Heraia

l. Hera-ünnep.

Heraion

(görög), Heratemlom, aminő több volt az ókori Görögországban, p. Olimpiában és másutt. De legnevezetesebb mégis Argosz és Mikene között volt, mely Kr. e. 429. leégett, de melyet az argoszi Eupolemos dór stilbenujból fölépített s amelyben Hera istenasszonynak (l. o.) Polycletos által készített krizelefantin (elefántcsont és arany) szobra votl. 1854 őszén és 1880. eredményes ásatások folytak e helyen, melyek a H. méreteire biztos világot derítettek.

Herakleia

(görög), gyakran előforduló ókori városnév, melynek viselői közül nevezetesebbek: 1. a pontuszi H. (most Erekli), a Likosz folyó torkolatához közel, 540 körül megarai telepesek alapították, nagy virágzásra emelkedett, de Mithridates háboruiban tönkre ment. Itt született Heraleides a bölcselő és rétor. - 2. H., város a déli Tesszáliában, a Termopilék közelében, hires Artemis-templommal, melybe egész Ftiotisz népe zarándokutra járt. A római hódoltság folyamában elpusztult. - 3. H., város Lukaniában, melyet a tarentumiak Kr. e 432. a régi ióniai Siris helyén alapíottak. Zeuxis festő szülővárosa (jelenleg Policoro). Itt tartották tanácskozásaikat Alsó-Olaszország görög kereskedő városai. 290. jelentékeny csata volt itt Pyrrhus és a rómaiak közt. - 4. H., Minos városa, Sziciliának déli partjain, a Halikosz folyó mentén. Alighanem krétaiak alapították, de Spárta Kr. e. 500. elfoglalta. 400 körül a karthagóiak lerontották, de maguk ujból felépítették, mert a mádodik pun háboruban haderejöknek súlypontjául szolgált. 133 óta római gyarmat volt, ma már csak romjai láthatók.

Herakleides

(Heraklides), a Pontusz melletti Herakleiából, Kr. e. 360 körül élt és Platon, Leukippos és Aristoteles tanítványa volt. Geometriáról és asztronomiáról irt és azt tanította, hogy a Föld mozog. Egy [ÁBRA] c. műve említtetik, melyből néhány hely Stobaisosnál előfordul. Ezekből látható, hogy a csillagokat végtelen éterben uszó világoknak tekintette. A ránk marad töredékeket kiadta Müller, Historicorum Graecorum fragmenta (II. köt., Páris 1848) és Schneidewin (Göttingia 1847). Ugyane néven volt még egy görög utazó is (Kr. e. 280 kör.), akitól görögországi utjának leirása tökéletesen maradt fenn.

Heraklei tábla

(Heracleensis tabula), egy érctáblának két egymáshoz tartozó töredéke, igy nevezve találási helye, Tarent melletti Herakea után; másképen Aes Brittanicum és Aes Neapolitanum-nak is nevezik. Savigny kutatásai szerint a lex Julia municipalis-nak töredékeit tartalmazza.

Herakleitos

(Heraklit), görög filozofus, élt Kr. e. 500 körül Efezusban. Kortársai a «homályos» epitetonnal illették. Irt egy munkát, melynek cime valószinüleg: [ÁBRA] (a természeti dolgokról) volt. Filozofiájának főelve az, hogy a testek folytonos folyásban, szünet nélküli mozgásban és változsában vannak és hogy a nyugalom csak látszat. H. az ősi principiumot az ide-oda lobogó tüzben látja. Ez az, ő szerinte, ami a világban a folytonos mozgás és élet okozója. Minden a tüz elváltozásából eredt. Az lefelé [ÁBRA] a tüz kialvása föld- és vizzé, az ut fölfelé pedig [ÁBRA] a tüz ismét feléledése. Igen fontos még az is, hogy H. nézete szerint a dolgok változásában szigoru törvényszerüség van, mely alól semmi sem huzhatja ki magát.

