Impune

(lat.) a. m. büntetlenül.

Impurus

(lat.) a. m. tisztátalan, mocskos. Mondjuk a nyelvről is, ami azt jelenti, hogy idegen szavakkal kevert, idegen szólásokkal megfertőztetett. Ez az impurismus, melynek ellentéte a purismus.

Imputatio

(lat.), a. m. beszámítás (l. o.); a teologiában az a tétel, hogy Krisztusnak a keresztfán véghezvitt áldozatát Isten nekünk embereknek beszámítja, Krisztus halálát ugy tekinti, mintha mi emberek haltunk volna meg büneinkért; imputabilitás, beszámíthatóság; imputabilis, beszámítható.

Imre

1. (szent), Szt. István és Gizella bajor hercegnő fia, szül. 1007. Szt. István legendái Henriknek, Henricusnak nevezik. Ezt a nevét - mely talán második neve volt - nagybátyjának, II. v. Szt. Henrik német-római császárnak iszteletére kapta. Atyja igen gondosan neveltette; nevelője, szt. Gellért azonban egészen az aszkézis irányába terelte. Mindenképen sanyargatta magát; keveset aludt, éjszaka is ájtatos könyveket olvasgatott, v. pedig térden állva imádkozott s megfogadta, hogy megőrzi ártatlanságát. István kivánságára, a krónikák zavaros tudósításai szerint, megnősült ugyan (1026?), elvevén Kresimir horvát fejedelem, mások szerint a görög császár s ismét más forrás szerint Meskó lengyel herceg ismeretlen nevü leányát; tartózkodó életét azonban ezentul is folytatta. István kétszeres gonddal igyekezett őt előkészíteni uralkodói fontos kötelességeire. Mint 952. Biborban született Konstantinos görög császár, ő is szép parenéziszt intézett fiához, tanítást, parancsokat, tanácsokat adván, saját s alattvalói életét miként intézze. Oly fontosnak tartották Szt. István e politikai végrendeletét, hogy századok mulva a Corupus Jurisba is fölvették (Liber de institutione morum. Kiadta Endlicher is, Monumenta rerum hung. Arpadiana, 299-309, s ujabban M. Florianus, Hist. Hung. Fontes domestici, I. 162. s köv.; bő kivonatban pedig minden kézikönyvben). A németekkel való béke megkötése után már egybe is hivatta István a nemeseket, hogy előttük Imrének adja át a királyságot, midőn I. 1031 szept. 2. vadkanvadászaton nyert sebei következtében váratlanul meghalt. Életéről sok csodást beszéltek, s ez adatokat Szt Imre herceg legendája foglalta egybe (magyarul Szabó K., Emlékiratok a magyar kereszténység első századáról, 37-48. 1., a mondseei monostornak a bécsi császári könyvtárban levő XV. századbeli kódexéből). Székesfehérvári sirjához már korán megindult a zarándoklat. VII. Gergely pápa őt a szentek sorába iktatta, mire Szt. László a püspökök és urak jelenlétében, három napi bőjt után 1083 nov. 4. nagy tisztelettel emeltette föl holttestét. A Szt. Imrének tulajdonított csontvázat most a ciszterciták fehérvári templomában őrzik; emlékezetének napja nov. 4. Emlékét az országban máig 12 helység neve őrzi. A budapesti egyetemen egy külön Szent Imre-Társulat áll fenn. Szt. István intelmein s Szt. Imre legendáján kivül több kisebb életrajz jelent meg róla, a legujabb dr. Karácson Imre herceg, élet- és jellemrajz. Függelékül a Szt. Imréről szóló régi humnusok (Győr 1894). Legrégibb arcképe az 1031 táján - a talán éppen az ő koronáztatására - készült paláston még mint gyermeket tünteti föl.

