Lajhár

(állat, Bradypus), a foghijasok rendjébe tartozó emlős állat-nem, melynek arca rövid, gömbölyded és majdnem csupasz, a majmokéra emlékeztet, végtagjai, különösen a mellsők, hosszuak, nagy sarlóidomu karmokkal, teste durva szőrrel fedett. Valamennyi faja D.-Amerikában él és levelekkel táplálkozik. Fajai: a közönséges vagy háromujju L. (Br. tridactylus Wild. a. m. Br. pallidus Wagn.), melynek szine barnás-szürke, homlokán fehéres, testének hossza 401 cm. és 1 m. között változik. Karmai világossárgák. Feje kicsi, orra pisze, szája is kicsiny. Fénytelen, kissé oldalt fekvő szemei az arcnak szomoru, emberféle tekintetet kölcsönöznek. Mozgása lassu, de biztos, mindig valamely faágon csüng, melyet csak akkor bocsát el, ha másikba kapaszkodik. Hangja vontatott, keserves hanglejtéssel kiejtett áj-aj; ezért a benszülöttek ai-nak (l. o.) hivják; élete szívós: testében 5-6 golyóval még sokáig függve marad a maga ágán. Másik fajának, a csuklyás L.-nak (Br. cuculliger Wagl.) nagy tűzvörös foltja van a hátán. Harmadik faja a kétujju L. (Br. didactylus Illig. Choloepus, képét l. a Foghijasok mellékleten), sokkal élénkebb és életrevalóbb, nagy folyóvizeken is átúszik és éles karmaival, valamint metsző fogaival hatalmasan védi magát. Különben a L.-ok lassuságára vonatkozó régebbi állítások jóval tulzottak. A L.-hoz tartozott még több ásatag szörnyállat, többi között a 3 öl hosszu és 10 láb magas Megatherium, melyen kivált az óriási karmok tünnek föl. Ez állatot 1789. találták a pampaszok áradmányában Buenos-Ayres mellett.

Lajk

l. László (10).

Lajkus

l. Laikus és Klerus.

Lajos

(németül Ludwig, latinul Lodovicus, Ludovicus, franciául Louis, mely utóbbiból a magyar Lajos származott), régi frank név, mely Chlodwigtól ered és annyit tesz, mint jeles vitéz. E nevet igen sok európai uralkodó viselte.

Lajos

(I.), a Nagy király, Róbert Károly és Erzsébet harmadik fia, szül. 1326 márc. 5., megh. Nagyszombatban 1382 szept. 11. Bölcs és jámbor anyja kitünő nevelőkkel gondosan vezette az ifju herceg szelleme és szive képzését. Politikai szereplését 1335. kezdte a lengyel királyi cím kérdésénél. 1338. Károly morva őrgróf leányát, az alig 4 éves Margitot jegyzé el neki atyja, kinek halála után hatodnapra a temetésre összegyült országnagyok 1342 jul. 21. Székesfehérvárt megkoronázták. Mindenekelőtt öccsének, Endre nápolyi királynak ügyeit kellett rendbe hozni, s e végből L. anyja Nápolyba utazott. Anyja hazatérte után L. Erdélybe indult. Az itt keletkezett zavarokat Gyulafehérvárt a főpapok és főurak tanácsában 1344. egyenlítette ki. Ez időtájt fogadta Sándor havaselyföldi vajda hódolatát és megtérését is. 1344. L. Brünnben találkozik a pogány poroszok és litvánok ellen menő keresztes hadakkal. Azután a csehek és lengyelek közt folyt háboruban 1345. Kázmér lengyel királynak adott segítő hadat. A magyarok fegyvereivel szemben a csehek szivesen ráálltak a fegyverszünetre, mit aztán békekövetett. L. ezalatt Horvátországban volt elfoglalva. A velenceiek kedvteléssel foglalgatták a dalmát városokat és beleavatkoztak azok ügyeibe. 1344. Lendvai Miklós tótországi bánt küldte ellenök, 1345. maga indult el, hogy a Velencével kacérkodó horvátokat megfenyítse. A hódolásra hivó szó megtette hatását legtöbbnél, kik inkább biztak a meghódolásban, mint Velence pártfogásában. L. igy visszavonult. Ez évre esett még a tatárok leverése Lackfi András székely ispán által. Alig indult haza L., Velence a boszu művéhez látott, első sorban Zára hűtlenségét akarta megtorolni. 1345. Zára követei térdenállva kértek L.-tól segítséget. L. hajlott kérésökre. Közbe jött Endre meggyilkoltatása. Zára ügye háttérbe szorult. A segítségére küldött Kotromanits István bosnyák királyt és Lendvai Miklós tótországi bánt állítólag a velenceiek megvesztegették. L. Albert osztrák herceget küldte Velencéhez, hogy tűrhető viszonyt teremtsen. A köztársaság sokat kivánt, keveset igért. L. kénytelen volt 1346 jun. 25. a velenceieket Zára mellett levő erősségükben körülzárni. De az állítólag megvesztegetett magyar vezérek nem védték a tulnyomó számu velenceiek ellen a záraiakat, s igy kudarccal tért vissza. 1345 szept. 19. ölték meg Endrét. L. rémülettel hallotta a halálhirt. Elhatározta, hogy sereggel indul Olaszországba Sziciliát elfoglalni. A pápa nem ajánlotta a boszut, inkább az igazság rendes útját. Nem merte L.-nak megmondani, hogy nem adhatja neki Sziciliát és annak elfoglalását gátolni fogja. Diplomáciai tollharc fejlődött közöttük, meghidegült a benső viszony. 1347 nov. L. útra indult. Az olasz városok örömmel fogadták. 1348 jan. Johanna ijedtében elvitorlázott Nápolyból, férje Tarantói Lajos hasonlóan. Aversában L. leszámolt Durazzó károllyal s jan. 23. megölette őt. A másik két durazzói és tarantói herceget, s a kis Martell Károlyt, a megölt Endrének fiát, Visegrádra vitette. 1348 tavaszán, miután Szicliai nagyjaitól s a városok képviselőitől hűségi esküt vett, helytartóul pedig Wolfhardt Ulrikot nevezte ki, május végén vissza indult; seregét megtizedelte a járvány. L. király távoztával egyidőre Johanna pártjának ege derülni kezdett, de L. ennek láttára Lackfi Istvánt Sziciliába küldte 1349 elején. Ez sikeresen járt. Erre L. 1350 tavaszán újra áthajózott a sziciliai királyságba s ott dicső diadalokat aratott. Vakmerő vitézségének is több példáját adta. Johannát újra elűzte. Aversa bevétele után szeptember 17. haza indult. Rómába ment a fekete halál járványa után következő nagy jubileumra, szept. 30-án a pápai palotába szállott; zeneszóval, feldíszített várossal fogadták, több napig ájtatoskodott itt, feloldozást nyert s négyezer arany frtot tett szt. Péter oltárára. Okt. 25. érkezett haza. Még Sziciliából elmenetele előtt fegyverszünetet kötött 1351-ig. Ez idő alatt békeközvetítésre kérte fel a szentszéket. 1352. követei békét kötöttek a magyar hadak kivonásával s a fogoly hercegek szabadon bocsátásával. L. megbánta tettát s a követeknek szerinte nem volt ily nagy kiterjedésü megbizatásuk. De mégis, midőn ügyét kellőleg biztosítva látta, 1353 januárban szabadon bocsátotta a hercegeket. A nápolyi hadjárat befejezése után kezdődött a lengyel politika. 1351. a litvánok támadása ellen Kázmér lengyel király segítséget kért és nyert L.-tól. Az egyesültek győztek. 1352. újra a litvánok ellen indul Budáról. Belcz várát nem sikerült bevenni. Ez alkalommal az ostromnál egy sulyokkal ugy fejen ütötték, hogy elalélt s hátán vitte ki Perényi Miklós a sáncárokból. Fegyverszünetet kötött s visszafelé tért. A galiciai folyókon s a beregvármegyei hegyeken át keserves útja volt, s utána hálaadásul Váradra Szt. László sírjához zarándokolt 3 napra. A következő évben házasságra lépett Erzsébettel, a bosnyák király leányával, s ezután megint Dalmátország ügyei foglalták el. Háborut indított a szerbek ellen. 1353-54. szerencsésen folyt e háboru. A szerb cár békét kért. A katolikus vallás felvételét igérte, de kétszinüsége kitünt s 1355. ő kezdett háborut. 1356. már látszott, hogy a sor Szerbia után Velencére kerül. L. hatalmas szövetséget létesített Velence ellen s 1357. oly szerencsésen harcolt, hogy egész Trevisóig nyomult s kényszerítette Velencét az 1358. velencei békekötésben, hogy egész Dalmátországról lemondjon. Ezután, mintha érezte volna L., hogy Magyarországot dél felől fogja érni a legkegyetlenebb csapás, hazánk alsó vonalait igyekezett megerősíteni. E végre Bolgárországnak Viddin körül eső részeit elfoglalta s eleinte bánok által kormányoztatta, utóbb a fogságba vitt, de most szabadon bocsátott Sztraczimir cárnak, mint hűbéresének visszaadta. Ez alkalommal harcolt L. serege első ízben a törökökkel s a nyert diadal emlékére építteté L. a mária-celli egyházat. Vlajk oláhországi vajda ellen indított háboru nem volt ily szerencsés, de annyi haszon volt ebből is, hogy Szörény várát (Turnu Severin) a magyarok visszaszerezték s megerősítették, s maga Vlajk is a királynak hűbérese lőn. 1370. Kázmér lengyel király halála után L. a lengyel királyságot is megkapta s igy elérte, hogy birodalma 3 tengerig ért. Ennek következménye lőn az is, hogy Galicia és Lodoméria legalább egy időre megint Magyarország kiegészítő részei lettek. A hatalom tetőpontján még egy diadalmas hadjáratot vívott Velencével s azt majdnem porig alázta, a torinói békében (1381) pedig egyebek közt évi adófizetésre kötelezte. Idejének többi részét az egyházak, iskolák (a pécsi egyetem), jótékony intézetek fölvirágoztatására, az örökösödés ügyeinek elrendezésére s ájtatos gyakorlatokra szentelte. Székesfehérvárt temették el. Kétségtelen, hogy a magyarok legnagyobb fejedelmüket vesztették el benne. Vitézsége, igazságossága, vallássosága még tán nagyobb nevet szereztek neki, mint szerencsés fegyverei. (L. obulusának, arany forintjának és széles garasának képét l. az Érmek mellékletén.) V. ö. Küküllei János és János ferencrendi szerzetes tudósításai, Fontes Hist. Hung. Dom. III.; Pór Antal, Nagy Lajos.

2. L. (II.), magyar és cseh király, II. Ulászló és Candalei Anna francia hercegasszony fia, szül. 1506 julius 1., megh. 1526 aug. 29. A koránszülött és fölötte gyenge szervezetü csecsemőt csak nagy fáradsággal és az akkori orvosi tudomány minden válogatott eszközével lehetett életben tartani. 1508 jun. 4. magyar, 1509 máj. 11. pedig Prágában cseh királlyá koronáztatott. 1515. eljegyeztetett Máriával, Miksa német-római császár unokájával és Fülöp ausztriai főherceg s kasztiliai király leányával a II. Ulászló királytól 1491. kötött és 1506. megújított házassági szerződés értelmében. Ulászló halálos ágyán L. gyámjaivá Bakócz Tamás bibornokot s esztergomi érseket, Bornemissza János budai várnagyot és György brandenburg-ansbachi őrgrófot tette. A gyámok (különösen György) teljesen elhanyagolták a király szellemének kiművelését és a gyönge ifjut pusztán semmitevésre vagy testet és lelket rontó pazar mulatságokra szoktatták. Az udvar esztelen fényűzése, a királyi javak elzálogosítása, a kincstartók és pénzügyi kezelők hallatlan hűtlensége, a Fugger-cég és a velük szövetkezett Thurzó testvérek káros visszaélései, a hivatalosan folyó hamispénzverés az országot pénzügyi nyomorba sodorták. A főnemesség, élén Báthory nádorral és Szalkay primás-kancellárral (kikhez a nádorságra vágyó Szapolyai János is csatlakozott), élet-halálharcot folytatott a hatalomért a köznemességgel, melynek élén Werbőczy István állott. Az amazoktól Budára, ezektől pedig Tolnára és Bácsra összehivott gyülések szintén jelei a heves küzdelemnek. A király egészen erőtlenül állott szemben a hatalmaskodó oligarkiával és a vele versengő köznemességgel. 1521 dec. 11. nagykoru lett és 1522 jan. 13. egybekelt Máriával, régi jegyesével, kivel forma szeirnt, képviselői útján, már 1520 dec. 11. esküdött meg Innsbruckban. Időközben mind előbbre nyomult a török is. L. 1521-ben oktalanul megsértette Szulejmán szultánt, letartóztatva Behrum vagy Berham nevü követét. E könnyelmüség következménye az volt, hogy Sabác, Nándorfehérvár, Zimony, Titel és Szalánkemén a hadat indító török kezébe kerültek. És ebben az időben, midőn a haza létele forgott kockán, még mindig nem hagytak fel a rendek a kicsinyes hatalmi kérdésekben való elkeseredett harccal. Az 1525-iki rákosi gyülés lefolyásával elégedetlen köznemesség a király tiltakozása ellenére Hatvanon jő össze. A megrettent király kénytelen eddigi kormánya (Báthory, Sárkány, Szalkay stb.) elbocsáttatásába és Werbőczynek nádorrá választásába beleegyezni. Ámde titokban az u. n. «kalandosok» (l. o.) pártján maradt, kik a főnemességnek vissza akarták szerezni az elvesztett hatalmat, ami nekik az 1525-iki budai gyülésen a király beleegyezésével és némi támogatásával sikerült is. Annál rosszabbra fordultak a török állapotok. Szulejmán 1525. követeket küldött Budára, hogy békét ajánljanak a királynak, ha megengedi a török seregnek (a Habsburgok országainak megtámadása céljából) a Horvátországon való átvonulást. L. ezt megtagadván, megindult az 1526-iki végzetes háboru. Nem lévén pénz - a VII. Kelemen pápától küldött 50 000 arany nem nyomott a latban - nem lévén elegendő és szervezett, begyakorolt sereg, a végső percig folyó pártviszályok és az urak elkövette törvénytiprások közepette, a köznemesség és a városok majdnem teljes közönyössége folytán, a fejvesztett királytól a végveszélyben fővezérnek megtett, ily nagy feladatokra tapasztalatlan és erélytelen Tomory Pál alatt a magyarok ügyének el kellett buknia. A rövid hadjárat a szerencsétlen mohácsi ütközettel végződött. A király futás közben a Csele patakba fult. (Szerémi György szerint Szapolyai György ölte volna meg Szekcsőn.) Holttestét okt. közepén megtalálták és Székesfehérvárt temették el. Benne magva szakadt a Jagellók Magyarországon uralkodó ágának. (Aranyforintjának és hármastallérjának képét l. az Érmek mellékletén.) Állítólagos törvénytelen fiát l. János (IX. kötet 824. lap).