Herakleonas

Heraklios bizanci császárnak és Marinának fia, atyja hlála után mostohatestvérének, Constantinusnak társuralkodója. Mikor az utóbbi meghalt, 15 éves korában ő lett az egyedur. De a katonák tetszését nem volt képes megnyerni. Hat hónapi uralom után megbuktatták és II. Constanst, Constantin fiát emelték trónra. H.-t orrán és nyelvén megcsonkítva, számkivetésbe küldötték, hol elfeledten halt meg.

Herakles

(róm. Hercules, l. a mellékelt képet), a görögök nemzeti hőse, Perseus ivadéka, Zeustól és Alkmenétől, Amphitryon tébei király feleségétől született.

[ÁBRA] A FARNESEI HÉRAKLÉS (A nápolyi múzeumban)

Fiatal korában, vagyis még Tébében, ahol gyermekkorát töltötte (Ilias 14, 323., Odisseia 11,266., Tesiod. Teog. 530.), Alkaios (erős) volt a neve, innen van Alkeides (Alcides) neve is. A H. név annyit tesz, mint Hera dicsőültje, a mennyiben Hera volt az, aki H.-t későbbi fáradalmaiba döntötte; bár megjegyezzük, hogy az említett etimologiának helyessége nem áll minden kétségen fölül. Mint félistennek a tisztelete a boiótoknál s a többi dóroknál, valamint a tesszáliaiaknál kezdődött, de csakhamar Athénben (a kinoszargesz nevü gimnaszionban), Maratonban és Leontinoiban (sziciliai dór gyarmat) is elterjedt, ahol bajhárító (alexikakosz) és győztes (kallinikosz) melléknevek alatt fordult elő. Később a küzdelmi, igy az olimpiai játékok alapítjójaként szerepelt (Pindarosnál), azért a gimnaszionokban és a fürdőkben, mert az utóbbiakban is üzték a testgyakorlást, mindenütt megtalálhatjuk a képét s talán az utóbbi alapon a gyógyító források istenéül is tisztelték. Végre azért, hogy az utakat a veszélyes emberektől és állatoktól megtisztította, kaluz (hegemonios) néven is előfordult. Hera őt is gyülölte, mint Zeusnak minden természetes gyermekét; azért hátráltatta születését mindaddig, mig csak nagybátyja, Euristeus Mikenében meg nem pillantá a napvilágot, főleg minthogy Zeus kettőjük közül annak szánta az Argoszon való uralmat, amelyik előbb jő a világra (Ilias 18, 95.). euristeus lett tehát az argoszi sikságnak és H.-nak ura-parancsolója, s minthogy Tirinsi volt a régi időben büggő viszonyban Mikenéhez, nem pedig Tébe, amely sohasem fordul elő ilyen minőségben, azért nyilván Tirins volt H.-nak születéshelye;de csakhamar Tébébe kerülhetett, mert az Iliásban már Tébe van hazájának nevezve. Anyja, Alkmene, Hérától való féltében kitette ujszülött gyermekét. Ekkor történt, hogy Hera éppen arra járván, fölvette a csecsemőt s szoptatni kezdé, de a csecsemő oly erősen szívta emlőjét, hogy ledobta kebléről a gyermeket; azonban a beszítt nedv isteni erővel ruházta fel a kisdedet, a kiömlő nedvből pedig az égen a tejut képződött. H.-t most már visszavitték anyjához, ahol a bölcsőben feküdt. Bölcsőjébe megfojtott két kigyót, melyeket Hera küldött reá (Pindaros Nem. 1, 35.; ezt a jelentet lefestette Zeuxis). Miután pedig tanítóját, Linost, aki megfenyítette, lantjával leüté, Amphitryon elküldte őt hazulról a Kitairon hegyére pásztorkodni, ahol egy oroszlán tanáyzott; de H. ezt is megölte. Ebbe az időbe esik H. találkozása a keresztuton az erény és bün nemtőivel, akik közül amaz kellemes jövőt, emez érzéki boldogságot ajánlott neki, s H. inkább az erény utját választá (v. ö. Prodikos szofista allegoriáját Xenofon Memor. 2, l. és Cic. de off. 1, 32.). Később nevelő apja az Orchomenos városa elleni csatában elesvén, Kreon lett tébei királlyá; ennek leányát, Megarát, pedig H. vette nőül (Odiss. 11,269.). Csakhogy boldogságában ismét megzavarta Hera, aki őrültséget bocsátott reá, s ebben az állapotában három gyermekét lenyilazta v. tüzbe dobta (v. ö. Euripides őrjöngő Heraklesát); engesztelésül Euristeus szolgálatába kellet lépnie, aki a lehető legnehezebb munkák teljesítését szabta reá. A mondának eddig terjedő része kétségkövül az észeki (beociai) dór és az argoszi dór érintkezésnek nyomait mutatja. Az ismeretes munkákat bőven olvashatni Apollodoros mitologiai könyvtárában (2, 4, 8-12.), röviden versekbe foglalva pedig az Antologia Palatinában, mig művészi ábrázolásban az olimpiai Zeus templomának metopéin láthatók. H.