2. I. király, III. Bélának és Ágnes (Anna) chatilloni hercegnőnek legidősebb fia, szül. 1174. Német krónikák Henricusnak, Eimricusnak, de Emericusnak is nevezik; ő magát 1199. és 1201. Hemericusnak, rendesen azonban Emericusnak irja. Atyja a Bolognában tanult perugiai Bernátra bizta neveltetését. I. érdeklődött ugyan a teologia iránt, de tudós nem lett belőle. Atyja már második házassága (1184) előtt megkoronáztatta, s kormányzására bizta Horvát-Dalmátországot. Béla halála (1196 ápr. 23.) után utóda a már koronás I. lett. 1197. nagyravágyó öccse, András föllázadt ellene, Macseknél (Macki megverte s 1198. Horvát-Dalmátországnak, mint hercegségnek átadására kényszerítette, amellett Ráma és Chulmia (Halomföld, Hercegovina) hercegének nevezte magát, s a lázadásra ujabb pénzt gyüjtött, melyet Boleszló váci püspök székesegyháza sekrestyéjében őrizett. I. megleste a püspököt, 1199 márc. 10. felszólította a sekrestye fölnyitására, s az ellenszegülő püspököt az oltár elől személyesen rántotta le, a sekrestyét pedig feltörette. Még azon év nyarán kitört a lázadás; Andrást ugyan VI. Babenberg Lipóthoz kergette, de Boleszlóval a pápának 1199 jun. 21. irt intőlevelére, sőt 1200. magával Andrással is kibékült. E béke értelmében mind a két testvér fölveszi a keresztet, távollétük idején az ország kormányát rokonukra, VI. Lipótra bizzák, András visszakapja hercegségét s egymás területén az örökli, ki a másiknál tovább él. 1201. a kissé megnyugtatott király István ellenében Vulkot segítette Szerbia nagyzuspáni székébe s ez időtől kezdve Imre és utódai Szerbia királyainak nevezték magukat, a bogumil bolgárokon 1202. nyert győzelme után pedig egy ideig a «bolgár király» cimet is használta. De most már 1202 nov. 9. ismét keresztes háborura intette őt a pápa, ki maga is meglepetve értesült, hogy másnap a magyar király városa, Zara alá érkeztek a Bonifác montferrati őrgróf vezetése alatt összegyült olasz, német és francia keresztes hadak, hogy a tengeren a Szentföldre való átszállíttatásuk fejében a velenceiek részére egyebekkel együtt elfoglalják azt a magyar királytól. A pápa tilalmával nem törődve, nov. 24. már rohammal vették be Zarát s átadták a velenceieknek, kiket ezért a pápa kiközösített, a kereszteseket pedig 1203 februárjában kárpótlásra és a magyar király megkövetésére utasította. A Szentföldre nem jutottak el sem ezek a keresztesek, kik most Dandolo doge sürgetéseire Konstantinápoly ostromára mentek, sem I. hadai, mert ezeket belső zavarok tartották itthon. Egyébiránt I. és Endre nem gátolták Konstantinápoly megtámadását, mert annak bevallott célja az volt, hogy a keresztesek nővérük, Margit férjét, Izsákot ismét trónra ültessék. 1203. ápr. 8. a bogumilok Boszniában ismét alávetették magukat a pápa tekintélyének és szerződésüket I. is megerősítette (1203 ápr. 30.). Ivannitza bolgár cárnak is megengedte I., hogy a nyugati egyházhoz való csatlakozás céljából tárgyalásokat kezdjen a pápával; mikor azonban a cár magyar földre tört, I. sereget gyüjtött ellene s 1204 augusztusában elfogatta, de nemsokára ismét szabadon bocsáttatta Leo bibornokot, kit a pápa az ő megkérdezése nélkül koronával, kormnypálcával és a királyi cím megadásával küldött Ivannitzához. Ha tehát szentföldi utja tervezgetése közben engedélyt kért is a pápától, hogy 1198. elvett feleségtől, Konstáncia arragoniai hercegnőtől született fiát, Lászlót, mint kis gyermeket is megkoronázhassa Ugron esztergomi érsek, másrészt nem türte a pápa beavatkozásait. Kitünt ez 1204. is, midőn Ugron utódjává, opportunizmusból, az esztergomi kanonokok éppen az esztergomi érsekség fenhatóságának ostromlóját, János kalocsai érseket választván, az ez ellen a pápához fellebbező Kalán s más püspökökkel szemben nemcsak pártolta őt, hanem 1204 aug. 26. fiát, Lászlót is, mint törvényesnek tekintett érsekkel, vele koronáztatta meg. Fia gyámjává öccsét, Andrást tette, kit tiz hónappal azelőtt (1203 okt.) Varasd közelében, kezében a kormnypálcával, lázadó seregének közepéből vezetett ki, hogy Kene (Kneginec) várában fogságra vesse. A pápa levele, melyben 1204 szept. 15-én udvariasan, de méis érthetően tudatta a bibornoka elfogatása miatt táplált neheztelését már nem találta életben, ugyanebben a hónapban meghalt s Egerben temették el. Halála idejét a krónikák nov. 30-ra teszik ugyan, a pápa azonban, ki még okt. 4. levelet irt hozzá s igy halála hirét még nem vette, okt. 27. már mint néhairól emlékezik meg róla. Magában azévszámban azonban valami hibánakkell lennie, mert I. özvegyét a pápa ekkor még nem nevezhette a gyermek Hohenstaufen Frigyes jegyesének. I. király (1184-1196. trónörökös hercege volt egész Szlavoniának, azaz Horvátországnak és Dalmáciának (dux totius Slavoniae), sőt 1185 körül Horvát- és Dalmátország királyává is megkoronáztatott. Mint horvát herceg részt vett az 1185. spalatói egyházi zsinaton. 1188. Velencével, mely folytonosan a tengeri városokat háorgatta, két évi fegyverszünetet kötött és mikor 1190. a velenceiek ujra megtámadták Trau várost, ezeket győzelmesen visszaverte és ismét két évi békét kötött velük. Az ő hercegsége alatt tünt fel először a később oly hires Frangepán-család; ugyanis 1193. kapott Bertalan gróf, a Frangepánok őse, III. Béla királyunktól donációt az egész Modrus vármegyére. I. utódja a horvát hercegségben testvére Endre, a későbbi király lett.