Lajos

1. (I.), a Kehlheimi, bajor herceg, született Kehlheimben 1174 dec. 23. 1183. követte atyját, I. Ottót a trónon, megöletett 1231 szeptember 15. Mint herceg előbb a stauf császárokkal, Svác Fülöp megöletése óta azonban Ottó welf ellenkirállyal tartott, minek fejében Ottótól Isztriát kapta hűbérül; Ottó azonfelül a hercegi méltóság örökösödését ismerte el. A polgárháboru folyamában átpártolt II. Frigyes császárhoz, aki L. fiának a rajnai Pfalzot adományozta. 1221. szerencsétlen keresztes hadjáraton járt Egyiptomban. 1226. a pápa pártjához szegődött saját császárja ellen, 5 évvel később pedig egy ismeretlen L.-t a kehlheimi hídon leszúrta. V. ö. Riezler, Gesch. Baierns (II., 1880); Muffat, Beitr. zur Lebensgesch. des H. L. I. (München 1851).

2. L. (II.), a Szigoru, bajor herceg és rajnai pfalzgróf, II. Ottó fia, uralkodott 1253-94. Családi s örökösödési viszályokat nem számítva, békésen folyt le kormánya. Münchent Bajorország fővárosává tette; Konradinót (l. o.) távozásakor pénzzel támogatta vállalatában, Konradino megöletése után pedig annak családi (staufl) birtokait nyerte. Közreműködött Habsburgi Rudolf megválasztatásában és nőül vette annak Matild nevü leányát. Meghalt Heidelbergában 1294 febr. 1. A «szigoru» jelzőt azért kapta, mert nejét, burgundi Máriát állítólagos hűtlensége miatt, puszta gyanu alapján, Donauwörthben kivégeztette. V. ö. Riezler említett művét; Söltl, Ludwig d. Strenge (Nürnberg 1857).

3. L. (V.), bajor herceg és brandenburgi őrgróf, l. Lajos (10).

4. L. (VII.), a Szakállas, bajor-ingolstadti herceg, született 1365-ben, meghalt 1447-ben. Uralkodása viharosnak alakult; szomszédjaival örökös pörpatvarban élt; a kolostorokat kifosztotta, amiért IV. Jenő pápa, a baseli zsinat és Zsigmond császár ki is átkozták. Erre azután sietve békéért könyörgött s javulást igért. Törvényes fiainak mellőzésével freibergi Wieland nevü természetes fiának kedvezett, ugy hogy végre legidősebb fia, VIII. L. másokkal egyetértve, az ország tetemes részét karhatalommal elfoglalta s magának biztosította (1439); négy évvel később L.-t magát fogta el Neuburgban. VIII. L. ugyan nemsokára meghalt, de özvegye és annak bátyja, Albrecht Achilles ansbach-brandenburgi őrgróf, L.-t haláláig fogva tartották. V. ö. Lang, Gresch. d. bayr. Herzogs L. (1821); Würdinger, Kriegsgeschichte von Bayern (I., 1868); Riezler, Gesch. Bayerns (III., 1889).

5. L. (IX.), a Gazdag, bajor-landshuti herceg, szül. 1417 febr. 21., megh. 1479 jan. 18., VIII. L.-nak fia. Derék fejedelemnek bizonyult, csak kissé sokat költött pompára. Mint hadvezér szerencsésen harcolt, különösen Albrecht Achilles brandenburgi őrgróf ellen (igy 1462. Giengen mellett). Javította a törvénykezést, felügyelt a barátok fegyelmére, pártját fogta a zsidóknak és megalapította az ingolstadti egyetemet. V. ö. Kluckhohn, Ludwig der Reiche (1865); Riezler, Gesch. Bayerns (III., 1889).

6. L. (I.) Károly Ágost, bajor király, I. Miksa fia és utóda, szül. Strassburgban 1786 augusztus 25., megh. Nizzában 1868 febr. 29. Az atyja által I. Napoleonnal kötött szövetség és a Rheinbund politikája nem volt ínyére és csak vonakodva harcolt 1806. és 1807. Poroszország, 1809. pedig Tirolban Ausztria ellen. 1810 okt. 2. Terézia szász-hildburghauseni hercegnőt vette nőül. 1813. elvállalta a honvédelem újjászervezését. A párisi béke megkötése után több ízben beutazta a külföldet, s nevezetesen Rómában tartózkodott hosszabb ideig. Uralkodását 1825 okt. 13. kezdte meg, mely nap München város történetében új korszak kezdetét jelenti ma is. L. a várost a legpompásabb palotákkal, muzeumokkal és templomokkal díszítette s a muzsák fényes hajlékává alakította át. Udvarába hivta a leghiresebb német irókat és művészeket és fejedelmi bőkezüséggel jutalmazta őket. Ő maga is irt meg költött (Gedichte, 4 köt., 1829-47., a pótlék, melyet Laubmann adott ki, 1888. jelent meg). Romantikus hajlamainak megfelelően rendkivül érdeklődött a görögök szabadságharca iránt, nagy pénzáldozatokkal támogatta őket és megengedte, hogy fia, Ottó herceg, a neki felajánlott görög koronát elfogadhassa. Meg is látogatta fiát új hazájában. Egyéb téren is előmozdítá országát, igy a Lajos-csatorna elkészítésével. A politika terén azlnban nem volt szerencséje. A juliusi forradalom (1830) óta mindinkább az abszolutizmus felé gravitált, mely a hambachi ünnep (l. o.) óta mint nagyobb tért foglalt el Bajorországban és Abelnek (l. o.) miniszterré való kinevezése óta (1838) nyiltan emelte föl fejét. Ámde az ellenzéki szellem is megerősbödött. E forrongás közepett érkezett meg az 1848 februári forradalom hire, mely Münchenben is élénk visszhangot keltett. A felkelő nép előbb Montez Lolát (l. o.) kényszerítette futásra, majd (márc. 20.) L.-t birta lemondásra, ki koronáját e napon id. fiára, II. Miksára ruházta. Azóta többnyire Olaszországban élt és mint eddig is, szabad idejét és vagyonát a művészeteknek szánta. Rövid betegség után meghalt Nizzában; tetemét Münchenben helyezték el a bazilikába. Az általa emelt muzeumok és templomok ma is hirdetik nevét. 1862. azonfelül lovagemléket emeltek neki Münchenben (Widemanntól), 1891. pedig Kissingenben leplezték le Knolltól készített szobrát. Neje (ki 1854 okt. 26. halt meg) négy fiut szült, ezek: II. Miksa (utóda), megh. 1864 márc. 10.; Ottó, görög exkirály, megh. 1867 jul. 26.; Luitpold, a mostani bajor régens, s Adalbert, meghalt 1875 szept. 21. Volt azonfelül négy leánya: Matilda, III. Lajos hesseni nagyherceg neje, megh. 1862; Adelgunde, V. Ferenc modenai exhercegnek özvegye; Hildegard, Albrecht osztrák főherceg neje, meghalt 1864 ápr. 2. és Alexandra, megh. 1875.

7. L. (II.) Ottó Frigyes Vilmos, bajor király, II. Miksa fia, szül. Nimphenburgban 1845 aug. 25., a Starnbergi-tóba ölte magát 1886 jun. 13. Serdülő ifju volt még, midőn atyja meghalt (1864 márc. 10.) és a trón ő reá szállott. L. teljesen örökölte nagyatyjának, I. L.-nak művészi és tudományos hajlamait, csakhogy eleitől kezdve idegesen kerülte a nyilvánosságot és csak szűk körben, gyakran teljesen magányban érezte magát jobban. A schleswigholsteini kérdésben Ausztriával tartott és az 1866. háboru kitörésekor, a bajorok óriási többségével egyetértve, Ausztria álláspontjára helyezkedett, minek következménye a porosz hadizenet és a bajor sereg leveretése vala (II. köt., 480-81. old.). A háboru dicstelen lefolyása és a békekötésben Poroszországgal szemben elvállalt kötelezettségek L.-ban mély elkeseredést keltettek, mely többi között abban is nyilvánult, hogy a közélettől még inkább visszavonult, Münchent és minisztereit lehetőleg kerülte, idejét a magánynak és romantikus hajlamainak szentelte, vagyonát pedig költséges épitkezésekre pazarolta. Fölséges vidéken, pazar fénnyel épített tündérkastélyaiban töltötte az év legnagyobb részét és csak egy-egy kedvelt szinészt vagy művészt tűrt meg olykor-olykor környezetében. Ezek közül volt Wagner Rikárd is, kihez őt határtalan bármulat és önzetlen barátság kötötte. Az 1870. francia háboru kitörése után L. a franciák fájdalmas csalatkozására, a kötött szerződések értelmében, a bajor hadsereget hadi lábra állította és a poroszok segélyére sietett. Tanácsadói rávették L.-t, hogy egy Bismarcktól szerkesztett felhivásban Németország fejedelmeit a német császárság helyreállítására és arra is felszólítsa, kérjék fel Vilmos porosz királyt a német császári cím felvételére. De amint minden kényszertől irtózott, ugy ezt a félig rá kényszerített szerepet is hamarosan lerázta magáról, visszatért magányába és a megvalósult nemzeti egység megszilárdítása körül, nyilvánosan legalább, többé nem fáradozott. A következő években a klerikálisokkal folytatott harc foglalkoztatta az országot, melyben L. Lutz minisztert a klerikális többséggel szemben támogatta s akkor sem bocsátotta el hivatalából, midőn a többség (1875) leszavazta Lutzot. Főfigyelmét azonban a lázas sietséggel épített tündérpalotáira fordította (Hohenschwangau, Linderhof, Herren-Chiemsee, Berg, Schachenberg, Falkenstein, Hubert-pavillon, Marokko-kioszk), melyeknek termeit XIV. Lajos, a «napkirály» fényes palotáinak mintájára díszítette; közbe-közbe opera-előadást rendeztetett, melyen kivüle senki sem jelenhetett meg, avagy palotáiba hivatott egy-egy kiváló müncheni énekest és rejtekhelyből hallgatta végig annak dalait. Mivel az építkezések roppant pénzbe kerültek, a kormány több ízben takarékosságra intette, de L. az ilyen figyelmeztetést csak sértésnek vette. Édes anyjának és népének más óhaja, hogy t. i. nősüljön, szintén nem valósult, nem lehetett őt komoly elhatározásra birni. Egyszer ugyan eljegyezte magát királyunknak legifjabb hugával, Zsófia hercegnővel, de nemsokára felbontotta az eljegyzést. Mindezek elégületlenséget és másrészt beszámíthatósága iránt kételyeket támasztottak a bajor népben. A Lutz-Crailsheim-kabinet, melynek tagjai egyébiránt már öt év óta nem látták szemtől szembe, 1886 május 5. elvégre a királyi családdal egyetértve, abban állapodtak meg, hogy a király újabb kölcsönt sürgető kérelmét elutasítják, tékozlásának véget vetnek s őt magát orvosok felügyeletére bizzák. Midőn L. ezt a hirt megtudta, rettenetesen felháborodott, de azután látszólag megnyugodott és megtürte, hogy Gudden főorvos más három orvos kiséretében junius 4-én Hohenschwangau kastélyába jöhessen és őt megfigyelje. Negyednapra az orvosok egyhangulag oda nyilatkoztak, hogy L. régóta elmebeteg és már hosszabb idő üta paranoiában szenved. Ennélfogva önálló cselekvésre, avagy kormányzásra képtelennek tartják. Midőn az országgyülésen ezt a hivatalos jelentést felolvasták, még L. személyes hivei is belátták a helyzet tarthatatlanságát és igy mind a két ház megnyugodott L. letételében, aki helyett Luitpold hg. vette át jun. 10. a kormányt. Jun. 9. nagyobb bizottság indult Holstein gróf és Crailsheim vezérlete alatt Hohenschwangauba, hogy a királlyal a történteket tudassa, őt engedékenységre birja és orvosainak átadja. E kényes feladattal megbizott urak azonban ügyetlenül jártak el megbizatásukban, ugy hogy L. idejekorán értesülvén a dologról, puskákkal ellátott testőröket és lovászinasokat rendelt a kapu alá és a vár falaira. Ezek láttára a bizottság gyorsan visszavonult, de a dühöngő L. parancsára elfogatott és halálra itéltetett. Minisztereit pedig ugyanakkor letette és inasait nevezte ki azok helyébe. Mihelyt a kormány a füsseni járási főnök táviratából a helyzetről értesült, a régenssel egyetértve, karhatalommal kiszabadíttatta a foglyokat, L.-t magát elfogatta és orvosai és őrei kiséretében junius 12. Berg kastélyba vitette. Bergben felindulása látszólag csillapodott, ugy hogy jun. 13., pünkösd vasárnapján, csak Gudden dr. kisérte őt el sétaközben. Midőn este felé a király újra sétájára indult, megint csak Gudden dr. kisérte és ekkor katasztrófára került a dolog, melynek részleteit azonban homály fedi. Ugy látszik a megaláztatást elviselni nem tudó király a Starnbergi-tó hullámaiba vetette magát és a megmentésére siető orvost magával rántotta a mélységbe. A helyszinén termett cselédek már csak tetemüket lelték a vizben. L. tetemét Münchenbe vitték, hol a megejtett boncolás az orvosok véleményét (az elmbetegséget illetőleg) teljesen igazolta. Jun. 19. azután a Mihály-templomban eltemették. A királyi cím L. öccsére, Ottó hercegre szállott, de mivel ez is (már 1872 óta) tébolyodott, apai nagybátyjuk, Luitpold herceg (l. o.) vette át régens címen a kormányt. A Starnbergi-tó partján, ahol L. kimult, kápolnát emeltek, tündérpalotáit pedig, melyek építkezése 131/4 millió márka adóssággal terhelte a királyi pénztárt, ez összeg törlesztése céljából magas belépti díj mellett megnyitották a kiváncsi turisták seregének. 1895 őszén Luitpold régens parancsára egy nagyobb emlék-templom építéséhez fogtak a bergi várkertben.

