Filoxénia

(gör.) a. m. vendégszeretet.

Filozofia

(gör.) a. m. a bölcseség szeretete. Innen származott a magyar bölcsészet elnevezés is. Eleinte a görög szó a dolgok megismerésére irányuló hajlamot jelent. Hérodotnál fordul először elő, aki Krözussal azt mondatja Szolonnak: «Hallottam, hogy filozofálva sok országot bejártál szemlélődés végett», azaz nem gyakorlati célok végett, mint rendesen az utazók. Tudomány megnevezésére először tán Pythagoras használja, legalább ő róla mondják, hogy nem bölcsnek, hanem a bölcseség barátjának mondotta magát, mert csak isten bölcs. Socratés már határozottan ebben az értelemben alkalmazza a szót; Platon «Apologiájában» is mondja Socratés, hogy ő talán bölcs, ami az emberi bölcseséget illeti, de ez vajmi kevés, valósággal csak isten nevezhető bölcsnek. Kezdetben tehát a F. szó nemhogy fenhéjázó mindentudást, hanem ellenkezőleg: a tudás szeretetével együtt az emberi tudás korlátozottságának tudatát is kifejezi. Platónnál s Arisztotelésnél a F. a tudományt általában jelenti, de mindkettőnél van szükebb értelemben vett F. is, mely főképp metafizikai kérdésekkel foglalkozik. Ez időtől fogva a filozofián a speciális tudományoktól különböző, többé-kevésbbé egyetemes tudományt értenek, mely a létről általában, a létezőnek mivoltáról, értékéről, céljáról szól, s az ember erkölcsi mivoltának megismerését is magában foglalja. A filozofiának e vonatkozását az erkölcsiségre, az ember egész valójára a magyar «bölcs» is magában foglalja. A bölcs ember nemcsak tudós, nem is első sorban az; elméleti belátása kihat egész valójára, az életben való magatartására, erkölcsiségére. A bölcs ember nemcsak tudja az igazságot, hanem gyakorlatban követi is.

Minthogy azonban a F. feladatát sokféleképp határozzák meg, sőt némelyek egészen fölösleges v. pedig igen kevés értékü szellemi foglalkozásnak mondják, szükséges, mielőtt beosztására és történetére futólagos pillantást vethetünk, pontosabban megállapítanunk fogalmát és feladatait. Valamely tudomány fogalmát, illetőleg feladatát mindenekelőtt tárgya határozza meg. A F. tárgya mint láttuk, kezdetben a világ tudományos, nem vélekedésen, kinyilatkoztatáson alapuló megismerése volt. A munkafelosztás szükségessé tette, hogy ezen az óriási feladaton többen osztozkodjanak, a munkafelosztás irányát pedig az határozta meg, hogy a tudás bizonyos tárgyai lazább összefüggésben voltak a többiekkel s ezért könnyebben is lehetett a többiektől elkülönítve vizsgálni. Igy vált ki legelőször a F.-ból a matematika, az asztronomia, nyelvtan stb. a kiválás e folyamata a tudományos élet kifejlődésével mind erősebb lett. A külső természetre vonatkozó tudományok közül a mi korunkban már egyet sem számítanak a F.-hoz, és a szellemi életre vonatkozók közül is mind több önállósította magát. Legujabban a lélektant is sokan természettudománynak tekintik s aszerint művelik. A lélektan egyes részei, főleg az érzékek tana, tényleg szorosan összefüggnek az élettannal s élettani ismeretek nélkül nem tárgyalhatók. Ujabban azért leginkább a logika és ismerettan, a metafizika és etika tekintetnek mint a filozofia főbb részei; mig az esztétikát némelyek az etikával tárgyalják, mások külön filozofiai tudományként művelik, ismét mások pedig külön, de nem filozofiai tudománynak tekintik. Comte Ágost, az u. n. pozitivizmus alapvetője a F.-t egyáltalán nem tekinti külön tudománynak és csak hat elméleti tudományt ismer: a matematikát, asztronomiát, fizikát, kémiát, biologiát és szociális tudományt. A kérdés az, vajjon van-e a F.-nak külön tárgya, azaz olyan tárgya, melyet az egyes tudományok nem foglaltak le, v. ha ilyen nincs, van-e külön módszere, mellyel a tárgyak más ismeretére tesz szert, mint a többi tudományok az ő módszerükkel. Az utóbbit, a külön filozofiai módszert, vallja a F. egyik nagy iránya, az. u. n. spekulativ bölcselet, mely Hegelben érte el kulminációját, a maga alapelvéül. Külön filozofiai módszernek tekinthetjük a racionálizmus eljárását, mely a tapasztalattól független, tiszta okoskodás utján akar objektiv igazságokat kideríteni. Kant ez eljárás ellen fordul, de utána Fichte, Schlegel, Schelling fejlesztették azt a módszert, melynek Hegel adta meg végleges formáját, az u. n. dialektikai módszert, mely voltakép nem egyéb, mint az abszolut ész belső fejlődésének formája. Csakhogy e F.-i módszer ellen azt hozzák fel, hogy logikai jogosultsága kétséges; nem tanít közönségesen alkalmazható észbeli eljárásokra, kiváltságos adománynak tekintik. Továbbá kiemelték, hogy magában tehetetlen is uj igazságok kitalálására, inkább elburkolva adja a közönségesen logikai módszerek eredményeit. Nem is igen érthető, hogy az egységes emberi elme hogy oszolhasson alsó és felső ismereterőre. Ha még meggondoljuk, hogy a dialektikai módszer utján alkotott filozofiai rendszerek összeütközésbe kerültek a tapasztalati módszerek megállapította igazságokkal, mindenesetre igen problematikus értékünek tünik föl az az álláspont, mely a F.-t, mint tudományt, egy külön filozofiai módszerre akarja alapítani.

