Laba

a Kuban baloldali, 160 km. hosszu mellékfolyója. A Kaukázusban eredő Nagy- és Kis-L. összefolyásából ered; a Csamlik torkolatán alul Ny-nak folyik és Uszt-Labinszknál torkollik. A legnagyobb jobboldali mellékfolyói az Ardsin, Kokszu és Csamlik; a baloldaliak: a Farsz, Csokrak és Giaga. Környékén abkházok laknak.

Labadie

(ejtsd: - di) János, francia quietisztikus rajongó, a labadisták felekezetének alapítója, szül. Bourgon (Guienneban) 1610 február 13., megh. Altonában 1674 febr. 13. 15 éves korában belépett a Jézus-társaságba. 1650 okt. 16. Montaubanban protestáns lett. Mint ilyen u. o. teologiai tanár és lelkész lett. 1657. Orangeban, 1659. Genfben és 1666. Middelburgban működött. Innen száműzve, mert a reformátusokkal szemben külön hitközséget alapított. Amsterdamba ment 1669., azután Herfordba 1670., ahonnan 1672. szintén kitiltották, végre Altonába, ahol meg is halt. Követői labadistáknak neveztetnek. Tanaikra nézve a legszigorubb kalvinizmust vallották. Misztikájuk azonban a katolikus szerzetesi aszkézis és protestáns quiezis homályos keveréke volt. Fő az volt, hogy a szellemi újjászületés öntudatára jussanak. Mig ezen újjászületés be nem áll, a keresztség felesleges, miért is a gyermekek keresztelését elvetették. Követői között nagy feltünést keltett egyik tanítványa, Schürman Anna, Mária, szül. Kölnben 1607 nov. 5., megh. Vinwardenben 1678 máj. 5. Schürman Hollandiában ismerkedett meg L.-val, kit aztán elkisért Altonába is, halála után pedig Ny-i Frízföldre vonult vissza. Altonában (1673) jelent meg Schürman főműve: Eucleria, seu melioris partis electio. A labadisták alapítójuk halála után Vinwardenbe vonultak, de kevés követőre találtak (1680. alig 400), végre 1740. más felekezetekbe beolvadván, teljesen megszüntek. V. ö. Tschackert, A. M. von Schürman, der Stern von Utrecht (Gotha 1876); Ritschl, Geschichte des Pietismus (I. köt., Bonn 1880).

Labadisták

l. Labadie.

Láb állásának rendellenességei

l. Lábelferdülések.

Lábaló

(ném. Fussparde; olasz. marciapiedi; ang. foot-ropes), a vitorlarudak alatt vizszintes irányban feszített kötelek, melyeken a matrózok munkájuk teljesítése közben, mint p. a vitorlák megoldásánál, bezárásánál, fogások vevésénél, stb. állanak és mellükkel a vitorlarúdhoz támaszkodnak.

Lábán

Bethuél fia, Izsák patriárka feleségének, Rebekkának testvére. Hozzá menekült Jákob, amidőn testvérének, Ézsaunak boszujától tartott és annak két leányát, Leát és Ráchelt feleségül vette.

Labanc

(néhol labonc, lobonc), a császárpárti katonának, a bécsi udvar hivének, a «német» érzületünek s igy a kuruc ellenségeinek gúnyneve, mely a XVII. sz. negyedik negyedében (1679 körül) keletkezhetett és II. Rákóczi Ferenc fölkelése alatt volt virágjában. A L. név kielégítő módon még nincs megmagyarázva. Némelyek a Lauf Hans! (fuss János) elferdített összevonásából, mások a lompost, rongyost, semmiházit jelentő lafanc szóból származtatják. A kurucokat gúnyoló Otrokocsi Fóris Ferenc (Origines hungaricae, 1693. II. 156.) nem gúnynévnek, hanem a lobbancs (azaz gyujtó, hevülő) szóval azonosnak tartja. A L. egyébként a nemzeti érzésüek szemében a gyávaság, ravaszság és hazafiatlanság jelképezője volt. A szó tovább képzései közül járatos volt a labancság, mint a németeknek gyakori gyüjtő neve a XVII. és XVIII. sz.-ban és a «német» érzület körülirása. L. még Kuruc.

Laband

Pál, német germanista és jogtudós, született Boroszlóban 1838 máj. 24. Heidelbergában a német jog tanárává habilitálták (1861), mire (1872-ig) Königsbergbe nevezték ki előbb rendkivüli, aztán rendes tanárnak. Innen Strassburgba ment, s 1880 óta tagja az elzász-lotaringiai államtanácsnak. Főbb jogi tanulmányai: Das Magdeburg-Breslauer Schöffenrecht (Berlin 1863); Die vermögensrechtlichen Klagen nach den sachs. Rechtsquellen (u. o. 1869); Staatsrecht des Deutschen Reichs (2. kiad., Tübinga 1889).

Labarum

(Pictet szerint a lab-are a. m. függni, leesőben lenni igétől), sajátságos zászló, mely a császárok korában kezd divatba jönni a rómaiaknál; dárdára tűzött vizszintes alaku lobogó volt, mely rendesen biborból készült, arany himzéssel volt ellátva és ugyancsak arannyal szegélyezve. Felette egészen Nagy Konstantin császárig sas volt látható, Nagy Konstantin ezt a kereszttel helyettesítette, a lobogóra pedig e szavakat himeztette: «In hoc signo vinces», l. Hoc signo vinces.