Imre

l. János, kanonok, filozofiai iró, született Nagy-Fügeden (Heves vmegye) 1790 jul. 28-án, megh. Budapesten 1832 máj. 12. Tanulmányait Gyöngyösön és Egerben végezte. 1813. pappá szenteltetett, s teologoiai doktorrá lett. 1812. az egri liceum könyvtárának őre, 1814. a növendékpapság hittudományi felügyelője és 1816 óta a káptalan káplánja lett. Néhány év mulva a pesti egyetemnél ürességben levő bölcsészeti tanszékre emeltetett s e minőségében két izben, 1826-27. és ismét 1827-28. vezette a bölcsészeti kar dékánságát. 1827. Heves vmegye táblabirája lett. Az akadémia igazgató tanácsa, azonnal annak megalakulása után, 1830 nov. 17. rendes taggá nevezte ki a bölcsészeti osztályban, s mint ilyen haláláig nem szünt meg osztályabeli dolgozataival, s a filozofiai szótárhoz tett előkészületeivel helyét hasznosan betölteni. Hallgatói hálás tisztelettel kiséték emlékét, s tanítványai egyike, Tóth Lőrinc emlékódát helyezett koporsójára. Nagy munkái elseje s a következők latin nyelven vannak irva, cimeik: Amicum foedus rationis cum experientia, seu: philosophia crisi recentissima deducta (Pest 1818-24). E 4 kötetből álló művére következik a Logica novis curis edita (1824); a Metaphysica pura cum historia eiusdem (1825), a Metaphysica applicata (1825) s az Aretologia (1829) ujított átdolgozások, latin nyelven. Logikáját ismét ujból átdolgozva, még 1830. is ujra kiadta. Azontul magyar nyelven irt. Művei: A gondolkozás tudománya (a bölcsészetnek első darabja, 1829) és Az észmérés tudománya (a bölcselkedés második darabja, 1830), végre tanítványai kezébe adta még Az ifju bölcselkedőt (1830). A m. tud. akadémián Szilasy János bölcsészeti osztályi rendes tag tartott fölötte emlékbeszédet.