De az az álláspont is, mely a F.-nak külön tárgyakat tulajdonít, sulyos kifogásokkal találkozik. Mindazok a tárgyak, melyek a tapasztalat körébe esnek, tapasztalati tudományok tárgyai; ezekre nem tarthat számot a F. Azok a tárgyak pedig, melyek nem a tapasztalat körébe tartoznak, megismerhetők-e? Kant kizárta őket a F. köréből. Szerinte isten, a lélek, a mindenség: a tudás számára elérhetetlen eszmék, más uton közeledhetünk feléjök, de tudni nem tudhatunk róluk semmit, jóformán azt sem, hogy vannak-e. Mindenesetre tekintetbe veendő, hogy még azok is, kik Kant nézeteiben nem osztoznak, vajmi keveset állapítanak meg e tárgyakról, s kétséget sem szenved, hogy a F., ha csak ezekre a tárgyakra szorítkozik, alig különböztethető meg a teologiától, melynek ugyancsak ezek a tárgyai. E szerint a F.-nak nincs se külön módszere, se külön tárgya, melynek alapján mint tudomány konstituálhatná magát. Hátra van ugyan még az ismerettan, azaz az ismeret taglalása, megismerése, mely külön tárgyát képezhetné a filozofiának, mellyel egy tapasztalati tudomány sem foglalkozik s mely bizonyos tekintetben mégis valamennyire vonatkozik, mert hiszen minden tudomány az ismereterő szülöttje; de kérdeznünk kell, vajjon az ismerettan elkülönítve az egyes tudományoktól, tárgyalható-e s ha igen, vajjon ily speciális tudomány, minő az ismerettan volna, bitorolhatja-e a F. nevét, melyen mindig egyebet értettek, mint egy külön tárggyal foglalkozó egyes tudományt?

Ha figyelmesen vizsgáljuk a F. történetét, kitünik, hohy a F. minden időben egy oly szellemi szükséglet kielégítésére szolgált, melynek az egyes tudományok soha nem tehettek eleget s melynek jogosultsága, noha a F.-nak nem ád sem uj tárgyat, sem uj módszert, elvitázhatatlan. Az egyes tudományok mindig csak részeit adják a tudásnak, nem az egész tudást. E részek egységgé való összekapcsolása pedig mellőzhetetlen követelménye az emberi elmének, mert hiszen a világ, melyet a tudományok segítségével meg akarunk ismerni, egy, hasonlóképen az igazság is, mely után a tudományok utján törekszünk, ugyancsak egy lehet. Amire az egyes tudományok tanítanak, azt egymással meg kell egyeztetni, egymásra vonatkoztatni, egységbe foglalni s ennek a törekvésnek képviselője a F. Ennyiben mondhatni, hogy a F. a tudományok tudománya, a tudományoknak tudássá való összefoglalása, az egy igazság utján való törekvés. Tehát bizonyos tekintetben igen is van tárgya, t. i. az egy igazság, a tudományok összeegyeztetése, egybekapcsolása, a tudás rendszeresítése; s van módszere is, t. i. ez egységesítésre szolgáló elmebeli eljárások kiképzése. Itt tünik ki, hogy miért számítják az ismerettant a F.-hoz. Nem mert speciális tárgya a F.-nak, hanem mert az ismerő elme vizsgálata okvetetlenül hozzátartozik az egész emberi tudás rendszeresítéséhez. Az a kifogás, hogy a F. feladata igy meghatározva igen szép, de soha végre nem hajtható, nem jő tekintetbe. Igaz ugyan, hogy az egyes tudományok se befejezettek, s ennélfogva még kevésbbé lehet befejezett a tudományok egybekapcsolása; de minden tudomány feladata voltakép ideál, melyet el nem érünk soha, de amelynek megközelítésére épp az ideál kitüzése ad ösztönt s irányt. A F. feladata is ideál, de ideálja oly elmebeli munkának, mely hozzátartozik az ismerethez, mely nélkül ez könnyen eltévelyedhetne s elvesztené a fölfelé törekvés ösztönét. Maga Comte is, pozitiv F.-t konstituál, mely nem egyéb, mint az egyes tudományok alapelveinek egybefoglalása. A F. tényleg minden időben egyetemes tudomány volt s a német spekulativ F. tulkapásai után ismét régi tradícióihoz tér vissza, melyek értelmében az egyes tudományokkal benső kapcsolatát fentartván, az emberi tudás rendszeresítésén fáradozik.

A F. részletes felosztása függ ama részletezett feladattól és fogalomtól, melyből az egyes filozofusok kiindulnak. Az előbbiekből általánosságban következik, hogy a filozofiának egyik része a természettel, másik része a szellemmel fog foglalkozni, mert az összes tudományok általánosságban legkényelmesebben ebbe a két osztályba sorozhatók. Ehhez a legtöbb filozofiai rendszerben hozzá fog egy olyan rész járulni, mely a megismeréssel foglalkozik. Ezt a hármas felosztást ismerjük meg abban a legelterjedtebb s legrégibb beosztásban, mely a filozofiát logikára, metafizikára s etikára osztja. A logika foglalkozik a megismerés feltételeivel, a metafizika a létezővel általában és az etika a szelleminek legsajátosabb jelenségével, az erkölcsiséggel. Ehhez hozzáteszik még némelyek az esztétikát, mely a szelleminek egy másik sajátos jelenségével, a széppel, illetőleg az esztétikai érzésekkel s ezek tárgyaival foglalkozik. Ismét mások az esztétikát összekapcsolják az etikával egy tudománnyá. Ide sorolják némelyek a lélektant is (pszikologia), mely a lelki jelenségek megismerését tüzi ki céljául, csakhogy napjainkban mind erősebbé válik az az áramlat, mely a lélektant mint speciális tudományt a természettudományok közé sorozza; kétséget sem szenvedhet azonban, hogy a lélektan még abban az esetben is közelebbi kapcsolatban marad a F. voltaképi feladatával, s igy ha nem is a F.-nak külön része, de bizonyára a filozofusok tudománya. Az egyes osztályok nevei s albeosztásai a különböző rendszerekben sokfélék. Némelyek összefoglalják a logikát az ismerettannal, mások elkülönítik a kettőt egymástól; a logika neve gondolkodástan is, az ismerettané noëtika, dialektika stb. A metafizika ontologia is, a lét tana. Az etika és esztetika mellé némelyek a pedagogiát, politikát, észjogot stb. is sorolják, részint mint alkalmazott tudományokat, részint mint az etikának egyes ágazatait.

