Görög nem egyesültek

l. Görög keleti egyház.

Görög nyelv

a régi görögök nyelve, egyik tagja az indogermán nyelvcsaládnak, melynek ősi lakhelye a legnagyobb valószinüséggel a mai Dél-Oroszország pusztáin volt, a fekete-tengertől, Kaspi- és Aral-tótól északra egész a Turánig elterülő vidéken s eszerint testvérnyelve az árja (szanszkrit, irán), balti-szláv, germán, kelta, itál, örmény és albán(?) nyelveknek, mit kétségbevonhatatlan ténynek mutat gyökérszavaikban s különösen nyelvtani szerkezetökben, vagyis ragozási, hajlítási és szószármaztató alakjaikban való megegyezésük. A G. az indogermán nyelvek közt a legrégiesebbek egyike, a magán- és kettőshangzókat, valamint az ige szókötését tekintve nagyon megőrizte az alapnyelv sajátságait, mig a mássalhangzók tekintetében p. a szankszkrithoz képest szegénynek tünik fel; mindazáltal hangrendszere olyan, hogy hangzatosságával s arányosságával kiváló beszédre alkalmas.

A régiek a görög nyelvjárásokat dór, eol és ión-attikaira osztották. E felosztás tudományos tekintetben nem elégséges, valamint nem elégséges a törzsfa vagy a szétválás elmélete szerint való felosztás sem, mert a nyelvjárásoknak csak részben oka a szétválás és földrajzi távolság; gyakran egy nyelvjárásban keletkezik valamely ujítás és átterjed egy azon területen levő más nyelvjárásra, néha meg különböző és távolfekvő vidékeken merül fel egyszerre ugyanazon változás. Legelsőben is az eol nyelvjárásba (h aiolikh t.i. glvtta) besorolták a régi nyelvészek mindazt, ami sem ión, sem dór nem volt, bár egymástól annyira eltértek, hogy részletekben való összetartozásukra gondolni sem lehet; ujabban általában a leszboszi (ázsiai eol), tesszáliai és beociai nyelvjárásokra szorítják, valamint a Homeros költeményeinek némely alakjaira. A dór nyelvjárásnak (h dvrikh) különböző vegyületei voltak az eollal, de azért e két nyelvjárás régebbi külön egységének felvétele kizártnak tekintendő; időre nézve meg szoktak különböztetni ó-, közép- és uj-dórt, máskép pedig szigoru és szabadosabb (enyhe) dórt, az előbbi az eolhoz, emez az iónhoz áll közelebb. Az ión nyelvjárás (h Iaz, h ixnikh) ázsiai feléről Herodotos ugy nyilatkozik, hogy ama négy alakja, melyekre ő osztja, t. i. a káriai, likiai, kiószi-eritreai és szamoszi, rendkivül eltérnek egymástól; de még nagyobb különbséget állapítanak meg ezeknek és a kiklászok, valamint Eubea és Attika iónjainak nyelve közt, mely utóbbiból az attikai (h atxiz v. attikh) nyelvjárás önállólag fejlődött ki s közép helyet foglal el a dór nyelvjárásnak teljeshangu keménysége és az iónnak lágysága közt. Időre nézve megkülönböztetnek ó-, v. epikus iónt s uj iónt, mely Herodotosszal kezdődik, továbbá ó-, közép- és uj-attikait. A görög nyelvjárásokban, különösen a valódi népnyelvjárásokban nagyon hiányosak ismerteink, mert a régi görög nemzeti nyelvészek csak szórványos, részben bizonytalan s meg nem rostált adatokat szolgáltatnak róluk, az irodalmi nyelv pedig nem hű tükre a görög nép nyelvének.

A költészetben három főműnyelvet szoktak felvenni: 1. az éposz nyelvét, 2. a lira nyelvét két ággal t. i. a kórikus és melikus ággal, melyek közül amaz dór, emez pedig eol szinezetü; 3. a dráma nyelvét, melynek alapját a párbeszédekben époszi alakokkal keverten az attikai nemesbített alakja, a kardalokban pedig a kórikus lira nyelve teszi: csak határozottan honi célokra s kisebb körnek szánt dalokban látunk szorosabb közeledést az illető szójáráshoz. A prózáról is elmondhatjuk, hogy a nyelv műfajok szerint változott s céljának megfelelőleg nagyobb elterjedésre törekedvén, természetesen távolodnia kellett az egyes nyelvjárások sajátosságaitól, s igy nem is lehet egészen megbizható kalauz a nyelvjárásokban. Ily körülmények közt egyedül biztos kisegítők a feliratok, melyek a III. századtól az V-ikig mennek vissza s ez időre s Görögországnak illető részére vonatkozólag a vésés kis és kevés tévedéseit leszámítva, föltétlen pontossággal nyujtanak okulást. Ezeknek a feliratoknak eddigelé mintegy 30 ezernyi a számuk s a mai tudomány ezeknek alapján csoportositja a görög nyelv- és szójárásokat, de ujra ki kell emelnünk, hogy az adatok hiányos volta miatt az összes eddigi csoportosításoknak csak tájékoztató eszköz értékük van s a görög szójárások rokonsági fejlődésére vonatkozólag felvilágosítást nem nyujthatnak. Meyer P., Pezzi, Johansson és Henry a görög szójárásokat két csoportra, ión és nem-ión csoportra osztják, Brugmann több kisebb csoportot vesz fel, de ez eltérés az előbb említett okból lényegtelen. E tudósokat követve, következőleg csoportosítjuk a görög dialektusokat a feliratok alapján, s felemlítünk egyes fontosabb felirati s néhány irodalmi emléket is az egyes nyelvjárásokban:

I. A nem-ión csoport: 1. A dór nyelvjárások. Jellemző bennök egyebek közt az egyes 3. személy ti végzete, a többes 1. személy mez és 3. személy nti végzete s az u. n. 3-ik jövő cselekvőalkatu végzetei. Irodalmok többé-kevésbé eltérő mutatványokkal szolgál, nagyobbrészt csak töredékekben s a másolóktól több tekintetben megrontva. Ilyenek Pindaros (522-448) ódái, különböző lirikusok s idillirók művei, a tragikusok és komikusok kardalai (nem tiszta dór). E nyelvjáráshoz tartoznak: a) a lakón, mely állítólag ma is él. Fölirati emlék a Damonon oszlopa stb.; a nyelvészeknél különösen Hesychios glosszái említendők, az irodalomban pedig Alkman (612 körül) töredékei (leszboszi és éposz alakokkal terhelve), a Thukydidesnél (V.77) található lakón néphatározat, Aristophanes Lysistratájának egyes helyei (81 kk., 980 kk., 1076 kk., 1242 kk., 1297 kk.) melyek meglehetős pontossággal mutatják a lakón sajátságait s végre Plutarchosnál a lakedaimónoknak néhány velős mondata. b) A nagy-görögországi dór, melynek feliratai közül különösen a hérakleiai táblák említendők. Itt valóságos dór irodalom fejlődött ki. Említendők a szirakuzai Rhinthon (300), Blaisos és Skiras hilarotragikusoknak kisszámu töredékei, kószi Epicharmos (500), Sophron (450) komikusok maradványai, melyek az akkori szirakuzai szójárást meglehetős pontossággal mutatják, Archimedes (meghalt 412) némely iratai (több attikaira átirva), krótóni Philolaos és tarentumi Archytas (IV. sz.) pythagoreusok töredékei, Theokritos (III. sz.), Bion és Moschos (II. sz.) idilljei, melyek közül azonban némelyik époszi, néhány pedig leszboszi nyelven van irva. c) A messzeniai, említésre méltó az andaniai felirat. d) Az argoszi. e) A korintusi. E szójárásban vannak irva Diogenes Laërtiosnál (I, 99, 101), Periandrosnak valószinüleg költött levelei. f) A megarai. Meglehetősen hű képe e szójárásnak Aristphanes Acharnaija néhány sora (729 k.), ide tartozik Byzantionnak, Megara egyik gyarmatának valószinüleg apokrif néphatározata, mely Demosthenesnél található. g) A krétai, melyet különösen a fontos és terjedelmes gortini táblákból (V.sz.) ismerünk. h) A szigeti dór (Rodus stb.), irodalmi emléke Timokreon költőnek, Themistokles kortársának töredékei. i) Az achaiai. 2. Észak-Görögország nyelvjárásai, melyekre a dór nagy befolyást gyakorolt s azért pszeudodór névvel is jelöltetnek, fokiszi (különösen Delfi), lokroszi, etóliai, akarnániai stb. Ezek Görögországnak irodalmi nyelvére semminemü befolyást nem gyakoroltak. 3. Az eliszi, melyben különösen az olimpiai feliratok említendők, melyek némi rokonságot mutatnak az etoliai s nyugati-lokriszival. 4. Az arkádiai-ciprusi, számos felirati emlékkel. 5. A tesszáliai sok különös sajátsággal. 6. A leszboszi régi nyelvészek számos adataival, a legrégibb lirikusoknak, Alkaios, és Sapphónak nyelve. Különösen felemlítendő benne a hangsuly hátravonása. 7. A beociai, melyre a dór nagy befolyást gyakorolt, számos felirati emléket mutat fel s a nyelvészek is gyakran említik. Irodalmi használata csekély, említendők Korinna kisszámu és romlott töredéke, Aristophanes Acharnaijában (860 kk.) a boiótok beszéde, mely azonban nem egészen tiszta. E három legutóbb említett nyelvjárás több különös sajátságban egyezik s rokonságot mutat egymással. 8. A pamfiliai (Kis-Ázsia), mely nem igen ismeretes.

II. Az ión csoport, mely csak kisszámu fajt foglal magában, de irodalmát tekintve a legfontosabb. Fő sajátsága az h használata más nyelvjárások a-jával szemben. A régiek szerint legtisztábban kezelte a milétoszi Hekataios (V. sz.). 1. Kis-Ázsia ó-ión nyelvjárása, a legrégibb ismert görög nyelvjárás, mely alapját teszi Homeros énekei nyelvének - legalább is ahogyan ránk maradtak, - valamint az összes époszok nyelvének, melyeket Homeros utánzói irtak. 2. Kis-Ázsia uj-ión nyelve, amint Herodotosznál (V. sz.) és Hippokratesnál (V.sz.) találjuk. A feliratok jelentékeny különbségeket mutatnak fel benne az előbbivel szemben, mig az irodalom csak kevésbé fontos sajátságokban tér el, ami a fentebb mondottak szerint természetes. 3. A szigeti ión (Kyklaszok, Eubea), ugy látszik, a kapcsot képezi az ázsiai és európai ión nyelvjárások közt. 4. Az athéni v. attikai ión, mely a közönséges iónnal szemben megtartja vagy legalább visszaállítja az eredeti a-t i és r után, ugyszintén említendő az is, hogy a magánhangzókat lehetőleg összevonja. Az attikaiak élénk érintkezésben állván a szomszédos dór és ión népekkel, sokat átvettek tőlök s igy nyelvöknek mind nagyobb arányosságot s közös vonást szereztek, vagyis általános érthetőséget minden görögre nézve, ennek következtében nyelvök - különösen az irodalmi remekek révén - föléjök kerekedett a többi nyelvjárásoknak. Tisztán csak a feliratokon található, melyek nagy számban találtattak, az irodalomban kevésbé; különösen a régibb attikai költők nyelvét befolyásolta nagy mértékben az epikus nyelvjárás. E nyelvjárásban vannak irva a görög irodalom legkiválóbb remekei. A főbbek közül felemlítendők Aischylos (525-456), Shophokles (496-406), Euripides (480-406), Aristophanes (444-380), Thukydides (8471-396), Xenophon (445-355), Platon (429-348), Isokrates (436-338), Demosthenes (385-322), Aischines (390-315), Menandros (342-291). Legtisztábban még Aristophanes vigjátékaiban és Platon párbeszédeiben találjuk, 5. Athén hegemoniájának korában s politikai befolyása alatt az atikai nyelvjárás elterjedt egész Görögországban, majd a görög szabadság bukása után - mint az irodalmi remekek nyelve - udvari nyelve lőn a makedon udvarnak, igy a tudósoknak s általában az irodalomnak, elterjedt az egész makedon birodalomban s a belőle alakult országokban, a többi nyelvjárásokat lassankint kiszorítá az irodalomból, sőt a műveltek használatából is. természetes, hogy ily kiterjedés mellett az attikai nyelv nem maradt meg eredeti tisztaságában, sok alakot, kifejezést és fordulatot kellett felvennie a beleolvadó nyelvjárásból, részint más nyelvekből, viszont számos sajátos vonást elvetnie s igy jött létre az attikainak egy uj alakja, az u. n. koinh vagy ellhnikh (köz görög nyelv), mely nem annyira alaki, mint inkább szókincs és mondattani sajátságok tekintetében tér el az előbbitől. A vele élő irókat oi koinoi vagy oi ellhez névvel jelölik. A műveltek szájában s főkép az iróknál eleinte nem volt nagy az eltérés az attikai és a koinh közt, de elszakadván a való élettől, a koinh is elveszté gyökerét, másrészt pedig, kivált a Görögországon kivül élőknél sok idegen szó, makedon-, kopt-, sémi elem tolult belé, mondattani tekintetben is nagyon alkalmazkodott a nem-görög nyelvekhez s igy folyton-folyvást hanyatlott. Ez alakjával szemben az irodalom terén mindinkább erősbödő visszahatás kapott lábra s a római császárok korában majd minden csak valamire való iró is az attikaiban igyekezett irni, igy p. kitünően irt attikaiban halikarnasszusi Dionysios (Kr. e. I. sz.), valamint Lukianos (Kr. u. II. sz.). De bármily hatalmas irodalmi termékek létesültek is ez irányban, a nyelvet illetőleg mégis hiányzik belőlük a valódi élet, meglátszik rajtok az utánzás művészete, vagy keresettsége csakugy, mint a humanisták latin nyelvén. Magában Görögországban tengődtek még egy ideig a régi nyelvjárások többé-kevésbé befolyásolva a koinh nyelvétől, lassankint azonban itt is szégyelni kezdték a honi szójárásokat az idegenek előtt, melyek végre egészen el is némultak. A további fejlemények tárgyalása már az ujgörög nyelv cikkbe tartozik.

A G. vizsgálatával már magok a görögök foglalkoztak s bizonyos irányban oly jelentékeny sikereket értek el, hogy kutatásuk eredményét ma is használjuk. A szofisták (Protagoras, megh. 411.) megkülönböztetik a nevek 3 nemét, az ige időit és a mondatok alapformáit, megalapítják (Prodikos IV. sz.) a szinonimikát; Aristoteles megalapítja a beszédrészek tanát, melyet aztán a sztoikusok kiegészítenek s létesítik a nyelvtani terminológiát. A beszédrészek felosztása a legszebb mindama munkában, mit a görögök a nyelvtan terén végeztek, s kis változtatással ma is megáll: etimologiájuk ellenben a leggyengébb s tőlük származik egy tévedés is, mely egész a IXI. sz.-ig zavart okozott, t. i. a nyelvtudománynak összecserélése a logikával. majd az alexandriai filologusok (Zenodotos III. sz., Aristophanes III-II, sz., Aristarchos II. sz.) statisztikus kutatásait kell említenünk, mignem Aristarchosnak egyik követője, Dionysios Thrax (Kr. e. I. sz.) önállóvá teszi a nyelvtudományt s megalkotja a nyelvtant, mely alapja a középkor összes nyelvtanainak s a lényegben a maiaknak is. E nyelvtan rövid hang- és alaktanból áll. A nyelvtannak mondattani részét Apollonios Dyskolos (Kr. u. II. sz.) alapította meg, ki után már fiát, Aelius Herodianust kivéve, az ókor a nyelvészet terén semmi ujat nem ad. Abban, hogy a XIV. század, a tudományok ujjászületésének kora, az addig alvó kutatásokat a G. terén is uj életre keltette, sok érdemök van az Itáliában működő görög tudósoknak, minők p. Chrysoloras Emmanuel, Laskaris Konstantin, kinek 1476. megjelent nyelvtana - az első görög nyomtatvány - sokáig tekintélyben állt, Gaza Tivadar, Beassarion, Chalkondylas és több más görög menekült. Itáliából aztán tovább terjedt a görög nyelv tanulmányozása; Németországban s Németalföldön p. megalapítói voltak Reuchlin, Erasmus, Melanchthon, kinek nyelvtana (1518) egy századnál tovább uralkodott, említendő itt továbbá különösen Devarius, Vigerius, Weller és Fischer munkálkodása, Franciaországban pedig kivált Vlénardé és H. Stephanusé, kinek Thesaurus linguae (1572) alapul szolgált a mai szótárirodalomnak. A XIX. sz.-ban hatalmas lendületet adott a görög nyelv tanulmányozásának és ismeretét nagyon gyarapította egyrészt a klasszika filologia, másrészt a történeti összehasonlító nyelvtudomány. Amaz kritikailag feldolgozza a görög nyelvemlékeket, gondosan megfigyeli a nyelvszokást, megállapítja és gyüjti a nyelvtényeket; emez pedig, amennyiben kimutatta, hogy a nyelv nem szabályok és kivételek tarka tömege, hanem élettel ható erők működése és a hangváltozás felfedezésével minden szubjektiv önkénytől ment etimologiát állított fel, a szavakat meg birja figyelni minden változásaikban, mérhetetlen időkön s távolságokon való utjokban és igy a görög nyelv fejlődéstörténetét illetőleg nemcsak az irodalmi emlékek korában, hanem a történelmet megelőző időkben is a legfontosabb következtetésekkel szolgál.

Görögország

(néha: Uj-Görögország, hivatalosan Hellasz, l. a mellékelt térképet), királyság Európa DK-i részén. Az ország 1863 nov. 14. megszaporodott a jóni szigetekkel, melyek addig külön államot képeztek angol protektorátus alatt. A berlini konferencia (1880 jun.) megpótolta Tesszáliával és Epirusz egy részével és igy tekintélyesen megnövesztette, ugy hogy ma már (a szigeteket is ideértve) az é. sz. 35° 50' és 39° 54', továbbá a k. h. 19° 20' és 26° 10' fokai közt levő területet foglalja magában. Csak az északi oldalon függ össze Törökországgal (Albánián és Makedonián által), holott a többi három világtáj irányában mindenütt tenger határolja (kelten az Archipelagus, délen a Földközi-tenger, nyugaton a Jóni-tenger). Az ország három főrészből áll: északi Görögországból, a moreai félszigetből és a szigetekből.

Felület és geologiai alkat.

Talajviszonyok, csapadék, éghajlat. Ami a talajviszonyokat és a kőzetlapot illeti, ugy a szárazföldnek, mint a szigeteknek tagozódására különösen két hegylánc volt döntő befolyással. Az egyik a Pindosz, mely tulnyomóan krétamészkőből áll és északészaknyugatról déldélkeleti irányban haladván, nem csupán északi G.-ban érvényesül, hanem a legdélibb délen is, ő adván meg a Peloponnezus két félszigetének, a mainai és monembasiai félszigetnek tagozódása jellegét. A második hegylánc az Olimpus, mely északnyugatról délkeleti irányban vonul. Ehhez több párhuzamos hegylánc tartozik, milyenek az attikai, az eubeai, Morea északi partja (Argolisztól Patraszig) és a Kikladok szigeteinek vonala. harmadik irányul tekinthetők azok a hegyek, melyek az összeköttetést tartják fenn az itt említett két hegylánc közt. Ilyenek a tesszáliai határhegység, a nyugatról keletnek vonuló Othrisz és a makroplagi (Jeránia, 1370 m.) krétatömbje az isztmuszon. Az összes kőzetek közül a mészkő fordul elő legtöbb és legváltozatosabb alakban. Általában a kréta-formáció az, melynek vad és kalandos alakjai G.-ot jellemzik. Délen a Pindosznak hegyrendszere nagyszerü, vadregényes szakadékoktól megszakított hegyes vidékké változik, melynek kiválóbb csúcsai az agrafai hegység, az Oeta-hegyek (köztük a 2152 m. magas Katavotra), a Parnasszus (Liakura, 2459 m.), a Helikon (Palaeo Vuno, 1749 m.), nemkülönben a Kitheron és a Makropelagi is. Az achájai hegyekben is, a Voidiában (1927 m.), az Olonoszban (Erimantosz, 2224 m.) s a hatalmas Ziriában (Killene, 2371 m.) hasonló sürü és nagy mészkőztek fordulnak elő. Ugyanezen elemekből alakulnak déli G. magas, meredek hegyvonalai, melyek függőleges rétegekből állanak. Ilyen a Pentedaktilon-hegység (Taigetosz, benne a 2409 m. magas Hagiosz Hiasz) a mainában és a kissé alacsonyabb Malevo-hegység (Paron 1957 m.). Lakóni nem csupán nagyrabecsült márványokat szolgáltatott, hanem nagyon becses piros porfirt is, mindenekfelett pedig a nagyon keresett pompás zöld oligoklasz porfirt, melyet az olaszok verde antico melléknéven ismernek. Ilyen volt különösen Marathoniszi és Levetzova közt. Egész Eubeán keresztül hosszában vonul egy olyan kristályos palahegység, magában rejtvén a zöldcsikos karisztoszi márványt, a cipolinot (l.o.) is. Az északi szigetcsoport (Sporádok) hasonló összeállításból alakult össze, csakhogy benne az ifjabb és régibb ülepedési kőzetek lényegesebb szereppel vannak. Hővizek és hévforrások ugy a szárazföldön, mint a szigeteken jelentékeny számban fordulnak elő. Tartalmukra nézve tulnyomó bennük a szénsav és a kén. Előfordulnak Termián, Lipszon (egészen 87° C.-ig), Eubeán, Termopilékben, Patradziknál, Korintus mellett, magasan az Olonoszon és még sok más helyen. Barlangokban ugyancsak bővelkedik G., természetesen mindezen barlangok tulnyomóan a krétaképletekben fordulnak elő. Ilyen az antiparoszi (hires arragonit stalaktitokkal), a szillakai (Termián) és sok kisebb barlang a Peloponnezusban, mig egyesekbe az emberek beleépítkeztek (p. megaszpilioni barlangkolostor). Fontos szerepet játszanak a barlangok a természet háztartásában, mint a medencében meggyülekezett vizeknek levezető csatornái. Ilyen medencék közül kiemelendő a tripolitzai, de legnevezetesebbek mégis a kefaloniai partvidék barlangjai, melyek malmokat hajtó tengeri áramlatokat vesznek fel magokba (l. Argosztoli).

Partok és vizek.

Nincs talán az egész földkerekségen ország, melynek térfogatához képest olyan felett tagozódásu partja volna, aminő G. A Partnak hosszasága (a szigeteket bele nem értve) több mint 2000 km. Ez a sajátságos, csipkeszerü jelleg mindig határozottabban érvényesül, minél inkább délnek tartunk. Gazdagabban fejlett és a hajózásra alkalmatosabb a keleti, mint a nyugati oldalon, ahol a part nem ritkán egészen meredeken esik a hullámokba. Ennek tulajdonítható a keleti oldal kereskedelmi fontossága és élénksége is. Az artai öböl, a lepantói vagy korintusi öböl, a pompás messzenei és a még pompásabb lakóniai öböl vetekednek Nauplia, Hidra és egina öbleivel, ide sorolandó még az az öbölszerü ut, amely Eubeát elválasztja Attikától; ez az ut közvetlenül a zitunii öbölbe vezet és a trikeri csatorna által összeköttetésben áll a voloi öböllel. Mindezen öblöknek vize mély, védett és a hajókázásnak kedvező. Tengerszorosok közül fontos a trikerii, talantii és az Evriposz; földszorosok közül a (csatorna által [l. alább a kereskedelemnél] voltaképen megszünt) korintusi stb. más.

Vizrajzi viszonyok. Hiányozván a nagy völgyek, melyek a szárazföldet hosszában barázdálják, hosszabb folyókról sem szólhatni. Ellenben gyakran fordulnak elő a zsákvölgyek, melyek a tengerre nyilnak és a tengerparti apróbb folyók. A legnagyobb folyó a Periszteriből fakadó Aszpropotamo (Acheloos), melynek alsó folyása hajózható; 1881 óta egészen G.-hoz tartozik és Kefalonia szigetel szemben ömlik a Jóni-tengerbe. Vele párhuzamosan folyik a török területen fakadó Artinosz (Aradithosz), mely az artai öbölbe torkol; kelten folyik a Fidari (Evenosz), mely vizét a paraszti öbölbe és a Morno, mely vizét a korintusi öbölbe ömleszti. Keleti irányban folyik Tesszáliában a Kalamvriasz (Peneiosz) számos mellékfolyóival, melyek hol görög, hol török területen veszik eredetöket. Livádiában említendő: az Alamana vagy Hellada (Sperchiosz), a Mavronero (Kephizosz) és a Vuriendi (Asoposz). Ezek közül az első a zituni öbölbe, a második a Topoliasz-tóba, a harmadik az Egei-tengerbe ömlik. Moreában említendők: a Gasztunitiko (Peneiosz) és a Rufia (Alpheiosz), melyek közül az utóbbi a félsziget főfolyama, egyébként egyik is, másik is az arkádiai tengeröbölbe szakad; a Pernitza (Pamizusz), amely a koroni öbölbe és az Iti (Eurotasz), mely Marathoniszi mellett torkol, végül a Panitza (Inachosz), mely a naupliai öbölbe szakad. Habár a források száma eléggé jelentékeny, mégis meglehetősen egyenlőtlenül vannak elosztva. A Taigetosz kelti és a Kitéron nyugati oldalán nagyszámuak, Attikában és Megariszban ritkák, az argoszi sikon pedig egyáltalán nincsenek. Némelyik csak tavasszal és ősszel létezik, nyáron tökéletesen kiszárad. Tavak közül jelentőséggel birnak: Tesszáliában a Karla-tó (Boebe) és a Nezero-tó (Xynias), Livadiában a Topoliasz-tó, a Likori-tó, a Vrachori-tó (Trichonis) és az anjelokasztroni; Moreában a Zakara-tó (Stymphalis) és a phoniai tó. Ugy a Topoliasz-tó, min a Zakara lecsapolása a görög nemzetgazdák élénk érdeklődésének tárgya, az előbbi már is megtörtént, a második nagy mű javában folyik. Mocsarak, láposodások számos helyen fordulnak elő, legkivált Arkádia fensikjain, a Topoliasz-tó környékén és az Aszpropotamo torkolatánál.

Éghajlat és nyerstermények.

