Lábas jószág

l. Jószág.

Lábas perje

(növ.) a. m. tarackbúza (l. o.).

Lábathlani

-család (lábathlani). Közönségesen Lábatlan név alatt szereplő régi nemes család, melynek ősi birtoka lábatlan helység volt. Tagjai közül kitüntek: L. Gergely, ki az 1444-iki várnai csatában esett el. Ennek unokaöccse, szintén L. Gergely, ugyancsak a várnai ütközetben török fogságba esett, amelyből csak néhány év mulva szabadulhatott ki. 1458. már mint Világos várának kapitánya és a Mátyás királytól oda zárt Szilágyi Mihálynak őreként szerepelt. 1460. Posasin mellett ismét elfogatott a törököktől, kik Konstantinápolyba vitték, ahol a hóhér keze vetett véget életének. - L. János, 1459. Trencsén vmegye főispánja. - L. András (a baranyavármegyei Kis-Harsány és Szt. Tamás után kisharsányi és szenttamási L.-nak is neveztetett), Zemplén vmegye és a székelyek főispánja volt. 1483. mint sárosi és sztropkói kapitány vitézkedett. Mátyás király többször bizta meg fontosabb hadi vállalatokkal is, mely küldetéseknek mindenha jól felelt meg. - L. György, a család utolsó férfisarja, 1558 körül halt meg. V. ö. Orbán Balázs, Lábathlan-család síremléke (Század. 1869, 492. old.).

Lábatlan

nagyközség Esztergom vármegye esztergomi j.-ban, (1891) 1377 magyar lakossal; vasúti állomás, posta- és táviróhivatal, postatakarékpénztár. L. környékén nagy kőbányák vannak, melyekben márványt fejtenek; azonkivül a gróf Roon-féle cementgyár részvénytársaságnak nagy protland- és román-cementgyára van itt.

Lábatlan

-család, l. Lábathlani.

Lábatlanok

(állat), l. Apoda.

Lábbadozás

(reconvalescentia), az az állapot, amelyben a tulajdonképeni betegség már megszünt, de a beteg erejét s működésképességét még nem nyerte vissza. A L. ideje az előrement betegség súlyossága szerint rövidebb-hosszabb ideig tart, s leginkább befejezett lázas bajok után. A L. alatt a beteg már jól érzi magát, étvágya gyorsan tér vissza, arcszine javul, ereje gyarapszik s kedélye vidám; ha azonban a L. nem ilyen jól foly le, gyanakodni kell lappangó bajokra. A L. alatt gyakran lehámlik a beteg felbőre, kihull haja, később azonban pótlódik. A lábbadozónak ugy meghüléstől, mint kifáradástól, gyomorrontástól óvakodnia kell, s a legtöbb betegség után még határozott életrendet kell tartania. Fődolog a jó táplálék, nyugalom.

Lábbadozók háza

(lábbadozók intézete, kórháza), oly intézetek, amelyeknek célja, hogy a súlyos betegségből felgyógyult olyan betegek,, kiknek anyagi körülményei nem engedik meg alkalmas gyógyhelyek felkeresését: ezen célra jótékony egyesületek vagy az állam által fentartott helyiségekben teljes gyógyulásukat bevárhassák. Ezen okból a L. lehetőleg jó klimáju helyen állíttatik fel s többnyire enyhébb bajokban szenvedő betegeket is befogad, főleg olyanokat, akiknek gyógyítása a rendes kórházakban nem igen lehetséges, továbbá olyanokat, akiknek betegsége megkivánja a lakóhelyről való eltávozást. Ide tartoznának a tüdővész kezdeti szaka, idült malária stb.

