Holdá

holda v. holdá kelve, a régi magyarságban a. m. holnap, másnap, reggelre kelve.

Holda

(Hulda, Huldra, Holla, Holle; v. a. m. nyájas, gót hulths, ném. hold, v. a. m. elrejtett, ó-izl. huldr), a német mitologia egy nőalakja; mint Freyja, Berchta, Harke (l. o.) valószinüleg ő is a felhők istennőjének egy külön alakulása. Ő is mint a levegőben repülő v. kocsikázó lény tünik fel s miként maga a felhő, ő is majd jótékony, majd kárt hozó. Hol aranyhaju szép nő, hol borzas, fekete szörnyeteg; majd tevékeny jó szellem, majd észbontó, betegségeket okozó gonosz kisértet. Az időjárás változásaiban nagy része van: ha fátyolát mossa, eső esik; ha ágynemüjét porolja, havazik. Az apró fehér felhők H. asszony báránykái. Télen, főleg karácsony, ujév és vizkereszt estéjén, bősz csapatával vadászatot tart, kürtszó és kutyacsaholás hangjai mellett és zugó vihar közepette száguldozik át a levegőn. E sereg élén jár a hű öreg Eckart (l. o.), valószínüleg a viharokat megelőző langyos szél. H. asszony, a néphiedelem szerint olykor hegyekben (Kyffhäuser, Venusberg) lakozik.

Holdanya

Meséink nap-, szél- és tündér-anyák mellett H.-át is ismernek, kinek ezüst háza meredek ezüst hegy ormán áll. (V. ö. különösen Gaal és Merényi mesegyüjteményeit.) A mesebeli képzet maga régi hagyományon alapuló lehet, részletes kiszinezése és felszerelése azonban nagyobbára a feljegyzők stilizálására vall.

Holdascsont

(os naviculare), a kézközépcsontok első sorában az orsói oldalon levő csontocska.

Holdas ló

egy Ipolyinál (Magy. myth. 264) idézett szegedi rege szerint Mátyás királynak volt egy ily nevü táltos lova, mely éjenkint a merre ment véle, bármi sötét volt, az egész vidéket megvilágítá.

Holdegyenlítés

évi, l. Holdegyenlőtlenségek.

