát száraz ledesztillálásnak vetve alá, olyan desztillátumot kapunk, amely idővel két rétegre oszlik. A felső vizes réteg a F., az alsó kátrányos a fakátrány. A F. barna, átható, füstszagu, savanyu folyadék. Sokféle vegyület elegye; legtöbb benne a viz, jelentékenyebb mennyiségben metilalkoholt és ecetsavat tartalmaz. E vegyületek mennyiség igen különböző aszerint, hogy minő fát használtak a desztillációhoz; igy p. a lombos fák ecetsavban dusabb desztillátumot adnak, mint a tülevelü fák. Metilalkoholból és ecetsavból 5-10 % szokott benne lenni. Kis mennyiségben, összesen 1-2 %, különféle zsirsavakat (propionsav, vajsav, valeriansav, kapronsav stb.), kevés acetont, végül fenolokat, kreosotot és alig ismert kátrányos anyagokat is tartalmaz. A legutóbb említett vegyületeknek köszöni a F. főképen antiszeptikus hatását. A F.-et faszesz (l. o.) és ecetsav ill. sói előállítására használják; továbbá mint konzerváló szert, de ételbe való ecetet is készítenek belőle. Az árubeli nyers F. (acetum pyrolignosum crudum) metilalkohol tartalmától többnyire meg van fosztva. Ezt ujból ledesztillálva a tisztított F.-et (Acetum pyrolignosum rectificatum) kapják. Mindkét készítményt erélyes antiszeptikus hatásánál fogva különösen régebben használták a sebészetben.

Faed

(ejtsd: féd), 1. János, skót festő, szül. Burley-Millben 1820., 1841 óta az edinburgi akadémián tanult. 1850. ismeretessé lett Shakspere és kortársai c. festménye, majd két rajzsorozata (A földmüves vasárnap estéje; A katona hazatérése) révén. 1864. Londonban telepedett le és azóta rendkivül gondos kimunkálásu és népszerü, de meglehetősen üres genreképeket fest, Ilyenek: A lövészünnepély, Ivás lóháton, Az erdész leánya, Goldsmith dolgozó szogájában, Pihenő, Az öreg kosárfonó, Az öreg kereskedő, Győzelem után, A költő álma. - 2. F. Tamás, az előbbinek öccse, szül. Burley-Millben 1826. Scott Valter barátjai körében Abbotsfordban c. képével 1849. az edinburgi akadémia tagja lett. 1855. nagy népszerüségre tett szert az Árva c. képével és ettőlfogva a romantikus-szentimentális iránynak hive is maradt; a szinezésben élénkségre törekszik, néha tulságosan is. Tárgyait a skót felföld népének és a munkásoknak életéből meríti; ilyen tárgyuak: A kézből a szájba, Az erdészleány, Miért hagytam el hazámat?, Lucy hibája. 1864 óta a londoni akadémia tagja, 1875 óta a bécsi akadémia tiszteletbeli tagja.

Faenza

az ugyanily nevü járás székhelye Ravenna olasz tartományban, a Lamone partján vasut mellett, püspöki székhely, (1881) 13998 lak., beleszámítva a Marini, San Giuliano és Imperatore külvárosokat is; különösen a XV. században virágzó, most már kevésbbé jelentős majolikagyártással, selyemfonással és szövéssel. F.-ről származik a fayence agyagáruk neve. A falakkal körülvett városnak arkádokkal környékezett és 1621-ből való szökőkuttal ékesített főpiacán van a San Costanzoról elnevezett székesegyház, a városháza, a Manfredik egykori palotája és a szép San Michele-templom. A nyilvános könyvtárt (26000 kötet) Keresztelő sz. Jánosnak Donatellotól származó szobra ékesíti. Toricellinek, a város szülöttének márványszobra szintén ékességéül szolgál a városnak. F. (Faventia) mellett 82. Kr. e. Sulla legyőzte Carbot, 542. pedig Totilas a keletrómaiakat. A város urai a középkorban sokáig a Manfredik, azután a pápa, később a velenceiek és 1509 után ismét a pápák voltak. V. ö. Zuccolo: Cronica particulare... di F. (1885).

