Kallimachos

1. görög művész Athénben, ki főképen képfaragással foglalkozott, de Vitruvius szerint építészettel, Plinius szerint festészettel is megpróbálkozott. Vitruvius szerint K. a korintusi oszlopfő feltalálója. Ismeretes volt ama nagy gondról, mellyel művein mindig újból és újból javítgatott (innen művészi mellékneve is: Katatexitechnos). Fénykora Kr. e. 424-404. volt.

2. K., görög költő és grammatikus az alexandriai korban, Kyrenéből való volt a battiadok előkelő családjából. Eleinte grammatikai iskolája volt Eleuziszben (Alexandria egyik külvárosa), de Ptolemaios Philadelphos csakhamar figyelmessé lett rája és Kr. e. 260. őt nevezte ki a hirneves muzeum könyvtárának igazgatójává, melynek élén 240-ig maradt meg és melynek rendezése kizárólag K. érdeme. 120 leltárba foglalva rendezte a könyvtár gazdag kincseit s ezzel alapját vetette meg a görög irodalomtörténetnek. Polihisztor volt a szó teljes értelmében és a neki tulajdonított 800 munka között a legkülönfélébb tartalmuak találhatók. Teljesen azonban csakis 3 himnusz és 64 epigramm maradt reánk. Elegiái, megyeket az ókor költői rendkivül nagyra tartottak, elvesztek, de hatásuk megmaradt azon római költők műveiben, akik utánozták (Catullus, Propertius, Ovidius), bár a ránk maradt emlékekből kitünik, hogy műveivel inkább tudós vonatkozásokkal, mint igazi üde tőről-metszett poézissal igyekeztek hatni. Ilyen volt első sorban Aitia c. műve, melynek hatása alatt keletkezett Ovidiusnak Fasti c. munkája; őt utánozta Catullus 66. sz. költeményében (de coma Berenices) és Ovidius 20-ik hőslevelében (Cydippe keserve). Sokat olvasták még Hekale c. hőskölteményét, melynek egyes töredékeit egy bécsi papyrusból Gomperz adta ki (Bécs 1893). Összes műveinek kiadása Schneidertől (Lipcse 1870-73, 2 köt.), a himnusoké és epigrammáké Meinekétől (Berlin 1861) és Villamovicztól (u. o. 1882). Monografia Linkétől, De Callimachi vita et scriptis (Halle 1862.) és Couat-tól, La poésie alexandrine sous les trois premiers Ptolomées (Páris 1882).

Kallinos

efezusi görög költő, egyike az elegiaköltészet alapvetőinek; Kr. e. 724-720 körül virágzott és költészetében ama véres harcok tükröződnek, melyek az efezusiak és kimmeriek között folytak le. Művei közül mindössze egy elegia és néhány töredék jutott ránk. Az elegia megjelent külön Svendrup kiadásában (Koppenhága 1795), a töredékekkel együtt a Poetae Graeci Minores és Poetea Lyrici Graeci c. gyüjteményekben, külön Tyrtaeussal és Asiussal kiadta Bach (Lipcse 1831). V. ö. Bode, Gesch. der lyreschen Dichtkunst (I. 143-161); Franke, K. sive de origine carminis elegiaci (Altona, 1816); Thiersch, Acta Philol. Monacens (III. 571). Magyarban jellemzése Aignernél, Az elegiáról (Budapest).

Kallinteriák és Plinteriák

(gör., tisztító és mosó-ünnep), nevezetes athéni tavaszi ünnepnek két főnapja, mely ünnep Thargelion (május) havának 19-25. napjára esett és abból állott, hogy az Erechtheiont, Athéna istennő szentélyét és a benne levő ősrégi faszobort megkoszoruzták és megmosták. Azon a napon, amikor ez történt, minden munkának és üzletnnek szünetelni kellett. Maga az ünnep ugy látszik a tavaszi vetés érdekében bemutatott áldozat volt.

Kalliope

a muzsák egyike (l. o.).

Kallipolisz

ókori város, l. Gallipoli (2).

