Igeképzés

Az igeszók képzésénék két főosztálya van: egyik az igékből való igeképzés, második a névszókból való; elsőre példa üt: ütöget, a másikra bot: botoz. Az első esetben egyszerüen az alapul szolgáló cselekvés fogalma módosul valamely irányban; a másodikban valamely tárgyhoz vagy személyhez hozzáfüződik a cselekvés, a változás képzete: a névszóból származó ige mindig ama bizonyos tárgyra vagy személyre vonatkozó cselekvést fejez ki.

1. A cselekvés módosulása (deverbális igeképzés). Azonegy cselekvésnek különböző árnyéklatai lehetnek A) mennyiség, B) mód, C) az alanyhoz való viszony szerint. A) Mennyiség tekintetében különbözik a cselekvés aszerint, amint az ige tartós cselekvést fejez ki, p. csörög, vagy pedig csak egy mozzanatát a cselekvésnek, még pedig vagy a beállás mozzanatát, p. csördül, v. a befejezés mozzanatát, p. csörren. A tartós és ismételt cselekvés kifejezői a gyakorító igék, melyek a magyarban s általában az ugor nyelvekben igen nagy változatosságban kifejlődtek. Legközönségesebb ezek közül a -gat, get képző: csalogat, ütöget, csókolgat, tekinget (ehelyett: tekintget), ereget (ehelyett: eresztget). De előfordulnak még: -g, -ál él, -gál gél, -dogál degél, -dal del, -dos, -doz, -ász ész, stb., p. mozog, zörög (v. ö. mozdul, zördül), dobál, metél, keresgél, taszigál (ehelyett: taszítgál), folydogál, üldögél, furdal, lépdel, mardos, fogdoz, kaparász, legelész, stb. A beállást jelentő, u. n. kezdő igék többnyire ilyen alakuak: fordul, indul, rezdül (v. ö. forog, inog, rezeg). A gyors befejezést jelentő mozzanatos igék képzői; -an en, -int, -ít, -all ell: rezzen, pattan, csavarint, emelint, vonít, pödörít, fuvall, lövell. (V. ö. Simonyi Zs., A magyar gyakorító és mozzanatos igék képzése, Nyelvtudományi Közlemények 16, 17. köt.). - B) Mód tekintetében az igealakok aszerint különböznek egymástól, amint többé vagy kevésbé pontosan különbözteti meg valamely nyelv az állítás módjait; l. Igemódok. - A) Az alanyhoz való viszony szerint megkülönböztetünk cselekvő és szenvedő igéket. A szenvedők részben valóságos szenvedők, melyek az alanyra kivülről ható cselekvést fejeznek ki, képzőjük -at(ik) et(ik), -tat(ik) tet(ik), p. a megalázkodó fölemeltetik, a jegyzőkönyv hitelesíttetik. (Ezt a mai élőbeszéd voltaképen csak két kifejezésben használja: születik és dicsértessék.) Másrészt vannak visszaható igék, melyek azt fejezik ki, hogy a cselekvés visszahat magára a cselekvőre, vagyis ugyanazon személy a cselekvő s a szenvedő. Képzőik: -ód(ik), őd(ik), -ódz(ik) ődz(ik), -kod(ik) këd(ik), -koz(ik) köz(ik), stb.; p. huzódik, ütődik, takaródzik, dörgölődzik, rázkodik v. rázkódik, öltözködik, vetkezik v. vetkőzik, bocsátkozik, stb. A cselekvő igének egy külön faját teszik a műveltető igék, melyeknek képzője -at et, -tat tet: járat, kéret, csináltat, emeltet.

2. A névszókból való igeképzés kifejezheti A) azt, hogy az alany az illető tárggyal tesz valamit, vele bánik, működik. Ilyenkor a képző rendesen -l v. -z, de néha -ász ész, -kod(ik) ked(ik), -koz(ik) köz(ik), stb.; p. dobol, csépel, aranyoz, szennyez (a -z képző többnyire valamivel ellátást fejez ki), halász, eprész, betyárkodik, fegyverkezik, stb. - B) A második alosztályba azok tartoznak, melyek valamivé levést s valamivé tevést fejeznek ki s amazok többnyire -ul ül s -od(ik) ëd(ik), emezek -ít képzővel alakulnak, még pedig rendszerint melléknevekből; p. szépül, javul, nagyobbodik, feketedik, erősödik - szépít, javít, nagyobbít, feketít, erősít. - L. még általánosságban a Szóképzés cikket. A részletekről v. ö. Simonyi Zs. (iskolai) Magyar nyelvtanát, s még bővebben Tüzetes magyar nyelvtana 1. kötetét (Budapest 1895).