-t elég korán Tirinsben taléljuk (délre Mikenétől), a hova különben születése is utalbennünket. Itt először is megöli a nemeai oroszlánt (Hesiodos), amelynek bőrét később is magán hordja jellemzetes öltözékeül. Azután a lernei (Hesiodos) kilencfejü hidrával (vizi kigyó) végez Jolaos (kocsisa) segédkezése mellett; mert a midőn szörnyetegnek minden levágott feje helyébe két uj feje nőtt, Jolaos a levágott fejek helyét tüzes fatörzzsel kiégette (vagyis a mocsarakat, melyekben a kigyó tartózkodott, kiszárította), utolsó fejét pedig, mely halhatatlan volt, H. egy szikla alá temette. Harmadszor a hófedte Erimantosz hegyéről (Arkádiában) egy vadkan pusztította a körülfekvő vidéket; H. ezt mindaddig üldözte, mig el nem folta, s ily állapotban Euristeus elé vitt, aki rémületében egy hordóba zárkózott előle. Ugyanekkor az Erimantosz helye mellett fekvő Foloe hegységbe betért Folos (a. m. barlanglakó) kentauroszhoz; midőn aztán borozás közben a kentauroszokkal összeveszett, elővette a nyilait s lelőtte mindnyájokat. Ezek után Artimisnak kerineiai (Arkádiában) szarvasát, melynek arany agancsa és érclába volt, elfogta s a Sztimfalosz tavában levő ragadozó madarakat (viharfelhők), amelyek tollaikkal mint nyilakkal tudtak lőni, elüzte. Ugyancsak Peloponnezusban, Eliszben játszik még 6-ik nagy munkája: Augeias istállójának a felhalmozódott trágyától való megtisztítása egy nap alatt oly módon, hogy a Meniosz (v. Peneiosz v. Alfeios) folyót (hold-folyót) vezette rajta keresztül. E munkának hires, de egyetlen ábrázolása van az egyik olimpiai metopén, ahol H. seprővel végzi a tisztogatást. Augeias e munkáért nyájának tizedrészét igérte H.-nak, de nem tartván meg szavát, a hős megölte őt s fiát, Phileust, ültette trónjára. 7-ik nagy munkája volt a krétai bika megfékezése, melyet Poseidon a tengerből Minos király országára küldött (az ide vonatkozó olimiai metopé a párisi Louvreban látahtó); a 8-ik a trák Diomedes emberevő lovainak elrabalása; 9-ik Hippolyte amazon (scitha) királynő övének megszerzése, bár ugyanezen feladatot a monda Teseusra is ráruházza, s igy nem tudni, melyik hősnek tulajdonítsuk nagyobb joggal a munka végrehajtását. 10-ik hosszu kalandja volt a háromtestü Gerioneus (v. Gerion, l. o.) nyájának elhajtása a legtávolabbi nyugatról (a Herakles állította oszlopok a Gibraltar, másként Abila és Kalpe), a hova Helios (nap) istennek csónakján jutott el. Gerioneus utána eredt a hősnek (l. Hesiodos), de H. lenyilazta őt. Visszautaztában a későbbi Rómának vidékén megküzdött Kakos tüzel lehelő óriással, aki barmainak egy részét ellopta tőle s barlangjába zárta (Livius 1, 7. Ovid. Fast. 1, 543. Verg. Aen. 8, 185.); majd Sziciliában Erix királlyan vivott meg. Ezen itáliai kalandjai nyilván későbbi (római) eredetüek. Két utolsó munkája annak kifejezése, miként tett szert hősünk a halhatatlanság koszorujára az által, hogy az istenek tündérkertjébe és az alvilágba is eljutott. Ugyanis a legszélsőbb nyugaton laktak a Hesperisek (nyugati nők), a napnyugati ég aranyo peremének (az aranyalmáknak) birtokosai. Utjában, Egyiptomban legyőzte Busiris (valószinüleg Osiris) királyt, aki a hozzávetőtő utasokat emberáldozatnl irgalmatlanül megölte, Észak-Afrikában pedig a földnek fiát, Antaios órást, akit a levegőben tudott csak kivégezni, mivelhogy bárhányszor terítette a földre, az anyaföld mindannyiszor uj erőt adott neki. Majd meg a Kaukázus hegyhez tért vissza, ahol a kősziklához láncolt Prometeust szabadította meg (Hesiodos), s végre eljutott az eget vállán hordó Atlas istenhez, aki azon föltétel alatt, hogy átveszi tőle a terhét, elment helyette a Hesperisekhez, leszakíotta az aranyalmákat s elhozta néki (más monda szerint ő maga hozta el s őrzőjüket, Ladon sárkányt, eltette láb alól). H. aztán csellel szabadult meg a tehertől, olyképen, hogy rábirta Atlast, hogy csak addig tartsa megint az eget, mig vánkost tesz a vállára, s Atalas lépre ment, mert H. tovább állott. Ugyane kalandjához füződik az afrikai pigmaiszokkal, vagyis törpékkel való harca, akik álmában támadtak reá, de fölébredve, oroszlánbőr öltözetébe göngyölte őket; szintugy Halios Geronnal (tengeri öreg) való küzdelme is, akit közönségesen Nereus vagy Triton néven ismerünk. Utolsó és legnehezebb munkája volt a Kerberosnak, az alvilág bejáratát örző ebnek a felvilágra hozatala (lias, 8, 362. Odiss. 11, 617.) és visszavitele. A férfias erőnek és kitartásnak bárminő nagy hatalmakon való győzelme nyer e vállalatban kifejezést; ez juttatja H.-t a halhatatlansághoz, noha már a Hesperisek megifjító aranyalmáinak megszerzése is erre céloz, valamint a Hebével (az ifjuság istenasszony) való összeházasítás regéje is erre mutat. H. Tainaron hegyfokánál szállt le az alvilágba s borzasztó veszedelmek közt és fáradalmak után Kerberost kézre kerítette és Euristeus elé vitte. Ugyanekkor szabadítá meg Teseust is alvilági fogságából; valószinü továbbá, hogy evvel a kalanddal függ egybe az Iliasban (5. és 11. ének) olvasható ama rege, mely szerint Pilosnál (alvilág kapuja) megsebesítette Hedest, sőt Herát is nem különben ide vonható Alkestis megszabadítása a halál karjából (Euripides). Ily győzelmes pályafutás végre felszabadította H.-t az Euristeustól való függés alól. A monda rszletei lassan fejlődhettek ki, s 12-es számuk a Kr. e. 480. év körül állandósult, bár némelyek előbbről, Pisandros (VII. sz.) költőtől eredeztetik a 12-es számot. H. 12 fő bajvivását rendesen a napra magyarázzák, mely az égi állatkörnek (zódiakos) 12 jegyén halad át.