Kallipygos

(gör., a. m. «szépfaru»), hires Aphrodite-szobor, melyet Rómában Nero «arany»-házában találtak, s melyet jelenleg a nápolyi Museo Borbonico-ban őriznek. A szobor az istenasszonyt azon helyzetben ábrázolja, amint tunikáját lebocsátva, válla felett testének hátulsó részére tekint és annak szépségében gyönyörködik. Aphroditének ilyen alakjában kápolnája volt Szirakuzában, ahol e szobornak eredetije is állott. A kápolna eredetét a hagomány egy adomára vezeti vissza, mely szerint két leánytestvér alapította volna, kik testök ezen részének szépsége által jutottak férjhez és vagyonhoz (Athenaeus XII., 554 Schw.), de aligha tévedünk, ha a szirakuzai szobrot valamely meggazdagodott hetera fogadalmi ajándokának nézzük. V. ö. Bernouilli, Aphrodite (Lipcse 1843).

Kallirhoe

(gör.) a. m. szép folyásu, hires forrás az ókori Athénben, rituális célokra egyesegyedül az ő vizét volt szabad használni. Pisistratos idejében szép márványba foglalták, melynek 9 lefolyó csöve volt; miért is azóta neve Enneakrunosz (kilencszáju). Ez a márványfoglalat eltünt; jelenleg némelyek a Hadrián kapuján tul az Illiszosz (l. o.) medrének mentén egy sziklaereszkedés aljában, mások az Areopag és Pnyx között keresik. V. ö. Curtius, Stadtgeschichte von Athen (Berlin 1891) és Harrison, Mythology and Monuments of Athens (1890).

Kallirhoe

nimfa, Achelous folyamistennek leánya, aki Alkmaionhoz (l. o.) ment férjhez. Ő okozta férje halálát az által, hogy elküldte őt keresni Harmonia (l. o.) nyakláncát. Mikor Alkmaiont megölték (l. Agenor 2), K. addig könyörgött Zeusnak, mig az isten megengedte, hogy a nimfa két kiskoru fiából, Amphoterusból és Akarnanból egyszerre embernyi ember legyen, akik aztán apjuk halálát megboszulták. - A K. nimfáról nevezték el az ilyen nevü athéni forrást.

Kallisthenes

görög természtbuvár és történetió, született Olynthosban Kr. e. 360 körül. Aristoteles rokona és tanítványa és Theophrastos barátja, aki az eredetileg történeti tanulmányokkal foglalkozó K. figyelmét a természettudományokra irányozta, ugy hogy mikor Nagy Sándort emlékezetes ázsiai hadmenetében elkisérte, a történeti események mellett természeti viszonyokkal is foglalkozott. Nagy Sándor kezdetben nagyon kedvelte, de mikor K. vonakodott a király előtt persa szokás szerint arcra borulni, börtönbe vetették, amelyben 328 körül meghalt. Főműve a hellén történelem, melyből szerencsésen elkészült a harminc év története (387-357), a szent háboru története (355-346) és Nagy Sándor hadmenetei (330-ig). Irt természettudományi munkákat is, de valamennyiből csakis töredékek maradtak ránk (kiadta Geier, Alexandri histor. scriptor. 232-272 l.). Semmi köze K.-nek a neki tulajdonított regényes elbeszéléshez (Pseudocallisthenes), mely Nagy Sándor élményeit tárgyalván, a középkori Nagy Sándor-monda magvának tekinthető, de a Kr. utáni I. v. II. sz.-ból való. V. ö. Westermann, De Callisthene (Lipcse 1838-42), de különösen Berger de Xivrey, Notice sur l'histoire fabuleuse d'Alexandre le Grand (a Notica d'estrats de manuser, III. köt.)

Kallisto

arkádiai mitikus vadászistennő, kit különböző mondák más-más apától származtatnak (Lykaon, Keteus, Nykteus). Artemis kisérője, kibe Zeus beleszeretett és Arkasnak anyjává tette, v. a haragos Hera, vagy maga Zeus (hogy Hera féltékenysége elől elrejtse) medvévé változtatta és mikor Artemis (mások szerint saját fia Arkas) elejtette, Zeus csillagképnek (nagy medve, Arkas, kis-medve) az ég boltjára helyezte. Sírját Arkádiában mutogatták egy dombon, melyen Artemis K. (a legszebb) temploma állott. Látjuk, hogy K. nem egyéb, mint Artemis különvált és külön személlyé lett mellékneve.


Kezdőlap

˙