2. I. Sándor, irodalomtörténetiró és nyelvész, szül. Hegyköz-Pályiban (Bihar vm.) 1820 aug. 6. 1831-34. egy nagyváradi magán-gimnáziumban tanult; 14 éves korában Debrecenbe ment a bölcsészeti tanfolyamra (körülbelül a mai VII. oszt.), ahol Arany Jánosnak volt osztálytársa. Alig volt 19 éves, midőn 1840. már végezte a jogi és teologiai tanfolyamot. Ezalatt szorgalmasan tanulta mind a klasszikai, mind a modern nyelveket. Akkor rektoriára ment Mező-Keresztesre (Bihar várm.), ahol három évig maradt. Itt érte a hódmező-vásárhelyi gimnázium meghivása tanári állásra, melyet el is foglalt 1843 őszén s 1847-ig töltött be. Egészsége megrendülvén, ujra a papi pályára lépett át s mint segédlelkész működött Gyomán két évig. Akkor meghivták a hódmező-vásárhelyi gimnázium igazgatójának, mint annál nagyobb készséggel fogadott el, mert a papi pályán a nyilvános szónoklást terhesnek találta. A szabadságharcban három cikkével vett részt, melyek a Kossuth Hirlapjában jelentek meg. Ez volt első irodalmi fellépése. Nyomósabb irói munkásságra az akkor rendszeresített iskolai értesítők szerkesztése adott neki alkalmat. Így irta meg a hódmező-vásárhelyi gimnázium első tudósítványában 1853-54. az iskola történetét, a későbbiekben. Észrevételek a gimn. nyelvtanítás körül (1854-1855); A részesülőkről (1855-56) stb. Nyelvészeti értekezései feltünést keltettek s Hunfalvy Pál felszólította a Magyar Nyelvészet munkatársául. E folyóiratban jelent meg egyebek közt a görög és latin igeidők összevetve a magyar igeidőkkel c. értekezése, melynek alapján az akadémia 1858 dec. foglalta el A magyar szógyök mivolta és nemes sajátságairól cimü értekezésével (Akadémiai Értesítő 1859). Amellett az egyházi és iskolai életről is cikkezett a Prot. egyh. és isk. Lapban. 1860. egyszerre kapott meghivást a sárospataki és debreceni kollégium tanári székére. Debrecent választotta, ahol a felső osztályokban a latin és görög nyelv tanára lett, mig 1862. a nyugalomba vonult Lugossy József helyére lépvén, a magyar irodalom és nyelvészet tanítását és a könyvtárnokságot vette át. Itt munkásságának szélesebb tere nyilt. Amellett, hogy nagyobb tanulmányokat közölt Arany Figyelőjében (Kazinczy nyelvujítása 1862) és Koszorujában (Kazinczy költészete 1863, Az irodalmi és a társadalmi viszonyok 1864); ettől fogva több önálló munkát adott ki, u. m. Magyar mondattan az irály- és verstan rövid vázlatával (Debrecen 1861, 5. kiad. 1881), A magyar irodalom és nyelv rövid története (1865, utóbb 4 kiadás, gazdag nyelvtörténeti anyaggal). Protestáns főiskoláink és a tanszabadság (röpirat 1868). 1872. a kolozsvári egyetem szervezésekor meghivták a magyar nyelv és irodalom tanszékére s egyszersmind az ottani tanárvizsgáló bizottság elnökévé nevezték ki; már az első évben dékánná választották. Itt ismét szélesebb körü tudományos munkásságot fejtett ki s az akadémia 1879. rendes taggá választotta, ugyszintén a Kisfaludy-társaság is. 1886 tavaszán nyugalomba vonult, mikor a 3. oszt. vaskorona-rendet kapta. Nevezetesebb munkái az említetteken kivül: A magyar nyelvujítás óta divatba jött idegen és hibás szólások birálata (Budapest 1873, akadémiai kiadvány); Rövid magyar nyelvtan (Debrecen 1874, s többször); A néphumor a magyar irodalomban (kiadja a Kisfaludy-Társaság, Budapest 1890); A középkori magyar irodalom stiljáról (Olcsó Könyvtár 1890); A magyar nyelv és nyelvtudomány rövid története (I., Budapest 1891). Értekezések, tanulmányok: Geleji Katona István, főleg mint nyelvész (1870); Beregszászi Nagy Pál élete és munkái (1880); Nyelvtörténeti tanulságok a nyelvujításra nézve; A nevek uk-ük személyragairól (ezek az Akad. Értekezések közt). Emlékbeszéd Ballagi Mór felett (Akadémiai Emlékbeszédek 1893). A Budapesti Szemlében: A mythologia bölcselme, Müller Miksa után (1873); Nemzetiség és nevelés (1875); A költő Zrinyi Miklós életéhez (1876); Az olasz költészet hatása a magyarra (1878); A dal nyelvéről (1880); A tudomány ellenkezése a művészetekkel Guyan után (1884); A nyelv mulása (1884); Arany János és Aristophanese (1885); Johnson Irénéje (1887); Estienne Henrik (1888); Néhány magyar könyv Shakspereről (1892); Petőfi és némely külföldi költők (1894). Egyéb folyóiratokban: Jászberényi Pál (Figyelő 1876); Összehasonlító nyelvészet egyetemen és iskolákban (Erdélyi Muzeumegyl. 1875); A magyar népdal nemei (Erdélyi Muzeum kiadványa VI), Beniczky és a magyar közmondások (Szegedi Árvizkönyv 1880); Népdal, népköltés (I. Élet és irodalom, Kolozsvár 1885., II. Erdélyi Muzeum 1889., III. u. o. 1890); Shakespere és a r. kat. vallás (Debrecen Prot. Lap. 1876); Lugossy József nyelvbölcselete (Erdélyi Muzeumegyleti Közlöny 1891); A magy. nyelvujítás története (Beöthy Képes irodalomtörténetében); A protestantizmus és a művészetek (füzet, Lugos 1889). Munkássága kivált a nyelvujítás, a régi nyelvemlékek és a népnyelv és népköltés terén fontos. Igen nagy adatkészlettel és alapossággal dolgozik, de rendszere kevésbé világos; előadásának bizonyos zamatosság mellett is nehézkes volta akadályozza műveinek hatását.