Álláspontok.

A F.-i álláspontokat rendesen valamely elvi különbség szerint szokás elnevezni és igy keletkezett az a tömérdek sok «izmus», mely a különböző álláspontok, rendszerek, irányok jelzésére szolgál, de ritkán egészen meghatározott értelmü. Csak nehány főbbeket említünk. Legtágabb értelmü jelszó az idealizmus; ezzel azokat a renszereket jelzik, melyek valamely módon az ideák, eszmék méltóságát, becsét minden fölé helyezik. Ily értelemben Platon filozofiája az első nagy idealisztikus rendszer. Minthogy az ideák ilyetén megbecsülése összefügg egy ideális, az anyagtól különböző valónak az elismerésével, azokat a rendszereket is, melyek ily ideális valót vagy első helyre tesznek, vagy egyedül létező valónak mondanak, szintén idealisztikusoknak nevezik. Sok ilyen rendszer van; e tekintetben a legkövetkezetesebb a Hegelé. Ezekkel szemben állnak a realisztikus rendszerek, melyek való világ alatt inkább csak az anyagot értik, amely álláspont következetes keresztülvitelében azután pontosabban materializmusnak neveztetik. Vannak közvetítő rendszerek, melyeket reálidealisztikusoknak is neveznek. A platoni eszmék, illetőleg a fogalom értékére és valóságára vonatkozik a nominalizmus és realizmus elnevezése, mely a középkorban nagy filozofiai harcra adott alkalmat. Az idealizmussal még összefügg az a nézet, mely a lelki életet egy külön anyagtalan (immateriális) valóból (spiritus) magyarázza: spiritualizmus. A megismerés eredetére vonatkoznak a következő kifejezések: Akik a tiszta gondolkodásban keresik minden igazi tudás forrását: racionalisták; akik ezzel ellentétben az érzékekből származtatják e tudást: szenzualisták; akik a tapasztalatból magyaráznak mindent: empiristák; a racionalizmus érintkezik az idealizmussal, spiritualizmussal; a szenzualizmus és empirizmus a materilaizmussal, de a kapcsolat nem szükségszerü. Akik a megismerés világát csak puszta jelenségnek tekintik: fenomenalisták, az ellenkező táborban levők ismerettani tekintetben realisták. Kant azt a követelést támasztotta, hogy mielőtt valamit állítunk a világról, előbb az ész megismerő erejét kell kritika tárgyává tennünk; akik ezt elmulasztják: dogmatikusok, mig Kant a maga álláspontját kritikainak, a maga rendszerét kriticizmusnak nevezi. Ugyancsak ő alkotta ezeket a terminusokat: transscendens filozofia, mely a tapasztalat körét tullépi, mig a maga filozofiája, mely az ismeret vizsgálata alapján megállapítja, mennyire terjed a tiszta ész ismerete, transscendentalis filozofia. Kant filozofiájának ama része, mely az a priori ismereteket tárgyalja, e név alkotására adott alkalmat: apriorizmus, mellyel szemben áll a tapasztalati tudás: aposzteriorizmus. A tudás lehetőségében való elvi kételkedés: skepticizmus. A tudás elérése nem a tudományos gondolkodás közvetítésével, hanem valamely közvetetlen rejtélyes intuició alapján: miszticizmus. A világnak egységes valóként való magyarázata: monizmus, ennek egyik fajtája, mely az isten fogalmát a világéval azonosítja: panteizmus; ezzel szemben áll a dualizmus, mely az anyagot megkülönbözteti a szellemitől, mig azok a rendszerek, melyek a valók számtalan sokaságából magyarázzák a világot, a pluralizmus nevét nyerték; ilyen az atomizmus, ilyen Leibnitz monadizmusa. Azt a filozofiai spekulációt, mely külön filozofiai módszerrel él, általában spekulativ F.-nak nevezik, ezzel ellentétben áll az ujabban pozitivizmusnak nevezett irány, mely a F.-nak voltaképp csak az egyes tudományok eredményeinek összeállítását hagyja meg, annak a feladatnak az összezsugorítását, melyet mi is a F. feladataként ismertünk fel. Ha a pozitivizmus a való világ megismerésének lehetetlenségét mondja ki: agnoszticizmus. Az igazság fogalmának teljes kiküszöbölése: a filozofiai nihilizmus, egy teljesen negativ, filozofia- és tudományellenes gondolkodás képtelen szülöttje.

Története.