H. munkáinak befejezte után visszatért Tébébe, ahol feleségét, Megarát, nőül adta fegyvertársának, Jolaosnak. H. életének további folyama Tesszáliában, az Oita hegység környékén játszik s ebbe a rovatba tartozik Oichalia városának bevétele és Omphale királynőnél való szolgasága. Euritos, Oichalia királya, Joel nevü leányát csak azon föltétel alatt igérte oda H.-nak, ha a nyilazásban őt (az apát) legyőzi. H. le is győzte, csakhogy Euritos nem tartotta meg a szavát. Erre H. azzal boszulta meg magát, hogy Oichalia városát elpusztította, a hitszegő királynak fiát, Iphitost pedig egy szikláról lelökte (Odiss. 21. 22, Sophokles Trach. 248). Igy erőszakkal elnyerte ugyan a leánynak kezét, de a vébünt le kellett mosnia; azért elment Delfibe tanácsért, mitévő legyen? A delibeli isten (Apollon) nem felelvén nek, H. még a szent tripust is el akarta ragadni, hacsak Apollonnal való harcának Zeus villáma véget nem vet. Végre Apollon megadta neki a jóslatot, mely szerint csakis 3 (Sophokles szerint 1) évi szolgaság által tisztul meg a vérbüntől. Hősünk tehát szolgaságba ment Omphale királynőhöz, akit általában ugy ismerünk, mint Lidia (Kis-Ázsiában) királyasszonyát; pedig valószítnüleg csak később tették a mondát lidiai szinezetüvé, mert Omphalion város nevének változata s ugy látszik, Omphale mondai hősnője velt a nevezetes városnak. Mondják, H. e szolgaságban nagyon elasszonyosodott, női ruhában árt s női munkákat végzett; mindazonáltal ki-kitört rajta hatalmasodó szenvedélye, amennyiben ez idétt fenyegette meg az itonokat (Itonos városának lakóit),s zintugy a hatalmas Kiknost, Ares fiát (ez utóbbiról szól a Hesiodos-féle Herakles pajzsa c. költemény) és az agyafurt kerkopszok rabló népségét (ennek a harcnak ábrázolása látható a sziciliai Szlinus városában lelt metopékon) s Sileus rablót a Pelion hegyén. Végre ezen korban v. utána szokták helyezni az argonauták vállalatában és a kalidoni vadászatban való részvételt.Omphalétől gyermeke is lett: Lamios v. Lamos, a Trachistól É-ra fekvő Lamia városának mondai hőse. Továbbá a Tesszáliával határos Etoliában kell keresnünk ama mondának eredetét, mely hősünket Deianeirával (férjét ölő), Oineus (boros) kalidoni király leányával hozza kapcsolatba, akinek kezéért neki a kultura terjesztőjének, Acheloos folyó-istennek kellett megküzdenie (a küzdelem élénk leirása Sophoklesánl a Trachiszi nők egyik kardalában). Acheloos részint folyó, részint bika, részint pedig ember alakjában jelent meg hősünk előtt; azonban mihelyt H. letörte a szervát, Acheloos azonnal megadta magát s csupán szarvának visszakapásáért könyörgött, amely helyet Amaltheia bőségszaruja, vagyis a termékenyítő folyóáradás jutott áldásul a vidéknek. Ezmondott vidéken H.-t kiválókép áldásterjesztő istennek tisztelték.

