Gargarizma

(gör.), másként gargarizáló v. toroköblítő viz, olyan gyógyszer, melynek segélyével a torok bejáratának, a manduláknak és a garat nyálkahártyájának leöblítését és feláztatását eszközöljük az ismert módon (hátrahajtott fejjel lassu kilélegzést végezve). Rendesen összehuzó szerek (tannin, timsó, szalicilsav, citromsav, borkősav), vagy klórsavas kálium, v. salviából stb. készült oldat v. tea van a G.-ban, melyhez még mézet, szirupokat, saccharint, aromás folyadékokat is szokás tenni.

Gargaron

most Sarikis, az Ida, most Kas-Dagh hegy főcsúcsa, Troaszban; magassága 1670 méter. A csúcson Homér szerint Zeus szentélye volt.

Gargiolli

(ejtsd: gardsolli) Károly, olasz iró, szül. Firenzében 1840 jan. 24., megh. 1887. aug. 9. Volt több helyen tanár, majd 1845. Provveditore centrale a közoktatásügyi minisztériumban s mint ilyen működött később Anconában, Pedanoban és Padovában. Olasz irók kiadása és önálló munkák által szerezte irói nevét, ezenkivül fordította franciából Pape-Carpantier Mária munkáját: Del metudo naturale nell' integnemanto primario (Vicenza 1873, Firenze 1879). Kiadta apja, G. Berolomo hátrahagyott munkáját is: Studj sol parlare degli Artigiani in Firenze (Firenze 1875, 1882).

Garhval

(Gurhwal, Gurwhal), ország Kelet-India É-i s a Himalája középső részében, Tibet, Bisszahit fejedelemség, Szirmur, Dera-Dun és Kemaun, az é. sz. 31° 20' és 30°2' között. Északi részei rendkivül magasak; ezekben emelkedik az Ibn Gamin (7753 m.), a Kidarnath (6928 m.), a Dsamnutri (6310 m.); Tibetbe az Ibn Gamin-hágó (6220 m.) vezet át. D-i részei széles és alacsony völgyekből állanak, amelyek termékenyek. Az európai gabonanemüek és olajos magvak a főtermékek. A Gangesz és Dsumna forrásvidékei ezen országban vannak. 1315-ig Nepalhoz tartozott; ekkor a brittek függetlenítették és ennek fejében egy részét az ÉNy-i tartományokhoz, Kemaon kerülethez csatolták; ennek területe 14 245 km2, (1891) 345 629 nagyobbára hindu lak. és Szrinagar főhellyel. A többi része G.-nek brit hübérállam, a felső Dsumna és az Alaknanda közt 10 826 km2 területte és (1891) 241 242 lak., Tihri főhellyel.

Garibald

Bajorország első hercege, ki az Agilolfingok nemzetségéből származott (560 v. 553-590.). Neje, Waldrade, Wacho longobárd királynak leánya s Theubald frank királynak özvegye volt. E házasságból származott Theudelinde, aki 589. Authari longobárd királynak, ennek halála után pedig Agilulf torinoi hercegnek nejévé lett. V. ö. Riezler, Geschichte Baierns, I. Büdinger. Österr. Gesch. I.