A F. története előadja ama kisérleteket, melyek a filozofia feladatának megoldására történtek. E kisérletek sorozatának egyes tagjai összefüggnek egymásból fejlődnek, éppen ezért mint történeti fejlődés momentumai igazi történeti tárgyalás tárgyai lehetnek. Szemére hányják ugyan a filozofiának, hogy a filozofusok, nem ugy mint a többi tudományok művelői, kik folytatják az előzők által megkezdett munkát, mindig egészen elülről kezdik a munkát, teljesen ledöntik, amit az előzők építettek és éppen ezért igazi fejlődésről a filozofia történetében nem lehet szó. Akik ezzel a szemrehányással illetik a F.-t, elfelejtik, hogy a F. mint rendszer, azaz mint egységes elveken nyugvó épülete az egész tudásnak, szükségkép igy fejlődik. Aki rendszeresít, azaz egységes terv szerint rendezi a tudás anyagát, kénytelen a maga terve, a maga elvei szerint építeni, nem használhatja föl az előzők tervét és ennyiben ujból kezdi a munkát; de ez nem zárja ki, hogy a maga terve készítésénél föl ne használja a tervezet munkájának fejlődését és föl ne használja az épületköveket, miket elődei kifaragtak. A F. történeti fejlődése különbözik más tudományokétól, de fejlődés ez is.

A F. történetéből ki szokás zárni a keleti népek F.-ját, mert náluk filozofia s vallás még oly benső kapcsolatban vannak, hogy a F. tudományos jellege nem fejlődhetik eléggé. Ezeket mellőzve, a F. történetét három nagy korszakra osztani: A görög F. történetére, a keresztyén F. történetére, mely a patrisztikát és skolasztikát foglalja magában, végül az ujkori F. történetére, melyet ismét négy korra oszthatni, 1. a renaissance fejlődése, 2. a XVII-XVIII. század filozofiájára, Bacon és Descartestól kezdve Kantig, 3. a Kant-Hegelig terjedő korszakra, 4. a legujabb korra. Minthogy az illető nevek alatt részletesebb ismertetés található, itt csak a nagy összefüggés kiemelésére szorítkozunk.

A görög F. története három főkorszakra osztható. Az első Thales-től kezdve Socratesig terjed; a második Socratestől Aristotelésig; a harmadik az Aristotelés utáni filozofiát foglalja magában. Az első korszakban a F. főtárgya a világ magyarázata; ide tartoznak az ioniai természetbölcselők, Pythagoras és iskolája, az eleaiak s az ugynevezett ifjabb természetbölcselők. Az ioniak közül a nevezetesebbek: Thales, Anaximander, Anaximenes. Mindegyikük keresi azt az ősanyagot, melyből a világ lett s mig Thales azt tanítja, hogy minden vizből lett, addig Anaximander határozatlan ősanyagot vesz föl, Anaximenes pedig a levegőből származtat mindent. Ezekkel szemben Herakleitos egy ősanyag létét tanítja ugyan, mely szerinte a tűz, de nagyobb figyelmet fordít a levés folyamatára, melyet ebben a formában fejezett ki: Minden folyik (változik). (L. az illető neveket). Pythagoras nagy iskolát alapított, mely nemcsak tudományos, hanem erkölcsi, vallási és politikai jellegü is volt. Ez iskola filozofiájának egyik főtétele az volt, hogy a dolgok lényege a szám. Ide tartoznak Philolaus, Eurytos, Kebes, Architas, Hippasos, Hippodamos stb. Az eleai iskola szerint a mindenség egy és változhatatlan; mig Herakleitos azt tanítja, hogy minden folyton változik, az eleaiak épp ellenkezőleg, a változást csaló látszatnak mondják. A főbbek: Xenophanes, Parmenides, Zeno és Melissos. Az ifjabb természetbölcselők részben az eleaiakhoz szítanak; ők is a valónak változhatatlanságát tanítják, de közvetíteni kivánván az eleai és az előbbi iskolák között, nem egy ily változhatatlan létezőből indulnak ki, hanem a létezők sokaságát tanítják, melyeknek változó viszonyaiból magyarázzák a dolgok változását, levését és enyésztét. Ide tartozik Empedocles és Anaxagoras, kik az anyagi való mellett szellemit is fölvesznek; Empedocles a szeretetet és gyülöletet, mig Anaxagoras már az isteni észt teszi a világ rendező hatalmává. Ide tartoznak az atomisták is, Leukippos és Demokritos, kiknek filozofiája az első rendszeresebb materialisztikus rendszer. Az első és második korszak közt mintegy átmenetet képez a szofisták mozgalma, kik a különböző rendszerek ellentétéből a tudás vizsgálata utján akarnak szabadulni. E vizsgálat eredménye náluk bizonyos szubjektivizmus, a mennyiben a tudás objektiv értékét tagadják. A főbbek: Protagoras, Gorgias, Hippias és Prodikos. Sokrates-szel kezdődik a görög F. fénykora, a rendszeresebb bölcselkedés, mely a fogalom formáján alapszik, a fogalmat tekinti a tudás vágső formájának és az erkölcsi, anyagi világ felfogásának alapjául teszi. Ide tartozik az ókori F. három legnagyobb alakja: Sokrates, Platon, Aristotelés (l. o.) Az Aristotelés utáni korszak főjellege inkább ismerettani és erkölcstani; a főkérdések, melyek a filozofiát érdeklik: melyek az ismeret igazságának kriteriumai és mikép éljünk, oly kérdések, melyek a fénykorban sem kerülik el a figyelmet, de később inkább dominálnak. Aristotelés tanítványai, az u. n. peripatetikusok, többnyire természettudományi és erkölcsi problemákkal és Aristotelés műveinek magyarázatával foglalkoznak (Theophrast, Eudemos, Aristoxenes, Ariston, Andromakos, Aegaei Alexander, Aphrodisiasi Alexander, Porphyrius stb.) A stoikusok (Zeno, Kleanthes, Chrysippus, Diogenes, Seneca, Epiktetes, M. A. Antoninus stb.) rendszerében az erkölcstan a fő; az élet legfőbb célja és java az erény, mely a boldogsághoz vezet; ezzel szemben az epikureusok (Epikur, Aristippos, Apollodorus, P. Lucretius Carus stb.) a boldogságot vallják az élet főcéljának, a boldogságot az élvezetben (kéjben), az erényt az élvezetek helyes mérlegelésében keresik. E filozofiai gondolatok különböző elegyedéseken mennek át az eklektikusok-nál, mig a skepticismus egyetemes kételkedésével a tudásról egyáltalán lemond. A skeptikusok főbbjei: Pyrrhon, az u. n. középső akadémia filozofusai és a későbbi akadémikusok Aenesidemostól kezdve. Az eklekticizmus egyik főhive a római világban Cicero. A F. e lemondásaival szemben állást foglal a későbbi teozofiai filozofia, amely a miszticizmus utján akarja a tudásba vetett hitet föléleszteni. Ide tartoznak: a zsidó-görög filozofusok, az ujpythagoreusok és az ujplatonikusok. A keleti vallások befolyása a görög filozofia e korszakában mind erősebben érvényesül. Az elsőkhöz tartozik Philon, a következőkhöz tyanai Apollonius, az utolsókhoz pedig, kik nagy rendszeres műveket alkottak: Ammonius Sakkas, Plotinos, Jamblichos, Proklus stb. Az uj platonizmus az utolsó nagy görög filozofiai rendszer.