8. L., bajor herceg, Erzsébet magyar királyné bátyja, szül. Münchenben 1831 jun. 21., lovassági tábornok, az aranygyapjas rend és a svéd sasrend lovagja. 1859. és 1888. Münchenben lemondott elsőszülöttségi jogáról, mert morganatikus házasságot kötött először (1859. Augsburg) Wallersec Henriette bárónővel (azelőtt Mendel, szül. 1833 jul. 31., megh. 1891 nov. 12.), és másodszor (1892. München) von Bartolf Antóniával (azelőtt Barth, szül. 1871 okt. 25.). Első házasságából származott leánya, Wallersee Mária Lujza bárónő, szül. 1858 nov. 25., nőül ment Larisch-Moenich György grófhoz, 1877 okt. 20.

9. L., bajor herceg, Luitpold hercegrégensnek legidősebb fia, szül. 1845 jan. 7., lovassági tábornok és 1868 febr. 20. óta Mária Terézia osztrák hercegnőnek férje. A politikai életben a 80-as évek közepéig nem igen vett részt, de klorikális és partikularisztikus hajlamait nem titkolta. 1886 óta azonban a német császári udvarral szemben barátságosabb viszonyt folytat. élénken érdeklődik különösen a folyam-szabályozás és a bajor csatornahálózat kiépítése, valamint gazdasági kérdések iránt. Összesen 12 gyermeke van, köztük Ruprecht herceg a legidősebb (szül. 1869 május 18.). Ez Berlinben végezte egyetemi tanulmányait s mint kapitány szolgál a bajor testőr-ezredben.

10. L., az Idősb. brandenburgi őrgróf (1324-51) és bajor herceg (1347-61), IV. Lajos császár legidősebb fia, szül. 1315., megh. 1361 szept. 18. Miután szomszédos ellenségeit megfékezte, országát teljesen helytartóira bizta, főleg 1342 után, midőn atyja megszerezte neki Maultasch Margareta, Tirol örökösének kezét. Atyja halála után mindent elkövetett, hogy IV. vagy Cseh Károlyt meg ne válasszák római királynak, s ellenjelöltül a schwarzburgi Günthert állította föl; IV. Károly pedig egy hamis Valdemárt, állítólag az askani ház sarját, támogatta, kinek sikerült is Brandenburg nagy részét rábirni, hogy L.-tól elszakadjon. Midőn Günther lemondott, L. hogy tartományát visszaszerezze, alávetette magát IV. Károlynak, de azért sokáig hasztalan küzdött az ál-Valdemár ellen, s végre is kénytelen volt a (1351) luckaui szövetséget kötni testvérével, római Lajossal, kinek, s Ottó öccsüknek Brandenburgot egészen átengedte, maga pedig megelégedett Bajorországgal és Tirollal. De még itt is küzdenie kellett IV. Károly ellenségeskedései ellen, s házasságát Margaretával is csak 1359. ismerték el.

11. L., a Római, brandenburgi őrgróf (1351-1365), IV. Lajos császár harmadik fia, ennek második házasságából hollandi Margaretával, szül. 1330., megh. 1365. Mint mostoha bátyja, Lajos az Idősb. helytartója Brandenburgban, sokat harcolt az ál-Valdemár ellen, s 1351 óta, a luckaui szerződés értelmében, Ottó öccsével együtt 1355-ig visszafoglalta ugyan a tartományt, de eközben annyi adósságba verte magát, hogy csaknem kénytelen volt az egészet elzálogosítani. Midőn Lajos az Idősb meghalt, s István herceg a brandenburgi ágot meg akarta fosztani örökségétől, a gyermektelen L. azzal akarta megnyerni IV. Károly pártfogását, hogy 1363. Károlynak és fiának, Vencelnek, mint örököseinek, a tartományt meghódoltatta.

12. L. (I.), a Jámbor v. Kegyes (Pius) melléknévvel (a franciáknál le Débonnaire, a Békés), frank király, római császár, Nagy Károly császár harmadik fia harmadik nejétől, Hildegardtól, szül. Chasseneuilben 778., meghalt 840 jun. 20. Aquitániában született, ott nevelkedett fel s atyja által már 781. e tartomány királyává koronáztatott. Idősebb testvéreinek, Pippinnek és Károlynak halála után atyja 813. császárrá koronáztatta és kormánytársává nevezte ki. Egyeduralkodását atyja halála után, 814 jan. 28. kezdte meg. Első intézkedései nem voltak rosszak. Megbüntette az alsó néposztály fölött zsarnokoskodó urakat, reformálta a szerzetesek és világi papok fegyelmi szabályzatait, s szelid modorával biztosította a szászok és frízek hűségét. De atyjának régi tanácsosait csakhamar kiszorították bizalmából a püspökök, kiknek befolyása alatt már 817. felosztotta a birodalmat három fia, Lothar, Lajos és Pippin között. Ettől fogva egész élete családi viszályokból eredt háborukkal volt tele. Elhagyatottan halt meg a Rajnának egyik szigetén. Holttestét Metzben, szent Arnulf templomában temették el. - V. ö. Simson, Jahrbücher des fränkischen Reichs unter Ludwig dem Frommen (Lipcse 1874-1876, 2 kötet)é Dümmler, Geschichte des ostfränkischen Reichs (I. kötet, 2. kiadás); Ranke, Weltgeschichte, VI.

13. L. (II.), I. Lothar legidősebb fia, frank király, római császár (855-875) szül. 825., megh. Bresciában 875 aug. 12. Atyja Olaszország kormányzásával bizta meg, mire Sergius pápa 844. longobard királlyá, IV. Leo pápa pedig 850-ben római császárrá koronázta meg. Midőn atyja 855. lemondott, Olaszországot kapta osztályrészül, ahol az arabokkal kellett küzdenie. Szövetkezve a görög császárral, a szaracénoktól elfoglalta Barit (871), de a rangkérdés a szövetséget csakhamar felbontotta és néhány héttel később L. az arabok fogságába esett. Nemsokára szabadon bocsátották, de L. nem volt képes rajtuk megtorolni e sérelmet. Benne kihalt a Karolingok olasz ága és a császárság Kopasz Károlyra szállott. V. ö. Dümmler, Gesch. des ostfränkischen Reiches (2. kiad. 1887-88); Gregorovius, Geschichte der Stadt Rom (III).

14. L. (III.), frank király, római császár, Boso burgundi király fia, született 880., meghl. Arlesban 928. Atyja halála után 887. átvette Burgund kormányát, szakadatlan és eredménytelen küzdelmet folytatva a dacos, engedelmeskedni nem akaró hűbéres nagyokkal. 900. a longobardok segítségül hivták a becsapkodó magyarok ellen, mire a longobard koronát is elnyerte. Nemsokára azonban vetélytársa akadt Berengár friauli őrgrófban, ki őt 905. Veronában elfogta és megvakíttatta. Csak 905 végén nyerte vissza szabadságát és ekkor Burgundba vonult vissza.

15. L. (II.), az Ifjabb, keleti frank király, Német Lajosnak fia. 865. Türingiát, a frank és a szász tartományt kapta. 875. atyját a nyugati frankok elleni háboruba kisérte és ezt a háborut a 876 okt. 8. az Andernach mellett kivívott diadallal fényesen befejezte. Országa öccsére, III. (Vastag) Károlyra szállott. V. ö. Dümmler említett művét.

16. L. (III.), másként Gyermek L., keleti frank király 900-911-ig, Arnulf király és római császár fia, szül. 893., megh. 911. Hatto mainzi érsek és Salamon konstanzi püspök gondosan nevelték a gyermek királyt, a normannok és még inkább a magyarok támadásaival szemben azonban nem birták megvédelmezni az országot. Benne halt ki a Karolingi-család német ága. I. Konrád frank herceg követte őt a trónon.

17. L. (II.), a Hebegő (le Bégue), nyugati frank király, szül. 846., Kopasz Károly fia, akit 877. a trónon követett. Megh. 879 ápr. 10.

18. L. (III.), nyugati frank király 879-882-ig, az előbbinek fia, a 881. évi osztozkodáskor Neustriát kapta. Sok háborut kellett viselnie Karlmann öccsével és Boso burgundi királlyal, meghl. St. Denisben 882 aug. 5. Gyermekei nem maradtak, országa Karlmannra szállott.

19. L. (IV.), a Tengerentuli (Ultramarinus vagy d'Outremer), mivel Angliában növekedett fel; II. Lajos unokája, Együgyü Károly fia, francia király, szül. 921., megh. 954 szept. 10. Viszályba keveredett Hugó francia herceggel és I. Ottó német királlyal, aki L.-t 942. Lotaringiáról való lemondásra kényszerítette, de azután kibékíteni törekedett L.-t és Hugót. 945. L. a normannok fogságába esett, akik Hugónak szolgáltatták ki, ez pedig L.-t elzáratta. 946. I. Ottó német király kiszabadította őt fogságából s 950. német segítséggel trónját megint elfoglalhatta. A trónon Gerberga, I. Ottó hugától született fia, a kiskoru III. Lothar követte. V. ö. Lot, Les derniers Carolingiens (1892).

20. L. (V.), a Tunya (le Fainéant), francia király, III. Lothar fia, szül. 966., megh. 987. Atyja mellett mint kormánytárs működött s 986. atyja halála után egyedüli uralkodó lett, de már a következő évben május 21-én lováról lebukott és szörnyet halt. Benne kihalt a Karolingok dinasztiája. A nagyok azután nagybátyja, Károly mellőztével, Capet Hugo francia herceget emelték a trónra.

21. L. (VI.), a Vastag (le Gros), francia király, I. Fülöp és Berta fia, szül. 1078., megh. 1137 aug. 1. 1108. lépett a trónra s hogy némi rendet teremtsen az országban, féktelen hűbéresei ellen szakadatlan harcot folytatott. Hű tanácsosa, Suger apát irta meg életét: Vie de Louis le Gros; Luchaire, Recherches historiques et diplomatiques sur les premiéres années de la vie de Louis le Gros (Páris 1886); Ugyanaz, Louis VI le Gros, annales de sa vie et de son régne (u. o. 1889).