Garibaldi

József, olasz szabadsághős, szül. Nizzában 1807 jul 4., megh. Caprera szigetén 1882 jun. 2. Korai ifjuságában a szárd hajóhadba lépett és már akkor is kitünt lélekjelenete és higgadtsága által. Mind az akkori ifju nemzedék, ugy G. keblében is lobogott a szabadság és az egységes Itália utáni vágy, mely őt Mazzini zászlaja alá vezette. Résztvett az 1833. és 1834-iki politikai összeesküvésekben és midőn a Mazzini által létesített 1834. republikánus kisérlet dugába dőlt, a szárd kormány G.-t is halálta itélte, ki ekkor Franciaországba menekült, ahol Marseilleben mint házi tanító kereste kenyerét. 1835. a tuniszi bej tengerészetében vállalt állást, 1836. pedig a délamerikai Rio Grande do Sul, majd Montevideo köztársaságok zászlaját támogatta, a braziliaiakat több izben megverte és különösen a San-Antonio melletti 1846 febr. 8-iki ütközetben mutatta tekintélyes katonai tehetségét. Mihelyt arról értesült, hogy Olaszországban a szellemek feltámadása közeleg, Annitának (délamerikai születésü nejének) és néhány hivének kiséretében elhagyta Montevideót és 14 évi számkivetés után Genovába hajózott. Itt azonban keserü csalódásra ébredt. Károly Albert szárd király visszautasította szolgálatait, Radetzky pedig már-már elnyomta a lombardok felkelését. Mindazonáltal G. önkéntes csapatával néhány kisebb győzelmet vivott ki, de az aug. 9. kötött fegyverszünet után svájci területre kellett visszavonulnia. G. erre a római köztársaság (Mazzini) szolgálatába lépett és nemcsak a parlamentben buzgólkodott az olasz egység érdekében, hanem a csatatéren is. Róma elbukása után 3000 önkéntessel az É-i Abruzzokba huzódott, hol lángelméjének számos jelét adván, sokáig dacolt az osztrákokkal. Midőn ezek végre San-Martinónál teljesen bekerítették, maroknyi hadát feloszlatta, ő maga pedig nejével együtt szerencsésen kisiklott üldözői kezéből. Azután Ravenna vidékén bujdosott egy ideig, miközben hű nejét elragadta a halál. Regényes kalandok után végül Chiavariba érkezett, hol a szárd kormány letartóztatta és a következő alternativa elé állította: börtön avagy kivándorlás. G. az utóbbira határozta el magát és Tuniszba vitorlázott, melynek ura azonban a francia konzul tiltakozása folytán nem merte őt szolgálatába fogadni. A dologról értesített szárd kormány pedig Maddalena szigetére internálta, hol G. 1850-51. szegényesen, vadászat- és halászatból élt, 1851. másodszor indult Amerikába, hol három évig előbb New-Yorkban mint gyári munkás, majd a Csendes-oceánon mint hajóskapitány és vállalkozó némi vagyont szerzett, mellyel azután visszatérése után 1854. Caprera felét megvette. Öt évet töltött e jóformán lakatlan kis szigeten, csakis családjának és a gazdaságnak szentelve idejét, mignem az 1859. évi szabadságharc hirére rögtön felcserélte az ekét a karddal. Viktor Emánuel szárd király (Cavour sürgetésére) tábornoki rangra emelte és a déli Tirolba rendelt vadászok fővezérévé tette. G.-ban oly elemi erővel égett a hazafiság lángja, hogy nem tudta bevárni a franciák megérkezését, hanem nyakra-főre átkelt embereivel a Ticino folyón és Urban osztrák tábornok hadosztályát Varese és San-Fermo mellett merészen megtámadta. Mindkét ütközetben ő győzött; erre azonban az osztrákok megemberelték magukat és G.-t körülfogták. Szerencséjére a francia-szárd fősereg érkezett a döntő pillanatban segélyére. A kiszabadult G. ezentul is mindig az elővédet vezényelte, de azután északra fordulván, a Garda-tő balpartján a déli Tirolba vezető szorosok megvivásához fogott. Eközben értesült a villafrancai fegyverszünetről (jul. 11), mely őt is, mint annyi más olasz hazafit a legnagyobb elkeseredéssel töltötte el. Haragból otthagyta a szárd hadsereget és miután az a terve sem sikerült, hogy Közép-Itáliából vezethessen önkéntes hadat Róma ellen, tiltakozott a parlamentben Nizza és Szavoja átengedése ellen és azután Caprerára vonult vissza.