A középkorban a F.-i gondolkodás tárgyait leginkább a vallás teszi ki. A középkori F. első korszakában, a patrisztikában, a kapcsolat teologia és filozofia közt oly benső, hogy alig különíthetők el egymástól, mig a skolasztikában a filozofia a teologia szolgájává válik, azaz a teologia dogmáit akarja tudományosan igazolni. A patrisztika két korszakra osztható, melyet a nicaeai zsinat (325) választ el egymástól. Az elsőben F. és teologia jóformán egy; a másodikban az alapdogmák megállapításával a F. inkább a dogmák igazolására irányuló külön tudománnyá válik. Amabban a főalakok az apostoli atyák, a gnosztikusok, az apologeták: Justinus Martir, Tatianus, Athenagoras, Theophilos és Hermias; Irenaeus és Hippolitos, Tertullian, Sabellius, Arius és Athanasius, alexandriai Clemens és Origenes, több latin egyházi tanító, Minucius Felix, Arnobius és Lactantius. A nicaeai zsinat után a F.-i gondolkodás főleg a hitelvek filozofiai megokolásán fáradozik. Ide tartoznak Origenes követői, a nyssai Gergely s mások, mig Ágostonban a patrisztika a legmagasabb pontot éri el.

A skolasztika első korában az egyház tanítása egybekapcsoltatik Aristotelés logikájával s ujplatonikus eszmékkel; ez a korszak a IX. sz.-tól a XIII. sz.-ig tart; a második korszakban a skolasztika teljesen kifejlődik, majdnem egyeduralkodóvá válik a művelt világban s Aristotelés rendszerét a legbensőbb kapcsolatba hozza az egyház dogmáival, habár nem hiányzik ellentétes, a filozofia felszabadítására irányuló mozgalom sem. A zsidóknál és araboknál hasonló módon szolgálja Aristotelés rendszere a teologiát. A skolasztika első vezérfia Johannes Scotus vagy Erigena, aki után kitört a nagy harc a nominalizmus és realizmus közt. Realizmus alatt itt Platon ama nézete értendő, hogy az egyetemes (a fogalom) az egyes tárgyaktól külön, függetlenül van, létezik s az egyes tárgyak előtt van, amit igy formuláztak a középkorban: universalia ante rem; ez a legszélsőbb realizmus; mérsékelt realizmus az az aristotelési felfogás, hogy az egyetemes, az univerzáliák léteznek ugyan, de csak az egyes tárgyakban, universalia in rebus. A nominalizmus ellenben azt tanítja, hogy csak az egyedek vannak, a fajok és nemek pedig csak szubjektiv összefoglalásai a hasonlóknak, azonos fogalom (conceptus) alapján, mellyel a hasonlókat gondoljuk, és azonos szó alapján (nomen, vox), mellyel a hasonlókat, tulajdonnevek hijjával megnevezzük. A nominalizmus, ha a fogalom szubjektivitását hangsulyozza: konceptualizmus, ha pedig a szó azonosságát: szélső nominalizmus, melynek formulája: universalia post rem (Ueberweg). A nominalizmus rendszeresen csak a XI. sz. második felében jutott érvényre, a legnevezetesebb nominalisták Roscellinus, kinek legtekintélyesebb ellenfele Canterbury-i Anzelm (l. o.). Franciaországban a realizmus képviselője champeaux-i Vilmos. A nominalizmushoz közel áll Abelard (l. o.). A XII. sz. más skolasztikusai, Petrus Lombardus, clairvaux-i Bernát (l. o.). Alanus, dinanti Dávid (l. o.) s mások. Az egykori arab és zsidó filozofiát l. e nevek alatt. Midőn Aristotelés összes művei s a héber meg arab aristotelikusok iratai elterjedtek Európában, a skolasztika továbbfejlődésnek és átalakulásnak indult. Némelyek a panteizmus felé kezdtek hajolni, mire az egyház részéről erős reakció indult meg, mely eleinte Aristotelés ellen is irányult, kit a panteizmus gyanujába kevertek; e gyanu eloszlásával azonban az aristotelizmus a platonizmus fölött teljes győzelmet aratott. Most szigorubban, mint azelőtt különítették el a teologia naturalist (természetesen teologia) a teologia revelatá-tól (kinyilatkoztatott teologia) s csak az előbbi tartozott a filozofia körébe. Az első, ki az egész Aristotelés-féle rendszert a teologia szolgálatába szegődteti: Halesi Sándor; tanítványa Bonaventura (l. o.) mint misztikus, inkább Platonhoz hajlik; bollstädti Albert (l. o., Albertus magnus) az egész arist. rendszert rendszeressen földolgozza, aquinói Tamás-ban (l. Tamás) a skolasztika legteljesebb kifejlődését éri; Duns Scotus (l. o.) a tomistákkal szemben a skotisták iskoláját alapítja, mely iskolának jellemző vonása a hitelvek filozofiai megokolásába vetett bizalom feloszlatása; Scotus hisz a hitelvekben, de nem annyira az észbeli okokban, melyekre a skolasztika alapítja őket. Ennyiben benne a skolasztika feloszlásának kezdeményezőjét láthatjuk, habár a skolasztika végcélját ő is teljesen magáévá teszi. Tamás és Scotus kortársai közt nevezetesebbek: Petrus Hispanus, Raymundus Lullus, Occami Vilmos megujítja a nominalizmust, nem küzd az egyház tana ellen, de közömbös iránta s némikép függetlenné teszi magát tőle. A későbbi skolasztikusok között még említésre méltók: Buridan János, Marsilius Inghen, D'Ailly-i Péter s mások. Közben Németországban sajátságos miszticizmus fejlődött ki, melynek kezdője Eckart (l. o.) mester, akinek iskolájából származtak a mélységes gondolkodásu Tauler János, Suso vagy Seuse Henrik, a német teologia c. mű ismeretlen szerzője és Ruysbroek János. (V. ö. Ueberweg II.)