G. égalja ugyanazon sokféleséget és változatosságot mutatja, mely földrajzi alakjának általános jellemvonását képezi. Hat szélességi foknak csekély, mondhatni arasznyi területén olyan klimatikus eltéréseket találunk, aminők nyugaton 15 fokra (Közép-Németországtól Sziciliáig) oszlanak el. Mert még a Pindosz és Parnasszus hegyeken uralkodik a bükk és a tölgy, holott kevéssel délre már pálmákra bukkanunk, mig az olajfa, mely északon sokkal magasabban diszlik, az Orisztól északra nem fordul elő. A hegyek által katlan módjára körülzárolt völgyekben (p. Beociában, Spárta környékén és Arkádia belsejében) a hőség nyáron rendkivül nagy (45-50° C.) a hideg télen egész -12° C.-ra hanyatlik. Ellenben ott, ahová a tengermelléki áramlatok behatolhatnak, teszem az attikai sikon, a hőmérő nyáron ritkán emelkedik 30°-nál magasabbra és téli időben ritkán száll alább -4°-nál. A szabályszerü időközökben fellépő tengeri szél, mely délután 2-3 órakor pontosan megjelenik, enyhiti a nyári hőséget. Talán sehol sem olya feltünő ez, mint mikor az utas az athéni gőztramwayval a pireusi kikötő felé megy és egy fordulónál először érzi a tengeri szelet, amint őt megcsapja. A levegő egészben véve rendkivül tiszta és száraz, különösen a hegyeken. Beocia mocsaras mélyedéseiben azelőtt maláriás volt a lég, ugy hogy a lakosok a szántás-vetés befejeztével nagyobbrészt elhagyták kunyhóikat és aratáskor ereszkedtek le ismét. Ujabb időben, a lecsapoló munkálatok folytán lényegesen javultak az állapotok. Az éghajlat kellemes voltához jelentékenyen járulnak a gyakori szelek, bár egyes hónapokban (kivált februárban) heves, mondhatni dühöngő alakot öltenek. Kézzelfogható tanubizonyságot tesz erről a nagyszámu, görbére nőtt fügefa. Az ország magas fekvése is előmozdítja az éghajlatnak kellemes voltát. Az évszakok jellege élesen domborodik ki. Március hónappal köszönt be a tavasz egész szépségében, s eltart egészen juniusig, amikor a nyár lép fel óriás hőséggel.

A nyár vége összeesik augusztus végével. Ezen idő alatt nem esik, a föld kiszárad, legtöbb folyó kavicsmederré változik és a növényzet kizárólag az éjjeli harmatra van utalva, mely egyébként eléggé dus. A görög ég ezen időben tünteti fel teljes csábító szépségét, mindig tiszta és felhőtlen, az éjek csillagosak, s a légkörnek átlátszó volta akkora, hogy a szem élesen és kézzelfogható közelségben látja a legtávolabbi tárgyakat is. Szeptember havában viharos esők köszöntenek be és beáll a bájos ősz, mely szeliden szép tájképeivel vetélkedik a tavasszal. November havában viszont az esős időszak borul Hellaszra, érvényesül a tél, melynek nedvesen hideg napjait azonban minduntalan félbeszakítja a kikelet másodvirágzása. Havazás csakis a legmagasabb hegyeken fordul elő, a Parnasszus és Taigetosz csúcsán egész nyáron is meglátszik. A sikságon ritkán mutatkozik, s ott is gyorsan elolvad, aminthogy a kemény tél általában a ritkaságok közé tartozik. Arkádia völgyeiben, a Liakura (Parnasszus) és a Paleo Vuno (Helikon) csúcsán a Sirokko néha két-három nap alatt is elkergeti a telet, de viszont megesik az is, hogy a hőmérő jóval zérus alá sülyed (néha egészen -12° C.-ig) és igy marad hetekig. Athén középhőmérséklete (az egyetlen városé, amelyre nézve pontos tudományos megfigyelések léteznek) 18,2° C. Egyébiránt nemsokára bővebb meteorologiai anyaggal fogunk rendelkezni, amennyiben Kalmataban, Tripolitzában, Paroszban, Laurionban és Larisszában megfigyelő állomásokat létesítettek.

Földmivelés. G. legtermékenyebb vidékeit néhány nagyobb folyónak völgyei képezik. Ilyenek az Aszpropotamo, Vuriendi, Mavronero, Iri és Pernitza Messzeniában, továbbá a Gasztuni és Rufia völgyei Eliszben. Szigetek közül Eubea, Androsz, Naxosz és Parosz. Egészben véve mezőgazdasági szempontból G. főbaja az, hogy nincs annyi vize, hogy földjét a száraz évszak alatt kellőképen megöntözze, a mesterséges öntöző gépezetek pedig a hosszas háboruk alatt jóformán egészen tönkrementek. G. egész felületéből 1875. mindössze 360624 ha. 1540317 hlit., rozsra 846 ha. 5663 hlit., árpára 67910 ha. 589 649 hlit., zabra 4078 ha. 43289 hlit., tengerire 61816 ha. 982298 hlit., tatárkára 5831 ha. 46328 hlit., kölesre stb. 2808 ha. 22652 hlit. Az egész termőföldnek három ötödrésze meg nem művelt állapotban lévén a lakosságnak is csak aránylag csekély hányada foglalkozik földmiveléssel, alig egy negyedrész. Mindamellett a termelés 1865-1880-ban meglehetősen emelkedett, még pedig nyári gabonánál 50 %-al, buzánál 61 %-al, dohánynál 53 %-al, bornál 33 %-al, aprószőllőnél épenséggel 300 %-al. Ebből érthető, hogy még aránylag jó termés sem képes az egész országnak szükségletét fedezni, sőt a beviteli cikkek közt első helyen éppen a gabonanemüek szerepelnek. Oka ennek a munkaerők hiánya, a földbirtok lekötött volta, a rossz utak, a primitiv közlekedési eszközök és gazdasági gépek, végül a szarvasmarha és lóállomány silánysága. haszonra egyes egyedül az aprószőllőnél, bornál, fügénél, olajnál és selyemnél számíthatni. A földbirtoknak jóformán felerésze állami kézben van, ami törökök kiüzetése után történt. Egyes földterületeket a parasztok önhatalmulag foglaltak le a maguk részére, az 1864. alkotmány X. t.-c.-e pedig nem csak hogy megtagadta ezt nekik, hanem intézkedik a nemzeti földbirtoknak méltányos elosztásáról is. Kísérletek történtek ez alapon egy bérlőosztály megalkotására, azonban aránylag kevés sikerrel, noha a bérleti feltételek a lehető legméltányosabbak (a bérlő a tényleges termésnek 15 %-át fizeti). Sok rizs nő Elisz lankaságain, a főzelék hazája Athén környéke és a Kefiszosz melléke.

A szigeteken kitünő kel és karfiol, országszerte pompás buzér terem. A dohánytermelés szintén nő (kivitel pusztán Egyiptomba évenkint 1783000 oka), hazája Argilosz, Korintus, Kalavrita és Kalamata. A termés fele kimegy. A gyapotot sikeresen művelik enyhébb vidékeken, jelesül Szantorin szigetén, hasonlókép a mákot is. Nagyon tekintélyes és évről évre tekintélyesebb lesz a bortermelés (l. Görög borok). Még nagyobb fontosságu az aprószőllőtermelés, mely G.-nak egyik kiváltságát képezi. Eredetileg Korintusban és a Lepantói-öböl mellékén termelték, de most inkább nyugaton fordulnak elő. Leggyakrabban előforduló gyümölcsfajok a cseresznye, alma és körte, de általában a gyümölcstenyésztés meglehetősen alacsony fokon áll. Fontos termény a füge, mely kivált Messzeniában foglal el óriási területet (1875. 6347 ha.). Az olajfatermelés is megint felemelkedett; tulajdonképeni olajfaerdők vannak Athén, Megara, Szalona, Kalamata, Koron körül és a szigeteken. 1838. harmadfél millióra rugott az olajfák száma, jelenleg bizonyára lesz 9-10 millió, a termelés értéke megközelíti a 20 millió drachmát. Eperfával, melynek termesztése a selyemtenyésztés szempontjából érdekes, 1875. körülbelül 5400 hektár volt beültetve. Terem azonkivül ritka nagyságu dinnye, citrom, narancs, birsalma és gránátalma, szt. Jánoskenyér, barack, nemes gesztenye, mandola, dió, édesgyökér (jelentékeny kereskedelmi cikk). A keretekben megterem továbbá szezám, gummitragant, ánizs, köménymag, rozmarin, zsálya, macskagyökönke, fekete retek, tök; mindenféle festőnövények, cikória, helyenkint len és kender is.

A legelterjedtebb erdei fákhoz tartoznak: az olasz fenyő és olasz tölgy, a levantei vagy paratölgy, a közönséges tölgy, a platán és topolyfa, ritkábbak a juharfa, a tiszafa és rezgő nyárfa. Közönséges bokrok és cserjék: a mastixfa, a boróka és puszpáng. Igazi szép erdők egyébként csak némely vidéken vannak, nevezetesen Ény-i G.-ban, Morea és Eubea belsejében, máskülönben az erdők jóformán egészen ki vannak pusztítva. Némely tartományok és szigetek (Argosz és Attika) csaknem egészen kopárok; egyes hegyeken (Helikon és Pentelikon) alig látni valami zöldet. Az egész erdőterületet 8200 km2 -re áll fenn rendszeres erdőgazdaság 3 felügyelővel és 190 erdővéddel. V. ö. Chloros, Die Waldverhältnisse Griechenlands (München 1884).

Állatország. Ami az állatvilágot illeti, a ragadozó állatok meglehetősen ritkák, csak imitt-amott akad egy-egy farkas, gyakrabban sakál. Akarnániának és Etoliának erdeiben van sok vadkan; gyakori a nyul, a fürj és a fogoly; fácánokra a termopilei szoros mellett és Arkádiában akadunk, szalonkák, császár madarak és mindennemü tyukfélék gazdag prédát szolgáltatnak, kivált őszkor és tavaszkor, azonkivül mindenféle vándormadár, mikor a Földközi-tenger felett átrepül, megállapodik G.-ban. Hébe-hóba találkoznak pelikánok, vadludak és hattyuk, elvétve tuzokok is; a szigeteken nagyon sok a fogoly. Fülemülék a gazdagabb vizü források mentén dalolnak, ragadozó madár meglehetősen sok van. A tenger kitünő halakat, csigákat és osztrigákat szolgáltat.

A marhatenyésztésre vonatkozólag legjelentékenyebb a juhtenyésztés. 1875. ugyanis volt 159153 darab szarvasmarha. 81984 tehén, 794 bivaly, 37514 borju, 97176 ló; 45440 öszvér, 97345 szamár; 179662 sertés; 2291917 birka és 1836628 kecske. A görög birka sajátszerü egy fajta; szarva hosszu, gyapja meglehetősen dus, nem valami jó, tejéből nagyon jó vajat és kitünő sajtot készítenek. (Arkádiában kiviteli cikk). Ahol a juhtenyésztés ki nem elégítő, a kecsketenyésztés szokott helyébe lépni. Ugy a juhok, mint a kecskék, melyek mindketten a szükséges hust szolgáltatják, folyton szabad ég alatt vannak; télen a sikságon, nyáron a hegyeken, G. szarvasmarhája szintén apró fajta (aránylag még a livdiai) és kizárólag az eke szarvánál szolgál. Bivalyok leginkább a Pindoszban fordulnak elő, kocsit is, ekét is huznak. A lótenyésztés még csak most van keletkezőben, a faj (mely középen áll thrák és arab között) kicsiny és jelentételen, de kitartó. öszvérek (melyeket csaknem kizárólag teherhordókul használnak) és szamarak szintén meglehetős számban vannak. Sertések kivált Arkádiában vannak. nagy és veszedelmes ebek jóformán minden faluban akadnak. Jelentékeny a méhészet, mely kitünő mézet szolgáltat (a himettoszi méz már az ókorban hires volt); méz és viasz fontos kiviteli cikket képeznek. nagy lendületnek örvend a selyemtenyésztés. Legtöbb selyem Moreából kerül, hol azt maguk a termelők szokták legombolyítani. A gubók átlagos jövedelme jelenleg évenkint meghaladja a 6 millió drachmát, holott 1840. csupán 650000 drachmára rugott. említendő még a nadálytenyésztés és szivacshalászat, az utóbbi különösen Kalimno és Symi szigeteken, továbbá Tripolisz és Kréta partjain. 1883. 723 csónak volt átlag 2-7 emberrel, akik évenkint körülbelül 2 1/2 millió drachma ára szivacsot halásztak.

Bányászat. a Bányászat legujabb időkig nagyon csekély méreteket öltött, habár még az ókorból köztudomásu dolog volt, hogy nincs hiány ércekben, kivált vasban, ólomban és rézben. Az egyetlen fontosabb termék az ásványországból a márvány volt, igy különösen a paroszi és a penteliai; Szantorin puzzolanföldet szolgáltatott, Eubea barnaszenet, Milosz malomköveket és gipszet. Mióta ujabban (1864 óta) a Laurion hegy antik bányáit ujból művelés alá vették, a bányászat terén igen élénk vállalkozási szellem mutatkozik. 1882. több mint 20 részvénytársaság alakult a régi bányák kiaknázására, azonban az 1883. beállott pénzügyi válság következtében a legnagyobb rész munkáját beszüntette. 1880. az összes érceredményt 7 1/4 millió drachmára becsülték. 1884. a laurioni bányák kiaknázására alakult görög társulat 7786 tonnát bányászott, holott ugyanott a francia társulat eredménye 1883. 106630 tonna ércet tett ki.

Lakosság, ipar, kereskedelem.

G. jelenlegi kiterjedése (az 1889. évi hivatalos adatok szerint) 65229 km2, lakóinak száma a jelenlevő szárazföldi és tengeri katonák (90523) és a távollévő matrózok (5180) betudásával: 2187208 (1879-ben 1979453, még pedig 1133625 férfi és 1053583 nő) mely összeg az ország egyes részei (nomi) között következőképen oszlik meg:

[ÁBRA]

A szaporodás 1870-1879. 1,87 %-ot tett ki, 1879-1889. 1,05 %-ot, tehát a szaporodásban az utóbbi időben némi apadás állott be. A népesség sürüségét tekintve, legtöbb lakos esik Korfura (1 angol mérf 2-re 266), legkevesebb Akarnánia és Etoliára (1 mérf 2-re 34); születés volt 1890. 78226; haláleset 55813; házasságkötés 19899; több születés mint halál 22413 (1881. 9494). A városok közül legtöbb lakosa van Athénnek (107251), utánna Pireusnak (34327), legkevesebb Kalamatának (10696).

A lakosság általában véve két uralkodó néptörzshöz tartozik, melyek közül mindig jobban és jobban érvényesülnek a görögök (ujabb nyelvszokás szerint ujgörögök). Ezek a régi helléneknek utódai; természetes azonban, hogy vérök az idők folyamában nem maradhatott tisztán, hanem erősen keveredett szláv, román és török elemekkel. A görögök kivált az ország déli részében és a szigeteken fordulnak elő tulnyomóan, holott északon és legkivált északnyugaton az albánok (l.o.) érvényesülnek, s ugyancsak ők is lépnek előtérbe. Jelentőségük nem annyira számukban, mint nemzetgazdaságtani szereplésökben rejlik, amennyiben közülök kerülnek ki a legderekabb földmivelők és a legvállalkozóbb tengerészek. A Peloponnezusban már mindössze néhány albán falu van. Azonkivül élnek még G.-ban a Kucovlachok v. cincárok (a Pindoszban és az Aszpropotamo felső folyásánál), a törökök vagy amint őket nevezik koniaridák (hajdan nagyobb számban a tesszáliai sikon, jelenleg nagyrészt kivándoroltak). Akad még néhány örmény, elvétve nyugateurópaiak (frankok) és zsidók. Az 1879. évi népszámlálás szerint volt G.-ban (Tesszáliát és Artát nem számítva) 31969 külföldi, közöttük 23133 oszmán, 3104 olasz és 2187 angol, 534 francia, 364 osztrák és magyar, 314 német, 101 orosz. V. ö. Bianconi, Ethnographie de la Turquie l'Europe et de la Grece (Páris 1877). A görög alattvalók közül 58588 akadt csupán, aki görögül nem tud (többnyire albánok). Ezen számok azonban csak hozzávetőleges képet adhatnak a népesség nyelvi viszonyairól, mert a görög elem nagy beolvasztó képességére való tekintettel egész bátran állíthatni, mikép a bevándorolt elemek már a második nemzedékben egészen elgörögösödnek, ugy hogy a görög nyelv (beleértve a külföldi görögöket is) jelentékeny törzset képez. van ugyanis tiszta görög anyanyelvü görög földön 2200000; Kis-Ázsiában 2 millió, Krétán, Cipruszban és a török szigeteken 4 millió, európai Törökországban 3500000; összesesen 8100000.

Vallás. Felekezeti viszonyaik szerint a mai görögök (1892) következőképen oszlanak el: görög nem egyesült (görög keleti) van 1902800; más vallásu keresztény 14677; izraelita 5792; mohammedán 24165. Uralkodó vallás az országban a görög keleti, mely 1833-ig a konstantinápolyi patriárkának volt alávetve, azóta azonban teljesen független nemzeti egyházzá alakult. Mint ilyennek legfőbb hatósága az állandó szent szinodus, mely öt tagból áll. Ezeket a főpapság köréből a király nevezi ki és határozataik csakis királyi megerősítés mellett érvényesek. A papság száma jelentékeny, bár ujabb időben némi apadás tapasztalható. Az egyházi főhivatalok és méltóságok száma 31, van köztük egy metropolita (Athénben, a szent szinodus elnöke), 14 érsek és 16 püspök. Az időszámításra egészen a juliani naptár szolgál.

Az ipari tevékenység a királyság megalakulásakor csaknem a semmivel volt egyenértékü, s ma sem áll valami magas fokon. Mindazonáltal sikerült a kormánynak, különösen idegen iparosok bevonása által mindenféle iparágakat meghonosítani, annyira, hogy 1859. iparkiállítást is lehetett Athénben rendezni. 1875. G.-ban 108 gyár volt gőzüzemmel (2884 lóerővel), ezek közül a legtöbb Pireusban (33) és Athénben (11). Ezen iparvállalatok közt 44 műmalom, 12 selyemszövő gyár, villanyos világító telep (berendezve Fodor István magyar mérnök által), 10 gépgyár, ugyanannyi szeszfőző, stb. A kisebb iparágak közül említést érdemelnek: a syrai bőr (kivált piros és sárga maroquin), az athéni fezkészítés és selyemszövés, szifnoszi vászon, pireusi szappan, továbbá cukoráruk és csemegék, melyeknek előállításával jóformán minden város foglalkozik. Jelentékeny a hajóépítés, melynek főfészkei Parosz, Syra, Hidra és Galaxidhi a korintusi öböl mellett; évenkint körülbelül 200 hajó hagyja el a kikötőket és hajógyárakat, köztük nem egy 300 tonnás.

A kereskedelem G.-nak és a görög népnek igazi és valódi életeleme. A legfontosabb kereskedelmi pontok közül kiemelendők: Pircus, Syra és Patrasz, mint beviteli kikötők közül; a kivitel terén viszont a következő kikötővárosok tünnek ki: Patrasz, Kalamata, Nauplia és Korfu. jelentékeny lendület jutott a hajózásnak a Korintusi-csatorna szerencsés befejezése által, melyet egy 1881-ben 35 millió frank tőkével alakult társulat létesített és mely 1893 őszén látott először hajókat. A vállalat élén Türr István tábornok állott, a mérnökök is nagyrészt magyarok voltak (Gerster, Kauser). A csatorna folytán, mely 6,3 km. hosszu, az adriai hajók 24 órát, az olaszok 169 km.-t de még a gibraltáriak is 120 km.-t nyernek. (V. ö. Gonda B. felolvasását a magyar mérnök- és építész-egyesületben.) G. kereskedelmi hajóraja bámulatos lendületet vett, s főfészkei a szigetek. 1891. a görög kereskedelmi hajóraj 5880 hajóból állott 265462 tonnával s 22445 embernyi legénységgel. Közte volt 86 gőzös 43131 tonnával. A hajóforgalom, mely legélénkebben mutatkozik Korfuban, Hermupoliszban, Pireusban (Athén) és Patraszban, 1890. a következő adatokat tüntette fel: bejött 6117 tengeri hajó 2476892 tonnával és kiment 5312 hajó 2410081 tonnával. A bevitel, melynek legfontosabb tárgyai gabona, cérnák és szövetek, fa, kávé, cukor, bőrök és prémek, ércnemüek, halak, italok és szefélék, 1890, 120786000 drachma értéket képviselt, a kivitel (aprószőllő, fémek, olaj, füge, borok, bőrök, dohány, szivacs, ólom és szappan) 1890. 95792000 drachmát. legnagyobb mértékben érdekelt államok a kölcsönös csereforgalom dolgában Oroszország, Németország s Ausztria-Magyarország, kevésbé Egyiptom, Amerika, Belgium, az aldunai országok, még kevésbé Németalföld és Románia. A részletes adatokat a következő táblázat tartalmazza:

[ÁBRA]

V. ö. Commerce de la Grece avec les pays étrangers pendant l'année 1892 (Athén 1892).

Közlekedésügy. Szabályszerü hajózás (eddigelé a legfejletteb közlekedési eszköz) a görög birodalom minden irányában számos kőzhajózási társulat által történik. Fő csomópontok a Pireus (Athén) és Syra. A külföldi személy- és áruforgalmat közvetítik az osztrák-magyar Lloyd, francia, orosz, olasz és görög hajók és a német Levante-vonal. Országutak tekintetében azonban G. még a legujabb időben is meglehetős hiányosan van ellátva. A vasutak dolgában élénk terjedés észlelhető. Az összes vonalak azonban magánkézben vannak. Az első vasut, melyet 1869. nyitottak meg, az Athén - Faleron - Pireus-vonal (10 km.), a többi vonalak tervei és engedményei mind 1882-ből származnak, amikor a Trikupisz-kormány erélyesen sikra szállott a vasuthálózat kibővítése érdekében. Forgalomban van ez idő szerint 602 km., épülőfélben 676 km., tervben 367 km. A táviróvonalak hossza 1891. 4686 angol mérf. volt (1884. 5104 km.), a drótoké 5563 mérföld (1883. 6293 km.), táviróállomás volt 182 (1883. 149). 1884 nyarán az összes szigeteket egymás közt és a görög táviróhálóval kábelek utján kötötték össze. A külföldre összesen öt különféle postavonal vezet. Postahivatal volt 281 (1883. 212), melyek 8139000 levelet és levelezőlapot, továbbá 6560000 nyomtatványt és ujságot továbbítottak. A kereskedelem és közlekedés előmozdítására szolgálnak továbbá a különféle kereskedelemi szerződések, melyeket G. a legtöbb európai állammal kötött. Továbbá 10 kereskedelemi kamara, de különösen az 1842 óta életbe lépett nemzeti bank (Athénben) és a jóniai bank (elébb Korfuban, 1864 óta szintén Athénben), miknek kizárólagos joga az államérvényes bankjegyek kibocsátása. 1875. egész G.-ban volt 10 biztosító-intézet, 16 ipar-intézet, 18 bányászati intézet, 5 hitelintézet, összesen 134 millió drachma névértékkel (ebből kibocsátva 74 millió). A törvényes pénzalap G.-ban a drachma.

Alkotmány, közigazgatás, és szellemi műveltség.

A görög királyság az 1843 szept. 3-iki alkotmány és annak 1864 nov. 28. történt reviziója alapján, korlátolt monarkia. Az örökösödés az uralkodó család fiága szerint történik: ennek esetleges a király öccse és ennek utódai következnek. A végrehajtó hatalmat a király egymaga gyakorolja, a törvényhozó hatalom azonban az országgyülés kezébe van letéve, mely országgyülés egyetlen kamarából áll 150 képviselővel, kiket az ország szótöbbség utján választ a 3 évig tartó parlamenti időszakra. Legfelsőbb alkotmányos hatóság a minisztertanács; van hét minisztérium: belügy, külügy, igazságügy, pénzügy, közoktatásügy, hadügy és tengerészügy. A minisztertanács közvetlen felügyelete alatt állanak a számvevőség, az államkincstár, a főposta és a statisztikai hivatal. A közigazgatást illetőleg G. 16 nomoszra van osztva, élükön egy-egy nomarkával (elnökkel), továbbá 70 eparkiára (kerületi főnökök alatt), végül 442 dimarkiára, melyeknek ügyeit egy-egy tanácsos segédlete mellett dimarkok intézik. Ugyanezen hivatalnokok gyakorolják harmadfokulag a rendőri hatalmat, csakis Athén városának van külön rendőrfőnöke. Egyébként az annyit emlegetett rablóállapotok, egyes szórványosan előforduló esetek dacára, megszünteknek tekinthetők. Az igazságszolgáltatást, mint legfelsőbb fórum, az areopág gyakorolja, székhelye Athén városa. Másodfoku biróság 4 van (Athénben, Korfuban, Patrasz- és Naupliában), ennek van alárendelve a 16 törvényszék, melyeken kivül 75 békebiróság foglalkozik kisebb polgári peres ügyekkel.

A pénzügy kezdettől fogva sok nehézséggel küzdött, ami egyébként a jelentékeny beruházások és a politikai események folytán máskép alig is képzelhető. Az ismételt hadi készülődések (1880, 1884 stb.) nem engedték, hogy az egyensuly az államháztartásban helyreálljon. A deficit csaknem állandóan előfordult és jelenleg sincsen elenyésztetve, sőt rendezve sincs. Az államadósság 1892 jan. 1. volt 582119959 drachma. 1892. a görög kormány a nemzeti bankkal és egy konzorciummal a legelső államkölcsönt garantáló hatalmak beleegyezése mellett (Anglia, Francia- és Oroszország) egy 16500000 drachmás kölcsönt kötött 4 %-ra és 60 %-os tőketörlesztésre. Egy-egy részlet tehát 4674277 drachmát tett ki, de 1893. fizetésképtelenség állott be, melyet ugy oldottak meg, hogy a 66 %-ot 30 %-ra szállították le. A bevétel és kiadás 1892. következőleg alakult: bevétel volt 103550792 drachma (1885-ben 66110568 drachma), kiadás ugyanakkor 99986128 dr. (1885. 127798548 dr.) A bevételi jövedelem forrásai: direkt (egyenes) adók 20908629 dr., nem egyenes adók 27407195 dr., bélyeg- és egyéb jövedék(közte az 1098000 drachmányi megváltás a katonakötelezettség alól) 16746210 dr.; monopoliumok (cigarettapapir, játékkártya, gyufa, petroleum stb.) 10722500 dr. A kiadások közül kiemelendők az államadósságra 33516566 drachma, a civillitásra 1325000 dr., a hadseregre 16638375 dr., a tengerészetre 6445653 drachma, belügyi kiadásokra 7482958 dr., külügyre 2135134 dr. (V. ö. Sir Horace Rumbold jelentését az 1885. évi görög budgetről és a görög pénzügyről általában a Reports of H. M's Diplomatic and consular Agents Abroad c. gyüjteményben, IV., London 1885. Hasonlókép Elliot jelentését a görög pénzügyről: Diplomatic and consular Reports, 958. sz., London 1891; de mindenekfelett a Statemans year book c. szakalmanach 1893. évi folyamát.)