A zürichi béke dacára a megoldásnak indult olasz kérdés feltartóztathatatlanul tovább haladt megvalósítása felé. És ezzel felvirradt G. fénykora. 1860. márc. Sziciliában kitört a forradalom (l. Ferenc 10); a királyi csapatok a városokban és a sürübben lakott vidékeken ugyan helyreállították a nyugalmat, a felkelők azonban a hegyekbe vonultak vissza s onnan guerilla-háborut vivtak a király csapatok ellen, egyuttal azonban az akkor részben már felszabadított Olaszország népeitől segítséget kérve. Több sziciliai és nápolyi menekült G.-t kérte fel, hogy ő indítsa meg a sziciliai és nápolyi népnek segítségnyujtását. G. ennek megfelelt s már május 6. Genovában hajóra szállt 1064 emberrel és 4 ágyuval. A kis sereg vezérkari főnökéül Garibaldi hazánk fiát, Türr Istvánt, volt piemonti ezredest szemelte ki. G.-nak csak ugy sikerült észrevételenül Sziciliába jutni, hogy Genovából előbb Afrika felé vette utját s igy megkerülve Sziciliát, délfelől közeledett a szigethez; május 11. vetett horgonyt Marsalánál s rögtön a sziget belsejébe Salemi vidékére vonult, ahol (május 14.) 3000 felkelővel egyesült. A következő napon elindult Palermo felé. Utközben legyőzte az elébe küldött Londi kir. tábornokot 3500 emberével Calatifimi-nél s máj 26. Palermo előtt érkezett meg; a királyi helyőrség a várost makacsul védte s csak hosszu küzdelem, véres utcai harcok után, amelyekben hazánkfia, Tüköry őrnagy is elesett, kapitulált a város kir. parancsnoka (jun. 6.) Palermoban G. mint diktátor minisztériumot nevezett ki, a sziget kormányzására vonatkozó rendeleteket bocsátott ki s azután Messina felé indult. Milazzónál ismét egy kir. dandár (5000 ember) akarta utját állani, de G. 3600 emberével visszaverte a támadókat s azt estefelé Palermoból megérkezett erősbítésekkel a milazzói régi váracsot megadásra kényszerítette s azután Messinába sietett, ahol a kir. csapatokat részint az erődbe való hátrálásra, részint a messinai szoroson való átkelésre kényszerítette. E közben Felső-Olaszországból folytonosan érkeztek még önkéntesek, ugy hogy aug. elején már 6000 garibaldista táborozott Messina mellett a világítótorony környékén, a Scylla partjain. Már aug. 6. éjjel Bixio tábornok 330 önkéntessel halászcsónakokon kelt át a tengerszoroson, mig egy hadihajóvá átalakított gőzös a kir. hajóhadat s a legközelebbi erődöt foglalkoztatta, miközben a hajó összes hajósaival másfélórai harc után el is merült. Bixio a hegyekbe vetette magát s ott szervezte a kalabriai népfelkelést; G. pedig - egyelőre csak 5000 emberrel - aug. 19. szintén átkelt, Regiót (di Calabria) megtámadta és - ugyan nagy veszteségek árán - el is foglalta; ekkor is több magyar esett el, köztük Száraz nevü főhadnagy, aki az alpesi vadászoknál szolgált. A királyi csapatok Miletonál gyülekeztek, G. további előnyomulásakor azonban a Nápolyból jövő erősbítések elé vonultak észak felé; utközben e seregrész folytonosan körül volt véve részint G. csapatai, részint a kalabriai népfelkelők által, ugy hogy végre az éhségtől kimerülve, Soveria di Manellonál 19 ezer ember lerakta a fegyvert. Ezentul a felszabadító sereg feltartóztatlanul sietett Nápoly felé, hogy szept. 7. bevonult; ugyanekkor a király s a nápolyi helyőrség Capuába vonult vissza, még pedig oly sietősen, hogy az állam pénztárában volt 7 millió tallért sem vitték magukkal. Szept. 19. 25 000 önkéntes volt Caserta körül összpontosítva, s onnan Capua felé nyomult, ahol a király ekkor már 34 000 embert gyüjtött volt össze. Okt. 2. a királyi sereg megtámadta G.-nak a Volturno folyó mögötti hadállását, amelyben 25 000 önkéntes állott. G. eleinte csak igen nehezen védhette meg hadállását s csakis este felé kényszerítette a királyiakat a visszavonulásra. E csatában 185 magyar huszát Darbay őrnagy vezénylete alatt sikerrel támadta meg a kir. sereg két zászlóalját s a magyar légió gyalogsága (160 ember) is bátran fogadta a királyi lovasság támadását, mely alkalommal két tisztje (Fliegl és Kanyuk) is elesett. A csata oly közel vivatott Capuához, hogy helyenként a vár ágyui is támogatták a királyi sereg működését. Az a körülmény, hogy G. fiatal csapatai a királyi sereg legjobb csapatait (gárdák, svájciak, németek) nyilt terepen vivott rendes csatában is megverték, rendkivülien lehangolta a kir. sereg tisztjeit és legénységét, és miután ezenkivül ekkor az északról Nápoly felé siető piemonti sereg is már a Volturno völgybe érkezett meg, a királyiak Capuában csak helyőrséget hagytak és Gaëtába vonultak vissza, mire G. okt. 8. serege jobbszárnyával a Volturnon átkelt (az elővédet - az 1. olasz zuáv zászlóaljat - ez alkalommal Kápolnai vezette) s Capua ostromlását kezdte meg; a nápolyi arzenálból hozott várvivó lövegeknek 48 órai működtetése után, nov. 2. Capua kapitulált. G. nov. 7. Viktor Emánuel király oldalán vonult be ismét Nápolyba, hol a lakosság a királynak hüséget esküdött. G. harmadnapra letette diktátori hatalmát s visszavonult Caprerára. Nem fogadott el semmi kitüntetést, még az «Olaszország első polgára» cimet is visszautasította.