Az ujkor első szakaszában a F. keresi a szabadulást az egyházi tanítás uralkodása alól, az önálló független kutatás utján. A humanizmus tágabb látókört nyit meg a műveltek előtt, a régi műveltség termőcsirái megelevenednek, Aristotelés háttérbe szorításával Platon filozofiája nyer nagyobb jelentőséget. Az ujabb platonisták közt főleg Gemistos Plethon, Bessarion és Marsilius Ficinus válnak ki. De magát Aristotelést is jobban kezdik érteni, mint a skolasztika korában. E mellett az ó-kor más filozofusai is találnak követőkre, Telesius-ban a görög természetbölcselet, Gassendi-ben Epikur, Montaigne-ban, Charron-ban az ó-kori skepticizmus. A protestantizmus eleinte Aristoteléshez vezeti vissza a teologia tudományos képviselőit. A legnagyobb fontosságu azonban a filozofia uj fejlődésére a természet és a szellemi élet önálló vizsgálata, mely eleinte fantasztikus és zavaros világnézletek alkotására ád alkalmat, de csakhamar a filozofia teljes átalakulásában nyilvánul. Nicolaus Cusanus (l. Cusa) még teozofiai elemekkel elegyíti filozofiáját, hasonlókép Paracelsus, Cardanus, Campanella és a legnevezetesebb köztük Giordano Bruno (l. Bruno); a protestánsoknál Böhme (l. o.) tulnyomóan vallási befolyások alatt áll. De a XVI. sz. végén s a XVII. sz. elején az angol Bacon (l. o.), a francia Descartes (l. o.) végkép megállapítják az uj F. tudományos, minden idegen tekintélytől független jellegét s ezekkel nyilik meg az ujkori F. második szakasza.

E szakaszban két nagy iránya a gondolkodásnak válik ki s nyer nagy filozofiai s kulturai jelentőséget, a racionalizmus s empirizmus. A racionalizmus a tiszta gondolkodás utján gondolja az igazságot elérhetőnek, az empirizmus a tapasztalatot tartja a tudás alapjának, a tapasztalat határait minden tudás határainak. Ezekkel szemben fejlődik a skepticizmus, amely a tudás biztosságát egyáltalán kételkedéssel illeti, mig más irányok a racionalizmus és empirizmus egyesítésén fáradoznak. Az empirisztikus irány Angliában keletkezik és Angliában találja mindvégig legnevezetesebb képviselőit. Az uttörő itt Bacon, akihez Hobbes csatlakozik, de ugyanakkor Angliában a régibb irányoknak is akadnak hivei, Herbert of Cherbury-ban s a cambridge-i iskolában (Cudworth). A racionalizmus megalapítója Descartes, ki nagy hatással van kora gondolkodóira, még azokra is, kik küzdenek ellene, mint Pascal. Descartes rendszeréből ágazik ki Geulinx okkazionalizmusa, és Malebranche miszticizmusa is egyenesen Descartes-ból indul ki. A racionalizmus legkövetkezetesebb képviselője az ujkori panteizmus leghatalmasabb hirdetője: Baruch de Spinoza, ki a német Leibnitz gondolkodására is döntő hatással van. Leibnitz a racionalisztikus irány utolsó nagy alakja, ki az a közben igen hatalmassá vált empirizmussal keresi, de nem találja a kiegyezést. Locke nagy munkájában az emberi értelemről az empirizmus oly hatásra tesz szert, mely alól senki többé nem vonhatja ki magát. Berkeley (l. o.) az empirizmusnak sajátságos oldalhajtása, empirisztikus előzményekből idealisztikus világnézethez jut el. Az angol moralisták (Cumberland, Shaftesbury, Hutcheson és mások) is keresik a tapasztalati alapot. Legkövetkezetesebb kifejlődését éri el az angol empirizmus Hume Dávidban, aki az empirizmusnak végső következményeit a skepticizmusban vonja le. Ezalatt Wolff a XVIII. sz.-ban Leibnitz F.-áját népszerüsítette és rendszeresítette, s uralkodóvá tette a német egyetemeken, de hazáján tul is. Mint rendesen, ha egy korszak végét éri, a racionalizmus és empirizmus korszaka is a XVIII. sz. közepén eklektikus gondolkodást szül, mely inkább népszerüségre, mint az elvek tisztaságára s következetességére törekszik. Franciaországban a XVIII. sz.-ban a szenzualizmus talál követőkre, s nagytehetségü irodalmi képviselőkre Condillac-ban, Helvetius-ban, Diderot-ban, d'Alembert-ben, mig La Mettrie s Holbach a tiszta materializmus rendszeres képviselői.