H. egy ideig zavartalan boldogságban élt Deianeira feleségével, ktől Hyllos nevü fia született; csakhogy egy uj (véletlen) gyilkolás miatt kénytelen volt Etoliából kivándorolni s Keix trachiszi királyhoz menekülni. Utközben az Euenosz folyóhoz ért, amelyen Nesson nevü kentaurosz szokta az utasokat hátán átszállítani. A hős már átért a tulpartra skövetkezett nejének átvitele, csakhogy a szépségétől elbűvölt Nessos nem akarta az asszonyt partra szállítani, hanem meg akart vele szökni (v. erőszakot akart rajta elkövetni). Neje sikoltására H. halálos sebet ejetett nyilával a kentauroszon, aki haldokolva arra kérte Deianeirát, fogja fel a vérét s vigye el magával, mert varázserő van benne s ha férjét meg akarja tartani házastársi hűségben, csak egy ruhát kell vele bekennie s a ruhát férjével fölvétetnie: férje azonnal visszatér régi szerelméhez. Történt, hogy Oichalia bevétele után H. a szép Jolet előre küldte mellékfeleségül s maga is haza indult. Ekkor jutott eszébe Deianeirának a kentaursz ajánlotta varázsszer, s el is küldött férje számára fiától egy ruhát, mely ama vérbe volt mártva. H. a ruhát magára vevén, a méreg hatni kezdett s H. testét mindjobban égette, ugy hogy roppant kinjáiban vad tettekre vetemedett. Mikor azonban megtudta, hogy kinek a vérétől kell annyit szenvednie, eszébe jutott egy régi jóslat, mely szerint egy halott által folg meghalni. Fölment tehát az Oita helyére s ott máglyát rakván, megbizta Poiast, Philoktetes apját, hogy gyujtson alája, s ennek fejében hősünk neki ajándékozta halálosztó nyilát. Deianeira átlátván botorságát, öngyilkossá lőn. (Ez a tárgy Sophokles egyik tragédiájának, a Trachiszi nőknek.) Villámlás és mennydörgés között (Hesiod. Teog. 950., Euripid. Herakl. 910., Orest. 1686. Ovidius Metam. 9, 134, Verg. Aen. 8, 300) emelkedett az égbe (apoteozis), mintegy a tüztől megtisztulva s azóta Hebe (az ifjuság) férjeként az égi istenek között foglal helyet; ellenben Ilias (18, 117) és Odisseia (11, 601) előadása szerint (e helyek talán későbbi toldások) halála után az alvilágba jutott, mivel Hera haragja nem engedte, hogy az égbe jusson.