A képviselői mandátumot azonban nem merte visszautasítani, de nagyon ritkán jelent meg a parlament ülésein. A 60-as évek elején a magyar emigrációval folytatott alkudozásokat egy ujabb felkelés és szabadságharc ügyében és az akkori népdalok hiven tükrözik vissza a beléje helyezett reményeket és bizalmat. Ámde az olasz viszonyok sem alakultak kivánságai szerint és végre 1862. nem tudott már többé nyugodt maradni. Jun. 28. megint Szicilián termett, hol önkénteseket toborzott és nyiltan bevallott szándéka szerint az egyházi állam és Róma felszabadítására készült. III. Napoleon császár fenyegetésére az olasz kormány eltiltotta ugyan ettől a tervtől, de G. mindazonáltal aug. 25. átkelt Kalabriába. De az olasz királyi csapatok már aug. 25. önkénteseit Aspromonte hegy tövében megtámadták és legyőzték, a jobb lábán sulyosan megsebesült G.-t pedig foglyul ejtették. Egy ideig a kormány La Spezziában és Palmeira szigetén fogva tartotta, de azután (dec. 19.) azon föltétel alapján szabad lábra helyezte, hogy visszamegy Caprerára, honnan a következő években csak egyszer (1864) távozott, amidőn Angliát meglátogatta, melynek kormánya és népe valóságban bálványozta.

Az 1866-iki osztrák háboru küszöbén (május 5.) G. Viktor Emánuel rendelkezésére bocsátotta kardját, ki ót 20 zászlóalj önkéntes élére állította. A rövid hadjáratban nem nyilt azonban alkalma, hogy régi hirnevét ujabban igazolja. 1866. őszkor harmadszor kisértette meg az örök város felszabadítását. A cirkáló olasz és francia hajók figyelmét kijátszva, kis ladikon szökött el Capreráról Civita-Vecchiában és azután a fia, Menotti által toborzott önkéntes csapat élére állott. Miután okt. 23-án 3000 pápai katonát Monte Rotondónál legyőzött, okt. 26. Rómába szorította őket vissza és a nevezett hegyen erősített tábort ütött. Arra a hirre, hogy a III. Napoleon által a pápa segélyére küldött hadsereg a Civita-Vecchiában kikötött vakmerően elébe ment Failly tábornoknak, kivel nov. 3. Mentana mellett megütközött. Ebben a csatában azonban a tulnyomnó erő és különösen a chassepot-lőfegyverek pusztító hatása alatt nagy vereséget szenvedett és elfogatott. Az olasz kormány közvetítése mellett nemsokára visszatérhetett magányába. Három évi pihenés után, miközben a felkelt lengyeleket és görögöket is manifesztumaiban morális támogatásban részesítette, még egyszer (és utoljára) vont kardot, ez izben a franciák érdekében, kik Sedán után III. Napoleont letették és a köztársaságot kiáltották volt ki. A francia ideiglenes kormány nagyon örül megérkezésének, de az akkori szörnyü demoralizációban nem nyujthatott neki diszkardnál egyéb segélyt. Mindamellett G. a Dijon táján folytatott guerilla-háboruval meglehetős kárt tett a németekben és önkéntesi egy német zászlót is elvettek egy pomerániai ezredtől; Manteuffel előnyomulását azonban és ezzel kapcsolatban Bourbaki hadseregének teljes romlását G. sem tudta feltartóztatni. Nemsokára maga is beleunt a reménytelen helyzetbe és a vezényletről lemondott. 1871. febr. Nizza lakói hálából a bordeaux-i nemzetgyülésbe választották; G. elfogadta a mandátumot és részt is vett néhány gyülésben. Három év multán (1874) Rómában az olasz parlamentbe választották és ezóta Rómában is időzött hosszabb ideig és le is tette az alkotmányra az esküt. Az olasz királyság által neki felajánlott évi ditációt (100 000 lirát) csak sok rábeszélés után a fiainak zilált anyagi viszonyára való tekintetből fogadta el. Rómában közegészségügyi tervekkel foglalkozott, igy a Tiber szabályozásával és az elposványodott Campagna kiszárításával. De most sem tudván megbarátkozni a parlamentáris pártélettel és fondorlatokkal, 1879. megint szigetére vonult vissza. Három év mulva megint Rómába ment, ahol a király kegyesen fogadta; radikális és irredentista beszédeivel és terveivel azonban a kormányt több izben zavarba ejtette. Végrendeletében ugyan azt kötötte övéinek szivére, hogy tetemét elégessék és hamvait a szigeten gyermekeinek sirja mellett helyezzék nyugalomra: az olasz nemzet közakarata folytán azonban tetemei jun. 10. államköltségen nagy pompával sirboltban takaríttattak el. Az özvegynek és G. öt gyermekének fejenkint 10 000 lira nyugdijat szavazott meg a parlament s azonfelül emlékszobrot állítottak az elhunyt szabadsághősnek. Ezen, Rómában felállított szobron kivél még Lecco-, Velence-, Nizza-, Verona- s Palermoban (1893 okt. 15.) is emeltek tiszteletére szobrokat. G. első nejétől (Annitától) egy leánya. Terézia született, ki 1861. Canzio őrnagynak lett nejévé; továbbá két fia: Menotti (szül. 1840 szept. 16.) és Ricciotti. Menotti már 1862 óta harcolt atyja oldalán; 1870. Dijon-nál küzdött és azután képviselő lett. Harmadik nejétől egy fiu (Manlio) és egy leány (Clelia) született. A 70-es években G. mint iró is tett kisérletet. Három regényt irt: Clelia, overro il governo di Monaco (Milano 1870, magyarul: A szerzetes uralma, Pest 1870); Canton il volontario (Milano 1870) és I Mille (Torino 1870). Munkáiban különösen a barátokat és az egyházat szidalmazza, melyben Olaszország szellemi hátramaradásának egyik főtényezőjét látta. halála után jelentek meg emlékiratai.