Hadsereg és tengerészet. A hadsereg az általános hadkötelezettségen alapszik. A hadkötelezettség az idevágó törvények szerint (1878 nov. 27. és 1882 junius 21.) a 19 évet betöltött ifjakat terheli és a gyalogságnál egy évig tart, minden más fegyvernemnél 2 évig, tartalékban 8- illetve 7 évig és a nemzetőrségnél 10 évig. A kétévi szolgálatra az ujoncokat kisorsolják és havonkint 8-10 drachma zsoldot adnak nekik. Akik érettségi bizonyítvánnyal rendelkeznek, 300 drachma lefizetése mellett minden fegyvernemnél csak egy évig szolgálnak. A hadsereg ügyeinek élén áll a hadsereg főfelügyelője és a hadügyminisztérium. Az egész ország hadereje három inspektorátus alá tartozik. melyeknek székhelye Athén, Larissza és Miszolunghi. Az 1887. évi döntés szerint a hadsereg békeállománya 24076 ember; ebből gyalogos 16136, lovas 4877, tüzér és műszaki katona 3063. Háboru esetén mozgósítható 100000 ember. A tartalékkal együtt a hadsereg 104500 ember s ezenkivül a népfelkelést is beleértve, 146000 ember. A gyalogság és a vadászcsapatok a Gras-féle franciarendszerü puskákkal vannak ellátva, a lovasság és tüzérség hosszupengéjü oldalfegyverrel és Gras-féle karabélyokkal, az altisztek forgópisztolyokkal. A tüzérség ágyui (1892. összesen 120) többnyire 7,5 és 8,7 cm.-es Krupp-ágyuk és kiváló minőségüek. A tüzérség és műszaki csapatok különös felügyelet alatt állanak; ugyanide tartozik a fegyvertár, tüzjátékmühely, és lőporgyártás. Régi hiányon, az altisztek hiányos kiképzésén segítendő, még Trikupisz miniszter a Pireusban fennállott hadapródiskolát valóságos katonai akadémiává változtatta. A hadseregnél jóval fejlettebb és előrehaladottabb a tengerészet. 1890 elején a görög hajóraj mindössze két kis páncélosból állott ugyan, de azóta nagyon sok történt ezen a téren. Az egyik páncélos a «Vasilevs Georgios» (1770 tonna), felszerelve két Kruppágyuval és négy 20-fontossal, a másik a «Vasilissa Olga» (2030 tonna), melyen négy 6 tonnás és két 5 tonnás ágyu van. Egy acél páncélos, a «Hydra», melyet 1889. kezdtek el és imént fejeztek be, 6000 tonnás; két hasonló hajó most van munkában Franciaországban. Van azonkivül 27 torpedónaszád, egy torpedóraktár és iskola és 2 Nordenfelt-féle viz alatt járó torpedónaszád. A nempáncélos hadihajók közt van 2 korvett (300 és 1800 tonnával), 2 cirkáló hajó (egy-egy 1000 tonnával), 12 ágyunaszád (6 közülök 1881-84. épült, a többi régi), 5 avizóhajó, 1 yacht és 4 ágyusajka. A legénység 116 tisztnek parancsa alatt összesen 3478 emberből állott, kiket a tengermelléki tartományok lakosságából részint toborzás, részint sors utján válogatnak ki. 1887. a hadi tengerészek szolgálati idejét egy évről kettőre emelték.

A görög nemzeti cimer (képét l. a cimerek mellékletén, IV. köt.) égszinkék mezőben lebegő ezüst keresztet tüntet fel, ennek közepén viszont ezüst és kékre oszló pajzsot. Ebből kifolyólag a nemzeti szin is kék és fehér. A lobogó öt kék és négy fehér csikot tartalmaz, a legfelsőnek bal sarkában a nemzeti cimerrel; a kereskedelmi lobogó ugyanolyan, de cimer nélkül. Rendjelek: emlékérem Görögország felszabadítására és a Megváltó-rend. Az ország fővárosa és a király székhelye Athén.

A tanügy, mely a török hódoltság idején egyenlő volt a semmivel, a nemzeti állam megalakulása óta örvendetesen föllendült. 1834. óta kötelező az elemi iskolai oktatás. Erre és a középiskolára vonatkozólag számos törvény látott napvilágot, melyeket 1876. kodifikáltak. 1832. volt egész G.-ban 75 elemi iskola, 18 hellén iskola (progimnázium) és 3 gimnázium (összesen 11000 tanulóval). 1878. volt már 1030 elemi iskola fiuk számára (kik közül 65 % látogatta az iskolát), 164 leányok számára, 136 kisgimnázium és 18 gimnázium. Ezek a számok azóta meglehetősen fölszaporodtak (1892. volt már 35 gimnázium, 300 hellén iskola, 1800 kereskedelemi iskola, 600 egyéb alsófoku iskola és 80 magániskola), bár a sok népiskola dacára az irni-olvasni nem tudók száma a fiuknál 69 %, a leányoknál épenséggel 93 %. Ezenkivül említendők a felsőbb kulturintézmények sorából a műegyetem, teol. akadémia, 3 teol. szeminárium, 4 tanítóképző, egy felsőbb leányiskola, öt tengerészeti iskola, gazdasági akadémia, katonai főiskola a Pireusban, de mindenek felett az athéni egyetem, mely 1887. ünnepelte fennállásának félszázados jubileumát öt fakultással (teologiai, jogi, bölcsészeti, orvostudományi s gyógyszerészeti), az 50 év alatt 14029 tanulóval és 136 tanárral, akik jelentékeny számu kiváló férfiut neveltek. V. ö. Cserép József, A mai görög középiskolák (Magyar Paedag. 1894). Nagy és szép tevékenységet fejtett ki az athéni régészeti társulat, melynek a különböző muzeumok létesítése köszönhető, s amely jelentékenyen hozzájárult ama szerencsés szerződések kötéséhez, melyek alatt G. külföldi hatalmaknak görög földön a kutatásra engedélyt adott. Igy létesültek magában Athénben az akropoliszi muzeum és legujabban a méltán hires Patissia-utcai muzeum, melyben kivált Schliemannak leletei fordulnak elő. Igy létesültek vidéki muzeumok, különösen az olimpiai. Az Archeol. Társulat mellett figyelmet érdemel a parnasszosz-társaság, mely közművelődési célokat követ; már eddig 9 iskolát állított és ingyenes esti tanfolyamokat tart fönn. (V.ö. Télfy Iván, Ujgörög irodalmi termékek, Budapest 1883, 40-44. l.) Különben is élénk fellendülés mutatkozik a tudományos egyesületek terén, amilyen 12 van az országban., sőt a galata és pérabelieket (konstantinápolyiakat) beleértve, az ország határain tul is; bár az akadémia meg nem alakulván, hiányzik a központi szervezet és a br. Sina áldozatkészsége folytán épült palota üresen áll. Könyvtárak közül első helyen említendő az athéni «Nemzeti könyvtár», 92215 kötettel. Kivüle még 5 nyilvános könyvtár van az országban, részint Athénben, részint Athénen kivül. A török hódoltság idején egész G.-ban sehol sem volt nyomda, mindössze Konstantinápoly, Korfu és Zante dicsekedhetett ilyen kulturintézménnyel. 1878. már 104 nyomdáról emlékezik meg a statisztika, melyek közül egymagára Athénre 44 esett, hasonlókép jelentékeny szám (16) esik Athénre a létező félszáz könyvkereskedő közül. Páratlan lendülettel állunk szemben a hirlapirodalom terén, ami első sorban a korlátlan sajtószabadságnak eredménye. 1891. G.-ban körülbelül 200 ujság és folyóirat jelent meg (1877. még csak 57 ujság és 15 folyóirat). Napilapok, melyek nagyobb politikai befolyással vannak, a következők: Eón, Akropolisz (8000 példány), Anatoliki Epitheorizisz (Keleti Szemle), Efimerisz és Nea Efimerisz, Palinjeneszia, Proia, Óra. 1867-77., tehát a tiz év alat, 1479 könyv jelent meg görög földön.

Története.

Az ókori Görögország történetének szintere nagyobb, mint a mai terület. Magában foglalta az Epirus és Tesszálián kivül az Egei-tengernek kis-ázsiai partjait s elnyult egész a Fekete-tenger mellékéig. Legrégibb lakókul a pelazgokat említi a hagyomány. e név általában a régi lakosság neve; jelentése: a régiek. Valószinübb, hogy görög nép voltak, nem pedig alaródi, szemita v. illir-trák nép, mi egyesek vitatnak. Ezen nép műveltségének alakulása, fejlődése alakítja meg a fejlődési korszakokat Görögországban, mely korszakok a pelazg (őskor), achai (hőskor), végre hellén (történeti kor).

A pelazg kor a patriárkális viszony ideje. Apró törzsekre oszlott a kevés nép, vadászattal, pásztorkodással és földmiveléssel foglalkozott; hitt isteneket, kiket a természet erőiben képzelt és kép, templom nélkül tisztelt. A feniciai telepedés, az innen jövő kereskedők révén hajózás, építési mértékek, irás ismertéhez jutott. Azon ellentétek, melyek a gazdagabb parti lakók s a szegény hegyi lakók közt voltak, rablóhadjáratokra, ezek meg megerősített helyek építésére vezettek. Ezek az u. n. larisszák. Hatalmas kövekből rakott falakkal vettek körül kisebb területet, hol azután a főnök és nemesség lakásai, tanácsház s a fejlődés haladtával a szentély is állott. E kiklopszi falak nem voltak vakolattal alkotva, de mégis volt ragaszték. Schliemann ásatásai mutatják, hogy agyagot használtak ragasztószerül. A népek összeütközései közül a vad dórok és a magnétek tesszáliai viszályai, a parnasszusi lapiták és Orchomenos, Kadmeia viszályai, a pallanditák és az attikai földmivelők harcairól nyujt némi tudomást a hagyomány. E viszályok a népek csoportosulását, az állandó tulajdon becsülését hovatovább jobban kifejleszték. Egyes vitéz férfiak uralmat alapítanak, kialakul az achai korszak. Az achai név a hellén időben Tesszáliában, É-i Peloponnezusban és Eoliszban maradt meg, mint helyi név; jelentése: a nemesek, a hősök, miből következik, hogy eredetileg nem törzsnév, hanem általában a nemesség, ősi családok neve. Természetes, hogy biztos dolog e korban kevés. Hisz a vitézekről szóló hősmondák vannak csak meg. Ezek ugy keletkeztek, hogy az istenek helyi v. diszítő melléknevéből félisteneket alkottak, mitoszi történeteket emberire változtattak, törzsek, korok tetteit egyes emberekre ruházták. Bármily elburkoltan, mégis fölismerhetünk egyes történelmi tényeket e mondákban. Igy az első kifelé irányuló törekvés a feniciai nyomás lezárása (1150-1100); rendezett községek alakulnak; az északi idegen törzsek nyomása vándorlásra indít egyes törzseket; harcias főnökök katonai uralmat alapítanak. ugyanez időben a vallásos összegyülekezések, az amfiktioniák is megkezdődnek. Ezeket bizonyos időben, bizonyos helyen tarták, közös isten tiszteletére s igy egy szentély körül egyesíté a résztvevőket.

A tesszál-dór vándorlás.A hagyomány (Eratosthenes) szerint Trója bevétele után 60 évre, 1124. kezdődött e vándorlás s 80 évig tartott. De a tudományos következtetések szerint 1000 előtt bajosan kezdődhetett s több századig tartott, mig az uj rend létrejött. Jelentősége, hogy ez az utolsó nagy népmozgalom Görögország képét teljesen átalakítja s megnyitja a történeti kort (l. Dórok). A dór törzs előrenyomult. Fegyverrel, szerződéssel leigázta a szomszéd népeket. Sok zavar volt mindenhol. Spártában történt az első kisérlet az uj viszonyok szabályozására a Lykurgosnak tulajdonított törvényhozással (884 táján, vagy inkább 830 után). Spártában valószinüleg az ősi uralkodóház kihalása után két egyaránt rokon Heraklida család versengett az uralomért. A viszályt megunt nép a delfii jóslóhely szavára Lykurgostól kért törvényeket, ki adott is. A királyi hatalom két személyé lőn s igy gyöngült. A döntő hatalom az arisztokrata geruzia (l. Gerontesz) kezébe került. De a királyság biztositva lett s itt állt fönn legtovább. A hódolt nép adó- és hadköteles birtokjoggal, de politikai nélkül. Ezek a perioikok (körüllakók). A levert nép, a heloták, mint az urak birtokainak művelői éltek, politikai s vagyonjog nélkül, de hadiszolgálatra kötelezve. A spártai alkotmány katonai jellegü, zárkózott s a dór érdek célját ápolja. Jogfosztó nép lett a spártaiból. Rokonát, Messzeniát, csekély okból előbb az I. messzenei háboruban (730-710), majd a II-ban (645-628) leverte s a tartományt 4500 földrészletben spártaiak kapták; a messzeniek heloták lettek, vagy kivándoroltak. Fordulópontot tesz a spártai viszonyoknál az 565. év, midőn Tegeát és vidékét szerződésileg füzték a spártai államszövetséghez. Spárta Argosz hatalmát is megtörte s Peloponnezus vezérállamává küzdte föl magát, ugy hogy 560 körül ő az első görög állam. Uralkodó állásra ekkor az eforok jutottak, kik mellett a királyok semmik. Sőt Spárta egész Görögországra is befolyást szerez az olimpiai játékok utján. Az első győző Koroibos Kr. e. 776., melytől a számítás megkezdődött (utolsó játék 393. Kr. u.).

Athén emelkedése. Attikát, melynek története teljesen Athéntől függ, a dór vándorlás megkimélte. Kodrus halála után az arisztokrácia jutott uralomra, mely megszüntette a királyságot. 752. élethosszigra választott Kodrida archonok uralkodtak; 752-712. tiz évre választák már csak, 712. Kodrus nemzetsége elesett az uralomtól s 682. választott, tiz éves archonok uralkodtak, mig végre 682. egy évre 9 archont választottak. A nép, mely 4 törzsre, 12 fratriára, 360 nemzetre oszlott, nem volt megelégedve az eupatridák (nemesek) uralmával; főleg a hegyvidéki szegény nép (a diakrioi) irott törvényt akart, hogy ne itéljenek fölötte tetszés szerint. 620 körül Drakon, a megbizott archon, följegyezte a szokásjogot, de igen szigoru értelmezéssel, mi csak fokozta az elkeseredést s most már a harcosok (hoplites), a földmivelők (argadeis) és a kecskepásztorok (aigi koreis) - a 3 törzs - szintén fölszólalt az eupatridák, a 4. törzs ellen. Az elkeseredést fölhasználta Kilon 612. s kényuralmat akart alapítani. De a szabadságért kibékült nép hiveivel együtt fölkoncolta és a segélyére jött megarai kényur, Theagenes, Kilon veje, csak Szalamisz elfoglalásával állhatott érte boszut. E társadalmi s politikai zavarok közt Solon (l.o.) lépett föl, ki először visszafoglalta Szalamiszt, majd 595. mint archon a népen könnyített az u. n. teherkönnyítéssel, mely a pénz értékét 27 %-al emelte s igy az adósok kevesebb pénzzel törleszthettek. A nép 594. ujra archnonná választá, mikor azután hires timokratikus alkotmányát létesíté. Ez, mig a jogot s kötelességet méltányosan felosztá, a népet az állam alá rendelé, de ugy, hogy erkölcsi szabadsága megmaradt. De hiába terjedt ki Solon figyelme mindenre, a szegény diakrioik mégis elégedetlenkedtek s Solon távollétében ezek segélyével, fölhasználva a nemesség civódását., Peisistratos, Solon rokona, tirannist alapított, melyből kétszer elüzetett ugyan, de 538. végleg megalapítá. A soloni törvényeket majd teljesen meghagyta. Uralma fiaira szállt, de Hipparchos 510. megöletett, Hippias pedig a nemességre s a spártai Kleomenes királyra támaszkodó Kelisthenestől elüzetett. Kleisthenes az alkotmány változtatásokkal - tiz, területileg nem egységes törzs (file), a hivatalok uj rendezése stb. - a nemesség hatalmát 508. csökkenté, a számüzött arisztokraták érdekében támadó Spártát visszaszorítá, az ellene szövetkezett Kalkiszt pedig leverte s területét 4000, részben attikai, gyarmatosnak adta 507. Kr. e. Az alap, hogy Athén Közép-Görögországban főuralomra jusson, le volt téve. Athén most már szembeszállhatott volna Spártával. Elütött jellemök, törvényeik ellentétben álltak. Spártát Korintus támogatta tengeri hatalmával, Athént pedig Beocia szárazföldi erejével. Más állam nem is volt ez időben hatalmas.

A kisázsiai görögök hatalmasan terjeszkedtek keletre. Természetes, hogy ez a terjeszkedés összeütközésbe hozta őket az ottlakó barbárokkal. 716. hatalmas ellenfelök támadt a Mermnada dinasztiában. Gyges lid király a görög városok ellen indult s éveken át harcolt, majd utódai Ardys, Alyates is folytatták a harcot, melyet Kroioss (560-548) befejezett. de alid uralom mérsékelt adón s a felsőség elismerésén kivül mást nem kivánt. Midőn a lid uralom 548. elbukott a persák ellen, a városok megkisérlék kivivni szabadságukat, de 546. persa uralom alá jutottak. A terhes uralom elől sokan idegen földre vándoroltak. Az ottmaradtak vallásukat, nyelvöket, szokásaikat megtarthatták, de adót fizettek s katonákat kellett állítaniok. Szamosz, mely eddig független volt Polykrates alatt, egy, a persák ellen viselt háboruban 522. tönkre ment s Dareios hatalmába jutott. Az összes városok Ionia néven persa tartomány lettek. Minden város élén persa hipparchos (vezér) állott, ki a nagy király szolgája volt. Hűen szolgáltak s 513. a szkíták ellen hajót adtak, hidat építettek a Boszporuszon, Dunán, sőt még e hidak lerombolását sem engedték meg, pedig a persa sereg el lett volna zárva Ázsiától. A föllázadt Histiaios s veje Aristagoras lázadásba vitték a görögöket, valamennyi ión város és az eol gyarmatok egy része 500. fölkelt. Hasztalan segített Athén és Eretria, a szárazon leverettek s már csak a hajóhadban volt remény, e 497. Lade szigetnél ez is leveretett, Miletosz 495. bevétetett, a városok és szigetek pedig ujra kénytelenek voltak meghódolni.

A persa háboruk kora. Az ión fölkelést csak Athén és Eretria segélyezte, de a szárazföldi vereség után ezek is visszavonultak, Spárta semmi segélyt sem adott. A persák elfoglalták Trákiát, Makedonia elismerte a persa felsőbbséget s a görögök mégsem tarták közelinek a veszélyt pedig a persák már megállapodtak, hogy Görögországot el kell foglalni. 492. Mardonios alatt indult is sereg, de az Athosz hegyfoknál hajótörést szenvedett. A veszély utóbb nagyobb lett, mert Kartago Persiának Görögország elleni támadásával egy időben a sziciliai s dél-itáliai görög gyarmatokat támadta. Nem sikerült a terv, a hazaszeretet és lelkesedés győzött: a szabad nép leverte a szolga népet. Ez a foglalatja a persa háboruknak, melyek 490-479. tartottak. 491. jelentek meg a persa követek hódolást kivánva; több görög város megtette, de Athén, Spárta nem. A persa sereg zöme Artaphernes, Datis alatt a számüzött Hippias vezetése alatt 490. betört, de a lelkes kis athéni csapat kevés plateaival szept. 12. marathonnál leverte őket Miltiades vezérlete alatt. Bár ez utóbb szerencsétlenül hadakozott Parosz ellen, az Athénben hatalmassá lett Themistokles a negyedik, legszegényebb néposztály, a thetek érdekében hajókat épít, kiépíti a hires Pireus kikötőt. Themistoklestől számíthatjuk az igazi demokracia korszakát, 493., midőn ő volt első archon. Igy hatalmas segélye lett Athénnek a persák ellen. Kellett, mert Spárta tétlenkedett, Téb Argosz persákkal tartottak, a tesszáliai Aleuadok is meghódoltak, tehát külsegély nem igen volt. A nemesek a demokráciától féltek, a delfii jóslóhely sem bátorított, hanem csüggesztett. Midőn Xerxes 480. támadt, Felső-Görögország meghódolt, Spárta 300 gyalogot adott, s ha Themistokles lángesze s ravaszságával tőbe nem ejti a persa hajókat 480. szept. 20. Szalamisznál, nemcsak Athén, e egész Görögország elvész, mert Leonidas hősi halála után Termopilénél már szabad volt a persák előtt az ut. A szalamiszi ütközettel Themistokles megmenté a szabadságot s lelkesedést szerzett. A gyáva Xerxes menekült az ütközetből, de Mardonios alatt 300000 embert hagyott Tesszáliában. Ez megkisérlé ugyan Athént a szövetségtől elvonni, de Aristeides, az igazságos, kijelenté népe nevében, hogy az athéniek a világért sem adják szabadságukat. Igy a 479. év uj támadást hozott. A spártaiaktól cserben hagyott athéniek kénytelenek voltak ugyan elhagyni ujra a várost, de végre szeptemberben megérkezett Pausaniass most oly sereggel, milyent sem előbb, sem utóbb Görögország ki nem állított. Platea közelében Mardoniost teljesen leverték. E döntő csata a persákat megtörte; de még jobban is megtörettek, mert a leotychides és Xanthippos alatt Kisázsiába küldött flotta Mykale hegyfoknál szárazon és vizen az előbbi harcból elmenekült persákat teljesen megsemmisíté, a kisázsiai görögöket fölszabadítá: Szesztosz, Lemnosz, Imbrosz, kevéssel utóbb (476.) Ciprus, Bizancion görög kézre kerültek. Rövid időre elfeledték a görögök a belviszályt, de már 476. után az áruló Pausanias elitélésénél megkezdi Spárta a viszályt. Féltékeny volt Athénre, mely demokratikusan szervezkedett, ujra felépíté falait, tengerészetét növelte. Spárta árulónak mondta Themistoklest, ráfogta, hogy egy követ fujt Pausaniassal s addig beszélt, mig számüzette. De ott volt Aristeides, kinek sikerült a deloszi szövetséget, mely az egész Égei-tenger mellékét egyesíté, létesíteni, melynek középpontja a Delosz szigeten levő Apollon-szentély volt s a szövetség feje Athén. 466. tehát Athén első tengeri állam lőn.

Kimon és Perikles kora. Aristeides halála után (467) Miltiades fia, Kimon állt Athén élén. Ő a deloszi szövetség csapataival már előbb, a Sztrimon melletti Eiont is elvette a persáktól, leverte a Szkirosz szigeti tengeri rablókat (469), megverte az Eurymdonnál (Pamfiliában) a persákat 466. A szövetséget Athén erős kézzel tartá együtt. A sulyos terhek miatt zugolódó Naxosz meghódíttatott s Attikából gyarmatosíttatott, a lázongó Thazosz 462. hasonló sorsra jutott. Spárta már hadakozni akart Athénnel, midőn 464. roppant földrengés pusztítá az Eurotasz völgyét, mely zavaros időt a heloták s messzeniek szabadságharcra használták föl. Ezen u. n. III. messzenei háboruban (464-456) kitünt a két főhatalomnak egymás iránti rossz hangulata. Spárta nem boldogult a lázadókkal. Ekkor Kimon, ki a persák ellen fönn akarta tartani Spártával a fegyverbarátságot, rávezette polgártársait, hogy segélyt küldjenek. maga vezette a nagy nehezen kieszközölt 4000 embernyi segélyt, de a gyanakvó spártaiak visszautasíták a csapatokat. Athén nyilt szakításnak vette e megszégyenítő visszautasítást. Athénben a demokrata néppárt Perikles és Ephialtes alatt hatalmassá lőn, Kimon cserépszavazattal számkivettetett (459), az areopag politikai jogaitól megfosztatott, a deloszi szövetség központjává Athén tétetett s a kincstárt Deloszról az Akropoliszra vitték. Továbbá Spárta ellen az argivokkal, megaraiakkal, tesszálokkal szövetséget kötöttek s igy Spárta ellen a harcra minden készen volt. Spárta Korintust, Eginát küldte 458. Athén ellen. Athén, bár ugyanekkor Inaros alatt Egyiptomot is segítette a persák ellen, fölvette a harcot. A korintusi sereg visszaveretett. 457. Pleistonax király alatt győzött ugyan Spárta Tanagra mellett, de ugy nem használták föl a győzelmet, hogy 456. már Oinophytánál a Spártával szövetséges Tébétől elragadta Athén a főuralmat Beocia fölött s demokratikus alkotmányt létesített. Fokisz és opusi Lokrisz Athénhez csatlakozott s utóbb Zakynthos, Kefalonia és Achaia egy része is s igy tett. A messziniek, kik Ithoméból szabad elvonulást nyertek, Naupaktoszt kapták, mi erős védelmi pont volt a korintusi öböl partján. Spárta kimerülve, 452. a hazahivott Kimon közbenjárásával 5 évre békét kötött. Kimon most ujra folytatta kedves tervét, a persák elleni harcot. Ciprus ellen ment s egy időben Egyiptomot is segíté. Citiumnál halálos sebet kapott, de a haláláról nem tudó sereg Szalamisznál 449. a persa háboruk utolsó nagy szárazföldi s tengeri csatájában győzött s ettől fogva a kisázsiai görögök teljesen megszabadultak a persa iga alól, mely most már csak Egyiptomot s Ciprust nyomta. Békés állapot jött létre, de az u. n. kimoni béke szerződésileg nem volt megerősítve.