Igekötő

Az igekötők, vagy ugynevezett igeprefixumok az árja nyelvekben (melyek legjobban szeretnek ilyenekkel élni, a legrégibb emlékekben fönmaradt szanszkrittól a mai nap élő nyelvekig) nagyobb részt igényt jelölő helyhatározó szók. A magyar I-knek nagy része szintén olyan, hogy mindig megtartja egyenes eredeti irányjelentését; a bizonyító példákat csak említenünk kell: átkelni, eléhozni, v. előhozni, visszafordulni, egybegyülni, összeszedni, szétverni, ellentállani. Az altaji és különösen az ugor nyelvek közül itt leginkább a magyar nyelv (és a vogul) jöhet kérdésbe. A magyar nyelv nem ment annyira az I.-k értéke elváltoztatásában, mint az árja nyelvek; mert emezekben találunk az igével annyira összeforrott igekötőket, hogy első tekintetre alig ismerjük őket meg. P. a latin re, red (szanszkrit prati) eredeti jelentése «vissza, hátra»: red-ire, «visszamenni», respicere «hátra tekinteni»; de olyan igékben, minők requiescere «megpihenni», requirere «megszerezni», már nagyon elhomályosult a «hátra» jelentés. A német ver igekötőnek etimologikus értéke (gót fra, szanszkrit pra) «elé, előre», pedig ez épenséggel nem érzik ki a mai német ver-es igékből. Melyik római ember érezte, hogy pono, cogito (po-sino, co-agito) összetett igék? vagy melyik német érzi - a leggyöngédebb nyelvérzékkel - hogy glauben, gleichen, bleiben a ge, be igekötőkkel összetett igék? Azon magyar igekötők, melyek nem láttatják mindig eredeti irányhatározó értéküket, főleg: be, ki, föl (ez a három csak aránylag kevés igénél: bemeszelni, kibékülni, fölpofozni), de különösen meg és el. A meg szócska rendesen azt jelenti, hogy a cselekvés nemcsak félig-meddig történik meg, hanem teljesen végbe is megy, és valóban befejeződik, ugy hogy semmi sem marad hátra. Ha p. azt mondom, hogy tanulok uszni, akkor meglehet, hogy nem fogok eleget tanulni vagy megunom és félbehagyom; ellenben ha azt mondom, hogy megtanulok uszni, ezzel ki van fejezve határozott szándékom, hogy végigtanulom az uszást, kitanulom egészen. Ugyanezt látjuk, ha meggondoljuk, mi a különbség a következő két-két kijelentés között: levelet ir (v. irja a levelet) - megirja a levelet; kedvetlenül teszi a munkát - szivesen megteszi; magyarázza a dolgot - megmagyarázza a dolgot; várja barátját - megvárja barátját. Néha a befejezést nem a meg, hanem az el szócskával jelöljük meg. Kétfélekép mondjuk tehát ezeket: megmagyarázza (elmagyarázza), megveri (elveri), megrothad (elrothad), megromlik (elromlik), meghiszem (elhiszem), megég (elég). Igy, ha a terjedés egészen befejeződik, azt mondják, hogy elterjedt, ilyenek még: elgyöngül, elpirul, elhalaványodik, elhervad. Sőt néha el még teljesebb cselekvést fejez ki, mint a meg: «megsózza a levest», már annyit mond, hogy a sózást egészen megteszi, amennyire csak kell, de ha azt mondjuk, hogy sok szakács elsózza a levest, ez már tulságos sózás, kelleténél több; ha a gyümölcs tulságosan megérik, azt mondjuk, hogy elérik.