Garics

(v. Moszlavinai hegycsoport) kis hegycsoport Horvát-Szlavonországban, Belovár-Körös vmegye Déli részében, egyike a déli magyar szigethegységeknek. A kis hegység a Csazma, Ilova és Lonja folyóktól körülzárt területen emelkedik, mély völgyektől szeldelt csoportot képez, melynek főgerince északnyugatról délkelet felé csap; legmagasabb csúcsa a Hunka (489 m.). Aljában kiterjedt szőllők vannak s számos község terül el. A hegység magvát gránit és csillámpala alkotja, lejtőit lősz takarja. A hegység belsejében számos régi várrom található; legnevezetesebb a Hunka északi részén állott Garics vár, mely honvédelmi szempontból nagy szerepet játszott. Először 1239. említtetik, de a várintézmény is már jóval a tatárjárás előtt honosodott meg. 1283. IV. László király Péter szlavóniai bánnak adományozta G. várát. A XIV. sz.-ban Körös vmegyébe kebeleztetett. 1544. a püspök katonái rosszul védelmezvén a várat, a törökök azt elfoglalták és elpusztították. Azóta romokban hever. A rómaiak idejében a hegységet Mons Claudiusnak hivták, mivel Claudius császár honosította meg itt (Kr. u. az I. sz.-ban) a szőllőt. V. ö. Pesty Frigyes, A magyarországi várispánságok története (Budapest 1882. 224-232. l.) Vukotinovics, Das Moslavier Gebirg (Jahrb. der geol. Reichsanstalt (1852-53).

Gariep

(Garib), folyó D.-Afrikában, l. Oranje.

Garigliano

(ejtsd: gariljano), a rómaiak Lirise, 148 km. hosszu folyó Közép-Olaszországban. Az Abruzzokban Liri néven ered s e nevét a Melfa torkolatáig megtartja; ezután alkotja a Sorai vizeséseket (az egyik 150, a másik 25 m.), fölveszi a Fibrenot a Fucino-tó lefolyását és a Gaëtai-böbölbe, Gaëtától 14 km.-nyire torkollik. Pontecorvóig kis hajók fölmehetnek rajta. Vize rohamos, de sekély és halakban gazdag. 1503 dec. 28. partjain a Cordova vezérlete alatt álló spanyolok döntő diadalt arattak a franciákon.

Garizim

(Grizim) volt a neve egy hegynek sichem (Nabulus) mellett Palesztinában, amelyet Mózes V. 11, 29; 17, 12 szerint a törvény megáldásával hoztak összeköttetésbe s amelyen a számkivetés után (Kr. e. 300 táján) a szamaritánusoknak Johannes Hyrkanus által Kr. e. 129. szétdult vára állt. Ma Dsebel-et-Tór, délre Nabulusztól, a tenger szine felett 868 m.-re, számos forrással és gazdag növényzettel az északi hegylábon. A hegyháton láthatók egy vár és templom, valamint a szamaritánusok szent helyeinek maradványai.


Kezdőlap

˙