Kimon után a leghiresebb görög, Perikles, állt az ügyek élén s polgártársai bizalmából cim nélkül szinte monarka. Athén ekkor 300 szövetséges hely fej volt. E szövetséges városok Spártához szító arisztokratái Athén ellen izgattak; egy ilyen arisztokrata csapatnak Tébe segélyével sikerült az athéni csapatokat 447. Koroneiánál megverni. E vereség felbontá Athén szárazföldi főuralmát. Mivel a Spártával kötött fegyverszünet lejárt, Pleistonax király Athén falai alá vonult, de Perikles pénzel elvonulásra birta őket s Kr. e. 445. megköté a Perikles-féle békét. Perikles tudta, hogy ez a béke csak elodázása az élet-halál harcnak s azért arra törekedett, hogy Athén készületlen ne maradjon. Perikles arisztokrata származásu volt, de látta, hogy Athénben csak a demokratikus uralom számára van talaj. A népgyülést tette tehát döntő hatalommá s a nép szellemi és politikai fejlesztésében fáradt. A népgyülésben, szinházban megjelenő polgár dijat kapott, a katona zsoldot. A polgárok ismerték az államügyek menetét s érdeklődtek a viszonyok iránt. De, mert a tömeg képtelen önmagát kormányozni, elfogadta a polgártársak bizalmát és ő vezette az ügyeket 15 éven át. Perikles a népuralmat szépen egyesíté az egyeduralommal. Polgártársai annyira megbiztak benne, hogy évenként negyed millióval rendelkezhetett felelőség nélkül. A hatalom élén rendezte a viszonyokat. Befejezte a Themistokles megkezdte hosszu falak építését, melyekkel Athént oly erősséggé tette, hogy tenger felől nem lehetett elzárni. A hajók számát 300-ra emelte, 60 háromevezős hajó az Archipelaguson cirkált s nem engedett rajta idegen hadihajót járni. A szövetséges városokat Athén védte s igazságszolgáltatás végett is ide kellett menniök. A védelemért azután adófizetésre voltak kötelezve. A nagyobb szigetek némi függetlenséget élveztek, de ha szakadni akartak, ugy jártak mint a föllázadt Szamosz, mely 439. teljesen elveszté függetlenségét. A szigetekre athéni gyarmatosok (kleruchoi) telepedtek s még Itáliában is alapítottak gyarmatot (thurioi). A jelentékeny adóból Perikles hatalmas tartaléktőkét (közel 14 milliónyit) alapított, a pénzügyeket ujra szervezte. De nem csak a politikai, de művelődési viszonyok is hatalmasat lendültek. Attika nyelve oly társalgási nyelv lett, mint ma a francia. Athénben hires bölcselők (Anaxagoras, Parmenides, Zenon, Prodikos stb.), a hires történetiró: halikarnasszusi Herodotos, a jeles drámairók (Aischylos, Sophokles, Krates stb.) fejlesztették a nyelvet; a kitünő szobrászok és festők (Mnesikles, az Akropolis Porpileumainak építője, Polgygnotos, a tarka csarnok [stoa poikilh] festője stb.) a műizlést növelték: a politikai s törvénykező szónoklás kitünő mivelésre talált. Az akropolisz örök emlékeztető jele a görög építészet, szobrászat, festészet jelességének. Egész Hellasz versenyzett, hogy Athént minden széppel ellássa, amit csak alkothatott a görög művészet. Oly fokon állt ekkor Athén, hogy «habozás nélkül el lehet mondani, hogy az athéni polgárság finomság és műértelem dolgában bármely kor művelt férfiaival kiálhatta a versenyt». (Müller). E kultura eredménye az egész világra kihatott s éppen ez teszi Periklest a világtörténelem nagy alakjává.

A peloponnezusi háboru Kr. e. 431-404-ig. Athén és Spárta ellentétek. Az első ión, ez dór; az demokrata, ez arisztokrata: az tengeri hatalom, ez szárazföldi. Ennyi ellentét mellett, hozzájárulván már kisebb surlódások, csak alkalom kellett, hogy megküzdjenek egymással. Perikles nem akart harcot, de kitérni sem akart előle. Athén jelentékeny kinccsel, hajóhaddal, Spárta 60000 emberrel rendelkezett. A kisebb államok csatlakoztak s igy Görögország 2 nagy táborra oszlott. A háboru azzal kezdődött, hogy Tébe megtámadta Plateát 431-ben. Még ez évben Archidamos spártai király 60000 emberrel Athén ellen nyomult, de csak pusztíthatott, mert a lakosság mind Athén falai mögé vonult. Midőn elvonult, az athéniek Peloponnezus partjait pusztíták, sarcolták, sőt Eginát is meghódíták, gyarmatosíták. Ez évben a szerencse kedvezett, de most vészesebb ellenség támadt. A falak közé zsufolt nép közt 430-ban dögvész ütött ki, mely ezrével pusztította az embereket és 429-ben maga Perikles is a ragály áldozatává lőn. Most Athén vezér nélkül volt. A fegyelem tobzódásnak adott helyt, a józan államférfiu helyére tehetetlen demagógok léptek, kik az ingatag nép minden szeszélyének meghódolva, önző politikát folytattak. mérsékelt párt, melynek élén a tehetséges, gazdag Nikias állt, nehéz helyzetben volt. Kételkedés, istenek és emberek iránt bizalmatlanság volt a szivekben. Mindamellett a szerencse meg kedvezett Athénnek. Potidaia végre megadta magát, az elszakadt Leszbosz 427-ben leveretett, sőt Kleonnak, a cserzővargából lett politikus-hadvezérnek sikerült 4235-ben Szfakteria szigetén 420 spártait kézrekeríteni. Spárta békét kért, de nem kapott. 424-ben megfordult a szerencse, Demosthenes Beociában nem boldogult, Hippokratest meg Delionnál a tébeiek verték meg. A spártai Drasidas Kalkidikére tette a harc szinterét, 422-ben Amfipoliszt bevette, mire Nikias Pleistonax királlyal megköté 421-ben a nikiasi-békét a háboru előtti állapotok alapján. Senki sem nyert, de az emberiség művelődése elvesztett 10 évet, mely alatt Perikles korát folytathatta volna. Spárta ellen szövetségesei zugolódtak s Argosszal élökön szövetségre léptek. A tehetséges, dicsőséget áhító, szenvedélyes Alkibiades, kinek Nikias mérséklő politikája nem tetszett, az argoszi szövetséget titkon Athén pártjára vonta s rávette, hogy Spártát megtámadják. De Athén csak gyengén támogatta őket s Mantineiánál 418-ban leverettek. Alkibiades teret akart, hol dicsőséget szerezzen. Athént révette, hogy a sziciliai Egesztának segélyt adjon Selinus ellen. Gyönyörü hajósereg távozott Sziciliába 415-ben, de csufos veszteség lett az eredmény. 200 hajó, 40000 ember pusztult el 413-ban. E veszteség oka lett Athén bukásának, mert teljesen kimerité, ugy hogy a további harca Peloponnezus ellen valóságos élet-halál harc már. Vezére sem volt Athénnek. Alkibiades ugyanis a Hermes szobrok megcsonkításának vádja elől az ellenséghez szökött s rávette Spártát, hogy a békét megszegje. Agis megszállta Dekeleiát s igy Athén élelmezését megakadályozta, Alkibiades pedig a szövetségeseket vonta el Athéntől. 410-ben fényes győzelmeket aratott ugyan az ujra Athénhez pártolt Alkibiades, de csak muló fény voltak e győzelmek. Különben sem soká maradhatott athéni vezér Alkibiades, mert midőn távollétében Notion hegyfoknál 407-ben az athéni hajóhad megveretett, az ingatag nép megfosztá őt a vezérségtől és számkiveté. A megmaradt vezérek az arginuszi szigeteknél 406-ban győztek ugyan, de a fejetlen nép, mivel a holttesteket össze nem szedték, halálra itélte őket. 405-ben Lysandros az Aigoszpotamoi mellett 160 athéni hajót semmisített meg s 3000 foglyot végeztetett ki. Erre a védetlen Pireus felé vonult, egyidejüleg a spártai had szárazról nyomult előre s igy Athén teljesen zárva volt. Éhség, nyomor hatása alatt bele kellett nyugodnia a Spárta adta békébe: lemondás az összes gyarmatokról, a hadihajók kiadandók, a falak lerontandók. Ez volt 404-ben. De ez sem volt elég: 30 férfiuból álló arisztokrata-bizottságot rendeltek az ügyek vezetésére, kiknek védelmére 700 spártai szállta meg az Akropoliszt.

Spárta kényuralma. Athén, az egyetlen állam, mely politikai egységet létesíthetett volna, saját hibái miatt elbukott. Spárta győzött s egész Görögország körülötte sorakozott, de visszaélt helyzetével. Spárta ugyanis valamennyi megszállt városban 10 férfiuból álló oligarka-bizottságot rendelt, de még ezt is ellenőrizte egy Spártából küldött felügyelő, s ez aztán az uralmát nemcsak terhessé, de gyülöltté tette. Főleg Athén volt elkeseredve, szabad önkormányzatot igért neki Spárta és 30 zsarnokot rakott nyakára. Spártában magában is zavarok voltak azon összeütközés folytán, mely a büszke Lysandros és az eforok köz támadt. Ereje gyengült s nem tudta megvédeni a kisázsiai görög városokat, hogy ujra persa uralom alá ne kerüljenek. Azon harc után, melyet ifjabb Kyros II. Artaxerxes Mammon ellen Kunaxa térségen 401-ben elvesztett, hadakozott a persák ellen, de igazi eredményt csak Agesilaos király ért el, ki a Paktolosz folyónál 395-ben fényes győzelmet aratott. Szép reményei voltak, de a megváltozott viszonyok hazai harctérre szólíták. Görögországban szövetség keletkezett Spárta ellen: Tébe, Argosz, Korintus, melyekhez a Thrasybulostól 403. zsarnokaitól megszabadított Athén is csatlakozott, alkották a szövetséget. Az első összeütközéskor Haliartosznál 395-ben leverték Lysandrost, ki életét is veszté. Ezzel indult meg a korintusi háboru (395-387). Peloponnezuson biztosítá ugyan Spárta hatalmát a Nemea melletti győzelem (394), sőt Közép-Görögország függését is biztosítá a hazahivott Agesiaos Koroneia mellett kivivott győzelmével (394 aug. 14.), de nagy nehezen megszerzett tengeri hatalmát a persáktól segített Konon győzelmei, főleg a knidoszi tengeri csata, teljesen tönkretették. Konon 393-ban elfoglalta a Kikladokat, Kiterát, Athén hosszu falait ujra helyreállítá s előkészítette az alapját egy ujabb athéni szövetségnek. Korintus ellen sikertelen küzdött Spárta. Végre is veszedelmessé kezdett válni Spártára a harc, de ekkor a ravasz Antalkiadas, Szuszába küldve, spártai részre hódítá a persa királyt. Ez azután gyalázatos békét rendelt (Antalkidasi béke) 387-ben: a kisázsiai görög városok a persákéi: Görögországban az államok Persia és Spárta garanciája mellett függetlenek (autonomoi), Athén csak Lemnosz, Imbrosz, Szkirosz szigeteket tarthatta meg. Ha valamely állam e békét nem fogadja el, a többi állam persa segéllyel meg fogja támadni. Spártát e hazaáruló béke Görögország urává tette, de utját állta minden egységes működésnek. Hellasz megaláztatott azon Persiától, mely szökve hagyta egykor el! Veszélyes eszköz volt e béke Spárta kezében. 385-ben Matineia arkádiai község lakóit arra kényszeríté, hogy falukba oszoljanak szét, Fliust meghódította (380), oligarkia kezébe juttatta; 379-ben Olynthos a virágzó kalkidikei szövetség föloszlatására kényszeríté. Bukását idézték elő Spártának az erőszakoskodások, főleg pedig az, hogy az oligarkák áruló segélyével 383-ban elfoglalta Tébe fellegvárát, a Kadmeiát.

Tébe főuralma (379-362). Csak 4 év mulva vállalkozhattak a tébei demokraták városuk fölszabadítására. Egész Görögország részvéte kisérte Epameinondas és Pelopidas vállalatát, kiknek 379-ben sikerült Tébébe hatolni, az oligarkákat meggyilkolni s a polgárokat szabadságharcra fölhivni. Kadmeia spártai őrsége nem tarthatta magát, szabad elvonulás fejében föladta a várat 379-ben. Miután a spártai Sphodrias büntetlenül kisérelhette meg, hogy Athén kikötő-városát éppen ugy elfoglalja, mint Phoebidas a Kadmeiát, Athén is felbőszült Spárta ellen s Tébével szövetségre lépett. Epameinondas s Pelopidas fegyverrel biztosíták Tébe főuralmát Spárta ellen Beocia fölött. Kallistratos és Chabrias fáradozásai létrehozták a 2. athéni szövetséget, melyben 69 város és sziget vett részt. 376-ban Chabrias és Phokion Naxosznál, 375-ben Tmotheostól Leukasznál leveretett a spártai hajóhad. Spárta 371-ben gyülésre hivta a görög államokat, hol - mivel most meg Tébétől kezdtek félni - az antalkidaszi béke értelmében kiegyeztek. Tébe, mivel követe, Epameinondas, csak egész Beocia nevében akart szerződni, a békéből kizáratott. Epameinondas sereget szervezett s megmenté az elveszettnek látszott Tébét; Kleombrotos spártai királyt 371-ben leuktra mellett fényesen leverte, mely győzelmet a fálanxnak és a tőle föltalált ferde csatarendnek köszönhette. A középállamok Tébéhez csatlakoztak s Epameinondas s pelopidas fáradsága egyidőre Tébének szerzé meg a főuralmat. Törekvésök volt Spártát megtörni s e célból pártolták az arkádiaiak egy állammá tömörülését Megalopolisz körül, helyreállíták Messzenia függetlenségét, melynek fővárosa Messzene gyorsan felépült. De tartós uralmat nem alapíthattak. Athén féltékenysége megakadályozta a győzelmek közvetlen kiaknázását. Spártát megvédte Agesilaos. 354. elesett Pelopidas, 362-ben Epameinondas mint győző Mantineiánál. Tébe tönkre tette Spárta hatalmát s tekintélyét; hisz az uj államok, Messzenia, Arkádia, igen csökkenték Spárta peloponnezusi hatalmát, de sem ezek nem tudtak erőre kapni, sem Tébe a főuralmat megtartani. Valamennyi ellenállásra, uralomra képes államszövetség fölbomlott s csak külföldi beavatkozás kellett, hogy a szabadságnak is vége legyen.

Makedonia beavatkozása, makedon uralom. Athén hasznot huzott a küzdelemből, mert Eubeát, Kioszt, Szamoszt, Rodust a fekete-tenger bejáratát megszerezte magának. De Athén nem tudott szerencséjével élni: sulyos terhek nehezedtek a szövetségesekre; az athéni gyarmatosoknak adott telkek fölizgatták ezeket, a hadvezérek önzők voltak. Az amfiktionok (l.o.) gyülése II. Fülöp makedoniai királyt (359-336) hivta segélyül. Athén fölismerte a veszélyt, mely e ravasz politikus s kitünő hadvezér részéről Görögországot fenyegette. Phokion s a legnagyobb szónok, Demosthenes, iparkodtak egységes szövetséget alkotni Fülöp ellen, fölkelteni a nemzetiségi érzelmet s az áldozatkészséget. De Athénben nem volt már kitartás. Békét akartak tehát kötni. De az alkudozások alatt Fülöp ujra beleavatkozhatott Görögország ügyeibe. Végre a béke is létrejött 346., melyet a közbenjáróról filokratesinek szokás nevezni, mely szerint Makedonia a Athén a tényleges birtok alapján védő- és támadószövetségre léptek. A most beállott békét Fülöp jól fölhasználta, egymásután tett foglalásokat, sőt szövetségesétől is elvette Hallonneszosz szigetét. Athénben pártokra oszlott a nép s volt párt, mely a makedon hatalomtól várt jobb időket. Fülöpnek csak alkalom kellett már, hogy Görögország teljesen a kezében legyen. 338 aug. 1-én v. 2-án megtámadta Athén-Tébé egyesült seregeit s a makedon Fálanx győzött. Fülöp Athénnel békét kötött, mely szerint függetlenségét megtartá. Tébe leromboltatott, Spárta alattvalói fölszabadultak, a Kadmeiába makedon őrség vonult. Beocia s Peloponnezus államai névleges függetlenséget nyertek. Végre 337. Korintusba gyülésre hivta az összes államokat, hol Makedonia Görögországgal szoros szövetségbe egyesíttetett, Fülöp pedig a hellének teljhatalmu vezérévé választatott a persák elleni háborura. Ezzel Hellasz igazi függetlensége örökre elveszett. Fülöpnek halála (336) fölkelté a szabadság reményét, Demosthenes lelkesített, Tébe fegyverkezett, de 335-ben Nagy Sándor, Fülöp utóda (336-323 jun. 11-ig) tönkre tette Tébét, Athénnek nagy műveltségeért megkegyelmezett, szabadnak nyilvánítá. A dicső közdelemben, melyet Nagy Sándor a persák ellen viselt, csak kevés hellén volt Sándor pártján, de annál több zsoldért a persákén. Persa ösztönzésre II. Agis spártai király, az egész Peloponnezus s Tébe föllázadt a makedon uralom ellen, de Antipatros, Sándor helytartója, 330. Megapolisznál leverte őket, II. Agis a csatában elesett. Nagy Sándor halálának hirére az etolok, akarnánok egyes tesszál s peloponnezusi városok, Athénnel élökön, Leosthenes vezérlete alatt megindíták a lamiai háborut (323-322). Lamiánál leverték Antipatrost, Deleosthenes meghalt, Antipatros segélyt kapott s a szövetkezett görögöket Krannon mellett meggyőzte 322-ben s most Athén viszonyai is mekedon szellemben rendeztettek. Demosthenes megmérgezte magát. Ez az állapot Antipatros fia, Kassandros alatt is éveken át tartott. Hogy ezt elüzhessék, 315. Antigonos szabadoknak nyilvánította a görögöket és fia. Demetrios Poliorketes csakugyan meg is szerezte magának 307-ben Athént s vele Kassandros birtokait. Az Antigonos ellen 301-ben Ipszosznál (Frigiában) vivott csata után, melyet ez ellen a diadochok indítottak, Athénnel együtt több város elszakadt ugyan Demetriostól, de fia Antigonos Gonatas alatt nemcsak ezek, de Makedonia is az Antigonidák uralmába jutott, miután egy ideig (287-270 közt) függetlenséget élvezett. Birtokait megszállásokkal biztosítá; főleg Demetriasz, Kalkisz és Akrokorintosz voltak erős őrizet alatt. Athén 262-ben szintén kénytelen volt a Munichia s Pireus kikötőkbe makedon őrséget fogadni, de e mellett «szabad város» maradt.

Némi jelentőségre, egységre a középgörögországi etol s a peloponnezusi achai szövetség emelte a görögöket. De ezek is egymással civódtak s az achai szövetség Aratos alatt Spártával egymás csekély erejét fogyasztá (225). Aratos végre Antigonos Donatost hivta segélyül, ki Szellazia mellett 222-ben Kleomenes királyt leverte és Spártában az oligarka kormányt hozta ujra be. A Fülöp és Róma közti makedon háboruban (215-205) nem sokat nyertek a görögök. A II. háboruban (200-197) az achai szövetség, mely Philopoimen alatt állt, megnyerte T. Quinctius Flaminius tetszését s iparkodott vele egyensulyba hozni a görög államokat. Görögországot az isztmusi játékon szabadnak nyilvánítá 196-ban, de a nép már nem tudott élni a szabadsággal. A szir háborut az etolok a Róma elleni harcra használták Antiochos pártján, de szerencsétlenül, mert 189-ben Fulvius Nobilior a szövetséget megsemmisíté. Még az achai szövetség virágzott, de Philopoimen után (183-tól) gyors hanyatlásnak indult. Részt vevén a III. makedon háboruban, elbukott. Rómába 1000 kezest kellett küldenie. Még egy utolsó kisérletet tettek 149-146-ig Diaios és Kritolaos vezérlete alatt, de Qu. Caecilius metellus leverte őket, Lucius Mummius pedig 146-ban bevette és összerombolta a gazdag, remekművekkel telt Korintust. De azért «Görögország Achaia néven» nem lett római provincia. Korintus, Tébe, Kalkis ager vectigalis lett, egyes városok földulattak, de Görögország általában szabad maradt (Holm, Griech. Gesch. 4. k. 528. l.). Persze ez a szabadság inkább elvi, mint tényleges.

G. római és keletrómai (bizanci) uralom alatt.

A rómaiak általában általában kegyesen bántak a görögökkel, mindazáltal a görögök több izben tettek kisérletet szabadságuk ujból való kivivására. E kisérletek azonban nem sikerültek s a legjelentékenyebb is, melyet a mithridatesi háboru (Kr. e. 87-84) idejében Mithridates szövetségében tettek, hajótörést szenvedett. Athént, mely Mithridates seregének megnyitotta volt kapuit, Sulla bevette (86) és elpártolása miatt keményen meglakoltatta. 85. Sulla ujra megverte Mithridates hadait (Orhemenosznál) és erre Tébe is meglakolt. Sulla egyébiránt a delfii és olimpiai jósdát is kirabolta. Nemsokára ezután a kilikiai kalózok nyugtalanították G. partvidékeit, mig Pompejus rablásainak véget nem vetett (67). A II. római polgárháboruban a legtöbb görög város Pompejusszal tartott; mindazonáltal Julius Caesar nemeslelküen bánt velük (Megara kivételével); a tesszáliaiakat Caesar szabadoknak is nyilvánította, Korintus várost pedig 44. felépítette romjaiból. Az utolsó polgárháboruban G. Brutus és Cassius részére hajlott, kiket Philippinél sokan fegyverrel is támogattak. Antonius mindazonáltal nem állott rajtuk boszut; az actiumi győző pedig, Augustus, különösen Spárta iránt mutatkozott háladatosnak, mely őt Actiumnál segítette volt.

A császárok idején G. elpusztult és elnéptelenedett vidékei lassankint megint megnépesültek, amiért azután a háladatos lakók a császár-kultuszt meghonosították. Nero a 67. évi isztmus-játékok alkalmával «szabadoknak» nyilvánította ugyan a görögöket, mi azonban részéről csupán üres bók volt, melynek fejében később több görög várost kifosztott. Igazi jótevőnek mutatkozott Traianus császár, kinek idejében egy gazdag marathoni földbirtokos, Herodes Atticus., különösen Athént diszítette gyönyörü épületekkel, Hadrianus és az Antoniusok is sokat tettek G. érdekében és az Antoniusok idejében utazta be Pausanias az országot. A II. sz.-ban uj életre kelt klasszikus művészet és az irodalom, különösen a retorika egészen az V. sz.-ig mutat fel fényes képviselőket. E tekintetben a Marcus Aurelius alatt alakult athéni főiskola játszott nagy szerepet. A pogány hit és a klasszikus mult emlékei még folyton nagy vonzó erőt gyakoroltak. Az anyagi jólét ugyan a gótok betörései (különösen 251-53 óta) a Termopiléktől É-ra fekvő vidékeken, 267 óta pedig a szigeteken is nagy csorbát szenvedett; sőt 267. a gótok és herulok még Korintust, sőt Athént is hatalmukba kerítették. Az athéni polgársággal szövetkezett római légiók azonban a rablókat lesbe csalták és felkoncolták. A barbárok ekkor körülbelül 100 évig nem bántották G.-ot.

A kereszténységet legelőször szent Pál hirdette görög földön (Kr. e. 53 óta) és az uj tan különösen Makedoniában, Athénben és Korintusban vert gyökeret. A görög püspökök 325. elfogadták a niceai zsinat által megalapított hitvallomást. Az aranius felekezet a tulajdonképeni G.-ban nem igen tudott lábra kapni; ellenben a régi pogány hitben még a IV. sz.-ban is nagyon sokan hittek, különösen Achaia tartományban és magában Athénben. Julianus császár ez okból e vidékeken kisértette meg a pogányság restaurálását (361), amidőn azután mindenütt megnyiltak a régi templomok és ujra áldozatokat mutattak be az oltárokon. Julianus halála után, különösen Theodosiusnak (381. s köv. kelt) rendkivül szigoru rendeletei nagyon megtizedelték a pogány hit hiveinek a sorait, de sem az ő, sem utódainak tilalma nem volt képes a pogányságot végképen megszüntetni. A paganizmus haldoklását csak a IV. sz. vége s az V. sz.-nak kezdetet hozta magával, amidőn 426. Athénben császár parancs folytán az utolsó pogány templomokat is keresztény egyházakká átalakították, 529. pedig Justinianus császár parancsára a görög szellemi élet fényét, az athéni akadémiát zárták be. A barbárok ujabb betörései azután az antik élet végső bomlását befejezték. a görög birodalomnak Nagy Theodosius által eszközölt felosztása alkalmával (Kr. e. 395) G. a keletrómai birodalomhoz került és ennek sorsában osztozkodott (l. Keletrómai birodalom). E helyen csak futólag említjük, hogy Theodosius halála után (megh. 395.) a nyugati gótok, különösen Alarich alatt (l.o.) pusztítva vonultak át az egész országon. Azóta Achája nagy része lakatlan maradt és csak néhány tengerparti városban mutatkozott némi élet. 517 óta a bolgárok barangolták be egész G.-ot, 539-540 óta pedig több izben szláv népek törtek G.-ra. Mialatt azután Heraklius császár a persákkal és avarokkal vivott elkeseredett harcokat, mind több és több szláv telepedett meg Dalmáciában, Illiriában és Trákiában meg Meziában, sőt a korintusi földszoroson is átnyomultak, olyannyira, hogy a Balkánfélsziget etnográfiai képét ez a tömeges szláv invázió teljesen megváltoztatta. A görög elem sok helyt a szláv elem elől háttérbe szorult. Olykor-olykor ugyan a hellén elem még megmutatta életrevalóságát, és a Heraklius által kezdeményezett III. Leo által befejezett uj közigazgatási rendszer (témák szerint) a görög lakosság autonom fejlődésére jó hatással volt. De a VIII. század óta a hellén elem mind jobban és jobban elveszti eddigi szivós kitartását és kivész, avagy egybeolvad más népekkel, 727. a görögök a III., vagyis a képromboló Leo ellen tervezett tengeri kalanddal kudarcot vallottak; 746 óta rettenetes pestis dühöngött G.-ban: a VIII. sz. második felében a szláv áradat az isztmuson is átcsapott és Peloponnezus nyilt vidékein is számos helyen szláv községek és zsupánságok alakultak, melyek a görög benszülöttekkel, nemkülönben a keletrómai kormánnyal ellenséges lábra helyezkedtek. Csak a IX. sz. első tizedében, a Patrae mellett szenvedett kudarc következtében (805 vagy 807) vesztette el e szláv betelepülés félelmetes jellegét, mig végre Bryennios tábornok a legtöbb szláv törzset meghódolásra birta. 941 óta a hellén és a szláv elem aránylag békében élt egymással és ez idő óta vette kezdetét a két elem összeolvadása is.