Holdegyenlőtlenségek

(inaequalitates motus Lunae), mindazon eltérések gyüjtőneve, melyeket különösen a Nap és a bolygók vonzása, valamint a Földnek a gömbalaktól való különbözősége a Holdnak a Föld körül való tiszta Kepler-féle elliptikus mozgásában létesít. A feltünőbb H.-et már a régi csillagászok megfigyelései fedezték fel, az apróbbakat Laplacetól fogva az elmélet derítette ki. Számuk elméletileg véve tulajdonképen végtelen nagy, a gyakorlatban elégséges azonban csak azokat tartani meg, amelyek a mai megfigyelések pontosságán belül még kimutathatók; Hansen holdelméletében p. több száz H. fordul elő, melyek mind tekintetben veendők, ha a Hold helyét az égen számítással pontosan meg akarjuk jelölni. Mivel ezen H.-ek mind a háborgatás jellegével birnak, van közöttük olyan, mely rövid idő mulva változatlanul ismétlődik (periodikus) és olyan, mely v. igen hosszu periodusba van zárva, v. egyáltalán ugyanazon irányban nő (szekuláris). A rövid periodusu H. közül a fontosabbak a Hipparch által felfedezett középponti egyenlítés, melynek értéke 6°17'12".7, s mely a Holdnak a körmozgástól való eltérését adván, tulajdonképen nem ezen fejezetbe tartoznék. Ptolemaios felfedezte az evekciót, melynek nagysága 1°14'4", s mely abból áll, hogy a Hold lassabban mozog Telehold és Ujhold alkalmával, mint a negyedekben. Tycho de Brahe felfedezője a variációnak, mely a Hold hosszuságát 30'30"-cel változtatja meg, s mely abban nyilvánul, hogy a Hold az oktánsokban (az egyes negyedek fél közelében) gyorsul. Az utolsó nagyobb H. az évi egyenlítés, mely abban áll, hogy a Hold lassabban mozog a Föld perihéliuma (jan. 1.) mint aféliuma (jul. 2. v. 3.) körül; értéke 12'8". Mindezen H. a Hold, Nap és Föld váltakozó állásából magyarázhatók, qualitative már azon egyszerü rajz segítségével is, mellyel a Hold fényváltozásait szoktuk bemutatni; ebből kitünik az is, hogy általában véve a Nap hatása oda irányul, hogy a Holdat a Földtől távolítsa. Az említett H.-en kivül, melyek csupán a Holdnak hosszuságát változtatják, vannak számosan, melyek a szélességére és a Földnek való távolságára is befolynak. Ezek kevésbbé feltünők lévén, külön elnevezést nem kaptak. Az utóbbi említett H. között van egy, mely tisztán a Napnak a Földtől való távolságától függ, s melyet ezért parallaktikus H.-nek lehetne nevezni. Ha ennek nagyságát direkte megfigyeljük, azaz a Hold számított helyét észlelt helyével összehasonlíthatjuk, módot nyerünk a Nap parallaxisának, azaz távolságának meghatározására. Hansen, Stone és Newcomb ily módon a nevezett mennyiséget 8",838-nak találják, mig a Napparallaxis most általánosan elfogadott és más módokra talált értéke 8",848. A Hold hosszuságára és szélességére befolyik végül a Földnek a gömbalaktól való eltérése is. A Hold megfigyelése tehát a Föld alakját is ismerteti, és lapultsága ily megfigyelések szerint Helmert nyomán 1/297'8', Faye nyomán 1/292'6', oly értékek, melyek a direkt fokmérés eredményeitől alig különböznek. Ez értelemben mondhatta e két H. felfedezője Laplace, hogy a csillagász megismerheti a Föld alakját, anélkül, hogy távcsövét elhagyni kénytelen volna. Az egy irányban növekedő, tehát szélső értékek közé nem szorított H. közül a holdpálya nagy tengelyének forgása saját sikjában, s ezen sik tovacsuszása az ekliptikán a legfontosabbak. Az első, a perigeum iránya 8 év 310 nap 13 ó. 48 p. 53 mp. alatt futja körül az eget az állatövi jegyek egymásutánjának irányában; a második, a csomópontok hossza 18 év 218 nap 21 ó. 22 p. 46 mp. alatt kerüli meg az egész ekleptikát ellentétes irányban. És természetes, hogy mindezen H. egymástól nem függetlenek, hanem viszont egymásra hatnak és a Hold futásának áttekinthetőségét bonyolítják. De a Hold elemeinek legfeltünőbb háborgatása a keringési időé, amely a többi bolygónál kivétel nélkül 0. Ennek okát Laplace a Földpálya excentricitásának lassu periodikus változásában találta. Mig egy fontos szekuláris H. van, melyről az akták mai napig sem zárvák; Halley ugyanis a XVIII. sz. elején a régi fogyatkozásoknak uj észleletekkel való egybevetésénél azt tapasztalta, hogy a Hold századonként elméleti helyénél mintegy 12"-val előbbre áll. A leggondosabb számítások ma ezen értékét 6"-ra redukálták, de a végleges megegyezés elmélet és megfigyelés között még mindig nincs meg, bizonyára csak a közelítő számítások fölötte nehéz voltánál fogva. Nem lehetetlen, hogy e látszólagos akceleráció a nap tartamának meghosszabbodását jelzi, mely az árapálysurlódás, v. a Földre folyton hulló kozmikus por miatti tömegnagyobbodással jár. Kétséget nem szenved, hogy a H. elméletének ezen utolsó nem lényeges pontig való teljes megegyezése a tapasztalattal, a Newton-féle vonzási törvénynek legszebb bizonyítékát nyujtja, l. Holdtáblák.

Holden

Edvard Singleton, amerikai csillagász, szül. St. Louisben (Misszuri) 1846 november 15. Washingtonban matematikát és csillagászattant tanult, 1866. a westpointi katonai akadémiába lépett be mint hadapród, 1871. tüzérhadnagy lett, 1872. a mérnöki karban osztották be s egyuttal a katonai akadémia tanára volt. 1873. kilépett a hadseregből, a tengerészetnél a matematika tanára lett s mint ilyent a washingtoni tengerészeti csillagvizsgálóhoz osztották be. 1881. Madisonban a csillagászat tanára és Washburn-csillagvizsgáló igazgatója, 1886. pedig a kalifornia egyetem elnöke és a Mount-Hamiltonon levő Lick-csillagvizsgáló igazgatója lett. Művei: Monograph of the central parts of the nebula of Onion (Washington 1882); Sir William Herschel, his life and works (New-York 1881). Kisebb dolgozatai a washingtoni, a Lick-csillagvizsgáló kiadványaiban és szaklapokban jelentek meg. A Washburn-csillagvizsgálóban való működése eredményéül 4 kötetet adott ki (Madison 1882-86). Ő alapította az Astronomical Society of the Pacific nevü társulatot is.

Holderness

York angol grófság K-i vidéke, amely sasorrhoz hasonló alakban Flamboroughhead és a Humber-torkolat közt nyulik a tengerbe és a Spurn Pointban végződik. Nagyobbára termékeny földjét a tenger hullámai mindig kevesbítik. Házak, sőt egész helységek helyeit jelenleg a tenger foglalja el. Kilnsea, Hyde stb. egykori falvak ma viz alatt állanak. H.-en virágzó az állattenyésztés.

Holdév

l. Epakták és Ev.


Kezdőlap

˙