Kant-tal kezdődik az ujkori F. harmadik szakasza. Kant az előbbi rendszerekkel szemben, melyeknek dogmatizmust hány szemükre, mindenekelőtt az emberi ismeret eredetét, körét és határait vizsgálja s kettős eredményhez jut; először ama negativ eredményhez, hogy az eddigi metafizika tárgyait az ész nem ismerheti meg, azután ama pozitiv eredményhez, hogy az emberi ismeret a tapasztalat körére szorítkozik, de tapasztalaton egészen mást kell érteni, mint az empiristák, t. i. a tapasztalat megalkotása részben az értelem műve, mely a maga tulajdon formái segítségével alkotja meg a világ képét (l. Kant). Korszakalkotó Kant nemcsak emez ismerettani, hanem etikai és esztétikai nézeteivel is. Bámulatos az a termékenység, mellyel Kant rendszere uj rendszereket szült. Fichte, Schelling és Hegel a Kant-féle rendszer idealisztikus elemeit fejtették tovább, Herbart inkább a realisztikus elemeket. De ezek csak a főbb alakok, kik körül a filozofusok egész raja, főleg Németországban, nagy tevékenységet fejtett ki. Az irodalomra főleg Schiller révén hatott Kant, mig Jacobi, Hamann és Herder mint ellenfelei érezték hatását. Maimon, Beck és Bardili átmenetet készítenek elő Kant, Fichte, Schelling és Hegel között. Fichte tanítványai közt nevezetesek: Reinhold, Schlegel Frigyes, ki a romantikus iskola filozofusa s széles medret ás a filozofiának az irodalomba vezetésére. Schelling főleg a természetbölcseletre van nagy hatással, Oken, Nees von Esenbeck, Burdach Oersted, Steffens, Berger és mások. Ide tartozik Baader és Krause is. Hegel, a modern racionalizmus leghatalmasabb képviselője, páratlan hatással volt a német filozofiára, de mindenütt, nálunk is buzgó követőkre talált. A Hegel-féle iskola nem nagyon hosszu ideig virágzott, de oly elterjedt volt, mint egy ujabb filozofusé sem. Kant-ból indul ki Schleiermacher is, kinek jelentősége főleg valási téren keresendő, noha a F. majdnem minden ágában termékeny, eredeti és erős elmének bizonyult. Végre Kantból indul a korunkban nagy népszerüségre jutott Schopenhauer is, ki a Kant-féle idealizmust (fenomenalizmust) sajátságos metafizikával (az akarat a világ lényege) és a kor egyéb tendenciáival megegyező pesszimizmussal kapcsolja egybe. Beneke is említést érdemel itt, ki főleg a lélektan terén szerzett filozofiai érdemeket.

Ezzel már részben a negyedik korszakba tévedtünk, a mint általában a két utolsó korszaknak egymástól való elválasztása bajos. Németországban Hegel halála után (1831) egy ideig még a hegeli rendszer uralkodott, de két irányra oszolva, ortodoxra vagy jobb oldalra, mely a teologiához szított, mig a bal oldal, az ifju hegeliánusok, inkább a panteizmushoz közeledtek. Amazok közt találjuk Gablert, Bauer Brunot, emezek közt később ez utóbbit is, Rugét, Feuerbachot és Strauszt. Rosenkranz, Erdmann Ede a közepén állnak. A két hires szociálista: Lassalle és Marx Károly ugyancsak Hegelből indult ki. A F. történetirói közt a legnevezetesebbek Hegel iskolájából indultak ki, Zeller, Erdmann, Fischer Kuno. A legnagyobb német esztétikus, Vischer is Hegel tanítványa. Hegel ellenfelei közt találjuk Weissét, Fichte J. H.-t, Ulrivit és Trendelenburgot. Az utóbbi Aristotelés nagyeszü kommentátorja és a maga gondolkodásában is tőle indul ki. Herbart követői közt figyelmet érdemel Drobisch, Steinthal, Lazarus, Zimmermann, Thilo, Strümpell. Schleiermacher tanítványai közt nevezetesebbek Brandis és Ritter, Beneke hatással volt Ueberwegre, a filozofia történetének nagytudományu képviselőjére. Legujabban igen sokan ismét Kanthoz térnek vissza, igy a materializmus kitünő történetirója Lange Albert Fr., Cohen Hermann, Liebmann, részben a nagy természettudós Helmholtz és Du Bois Reymond is. Az ujabb materializmus főképviselői Moleschott, Büchner, Vogt, Czolbe. A természettudományokból kiindulva a modern filozofia egyik legkiválóbb képviselője Wundt. Kimagaslik Lotze Herman, ki Leibnitzhoz rokon s a legszélesebb tudás alapján, szép nyelven, összefüggő filozofiai világnézlet alkotását kisérlette meg Mikrokozmosában. Fechner Tivadar Gusztáv, a pszichofizika megalkotója érdekes panteisztikus rendszernek is szerzője, mig Hartmann Ede «A tudattalan filozofiája» c. művével kisérletet tett Schopenhauert megegyeztetni Hegellel. A modern filozofia egyik érdekes pozitivisztikus képviselője Dühring Jenő. Mindezek még nem értek meg történeti tárgyalásra.