Igemód

Ez olyan nyelvtani fogalom (fogalomosztály, kategoria), mely voltaképen a logikából van átvéve. Ha a nyelvtanban módokról beszélünk, első sorban azt kell vizsgálnunk, mennyiben jut kifejezésre a nyelvben a logikai itéletformáknak háromféle módosítása, háromféle érvénye, t. i. a valóság, a lehetőség, a szükségszerüség. Az elsőt és a harmadikat határozókkal vagy egyéb körülirással fejezzük ki (valóban ir, bizonyos, hogy ir; szükségképen ir, okvetetlen ir, kell irnia v. kell, hogy irjon v. kell irjon). De a lehetőségre, melyet egyéb nyelvek szintén csak körülirnak, a mi nyelvünk külön igealakot fejlesztett a hat igével való régi körülirásból: irhat (mint a Müncheni kódexből látjuk, még a XV. sz.-ban járatos volt a régibb körüliró kifejezésmód is: irni hat, tenned hatsz). Már most e három itéletmóddal párhuzamosak az u. n. I.-ok, még pedig: I. a valóságnak megfelel az egyszerü jelentés, a jelentő mód (indicativus); II. a lehetőségnek megfelel a némely nyelvekben meglevő lehetőség módja (modus potentialis, concessivus); igy a finnben: hävitys lienee ollut varsin kova a. m. a pusztulás igen nagy lehetett, hihetőleg igen nagy volt; tietänethän a. m. hiszen alkalmasint tudod; III. a szükségszerüségnek megfelel a kivánás, a parancsoló mód vagy fölszólító mód (imperativus), illetőleg a fölszólításnak többé vagy kevésbé szigoru vagy enyhe formái. Azonkivül azonban az I.-okhoz számítjuk annak a megkülönböztetését, vajjon az állításnak az illető érvényt föltétlenül megadjuk-e, vagy pedig föltételhez kötjük. Igy keletkezik három uj mód: IV. a föltétes jelentés módja (modus conditionalis, bár ez a név a következő kettőre is ráillik); p. a finnben: olisi u. m. volna, jos kävisimme a. m. ha mennénk; V. a föltétes lehetőség módja: lehetne, mehetnénk (előfordul erre külön módalak a finn nyelv vepsä dialektusaiban); VI. a föltétes kivánás módja, az óhajtó mód (optativus); p. a finnben: Käykääme vöhän syrjälle a. m. mennénk egy kissé félre. A magyarban a föltétes kivánás módja azonos alaku a föltétes jelentés módjával (föltétes módalak), sőt néha a föltétes lehetség módjával fejezzük ki az óhajtást: ehetném, ihatnám. V. ö. Simonyi Zs., A magyar igemódok alkalmazása, Magyar Nyelvőr 1877.

Igen

(Magyar-I., Igyij), nagyközség Alsó-Fehér vmegye magyar-igeni j.-ban, a járási szolgabirói hivatal székhelye, (1891) 1447 oláh és magyar lak., postahivatallal és postatakarékpénztárral. A község piacán álló temploma csinos renaissance-stilben épült. Bod Péter mult századbeli iró itt lelkészkedett 1749-68. 1848 és 1849. az oláhság kiirtotta a magyarságot; a 200 leölt magyar sirját emlékkő jelöli.

Igenemek

(az igének különböző nemei s fajai), l. Ige.

Igenév

(participium, elavult magyar névvel részesülő), a grammatikában az igének azon alakja, mely annak fogalmát mint melléknevet fejezi ki. Eredetileg az I. legtöbb nyelvben nem egyéb közönséges főnévnél vagy melléknévnél. Viszont sok esetben (mikor eredeti értelme és a rokonszavakkal való összefüggése már feledésbe került) főnévvé válik, p. ilyen a csecsemő szóban az emő alkatrész, mely emik elavult igének igeneve; ilyen az adó, esküvő, temető, melyeknek részesülői természete immár egészen elhomályosult. De voltaképen az I.-ek még most is főnevek, melléknevek vagy határozó szók s csak azért vesszük őket külön beszédrésznek, mert minden igéből képezhetők, mert élénken érezzük bennük a cselekvést, s mert az igeragozásban s a mondatszerkesztésben néha különös módon használjuk őket, nem ugy mint egyéb névszókat. A cselekvés fogalma olyan élénk bennük, hogy a melléknévi I.-nél meg is különböztethetjük a folyó, befejezett és beálló cselekvést s az első kettőt néha a határozó I.-nél is. Vannak nyelvek, melyekben a főnévi I.-nek is van befejezett cselekvésü alakja, p. a latin, a német, a francia.