A IX. sz. uj s félelmetes vendégekkel ismertette meg G.-ot, igy az arabokkal, kik 825. Krétát és 881. Peloponnezust kirabolták és csak 961 óta szoríttattak ki a görög szigettengerből. A X. sz.-ban a Meziában letelepedett bolgárok rohanták meg különösen Tesszáliát és É-i G.-ot, mignem II. Basilios császár őket majdnem kiirtotta. A XI. sz.-ban olasz mormannok kötöttek ki Epirusz partjain; igy 1081. Guiskard Róbert, ki azon ürügy alatt, hogy az elüzött VII. Mihályt támogatja, több szigetet és partvidéket meghódított. Fia, Boemund, folytatta a hódításokat, de Larissza alatt 1084. Komnenos Izsáktól nagy vereséget szenvedett. Hasonló balsors kisérte tarenti Boemundnak 1107. évi kalandját. Többet szenvedett G. 1147. II. Roger sziciliai királytól, aki még Korintust és Tébét is kirabolta. Egészben véve azonban mégis meglehetős jó viszonyoknak örvendett G. a keletrómai császárok alatt, mig a XIII. század elején egy váratlan csapás e fejlődésnek egy csapással véget nem vetett.

1204. a Velence által eredeti rendeltetésétől eltérített IV. keresztes v. latin hadjárat vitézei (l. Keresztes háboruk) Konstantinápolyit ostrommal bevették s kirabolták, a keletrómai birodalom egyes tartományait pedig sorra maguknak lefoglalták. Görög földön ekkor a következő nagyobb latin v. frank fejedelemségek alakultak: Tessalonikában II. Bonifacius montferrati őrgróf alapított királyságot, ki azután É-i G.-ot is meghódította, Korintus és napuplia falai alatt azonban kudarcot vallott. Morea nyugati vidékein Villehardouin Gottfried lovag vetette meg lábát; Achája, Elisz és Messzenében pedig Vilmos champegnei gróf. E kalandorok francia szokás szerint hübéri birtokra osztották fel az egész Peloponnezust, melynek főurává a bárók 1210. Villehardouint tették. Követte őt az uralomban 1218-45-ig öccse Vilmos, aki az előbb I. Guido de la Roche által megadásra kényszerített Athént is hatalma alá hajtotta, amióta azután athéni hercegnek nevezte magát. Ekkor azonban szerencsecsillaga letünt. VIII. Mihály (Paleologus), aki Kis-Ázsia felől fogott a keletrómai császárság restaurálásához, Vilmost csatában elfogta és több vár kiadására kényszerítette. Az achája hercegség azután Vilmos leányára Villehardouin Izabellára, illetőleg annak férjére, Anjou Károly nápolyi király második fiára, Fülöpre szállott. Idővel a hercegség területben egyre kisebbedett. 1364. halt meg az utolsó achájai herceg az Anjou-házból, tarenti Róbert.

Az Athéni hercegség, melyet de la Roche alapított 1308., briennei V. Walterra szállott, ennek 1311. a Kefisszosz mellékén vivott csatában történt halála után pedig katalóniai rablózsoldosoknak került kezébe, akik a maguk részéről az aragóniai királyok fenhatóságát ismerték el. É.-G.-ban montferrati Bonifác korai halála (1207) után a franciák uralma egy ideig gyönge lábon állott; sőt Angelos Tivadar, epirusi deszpota 1222. egész Epirust a saját birtokának nyilatkoztatta. 1230. azonban Angelos a bolgárok kezébe esett, és öccse Manuel csakis Tesszalonikában tudta magát fentartani, melyet aztán (1246) Vataczes Dukas János niceai császár a saját országához csatolt. 1237. Angelos II. Mihály ujra meghódította Epirust, mely ország azután 1340. a törökök fenhatósága alá került. Ami a görög szigetek sorsát illeti, az nagyon különböző volt. Korfu p. velencei nemeseknek jutott hatalmába, kik azt a signoria fönhatósága alatt kormányozták. Androsz a Dandolo családé, Tenosz, Szkirosz és más szigetek a Ghisi családé lett. A leghatalmasabb köztük, Sanudo Márk hg., Naxoszt és Paroszt birta. 1383. a Crispo családra szállott ez a hercegség, melytől azt 1566. II. Selim török szultán ragadta el. A többi nobilik uralmának még Vataczes János vetett véget.

A XIV. sz. elején csupán a tkp. G., vagyis: az achájai fejedelemség, a moreai hercegség és néhány sziget voltak még a frankok kezében. A század közepe táján a szerbek nagy fejedelme, Dusán cár hódította meg Epirust, Mekaedoniát és Tesszáliát (1331-1355), ki a császári ciet is felvette, Etoliát és Akarnániát pedig öccsére, Simonra ruházta mint deszpotára. Dusán halála után ez a Simon, azután fia János, továbbá több olasz, albán és szláv főnök osztozkodott a feldarabolt Epirus feletti uralomban, mig a törökök 1430-ban valamennyit le nem igázták. A tengerparti városok még egy ideig a velencei köztársaságnak hódoltak, de egyébiránt csupán Albánia hőse, Skan derbeg, tudta magát a törkökkel szemben fentartani. Halála után (1468) Albániában is a félhold győzött. Hasonló sors érte az athéni hercegséget. 1384-85-ben Acciajoli Rainer (l.o.), Korintus ura, véget vetett a katalóniai zsoldosok uralmának és László nápolyi király által elismertette a maga hercegi rangját. Utódai 1458-ig dacoltak a törökkel, kik végre a nevezett évben az Akropoliszra is feltüzték a félholdat. Az achájai hercegség tarenti Róbert halála után Janka nápolyi királynéra szállt, kitől azt egy Baux Jakab nevü kalandor elragadta. Ez 1381. spanyol-francia katonák (az u. n. «nagy navarrai compagnie») élén Moreát meghódította, Silány utódai mint «vikáriusok» bitorolták a hatalmat. Ilyen vikárius volt Bordo Péter de St, Superan is, ki a 1402. elhalt. Ekkor unokaöccse, Centurione Zaccaria, Bordo özvegyét és gyermekeit az uralomtól megfosztotta; 1460-ban azonban kénytelen volt bitorolt trónját a keletrómai császárnak átengedni.

Egész Moreában csakis Misthra-, Monemvasia- és Mainában találkozunk e században görög (benszülött) fejedelmekkel. Ezek sorából I. Tivadar (Paleologus) nevezendő (1383-1407), ki Korintust is jogara alá hajtotta. Követte őt unokaöccse, II. Tivadar, akit öccse, Tamás és Konstantin is támogattak a frankok ellen folytatott küzdelmekben. 1430. Centurione herceg kénytelen volt az achája hercegséget leányának kezével együtt erre a Tamásra szállítani és igy 1430-ban a frankok uralma a Peloponnezusban teljesen megszünt. 1448. tamás öccse, Demeter örökölte a trónt, Konstantinápoly bukása után 81453) pedig mindketten pénzen vették meg a szultántól az uralmat. Midőn 1458. II. Mohammed halálának álhirére az évi adót megtagadták, a szultán elpusztította egész Moreát, kirabolta Korintust, 1460. pedig ujabb hadjárat alkalmával az egész görög félszigetet kerítette hatalmába. Csakis egynéhány, ugyszólván hozzáférhetetlen tengerparti sziklafészek ormain lengett még a szt. Márkus lobogója. Az ozmánok 1462 óta azután a szigeteket is elfoglalták, miközben különösen a velenceiekkel folytattak változó szerencsével háborut. Albánia leigázása után a szultán Eubeát foglalta el a signoriától, 1499. pedig II. Bajezid szultán Lepantót, Navarinot, Napuplinát és Monemvasiát ragadta el a velenceiek kezeiből. Az 1503-ban kötött békében a szultán a velenceiektől elfoglalt összes hódításokat (Kefalonia kivételével) megtartotta.

G. török uralom alatt. Eleinte a görögök uj uraik, a törökök irányában csak adófizetésre voltak kötelezve. De amint az 1573. békével, mely a velenceieknek csupán az albániai parton levő néhány várat, Kandiát és az ión szigeteket hagyta meg, a törökök teljesen leigázták G.-ot és tartományként egy béglerbég uralma alá helyezték, meg több szandsákra osztották fel, melyeknek legnevezetesebbje Morea volt. Az 1645-69. török-velencei háboru Krétát is a törökök hatalmába juttatta, és noha az 1684-99. háboruban a velenceiek megszerezték Moreát, a paszarovici béke (1718) értelmében megint a törököknek voltak kénytelenek átengedni a félszigetet. Azóta egész G. a törököké volt, kik azt pasalikokra osztották és a ruméliai főbirónak rendelték alá, mig az Egei-tenger legtöbb (31) szigetét a kapudán-pasa gondjaira bizták. Ez uj uralom alatt G. mindinkább jobban sülyedt. A török tisztviselők kapzsisága teljesen aláásta az ország jóllétét, a földmivelés teljesen pangott és a görögök ugyszólván kizárólag mint hajósok és kereskedők keresték kenyerüket.

A görög nemzet ily viszonyok közepette egészen elveszett volna, ha a közös vallás és a törököktől meglehetősen érintetlenül hagyott községi szervezet össze nem tartotta volna őket. Általuk választott elöljárók megőrizték az önkormányzat szellemét, mely különben az armatolok (l.o.) és a klefták (l.o.) által folytatott guerilla-harcokból is egyre uj táplálékot nyert. Magában a konstantinápolyi udvarban is befolyásra jutott néhány jómódu és művelt görög család, amelyeket fanariotáknak neveztek (l.o.). A XVIII. sz.-ban a tengeri kereskedelem is mindinkább nagyobb lendületet vett és ezzel arányban a műveltségre való törekvés is jobban fokozódott. Oroszország, mely Nagy Péter cár példáját követve, valamennyi ortodox hitü keresztény nép oltalmazójának és protektorának tekintette magát, a XVIII. sz. vége felé több felkelést támasztott a törökök ellen. Katalin cárnő komolyan foglalkozott G. felszabadításának tervével, de a görögök csak akkor fogtak fegyvert, midőn Orlov Tivadar 1770. Itilonban kikötött. Ennek az expediciónak azonban nem kedvezett a szerencse és a török pasák nemsokára kegyetlen boszut vettek a fellázított és az oroszok által cserben hagyott görögökön. Mindazonáltal a görögök sorsa a Kucsuk kainardzsii béke értelmében lényegesen megjavult. (Közbocsánat, szabad vallásgyakorlat és szabad költözködés joga.) Mivel azonban a török kormány igéretét megszegte, a görögök 1789. ujra fegyvert fogtak és erre az oroszok a már előbb kinyert jogok megerősítésén kivül az orosz zászló alatt szabad hajózási jogot is vivtak ki a görögök részre. Az 1792. után bekövetkezett békében a fiatal nemzedék mindjobban megbarátkozott a török iga lezárásának eszméjével és az I. Napoleon által felidézett európai mozgalmak G. földjén is visszahatást keltettek. Idősb maurokordato, Ypsilanti, Rhigas költő és mások titkos társulatot (heteriák) szerveztek, ez a törekvés azonban egyelőre nem vezetett célhoz, sőt az osztrákok által a töröknek kiszolgáltatott Rhigasnak és 7 társának kivégeztetését okozta (1798 jun.). Hasonló balsors kisérte az 1803. felkelt szuliotákt is, ugy hogy 1810 körül a vaskezü Ali pasa egész G.-ot leigázva tartotta. Csakis az irói körökben tartotta fenn magát a nemzet ujjászületésére célzó hazafias törekvés, mely végre 1815. a Filomuzák társasága alapítására vezetett. Ezen titokban politikai és nemzeti célok után törekvő irodalmi társulat, valamint az azzal összefüggő titkos társulatok készítették elő a talajt egy ujabb felkelésre.

A görög szabadságharc. 1820. mutatkoztak a heteriák által szított népfelkelés első jelenségei. 1821 márc. 6. Ypsilanti Sándor herceg (orosz tábornok és I. Sándor cár volt szárnysegédje) néhány száz lelkes hazafival s az ugynevezett « szent csapat »-tal átkelt a Pruthon, bevonult Jassyba és kitüzte a felkelés zászlaját, de nem talált olyan fogadtatásra, aminőt remélt. Az orosz kormány cserben hagyta, az oláh vezér elárulta és igy a törökök 1821 jun. 19. Dragasan mellett kisded csapatjával megverték. A «szent csapat» hősiesen elesett, maga Ypsilanti pedig osztrák területre volt kénytelen menekülni, hol őt Metternich parancsára Munkács várába csukták. Időközben azonban Germanos püspök Patraszban (1821 ápr. 4.) szintén harcra szólította fel honfitársait. A mainoták, akik azzal dicsekedtek, hogy a spártaiaktól erednek, Mauromichalisz Péter és Kolokotronisz Tivadar alatt Kalamatát, Messzenia fővárosát hódították meg és Messzenia tanácsa cimmel ideiglenes kormányt szerveztek. Innen a felkelés egész Moreán elterjedt, innen pedig áthatott a Termopilékon tuli vidékekre és az Archipelagus szigeteire, melyek közt Hydra, Spezzia és Psara különösen kitüntek és 180 hajóból álló flottát szereltek fel. 1821 máj. 7. Athén városa is a felkelők kezébe került, mire a török őrség az Akropoliszba volt kénytelen visszavonulni. Keleti Közép-G.-ban a törököket a ravasz Odysseus, nyugaton Bozzarisz Márkus verte vissza. E hirek hallaára iszonyu elkeseredés vett erőt a boszus törökökön, kik a birodalom több vidékein, valamint Cipruson, Krétán és Szmirnában a görög lakosságon szörnyü vérengzést vittek véghez és magában Konstantinápolyban Gregorios patriárkát husvét ünnepén (ápr. 22.) több pappal együtt a székesegyház Főajtaján felakasztották. Tengeren is egyre folyt az aránytalan küzdelem. A török flottát, mely Szamosz megfenyítésére készült, görög gyujtó-hajók megfutamították. Moreában Tripolizza, a pasa székhelyének birtokáért folyt a harc, mignem végre okt. 5. a görögök e vár ormaira is feltüzték a kettős keresztet. A vár bevétele után a 800 főnyi őrséget lekaszabolták és Panoszt, Kolokotronisz fiát tették meg helytartójává. Miután a felkelők Akrokorintoszt is bevették, csak ha hely maradt összesen Moreában a törökök kezében.

1821. végén nyilt meg Piadában Epidaurosz mellett), 67 képviselő jelenlétében az első görög nemzetgyülés, mely 1822 jan. 1. ideiglenes alkotmányt bocsátott ki, az u.n.«epidauroszi szerves törvényt», melynek ételmében 70 tagból álló törvényhozó testület és 5 tagból álló kormánytanácsot alakítottak és jan. 22. G.-ot szövetségi szabad államnak kiáltották ki. Elnökké Maurokordatosz Sándor herceget választották. Azonban a kihirdetett alkotmány, mely nagyon is liberális szellemtől volt áthatva, nem felelt meg a nép alacsony műveltség fokának, az 5 tagu kormánytanács pedig a törökök uj támadásával szemben nem tudott befolyásra emelkedni és a hadi párt vezérei elől háttérbe szorult. Mihelyt a törökök az időközben fellázadt Ali pasát leverték volt, azonnal eréllyel fogtak a görög felkelés végleges elnyomásához; a szerencse azonban most is inkább a görögöknek kedvezett. Több helyütt, igy Vostizzánál és Vonizzánál ugyan a görögök szenvedtek vereséget, de viszont 1822 jan. 21. az athéni Akropoliszt, később pedig Naupliát foglalták el a törököktől. Ellensulyozta ezt a sikert Kiosz szigetnek 1822. áprilisban török kézre jutása, melynek lakóin Kara-Ali pasa irgalmatlanul boszut vett. Ezt megboszulandó, Kanarisz tengernagy jun. 18. a török hajóhad egy részét a Kiosz melletti tengerszorosban levegőbe röpítette. Julius 16. a görögök ugyan Peta mellett (Epirusz) vereséget szenvedtek és ugyanakkor a törökök a Termopilékon át is nyomultak Moreába; ez utóbbi hadosztályok azonban Kolokotronisztól Dernenakiánál csuful megverettek. Miután Maurokordatosz a petai vereség után seregének maradványait az erős Miszolunghiban elhelyezte (1822 nov. 5.), a törökök ezt a várost körülzárták, de 1823 jan. 6. a görögök oly kemény kirohanást intéztek ellenök, hogy (jan. 13) fegyvereik és hadi felszerelvényeik hátrahagyásával visszavonulni kényszerültek. 1822 nov. 10. Kanarisz és Kyriakosz Tenedosznál semmisítettek meg egy török flottát. Döntő eseményekre azonban nem került, sőt az a meghasonlás, amely 1823, a Maurokordatosz vezetése alatt álló politikusok pártja és a hadvezérek, a Kolokotronisz vezetése alatti kapitanik közt kitört, lehetetlenné tett minden nagyobb vállalatot. Mindazonáltal Odysseus a Termopilékban, juliusban pedig Kolokotronisszal együtt Tébe és Keronea mellett verte meg a törököket. Aug. 20. éjjelén pedig Bozzarisz Márkus Karpenizza mellett vitt véghez a törökök sorában iszonyu vérengzést, de ezuttal maga is hősiesen elesett. Mióta azonban Ibrahim pasa (l.o.) Mehemed Ali egyiptomi alkirály fia, a szultán kérelmére hatalmas seregével G. földjén (1852 febr. 28.) kikötött, rosszabbra fordult a hellének ügye. Elfoglalta nevezetesen a Navarinót, Tripolizzát és Kalamatát, és tüzzel-vassal pusztította az egész országot. Egyuttal Miszolunghit is körülzárták a törökök, mely várat Bozzarisz Nolosz hősiesen védett; a görög őrség két rohamot vert vissza és csak a legvégső szükségben határozta el magát arra, hogy a várat otthagyja és keresztülvágja magát az ellenségen. Ez azonban csak egy kis csapatnak sikerült; a többiek a behatolt törökökkel együtt ottvesztek (1826 ápr. 22). Miközben Ibrahim pasa Moreát teljesen vadonná tette és a görög foglyokat ezrenkint rabszolgákként Egyiptomba küldötte, Resid pasa Közép-G.-ot hódította meg, 1827 aug. 15. pedig Athén városát ragadta ki a görögök kezéből és nyomban rá az Akropoliszt kezdé ostromolni.

Ez események hirére egész Európában a klasszikus multja által megszentelt G.-ra nézve kedvező hangulat keletkezett: a felkelők a filhellén-társaságoktól és nevezetesen Eynard genfi bankártól pénzsegélyt kaptak: mások kardjukat ajánlották fel a görögöknek és Byron költő vagyonát és vérét bocsátotta Hellasz népének rendelkezéséül. A hivatalos Európa ugyan Metternich utasítása szerint még most sem fogta a görögök pártját, de a fokozódó rokonszenvet Metternich sem birta elnyomni. 1827. elején Cochrane lord mint a hajóhad parancsnoka. Church angol tábornok pedig mint a szárazföldi hadsereg vezére állottak a görögök élére, ami azt eredményezte, hogy a görögök két szembenálló pártja kibékült egymással, hogy a két nemzetgyülés, melyek egyike Eginában, másika Kasztriban székelt, egy nemzetgyüléssé egyesüljön. Ennek a székhelye eleinte Damala, később Parosz volt. erre aztán (1827 ápr. 11.) a volt orosz minisztert, Kapo d'Istrast (l.o.) 7 évre elnöknek választották. nemsokára azonban megujult a pártoskodás a görögök táborában és ez tette lehetségessé, hogy a törökök Athén Akropoliszát is kezökre kerítették, ugy hogy a görögök birtokában, Nauplián és a szigeteken kivül, csakis néhány erősség maradt Moreában. Ekkor (1827 jul. 7.) Nagy-Britannia, Oroszország és Franciaország Londonban szerződést kötöttek abból acélból, hogy közös közreműködésük által Törökországot fegyverszünet kötésére rávegyék és hogy továbbá a szultán G.-ot a portával szemben oly államnak ismerje el, mely ugyan maga választja fejedelmét és teljes vallásszabadság és szabad kereskedéssel bir, a szultánnak azonban évi adót fizet. Törökország azonban nemcsak hogy a hatalmasságok ajánlatait visszautasította, hanem azok beavatkozása ellen is erélyesen tiltakozott. Midőn aztán a szerződést aláíró hatalmasságok flottái a Messziában szörnyen garázdálkodó egyiptomiakat visszavonulásra akarták kényszeríteni, a dolog a navarinói révben (1827 okt. 20.) tengeri csatára került, melyben az angol és orosz hajóhadak a török-egyiptomi hajóhadat majdnem teljesen megsemmisiítették. Az angol nép nagy örömmel értesült e diadalról, de mivel maga az angol minisztérium hivatalosan ezen «váratlan, sajnálatos eseményért» a felelőséget elvállalni vonakodott, a török kormány abban a reményekben ringatta magát, hogy immár a szövetségesek egyetértése véget ért és ezzel kapcsolatban fenhéjázóan még szigorubb feltételeket szabott. E reményeiből azonban csakhamar kiábrándította az uj orosz cár, 1. Miklós, aki 1828. háborut izent a portának, melynek folyamában a törökök nagyvereséget szenvedtek. Ez orosz-török háboru alatt G.-ban is tovább folyt a harc. A londoni konferencia határozata alapján (1828 aug. 29.) egy francia hadtest kötött ki Koronnál, mely azután Ibrahim pasát vadlelkü egyiptomi seregével együtt Moreából kivonulni kényszerítette és Moreában a közigazgatást a nagyhatalmak nevében átvette. Ypsilanti Demeternek Petra mellett (1829 szept. 22) aratott győzelme után pedig a törököknek Közép-G.-ból is ki kellett tolakodniok. Ekkor már az 1828 jan. 18. megérkezett Kapo d' Istriais gróf kezében nyugodott az elnöki hatalom, ki eleintén egy 27 tagból álló államtanács (panhellenion) segélyével vitte a kormányt. Az 1829 jul. 23. aug. 18-ig Argoszban tanácskozó nemzetgyülés továbbra is elismerte Kapo d'Istriast elnöknek, a panhellenion helyébe azonban szenátust léptetett, melynek valamennyi tagját maga az elnök nevezte ki. Ilyformán utját egyengették a közelgő monarkiának. 1829. márc. 23. azután Anglia, Franciaország és Oroszország a «londoni jegyzőkönyvet» irták alá s ennek értelmében G.-ot a portával szemben ugyan adófizetésre köteles, de egyébiránt autonom és örökös monarkiának mondották ki, mely szuverén keresztény fejedelem által kormányozandó. Ezeket a határozatokat az adrianápolyi béke (1829 szept. 14.) után az 1830 febr. 3. jegyzőkönyvben oda módosították, hogy G.-t Kréta és Szamosz kirekesztésével teljesen független királyságnak mondották ki és az uj országnak határait is megszabták.

Görögország mint királyság
(1830 óta napjainkig)

[ÁBRA]

A koronát előbb Lipót szász-koburgi hercegnek ajánlották fel, aki azt azonban hosszas alkudozások után visszautasította. Ekkor Kapo d'Istrias maga vállalkozott a kormány ideiglenes további vezetésére. Sokat tett az ország javára és rendezésére, de Oroszországban elsajátított abszolutisztikus, bürokrata ahjlamaival és rendszerével nemsokára nagy elégedetlenséget támasztott a görögök közt, kik azzal vádolták, hogy az oroszok érdekeit tartja szem előtt. 1831 jann. kitört az általános elkeseredés. Hidrán 7 tagból álló ideiglenes kormány alakult, melynek élén Miaulisz, Konduriotisz és Tombazisz állottak. 1831 jul. 30. Miaulisz 200 hidriota segélyével hatalmába kerítette a Paroszban állomásozó, egyébiránt lefegyverzett görög flottát (28 hajót), melyet azután (aug. 13.), nehogy a Kapo d'Istriastól segélyül hivott orosz hajóhad kezébe kerüljön, felgyujtatott. E miatt a kormány Miauliszt (aki Hidrába menekült), továbbá Maurokordatoszt és Konduriotiszt fölségárulóknak nyilvánította. Az átkos pártoskodás pedig oly meghasonlást szült, hogy a szept. 20-ikára Argoszba összehivott nemzetgyülésen egyetlen egy képviselő sem jelent meg, Hidrán pedig mintegy 10-en gyültek össze. e válság közepette Mauromichalisz Konstantin és György, felingerelve ama szigoruságtól, mellyel atyjukkal és testvérükkel hosszu fogságuk alatt bántak, Kapo d'Istrias elnököt Naupliában lelőtték (1831 okt. 9.). A gyilkosok ugyan életökkel lakoltak tettükért, de mindezek a polgárháboru kitörését meg nem akadályozták. A szenátus ugyan kormányzó-bizottságot állított fel, mely Kapo d'Istrias Agostból, Kolokotronisz Tódorból és Kolletisz Jánosból állott; az argoszi nemzetgyülés pedig (melyen 140 képviselő közül 80 jelent meg) Kapo d'Istrias Ágostont ideiglenes elnökké választotta. Ámde a rumeliota-párt által Perachorában összehivott nemzetgyülés egy Kolettisz alatt álló kormányzó-bizottságra bizta az ország sorsát. A két gyülekezet közt lefolyt hosszu versengés azzal ért véget, hogy a rumelioták az Isztmusról a kormányzói csapatokat elkergették, bevonultak Argoszba és megfenyegették Naupliát. Erre Kapo d'Istrias Ágoston (ápril 2.) letette méltóságát és a filhellén Thiersch (l.o.) közvetítésével 7 tagból álló uj kormánybizottság alakult. közben azonban a védő hatalmasságok, miután egy 60 millió franknyi kölcsönösszegért jótállást vállaltak és az északi határnak az Arta- és Volo-öblökig való kiterjesztését kilátásba helyezték, Otto bajor herceget (I. Lajos bajor király fiát) jelölték ki görög királlyá. Miután a bajor udvar (a még kiskoru herceg helyett) a föltételeket jóváhagyta, egybehivták Naupliába a nemzetgyülést, mely 1832 aug. 8. a trónjelöltet I. Ottó néven G. királyául egyhangulag elismerte. egyelőre Münchenben okt. 5. több tagból álló regenséget adtak melléje, mely Armansberg grófból, Maurer és Ábel tanácsosból és Heidegg tábornokból állott. A rend fentartására 3500 bajor katonát küldtek G.-ba, kiknek addig kellett ott maradniok, mig a nemzeti hadsereg életbe lép. A francia hadsereg pedig a bajorok megérkezésekor haza indult.