Franciaországban a XIX. sz. elején egy eklektikus-spiritualisztikus iskola uralkodott, melynek vezérei Royer-Collard és Cousin, mig Comte «pozitiv» filozofiai rendszert alkotott. Cousin tanítványaihoz tartozik Bouillier, Ravaisson, Rémusat, Saisset, Janet, J. Simon, kik a filozofia története körül szereztek érdemeket. Kant befolyással volt Renouvier-re, Hegel Renan-ra és Taine-re is. Nevesebb filozofusok még: Vacherot, Ribot, Guyau. Belgiumban a német Krause tanítványa Tiberghien.

Angliában Kant után indult a skót Hamilton Vilmos. Az erkölcstan terén az utilitarianizmus hive Bentham. A pozitivizmus nevezetes képviselői a kitünő logikus és nemzetgazda Mill John Stuart és Lewes. Közel áll hozzá, de főleg Darwin-ból merített ösztönt a jelenkor legnevezetesebb angol bölcselője Spencer Herbert. A módszertan terén kiválnak Whewell, Boole, Jevons, Whately, Shute, Bradley. Hegel befolyása alatt van Stirling. Berkeley követője Collins, Fraser. A történet terén nagynevüek: Whewell, Lewis, Grote, Buckle, Draper.

Olaszországban ujabban élénk mozgalom észlelhető a filozofia terén is. Rosmini-Serbati idealisztikus irány képviselője, hasonlókép Gioberti, amint általában Hegel és Kant buzgó követőkre találtak olasz földön (pozitivisták: Villari, Gabelli, Ardigo, Cesca, Turbiglio, hegelisták: Mariano, Vera, Spaventa stb., kantisták: Cantoni, Tocco).

Spanyolországban mérsékelt skolaszticizmust találunk (Balmes), Portugáliában: szenzualizmust (Ferreira), Svédorszgában élénk filozofiai mozgalom észlelhető, melynek képviselői Höger, Grubbe, Geier, Boström. Dániában nevezetesek: Kierkegaard és Nielsen, ujabban Höffding, Norvégiában: Monrad, Hegel követője, ugyszintén Lyng is. L. még Magyar filozofia.

Fils

a Neckar jobboldali, 62 km. hosszu mellékvize, a württembergi Donau-kerületben ered és Plochingennél torkol.

Fils

(franc., ejtsd: fisz), fiu; F. aîné de l'Église, az egyház legidősb fia, a francia királyok cime; F. de l'homme, II. Napoleon, reichstadti herceg cime.

Filstich

János, evang. szász tanár és iró, szül. Brassóban 1684 nov. 9., megh. u. o. 1743 dec. 18. Tanult Brassóban, Gyulafehérvárt és N.-Enyeden, azután a német egyetemeket látogatta meg, jelesen a halleit (1707), hol a nagyhirü pietista lelkész és tanár, Frankenél nyert ellátást, a lipcseit (1709), a jenait (1710-1712). Hazajőve Brassóban lett tanár s itt működött haláláig, a teologia és történelem tanításával foglalkozva. Munkái: Schediasma historicum de Walachorum Historia (Jena 1743); Briefe an den Professor Schulze in Halle (1741-1743). De különösen becsesek a nemzeti muzeum levél- s a brassói gimnázium könyvtárában őrzött kézirati művei, melyek az oláh nép, Oláhország, Erdély s az erdélyi reformáció történelmére vonatkozólag tartalmaznak becses adatokat.

Filtrálás

filtrum, l. Szürés.

Filtron

(lat. philtrum), szerelemital, melyet babonából arra a célra használtak, hogy a másik nemben szerelmet költsenek. Ilyen italok készítéséről a tesszáliai nők voltak hiresek. Volt azonban olyan szerük is, mely arra szolgált, hogy az igy támasztott szerelmi lázt elöljék. A római császárok idejében egy szenatus-konzuli határozat az ilyen szereket mérgeseknek nyilvánította és eltiltotta.

Filtsch

1. János, lelkész és iró, szül. Nagy-Szebenben 1753., megh. u. o. 1836. Erlangen- és Göttingában tanulva, tanító és lelkész lett Nagy-Szebenben, azután főlelkész Nagy-Disznódon, Szász-Orbón és Nagy-Szebenben. Érdeme, hogy Schlözert ösztönözte alapvető munkájához: Kritikai gyüjtések az erdélyi németek történetéhez, és hogy ehhez az anyagot nyujtotta. Az erdélyi Vierteljahrschrift kiadását megindította, szerkesztője és legszorgalmasabb munkatársa volt.

2. F. József Vilmos, iró és politikus, született Brassóban 1844 okt. 17. 1880. hosszabb ideig tartózkodott Texasban. Szülővárosában mint hirlapiró szerzett nevet. Jelenleg országgyülési képviselői. Művei közül említjük: Kronstadt u. Umgebung (1886).

Fimbria

(lat.) a. m. rojt; fimbriatus a. m. rojtos.

Fimbria

1. Gaius Flavius F., konzul Kr. e. 101-ben, utóbb provinciája zsarolásával vádolták, de fölmentették. - 2. F. Gaius Flavius, Cinna párthive, Kr. e. 86-ban legátus volt a Mithridates ellen küldött L. Valerius Flaccus konzul seregében, melyet Byzantionban föllázított s a konzul meggyilkolása után győzelmesen vezérelt a pontusi király ellen; midőn azonban Sulla 84-ben megjelent Kisázsiában és Mithridates-szel békére lépett, F. katonáitól elhagyva Pergamumba menekült s itt Aesculapius templomában egy rabszolgával leszuratta magát. - 3. F. Flavius, az előbbinek testvére, 82-ben Norbanus alatt küzdött Sulla ellen s orgyilkosságnak esett áldozatul.


Kezdőlap

˙