Lábasfejüek

(állat, Cephalopoda), a lágytestü állatok egyik osztálya, melynek néhány feltünőbb faja már a régiek előtt is ismeretes volt. Az ide tartozó állatok teste fejből és törzsből áll. A fej szabad és két oldalán a szemek, szaglószervek, elől pedig a karok vannak, melyeknek száma 8 v. több. A karokat alapjukon bőrlebbentyü köti össze izompamatokkal s leggyakrabban szivókorongokkal vagy tüskékkel fegyverzettek, ritkán azonban szivókorong nélküliek. E karok úszásra, mászásra, a zsákmány megragadására és párosodásra szolgálnak. Ezektől nyerte az egész osztály elnevezését. A L. mindannyian ragadozók, halakkal, lágytestüekkel és rákokkal táplálkoznak. Vérkeringési szervük magasfejlettségü, de egykamrás és 2-4 pitvaru szivükben csupán ütőeres vér van, mely utóbbiak a kopoltyuviszerek izmos falazatu duzzadásai. A szivkamrából aztán ütőerek indulnak ki, amelyek hajszáledényekbe mennek át. A hajszáledények aztán vivőeres gyűrükbe egyesülnek, amelyek vivőeres öblökbe nyilnak. A vivőeres öblök összehúzékonyak s ezért kopoltyu-sziveknek is nevezik. E kopoltyu-szivekből aztán a vér a kopoltyukhoz s innen a szivhez jut vissza. A vér fehér, gyengén sárgás, kékes vagy zöldes, réztartalmu, szemcsés vértestekkel. A lélekzést a kopoltyuk végezik, amelyeknek száma 2 vagy 4, ki- és elválasztó szervek gyanánt az u. n. viszér függelékek szolgálnak s a választék a köpenyüregbe jut. Igen fontos kiválasztó szerv a tintazacskó, mely körteforma, keményfalazatu, fémfényü, erősen összehúzódó s a végbélnél a végbél nyilás közelében szájadzik a külvilágba. Ennek váladéka az u. n. sepia, amely 78% vizből, melaninból és sókból áll, igen oldható és kiürüléskor fekete felhőt képez, melynek oltalma alatt az állat ellenségei elől könnyen elillan. A fejet, hátat és karokat csatornaszerüleg körülfutó vizedényrendszer a vérnek vizet szolgáltat. A tenyész egyének váltivaruak és külsőleg is felismerhetők. Két alakuságot csak az Argonautánál találunk, melynél a him jóval kisebb, héja és lapátkarja nincs s a nőstényen élősködő módjára tartózkodik. A többi fajoknál a himnek egyik módosult karja, a hektokotilus kar, szolgál a közösülésre. A him ivarszerv páratlan here, melynek vezetéke a hatalmas spermatoforzacskóval függ össze. Az ondószálacskák a spermatoforokba gyülnek meg, melyeknek falazata a viz hatására felduzzad s az ondószálacskákat kiszorítja. A női tenyészszerv páratlan petefészekből, petefészki üregből, petevezetékből áll, amelyhez még fehérjemirigy is járul, valamint egyes esetekben ragasztómirigy. A peték egyenként vagy csoportosan jutnak a külvilágba hosszunyelü petetokban és szőllőfürthöz hasonlítanak. Közösüléskor a tenyész egyének szájukkal egymással szemben fekszenek és karjaikkal ölelik át egymást. A spermatoforok a köpenyüregbe jutnak. Egyes fajoknál a hektokotiluskar leválik s egy ideig szabadon él. Az ébrények fejükkel függenek a tápláló széken.

A L. kizárólag tengeriek s leginkább a mély tengerek lakói; leggyakoriabbak azonban a forróövi tengerekben. A halakon kivül még az embernek táplálékául is szolgálnak. Kövülve már a szilurképződményekben megjelennek s néhol aztán oly tömegesen lépnek fel, hogy vezérkövületekül szerepelnek. Ez időszerint mintegy 230 élő és 4420 kihalt fajt ismerünk, amelyek két rendbe oszthatók: 1. Tetrabranchiata Ow. négy kopoltyuval és 2. Dibranchiata Ow. két kopoltyuval. A Tetrabranchiaták, az egyetlen Nautilus kivételével, valamennyien kihaltak, mig a Dibranchiaták majdnem fele ma is élő; ezek közé tartozik a Nyolckaru polip (Octopus vulgaris Lam); a Mosusz-polip (Eledone moschata Leach); a Vitorlás csiga (Argonauta Argo L.), amely tárgyat szolgáltatott Tompa Mihály koszorus költőnknek a Vitorlás csiga címü gyönyörü rege megirására; a Kalmár-polip (Loligo vulgaris Lam) és a Tintahal (Sepia officinalis L.), melynek belső, szivacsos mészhéja «ossa sepiae» név alatt ismeretes. A kihalt fajok e rendből legnagyobb részben a Belemnitidák családjából valók, amelyből eddig egyetlen élő sem ismeretes.


Kezdőlap

˙