1833. jan. 30. kötött ki I. Ottó Naupliában és u. o. febr. 7. meg is tartotta bevonulását. A német regensek nagy tevékenységet fejtettek ki: az államháztartást európai mintára rendezték be és számos korszerü és szükséges reformot léptettek életbe. Ugyanakkor vándorolt be több vagyonos görög család Törökországból és ennek folytán a földbirtok értéke is emelkedett, főkép Ubeában és Attikában. Mint fő- és székváros Nauplia szerepelt, melyben csakhamar élénk forgalom keletkezett; posta-összeköttetés létesült a szárazfölddel és a szigetekkel, Triesttel pedig gőzhajóközlekedés. A metropoliták és püspökök egy Naupliában tartott gyülése jul. 27. a görög egyháznak a konstantinápolyi partárkától való teljes függetlenségét mondotta ki. Az állandó «Szent zsinat» lett ekkor G.-ban a legfőbb egyházi hatóság, melynek tagjait a király nevezte ki évenkint: az egyház igazgatása mindazáltal a korona kezében volt. De a legjobb akarat mellett sem sikerült a regensségnek a közrendet véglegesen helyreállítani és megszilárdítani. Mert mig egyrészről a klefták és más, velük rokonszenvező elégületlenek gördítettek a kormány elébe akadályokat, addig a régi pártvezérek egy rendezett, jogi állam létesítése céljából foganatba vett intézkedésekben nagyravágyó és önző terveik meghiusulását látták és a regenséggel szemben, Kolokotronisszal élükön, ellenséges állást foglaltak el. Midőn ez utóbbi egy a regensség ellen támadt összeesküvésben résztvett, elfogták és 1834 jun. 7. Naupliában halálra itélték, de a halálos itéletet kegyelemből 20 évi fegyházra változtatták meg, utóbb pedig szabadon bocsátották. Ugyanakkor I. Lajos bajor király Maurert és Albelt hazaküldte és helyökbe Armansperg mellé Kobellt és Greinert nevezte ki a kormánytanács tagjaivá. 1835 jan. a székhelyet Naupliából Athénbe helyezték át; jun. 1. pedig Ottó király maga vette át a kormányzást és Armansperg grófot főkancellárrá nevezte ki, mig a többi bajor tisztviselő haza indult. A két első év zajtalanul telt el; sőt ama törvény, mely a kerületeikben előforduló rablás-okozta károkért magukat az illető községeket tette felelőssé, egyelőre teljesen megszüntette a rablásokat. Az uj államtanács tagjai, akik a hiányzó népviseletet voltak hivatva helyettesíteni, a királynak Németországban való távolléte alatt (ahol az 1836 nov. Oldenburgi Amália hercegnőt nőül vette), Armansperg gróf ellen összeesküdtek, mire a király őt (1837 febr.) elbocsátotta, az államkancellár állását eltörülte és a minisztérium élére a bajor Rudhardtot nevezte ki. ezt azonban Bajorországtól való függése tette népszerütlenné; az országban lappangó elégületlenséget a földrengés és pestis okozta csapások is sulyosbították és igy aztán nem csoda, ha még az athéni egyetem megnyitása (1837 máj. 27.) sem tudott a kedélyekre csillapítólag hatni. A növekedő elégületlenséget egyébiránt maguk a védő hatalmasságok követei is szították, kik befolyásuk megőrzése érdekében titokban pártembereket fizettek. Maga a «nemzeti párt» különösen a német tisztviselők ellen fordult és nem is nyugodott, mignem Rudhardt miniszterelnök egy, Lyon angol követtel való viszály alkalmával, 1837 dec. 8. állásától megvált. Helyébe a görög Zografosz lépett mint külügyminiszter és a királyi ház minisztere. Az uj, nemzeti minisztérium a külfölddel szemben bizonytalan és ingadozó álláspontot foglalt el és majdnem teljesen az angol követtől függött; a belügyi kérdésekben pedig a kabinet tagjai nem értettek egyet. 1840 jun. a Zografosz-minisztérium beadta lemondását; követte őt a Maurokordatosz-minisztérium, mely alatt a pénzügyi helyzet és az ország anyagi viszonyai valamivel kedvezőbben alakultak. Midőn azonban Ibrahim pasának győzedelmes előnyomulásakor Törökország keresztény lakossága a törökök ellen fészkelődni kezdett és a görögök a szigetlakókat (akik elérkezettnek látták az időt a Törökországtól való elszakadásra), fegyverekkel és lőszerekkel látták el: G. a négy nagyhatalommal, melyek Törökország integritásáról kezeskedtek, viszályba elegyedett, melynek folyamában a király minisztériumát a követek tanácsára elbocsátotta. Ezzel azonban sem a kormány, se a dinasztia helyzete semmivel sem javult és a porta a felkelőknek nyujtott segély miatt háboruval fenyegetődzött. A benső forrongást és a pártok fondorlatait pedig különösen az angol és orosz követ kéz alatt növelte. Az orosz kormány nevezetesen azt remélte, hogy az alkotmányos és népképviseleti rendszer segélyével megbuktathatja a királyt és bajor embereit és ezért bérencei által mindenképen a nemzetgyülés egybehivását sürgette. A Kalergisz és Makrijannisz által 1843 szept. 15. rendezett felkelés hasonlóan rokonszenvezett ezen alkotmányos tendenciákkal és annyiban csakugyan célhoz is ért, amennyiben Ottó király eddigi tanácsosait elbocsátotta és Metaxasz elnöklete alatt egy orosz-érzelmü kabinetet nevezett ki, egyuttal pedig a nemzetgyülést is egybehivta (1843 nov.). A nemzetgyülés azonban véget vetett az orosz-párt reményeinek, mert 1844 márc. 2. oly alkotmányt fogadott el, melynek értelmében Ottó király továbbra is megtartotta a végrehajtó hatalmat és a szenátus tagjainak kinevezési jogát (10 évre), mig a három évre választott képviselőket maga a nép választotta. A király erre az uj alkotmányra márc. 30. megesküdött és ezzel az orosz párt fondorlatait kijátszotta. Érezte ezt a Metaxasz-kabinet is, mely már ápril havában visszavonult. erre a király 1844 ápr. 11. (angol befolyás hatása alatt) Maurokordatoszra bizta a kormányt, aki azonban az augusztusban megejtett képviselő-választások alkalmával előfordult zavargások következtében megint visszalépett. Most (1844 aug. 20.) a király orosz és francia szóra hajolván, a Kolettisz-Metaxasz-kabinetet nevezte ki, mely némi tekintetben javított is az ország bajain, de három év multán Angliával és a portával viszályba keveredett. Anglia, mely különösen az orosz befolyás növekedését zokon vette, pénzbeli kötelezettségeinek teljesítésére szólította fel a görög kormányt és midőn ettől kitérő választ kapott, 1847. három hadihajót küldött a Pireusba. A porta pedig azért szakította félbe a diplomáciai összeköttetést a görög kormánnyal, mert ez a török követen ejtett sérelemért elégtételt adni vonakodott. Végre azonban sikerült ezt a viszályt Ausztria közvetítése mellett kiegyenlíteni, mire Musszurus török követ állását ujra elfoglalta. Ez már az elhalt Koltetisz utóda, a Franciaországhoz szító Cavellasz miniszterelnöksége idejében történt, kit nemsokára, 1848 márc. Kunduriotisz követett az elnöki széken.

A párisi (1848) februári forradalom hire G.-ban is nagy izgatottságot keltett és felidézte a görögök lelkében szunnyadó régi vágyat, mely a kelet-római (bizanci) birodalom ujból való helyreállítására irányult. Az 1848. és 1849. év folytonos kormányválságok közt telt el. A Kunduriotisz-, Kanarisz- és Krieszisz-kabinetek közül egyik sem örvendett hosszabb életnek. 1850. Angliával került a dolog ujabb viszályra, mely kártérítést követelt azokért a veszteségekért, melyeket angol alattvalók a lezajlott felkelések alkalmával szenvedtek és midőn a görög kormány ennek a követelésnek eleget tenni vonakodott, 1850. jan. 11. az angol földközi-tengeri flotta Parker altengernagy vezetése alatt megjelent a Pireus előtt, kimondotta a görög kikötőkre a zárt és valami 200 görög kereskedelmi és hadi hajót ejtett prédául. Ez által a görög hitel teljesen megingott. G. eleinte tiltakozott a zár ellen, de mert a védő hatalmasságoktól nem kapott segélyt, ápril 27. hajlandónak nyilatkozott az Angliától 168068 font sterlingre leszállított összeget kifizetni és a tengeri zár okozta károk megtérítéséről lemondani. Ezt az egyességet Ottó király jul. 27. alá is irta. Hogy az ország pénzügyi helyzete ezek után nem javult, természetes.

Hogy a trónöröklés bizonytalanságát kikerüljék, a nemzetgyülés arra az esetre, ha Ottó király törvényes utódok nélkül találna meghalni, a három védő-hatalom beleegyezésével a király öccsét, Adalbert bajor herceget szemelte ki trónörökösnek. Alig, hogy e kérdést megoldották, a krimi háboru kitörése (1853) a görögöket megint harcias lázba ejtette; ujra sürgették az északi határ kiterjesztését és a bizanci birodalom restaurálását, még pedig az oroszok segélyével. Görög tisztek és ügynökök a török tartományokban lázadást szítottak, mely 1854 jan. 27. Epirusban ki is tört és innen Tesszáliára és Makedoniára is kiterjeszkedett. A felkelés élén Karaiszkakisz állott, aki a mozgalom céljául nyiltan a görög-keleti császárság helyreállítását jelölte meg. A porta elégtételt követelt ezekért, de a Krieszisz-kabinettől elutasíttatott, amire G.-gal minden összeköttetést megszakított. Erre azonban Franciaország és Anglia (a szultán szövetségesei) léptek közbe, kik 1854 máj. 13. ultimátumot nyujtották át a királynak, melyben teljes semlegességet és Törökország sérthetetlenségének elismerését követelték. Midőn pedig a királytól tagadó választ kaptak, francia és angol csapatok Forey vezérlete alatt megszállták a Pireust és a királyt semlegességi igéretének beváltására szorították. A király ekkor a Krieszisz-kabinetet elbocsátotta és Maurokordatoszra és Kalergiszra bizta a kormányt, kik a jó viszonyt annyira-mennyire helyreállították a portával, mellyel a görögök 1855 jun. 8. kölcsönös kedvezményeken alapuló kereskedelmi és hajózási szerződést kötöttek. A III. párisi béke megkötése után (1856 márc. 30.) pedig G. szövetségre lépett Törökországgal (1856 ápr. 20.) a rablók, illetve hajduk rablásainak megszüntetésére és a határok kölcsönös megvédelmezésére. 1857 febr. 27. az angol és francia csapatok otthagyták G.-ot. A béke helyreállítása után a már nagyon is veszélyeztetett kereskedelem megint lendületnek indult és az 1858-iki költségvetés fölösleget tüntetett fel, mire a Bulgarisz-minisztérium a beviteli vámokat jelentékenyen leszállította, a kiviteli vámokat lassanként beszüntette és azonfelül távíróhálózatot létesített G. és a nyugati államokkal szemben elvállalt pénzbeli kötelezettségeit most sem teljesítette.

Ottó király állását mindezek az események nem birták megszilárdítani. A nép zöme sem őt, sem (bajor) bizalmi embereit nem tisztelte és különösen az ő erélytelenségének tulajdonította, hogy G. területe nem nagyobbodott és hogy nevezetesen az ióni szigeteket sem sikerült G.-hoz csatolni. maga az udvar is érezte, hogy a király tekintélye egyre hanyatlik. Ez a körülmény a Drosziosz tanuló ellen folytatott per folyamán mutatkozott szembetünően. E tanuló ugyanis 1861. szept. 18. gyilkossági merényletet követett el Amália királynő ellen, ami miatt halálra itélték; de aztán büntetését kegyelemből élethossziglani fogságra változtatták (1862 jan.). A rokonszenv, amelyet sokan a fiatal ember iránt tanusítottak, világosan feltüntette a királyi pár népszerütlenségét. Ottó király 1862 jan.-ban még egy kisérletet tett, hogy népszerübbé tegye magát és az agg Kanarsiz tengernagyra akarta bizni a kormányt. Kanarisz azonban oly liberális programmot terjesztett a király elé, hogy ez azután őt mellőzte és Miauliszt tette meg miniszterelnökévé. Két héttel később (febr. 13.) Kanarisz katonai felkelést rendezett, melyet ugyan a királyi csapatok aránylag könnyen elnyomtak, de a forrongás, a király és az uj minisztérium (Kolokotronisz) minden abbeli fáradozása és liberális reformok igérete dacára, le nem csillapodott és egy titkon működő párt a dinasztia megbuktatásán fáradozott. Okt. 13. a király nejével együtt körutazásra indult a Peloponnezusba, hogy az ottani népességre, mely oly számos alkalommal mutatta iránta való hódolatának jeleit, személyes megjelenésével is hasson. Ekkor azonban Vonizzában (Akarnánia) Grivasz Tódor alatt (okt. 19.) lázadás tört ki, mely csakhamar gyorsan elterjedt; okt. 20. Patrasz is fellázadt és Athénben okt. 22. a rendes katonaság is a felkelők pártjára állott, amire Bulgarisz, Kanarisz és Rufosz ideiglenesen kormányra léptek (okt. 23.) és a király letételét, valamint egy alkotmányozó nemzetgyülés egybehivását követelték. Midőn a király (okt. 23.) Pireusban megjelent, már nem volt képes a hatalmat megragadni és a hatalmaságok követeivel tartott tanácskozás után arra határozta el magát, hogy nejével együtt Bajorországba tér vissza, anélkül azonban, hogy a koronáról akár magára, akár családjára vonatkozólag, lemondana. Ellenkezőleg: igényeit eltávozása után is több izben (1863) hangsulyozta. Az ideiglenes kormánynak nov. 8-iki rendelete a nemzetgyülést 1862 dec. 22-ére hivta össze Athénbe, egy másik, dec. 1. kelt határozattal pedig az uj király rögtöni választását rendelték el, még pedig az általános szavazatjog alkalmazásával. A választás Alfréd hercegre, Viktoria angol királynő másodszülött fiára esett, de eredményre nem vezetett, mert a három védőhatalmasság fentartandónak vélte az 1830-iki jegyzőkönyv ama határozatát, mely szerint a görög trónt uralkodó házainak semmiféle tagja sem foglalhatja el. Dec. 24. az angol kormány külön meghatalmazottja, Elliot lord érkezett Athénbe és az ideiglenes kormánynak az angol kormány memorandumát nyujtotta át, melyben Anglia kilátásba helyezte, hogy azon esetben, ha olyan jelöltet választanak királlyá, ki a védőhatalmak, nevezetesen Anglia szemében nem esik kifogás alá. G. javára lemond az ión szigetekről.

A három védőhatalmasság javaslatára 1863 március 30. Vilmos dán herceget választották I. György néven királlyá, kit jun. 5. a védőhatalmasságok is elismertek. Az uj király 1863 okt. 30. vette át a kormányzást és erre a szenvedélyek lecsöndesedtek. Az uj király nagyon kedvező viszonyok között lépett a trónra. Miután ugyanis az ión szigetek lakói is beleegyeztek abba, hogy őket G.-hoz csatolják és 1864. a hatalmasságok is jóváhagyták azt a szerződést, melyben nagy-Britannia az ión szigetekről G. javára lemondott: az angolok máj. 5. átadták a szigeteket G.-nak és jun. 6. György király bevonult Korfuba. Egyuttal a szigetek képviselői a görög képviselőházba léptek. Kevésbbé kedvezően alakult a belügyi és a pénzügyi helyzet. Gyorsan következtek egymásután a Bulgarisz- (1863 nov. 6.), Kanarisz-(1864 márc. 16.), Balbisz- (ápr. 28.), majd ujból (aug. 6.) a Kanarisz-minisztérium. 1864 szept. 19. a nemzetgyülés a szenátus eltörlését határozta el és midőn a király a szenátus helyébe államtanácsot léptetett, 1865 dec. 1. ezt is megszüntették. Ugyanakkor Sponneck dán tanácsost is megbuktatták. A király végre a módosított alkotmányra megesküdött és azután a nemzetgyülést feloszlatta. Nagy zavarba hozta a kormányt a kétségbeejtő rossz pénzügyi helyzet. A kormány minden kisérlete, hogy ujabb kölcsönök utján segítsen e bajon, hajótörést szenvedett. Igy hát sem a tisztviselők nem kaptak fizetést, sem a védőhatalmasságok az őket megillető részletfizetést. 1866. pedig az állam saját hibája folytán még nagyobb zavarba sodortatott. 1866. ugyanis Kréta szigete lázadt fel a török uralom ellen, és G.-gal való egyesítését követelte; a krétaiak egy nemzetgyülésen pedig I. Györgyöt kiáltották ki királyukká. A görög származásu felkelők erre nemcsak magánosoktól nyertek segélyt G.-ból, hanem kézalatt maga a Delijannisz-minisztérium is támogatta őket, nem mervén a nagyfoku nemzeti mozgalommal dacolni. A kormány egyuttal rendkivüli hitelt kért lőszerkészletek beszerzésére. Midőn Delijannisz 1868 nov. nyiltan kijelentette, hogy Kréta G.-hoz való csatolására vágyik, a porta 1868 dec. 1. G.-hoz ultimátumot intézett, melyben azt követelte, hogy G. semminemü sereget ne küldjön Krétába; ne akadályozza meg a G.-ba menekült krétaiak hazatérését és szigoru semlegességet tanusítson, ezek meg nem tartása esetében pedig azzal fenyegetőzött, hogy a török kikötőket a görög hajók elől elzárja és Törökországból minden görögöt kiutasít. Mivel G. nem fogadta el ezt az ultimátumot, a török követ elhagyta Athént, a török kormány pedig Tesszália határán sereget vont össze Omer pasa alatt. A görögök, bár sem pénzük, sem katonájuk nem volt, és a tengeren máris vereséget szenvedtek a törököktől, nemzeti hiuságuktól félrevezetve, most is dacoltak a török követelésekkel. Ekkor azonban a diplomácia, nevezetesen Bismarck közbevetette magát, kinek inditványára 1869 jan. 9. a hatalmasságok Párisban tanácskozásra gyültek össze, mely a törökök követeléseit jogosaknak nyilvánította. Ezt a határozatot ugyan a görögök egetverő panaszokkal, sőt fenyegetésekkel fogadták és Delijannisz lemondásával tüntetett Európa ellen. Azonban az uj kabinet Zaimisz alatt (febr. 6. óta) alávetette magát a konferencia határozatainak, mire a diplomáciai viszony G. és Törökország közt ujból helyre állt.

Időközben I. György király Olga orosz herceg-nővel tartotta eljegyzését, kitől 1868 aug. 2. a trónörökös született, ki már görög vallásban és nemzeti nevelésben nevekedett. 1869. a kamara a korintusi Isztmus átfurását határozta el. nem sokkal később két olyan dolog adta magát elő, mely Európában ujra nagy felháborodást keltett. Egy angol utazó-társaságot a marathoni csatasikon 1870 ápr. 11. rablók elfogtak, a hegyek közé vitték és azután a kormánytól a váltságdijon kivül még kegyelmet is követeltek. Ezt a kormány megtagadta és csapatokat küldött a rablók ellen, kiket el is fogtak és hármat közülök legyilkoltak. Ezzel azonban a kormány csak magának okozott bajt, mert a legyilkoltak hátrahagyatottainak nagy kártérítési összeget volt kénytelen fizetni. Botrányosabb alakot öltött a másik ügy. A laurioni ezüstbányák kiaknázására G. egy francia-olasz társaságnak adott engedélyt, de amidőn ez a társulat a bányából tetemes hasznot huzott, a minisztérium a bányákat 1871. máj-ban kelt rendlettel nemzeti vagyonnak nyilvánította. Az ennek következtében támadt viszályban Olasz- és Franciaország erélyesen pártját fogta a részvényeseknek és igy G. elvégre kénytelen volt a magánjogba ütköző sérelmes rendeletét visszavonni s a társulattól a bánya-tulajdonjogot megvenni, amit a kamra 1873 aug. 2. helybenhagyott.

Az 1874. év szakadatlan politikai válságot hozott G.-ra A kamarában a pártok közti feszült viszony és irigység oly nagyvolt, hogy a védő hatalmasságoknak kellett közbelépniök. Tanácsukra a király a különben is a többség által leszavazott Bulgarisz-minisztériumot 1875 máj. 9. elbocsátotta és Trikupisz alatt uj minisztériumot nevezett ki, amely azonban a választások alkalmával megbukott és már okt. 27. a Komundurosz-minisztériumnak engedte át helyét. Néhány nap mulva ezután a lelépett minisztérium igazság- és vallásügyi miniszterét (kik pénzen adták volt el) az érseki és püspöki széket) több évi fogságra elitélték, egy nov. 13. kelt kamarai határozattal pedig a törvényhozói hatalom bitorlása és jegyzőkönyvének meghamisítása miatt az egész Bulgarisz-minisztériumot vád alá helyezték; de az erre acélra megalakított rendkivüli és felülről megfélemlített törvényszék 1876 dec. 3. a minisztereket felmentette. Mialatt a király (1876 ápr. vége óta) külföldön utazott, Bosznia, Hercegovina, Montenegro lakói fellázadtak Törökország ellen és a görögök ezt az alkalmat is kedvezőnek tartották arra, hogy ujabb terület-nagyobbítást eszközöljenek ki. E célból a király ősz táján személyesen kereste fel a főbb európai udvarokat, de tervei kedvező fogadtatásra nem találtak. A török háboru pedig elmaradt.

1876. dec. 3. a Komundurosz-minisztériumot Trikupisz és Delijeorjisz megbuktatták, de nemsokára ismét a Trikupisz-kabinet lépett a Delijeorjisz-minisztérium helyébe; 1877 juniusában pedig a különböző pártok képviselőiből koalició-kabinet alakult, melyben Trikupisz, Delijeorjisz, Komundurosz és Zaimisz ültek. Az agg tengeri hős, Kanarisz, volt elnöke ennek az uj minisztériumnak, mely az 1877-1878-iki orosz-török háboru idején vezette G.-ot. A görögök most is lázas sietséggel készültek a háborura és 40 millió drachmát, a hajóhad szaporítását, a népfelkelés mozgósítását és 12 önkéntes ezred felállítását szavaztak meg. Mindazáltal az elhalt Kanarisz utóda, az óvatos Komundurosz és a görög kormány csak Oroszország teljes győzelme (Plevna) után határozta el magát a háboru megizenésére. 1878 elején Szutszosz alatt 12000 emberből álló sereg vonult Tesszáliába, mely azonban Anglia és a porta komoly intéseire febr. 7. ismét visszatért. A berlini kongresszus G. északi határának ujabbi kiterjesztését helyezte Rhangabé görög követnek kilátásba; de a tárgyalások, melyeket Törökországgal e célból folytattak, nem vezettek eredményre. A görög kormány emiatt a nagyhatalmak közbelépését kérte ki és ezek egy Berlinben 81880 jun.) tartott tanácskozás alkalmával elhatározták, hogy egész Tesszália és déli Epirusz G.-gal egyensítendő. Mindazáltal a porta vonakodott ennek a határozatának eleget tenni és csak a nagyhatalmak képviselőinek (1881 máj.) Konstantinápolyiban tartott ujabb tárgyalásai után mondott le a porta G. javára majdnem egész Tesszáliáról és az artai kerületről (Epirusz déli részein). E területnagyobbodás (13307 km2 30000 lakossal) oly kevéssé felelt meg G. felcsigázott várakozásának, hogy a Komundurosz-minisztérium csak a nagyhatalmak fenyegetéseire egyezett abba, és mivel a kamarában és a sajtóban emiatt hevesen megtámadták, 1882. lemondani volt kénytelen. Az uj, márc. 15., Trikupisz elnöksége alatt alakult minisztérium nyiltan a panhellén eszmét irta zászlajára, de ezzel beérte. Azután némi sikerrel fogott hozzá a pénzügyek javításához és a hadsereg körül is szerzett érdemeket; mindazáltal 1885 febr. 17. megbukott és miután a választók is cserben hagyták, április 30. megint a Delijannisz-minisztérium vette át az államhajó vezetését. Delijannisz Kelet-Ruméliának Bulgáriával való egyesítése (1885 szept.) és a Szerbia és Bulgária közti háboru kitörése után nagymérvü hadi készületeket tett, hogy egy a Balkán-félszigeten bekövetkezendő általános háboru esetére G. határait Törökország rovására terjeszthesse; de a nagyhatalmak fenyegetésére, amelyek, hogy meghiusítsanak a felkelő Kréta-szigetnek G. részéről való bárminő segítséget, a Suda-öbölbe hajóhadat küldöttek és követeiket Athénből visszahivták: engedni és visszavonulni volt kénytelen. Trikupisznak, aki ekkor (1886 máj. 2.) ismét a kormány élére jutott és rögtön kiadta a lefegyverkezési parancsot, ujból az a feladat jutott, hogy a hadikészülődések okozta költségek következtében megrendült pénzügyi egyensulyt helyreállítsa. Alatta uj választási törvényt is alkottak, melynek értelmében a tartományok után választandó képviselők számát 150-ben állapították meg. 1889. Kréta-szigetén ujból zavargások keletkeztek, amely körülmény a görög kormánynak alkalmat adott arra, hogy a szigeten uralkodó, rendellenes állapotokra felhivja az európai nagyhatalmasságok figyelmét. De a jegyzékváltással beérte. A görögök abbeli reménye, hogy II. Vilmos német császár, nővérének Zsófiának (szül. 1868 aug. 2.) való házassága (1889 okt. 27.) alkalmával a portánál Krétának Görögország részére való átengedését fogja kieszközölni, nem teljesedett.

Az 1890. okt. 26. választásokban Delijannisz és az ellenzék győzött; a Trikupisz-kabinet tehát beadta lemondását. A november 4. megalakult uj kabinetben Delijannisz az elnökségen kivül a belügyi és hadügyi 81891 szept. 5. pedig a pénzügyi) tárcát is elvállalta, Delijeorjisz pedig a külügyi tárcát. A nov. 10. megnyitott képviselőház Konstantopuloszt választotta meg elnökévé, dec. 10. pedig a képviselőház felhatalmazta Delijanniszt, hogy a régibb államadósság konvertálására uj kölcsönt kössön, ami csak nagy nehezen sikerült. Dec. 16. a kisebbség terrorizálás ürügye alatt otthagyta a képviselőházat. Julius 19-én a trónörökösné fiut szült, kit Györgynek kereszteltek és a következő évben a trónörökösné felvette a görög hitet. 1891 április 2. a képviselőház elfogadta azt a határozati javaslatot, mely szerint a mult év október 27-én visszalépett Trikupisz-minisztérium 56 millió drachmának törvényellenes kiadása miatt vád alá helyezendő. (Utóbb, 1892. a vádat beszüntették.) Ápril havában Korfu, Zante és más szigeteken nagyfoku zsidóüldözés támadt, mely ügyben több külföldi hatalom szemrehányással illette a kormányt. Delijannisz miniszter azonban visszautasította ezeket és a közrend fentartásáért a kezességet elvállalta; mindazonáltal az izraeliták tömegesen kivándorlásra határozták el magukat. Nov. 29. az osztrák-magyar, német, francia, olasz és a török követ arra szólította fel a görög kormányt, hogy a Mily- és Kalmata között épülő vasutnál alkalmazott idegen munkásoknak (az időközben vagyonbukott vállalkozó helyett) fizesse ki a hátralékos dijat; erről azonban a görög kormány hallani sem akart.