22. L. (VII.), az Ifjabb (le Jeune), francia király, az előbbinek fia, szül. 1120., megh. 1180 szeptember 18. Hogy dacos és engedetlen hűbéresét, Thibaut champagnei grófot megalázza, háborut indított ellene s ezen alkalommal felgyujtotta Vitry városát, melynek templomában 1200 ember halálát lelte. Ez embertelen tette miatt érzett lelkiismereti furdalása indította őt 1147. keresztes hadjáratra, mialatt az ország kormányát okos tanácsosára, Suger apátra bizta. III. Konrád német király társaságában Magyarországon keresztül keletre indult. Alig hogy a keresztesek a magyar határt átlépték, Borics trónkövetelő a franciák táborában termett s tőlük segélyt kért II. Géza ellen. Ebből több kellemetlenség származott a keresztesekre nézve, mignem L. Boricsot oltalmába vette és magánál tartotta a határig. Azután tovább folytatta útját. Maga a keresztes hadjárat (l. o.) balul ütött ki és L. Damaszkusz ostroma után tengerre szállott, de útközben a görögök által elfogatott. Miután Róbert sziciliai király és szövetségese kiszabadította, Rómában felkereste a pápát és azután haza tért. 1152-ben elvált hűtlen nejétől, a kacér Eleonorától, ki aztán Henrik Anjou herceghez, utóbb angol királyhoz ment nőül. Igy került a gazdag aquitaniai örökség, összesen 7 francia tartomány, az angol király birtokába, mi megint hosszu háborut idézett elő Franciaország és Anglia között, mely változó szerencsével 1174-ig folyt. V. ö. Guillaume, Vie de Suger; Luchaire, Études sur les actes de Louis VII (Páris 1885); Vacandard, Le divorce de L. VII (Revue d. questions histor. 47. köt.); a II. keresztes hadjáratról szóló munkák.

23. L. (VIII.), az Oroszlán (le Lion), francia király, az előbbinek unokája, Fülöp Ágost fia, szül. 1187., megh. Montpensierban 1226 november 8. Még mint trónörökös ment az angol főurak hivására Angliába, hol Londont elfoglalta s 1216. angol párthivei János királlyal szemben angol királynak kiáltották ki és meg is koronázták. Azonban János váratlan halála után 1217. angol párthivei elhagyták és III. Ince pápa is kiátkozta s igy L. kénytelen volt visszatérni Franciaországba. Mint francia király beavatkozott a Dél-Franciaországban dúló albigensi háboruba s Toulouse és Guyenne kivételével egész Dél-Franciaországot hatalma alatt egyesítette, 1226. pedig Avignont vette be ostrommal. Neje, Kasztiliai Blankától 11 gyermeke született; a trónon fia, Lajos (IX. v. Szent L.) követte. V. ö. Nicolas de Bray, Faits et gestes de Louis VIII.

24. L. (IX.), a Szent, francia király, az előbbinek fia, szül. Poissyban 1215 ápr. 25., meghalt Tunisz közelében 1270 aug. 25. 1226-tól fogva uralkodott, előbb bölcs anyjának, Kasztiliai Blankának gyámsága alatt, 1236-tól pedig önállóan. A középkori Franciaországnak egyik legkiválóbb uralkodója, szent és hős egy személyben, ki erényei által a királyságot népszerüvé tette s ezáltal hatalmasan előmozdította a francia királyság felszabadulását a hűbériség békóiból. 1248. keresztes hadjáratot indított keletre s Egyiptom elfoglalását tűzte ki célul. Damiettet 1249-ben elfoglalta, két csatában győzött s már Egyiptom nagy részének ura lett, midőn 1250 ápr. 5. két öccsével együtt a szultán fogságába esett, melyből csak 8000 bizanci arany forint lefizetése és Damiette visszaadása mellett szabadulhatott ki. Innen hadának romjaival 1251. a Szentföldre ment s Palesztinában maradt 1254-ig, mikor anyja halálának hirére visszatért Franciaországba. Elődei politikáját követve, szerződés avagy fegyver útján több nagy hűbért a koronával egyesített s 1259. III. Henrik angol királlyal is szerződésre lépett, melynek értelmében az angol király Guyennet ugyan megtartotta, de lemondott mindazon francia tartományokról (Normandia, a loiremelléki tartományok), melyek azelőtt az angol királyok birtokában voltak. Az istenitéleteket eltörülte, a nagyok örökös támadásainak véget vetett a «kir. béké»-vel, a királyi törvényszékek, a parlamentek hatáskörét kiterjesztette a főurakra is, feljegyeztetett a régi szokásjogot (coutumes) és befogadta a római jogot, melynek értelmében saját hatalmát nagyobbította. Ezeket külön törvénygyüjteményben adta ki (Établissements de Saint Louis), mellyel a jogi állam megszilárdítását eredményezte, s rendezte az állam viszonyát az egyházhoz a Pragmatica sanctio kiadása által. 1270. nagyravágyó öccse, Anjou Károly nápolyi király ösztönzésére új keresztes hadjáratot indított Tunisz ellen. E város ostroma közben azonban a pestis elragadta. Holttestét az általa épített kápolnában Párisban temették el. 1297-ben VIII. Bonifác pápa a szentek sorába iktatta. Életét kortársai közül megirta: Joinville (l. o.), újabban pedig Villeneuve-Trans (Páris 1839, 3 köt.); Le-Nain de Tillemont (u. o., 1846-51, 6 köt.); Faure (u. o. 1866, 2 köt.); Wallon (u. o. 2 köt., 3. kiad. 1887); Leçoy de la Marche (Tours 1887).

25. L. (X.), a Civakodó (le Hutin v. le Querelleur), francia király, Szép Fülöp legidősebb fia, szül. 1289., megh. 1316 jun. 4. 1314. követte atyját a trónon s rövid uralkodásának egyetlen maradandó emléke azon humánus rendelete, melyben megengedte, hogy a koronajavakon élő jobbágyok magukat uraiktól megválthassák. Egyébiránt pazarló és mulatni vágyó fejedelemnek bizonyult. Neje, Burgundi Mária, Janka nevü leányát szülte (Navarrai J.); Máriát utóbb házasságtörés vétke miatt lefejeztette és erre Klementina magyar hercegnőt vette nőül. Ettől János nevü fia született, aki azonban korán elhalt, ugy hogy a trón azután L. öccsére, V. Fülöpre szállt.

26. L. (XI.), francia király, a Valois-családból, VII. Károly és Anjou Mária legidősebb fia, szül. 1423., megh. Plessis le Tour kastélyában 1483 aug. 30. Kora ifjuságától fogva feltünt ravasz, képmutató és uralomravágyó jelleme. Mint trónörökös atyja kormányával szemben ellenzéki állást foglalt el s 1440. ő állott a praguerienek nevezett összeesküvés élén, mert atyja minisztereinek megbuktatását célozta. VII. Károly leverte a lázadást, de fiának megkegyelmezett, ki azután az 1442-43-iki angol háboruban bátorságát és okosságát egyaránt kitüntette. Nem sokkal utóbb azonban újra kitört a viszály az apa és fiu között, minek az volt a vége, hogy L. 1456. Fülöp burgundi herceg udvarába menekült. Midőn atyja halála után 1461. trónra lépett, minden törekvését a francia főurak hatalmának megtörésére és az abszolut hatalom megalapítására irányozta. E törekvése a főnemesség szövetkezésére vezetett (la ligue du bien public), melynek élén öccse, Károly, Berry hercege és Merész Károly, a burgundi herceg állottak (1465). A szövetség tulnyomó hatalmával szemben L. kénytelen volt engedni s még rosszabbá vált helyzete 1468-ban, amidőn a burgundi herceg Peronneban elfogatta. Hogy fogságából szabaduljon, lealázó szerződésre lépett Károllyal, de alig hogy kiszabadult, megszegte esküjét és újra kezdette a harcot Károly és szövetségesei ellen. Nem is tette le a fegyvert, mig célját hű szolgája, Comines (l. o.) segélyével el nem érte s hatalmas hűbéreseinek erejét össze nem törte. Mig Merész Károly Franciaország meghódítására IV. Eduárd angol királlyal szövetkezett, addig L. a svájciakkal és René lotaringiai herceggel fogott kezet Károly ellen, aki a svájci póroktól több ízben vereséget szenvedett és végre a Nancy melletti ütközetben elesett (1477). Erre L. a burgundi hercegség tetemes részét mint megürült hűbért a koronához csatolta és azután a többi kevésbbé hatalmas, de épp oly függetlenségre vágyódó hűbéri család ellen fordult, amelyeket minden eszközzel kijátszott, lealázott, a vérpadra juttatott. Elvégre szörnyü tettek árán a király hatalmát egész Franciaországban érvényre emelte. Utolsó éveit (a «középkor Tiberiusa») Plessis les Tours várában elzárkózva töltötte, ahol rettenetes lelkifurdalástól gyötörve meg is halt. A francia monárkia egységének megteremtése az ő nevéhez fűződik. Mivel az atyja által megújított Pragmatica sanctiót eltörülte, a pápa a «rex christianissimus» címmel ruházta fel. Tudományszeretetét kimutatá könyvnyomdák felállítása, a párisi egyetem reformálása és több tanintézet alapítása által. Első nejétől, a skót Margittól nem született gyermeke; Károly trónörökös második nejétől, Szavójai Saroltától származott.

27. L. (XII.), a Nép atyja (le Pére du peuple), francia király, szül. Bloisban 1462 jun. 27., megh. 1515 jan. 1. A Valois-Orleans-családból származott, fia volt Károly orleansi hercegnek, dédunokája V. Károlynak. XI. Lajos halála után, mint az uralkodóház legidősebb hercege, igényt emelt a gyámságra VIII. Károly fölött, de St. Aubin mellett 1488. legyőzetett s nagyravágyásáért három évig fogsággal lakolt. VIII. Károly kora halála után (1498) trónra lépett s azon mondásához hiven hogy «Franciaország királyának nem szabad az orleansi hercegért boszut állani», igazságosan és szeliden uralkodott. Leszállította az adókat és javította az igazságszolgáltatást. Mint Visconti Galeazzo milanói herceg leányának, Valentinenek unokája igényt emelt Milanóra és 1499. sikerült ezt a hercegséget hatalmába keríteni. Ezután Ferdinánd aragoniai királlyal Nápoly elfoglalására szövetkezett. Rablóhadaik csakugyan megszállották Nápolyt, de azután a zsákmányon összevesztek, mire Ferdinánd vezére, Gonzalvo, a franciákat Nápolyból kiűzte (1503). 1509. L. is belépett a Velence megalázására irányuló cambrayi szövetségbe, s személyesen indult Felső-Olaszországba, ahol 1509. a velenceieket Aguadellónál legyőzte. Nem sokkal utóbb azonban II. Gyula pápa Franciaország ellen a szent ligát alkotta, és ámbátor Foix Gaston Bresciánál és Ravennánál diadalra vezette a francia zászlókat, 1512 végén megfordult a kocka, 1513. pedig a svájciak L. seregét Novaránál döntőleg legyőzték s a franciákat egész Olaszországból kiszorították. Midőn aztán VIII. Henrik angol király és Miksa német császár szövetséges hadai Franciaországba nyomultak és Guinegate mellett is legyőzték a franciákat, L. kénytelen volt Milanóról lemondani és ellenfeleivel kibékülni (1514).

28. L. (XIII.), francia király, a Bourbon családból, IV. Henrik és Medici Mária fia, szül. Fontainebleauban 1601 szept. 27., megh. 1643 máj. 14. Mint kilenc éves gyermek jutott a trónra, atyjának meggyilkoltatása után (1610 maj. 14.) és anyjának gyámsága alá helyeztetett. De már 1614. nagykorunak nyilvánítottak és 1615. nőül vette Anna spanyol hercegnőt. Tényleg azonban haláláig állott mások befolyása alatt és önállóan sohasem kormányzott. 1624. Richelieu (l. o.) lett az első miniszter; ki a rábizott hatalmat korlátlan királyi hatalom alapítására s a nagyravágyó nemesség megalázására használta fel. La Rochelle bevételével (1628) megtörte az államban államot képező hugenottákat, az 1629-iki olasz hadjárattal megsemmisítette a Habsburg-család nagy befolyását Felső-Olaszországban. Hogy a Habsburg-ház nagy hatalmát megtörje, beleavatkozott a 30 éves háboruba (l. o.) és miután már a dán királlyal, Gusztáv Adolf svéd királlyal, Bethlen Gábor erdélyi fejedelemmel és a német fejedelmekkel is szövetkezett II. Ferdinánd császár ellen, 1635. zsoldba vette weimari Bernát hadait s felhasználva Bernát hirtelen bekövetkezett halálát, Elzászt magának tartotta meg. Szerencsésen harcolt még a spanyol Habsburgok ellen is, kiktől Roussillont foglalta el. Néhány hónappal nagy minisztere után L. is elhalt. Két fia közül az idősebb, mint XIV. Lajos követte őt a trónon; a fiatalabb, Fülöp orleansi herceg, megalapítója lett az Orleans-családnak. 1829. emlékszobrot emeltek L.-nak Párisban.

