Heinigke

másként Hayneccius (l. o.).

Heinitz

Frigyes Antal báró, porosz államférfi, szül. Dröschkauban 1752 máj. 24., megh. 1802 máj. 15. Bányászatot tanult s 1753. vice-bányakapitány lett. Az ő terve szerint készült a freibergi bányászakadémia. 1777. Nagy Frigyes államminiszterévé nevezte ki s a bányászati ügyek vezetésével bizta meg, II-dik Frigyes Vilmos pedig 1787. a só- és pénzverési ügyeket is reá bizta. Tőle való: Mémoire sur ma gestion des 4-e et 5-e département (Berlin 1788); névtelenül megjelent művei: Essai d'économie politique (Basel 1785); Mémoire sur les produits du rčgne minéral de la monarchie prussienne (Berlin 1786).

Heinlein

Henrik, német festő, szül. Nassau-Weilburgban 1803 dec. 3., megh. Münchenben 1885 dec. 8. Először építészettel foglalkozott, azután a festészetre adta magát, 1822. a müncheni akadémiára ment, majd hosszabb utazása után 1830. Münchenben telepedett le. Tájképei nagyrészt hegyes tájakat ábrázolnak.

Heinleth

Adolf, bajor hadügyminiszter, szül. Münchenben 1823 okt. 24. 1866. részt vett a Poroszország elleni hadjáratban, 1869. a 2-ik hadosztály parancsnoka lett s 1870. kitünt Wörthnél, Sedannál és Orleansnál, mely utóbbi város bevételénél személyesen vezette rohamra az 1-ső ezredet. Tábornokká 1875. nevezték ki, 1885. ápr. 11. pedig hadügyminiszterré. 1890. nyugalmazták.

Heinrich

1. Alajos, tanár és iró, szül. Budapesten 1855 jan. 25. Középiskolai tanulmánait u. o. végezte, egyetemi tanulmányait Budapesten és Lipcsében. Majd hosszabb külföldi tanulmányutat tett s meglátogatta Berlint, Strassburgot, Göttingát, Párist és Londont. 1878. az ókori föld- és néprajz magántanára lett a budapesti tud. egyetemen; 1882. a budapesti ref. főgimnázium, 1887. a VII. ker. állami főgimnázium tanára lett. Irodalmi működése: kisebb és nagyobb értekezések, különösen a Földrajzi Közleményekben és a Philologiai Közlönyben.