Imreffy-család

(szerdahelyi). Régi nemes család, mely rokonságban van a Dersffy-ekkel (l. o.). Eredete a XIV. sz. végére vezethető vissza. Kiválóbb tagjai: I. Mihály, megjelent az 1505-iki rákosi országgyülésen. A mohácsi csatában (1526) elfogták a törökök, de Ibrahim nagyvezér csakhamar visszaadta a szabadságát. Később I. Ferdinánd király hűsége jutalmául Nádasdy Tamással együtt Buda vára kapitányává tette. - I János (Imrefi néven is szerepel), kivándorolt Erdélybe, hol nemsokára nagy hirre tett szert. 1605. Lippára ment Bocskay István egyik csapatával, hogy megfékezze a lázongó rácokat. Báthory Gábor uralkodása alatt (1608-13) nagy szerepet vitt, mint a gyönge fejedelemnek ravasz, hizelgő, rossz befolyásu tanácsadója. Kapzsiságában még attól sem riadt vissza, hogy Somlyó, Alvinc és Diószegért tulajdon feleségét kizsolgáltassa Báthory kéjvágyának. 1608. ő és Kornis Zsigmond Kassán tárgyalásokat folytatott Illyésházi István nádorral. Az eredmény az volt, hogy Báthory Gábor beleegyezett a bécsi béke föltételeibe, viszont őt is megerősítették erdélyi fejedelmi méltóságában. (V. ö. Kemény János, Önéletirása, kiadta Szalay László.) I. János Mihály nevü fiában a családnak magva szakadt.

Imreh

Sándor, nyomdász, szül. Nagy-Esküllőn (Kolozs vármegye) 1830 április 11. 1848. honvédhuszárnak csapott fel s végig küzdötte a szabadsághacot, melynek egyes mozzanatait szépen leirta a Vasárnapi Ujság 1891-iki évfolyamában s más lapokban. 1867 óta a marosvásárhelyi ev. ref. kollégium nyomdájának igazgatója; azóta mint nyomdászati szakiró, de különösen mint a Petőfi elestének közelebbi körülményeit kutató történetiró szerzett jó hangzásu nevet.

Imre-hercegfű

(növ.), l. Gyujtoványfű.

Imrehor

(török) a. m. istálló, lovászmester. A szultáni palotában jelentős állás, mely a janicsár világban még fontosabb volt.

Imru-ul-Kaisz

(Amrilkeisz), iszlám előtti arab költő, Hudsr arab törzsfejedelem fia. Bujdosó életet élt, amiért is al-melik al-dalil (bujdosó királynak) nevezték. Egy ideig Justinian görög császár udvarán talált menedéket, de egy szerelmi kaland miatt onnan is szöknie kellett. Midőn atyja meggyilkoltatását megbosszulandó, hazájába készült, Angorában érte utól a halál; állítólag a császártól ajándékba kapott megmérgezett ruha okozta halálát. I. a leghiresebb pogány-arab költők között foglal helyet; egy költeményét a Mu'allakát (l. o.) közé sorolták. A nevém hagyományozott költemények divánját legelőször Mac Guckin de slane (Páris 1837), később Ahlwardt a Six ancient arabic Poets (London 1870) során adta ki; a költő életrajza keretében németre fordította Rückert (Amrilkais der Dichter und König; sein Leben dargestellt in seinen Liedern, Stuttgart 1843). I. Mu'allakatját magyar fordításban Jónás Jánostól birjuk (Nyelvtud. Közl. VII. köt).


Kezdőlap

˙