29. L. (XIV.), a Nagy (le Grand), francia király, XIII. L. és Anna királyné fia, szül. 1638 szept. 5., megh. 1715 szept. 1. Öt éves korában elvesztette atyját és ekkor az özvegy királyné és fenhéjázó kegyeltje, a népszerütlen Mazarin bibornok, Richelieu hatalmának és politikájának örököse, vezette a kormányt. A vesztfáli békekötés által ugyan Franciaország uralkodó állása Európában megszilárdult, mindamellett az adók miatt zúgolódó nép és a jogaiban sértett parlament elégületlen volt, és elvégre a főnemes családok soraiból alakult fronde (l. o.) emelte föl dacos fejét. Páris utcáin torlaszok emelkedtek és Mazarinnak és az udvarnak a kis L.-sal együtt futnia kellett, mely esemény kitörülhetetlen nyomot vésett L. emlékezetébe. Elvégre azonban a királypárti Turenne legyőzte az ellenzéki Condét és a Spanyolországgal szövetkezett feudális nemességnek 1653-ban meg kellett magát aláznia Mazarin előtt. Öt évvel később Spanyolország is békéért könyörgött. A pirenei béke értelmében Lajosnak nőül kellett venni Mária Teréziát, IV. Fülöp spanyol király leányát. Mig Mazarin élt, L. keveset törődött a kormányzás gondjaival és hézagos ismeretei sem serkentették ebbeli munkásságra, amiért a közvélemény sem tekintett nagy érdeklődéssel kormányzása elé. Annál nagyobb meglepetéssel fogadta tehát a világ L.-nak Mazarin halála után (1661) az államtanács tagjai előtt kereken kijelentett szándékát, hogy ezentul ő maga kiván uralkodni. 1661 márc. óta Franciaországban L. szava döntött. Korlátlan, abszolut király akart lenni s azzá lett. Hatalmáról oly mértékben meg volt győződve, hogy az ellenmondást fölségsértésnek vette, a sérelemnek árnyékát sem tűrte és a saját becsületét, nézeteit, sorsát, szóval saját személyét a legszorosabban az állammal azonosítván, hallani sem akart jogról, törvényekről, rendekről, kiváltságokról. L. nem volt ugyan nagy szellem és mégis a «Nagy» jelzőt vívta ki magának, főleg azáltal, hogy jól meg tudta válogatni tanácsadóit, kik közül Colbert (l. o.) az ország iparát és kereskedését felvirágoztatta, gondosan kidolgozott évi költségvetés alapján a nemzet pénzügyi erejét kifejleszté, Franciaországot gazdasági tekintetben a külföldtől lehetőleg függetlenítette és a polgári törvénykönyvet kidolgozta. Lyonne és Le Tellier a külügyet vezették, bár a döntő szó itt is L.-t illette. Louvois (l. o.) a hadsereget emelte a tökély oly fokára és oly magas létszámra, mely egymagában is elegendő volt, hogy rettegéssel töltse el a többi Európát. Condé, Turenne, Luxembourg, Vendôme, Catinat, Villars és más hadvezérek diadalról diadalra vezették a hadsereget, mig a tengereken a nagy hajóhad tette félelmetessé a Bourbonok liliomos címerét. Hat évvel trónralépése után. 1667., Spanyolországgal, illetve sógorával éreztette seregének fölényét. Igaz ok nélkül, hivatkozással az ugynevezett brabanti szokásjogra (l. Devolució-háboru), a spanyol Németalföldet követelte, noha neje eljegyzésekor a spanyol koronára való összes igényeiről lemondott volt. Miután Turenne Flandriát és Franche-Comtét néhány nap alatt hatalmába kerítette, a diadalittas franciák előnyomulása által a függetlenségében fenyegetett szabad Németalföld kormányzója, de Witt János, Angliával és Svédországgal hármas szövetséget kötött, mely elől L. boszusan meghátrált. Mindamellett az 1668. kötött aacheni béke értelmében Lille vára és több spanyol erősség a kezében maradt. IV. Károly lotaringiai herceget, Hollandia utolsó támaszát elkergette országából és csak most, 1672. indította meg roppant hadseregét a kis ellenfél országába. Biztos diadalának érzetében személyesen vette át a fővezényletet és Condé meg Turenne segélyével a hollandi tartományok felét 6 hét alatt csakugyan hatalmába kerítette. A hollandi népet e fergeteggel szemben oly rettegés fogta el, hogy kétségbeesésében Witt Jánost és öccsét felkoncolta és a még csak 22 éves Orániai Vilmost állította a hatalom élére, ki a végső veszély pillanatában megnyittatta a zsilipeket és viz alá temette az országot, amivel a táborozó franciákat visszavonulásra kényszerítette. 1673 tavaszán L. Mastricht városát vette ostrom alá, mig más hadai a trieri érsekség birtokait kifosztották és Elzászban 10 birodalmi város ormára tűzték ki a francia lobogót. A nemzetközi jog e durva megsértése a császárt és a német birodalmat, a brandenburgi választó-fejedelmet és Spanyolországot a hollandok karjaiba hajtotta és nagy európai koalició alakult a franciák félelmetes hegemoniája ellenében. De a franciák erősebbeknek mutatkoztak a koaliciónál. Ugyanakkor L. azonfelül, mint előbb a Wesselényi-összeesküvés tagjait, ugy most a magyar bujdosókat és Thökölyt izgatta, hogy Lipót király ellen megújítsák támadásaikat. Ekkor azonban váratlan fordulat állott be: a győztes Turenne Sassbachnal halálát lelte, a franciák szövetségeseit pedig, a Brandenburgba betört svédeket, Frigyes Vilmos választó-fejedelem Fehrbellinnél meglepte és országából kiszalasztotta. Hogy a svédek kudarcát némileg jóvátegye, 1676 elején L. személyesen jelent meg ismét Hollandiában és egész csomó várost kényszerített hódolatra. Luxembourg pedig ezalatt Breisgaut pusztította tűzzel-vassal és az orániai herceg fölött aratott győzelmet. Egyúttal a franciák a Saar, Mosel és a Rajna közötti vidéket Louvois parancsára és L. tudtával vadonná tették. Tengeren is nekik mosolygott a szerencse és még a hires Ruyternek is meg kellett hátrálni Du Quęsne sorhajói elől. L. meg lehetett tehát elégedve, de mert az angol parlament a vonakodó királyt, II. Károlyt szintén a L. ellenfeleihez való csatlakozásra kényszerítette: a francia király lassacskán a békére hajlott és ellenfeleit elszigetelvén, először is Nymwegenben Hollandiával kötött békét 1688., melynek értelmében L. 12 várost megtartott; azután Spanyolországgal békült ki, melytől az egész Franche-Comtét kapta. Következett immár a császárral, illetve a birodalommal való kibékülés, amelytől Breisgaut nyerte, Elzászban tett foglalásait pedig megtartotta. A teljesen elszigetelt Frigyes Vilmost a St. Germain en Laye-i békében arra kötelezte, hogy a svédektől visszafoglalt Pomerániát azoknak visszaadja. Ami pedig a magyar felkelőket illeti, azokat L. egyszerüen cserben hagyta. A nymwegeni béke jelzi L. hatalmának és uralkodói állásának magaslatát Európával szemben. El is volt tökélve, hogy diadalát kiaknázza, miben különösen Louvois tanácsával élt. A határszéli városokból Vauban várhálózatot készített, mely Franciaországot észak- és keletről hozzáférhetetlenné tette. Azután Breisach-, Metz-, Besançon- és Tournaiban visszacsatoló kamarákat (chambres des réunions) állított fel, melyeknek föladatul szabta, hogy találjanak ki valami jogcímet, melynek alapján L. külföldi városokkal nagyobbíthassa monárkiáját. E kamarák ki is sütötték, hogy valami 600 szomszéd város tartozott valamikor azokhoz a vidékekhez, amelyeket L. újabban elfoglalt volt. Ezeket a városokat L. hadizenet és kardcsapás nélkül ragadta el birtokosaiktól. A spanyoloktól elvette Luxemburgot, a német birodalomtól az áruló Fürstenberg püspök segélyével a Rajna kulcsát, Strassburgot (1681 szept.) stb. Ezekben az években a belügyi politika terén is mind ridegebb alakot öltött abszolutisztikus kormánya és ugyanakkor XI. Ince pápával is heves viszályba keveredett, melynek folyamában a gallikán egyhűz régi kiváltságainak megújítása céljából Párisba gyüjté a francia papságot, mely Bossuet elnöklete alatt a pápa hatalmának határt szabott. Ugyanakkor a jansenistáknak (l. Jansen) is pártját fogta, kikben szövetségesekre ismert a pápa elleni harcban. Nemsokára azonban kibékült a pápával, és a jansenistákat kezdé üldözőbe venni. 1685. pedig azt a nagy botlást követte el, hogy Louvois, második neje, Maintenon asszony és Lachaise gyóntató atyja nógatására a nantesi rendeletet vonta vissza, majd pedig a kard élével (dragonades) kisértette meg a hugenottákat áttérésre birni; midőn pedig ezek inkább ezrével külföldre menekültek, a kivándorlástól eltiltotta őket. Mindamellett v. 300 000 hugenotta elmenekült, kiknek távozása folytán különösen déli Franciaország ipara és gazdasága óriási kárt szenvedett. Még Vauban is kárhoztatta ez okból az üldözést, de L. Vauban könyvét elégettette, mire ez a nagyérdemü férfiu, csak ugy mint azelőtt Colbert, búbánatában elhalt. Nem sokkal utóbb a külügyi látóhatár is megint beborult. 1683. ugyan L. a pápa kérelmére Lipótnak némi segédhadat küldött Bécs fölmentésére, szintugy 1686. Budavár visszavívására, de azután 1688. L. hiu nagyravágyásának kielégítésére újabb háborut kezdett.

Hogy régi ellenfele, Orániai Vilmos, 1688. az elűzött II. Jakab helyett az angol trónra emelkedett és ezzel az Anglia és Hollandia közötti érdekszövetség befejezett ténnyé vált, nagyon bántotta Lajost, ki most az elűzött Jakabot udvarába fogadta és mindenképen támogatta s amellett pozicióját egy újabb hódítással sietett erősbíteni. Erre a pfalz-simmerni ág kihalta szolgáltatta neki az ürügyet, melynek birtokára Sarolta sógornője nevében igényt emelt. Hiába tiltakozott ez ellen maga a hercegnő is: a francia csapatok bevonultak a Pfalzba, melyet Louvois parancsára 1688-1689-ben teljesen vadonná tettek; a gyümölcsfákat kivagdalták, a lakosságot csapatonkint Franciaországba hajtották, és a speieri császári kriptát meggyalázták. Azután átkeltek a Rajnán és levegőbe robbantották a heidelbergai kastélyt, szóval igazi barbárok módjára viselkedtek. De éppen ez a vandalizmus merítette ki Európának türelmét és szövetségre késztette III. Vilmos angol királyt, Hollandiát, I. Lipót császárt, Spanyolországot és Szavóját (1688). Ezóta kétszeres elkeseredéssel folyt a küzdelem. Az elviselhetetlen pénz- és véradó végre arra birta L.-t, hogy a szövetségesekkel békét kössön. Ebben az 1697. Ryswick faluban kötött szerződésben előbbi foglalásairól (Strassburgot kivéve) lemondott és néhány spanyol-németalföldi helységgel elégedett meg, a gyülölt Vilmost pedig elismerte Nagy-Britannia királyának. A spanyol örökösödési háboruban (l. o. és Franciaország története) a hadsereg Höchstädt, Torino, Malplaquet és Ramilliesnél oly rettenetes vereségeket szenvedett és az ország annyira kimerült, hogy elvégre a gőgös Lajosnak békéért kellett könyörögnie. Váratlan halálesetek és az angol miniszterkrizis következtében ugyan mégis tűrhető békét nyert (utrecht-rastadti béke 1713-14), de a francia-spanyol koronák tervezett egyesítéséről, valamint az amerikai gyarmatok legnagyobb részéről le kellett mondania, a spanyol gyarmatok és melléktartományokból pedig egyet sem kapott. Maga az ország a roppant adóteher és az abszolutizmussal karöltve járó káros következmények alatt csakugyan görnyedt és jóléte teljesen alá volt ásva. Saját népe, mely egykor szinte bálványozta, utálattal tekintett reá, mint nyomorának okozójára, szövetségesei közül pedig különösen a magyaroknak volt okuk háládatlansággal és csalfasággal vádolni L.-t, mint ki a Rákóczi Ferenc felkeléskor mindaddig nem nyugodott, mig a rendeket az ónodi gyülésen a Habsburg-család letételére birta, de azután a felkelőket sorsukra hagyva, még a segélypénzeket is beszüntette. Később az emigránsok közül ugyan többet udvarába fogadott és magyar huszárezredeket is alkotott, de ezzel az országgal elkövetett hamisságot és az ónodi végzés következményeit nem tette jóvá.