Az 1892. év folyamán a pénzügyi válság még aggasztóbb lett, a Delijannisz-minisztérium pedig, nehogy lejárja magát, nem mert erélyesen a baj orvoslásához fogni. Febr. 9. a miniszterelnök ugyan lelkes szavakban a képviselők hazafiságára appellált és ezzel annyira meghatotta a többséget, hogy nemcsak a dohány monopoliumot szavazta meg, hanem a külföldről bevitt cikkekre adót is vetett ki. A király azonban, ki előre látta a külföldi hatalmak tiltakozását, febr 29. Delijanniszt váratlanul elbocsátotta. Ez az intézkedés oly nagyfoku forrongást szült, hogy csak a király személyes fellépésének és a katonai erőnek sikerült a főváros utcáin a forradalmi mozgalmat leverni. Márc. 5. a király és a képviselőház azután kompromisszumot kötöttek, melynek értelmében a kamara elnöke, Konstantopulosz, uj kabinetet alkotott és egyuttal uj választásokat is elrendelt. A választásokban azonban (máj. 15.) várakozás ellenére Trikupisz pártja emelkedett többségre, mire a király Trikupiszt nevezte ki miniszterelnökké. Ez a jul. 7. előterjesztett budgetben mélyreható megtakarításokat emlegetett, de ezek az igéretek a külföldi pénzpiacokra nem tették meg a várt hatást. - Okt. 27. ülte meg a királyi pár a cárevics és a dán trónörökös jelenlétében ezüstmenyegzőjét.

1893 máj. a Sztiropulosz-minisztérium foglalta el a Trikupisz-kabinet helyét, de ennek uralma csak nov. 9. tartott, amidőn a képviselőház egy Trikupisz-párti képviselőt választott elnökének. Erre megint Trikupisz lett a miniszterelnök és alatta határozta el a képviselőház dec. 15., hogy az államadósságok után járó kamatokat alább szállítja, illetőleg kimondotta, hogy a kamatoknak csak a 30 %-át fogják ezentul fizeni. A külföldi (nevezetesen angol és német) hitelezők ezen önkéntes eljárás ellen tiltakoztak és bizottságot választottak saját érdekeik megvédése céljából. E bizottság bizalmi férfiai (Grant-Duff, Stävie és Ornstein) ugyan alkudozásokat folytattak a kormánnyal, de ezeket 1894 jul. megszakították. Ezzel tehát G. is követte Argentinia és Portugál példáját. A német kormány különben (1894 aug.) kijelentette, hogy az állam hitelezőinek megrövidítése esetén a diplomáciai összeköttetéseket meg fogja szüntetni. 1894 nov. 9. gyült ujra egybe a képviselőház, mely nov. 12. Trikupisz jelöltjét, Buduriszt választotta meg elnöknek. Nov. 21-én terjesztette Trikupisz az 1895. évi költségvetést a képviselőház elé. A bevételek 913331118 frankra, a kiadások 90150380 frankra vannak előirányozva.

Görögök

Görögország mostani lakosai, az ujgörögök csaknem félreismerhetetlen nyomait viselik magukon az ó-görögökkel való rokonságnak. A férfiak nagyobbrészt délceg, sugártermetüek, arcuk szabása és kivált a profil nemes metszésü, szemük tüzes, hajuk fényes fekete és pompás ellentétet képez a piros fezzel, mely fejöket takarja; szellemök élénk és tüzes, mozdulataik hajlékonyak és ruganyosak; 90-100 éves aggastyánok, kik még erejöknek egész teljében vannak, egyáltalán nem tartoznak a ritkaságok közé. Ezzel ellentétben oly szép asszonyokat, aminőkről a régi klasszikus irók megemlékeznek, ritkábban vagy éppen nem lehet találni. Minthogy a leányok már 11-12 éves korukban férjhez mennek, alig 20 éves korban elvirultak és 30 évvel jóformán matrónák, amikor gyakran aránytalanul korosabbnak látszanak. Kivételt e tekintetben csak a pérai (konstantinápolyi) nők képeznek, akik meglepő szépséggel szellemet, szenvedélyes természettel számító eszélyességet párosítanak, azonkivül nem is virulnak el oly gyorsan. Fallmerayer óta, ki a modern görögök elszlávosodásáról szóló legendát szenvedélyes hévvel vitatta, divatba jött azt állítani, hogy a mai görögöknek semmi közül a régiekhez és hogy egyetlen közös vonás sincs a kettő között. Fallmerayer elmélete tulzás. Tagadhatatlan, hogy kivált három nép: a törökök, szlávok és olaszok döntő és egyuttal módosító befolyással voltak a görög népre. Az ujabb időben eszközölt koponyamérések tényleg azt igazolták, hogy a modern görögök koponyája sokkal inkább brachikefál, mint a régieké volt. Mindazáltal a régi fajbeli sajátságok, kivált ott, hol a görögök a nagy világtörténeti országuttól távolabb (hegyek közt, szigeteken) laktak, határozottan és félreismerhetetlenül megmaradtak és az atavizmus alapján most is kiütnek, miként ezt minden kétséget kizárólag bebizonyították Fauriel (Chants populaires de la Grece moderne, Páris 1824), Bybilakis (Neugriechisches Leben verglichen mit dem altgriechischen, Berlin 1840); Firmenich (Neugriechische Volksgesänge, u.o. 1840-67) és Schmidt Bernát (Das Volksleben der Neugriechen u. das hellenische Alterthum, Lipcse 1870); Palikárok (Auróra XIII., 1834); Görög szokások a török birodalomnam (F. M. Orsz. Minerva 1829, 549); Latkóczy Mihály, A valachokról (Pesti Hirlap 1881); Télfy iván, Studien über die Alt- und Neugriechen.

A nemzeti életmód természetszerüen a falun és kis városokban maradt meg a maga egyszerü, jellemzetes mivoltában. A falusi emberek lakása nagyon egyszerü és kevés helyiségből áll. Az alsó helyiségek gazdasági célokra szolgálnak, a felsők lakásul. Üvegablak és szék azon nincs, az utóbbinak helyét gyékények és padok pótolják. Szegény emberek ritkán vetik le ruhájokat, többnyire benne alusznak. A házak többnyire csak emeletesek, kémény csak az ujabb épületekben akad, az edények és házieszközök alakjában sok az antik vonás. Az étkezésnek főjellemvonása az egyszerüség és mértékletesség. Az ételekben uralkodó a növény, a görög népkonyha csaknem tisztán vegeteriánus. A parasztember ritkán eszik főtt ételt, főtáplálék a kenyér, hozzá sajt, olajbogyó, egyéb gyümölcs, hagyma és sóshal; az ital tiszta viz v. egy-egy korty a gyántás parasztborból (rozináto). Hust ritkán lát az asztal, annálkevésbé, mert a görögök a naptárban nagy számmal előforduló böjtöket lelkiismeretesen megtartják. Az ebédnél törökösen ülnek, ujjukkal esznek, az ételeket a háziasszony szolgálja fel; evés előtt és után szokás a kezet megmosni. A kávét a férfiak nem otthon isszák, hanem a kávéházban (kafenion), aminő minden faluban akad néhány. A dohányzás nagy kedveltségnek örvend és az asszonyoknál sem tartozik a ritkaságok közé. A nemzeti öltözet (mely kétségkivül albán eredetü) áll a férfiaknál tarka, elül nyitva álló mellényből, fölötte ilyen szinü himzett kabátka és hasított ujju zeke, melyet azonban rendszerint panyókára vetve hordanak, csipőben széles, himzett öv szorítja össze a testet, az övben a fegyverek (pisztoly és kés). Ettől az övtől egészen térdig ér az öltözet legjellemzetesebb darabja: egy térdig érő ezerráncos szoknya, az u. n. fusztanella (l.o.). Az uralkodó szinek a következők: kék, piros, fehér és arany. A lábat testhez feszülő nadrág és ikravédő (kamasli) takarja, a lábon magán hegyesorru cipő van, orrán a török papucsra emlékeztető pillével. Felsőöltönyül prémes bőr vagy vastag barna darócszövet szolgál. Az asszonyok öltözete különböző vidékek szerint különböző. Főrészei egy a nyaktól bokáig érő ingféle öltöny, melyet csipőben sállal szorítanak össze, fölötte pedig egy valamivel rövidebb gyapotöltöny. A haj, melyet vastag fonatokba csavarnak, szabadon borul vállukra. A köszönés módja ma is emlékeztet a régi athéniekére, amennyiben a görög ma is ugy köszön, hogy jobb kezét szivére szorítja, balját pedig gyönge fejbólintással leengedi. A házasság közönséges üzlet, melyet a szülők a gyermekek előleges beleegyezése nélkül kötnek meg. A vőlegény a hozománynak jegyzékét irásban kapja meg, az esküvő után pedig ünnepélyes menetben és zeneszóval viszi lakására a menyasszonyt, jobban mondva a menyecskét, akit aztán ősi szokás szerint egy álló hétig senki sem láthat. A nők helyzete eléggé kedvező; visszavonultan., de háziasan élnek. A válóperek eléggé gyakoriak. Haláleseteknél a halottat borral mossák és virágokkal diszítik, a rokonok és jóbarátok pedig panaszos dalt hangoztatnak (nenia). Zene, tánc és mulatság iránt a görög ember hagyományos hajlandósággal viseltetik. Népdalaikat karban és a sajátszerü egyhangu modorban éneklik. Akadnak még vándor dalnokok (rapszódok) is, akik a rögtönző költészetet művelik. A táncnál a nők és férfiak mindig külön-külön mulatnak és sohasem együtt, a férfiak párosan táncolnak, a nők közösen, rendkivül szenvedélyesen és kitartóan. Rangbeli különbség nem létezik, az egész nép csak foglalkozás szerint szakad osztályokra. nemesség nem létezik, akad ugyan néhány fanari (konstantinápolyi) család, mely a hercegi cimet használja, és néhány ióni, mely a grófi cimre tart jogot, de erre alap nincs, mert már az 1827. alkotmány tiltja a nemesség adományozását.

Görög politika

l. Görögország.

Görög régiségek

A régi görögök nyilvános és házi életének előadása teszi a görög régiségek tárgyát, amint t. i. e népet az állami és magánéletben, a vallás, jog, erkölcs, művészet, mesterség terén, szóval az élet ezernyi változatában megnyilatkozni látjuk. A görög régiségtan e szerint több részre oszlik, de általában három fő részt szoktak benne fölvenni, u. m. az állami, magán- és vallási régiségeket s ezek valamelyikével kapcsolják egybe a régi görögök életének más-más nyilvánulásait. Az államihoz szokás p. sorolni a hadi régiségeket, a magánrégiségekhez az időtant és mértékismertetést, a vallásiakhoz pedig a szinházat, mint az istentisztelet kiegészítő részét. Egészen különálló szak az archeologia, vagyis a görög művészeti régiségek, illetőleg a képzőművészet maradványainak előadása.

Állami régiségek. Talán nincs nép, melynek állami élete oly sajátságos elkülönzöttséget mutatna kis területen, mint a görög népé. Görög földön ugyszólván minden város külön fejlődött, vagyis az u. n. községi államok keletkeztek. Még egyazon tartomány községeiben is más-más irányzat tünik föl, t. i. a királyság, demokrácia, oligarkia, arisztokrácia tipusai szerint. Eleinte a patriárkális királyság, azután a tirannizmus (felülkerekedett bitorló hatalom), majd az oligarkia (kevesek uralma, a felülkerekedett párturalom), az arisztokrácia (főranguak uralma), végre a demokrácia (népuralom) terjedt el Görögországban, bár a spártai és Athéni főállamok kormányformája (amott a két király, emitt a szabad köztársaság) meglehetős állandóságot mutat. Nagyobb jelentőségre ugyis csak ez a két állam jutott, s egész állami életök azon alapból indult ki, melyet törvényhozóik, Likurgos és Solon, megvetettek; Spárta alkotmánya érvényesült aztán a dór eredetü államokban, Athéné pedig az ión származásu lakók közt. Spártában mindvégig a konzervativ iránynak hódoltak, legfölebb az eforoszok intézménye hatalmasodott el kelletén tul; Athénben pedig a demokrácia vált többször fékevesztetté (ochlokrácia), mig időről-időre a kényuralom (tirannizmus) ült rajta diadalt. Különös, hogy egész a makedón korszakig nem tudtak a görögök kisded országukban egységes nemzet lenni, s ez elkülönültség volt részben sajátos fejlődésök emeltyüje, de másrészt bukásuk okozója is.

Hadügy. A görögök általában harcias népnek mondhatók. A hőskorban, mint a trójai háboru leirásából tudjuk, a görög sereg a népből és az előkelőkből állt, amazok gyalog és könnyü fegyverzetben, ezek kétfogatu kocsin és teljes fegyverzetben kocsikról harcoltak s csak ha tusára került a dolog, szálltak le onnan. Tömött sorokban indultak az ellenfelek egymásnak s már messziről megkezdték a harcot ijazással, majd megkezdődött a tömegharc. Azonban a harc sorsát sokszor párviadal döntötte el, amelyet ünnepies szertartások között szoktak végezni, amennyiben mind a két fél előkelői áldozat közben esküt tettek rá, hogy a párviadal végződéséhez fognak igazodni, mindegyikök abba belenyugodni. Fegyverszünetet is áldozat bemutatásával kötöttek. Fel voltak szerelve minden támadó és védő fegyverrel, melyeket akkor készítettek; parittya, nyil, lándsa, kard, sisak, páncél (derékon és lábszáron), pajzs volt a harci szereik. A történelmi korszakban különösen Spárta volt az igazi katonai szervezetü állam; a lakosság élete ugyanis nem volt egyéb folytonos katonáskodásnál. A spártai polgár 20 éves korától 60-ig katonavolt. Igy történt, hogy egész Görögországban valódi harcratermett nép kivált Spártában volt található, amelynek épp azért védő falra nem volt szüksége, mert polgárai szolgáltak védő falul. A két király egyike vala a hadseregnek vezére, mellette volt 10-30 férfiuból álló hadi tanács. Áldozat után harci riadó hangjai (Tytaios dalai) közt vonultak az ütközetbe. A fegyelem kemény vala; a harci dicsőség után való vágyat jutalmakkal táplálták, a gyávaságnak pedig szigoru büntetésekkel vették elejét. Oly nagy volt a spártaiak katonai hire, hogy később is a persa (ifjabb) Cyros őket fogadta fel zsoldosokul (a tizezer) bátyja ellenében. A hadsereg rendesen 6000 emberből állott s 12 zászlóaljra (500 emberrel) oszlott; a zászlóaljak ismét 4-4 kisebb osztályra váltak. De a peloponnezusi háboru után a hadsereget 6 ezredbe osztották 2 zászlóaljjal. A lovasság mindössze csak 400-600 főből állott. Végül megjegyzendő, hogy a spártaiak főleg a szárazföldi harcra képezték magukat, mig az athénieknek a tengeri hadakozásban volt fő erőségük.

Athénben a katonaság nehéz és könnyü fegyverzetüekből (hopliták, peltaszták) állott, amazokat a Solon törvénye szerinti három első polgári osztály szolgáltatta, az utóbbiakat pedig a zsellérek osztálya. Minden athéni polgár 18-ik évétől 40 éves koráig katona volt, magának kellett ellátásról gondoskodnia, csakis Perikles ideje óta huzott zsoldot. A hadsereg (10 ezer emberből) 10 zászlóaljra oszlott, 10 stratégosszal azaz vezérrel, s minden zászlóalj 8 századra. A közönséges csatarend volt a falanx, azaz egyenes arcban és tömör sorokban (legfölebb 8 embernyi mélységben) álltak a hopliták, a szárnyakon pedig voltak a peltaszták s a kevés számu (legtöbb 1200) lovasság. Epameinondas alkalmazta először a ferde csatarendet. ostrom alkalmával ők is, mint a spártaiak, faltörő kost, ostromfödelet, tornyot s különféle lövőgépeket használtak. Azonban az athéniek a persa háboruk óta nagy sulyt helyeztek a tengeri hadászatra. Volt 400 hadihajójuk, amelyeknek mindegyikén 18-20 ember harcolt, a többi (vagy 180) ember pedig hajós szolgálatokat teljesített. A katonai fegyelem korántsem volt oly szigoru, mint a spártaiaknál. Végül megjegyezzük, hogy mind Spártában, mind Athénben a gimnasztika előiskolája volt a katonáskodásnak.

Magánrégiségek. Az emberek foglalkozása a hőskorban körülbelül olyan volt, mint nálunk a falusiaké; vadászat, földmivelés, pásztorkodás vala az emberek élete, jobb mód csak a nemesi udvaroknál található. A kereskedelem is bölcsőjében ringott még, amint az egyes merészebb tengeri vállalatok (argonauták stb.) bizonyítják, az ipart és kereskedést e korban nagyrészt a féniciaiak üzték. Az árucikkeket még marha-érték szerint becsülik s cserekereskedést folytatnak. A spártaiak életmódja rendkivül egyszerü és katonás volt; a polgárság közös katonaéletet élt, a szükséges dolgokat pedig a heloták (rabszolgák) szerezték be számukra, hogy életöket fentarthassák s ugyanezek végezték helyettök a mezei munkát is. Mi sem természetesebb, hogy ez az elzárt és egyszerü életmód kapzsisággá fajult a spártaiaknál, mihelyt országuk határain kivül a jólétet megizlelhették. Az athéni polgár a község ügyein kivül földmiveléssel foglalkozott s mig a különféle mesterségeket csak a szegényebb polgárság gyakorolta, addig a gazdagabbak rabszolgáikkal végeztették azokat műhelyeikben, gyáraikban. nagy jelentőségre emelkedett azonban a kereskedelem, minthogy Athén s általában többi parti város szerencsés fekvésöknél fogva mind a kivitelre, mind főleg a bevitelre alkalmas rakodóhelyül szolgáltak Görögország és a Kelet között. Az ételek rendkivül egyszerüek voltak, különösen a hőskorban, de a spártaiaknál azután is. Mint általában a déli népeknél, kevés hus, de annál több zöldség, gyümölcs és hal volt rendes eledelük. Az italban igen mértékletesek voltak s még a fele bor meg fele viz-féle keveréket is részegítőnek tartották. A főétkezés estefelé volt, s étkezésök rendje magában megegyezett a mai déli népeknél divó szokással. Ruházatuk a kitón volt, egy hosszu ing (a férfiaknál rövidebb, a nőknél hosszabb), a dóroknál durva vászonból, az iónoknál finomabb lenszövetből; azután egy felsőköpeny (himation, plaid-féle), miként a rómaiaknál a toga. Kalapot csak házon kivül viseltek, szintugy lábbelit is. A nők hajviselete piperésebb volt, a férfiak nyiratkoztak és beretválkoztak, mig az őskorban a nemesek rendszerint hosszu hajat viseltek. A lakások lehető egyszerüek voltak silány butorzattal, s általában következő 3 fő részt lehet bennök (hosszában) megkülönböztetni: bejárta, udvarház v. fárfilakás oltárral és melléktemekkel, második v. kisebb udvarház (melléktermekkel a nők számára, egyuttal hálószobával), a harmadik v. cselédház, végül a ház végében voltak az éléskamra s egyéb mellékhelyiségek (szertárak), azontul pedig a kert. A házak födele lapos volt, a szobák a világosságot az udvarra nyiló ajtón, továbbá a házfödél nyilásán s egyéb falréseken át nyerték. Az asszonyok, főleg Athénben, keleties, elzárkózott életet éltek s szövéssel, fonással stb. foglalkoztak, de Spártában nagyobb tiszteletnek örvendtek. Az egynejüség divatozott, a leányt a szülők vagy gyám beleegyezésével lakodalmi menetben vitték el hazulról; a fiuk örököltek, a leányok csak hozományt kaptak. A halottakat gyászmentben vitték a máglyára s megégetvén, hamvaikat vedrekbe tették. Pénzeik közül az eginai és attikai pénznemek örvendtek leginkább forgalomnak. Aranya, ezüst és rézpénzeik voltak. Egy obolos 6-7 kr., 6 obolos 1 drachma, egy drachma: 40 kr. körül, 100 dr. = 1 mina, 60 mina = 1 talanton (talentum, 2357 frt, de nem volt pénznem, csupán összegjelzés).

Mértékek. Hosszuságmérésre a görögök az emberi test tagjait használták, p. a lábat, ölet stb. 600 láb = stadion, 30 stadion = mértföld. Az ürmértékek különfélék voltak, ilyen az athéni kotylé (0,27 liter), mely mind folyékony, mind száraz tárgyak mérésére szolgált, 14 kotylé = 1 metrétés, 1 medimnos (gör. véka) = 40 liter.

Görög széna

bakszaru vagy bakszarv, görögbab, lepkeszeg Diószegiéknél (növ., Trigonella L.), hüvelyes, egynyári lóhereképü fű, hosszu, kecskeszarv alaku, de felfelé görbülő hüvellyel. A rokon Melilotustól a megnyult, sokmagu, a lucernától az össze nem csavarodó, a lóherétől pedig a kehelyből kinyuló, hosszabb hüvelye különbözteti meg. Leginkább a mediterrán flórában tenyészik, hazánkban 2 faja terem. A Troenum Groecum L., erős kumarinszagu, napjában a szagát 7-szer veszítené és nyerné vissza. 0,16-1 méter magas, virága magános vagy páros, zöldes-fehér; hüvelye kopasz, egész 7 cm. hosszu, széles, kissé sarlóalakra görbülő. Levélkéje hosszas-ékalaku, fent fogas. Keleten és Görögországban honos. A rómaiak siligua, silicula vagy silicia, a görögök thliz vagy boukeraz néven ismerték. Füve erős szagánál fogva csak más takarmányfűvel keverve értékesíthető. A T. elatior Sibth., Ázsiában és Európa D-i részén vetésben nő. Ez Dioskorides lotos agriosus nevü orvosi növénye. A T. esculentát Willd. Bengáliban, meg a T. suavissimát Miq. Uj-Zélandban főzeléknek termesztik.

Görög szerelem

l. Pederasztia.

Görög szigetek

l. Szigettenger.

Görög szobrászat

(l. a mellékelt három képet). Az ókori görög nép a művészet minden ágát egyenlő tökéllyel gyakorolta, ugy az egyikben, mint a másikban remekműveket alkotott, általában a művészetben fülölmulta az ókor többi népeit. Nincs bebizonyítva, hogy az egyik művészetre nagyobb, a másikra meg csekélyebb hivatottsága lett volna. Művészeti alkotásai közül azonban aránylag legtöbb szobor maradt fenn és a szobrok nagy tömegének hatása alatt szokássá válta a görög művészeten a szobrászatot érteni s azt ugy tekinteni, mint a művészeti tökély megvalósulását. Az e század elején divott esztétikai rendszerek az ember szépérzetének törvényeit is a G.-okból vonák ki. Szóval a helyes ismertek rovására sok visszaélést követtek el a G.-tal. A szobrászat csak egyik nyilatkozási módja a görög szellemnek és csak egyik nyilatkozási módja a görög szellemnek és csak egyik ága e nép művészeti tevékenységének. Azért a G. megismertetésének leghelyesebb módja volna azt a többi művészettel kapcsolatban a nép szellemi életének és intézményeinek keretében mutatni be. Oly feladat, melynek megoldása ma még lehetetlen. A G. ismertetésének általánosan elfogadott módja, elbeszélni fejlődésének történetét. E történet különös figyelmet fordít a formai fejlődésre, vagyis azon esztétikai felfogás hatása alatt áll, amely a G.-on épült föl. A G. történetének kutfői az irott adatok és az emlékek. Régebben az irott adatok nagyobb jelentőséggel birtak, az ujabb időben napvilágra került emlékek nagy számával szemben azonban fontosságukból sokat veszítettek. Az irott kutfők világításában a szobrászat ugy tünt föl, mint a görög szellemnek legsajátosabb nyilvánulása; a tudomány komolyan foglalkozott mindama mondákkal, amelyek szerint a szoborkészítés valamennyi módját, az eszközöket, sőt magát a szobrászatot is a görögök találták volna föl. Vannak azonban irott kutfők, jelesül Homeros leirásai s mások, melyek egészen más világításban mutatják be a G. kezdetét. Az utóbbi följegyzésekből, valamint az emlékekből arról győződhetünk meg, hogy a görögök a szobrászatban is a náluk sokkal régibb műveltségü népeknek, az ókor keleti népeinek a tanítványai voltak.

[ÁBRA] 1. ábra. A mikenei oroszlánkapu.

Görög földön a legrégibb, de nem görög eredetü szobrászati termékek a mikénei vár kapuja fölött egymással szemben álló két oroszlán (1. ábra), továbbá több sirkő, melyekre részint csigavonalos, részint alakos domboru művek vannak faragva (2. ábra), végül a várban fölásott sirokból napvilágra került tárgyak sorában is találkoznak olyanok, amelyek a szobrászat körébe tartoznak, jelesül az aranylemezekből domborított álarcok (l. Álarc, I. köt., 293. l.) melyek a halottak arcát födték. Ezekhez sorakozik és a hellén műveltséget megelőző művészetnek legnagyobb tökélyét mutatja a Váphióban, a régi Amikle közelében 1889. talált két aranycsésze, amelyek oldalát domboru művek diszítik. Az egyiken pálmaerdőben vad szarvasmarhára hálóval vadásznak (3. ábra). A másikon szelid szarvasmarhák vannak.

[ÁBRA] 2. ábra. Mikenei sirkő.

[ÁBRA] 3. ábra. A vaphioi arany csésze részlete.