Faes

Péter, hollandi festő, l. Lely.

Faesulae

igy nevezték régen Fieosole-t (l. o.).

Faex

(lat. a. m. üledék, alja, szemét; különösen többesszámban: Faeces, l. Ürülék.

Fafaragás

A képzőművészetek egyik ága, mely a fa műszaki tulajdonságainak megfelelően, forgácsoló szerszámokkal a fán vagy fából plasztikus formákat készít. A fafaragó művész szerszámai a fát megmunkáló rendes szerszámokon kivül még számos kisebb-nagyobb és különbözően alakított vésők. Régi időben minden szobrász egyuttal fafaragó is volt. Az ókor népeinél, még a görögöknél is, az istekeneket ábrázoló képeket fából faragták. A görögök a fafaragást is, ugy mint általában minden művészetet, Daidalossal találtatják föl. A művészeti fejlettség magasabb fokát érte el a középkorban, midőn a keresztény vallás megerősödésével és fölvirágozásának tetőpontján az építőművészettel egütt ez is a vallás szolgálatába szegődött és nagy mértékben hozzájárult a templomok belső diszítéséhez. Haználták azonban kastélyok, paloták diszítésére is. Virágzásának legmagasabb fokát a középkori F.-nak kórusi székeknél, a stallumoknál találjuk, melyekből az olasz, német, francia stb. templomokban különböző irányu remek példányok mai napig maradtak fönn. A stallumok remek alaki és ornamentális fafaragásához olasz és német templomokban még faintarso (l. Intarsia) és famozaik is járult diszítési elemek gyanánt. A kórusi székeken kivül a F. tárgyai még: szent szobrok, gazdag oltárok, keresztelő medencék, szentélytartók stb. templomi berendezések is voltak. Az utóbbi tárgyakat gyakran szinesre festették v. bearanyozták. Nevezetes fafaragó-művészek voltak Olaszországban a XV. és XVI. században: Giuliano és Benedetto de Majano, Baccio d'Agnolo, Stefano da Bergamo és a de Marchis család; Németországban a két Syrlin, Veit, Stosz, Hans Brüggemann stb. A világi butorzatnál is mindinkább szerepelt a F., amiről a Nyugoteurópa nagy muzeumaiban levő szebbnél-szebb és nagyszámu gazdagon diszített butorok, egyes fönmaradt falburkolatok és mennyezetek fából tanuskodnak. A barokk izlés korában is még nagyban virágzott, végre azonban a rokokó korában az olcsóbb stukkó szorította ki. Legujabb időben, az iparművészetek fellendülésével a F. is megint virágzásnak indult, de főként csak a műasztalosság szolgálatában, melynek kiegészítőjét képezi. Önálló művészipar gyanánt csak elvétve találjuk egyes nevesebb mestereknél, mint p. Frullini-nál Olaszországban, Schönthallernél Bécsben és nehány müncheni mesternél. V. ö. Lessing L. F., Holzschnitzereien des XV. und XVI. Jahrhunderts (Berlin 1892). A drága, igazi műértékkel biró kézi faragást a műasztalos és a diszműgyáros néha mesterséges uton készült faragványokkal pótolja. A fafaragványok utánzása már igen régi keletü, de jelentőségre még csak a legujabb időben vergődött.

Fafehérje

(növ.), a farétegek külső fehér része (alburnum), l. Farészlet.

Fafene

rákfene (növ.), általában a fák törzsének meg az ágnak az a betegsége, midőn a fatest egyik helyén az évgyürük tovább nem képződnek, gyakran a hely pusztára feltáródik és lassanként pusztulni kezd, mire a seb a környékén lassanként keletkező kiforradás következtében mint daganat jelenik meg.


Kezdőlap

˙