Családi viszonyaira áttérve: még első neje Mária Terézia életében is költséges szeretőket tartott (La Valliére, Montespan, Fontanges), Mária Terézia halála után (1683) gyermekeinek nevelőjét, Scarron költő özvegyét, Maintenon asszonyt vette el titkon, aki őt szinlelt odaadással, ravaszsággal párosult tapintattal, utóbb pedig tettetett ájtatosságával le tudta bilincselni. Utolsó éveiben L.-t az a csapás érte, hogy első házasságából született hat gyermeke közül az egyedül életben maradt dauphin, Lajos is meghalt (1711 ápr. 11.); továbbá meghalt legidősebb unokája, Bourgogne herceg és ennek öccse Berry herceg. Igy Bourgogne herceg másodszülött fiában, a 2 éves Lajosban (XV. L.) pontosultak össze a király összes reményei. Montespan hercegnőtől született fiait (Maine herceget és a toulousei grófot) L. egyébiránt törvényes fiainak vallotta és megengedte, hogy magukat Bourbonoknak nevezhessék. Többi gyermekeiről is bőkezüen gondoskodott, de nem engedte megnekik, hogy a Bourbon névvel éljenek. Meg kell említeni, hogy L. udvara, különösen a fénykorban, középpontja vala a nemzeti szellemnek és gyülőhelye a nemességnek, mely versenyre kelt a király mosolyáért és ő érette tette tönkre ősi vagyonát. Költséges tündérpalotáit (Fontainebleau, Versailles, Trianon, Marly) Le Notre tervei szerint ültetett gyönyörü díszkertek vették körül. Építészei sorából Mansart, Lescot, Pérault és Delorme nevezendők, mig termeit Le Brun, Poussin és Claude Lorrain képei díszítették. L. korában élte az irodalom a «nagy tehetségek korát», de Corneille s Racine működésére L.-nak alig volt befolyása és ha Moliéret kegyeibe is fogadta, ennek őrizkednie kellett attól, hogy szeszélyes és hiu pártfogóját célzásaival valahogy meg ne sértse. Egy sereg udvari költő húzott ugyan tőle évdíjat, de ezek neveit ma már elfelejtették s a független gondolkozásu irók és tudósok közül a legtöbben: Boileau, Pascal, Lafontaine, La Bruyére, Malebranche, Bayle, Descartes, nem dicsekedhettek L. kegyével; ellenkezőleg: többen haragja elől Hollandiába s Angliába menekültek. A hires egyházi szónokok közül Fénelon hasonlóan kegyvesztessé lett; csak Bossuet tudta magát megalázás árán az udvarban fentartani. Ezek után világos, hogy az irodalom u. n. aranykora nem L. kegyének a kifolyása. De az tény, hogy a hatalmi lendület korában a rendkivül kifejlesztett francia nyelv a társalgás és a diplomácia szócsöve lett Európa legtöbb udvarában, ami viszont a francia irodalomnak nemzetközi sikert biztosított. L. elvégre az etiquette, az életmód, a ruhadivat terén mintakép gyanánt szolgált Európa számos fejedelmeinek, kik, sajnos, pazarlását és költséges szeszélyeit is törekedtek utánozni és ezzel a saját országaikat is tönkre tették.

30. L. (XV.), francia király, szül. Versaillesban 1710 febr. 15., megh. 1774 maj. 14. Atyja, Bourgogne hercege már 1712. meghalt, bátyja pedig ugyanabban az évben és igy a francia trón XIV. L. halála után ő reá volt szállandó, mint XIV. L. dédunokájára. Dédatyja halálakor (1715 szept. 1.) L. még csak 5 éves volt, amiért is XIV. L. végrendeletileg az államtanácsot és Fülöp orleansi herceget bizta meg a kormánnyal, utóbbit pedig a L. feletti gyámnoksággal. A kicsapongó életü Fülöp mint régens a kormányt romlott cinkostársára, Dubois abbéra bizta és jó ideig közösen verték el az állam pénzét; mikor pedig már torkig voltak, egy Law (l. o.) nevü skót pénzügynökre bizták a kimerült pénztár megtöltését. Law jegybank és gyarmatosítások alapításában látta a menekülés egyedüli módját; három év alatt azonban vállalatai sorra megbuktak, ő maga milliók átkától üldözve, külföldre szökött, sok ezer francia család pedig teljesen koldusbotra jutott. Ugyancsak a válság közepette halt meg Dubois és nemsokára Fülöp herceg is (1723). Ily viszonyok között és ily romlott udvari levegőben nőtt fel a fiatal L. A kormányzást Fülöp halála után Bourbon hercege vette át, a még csak 16 éves L.-t pedig nevelője, Fleury bibornok sürgetésére Lescinszka Máriával, az elűzött lengyel király, Lescinszky Szaniszló leányával jegyezték el, ki boldogságával fizette meg az elnyert koronát. Egy évvel később Fleury bibornok ragadta magához a kormányt és a takarékosság elvét irván zászlajára, üdvösen vezette az államhajót; de 1733. Lescinszky Szaniszló érdekében a lengyel örökösödési háboruba elegyedett, melynek befejezése után a bécsi békében (1738) Lescinszky Lotaringiát kapta, mely annak halála után Franciaországra volt szállandó. Fleury az osztrák örökösödési háboruba is bele vitte az országot (1740-1748), melynek folyamában azonban elhalt (1743). Most tehát L.-ra szállott a kormányzás terhe, csakhogy feladatának nem tudott és nem is akart megfelelni. A háboruban is csak azért vett részt, mert egyik szeretője, Chateauroux hercegnő, mint győztes vitézt kivánta látni. Éppen akkor a franciák Dettingennél szenvedtek volt nagy vereséget; L. tehát személyesen indult a táborba és előbb Elzászban, majd (1745) Németalföldön időzött, ahol a Fontenoy melletti küzdelemben vezényelt is. De mig Szász Móric Németalföldön babért font a francia zászlók körül, Olaszországban a sors az osztrákoknak kedvezett és az aacheni békekötésből Franciaország nem húzott semmiféle hasznot. A beállott békeidőt a jansenismus érdekében felszólaló parlamentek és a klerus közötti viszály zavarta meg, mellyel azonban a Pompadour asszony bájaitól elbűvölt L. nem igen törődött. 1756. új harci zaj járta be Európát; kitört a hét éves háboru, melyben L. a Mária Terézia, Kaunitz, illetve Choiseul és Bernis által megnyert Pompadour kedvéért szintén részt vett. A világ nagyokat bámult, midőn Franciaország, a Habsburg-család ellen táplált százados gyülöletét félre téve, s Ausztriával kezet fogva, Nagy Frigyest és szövetségesét, Angliát megtámadta. Ez mindenképen népszerütlen és szerencsétlen akció volt. Soha francia hadak szégyenteljesebb vereségeket nem szenvedtek, mint ebben a háboruban Rossbachnál, Krefeld- s Mindennél; a tengeren pedig a Quiberon, Québek és Belle-Isle mellett szenvedett kudarcok és Kanada, a nyugat-indiai szigetek és a kincses Élő-India elvesztése oly rettenetes csorbát ütöttek a francia hadi dicsőségen és nemzeti jóléten, melyet Franciaország nem tudott kiheverni. A párisi béke (1763 febr. 10.), mely Anglia kezébe juttatta a felsorolt gyarmatokat s szigeteket, a Bourbonok egykor oly hatalmas monárkiáját a bukás szélére sodorta. A párisi béke megkötése óta L. erejét és idejét jóformán az udvari örömök és szerelmi viszonyai kötötték le. Tűrte ugyan, hogy Choiseul a jezsuitákat 1764. Franciaországból elűzte, de egykedvüen nézte abszolutisztikus hajlamu miniszterei és a parlament között kitört alkotmányos és pénzügyi jellegü viszálykodást. 1770. elejtette a bigott Dubarry grófnő, új kedvesének és pártjának kedvéért a reformokat sürgető Choiseult és előbb Aigullonra, majd az erőszakos Maupeoura bizta a kormány gyeplőit. De mindezek a változások nem rázták fel L.-t bűnös tétlenségéből. Nem csoda, hogy Voltaire és az enciklopedisták ezt a rothadt ancien régimet vérig ostorozták és közelgő bukását hirdették; mögöttük pedig a kiéheztetett és kifosztott néptömeg leste a boszu idejét. L. az aggkor határáig folytatta kicsapongásait és egy ilyen dicstelen kaland alkalmával ráragadt himlő vitte őt sírba. A nemzet ekkor már annyira megutálta, hogy a párisiak temetése alkalmával gyalázó dalokat énekeltek és koporsója után köveket hajigáltak. Egyetlen fia már 1765 szept. 20., neje pedig már 1768 junius 24. halt meg. A trónon unokája XVI. L. követte.

31. L. (XVI.) Ágost, francia király, szül. Versaillesban 1754 aug. 23. mint L. dauphin és nejének Mária Jozefa szász hercegnőnek harmadik fia, lefejeztetett párisban 1793 jan. 21. Eleintén a Berry herceg címét viselte, bátyjai és atyja halála óta pedig a dauphin rangjára emelkedett. 1770 máj. 16. nőül vette Mária Antoinette-et, Mária Terézia királynőnk leányát, aki ugyan szépségével és vidám kedélyével le tudta bilincselni, de a királyi család körében és a fővárosban nem sok rokonszenvet ébresztett maga iránt. A menyegző napján rendezett ünnepélyek, illetőleg a tüzijáték alkalmával nagy szerencsétlenség történt, melynek több száz néző esett áldozatul. L. minden lehetőt megtett az áldozatok és családjaik érdekében. Midőn XV. Lajos (öregatyja) 1774 máj. 10. alattvalóinak örömére elhunyt, a trón és azzal az ancien régime átkos öröksége a jóindulatu, tiszta szándéku, de erélytelen és gyönge jellemü L.-ra szállott. Összehivta a parlamenteket, eltörlé a kínpadot és kinevezett több tisztakezü minisztert, kik a legkiáltóbb bajok orvoslásához fogtak. E reformkisérletek azonban részben az udvari körök, részben a kiváltságos osztályok ellentállásán megtörtek. Mindama szellemi és anyagi bajok közül, melyek Franciaországot a forradalom karjaiba hajtották, a pénzügyi helyzet okozta a legtöbb nehézséget. Turgot ugyan (1774 aug. óta) komolyan fogott hozzá e baj orvoslásához, de az érdekeit féltő nemesség és a takarékosság nyügétől irtózó királyné és udvara kieszközölték Turgot elbocsáttatását. Most Necker, majd Calonne és Loménie de Brienne s újra Necker vette át a pénzügyi tárcát, de alattuk a zavar annyira nőtt, hogy az ország csak az 1614 óta egybe nem hivott országos rendektől várta a megváltást és megmentést. L. ugyan udvarával együtt fázott a rendektől, de elvégre kénytelen volt 1788 aug. 8. őket egybehivni és tőlük segélyt kérni. 1789 máj. 5. nyitotta meg L. a nemzetgyülést, mely azután 1791 szept.-ig tanácskozott. A harmadik rend mindjárt az ülésszak kezdetén magához ragadta a vezérszerepet. Midőn Neckertől szabadulni óhajtott, Párisban jul. 14. felkelés tört ki, melynek folyamában a Bastille is az utcai nép hatalmába esett. Ennek hire annyira megijesztette L.-t, hogy Neckert visszahivta és az okt. 5. lezajlott újabb tüntetés után Versaillesből családjával Párisba költözött, 1790 jul. 14. pedig az alkotmányra megesküdött. Nyomban reá azonban a gyönge fejedelem az ellenkező végletbe esett és az udvari párt kivánsága szerint a rendek által a papság és a külföldre menekült emigráns nemesség ellen hozott törvényeket vonakodott aláirni. Midőn Mirabeau, az utolsó, ki talán megmenthette volna az alkotmányos monárkiát, meghalt: a szélső pártokkal szemben teljesen tehetetlen L. Fersen követ segélyével 1791., a jun. 20-21. közötti éjjel Párisból családjával a hollandi határ felé futott. Útközben azonban Varennesben Drouet jakobinuspárti postamester a királyi családot feltartóztatta, mire L.-nak a nemzetgyülés bizottságának felügyelete alatt és a felbőszült nép szitkaitól kisérve vissza kellett térnie Párisba. Itt a nemzetgyülés jun. 24. méltóságától felfüggesztette és mintegy felügyelet alá helyezte. Ez mindaddig tartott, mig L. hajlandónak nyilatkozott, az időközben teljesen elkészült (1792) alkotmányra megesküdni, amit azután szept. 14. meg is tett. Erre a nemzetgyülés visszahelyezte őt méltóságába. Egy hónappal később egybegyült a törvényhozó gyülés, melynek többsége a jakobinusok és a girondiak elvi ellenségei voltak a monárkiának és igy L. helyzete napról-napra szánandóbbá vált. Hasztalan alakított a gironde-pártból kabinetet; hasztalan izent annak kivánságára saját sógora, II. Lipót császár és magyar király és II. Frigyes Vilmos porosz királynak háborut: mindezzel ellenfeleit le nem fegyverezte. Az 1792 jun. 20-iki felkelés alkalmával a csőcselék a Tuileriákba rontott és L.-t személyesen fenyegette, mely gyalázattól csak a nemzetőrség megjelenése mentette meg. Aug. 20. megújulván a lázongás, a tömeg neki rohant a svájci testőröknek és ezeknek tetemein át a palotában termett, ugy hogy L. családjával a nemzetgyülés termébe menekült, mely azonban a felkelőkkel fogott kezet. L. jelenlétében indítványozá Vergniaud girondista, hogy L. felfüggesztessék és őrizet alá helyeztessék, mely indítványt a nemzetgyülés elfogadta. L.-t erre (aug. 18.) a Templebe zárták és családjától elkülönítették. A döntő szót azonban a törvényhozó gyülés az 1792 szept. 21-ikére egybehivott konventre bizta. A konvent először is a királyságot eltörülte és köztársaságot léptetett annak helyébe, nyomban reá pedig L.-t pörbe fogták. Arra nézve, mi történjék «Capet Lajossal» (amint ellenfelei hivták), a jakobinusok és a girondiak eleintén nem értettek egyet. Azok az azonnal való kivégzését követelték, ezek haboztak és a nép elé akarták vinni a dolgot. Végre a girondiak egy része is feláldozta L.-t, kit a konvent, a karzatokat megtöltő fegyveres tömeg ordításaira hallgatván, 1793 jan. 17. hazaárulás és zsarnokuralom címén 387 szavazattal 334 ellenében (távol volt vagy nem szavazott 28) halálra itélt. Január 19. a halálbüntetés azonnal való végrehajtását határozták el és jan. 21-én L., a vétkes ősök ártatlan unokája, lefejeztetett. Nyugodtan és megadással fogadta a halált. Tetemét előbb a St. Madelaine-temetőbe vitték, 1815-ben pedig, a restauráció után a st. denisi királyi sírboltba helyezték át. L. két gyermeket hagyott hátra: Lajost, a dauphint (l. L. XVII.) és az Angoulemi hercegnőt (l. o.). Özvegye, Mária Antoinette 1793 okt. 16. követte L.-t a vérpadra.