2. H. Gusztáv, filologus (germanista), iró és kritikus, szül. Budapesten 1845 márc. 17., u. itt végezte a gimnáziumot, egyetemi tanulmányait pedig a filologia és történelem köréből Lipcsében és Bécsben, mire 1867. a budapesti egyetem bölcsészeti doktorrá avatta, mig 1871. az ágostai evangelikus felekezet bányakerületi bizottsága előtt tanári vizsgálatot tett a német nyelvi és irodalmi és a torténelem-földrajzi szakcsoportból. 1867-75. mint gimn. tanár működött, előbb a budapesti evang. gimnáziumban, azután a tanárképző intézet gyakorló iskolájában, miközben 1871. magántanár lett a budapesti egyetemen. 1873. egyetemi helyettes tanárrá és a tanárképző intézet tanárává nevezték ki, 1875. pedig rendkivüli, végre 1878. rendes egyet. tanárrá; jelenleg is ez állásban működik. Működése nem szorítkozik az egyetemre, nagy munkásságot fejt ki a német és magyar filologiai irodalom terén és a magyar tanügy átalalkulásában az utolsó két évtized folyamán előkelő részt vett. A közoktatási tanácsnak 1875-től tagja, 1897-től pedig ügyvivő alaelnöke volt 1894 végéig. Az akadémia 1880. levelező, 1892. rendes taggá, a Kisfaludy-társaság 1882. taggá választotta. Alelnöke a Budapesti Philologiai Társaságnak és elnöke az 1892. ujjá alakult Magyar Pedagogiai Társaságnak. Az egyetem bölcsészeti karának 1886-88. dékánja volt; tagja az orsz. tanárvizsgáló bizottságnak Nevezetes hatáskört biztosított tehetségének a tőle szerkesztett folyóiratokban is. Igy szerkesztette 1868-69. a Tanügyi Füzeteket (Császár Károllyal), 1872-76. a Magyar Tanügyet (Kármán Mórral), 1881-91. az Ungarische Revuet és 1877-1891. az Egyetetmes Philolog. Közlönyt (P. Thewrewk Emillel), melynek irányára ma is befoly. Irodalmi működése főleg a német és a magyar irodalomtörténet terén bir nagyobb fontossággal. Önálló könyvei: Bánkbán a német költészetben (Irodalomtörténeti tanulmányok, Budapest 1879); A német irodalom rövid története (1889). Főműve eddig: A német irodalom története (a magyar tud. akadémia könyvkiadó vállalatában. I., Budapest 1886, II. 1889). Ez első két kötet a XVII. sz. végéig halad; nálunk e téren az egyetlen nagyobbszerü mű. Szintén az akadémia könyvkiadó vállalatában jelent meg: Goethe Faustja (Tanulmányok. Irták Boyesen Hjalmar Hjorth és H. G., Budapest 1888. A könyv első része Boyesen könyvének fordítása Csiky Gergelytől, második része H. Faust-tanulmányai); Deutsche Verslehre zunächst für höhere Lehranstalten (2. kiad. 1878, a ritmikai alapon nem álló német verstanok egyik legjobbika). Kiadás: Hartmann von Aue, Der arme Heinrich, XIII. sz.-i német költői elbeszélés, bevezetéssel, jegyzetekkel és szótárral (1882). Kiadások a Jeles irók iskolai Tárában, értékes bevezetésekkel és jegyzetekkel: Német balladák és románcok (1878, 2. kiad. 1885); Herder Cid-románcai (1880); Schiller, Wilhelm Tell (1883); Lessing, Minna von Barnhelm (1888). Középiskolák felsőbb osztályai számára szerkesztett Deutsches Lehr- und Lesebuch-jának, Német Olvasókönyvének kötetei 1870-1891. számos kiadást értek. Az egyetemes irodalom köréből: Boccaccio élete és művei (a legujabb kutatások alapján, 1882). A magyar irodalom köréből jeles kiadásai (az Olcsó Könyvtárban) bevezetésekkel: Kazinczy, Bácsmegyeinek gyötrelmei (1879); Mészáros Ignác Kártigámja (1880); Dugonics Kun Lászlója (1884); Bátori Máriája (1887) és Toldi Miklósa (1894). Németre fordította Greguss Ágost beszédeit és tanulmányait: Reden und Studien (Zerbst 1875) és Csengery Antal emlékbeszédét Deák Ferencről: Franz Deák (Lipcse 1877). A latin filologia köréből két iskolai kiadás jegyzetekkel: Cicero Laelius de amicitia és Cato Maior de senectute (1877). Ezenkivül nagyszámu kisebb tanulmányt tett közzé kivált a Budapesti Szemle, Ungarische Revue, Egyetetmes Philologiai Közlöny füzeteiben, az akadémiai Értekezések közt és a Kisfaludy-Társaság Évlapjaiban. Nevezetesebbek a német irodalomra vonatkozók közül: Hamerling és legujabb regénye, A Tistan-monda Németországban, Az Edda eredetéhez, Gót költészet és próza, Ulfilas és a gót nyelvemlékek, A Nibelung-ének jubiliuma, A Hildebrand-dal, Tell-tanulmányok, Muspilli, A Lajos-dal, Mabinogi, Kudrun, a monda és az éposz (az akad. Értekezések közt, XIII. 1., 1885), Hoffmannswaldau, Az ó-felnémet bölcsődal, Emlékbeszéd Klein Lipót Gyula kültag felett (akadémiai Értekezések, X. 10., 1882), Hroswitha drámái, Lessing Faustja, Tannhäuser, Lenau végzete, Heine családi levelei; az egyetemes irodalom körébe vágnak: Amerikai humoristák, A bolygó zsidó mondája, Don Juan monda, A szent Grál, Ossian. Nyomozta a külföldi irodalmaknak a mienkre gyakorolt hatását; ide tartozó tanulmányai: Klingsor, Bornemisza Electrája, Az ephesusi matrona a magyar irodalomban, Vitéz Francisco meséje, A Toldi mondáról, Etzelburg és a magyar hun - monda (akadémiai székfoglaló, az Értekezések X. köt. 2. sz., 1881), A Cisio Janus történetéhez, Szegedi Teophaniája, Fanni hagyományai eredetéről, Bethoven magyar operája, Kisfaludy Károly Inénéjének tárgyáról, Dugonics és Katona drámáinak forrásai, Argirus, Kisfaludy Sándor regéi, Körner Zrinyije, A magyar Faust, Schiller hazánkban stb. A magyar irodalomnak a külföldivel való érintezései vizsgálatában H.-nek számos tanítványa is van. Sokat tett nálunk az irodalomtörténeti módszer, nevezetesen az összehasonlítás és az adatkritika fejlesztésére. Szerkeszti és irja e lexikon német irodalmi részét.

