(Ophidia Brogn., lásd a három képmellékletet), a csúszó-mászó gerincesek osztályának egyik rendje. Az ide tartozó állatok egyik fő tulajdonsága az, hogy testük erősen megnyult, pikkelyekkel fedett, végtagjaik csaknem mindig hiányzanak és vállövük soha sincs. A testet borító pikkelyek a hasoldalon és a fejen négy- vagy sokszögletü lemezekké módosultak, de valamennyit finom hámréteg takarja, amely szabályos időközökben, esetleg havonként a testről leválik, vagyis a test vedlik. Vedléskor a kigyó szájnyilásán lép ki a régi hámtakaróból. Gerincoszlopuk nagyszámu (300) csigolyából áll, amelyek közül az első nyakcsigolya kivételével a törzscsigolyák mindannyian álbordákat viselnek s ezek a helyváltoztatásnál igen fontos szerepet játszanak. Az óriáskigyó-féléknek alfelnyilása előtt az ülőcsontok csökevényét találjuk meg, minr az elveszett medenceövnek utolsó maradványát. A nyakszirtcsont egybütykü. Fejük a törzstől csak ritkán különült el, csontjaik nem nőttek össze egymással szorosan s ennek következtében igen mozgékonyak, különösen mozgékonyak a felső állkapcsok s a velük összeköttetésben álló szájpadcsontok, továbbá az al állkapcsok s a négyszögcsont. A fej csontjainak ilyenforma összeköttetése teszi lehetővé azt, hogy a kigyók szája rendkivüli módon kitágulhat. Fogaik nagyszámuak, hátrafelé hajlottak s csupán a zsákmány megragadására szolgálnak. E fogakon kivül azonban számos kigyó felső állakapcsán barázdás vagy csatornás fogak is vannak, az ugynevezett méregfogak, amelyeknek alapja a hatalmas méregmirigy vezetékével közlekedik s a kifolyó mérget felveszik, csúcsukon az ütött sebbe vezetik. A csatornás fogak mindig kisebb számuak, mint a barázdásak, az elsők mindig a felső állkapcsok elején, az utóbbiak ellenben különböző pontjain ülhetnek. A méregfogak szerkezete szerint régebben megkülönböztettek csatornás fogu, elől és hátul barázdás fogu kigyókat (soleno-protero-opisthogliphi). L. Kigyóméreg.
[ÁBRA] Csörgő kigyó
[ÁBRA] Keresztes vipera
[ÁBRA] Szemüveges kigyó
[ÁBRA] Lachesis muta
[ÁBRA] Tigris kigyó
[ÁBRA] Réz sikló
[ÁBRA] Bálvány kigyó
[ÁBRA] Vizi sikló
[ÁBRA] Anakonda
A K. belszervezete a test külső formájához alkalmazkodott. Hosszu, erősen kitáguló és vékony falazatu garatjuk a tömlő- vagy zsákforma gyomorba vezet; légcsövük igen hosszu, bal tüdőjük leggyakrabban csenevész, mig ellenben a jobb annál erősebben fejlett és hátulsó végén egy légtartóval közlekedik. Hallószervüknek külső hangfogó készüléke és szemeiknek héjai nincsenek; a szemeket az átlátszó bőr födi óraüvegformán; orrnyilásaik a fej legmellső csúcsán, néha kissé oldalt fekszenek. Nyelvük villaformán ágazott, szaruállományu, tapogatásra szolgál, egy hüvelybe húzható vissza. Helyüket ide-oda hajlongással, illetőleg kigyózva változtatják s ilyenkor mindig álbordáikat veszik igénybe. Kizárólag élő állatokkal táplálkoznak, amelyeket leggyakrabban körülkigyóznak, összeropogtatnak, vagy pedig mérgükkel ölnek meg s aztán szétaprózás nélkül egészben nyelnek el, miközben nyálmirigyeik dúsan öntik a szükséges nyálat, amely a zsákmányt sikamlássá teszi. Nyeléskor a gégefő előre tolul az állkapcsok közé, hogy a lélegzést lehetővé tegye. A nyelés befejezte után a kigyó elpihen és hosszabb vagy röidebb ideig emészt. Veséik megnyultak, húgyvezetékeik a kloakába nyilnak, húgyhólyaguk nincs. A himnek közösülő szervei vannak. A nőstény keveset tojik, tojásai meglehetős nagyok, meszes hártyával fedettek, egyesek eleveneket szülnek. Az anya csak ritkán költi ki tojásait, rendesen meleg helyre rakja azokat s ugy a föld, vagy a nap melegére bizza a költést. Legnagyobb számmal a forró öv alatt élnek, a honnan kezdve számuk északfelé fokozatosan csökken; leginkább szárazföldön élnek, különösen erdős-bokros helyeken, hol a kövek, mohok, legullott falevelek alá rejtőznek el; egyik-másik a vizbe is megy, sőt vannak viziek is, de vannak fákon és homokos talajon élők is. A mérsékelt és hideg övi kigyók télen téli álmot alusznak s ilyenkor nem egyszer nagyobb társaságokba gyülnek össze. Kihalt kigyókat a harmadkorból ismerünk s ezek az óriáskigyókhoz tartoznak. A jelenleg élő mintegy ezer kigyófaj 250 nembe tartozik s ezek a szájnyilás szerint keskenyszájuakra (Stenostomata) és tágszájuakra (Eurystomata) osztatnak. A keskenyszájuak fejcsontjai egymással mozdulatlanul összenőttek; mindannyian kis, féregforma kigyók, rövid farkkal és méregfogak nélkül, gyakran csenevész hátsó lábakkal; önvájta lyukakban v. kövek alatt élnek; hazájuk Dél-Európa, Dél-Ázsia, Afrika és Ausztrália, ide tartoznak a Typhlopidae család fajai. A tágszájuak fejcsontjai mozgékonyak és szájuk erősen kitágulhat; fogaik szerkezete szerint osztatnak fel: 1. Méregtelen siklók (Colubrina innocua, Aglyphodonta, Opisthoglypha), majdnem mind méregfog nélkül; ide tartoznak az óriáskigyók (Pythonidae, Boidae), továbbá a siklók (Colubridae), a vizikigyók (Homalopsidae), fakigyók (Dendrophidae), a homoki kigyók (Psammophidae). 2. Mérges siklók (Colubrina venenosa, Proteroglyha), elől barázdás hatalmas méregfogakkal, fejük keskeny. Európában egy sem él; ide tartoznak az Elapidák és a tengeri kigyók (Hydrophidae). 3. Viperák (Viperina, Solenoglypha) csatornás méregfoggal; fejük hátrafelé szélesedik, némileg szivforma; ide tartoznak a csörgőkigyók (Crotalidae), a viperák, (Viperidae), melyek közül hazánkban a kurta kigyó (Pelias) fajai s a homoki vipera (Vipera ammodytes Mert.) él. Hazai irodalmunkban v. ö. Károli S. és Méhely L. dolgozatait, valamint Gerenday I. munkáját.