H. tisztelete, mint egész élete folyásából kitünik, a dór nemzetségü tartományokban volt általános, első sorban Spártában, amelynek nemessége H. ivadékának vallotta magát s királyai herakleidáknak nevezték magukat. Az Iliasban is tisztelői részén harcol s később is a dó harcosok benne találták meg mintaképüket. Mindazáltal kalandjaiban elég világosan rá lehet ismerni a naphősre s e tekintetben a feniciai Melkarttal, szintugy a többi keleti napistenekkel is azonos istenség. Élete sok küzdelem közt folyik, pályáját sokszor elhomályosítják s gátolják (látszólag) a felhők, de végre is eloszlatja őket s tüzes halállal végzi pályafutását. Alakját többfélekép ábrázolták. Eleinte a pénzeken oroszlánből nélkül, de fegyveresen, még pedig jobbjában buzogánnyal, baljában lándával, egyébként mezítelenül; később már ruhásan és teljes fegyverzetben s a jellemző oroszlánbőrrel jelenítették meg. Haja és szakálla rövidre volt nyirva; de volt ugy is, hogy szakálltalanul ábrázolták. A klasszikus korban ismét mezítelenül, hatalmas, izmos férfiu alakjában állították elő, balján oroszlánbőrrel, jobbjában buzogánnyal. Praxiteles nyugodott, Lysippos kissé gmozgékonyabb állásban jelenítette meg; az ő iskolájokból való a hires farneis H., paroszi márványból (l. mellékelt képet), mely a hsőt pihenő helyzetben mutatja, buzogányára támaszkodva, amelyre az oroszlánbőr van terítve; jobb kezében a Hesperisek almáit tartja; a művész enve is bele van vésve (Glaukon Athenaios epoiei). Említendő még H. a hidrával (capitoliumi muzeum). Mikor fáradalmai közepett jelenítették meg, részint nyillal, részint buzogánnyal, részint karddal (Argoszban) ábrázolták v. mint az Odisseiában olvasható, karddal és ijjal együtt, v. végre mint Pisandros költő Herakleájában, bárddal. Omphalénál való szolgaságát pedig, miként a nápolyi muzeum márványcsoportján látható, oly módon örökítették meg, hogy a királynén van az oroszlánbőr s annak a kezében a bunkó, mig H. egy rokkát tart. V. ö. Roscher, Ausführliches Lexikon der Mythologie (Lipcsen 1890).