3. H. János Dániel, erdélyi evang. lelkész, szül. Talmácson 1792 jan. 1., megh. Nagyszebenben. Középiskolai tanulmányait Nagyszebenben bevégezvén, a jenai egyetemre ment (1814); 1815-1817. egy bécsi prot. családnál, 1817-1819. gróf Teleki Imrénél volt Hosszufaluban nevelő, majd Nagyszebenben lett gimnáziumi tanár, azután lelkész, 1833. Doborkára, 1854. Stolzenburgba hivatott lelkészül, egyszersmind 1849-54. az esperesi tisztet is viselte, 1863. gyengélkedése miatt hivataláról lemondott s Nagyszebenbe ment lakni. Munkái: Pirma colonia teutonica in Hungaria Szathmár et Németi (Szeben 1822); Worte des Trostes am Sarge...Carolina Kleinkauf; Erinnerungen an Albr. Huett (u. o. 1847); Ansicht über d. Zehnt-Ablösung der sächsischen Geistlichen. Im August 1848; Geschichtliche Nachrichten vom Unterwälder Capitel (kézirat a berethalmi püspöki levéltárban).

Heinrich

1. der Glichezare (képmutató? névtelen? álnevü?), középkori német költő, talán elzászi származásu klerikus, irta 1170 körül a legelső német Reinhart Fuchs-költeményt, valőszinüen francia források alapján, melyekent azonban nagy önállósággal és sajátos fölfogással dolgozott föl. H. eredeti művéből csak csekély töredékek maradtak fönn; ellenben teljesen meg van e munka egy vagy ötven évvel később készült átdolgozásban (egy heidelbergai és kalocsai kódexben, mely utóbbit teljesen kiadták Mailáth és Köffinger, Pest 1817). H. művét legjobban adta ki Reissenberger, 1886. Forrásához való viszonyát tárgyalták Voretzsch (1890) és Büttner (1891).

2. H. der Teichner, kiváló német tanító költő, aki legtöbbet Bécsben élt és 1350-77. irta műveit. Több mint hétszáz tanító költeményt irt, melyek a szerző filozofiai komolyságáról és nagy emberismeretéről tanuskodnak, de igen bőbeszédüek és pesszimisztikus irányuak. Művelődéstörténeti szempontból igen fontosak; többen magyar dolgokkal is foglalkoznak. Csak egy részöket adták ki Docen (Miscellaneen), Grimm (Altdeutsche Wälder) és Lassberg (Liedersaal). V. ö. Karajan, Über H. den Teichner (1855).

3. H., der Vogler (Madarász Henrik), osztrák hegedős, ki 1280 körül irta a Derte meneküléséről (Dietrichs Flucht) c. elnyujtott s ismétlésekben bővelkedő, költői szempontból csekély értékü epikai művet, melyben mindenféle hagyományokat önkényesen felhalmozott s összekapcsolt (kiadta Martin, Deutsches Heldenbuch, II. 1866).

4. H. von dem Türlin (de portula), középkori német költő, karintiai vagy bajor származásu polgári család sarja; 1220 körül irta Der Abenteuer Krone (A kalandok koronája, kiadta Scholl, 1852) c. terjedelmes Artus-regényt, melyben a breton monda minden részletét összefoglalni és egységes egésszé földolgozni törekedett. V. ö. Reissenberger, Zur Krone Heinrichs v. d. T. (1879).

5. H. von Diessenhoven, aztalnok, középkori német történetiró, 1300 körül született; meghalt 1376 december 22. 1338 óta konstanzi kanonok. Műve: Luccai Ptolemäus de Fiadonibus (megh. 1327) 24 könyvre terjedő egyháztörténelmének (Libri XXIV. ecclesiasticae historiae novaae) kiegészítése és folytatása. A 25. könyvben behatóan tárgyalja XXII. János pápaságát, kinek udvarán Avignonban hosszabb ideig tartózkodott volt. A későbbi eseményekre (1361-ig) sok anyagot gyüjtött, melyet azonban már nem tudott földolgozni. Munkáját kiadta Böhmer, Fontes rerum Germanicarum (1868, IV. 16-126. l.).

6. H. von Freiberg, középkori német költő, aki a XIII. sz. második felében II. Vencel cseh király udvarában élt és Strassburgi Gottfried Tristan-époszát a mondának más hagyománya szerint, de költői felfogással és igen vonzó előadással befejezte (kiadta R. Bechstein, 1877). V. ö. Egyetemes Philologiai Közlöny I. 1877. 477. l.