(növ.), l. Cereus.
(áll., Ophiuroidea), a tüskebőrüek állatkörének egyik osztálya, többé-kevésbbé kerek vagy ötszögletü, lapított testtel; hengeres, vagy lapos, keskeny, majd egyszerü, majd ágas, kigyóforma mozgást végző öt karral; szabályos, néha tüskéket viselő mészlemezekből álló köztakaróval; ambulakrál lábacskáik két sorosak; szájnyilásuk a korongtest hasoldalának közepén nyilik; alfelnyilásuk nincs; madreporalemezük a szájnyilás közelében fekszik. Valamennyi faja tengeri s ez idő szerint mintegy 700-at ismerünk, amelyeket két rendbe, több családba és mintegy 90 nembe osztanak.
(növ., Arisarum Tourn.), a kontyvirágfélék családjába tartozó fű, 3 fajjal a mediterrán vidéken. Az A. vulgare Targ.-Tozz. vagy Arum Arisarum L. Fiume környékén is terem. Tőkéje radix arisari néven officinális volt.
l. Szerpentin.
a. m. szerpentines márvány.
tiszta, csaknem szintelen, néha sárgás vagy zöldes folyadék, mely a mérges kigyók rágó- (maseter) és halánték- (temporalis) izma között helyet foglaló, s a fültőmirigynek megfelelő méreg mirigyének váladéka. Beszárítva hasonlít a gummi arabicumhoz; újabb vizsgálatok szerint egy globulinból és egy albuminoseból áll, de valószinüleg még alkaloidszerü anyagokat is tartalmaz. A legtöbb kigyó mérgét 107-125 °C.-ra is lehet hevíteni, 12-15 évig száradni hagyni, hosszabb ideig főzni anélkül, hogy hatásából veszítene. A méreg hatása kis állatoknál igen gyors, embernél csak az esetben, ha véletlenül egy vivőérbe jutott. A harapás után 1/2-1 óra mulva az illető testrész rendkivül fájdalmas és duzzadt lesz; a duzzanat vörös, igen feszes, helyenként kékes, majd kékesfekete, rohamosan terjed. Egy a kézfejen vagy ujjakon történt harapás után a bőr alatti kötőszövet lobosodása és egész karra, a vállra, sőt a törzs illető oldalára, a bordák fölé is terjedhet; súlyos esetekben elhalásokkal jár. Ha a méreg véletlenül egy vivőérbe került, villámgyorsan hat, s a mérgezett ugy szólván helybeli tünetek nélkül az idegrendszer hűdítése következtében pár perc, vagy pár óra alatt elpusztul. A mérgezés kezelése helybeli és általános. Első sorban a méreg eltávolítása képezi a főfeladatot, s ezt tehetjük a harapási seb tágításával, bő kimosásával (különösen 1-5% káliumhipermanganikum-oldattal, vagy más antiszeptikummal), esetleg kiégetésével (marólúggal, ammoniakkal, tüzes vassal), más segédeszköz hiján erős kiszopással (a beteg maga szopja ki!). A seb fölött azonnal erős szorító kötést alkalmazunk, hogy a méreg a keringés útján ne terjedhessen tovább. A már kifejlődött mérgezéssel szemben tüneti kezelést alkalmazhatunk: gyengeség, ájulás esetén izgatókat, különösen alkoholidákat nagy dózisban, étert, kámfort, ammoniak-készítményeket, sztrichnint bőr alá adagolhatuni. A dalmátok az alkoholt tartják a legkitünőbb ellenszernek s azt mondják, hogy ha erős borokkal, rummal stb. sikerült leitatni a megharapottat, akkor meg van mentve.
(növ., Ophioglosseae), a harasztokkal rokon, v. alájok is rendelt növényosztály, de csak három és ritka, sem nem káros, sem nem valami hasznos génusz: a kigyónyelvfű (Ophioglossum L.), a K.-indiai Helminthostachys Kaulf. meg a holdfű alkotja.
(növ.), rendesen a régebben officinális Ophioglossum vulgatum L. neve; l. Kigyónyelvfélék. Az Opioglossum L. 15 faja (hazánkban egy, ritka) kivált a meleg tartományokban terem. K.-nek hazánkban keskeny lándsás levelü utifüvet (Plantago lanceolata L.) is neveznek.
l. Háromláb.