Lábbeli

a láb védelmére szolgáló ruházat. Az idők folyamán a különböző népeknél a L. éppen ugy alá volt vetve a divatnak, mint a többi ruházat. A legkülönbözőbb anyagból: kelméből, nemezből, nyers és cserzett bőrből, fából, növények leveleiből, sőt fémből is készült: szine és formája is változatos. Aszerint, hogy mennyire födi a lábat és milyen a formája, a neve is változik: saru, papucs, bocskor, cipő, csizma. Ezek mindegyike ismét igen sokféle formáju. A L. legrégibb formája a saru, fából v. bőrből kimetszett talp, melyet szíj vagy zsineg erősít a lábfejhez vagy a lábikrához. A görögök eleinte csakis szíjjal vagy zsinórral a lábhoz erősített egyszerü talpat viseltek, azonban műveltségük fejlődésével művészi gondot fordítottak a L.-re, azzal nagy fényt űztek. A különben egyszerü életmódu lakoniabeliek voltak legkiválóbb mesterei a L.-nek. Az athéniek legtöbbre becsülték a lakoniai L.-t. A Kr. e. II. sz.-ban nem kevesebb mint harmincféle L. divott a görögöknél. A szandál bokáig érő és szíjjal összekötött félcipő volt; a krepidisz szögezett talpu cipő, melyet leginkább a katonák hordtak; az endromidisz hosszu szíjjal a lábfejhez és a lábikrához kötött L. volt; az embatesz magas száru, fűzött csizma volt; az alsó néposztály harisnyához hasonló L.-t hordott; a divathölgyek festményekkel és fémből trébelt apró alakokkal díszített cipőkat hordtak. Különösen kedvelték a tirrhéni, a lidiai, a fehér szinü persa és a baukidesz nevü L.-ket. A koturnusznak több réteg fából álló magas talpa volt, a tragikai szinészek hordták a szinpadon, hogy magasabbaknak látszassanak. A komikus szinészek ambaté nevü L.-t viseltek. Az etruszk férfiaknak és nőknek egyforma L.-jük volt, náluk egyaránt dívott a saru, a cipő és a magasszáru csizma; a férfiak azonkivül lábszárukat a bokától a térd felső részéig gyapjuszalaggal kötözték körül. Az etruszkok egyébként nagy becsben tartották a díszes L.-t. A rómaiak elfogadták az etruszkok L.-jét. Legáltalánosabb volt a szíjjal a lábhoz erősített saru (soleae) és a harisnyaalaku fűzöt cipő (calvei). Az előbbit otthon, az utóbbit a házon kivül hordták. Az alsó néposztály fatalpu L.-t viselt. A falusi népnek gyapjuból v. kecskeszőrből készült L.-je (udones) volt. A katonák vastag talpat viseltek, melyet szíjakkal fűztek a lábhoz, ugy hogy e szíj fonadéka egészen elfödte a lábfejet és a boka fölé ért (caligae). A császárok idejében a nők nagy fényt űztek, s himzéssel, arannyal, gyönggyel ékesített piros, fehér, sárga, stb. szinü L.-t hordtak. A bizanciak magasabb v. alacsonyabb fűzött szines cipőt viseltek. A nők L.-je szines és himzett papucs volt.

[ÁBRA] A XIV. században dívott hosszu orru lábbelik.