7. H. von Herford, középkori német történetiró, domonkosrendi szerzetes, ki 1370 okt. 9. Mindenben meghalt. Oly hires ember volt, hogy IV. Károly császár, mikor Mindenben tartózkodott, holttestét kiásatta és megkülönböztetett helyre vitette át. Sok teologiai s filozofiai értekezésen kivül terjedelmes világkrónikát irt: Liber de rebus memoriabilibus, mely a XIII. és XIV. sz. történeti műveltségének egyik főforrása volt. Kiadta A. Potthast 1859.

8. H. von Laufenberg, középkori német költő, aki 1429. lett pap s 1441. decanus Freibergben (Breisgau); 1445 óta élt a strassburgi János-kolostorban, hol 1460. meghalt. A XV. sz. első felében számos egyházi dalt irt, melyeket részben latin himnusokból és német népdalokból alakított át (kiadta Ph. Wachernagel, Das deutsche Kierchenlied, II. 1867).

9. H. von Lausanne, l. Henrik (lausannei).

10. H. von Lettland, német születésü misszionárius és krónikás; a XIII. sz elején Albert rigai püspök udvaránál nevekedett, 1208. a lettek és észtek misszionáriusa lett és elkisérte Fülöp ratzenburgi püspököt Livoniába. Munkája: Annalisok 1180-1225. (a Monum. Germ. hist. 23. kötetében).

11. H. von Meissen, l. Frauenlob és Henrik (33).

12. H. von Melk, középkori német költő, valószinüleg egy előkelő osztrák nemes család sarja, ki viszontagságos és keserü tapasztalatokban gazdag élete végén a melki kolostorba került. Itt irhatta 1153 és 1163 közt Von des Todes Erinnerung (Emlékezzünk a halálról) c. szatirikus költeményét, melyben korának éles tollal és megragadó realizmussal irt igen sötét képét vázolja. Valószinüen tőle van A papok életéről (Vom Pfaffenleben) irt költemény is. Minkét művét kiadta R. Heinzel (1867). Vilmanns W. (Beiträge zur Geschichte der älteren deutschen Literatur I. 1885) ki akarta mutatni, hogy e költő csak a XIV. sz.-ban, még pedig egy magyarországi szerzetben élt, és hogy műveiben első sorban hazánk egyházi és társadalmi viszonyait rajzolta. E föltevést megcáfolták Lorenz Ottom. (H. v. M., 1886), Heinrich Gusztáv (Budapesti Szemle 47. köt. 1886, 325. I.) és Petz Gedeon (Philolog. Közlöny XI., 1887, 15. l.).

13. H. von Morungen, középkori német minnedalos, egy türingiai nemes család sarja, aki 1213-21-ig szerepel oklevelekben. Művelt férfiu, aki a kasszkus ókort és a provencei troubadourokat is ismerte, kik közül főleg Bernard de Ventadornt utánozta. Walther v. der Vogelweide előtt a legjelesebb német lirikus. Dalait kiadták Lachmann és Haupt, Des Minnesangs Frühling (4. kiadás, 1888). V. ö. Michel, H. v. M. und die Troubadours (1880) és K. Schütze, Die Lieder H's von M. auf ihre Echtheit geprüft (1894). A népnél mint «Nemes Möringer» mondai alakká lett. E mondát tárgyalja Vogt, Paul Braune's Beiträge XII, 431. l.

14 H. von Mügeln, l. Müglin.

15. H. von Neustadt, középkori német költő, aki Bécs-Ujhelyt született (innen neve) és Bécsben orvos volt. Oklevelekben 1297 és 1318 közt szerepel. Gyenge költői erővel utánozza Eschenbachi Wolframot. Két műve maradt fönn: Tyrusi Apollonius története, melyet egy latin forrás alapján iszonyu terjedelemben (21.000 vers) és számos epizoddal (még Artus királlyal is kapcsolatba hozza hősét) elmesél, és: Von Gottes Zukunft (Krisztus visszatérése az itélet napján, 8587 vers), melynek forrása Alanus ab Insulis francia költőnek Anticlaudianus c. latin műve. Róla irt és eddig kiadatlan műveiből mutatványokat közöl Strobl (1875).

16. H. von Ofterdingen, mesés középkori német költő, aki a wartburgi dalnokversenyről szóló homályos és töredékes költeményben mint Eschenbachi Wolfram ellenfele, VII. Henrik osztrák herceget magasztalja és magyar Klinsort hivja segítségül, midőn a dalnokversenyben legyőzik. A mesterdalnokok művészetük egyik megalapítóját tisztelték benne, de valószinü, hogy sohasem élt, hanem csak mondai v. költött alak. Schlegel Ágoston Vilmos a Nibelung-ének szerzőjének tekintette, természetesen legkisebb tudományos alap nélkül; Spaun Antal (H. von Ofterdingen und das Nibelungenlied, 1840) terjedelemesen és féktelen képzelettel, de minden kritika nélkül irta meg életrajzát; Novalis egy szép, de be nem fejezett regény hősévé tette; Wagner Rikárd pedig (Tannhäuserc. operájában) egy alakká olvasztotta össze az osztrák Tannhäuserrel.