A főnévi I. az elvont főnevek közé tartozik, mert cselekvést jelent, de a cselekvő személytől elgondolva, elvonva; p. irni a. m. irás. A melléknévi I. háromféle, a cselekvésnek három módja szerint: a) a folyó cselekvés igeneve: hulló zápor, folyó viz, hervadó virág; b) a befejezett cselekvés igeneve: a lehullott levél, az elfolyt idő, hervadt virág; c) a beálló cselekvés igeneve: a lehullandó, elhevadandó virágok, az elmulandó idő, a jövendő napok, a meghalandó bajvivók; éppen levelet vala irandó. A melléknévi I.-nek azonban nemcsak a cselekvő lehet kifejezve, azaz a cselekvésnek alanya, hanem a szenvedő is, azaz a cselekvésnek tárgya, az, aki szenvedi a cselekvést mástól. P.: a) ivó viz, ehető gyümölcs, eladó lány, kiadó lakás; b) a látott jelenet, a tapasztalt hiány, vert had; c9 az építendő szinház, a fölállítandó szobor, irandó levél. Megjegyzendő, hogy a folyó cselekvésü igenevet rendesen cselekvő értelemben használjuk, az átható igék befejezett cselekvő igenevét egyaránt ellenben inkább szenvedőben a beálló cselekvés igenevét használjuk cselekvő és szenvedő jelentéssel. A folyó cselekvés igenevét még többféle értelemben használjuk. Jelenthet: a) eszközt, mellyel a cselekvést végrehajtjuk: irótoll, varrótű, ásó, furó; b) helyet, ahol a cselekvés történik: irószoba, hálószoba, temető, ebédlő, nyaraló, fogadó; c) időt, melyben a cselekvés végbemegy: mulató idő, dologtevő nap, húshagyó kedd (vagy csak húshagyó); d) elvontan magát a cselekvést: esküvő a. m. esküvés, takarodót fujnak, fontolóra veszi; a nap is már lemenőben (Arany J.); mint amely madár van elröppenő félben, ugy tett a reménység hervatag szivében (Arany J., Toldi IX.).

A beálló cselekvés igenevéhez többnyire hozzáértjük azt is, hogy szükségképen áll be a cselekvés: mulandó dicsőség, amelynek el kell mulni, kitöltendő rovatok, melyeket ki kell tölteni. Néha nem is beálló, hanem folyó cselekvést értünk rajta: állandó, hajlandó. Elvontan a cselekvést fejezi ki ebben: veszendőbe megy.

A határozó I. voltaképen cselekvést jelentő elvont főnév, mint a főnévi I., csakhogy egyszersmind határozó szó, mert csak határozó lehet a mondatban, még pedig állapothatározó. A határozó I. kétféle: az egyiknek -va ve a képzője, a másik -ván vén. A -va ve végüt használjuk mind cselekvő, mind szenvedő értelemmel. Ha cselekvő jelentéssel használjuk, többnyire folyó cselekvést fejez ki, vagyis olyant, mely az állítmányban kifejezett cselekvéssel együtt történik, p. sirva futnak a fiucskák (Gyulai); várva vár, kérve kér. Ha azonban szenvedő értelemben használjuk, akkor rendesen befejezett cselekvésre vonatkozik: le van tiltva; akit én szeretek, meg van az szeretve (népdal). A -ván vén végü igenevet csak cselekvő értelemben használjuk; régente szenvedőleg is használták s azt mondták p., hogy irván vagyon, meg vagyon mondván, engemet városban berekesztvén tart. Folyó cselekvésre csak olyankor vonatkozik, ha magában foglalja az állítmány cselekvésének okát, p. több tárgya nem lévén, a gyülés eloszlott; nem tudván mit csináljon, haza ment. Különben mindig befejezett cselekvést értünk rajta: elvégezvén dolgukat, megpihentek. Igy is csak olyankor használjuk, mikor félig-meddig független az állítmánytól, mintha egy mellékmondat rövidítése volna, s akkor magának az I.-nek majd mindig van tárgya vagy határozója (az említett példában: dolgukat); sőt néha külön alanya van az I.-nek is, az igének is: szárnyok lévén, elrepültek (Arany J., Rege) az ősz beállván, elköltöztek az énekes madarak; főleg ebben a kifejezésben: egy év mulván (vagy mulva) visszatértek.

Igenleges

l. Igenlő és Pozitiv.

Igenlés

Schopenhauer rendszerében alapvető az akarat fogalma. Az akarat a világ lényege, veleje. Minden akarat. Tehát minden akar. Mit akar az akarat? Az akarat élni akar, érvényesülni, akarni. Az élniakarás ezen nyilatkozását nevezi Schopenhauer I.-nek (Bejahung des Willens zum Leben). Az élethez való akarat igenlése; az ellenkezőjét (Verneinung des Willens zum Leben) az élethez való akarat tagadása.

Igenlő

igent mondó, a logikában ujabban műszó gyanánt lefoglalták az itéletek egyik fajának jelzésére. Az itéleteket minőség tekintetében állítókra és tagadókra osztjuk; minthogy azonban az állítás fogalmának köre a szükségesnél tágasbnak látszik (p. állítom, hogy ez nem igaz), az állító (affirmatio) itéleteket inkább igenlőknek mondjuk.

Igénybevétel

a hidépítészetben használt műszó, l. Szilárdság.


Kezdőlap

˙