Herakli

l. Eregli.

Heraklidák

Herakles utódai, számos törzs és előkelő család a régi Görögországban, akik eredetöket a nemzeti hőstől származtatták. Első sorban számot és igényt tartott erre a Hyllos törzse, amely a dórokkal jött a Peloponnezusba, hogy Argoszt, Lakedaimont és Pilosz földjét elfoglalja. Herakles halála után fiait (köztök Hyllost) Euristeus üldözni kezdi, ők Athénbe menekültek Theseushoz, kivel együtt az üldöző Euristeust a skironi sziklák közelében megverték. Majd elfoglalták a Peloponnezus jelentékeny részét, miglen a döghalál elől meghátrálván, Tesszáliában vonultak, hol Aigmios Hyllosnak önként átadta földje harmadrészét. Három év mulva Hyllos ismételten sikra szállt, hogy Atreustól elvegye Euristeus régi birodalmát, de tiz évvel a trójai háboru előtt párbajban elesett Echemos arkádiai király ellen, Korintus és Megara határán. Hyllos utódai (Kleodiaios, később Aristomachos) ismételték a berohanásokat, de életökkel lakoltak. Csak Aristomachos fiainak (Temenos, Kresphontes és Aristodemos) sikerült végre Pelopsz szigetét elfolalni. Aristodemos megsértett egy jóst és ezért a villám agyonsujtotta, de azért a hadjárat sikerült, merta ajóslat háromszemü vezért kivánt (Oxylos, az eolok királya aki félszemü létére öszvéren ülve vezette őket). A győztesek mogosztoztak: Temenos kapta Argoszt, Kresphontes Messzeniát, Prokles és Euristenes (Aristodemos fiai) Lakedaimont. Eddig a hősmonda, ezentul a Heraklidák hadjáratai már a történet keretében folynak. Az említett testvérek és utódaik uralkodnak ezentul a Peloponnezus több országaiban, s az egész hagyomány a félsziget elfoglalásának jogusultáságát vitatja, idevonván a dórok egyik főtörzsét, a Hyllos-utódokét is. Lakedamionban a H. 221-ig uralkodnak, másutt sokkal korábban eltünnek. H.-nak más országokban is talánunk nyomára. Igy a makedon királyok Themonstól származtatván magukat, szintén H. akartak lenni, nyilván hogy hellén eredetöket ezzel is minden kétségen kivül helyezzék. Lidiában a H. dinasztiája magától Heraklestól igyekezett leszármazni s ennek révén a Mermándokat megelőzőleg 505 évig uralkodott Lidida felett, de ez a genealogia inkább Sandon asszir hősre utal vissza, kit a görögök Heraklesnek neveztek s egyik nyoma az asszirok uralmának Lidiában. V. ö. Busolt, Griechische Geschichte, I. köt. (Gotha 1885).


Kezdőlap

˙