A szlávok lábszárukat a térdig vastag kelmével, lábfejüket pedig bőrbocskorral pólyázták. Európa északi népei, a dánok, norvégek, irek cserzett bőrből a láb formája szeirnt kimetszett és az egész lábfejet betakaró L.-t viseltek. Közép- és Dél-Európában a régi L. több századon át divott. A IX. sz.-ban viselt cipőt nem a láb nyergén, hanem a boka körül felálló kantárokon átfűzött szíjjal a láb nyerge fölött kötötték össze. Drágakövekkel kirakott, aranyos himzésü ilyen cipőt priznek a bécsi cs. és kir. kincstárban. Ez időben a láb nyergén kimetszett, vagy pedig magasabb és részben a boka fölé érő cipők is dívtak. Mintegy a X. sz. elején kezdődött a hosszu és fölfelé hajló orru L. divatja (l. az ábrákat), mely több száz évig tartott, s a XIV. sz.-ban Európa majdnem minden országában elterjedt. E században oly szertelenül hosszu orru cipőket és csizmákat viseltek, hogy Franciaországban IV. Fülöp szükségesnek látta a L. orrának hosszát szabályozni: a nemesek két láb, a polgárok egy láb, az alsóbb osztálybeliek hat hüvely hosszu orral biró L.-t viselhettek. A nők a XII. sz.-ig a lábhoz mért selyem- v. aranyszövetü papucsot vagy pedig bokáig érő cipőt hordtak, azontul szintén a hosszu orru L.-t kapták föl. Az Angersben 1365. tartott zsinat eltiltotta az e fajta L.-t; V. Károly francia király 1386. 5 forint birsággal sujtotta a hosszu orru cipőt. Az eredmény az volt, hogy e divat alább hagyott, de rövid idő mulva még jobban lábra kapott. A férfiak és a nők is, hogy L.-jök hosszu orrát kiméljék, magas fatalpat viseltek, vagy pedig a cipő orrát zsinórral a láb nyergéhez kötötték. A XV. sz. végén járta le magát e divat és éppen az ellenkezőjét, a kacsaszáju L.-t kapták föl. Ugyan ekkor vált szokássá a mozgatható vaslemezekkel és pikkelyekkel borított L. Az egyháziak ez időben tarka sávos selyem harisnya fölött himzett szalaggal a láb nyerge fölött megkötött papucsot hordtak. A XVI. sz.-ban ismét divattá lett a hegyes orru csizma, de csakhamar fölváltotta a könnyü kelméből való cipő, mely csak bokáig ért, s mely a lábfej hosszában több helyen föl volt metszve, s a metszéseket kidudorodó szines szalagok díszítették. Ugyanekkor divatos volt a mélyen kimetszett cipő, mely csupán a láb hegyét födte és kantárral volt a láb nyerge fölött megkötve. A XVII. sz.-ban a magasszáru csizma divatja uralkodott; a szár térdig vagy azonfölül ért vagy pedig letolták a lábikra közepéig. E század közepén a csizma magas szárát fölül kifordították, ugy hogy a kifordított rész mintegy hajtókát képezett a lábikra körül e hajtókat részben födte a térdig érő nadrág szegélyéül szolgáló széles csipke és a sok szalag. A század vége felé divatossá vált a magas sark és a bőrből való lábvédők, melyek majdnem az egész lábfejet elfödték. Az ilyen csizmák tompaorruak és a lábnál jóval hosszabbak, rendszerint sárga szinüek voltak, s kimélet céljából magas fatalpat viseltek hozzá. Ugyanekkor az udvaroknál finom kelméből készült cipőket viseltek. A nők divatja magas, néha vörössarku és szalagokkal díszített selyemcipő volt. A század legvégén ismét változott a divat; a férfiak lemondtak a szalagokról és oly nagy csizmát viseltek, mint soha az előtt; a csizma orra kis zacskót képezett, amelyben apróbb tárgyak, iratok jól elfértek; az akkor viselt cipők is szertelenül nagyok voltak és nagy csatton átfűzött kantár erősítette a lábhoz. A XVIII. sz. elején a fehér harisnya és a csattos cipő volt divatos; a nők magas sarkot viseltek. Ekkor vált divattá, hogy a nők felső ruhájukat fölemelték, ami elősegítette a L.-vel való fényűzést. A század folyamán a nagy csattos cipő, a csizma, majd ismét a félcipő divatja gyorsan változott. A XIX. sz. elejétől fogva a L. egyszerüsége és célszerüsége irányadó, azért divatja sem oly változékony, mint a korábbi századokban volt.

Lábcsók

a régieknek ama szokásából ered, hogy keleten az alattvalók engedelmességük jeléül kezdetben a császárokat, később a kereszténység korában a patriárkákat, érsekeket és püspököket, sőt egyéb kiváló méltóságok viselőit is L.-kal üdvözölték. Ma már kizárólag a római pápát tisztelik L.-kal és őt is csak megválasztatásakor, ünnepélyes székfoglalója alkalmával és a vatikáni ünnepélyes kihallgatásokon. Az újonnan választott pápához valamennyi bibornak és pedig több ízben járul L.-kal. A bibornokok egymásután járulnak a pápa elé és a jobb papucsra (sandale) himzett arany keresztet, valamint a pápa jobbját is ajkaikkal illetik. Hajdan a fejdelmek is alávetették magukat ezen szertartásnak. Igy Nagy Konstantin és Barbarossa Frigyesen kivül - a történelem tanusága szerint - egyéb fejedelmek is L.-kal járultak a pápa szine elé. V. Károly volt a fejedelmek közül az utolsó, aki a pápának ezen tiszteletet megadta; utána az uralkodók a L.-ot mindinkább elhagyták és ez csakhamar bevett szokássá vált, ugy hogy a koronás főket a pápa ma már csak kézszorítással vagy legfölebb öleléssel fogadja.


Kezdőlap

˙