17. H. von Plauen, a német lovagrend nagymestere Poroszországban, VIII. plaueni Henrik fia, szül. 1370 körül s megh. 1429. Mihelyt nagykoruvá lett, a német lovagrendbe lépett. Mint komtur 4000 emberrel védelmezte Schwetz várát a lengyelek ellenében, akik 1410 jul. 15-én a német lovagrend hadait Tannenberg mellett tönkretették volt. Innen Marienburg védelmére sietett s a lovagok által a rend helytartójává választva, hősiesen küzdött a lengyelek ellen, miglen az éhség és a fegyver által megtizedelve, kénytelenek voltak visszavonulni. Nemsokára azonban visszafoglalta a rend összes birtokait, mire 1410 nov. 9. a rend nagymesterévé választották. Küchmeister Mihály, a rend marsallja, 1413 okt. 14. lemondásra kényszerítette. V. ö. Caro, Geschichte Polens (V. 2); Nathusius, Die Diutschmeister von 1232 an (1888); Lohmeier, Gesch. von Ost.-und West-Preussen (2. kiad.).

18. H. von Veldeke, középkori német költő, az udvari költészet atyja, kitkortársai rendkivül tulbecsültek, Maastricht vidékén szül., nemes családból. Lotz Ágnes grófné kivánságára irta egy latin forrás alapján Szt. Servatius-legendáját (kiadta Bormans 1858), mely tehetségét még fejletlennek tünteti föl. Fontosabb főműve, a Benoit de Sainte-More francia költeményén alapuló Eneide (kiadta Behaghel, 1882), melyet 1183. Türingiában fejezett be. Egészen önállóak dalai (kiadták Lachmann és Haupt, Des Minnesangs Frühling, 4. kiadás 1888). Róla irtak Braune (Zeitschrift für deutsche Philologie IV.) és Muth (Bécsi Akadémia, 1879). V. ö. Foa, Enrico di Veldeke e la sua Eneide (Parma 1892).

19. H. von Zütphen, a reformáció első vértanuinak egyike Németországban, l. Moller.

Heinrich

Vilmos Alfréd, francia irodalomtörténész, aki első sorban a német irodalom ismertetésével foglalkozott, szül. Lyonban 1829 dec. 4., megh. u. o. 1887 máj. 19. Párisban tanult, sokat utazott s nevezetesen hosszabb időn át Németországban is tartózkodott. 1859. a lyoni egyetemen a külföldi irodalomnak tanára lett. Művei közül megemlítendők: Le Parcival de Wolfram d'Eschenbach et la légende de Saint-Graal (1855); Histoire de la littérature allemande (1870-1873, 3 kötet és ujabban); Les invasions germaniques en France (1871); La France, l'étranger et les partis (1873); La légende jacobine et la critique (1878).

Heinrichsbad

fürdőhely Appenzell-Ausserrhoden svájci kantonban, 1 km.-nyire Herisautól, 776 m. magasban a Rosenberg (874 m.) és Lutzenland (918 m.) közti barátságos völgyben, vastartalmu ásványvizforrással, szép fürdőházzal és vendéglőkkel.

Heinrichsgrün

(csehül Jindřichovice), város Graslitz csehországi kerületi kapitányságban, 8 km.-nyire Graslitztól, az Érchegység D-i lábánál, 1745 lak., csipkekészítéssel és csipkekészítő iskolával.

Heinrici

Károly Frigyes György, német protestáns teologus, szül. Karkelnben (Poroszország) 1844 márc. 14. Felsőbb tanulmányait (1862 után) a hallei és berlini egyetemeken végezte, 1870. Berlinben a lelkészjelölti alapítvány felügyelője, 1871. az ottani teologiai karon docens lett, 1873. a marburgi egyetemre az uj testamentomi irásmagyarázat rendkivüli tanárául hivatott meg, 1874. pedig annak rendes tanára, egyszersmind 1881 óta tagja a casseli királyi egyháztanácsnak. Művei közül nevezetesebbek: Die Valentinianische Gnosis u. dei heilige Schrift (1871); Erklärung der Korinther Briefe (1880); Theologische Encyclopädie (Freiburg 1893).


Kezdőlap

˙