A tulajdonképeni G. kezdetére vonatkozó mondáknak, melyek a Kiklopokról, Daktilokról, Telchinekről stb. szólnak, nincs tudományos értékük. A legrégibb szobrászati művek a fából faragott s kelméből készült ruhába öltöztetett bálványok (Xoanon) voltak. vagy mert készítőiket nem ismerték, v. merő tiszteletből azt állították a bálványokról, hogy az égből hullottak. Ilyen szobrok nagy számban voltak. Az ilyen nevek: Euchir, Eupalamon, Cheirosophos, Smilis, nemkülönben Daidalos is, a mesék országába tartoznak. nagyobb beccsel birnak a Homeros költeményeiben foglalt adatok, amennyiben szinte bizonyos, hogy azok mintegy a Kr. e. VIII. és VII. sz.-beli művészeti állapotokat tüntetik föl. Legnevezetesebb az adatok közt Agamemnon (Iliász 11. ének) és Achilles pajzsának (Iliász 18. ének), továbbá Menelaos (Odyssea 4. ének) és Alkinoos (Odyssea 7. ének) házának leirása. A Kr. e. VII. és VI. sz.-beli szobrászatot, mely sok tekintetben rokon a homerosi költeményekben leirt szobrászattal, három olyan mű világítja meg, amelyet szintén csak leirásból ismerünk. Ezek: Kypselosnak ládája, Apollon amiklei szobrának trónja, melyet Bathikles készített, továbbá az Athena Chalkioikos spártai templomát diszítő domboru művek, melyeket a spártai Gitiades készített. Félig a mese országába tartoznak az alábbi adatok is: Butades szikioni fazekas, aki föltalálta volna, miként lehet agyagból domboru művet mintázni; azután Glaukos, aki két fémdarabnak összeforrasztását találta volna föl, Rhoekos és Theodoros Szamoszban a bronzöntést találta föl, Melas Kioszban elsőnek faragott szobrot márványból, Dipenos és Skyllis pedig elsőnek készítettek szobrot aranyból és elefántcsontból. Ez adatokból legfölebb a Kr. e. VI. sz.-ban élhettek és bizonyos ügyességgel gyakorolták a szobrászat ama technikáját, amelynek föltalálóiként szerepelnek.

Van azonban számos szobrászati mű, mely kétségtelenül a Kr. e. VI. sz.-ból való és fogalmat nyujt a G.-nak ama kezdetleges állapotáról, amidőn még a keleti népek művészetének hatása alatt állott. Ilyen p. a Delosz szigeten talált bálvány, melyet Nikandra naxoszi nő fölajánlott Artemisznek. E szobor kőből van, de hűen iparkodik utánozni a fából faragott bálványt (4. ábra). A Szamosz szigeten a hera-templomközelében talált ruházott női szobor szintén ez iőből való, de formailag valamivel fejlettebb (5. ábra). Miletosz mellett, Panormosz kikötőből Apollon templomához vezető utat márványból faragott ülő szobrok szegélyezték, amelyek papokat és papnőket ábrázolnak. Ezek közt vannak olyanok, amelyek nem formásabbak a szamoszi szobornál, de vannak olyanok is, amelyeken meglátszik, hogy készítőjük megfigyelte és bizonyos ügyességgel utánozta is a valóságot (6. ábra). Ez időbeli emlék a Kis-Ázsiában Asszoszban talált domboru mű, mely egy régi dó templom gerendáját diszíté. Delosz szigeten napvilágra került Nikének paroszi márványból faragott, élénk mozdulatu szobra.

[ÁBRA] 4. ábra. Déloszi bálvány, márványból. Naxoszi Nikandra fogadalmi ajándéka.

[ÁBRA] 5. ábra. Számoszi Héra-szobor.

[ÁBRA] 6. ábra. Miletoszi ülő szobor.

Közelében szintén paroszi márványból való talapzatot találtak, amelyre Mikkiades és Archermos kioszi szobrászok neve volt vésve. Az utóbbiról azt mondja Plinius, hogy elsőnek ábrázolta Nikét szárnyasan. Ha e szobor nem is Archermos műve, de közte és Plinius adata közt bizonyos kapcsolat mégis van, ami azért is érdekes, mert itt jut szilárdabb talajra a G. története. ide tartoznak még az u. n. Apollon-szobrok, mereven álló, kezüket combjukhoz szorító, szögletes formáju férfi-alakok. Köztük nevezetesebbek: az orchomenoszi, a therai és a teneai. Az utóbbi a legfejlettebb (7. ábra). Nevezetesek még a Heraklest ábrázoló domboru művek a megarabeliek olimpiai kincsesházáról, továbbá néhány spártai domboru mű, végül a Sziciliában, Szelinuszban a legrégibb templomok egyikéről való két domboru mű. Az egyik Heraklest ábrázolja, amint a nyil rudjára akasztott két Kerkopost visz. A másikon Perseus Athena jelenlétében levágja Medusa fejét és ennek véréből támad a Pegasus ló. Helytelen arányu, zömök testü, ijesztő arcu alakok, egyes részletek azonban, igy Herkules lábszára s általán az alakok mozdulata a természet utánzásáról tanuskodnak (8. ábra).

[ÁBRA] 7. ábra. Teneai Apollon-szobor.

[ÁBRA] 8. ábra. A szelinusi templom egyik metopja.

A VI. sz. vége felé a görögök lassankint fölszabadulnak az idegen hatás alól, szobrászatuk kezd nemzeti jelleget ölteni és utóbb a fejlődés utján gyorsan haladva, eléri a tökély legmagasabb fokát. Mindenütt ahol görögök laktak: Kis-Ázsiában, a szigeteken, Hellaszban, nagy-Görögországban gyakorolták a szobrászatot és több helyütt szobrászati iskola keletkezett. Nevezetesebb iskolák: az eginai, a szikioni, az argoszi, az attikai. eginában Kallon és Onatas; Szikionban Kanachos és Aristokles; Argoszban Aristodemos, Glaukos, Dionislos, Agelada voltak a nevezetesebb mesterek. Attika csakis az V. századdal kezd szerepet játszani a szobrászat történetében s több idegen művész odatelepedésével csakhamar középpontja lesz a művészeti tevékenységnek. Ilyen idegen szobrászok: a kioszi Archermos, a pároszi Aristion, az egiani Onatas és Kalon, az argoszi Ageladas és mások. Attikai származásu mesterek is szép számmal voltak: Antenor, Amphikrates, Hegias, Kritios és nesiotes. Az attikai mesterek a leghivatottabb uttörői a nemzeti iránynak. Az V. sz. előtti régies, ugynevezett archaikus szobrászat művei között leggyakoribbak a nyugodt tartásban álló mezítelen férfialak (u.n. Apollo), másfelől pedig a sok redőjü ruhába öltöztetett női alak. Ugy látszik, hogy a ruházott női szobrok készítésében a kioszszigeti márvány faragók jeleskedtek és hogy ez alak a kioszi szobrászok révén jutott Athénbe, ahol igen fogékony talajra talált. Antenor, aki a VI. sz. legvégén és az V. sz. elején élt, egyike azoknak az attikai szobrászoknak, akik a ruházott női szobrot tovább fejlesztették. Erről tanuskodik az athéni akropoliszon eszközölt ásatások alkalmával 1886. előkerült szobor, melyet a talapzaton levő fölirás szerint Nearchos fazekas állított Athena tiszteletére és Eumaros festőnek a fia, Antenor készíté. E szobor, noha még régies jellegü, idomai már teltebbek, tartása nem oly nehézkes, ruhája szabályos elrendezésü ugyan, de a természetességnek némi nyoma látszik rajta. Szemei bronztokba foglalt szines üvegből voltak, ugy hogy a foglalatnak csipkésre reszelt karimája a szempillákat képezte (9. ábra).

[ÁBRA] 9. ábra. Női szobor, Anterortól.

Ugyane művész készíté a Pisistratos nemzetség számüzetése 8510) után Pisistratos egyik fia Hypparchos meggyilkolóinak: Harmadiosnak és Arostogeitonnak szoborcsoportját bronzból. Ez a legrégibb szobor, melyet görög állam halandónak tisztelet jeléül állított; Xerxes 480. Athénből elvitte és csak kétszáz év mulva Selekus v. annak fia, Antiochus adta vissza. Az athéni demokrácia azonban csakhamar gondoskodott a szabadság ez intő jelének pótlásáról: Kritios és Nesiotes szobrászokat bizták meg, hogy ujból készítsék el a csoportot. A nápolyi muzeumban levő másolat valamivel később készülhetett, mégis elég hűen visszaadja a támadó mozdulatot, ami az eredetinek legjellemzőbb vonása lehetett. Valószinü, hogy az anatomiai szabatosság tekintetében is már Antenor csoportja jóval fölulmulta az imént említett merev tartásu mezítelen férfiszobrokat. A szobrászatot az utóbbi irányban ugy látszik az eginai iskola fejlesztette legtöbb sikerrel. erről tanuskodik az Athena eginai templomának oromfaláról való, most a müncheni muzeumban őrzött két csoport, mely egy elesett harcosért való küzdelmet ábrázol. A harcosok egy-kettőnek kivételével mezítelenek, élénk, kifejező mozdulatuak, idomaik anatomiailag hibátlanok, arcuk kifejezéstelen (10. ábra).

[ÁBRA] 10. ábra. Az éginai Athéna-templom oromfalának középső csoportja.

Azonkivül irott kutfőkből tudjuk, hogy Onatas, kiben az eginai iskola legfőbb virágzását érte el, két olyan csoportot öntött bronzból, amelyek mindegyike emlékezetet az eginai csoportra. Az egyik csoport Olimpiában volt fölállítva és az Iliász (VII. 175) nyomán ama kilenc görög hőst ábrázolta, kik Nestor sisakjából sorsot huznak, hogy melyik vivjon meg Hektorral. Az alakok mezítelenek voltak. A másik csoport Delfiben volt és gyalogosok, meg lovasok harcát ábrázolta egy elesettért.

E szerint tehát Anenor két művében egyesítette a szobrászatnak két irányát, azt t. i., mely az Arkipelagosz szigetein: Naxosz, Delosz, Szamosz, különösen pedig Kiosz szigeten a bő redőjű ruházatnak, továbbá azt, mely Hellaszban, kivált Egina szigeten az emberi test idomainak formálását művelte. Az athéni akropoliszon ujabb időben előkerült és az ottani muzeumban levő nagy száma a ruházott női szobroknak azt bizonyítja, hogy Antenor igen termékeny művész volt, vagy hogy kivüle mások is készítettek ilyen szobrokat. E csoportba tartoznak, bár a ruházat formálása tekintetében kezdetlegesebbek: Athena ülő szobra, továbbá egy domboru mű, mely rohanó harci kocsira föllépő női alakot ábrázol. Ujabb időben az akropoliszon találtak az anatomiai csoportba tartozó szobrokat is, névszerint egy serdülő ifju szobrát, és egy fejet, amelyről föltehető, hogy a hozzá tartozó test mezítelen volt. Ide sorozhatjuk még a borjuvivőnek szobrát is. Némelyek azt tartják, hogy az olyan anatomiai szobrok, amilyen p. az u. n. tenai Apollon, siremlékek voltak. Ezeken kivül divtak olyan siremlékek is, amelyek keskeny magas kőlapon domboru műben ábrázolták az elhunytnak alakját. Az attikai iskolának e fajta emlékei közül legnevezetesebb Aristion siremléke, melyet Aristokles készített (11.ábra).

[ÁBRA] 11. ábra. Aristion sirköve, Aristoklestől.

Érdekes e domboru mű azért is, mert egyik kétségtelen bizonyítéka annak, hogy a görögök szobraikat szinesekre festették. Ma is látható rajta, hogy a háttere sötétvörösre, a test barnáspirosra, a pajzs és sisak sötétkékre volt festve Megemlítjük még az Orchomenoszban talált e fajta sirkövet, mely Alxenornak, naxosz-szigeti szobrásznak a műve. Az eddigi felsorolt emlékek közt az asszoszi, a szelinuszi, továbbá a megarabeliek olimpiai kincsesházáról való domboru művek, végül Athena eginai templomának oromfaláról való két csoport olyan művek, melyek építmény diszéül szolgáltak, tehát alkalamazásuknál fogva dekorativ természetüek. Az attikai iskolából szintén maradtak fönn ilyen fajta művek, számszerint négy. Mindannyi puha homokkőből faragott és szinesre festett domboru mű. Közülök kettő Herakles küzdelmét ábrázolja és pedig a lernéi hidrával és trionnal. A másik kettő közül az egyik ábrázolja egyfelől Zeus küzdelmét Tifon háromtestü szörnyeteggel, másfelől Herakles küzdelmét Echidna kigyóval. A negyedik szintén Heraklest és tritont ábrázolja. A csoportok elrendezése kétségtelenné teszi, hogy a domboru művek háromszögü oromfal diszéül szolgáltak. Formálásuk az attikai iskola régebbi idejére, a VI. sz. végére vall. Ilyen dekorativ természetü művek még a thaszoszi domboru művek, most a párisi Louvreban és a Likiából, Kszantoszból a brit muzeumba került u. n. Harpyia-emlék.

Az V. sz. közepén a G. technikai és formai fejlődésének további fokát három művész képviseli: Kalamis, Pithagoras és Miron. Kalamis egyenlő járatossággal gyakorolta a szobrászat minden technikáját, öntött bronzból és faragott márványból szobrokat és készített szobrokat aranyból s elefántcsontból. A szobrászat, mely eddig egyedül a vallás szolgálatában állott, lassankint áttöri a korlátokat, fölfogása természetesebbé, az ábrázolás tárgyai tekintetében pedig változatosabbá lesz. Kalamisnak leghiresebb műve egy négyes fogat volt. Pithagoras és Miron művészetében tárgy szerint két fajt különböztetünk meg: az istenek és az athleták szobrait. Az utóbbi faj világi vonásu, az anatomiai irány tovább fejlesztéséből keletkezett és szoros kapcsolatban volt a testgyakorlattal, jelesül az olimpiai versenyekkel. Pithagoras leghiresebb műve volt a sánta Filoktetes szobra, melyen a sántítás oly élethűen volt kifejezve, hogy a szemlélő szinte vele együtt érezte a seb okozta fájdalmat. E hatást a szimmetria és a ritmus, azaz a test tagjainak helyes arányai és egybevágó mozdulata által érte el. Miron még nagyobb tökélyre vitte a test pillanatnyi helyzetének visszaadását. A régiek nem győzték dicsérni műveit. Ladas szobrán ki volt fejezve a pillanat, midőn a versenyt futó a célhoz ér, lágyéka összeszorul, ajkairól elszáll a kiszáradt tüdőnek utolsó lehellete és holtan összerogy. A diszkuszt vetőnek (l. Diszkobolosz 5. köt., 364. l.) szobrán a mozdulatban résztvesz a est minden része: a törzs, a karok, a fej, a lábszárak, a lábnak behuzott ujjai is. Miron tehenét máig fönmaradt 36 epigramm magasztalja.

Phidias, az argoszi Ageladas tanítványa, nyitja meg a IV. sz.-ot és megvalósítá a G.-ban a legnagyobb formai szépséget, szobrain a formák és az arányok összhangja a lelki szépségnek, a magasztosságnak egy nemét tükrözték vissza, vagy helyesebben annak érzetét költötték föl a szemlélőben. Athénben Parthenos Athena, Olimpiában Zeus szobrát készíté elefántcsontból és aranyból. Az utóbbinak hatásáról számos ókori iró elragadtatással beszél. Mind a kettő elpusztult. Parthenos Athena szobrát néhány másolatból, Zeus szobrát érmekből és leirásból ismerjük. Phidias neve és művészete szoros kapcsolatban van Perikles kormányztával, s annak egyik legfényesebb alkotásával, a parthenon-templommal. Azt azonban adatok hiján nem lehet megállapítani, hogy Phidiasnak mennyi része van e templom páratlanul tökéletes szobrászati diszében. Az bizonyos, hogy Phidias nem maga készítette e szoborműveket, de másfelől alig kétséges, hogy az egészet maga gondolta ki és tervezte, a kimunkálást pedig tanítványokra és többé-kevésbé ügyes kezü munkásokra bízva. A templom K-i keskeny oldalának oromfalán az életnagyságot meghaladó, mintegy 23-25 alak Athena születését, a Ny-i oromfalon ugyanannyi alak Poseidon és Athena versengését az Attika fölötti uralomért ábrázolta (12 ábra és 13. ábra).

[ÁBRA] 12. ábra. Ülő szobor. (Theseus a Parthenon keleti oromfaláról).

[ÁBRA] 13. ábra. Női csoport a Parthenon keleti oromfaláról.

A gerendaközök (metopok) domboru művei a kentauroszok elleni harcból vett jeleneteket (14. ábra), a templom hajójának falán körülfutó öv domboru művei pedig a panathenei körmenetet ábrázolták. Az oromfal csoportjainak szerkesztése, az alakok formai befejezettsége, vmint az öv egyes alakjai megragadó szépségüek. A gerendaközök domboru művein leginkább meglátszik hogy többen és köztük kevésbé ügyes kezüek is dolgoztak rajtuk,

[ÁBRA] 14. ábra. Metop a Parthenonról

A IV. sz. folyamán még több dekorativ szobrászati mű keletkezett, ilyenek: Athénben a Theseus-templomnak, az erechtheionnak, a Nike Apteros templomának, Basszéban Apollon templomának, Olimpiában Zeus templomának szobordisze. Az utóbbinak k-i oromfalán 21 alakból álló csoport a Pelops és Oinomaos közti kocsiversenyt, a Ny-i oromfalon szintén 21 alak a Kentaurozok és Laphiták közti harcot ábrázolta. Az előbbi Peoniosnak, az utóbbi Alkamenesnek, Phidias tanítványának műve volt (15.ábra és 16. ábra). ide sorozzuk még az attikai sirköveket, diszítő domboru műveket, melyek szintén bizonyságai a G. IV. sz.-beli fejlettségének.

[ÁBRA] 15. ábra. Az olimpiai Zeus-templom nyugati oromfala.

[ÁBRA] 16. ábra. Az olimpiai Zeus-templom keleti oromfala

Ugy Alkamenes, valamint Peonios, ki a trákiai Mendéből származott, a dekorativ szobrokon kivül egyéb műveket is alkottak. Alkamenes Mantinea számára elefántcsontból és aranyból elkészíté Akklepios szobrát. Az Aphrodite szobrának pedig, mely az athéni nyilvános kertben állott, szép arcát, finom kézcsuklóit és ujjait bámulták. Peoniosnak jeles műve volt a lebegő járásu Nike-szobor, mely Olimpiában az ásatások alkalmával előkerült.

A IV. sz.-ban Athénen kivül különösen Argoszban virágzott a szobrászat. Az ottani iskolát Polikletos mester virágoztatta föl, aki szintén Ageladas tanítványa volt, de jóval fiatalabb Phidiasnál, ugy hogy inkább az utóbbi tanítványainak kortársa. Az argoszi Hera-templom számára az istenségbálványát elefántcsontból és aranyból készíté. A szobrászat e faja kevésbé felelt meg művészi egyéniségének, az emberi test anatomiája iránt több érzéke volt és inkább a világiasabb atléta-szobrokat művelte. Azonban e téren szükebb körre szorítkozik, illetőleg más föladatot tüz maga elé, mint Miron. Az utóbbit a mozdulat érdekelte, Polikletos ellenben az emberi test egyes részeinek kölcsönös arányát, a szimmetriát tanulmányozta, s első volt, aki ez arányok általános érvényü szabályait kutatta és azoknak segítségével a szép alkat mintáját (kánon) állapítá meg. Lándsavivő ifjut ábrázolt e mintaszobor, melyhez könyvet is irt a test arányairól (17. ábra).

[ÁBRA] 17. ábra. Doriforosz szobor, Polykleistől.

Hasonló a homlokszalagot fölkötő ifjunak, vala mint a megsebesült Amazonnak szobra. Az utóbbi alakot vele egyidőben, a monda szerint versenyképen elkészíték; Phidias, Phradmon és Kreislas. Polikletos Amazonja másolatban fönmaradt; Phidias és Kresilas Amazonjának másolatai azonban kétségesek. Kreslas művei közt leghiresebb volt Perikles képmása, mely több másolatban maradt fönn. A peloponnezusi háboru utáni időben Skopas és Praxiteles a legkiválóbb mesterek a szobrászat terén. Skopas volt az első, ki a lelki állapot, a kedélyi hangulat kifejezésére törekedett. Egyik műve őrjöngő bacchans-nőt ábrázolt, amint a mámor szenvedélye által üzetve rohant, ruhája lobogott, karjai mezítelenek voltak, fölemelt kezeiben dühében széttépett kecskét tartott, fejét hátra szegé, szélnek eresztett hajfürtjei lobogtak. Az őrjöngésig fokozott szenvedély egész lényén, de kivált arcán megkapóan volt kifejezve. A régiek szerint életet, lelket lehelt a kőbe. A vatikáni gyüjteményben levő szobor, mely citerázó Apollont ábrázol, megközelítő fogalmat nyujt Skopas művészetéről. Skopas több királynak Halikarnasszusban épített siremlékére, a szobrászati diszt. Praxiteles részben Skopas hatása alatt állott, de még egy lépéssel tovább ment, műveit az érzelmek kifejezése mellett igen finom formák és érzékiség jellemzik. Venust mezítelenül ábrázolta. Ilyen volta a világhirü kindoszi Venus, a görög szobrászat egyik legünnepeltebb műve. A vatikáni és a müncheni gyüjteményben levő Venus-szobrok aránylag legjobban megközelítik a kindoszit. Ezenkivül még három Venus-, két Amor-szobrot készített, továbbá Dionisos, Hermes, Satir, a gyikot ölő Apollon voltak nevezetesebb alkotásai. Egyetlen hiteles műve maradt fönn, a Dionisos-gyermeket tartó Hermes, mely Olimpiában került napvilágra (18. ábra).

[ÁBRA] 18. ábra. Dionysost tartó Hermes szobra, Praxitelestől.

A Niobe-csoportról, melyet szintén az érzelmek kifejezése jellemez, bizonytalan, vajjon Skopas vagy Praxiteles műve? Ez időbeli alkotások: Athénben a Lysikrates-féle emléket, Epidauroszban Asklepios templomát, Efezusban Hera templomát, Prienében Athena Polias templomát diszítő szobrok. Ugyanez időben a képmások mind határozottabban visszaadták az egyéni vonásokat. A G. további fejlődésének Lisippus adott irányt. Tevékenységének kezdete összeesik Praxiteles és Skopas idejével, teljes kifejlődését azonban Nagy Sándor uralkodása alatt érte el. Művészetének jellemvonása, hogy a valóságot fölülmulni törekedett. Eleinte Polikletos mintaszobrát vallotta mesterének, utóbb azonban fölfogása megváltozott s azt mondá, hogy az embereket olyanoknak akarja ábrázolni, amilyeneknek lenniük kellene. Atléta szobrai közül legnevezetesebb az u.n. Apixiomenos, melynek márványból készült másolata a vatikáni gyüjteményben van (19. ábra). Nagy Sándor csakis Lisippustól a természethűséget szolgai utánzásig vitte, amennyiben élő alakokról gipsz lenyomatokat állított elő és asszerint mintázott.

[ÁBRA] 19. ábra. Apoxyomeos, Lysippostól

A Kr. előtti III. sz.-dal kezdődik az u.n. hellenizáló kor, v. másként Nagy Sándor örököseinek kora. Lisippus tevékenysége benyulik e korba, valamint Skopas és Praxiteles néhány tanítványáé is. Az utóbbiak közül többen részt vettek ama művészeti alkotásokban, amelyekre alkalom nyilt Sándor utódainak udvarain: Alexandriában, Antiochiában, Seleuciában, Pergamonban. Skopas tanítványa, Briaxis készíté Apollon szobrát az Antiochia melletti Daphnében épült templom számára. Lysippus tanítványának, Eutichidesnek a műve volt Antiochia védő istenének szobra. Chares, szintén Lysippus tanítványa, készíté a rodusi kolosszust, mely Heliost, a napistent ábrázolta. A szobrászatot mindinkább a megkapó hatásra való szertelen törekvés vezeti. A technikai járatosság az előállításnak minden módját lehetővé tette. A hadi tetteket pompás, szinte kérkedő művek dicsőiték. Ilyen volt az a Nike-szobor, melyet Demetrius Poliorketes tengeri győzelme emlékeül Szamothrakéban állított. (20. ábra).

[ÁBRA] 20. ábra. Számotráciai Nike-szobor.

A galluok fölötti győzelmek dicsőségét ilyen szobrászati művek hirdették. Ekkor keletkezett szobrászati iskola Pergamonban és Rodusban. A pergamoni iskolának két nagyobb művét ismerjük. I. Attalus király a gallusok fölött 229. nyert győzelme emlékére nagy csoportot állított föl az athéni akropoliszon és egy másikat a pergamoni várban. E csoportok egyes alakjai márványból készült másolatokban fönn maradtak. Ilyenek: Rómában a kapitoliumi gyüjteményben levő haldokló gallus (21. ábra), u. o. a Ludovisi-féle villában egy csoport, amely egy gallust ábrázol, aki megölte a lábainál összeroskadó nejét és aztán saját mellébe döfi a kardot.

[ÁBRA] 21. ábra. Haldokló gallus.

Mind a kettőt az egyén fizikai és lelki mivoltának határozott, szinte nyers jellemzése különbözteti a szobrászat korábbi, még Lisippus alkotásaitól is. Attalus utódja II. Eumenes (197-159 Kr. e.) a pergamoni várban nagy terjedelmü oltárt épített Zeus és Athena tiszteletére. Az oltárt az istenek és gigászok közti harcot ábrázoló domboru művek diszíték, melyek most a berlini muzeumban vannak.

A rodusi iskolának legnevezetesebb műve a Laokoon-csoport, mely motivumánál fogva rokonságban van a pergamoni domboru művekkel. laokoon és két fia a tagjaikra tekerőzött két kigyó ellen minden erejöket megfeszítve, kétségbeesetten küzdenek; Laokoon idegesen rángatódzó izmain és arcvonásain a fájdalom, az erőlködés tetőpontját éri el. A technikai ügyesség kérkedik e szobron, s kérkedése közben elmulasztja a valóságot közelebbről megfigyelni, megfeledkezik az izmok természetes puhaságáról és a formák közötti finomabb átmenetről; a test számos emeltyüből álló szövevényes gép, hiján van a szervesség látszatának. A gesandros, Athenodoros és Polidiris a három művész neve, ki e szobrot készíté, mely a vatikáni gyüjteményben van (l. a Laokoon cikk képmellékletét). Apollonios és Tauriskos trallesi szobrászok készíték a Farnese-féle bika néven ismert csoportot (l. a Dirké cikk képmellékletét, 5. köt., 354. l.) Efezusból származott Agasias, ki a Borghese-féle vivó szobrát faragta (l. Borghesei vivó, 3. köt., 514. l.). A tulajdonképeni Görögországban ez idő alatt hanyatlásnak indult a szobrászat. Athén, Szikion a III. sz.-ban már nem igen dicsekedhetnek mesterekkel. E szobrászatnak művei: a meloszi Venus, a Ludovisi-féle Juno, az Otricoliban talált Jupiter, a belvederi Apollon. Akik a II. sz.-ban még gyakorolták a szobrászatot, azok a római megrendelők izléséhez alkalmazkodtak. Ekkor keletkeztek az olyan szobrok, mint a Farnese-féle Herakles, a Medici-féle Venus stb.


Kezdőlap

˙