32. L. (XVII.), tulajdonképen Károly L., a kivégzett XVI. Lajosnak és Mária Antoinettenek fia, szül. Versaillesben 1785 márc. 27., megh. Párisban 1795 jun. 8. Mind másodszülött fiu előbb a Normandia hercege címet viselte, de bátyjának 1789. történt halála után ő lett a trónörökös (dauphin). Miután atyját (1793 jan. 21.) kivégezték, Vesztfáliában tartózkodó nagybátyja, a provencei gróf (később XVIII. Lajos), Franciaország királyának proklamálta, mire az európai hatalmak L.-t elismerték. Tényleg azonban sohasem érvényesíthette irényeit, mert anyjával és hugával a konvent parancsára előbb fogva volt, majd anyja karjaiból kiragadták és egy durva, műveletlen jakobinusnak, valami Simon nevü csizmadiának gondjaira bizták, kinek keze alatt a szerencsétlen gyermek testileg és szellemileg teljesen tönkre ment és már tiz éves korában elhalt. Beszélték, hogy megmérgezték, de a haláleset megvizsgálására kiküldött orvosi bizottság természetes halált konstatált. L. holttestét, miután oltatlan mésszel behintették, a Szt. Margit-plébánia köztemetőjébe helyezték el, minek következtében XVIII. Lajosnak unokaöccse földi maradványai föltalálására irányult kutatásai (1815) sikertelenek maradtak. Ama körülmény, hogy a L. halála utáni napon (1795 jun. 9.) a Páris és Fontainebleau közötti országúton egy hasonló koru fiut találtak, kiről az a hir kelt szárnyra, hogy XVI. Lajos fia, alkalmul szolgált arra, hogy később több Ál-Lajos lépjen föl, kik időnként trónöröklési igényeket támasztottak s a világ figyelmét magukra vonták. Első volt ezek közt bizonyos Hervagault János Mária, egy st. lôi szabónak a fia, ki már 14 éves korában elszökött a szülői háztól s bejárván az országot, magát XVI. L. fiának adta ki. I. Napoleon őt becsukatta; megh. 1812. a börtönben. A második Ál-L. Bruneau Mathurin volt, ki 1784. született Vezinsben, hol atyja facipőket készített. 1795 óta kalandos életet élt, végre 1803. mint csavargó elfogatott s a st. denisi börtönbe vitetett, honnan kiszabadulva Amerikába ment. Midőn viszatért, XVI. L. fiának adta ki magát; erre megint elfogták s Rouenban hét évi fogházra itélték. 1830., a juliusi forradalom után elhallgatott követeléseivel. A harmadik Ál-L., az u. n. richmonti herceg, v. saját nevén Hébert Henrik, Rouen vidékéről, ki 1828 körül lépett fel mint trónkövetelő. A juliusi forradalom után tiltakozott Lajos Fülöp trónralépése ellen s két kiáltványt adott ki, melyeken «Normandia hercegé»-nek nevezte magát. A kormány erre elfogatta a kalandort s 12 évi fegyházra itélte. Nyolc hónapi fogság után megszökött s párthiveinek segítségével Londonba menekült, hol 1845. meghalt. A legismeretesebb Ál-L. Naundorf Vilmos Károly, potsdami órás volt, kinek arcvonásai feltünően hasonlítottak a Bourbonokéihoz. Csak 1833. került Franciaországba, hol igényeivel a kamara elé lépett, de a kamara, valamint a törvényszék elutasította, minek következtében Angliába költözött s ott katonai találmányokkal foglalkozott. Megh. Delftben 1845 aug. 10. Gyermekei felvették a Bourbon nevet s id. fia 1851., majd 1874. a párisi törvényszék előtt pört indított Chambord gróf ellen, de sikertelenül. Az ifjabb Naundorf Bredában halt meg 1893 nov. Ugyanakkor Párisban egy Société d'études sur la question Louis XVII. nevü társulat alakult, mely Naundorf azonosságát iparkodott bebizonyítani. 1895 jun. 8. Naundorf Vilmos unokája, a hollandi hadsereg tisztje, ki magát Bourbon Lajosnak irja, manifesztumot bocsátott ki, melyben Franciaországhoz való jogát hangsúlyozza.

33. L. (XVIII.) Szaniszló Xavér (a royalisták Désirének nevezték), francia király, Lajos trónörökösnek és Mária Jozefa szász hercegnőnek negyedik fia, XVI. Lajos öccse, szül. Versaillesben 1755 nov. 17., megh. 1824 szept. 16. Mint kir. herceg a provencei gróf címet viselte és XVI. Lajos kormányra lépése után a «monsieur» címet kapta. A forradalom kitörésekor látszólag visszavonult a közügyektől, mindamellett részt vett ama cselszövényekben, melyek a nemzetgyülés kijátszását célozták. 1791 juniusában, közvetlenül a király szökési kisérlete után, titokban Brüsszelbe szökött és onnan tiltakozott a nemzetgyülés határozatai és az alkotmány ellen, minek folytán az alkotmányos gyülés 1792 jan. 16. trónöröklési jogától megfosztotta. Viszonzásképen L. mindenképen arra törekedett, hogy Frigyes Vilmos porosz királyt és II. Lipót császárt háborura birja. Az I. nagy koalició-háboru kitörése után testvérével, Artois gróffal, a prosoz hadseregbe lépett s 6000 emigráns élén saját hazája ellen harcolt. Midőn hirét vette XVI. Lajos kivégeztetésének, manifesztumot adott ki, melyben Lajos dauphint XVII. L. név alatt királlyá nyilvánította, önmagát regenssé s Artois grófot tábornokká nevezte ki, udvarát pedig Lillei gróf név alatt Veronába helyezte. A fogoly XVII. L. halála után (1795 jun. 8.) maga vette föl a királyi címet. 1796. Bonaparte fenyegetésére Veronát elhagyván, Svájcba és onnan Németországba költözött. 1799-ben I. Pál orosz cár meghivására Mitauban (Kurföld) telepedett le, hol néhány kiválóbb emigránssal udvart alakított s rövid megszakítással a tilsiti békéig tartózkodott. E békekötés folytán Svédországba, majd 1807. Angliába ment, hol Hartwell kastélyban a politikán kivül egyideig tudományokkal is foglalkozott; neje is ott halt meg. Midőn a szövetségesek Franciaországba nyomultak, 1814 febr. 1. proklamációt adott ki, melyben közbocsánatot hirdetett a franciáknak s megigérte, hogy a reformokat tiszteletben tartja. Napoleon letétele után átjött 1814 ápr. 26. a calaisi csatornán és Párisba sietett, ahol máj. 3. bevonulását tartotta, jun. 4. pedig kiadta a chartát. Ebben megigérte, hogy az alkotmány keretében, a két kamara közreműködésével és felelős minisztérium által fog kormányozni. De környezete, nevezetesen öccse, Artois gróf és nejének és a visszatérő nemeseknek boszuvágya éa kapzsisága nemsokára elfelejtették vele esküjét és megkezdődött a köztársaságiak, a bonapartisták és a protestánsok üldözése. Mihelyt Napoleon Elbáról való győzedelmes visszatéréséről értesült, magatartását megváltoztatva, újra fölesküdött az alkotmányra s szabadelvü proklamációkat bocsátott ki, majd családjával együtt Napoleon elől 1815. a márc. 20-iki éjjel Genfbe menekült. A waterlooi ütközet után, jun. 25. Cambraiben kiáltványt intézett a francia néphez, melyben az árulók kivételével megint közbocsánatot hirdetett és az alkotmány megtartására igéretet tett. Jul. 9. Wellington herceg védelme alatt bevonult Párisba s az új kabinetbe Talleyrand és Fouché mellé két bonapartista érzelmü minisztert is befogadott. Azonban a Fehér jakobinusok, a Pavillon Marsan és a Chambre introuvable (l. o.) vakbuzgó intézői megbuktatták az új mérsékletes kabinetet és ultraroyalista mederbe terelték L. kormányát. L. neje, Viktor Amadeus szárd király leánya, Lujza volt, kivel 1771. kelt egybe; gyermekei nem lévén, fivére, X. Károly követé a trónon.

34. L. (I.), az első hessen-darmstadti nagyherceg, szül. 1753., megh. 1830 ápr. 6. Előbb az orosz hadseregben szolgált és a törökök ellen is harcolt. Majd 1790. hazatért és átvette atyja halála után a kormányt. Eleintén X. Lajos tartományi gróf cím alatt uralkodott, a nagyhercegi címet csak 1806 aug. 14. vette fel, mint a rajnai szövetség tagja és I. Napoleon császár tudtával. A lipcsei csata után ő is elpártolt Napoleontól és a hesseni csapatok élén Franciaországba nyomult. A bécsi kongresszus határozata értlemében rajnai Hessent és Mainz városát kapta Vesztfáliáért, melyet Poroszországnak kellett átengednie. Ezóta ezt a címet viselte: «Grossherzog von Hessen und am Rhein». 1820-ban alkotmányt adott országának. Darmstadt székvárosa sokat köszön neki, többek között az udvari szinházat is. 1844. emlékszobrot állítottak neki Darmstadtban.

35. L. (II.), hessen-darmstadti nagyherceg, az előbbinek fia, szül. 1777., megh. 1848 jun. 16. Alig hogy 1830. a trónra lépett, máris viszályba keveredett a rendekkel, amiért ezek magán adósságait nem akarták kifizetni. Később meg alkotmányos viszály támadt. Az 1848-iki forradalom kitörésekor id. fiát, Lajost, kormányzó-társnak fogadta maga mellé és Gagernt, az ellenzék vezérét, nevezte ki miniszterré. Alig hogy ezeket az engedményeket kihirdették, L. meghalt.

36. L. (III.), hessen-darmstadti nagyherceg, az előbbinek fia, szül. 1806 junius 9., megh. 1877 jun. 13. Mint trónörökös a szabadelvüség hirében állott és nagy népszerüségnek örvendett. Dalwigk minisztersége alatt rálépett a reakció lejtőjére. 1866. a poroszok ellen foglalt állást s országát csakis az orosz császárral való rokonsága mentette meg a katasztrófától. Mint az észak-német szövetség tagjának, katonai egyezségre kellett lépnie Poroszországgal, 1871 óta pedig országa a német birodalomnak egyik részét teszi. 1868 óta morganatikus házasságban élt Hochstätten bárónővel. Gyermekei nem lévén, országát unokaöccse, IV. Lajos örökölte.

37. L. (IV.), hessen-darmstadti nagyherceg, az előbbinek unokaöccse, szül. 1837 szept. 12-én, megh. Darmstadtban 1892 márc. 13. 1862 jul. 1. nőül vette Victoria angol királynőnek Alice nevü leányát. L. részt vett az 1866-iki és az 1870-1871-iki hadjáratokban s különösen Gravelotte mellett és a Loire partjain vívott véres csatákban tünt ki. 1877 junius 13-án nagybátyját követte az uralkodásban. Szabadelvü uralkodó volt. Neje elhunyta után morganatikus házasságra lépett (1884) Kolemina aszonnyal, született Czapska grófnővel, kitől azonban az angol királynő és rokonainak sürgetésére néhány nap mulva elvált. A trónt fia, Ernő Lajos örökölte. L. leányai közül Victoria Lajos battenbergi hercegnek, Erzsébet Szergej orosz nagyhercegnek és Iréne Henrik porosz hercegnek a neje, mig Alice 1894. II. Miklós orosz cárhoz ment nőül.

38. L., hollandi király, l. Bonaparte (III. kötet, 480. oldal).

39. L., a Tarentói, nápolyi király, Tarentói Fülöp herceg másodszülött fia. Tagja volt annak a gyilkos bandának, mely Endre magyar herceget, Janka nápolyi királynő első férjét, 1345. A versában meggyilkolta, mire 1346. maga kelt össze az özveggyel. Midőn Nagy Lajos magyar király ezért boszu-hadjáratra kelt s Nápolyba ért, L. és neje 1348-ban Franciaországba szöktek, ahonnan Lajos király távozása után visszatértek Nápolyba, mire L. 1352. királynak koronáztatott. Erélyes módon uralkodott s nejének csekély befolyást engedett az ország ügyeire. 1356. hiu kisérletet tett Szicilia meghódítására. Gyermektelenül halt el 1362 május havában.

40. L., Anjou, nápolyi király, János francia király fia, szül. 1339., megh. Bariban 1384 szept. 21. Atyja 1360. kezesül adta az angoloknak; L.-nak azonban sikerült fogságából megszöknie, mire V. Károly francia király Languedoc helytartójává nevezte ki. Ebben az állásban kegyetlenségének adta jelét, az angolok ellen pedig változó szerencsével harcolt. V. Károly halála után (1380) kierőszakolta azt, hogy a kiskoru VI. Károly gyámjává és Franciaország kormányzójává tették. Csakhogy L. ezt az állást csakis kincsek gyüjtésére használta fel és az országot a bukás szélére juttatta. Ekkor történt, hogy I. Janka (l. o.) nápolyi királynő, ki Franciaország segítségére szorult Nagy Lajos magyar királlyal szemben, fiának fogadta és trónörökösnek nyilvánította L.-t. Ez erre zsoldosokat gyüjtött s 1381. Olaszországba nyomult, miután VII. Kelemen pápa őt megelőzőleg Avignonban nápolyi királlyá koronázta. 1382. bevonult Nápolyba, ahol időközben Durazzói Károly, Janka gyilkosa ragadta magához a hatalmat. Rettenetes harc után, mely azonban sikertelen maradt, meghalt. Halálos ágyán a nápolyi trónra való jogait legidősebb fiára hagyta.

41. L. (II.), nápolyi király, az előbbinek fia, szül. 1377 okt. 7., megh. Angersban 1417 szept. 29. Miután anyja, Blois Mária hiába törekedett a trónt fia számára elfoglalni, II. L. személyesen indult el sereggel Nápolyba (1390), miután VII. Kelemen pápa királlyá koronázta. Tiz évi hiu küzdelem után ellenfele, László király az ország elhagyására kényszerítette. 1412. azonban XXIII. János pápától támogatva, újabb kisérletet tett és legyőzte Lászlót Rocca Secca mellett, de nemsokára elhagyatva szövetségeseitől, visszatérni volt kénytelen Franciaországba.

42. L. (III.), az előbbinek fia, V. Márton pápa 1420. nápolyi törvényes trónörökösnek nyilvánította, mire II. Janka 1423. fiának fogadta és Calabria hercegévé tette, 1424. vonult be Nápolyba, csakhogy királyságának legnagyobb részét vetélytársának, Aragoniai V. Alfonznak kellett átengednie. Megh. Cosenza mellett 1434 nov. 24. A nápolyi trónra való jogát testvére, René lotaringiai herceg örökölte.

43. L., nassau-dillenburgi gróf, l. Nassau-Dillenburg.

44. L., a Német, a németek király (843-876), Jámbor Lajos fia, szül 804 körül, megh. Frankfurtban 876 aug. 28. Önálló német királyságot alapított a 817-iki első felosztáskor kapott Bajorországgal és a keleti tartományokkal. Az örökség többi részeért sokat harcolt Kopasz Károllyal szövetkezve testvére, I. Lothar ellen. A fontenoy melletti győzelem után (841) kierőszakolták Lothartól 843. a verduni felosztást, melyben L. a Rajna és Aar keleti partjain fekvő tartományokat kapta. 862. fia, Karlmann lázadását verte le, s azután Kopasz Károllyal keveredett harcba Lotaringia miatt, mely 870. Meersenben felosztott Francia- és Németország között. Kopasz Károly pedig 875. II. Lajos császár halála után kijátszotta L.-t, kinek legtöbb joga lett volna a császári koronához; az e miatti hadi készülődések közt érte L.-t a halál Frankfurtban. V. ö. Dümmler, Gesch. d. ostfränk. Reichs (Lipcse 1887-88).

45. L. (I.), római császár, l. Lajos (12).

46. L. (II.), római császár, l. Lajos (13).

47. L. (III.), római császár, l. Lajos (14).

48. L. (IV.), a Bajor, római-német császár, Lajos bajor herceg fia, szül. 1287., megh. 1347 okt. 11. Bécsben nevelkedett fel rokonaival, Albert osztrák herceg fiaival és atyja halála után (1294) bátyjával, Rudolffal osztozkodott Bajorország kormányzásában. VII. Henrik császár halála után, 1314 okt. 20. a luxemburgi párt négy szavazatával három ellenében német királlyá választatott. Ellenfele, a Habsburg-párt jelöltje, ifjukori barátja, Szép Frigyes osztrák herceg volt. Hosszas küzdelem után 1322 szept. 28. Mühldorfnál döntő ütközetre került a dolog, melyben L. a városok segítségével ellenfelének lovag-hadseregét ennek kun-magyar segédcsapataival együtt legyőzte és magát Frigyest is elfogta. De Frigyes testvére, Lipót herceg, VI. Károly francia király és annak eszköze, XXII. János pápa támogatása mellett tovább folytatta a küzdelmet és XXII. János pápa L.-t, mivel a szentszék engedélye nélkül a német királyi címet felvenni merészelte, kiátkozta és letette. Az átoknak nem volt ugyan nagyobb foganatja, de L. 1325. Frigyest mégis szabadon bocsátotta s midőn 1326. Lipót herceg halálával a belbéke Németországban helyre állott, egész erejével a pápa ellen fordult. 1327. Olaszországba indult, Milanóban olasz királynak koronáztatta magát, 1328. pedig Colonna bibornok Rómában császárrá koronázta, mire L. a pápával harcban álló minoriták támogatásával XXII. Jánost letette és a pápai székre V. Miklóst emelte. Csakhogy Olaszországban népszerüségét tapintatlan fellépése által hamar eljátszotta és pénze is elfogyván, 1329. kénytelen volt Németországba visszatérni. 1346. a választó-fejedelmek egy része VI. Kelemen pápa ösztönzésére L.-sal szemben János cseh király fiát, Károlyt léptette fel német királynak. A hozzá hű maradt városok támogatásával L. szerencsésen harcolt ellenfelével, de már 1347., medvevadászaton hirtelen elhalt.

49. L., olasz királyi herceg, I. Umberto olasz király unokaöccse és Abruzzo hercege (Duca d'Abruzzo), szül. Madridban 1873 jan. 29., Amedeo aostai herceg (szül. 1845 máj. 30., megh. 1890 jan. 18.) és Mária Leticia, Bonaparte hercegnő (szül. 1866 dec. 20.) házasságából. Katonai szolgálatba lépett s jelenleg sorhajózászlós az olasz kir. haditengerészetben.

50. L. József Antal, osztrák főherceg, II. Lipót császár és magyar király fia, szül. Firenzében 1784 dec. 13., megh. Bécsben 1864 dec. 21. Részt vett az 1809. francia háboruban, de miután Abensbergnél vereséget szenvedett, bátyja, I. Ferenc, a fővezénylettől megfosztotta. 1822. azonban a tüzérség főinspektorává tette. I. (V.) Ferdinánd alatt L. tagja volt a titkos állami tanácsnak, melyben Metternichen kivül még csak Károly Ferenc főhercegnek és Kolowrat grófnak volt helye. Ebben az állásban a merev abszolutizmusnak volt egyik főtámasza, mely okból a bécsi felkelők haragja 1848 márc. 13. első sorban ő ellene és Metternich ellen fordult. A forradalom leveretése után visszatért Bécsbe, de a politikai életben nem vett részt.

51. L. (III.), pfalzi választó-fejedelem (1410-1436), Ruprecht római király fia. Nagy része volt Zsigmond megválasztatásában, kihez szoros barátság fűzte, noha ez XXIII. János pápát támogatta, mig L. XII. Gergely hive volt. A konstanci zsinaton L. tanácsolta XII. Gergelynek, hogy mondjon le, s mint a király képviselője, kiváló szerepet játszott; a pápai tróntól megfosztott XXIII. Jánost fogva tartotta Heidelbergában, és Zsigmond megbizásából ő vezette Husz János megégettetését. Később azonban, politikai és pénzügyi okok miatt meglazult köztük a szövetség és L. csak lanyhán vett részt a huszita háboruban. Nagy érdemeket szerzett a heidelbergai egyetem fölvirágoztatása körül; a Palatina-könyvtár az ő magán könyvtárából fejlődött.

52. L. (IV.), pfalzi választó-fejedelem (1436-49), az előbbinek fia, csak 1442., nagykorusága után vette kezébe a kormányt. Nagy buzgalommal védte a baseli zsinatot, s az ott megválasztott V. Félix ellenpápát (előbb VIII. Amadeus, Szavója hercege), kinek lányát, Margaretát nőül birta. Elzászt védelmezve, az armagnacokat Illkirch mellett megverte.

53. L. (V.), pfalzi választó-fejedelem (1508-44), Frigyes választó-fejedelem fia, az egyházak vitás kérdéseiben közvetítő szerepet játszott, de azért az ortodox egyház hive maradt. Részt vett 1523. a Sickingen Ferenc elleni háboruban és 1525. a parasztlázadás leveretésében. Miután gyermektelenül halt el, utódja II. vagy Bölcs Frigyes lett.

54. L. (VI.), pfalzi választó-fejedelem (1576-1583), atyja halála után a már kálvinista Pfalzban lutheránus mozgalmat indított, s a politikában is atyjáétól eltérő irányban haladt. De halála után az ország ismét kálvinistává lett.

55. L. Frigyes, porosz herceg, többnyire L. Ferdinánd néven ismeretes, Nagy Frigyes testvérének, Ferdinánd hercegnek fia, szül. Friedrichsfeldében 1772 nov. 18., megh. a saalfeldi csatában 1806 okt. 10. A francia forradalmi hadjáratban a rajnai seregben harcolt s Mainz előtt rohammal bevette a zahlbachi sáncokat, miért vezérőrnaggyá lépett elő. 1796. Vesztfáliába rendelték, 1799. altábornagy lett, de már 1800. visszahivták, miután hamburgi tartózkodásai alatt gyakran érintkezett francia emigránsokkal. Ezután művészeti, zenei és katonai tanulmányokkal foglalkozott, s a háboru-párthoz csatlakozott, mely I. Napoleon ellen Ausztria és Poroszország szövetségében keresett oltalmat. A háboru kitörésekor, 1806. az előcsapatok vezényletével bizták meg, de alig nyomult előre, Saalfeld mellett okt. 10-én egész 8000 főnyi serege, s vele maga is elesett. Nővére, Radzivil hercegnő, 1823 okt. 10. a csatatéren emlékoszlopot állíttatott neki.

56. L. (I.) Fülöp Mária Ferdinando, portugál király, Szászország hercege, Ferdinánd királynak, Koburg hercegének és II. Mária da Gloria királynőnek fia, szül. 1838 okt. 31., megh. Cascaesben (Lisszabon mellett) 1889 okt. 19. Mint trónörökös Oporto hercege címet viselt, a tengerészetnél szolgált és V. Péter bátyjának halála után, 1861 nov. 11. lépett a trónra. 1862 okt. 6. vette nőül Mária Piát, Viktor Emánuel olasz királynak leányát, kitől két fia született: Károly, Portugália jelenlegi királya (1863 szept. 28-án) és Alfons herceg (1865 jul. 31-én).

57. L., az Ugró (lat. Ludovicus Saliens; ném. Ludwig der Springer), türingiai tartománygróf, I. Szakállas Lajosnak, a türingiai tartománygrófi család ősének fia, szül. 1042., s mint szerzetes halt meg 1123. Reinhardsbrunnban, az általa alapított kolostorban. 1075. részt vett a szászok felkelésében IV. Henrik ellen, amiért állítólag Giebichenstein várába zárták. A sziklavárból a monda szerint két évi fogság után egy merész ugrással szabadult ki. Mások a Saliens melléknevet a sali (frank) nemzetségtől származtatják, melyből L. származott, 1087. nőül vette Adelheidot, III. Frigyes pfalzgrófnak özvegyét, dacára annak, hogy többen e nőt III. Frigyes meggyilkoltatásával vádolták. 1112. újra csatlakozott a szász nagyok felkeléséhez, de már 1113. megadta magát, mire V. Henrik császár 1114. börtönbe záratta. Fiai utóbb Meisseni Henrik, a császárnak egyik elfogott vezére ellenében cserélték ki.

58. L. (II.), a Vaskezü, türingiai tartománygróf, szül. 1129 körül és megh. Freiburgban 1172. Országát 1140-1144-ig Hedwig anyjának gyámsága alatt, azóta pedig önállóan kormányozta. Neje Frigyes sváb hercegnek leánya, I. Frigyes császár sógornője volt. 1157. részt vett a lengyelek ellen, 1158. és 1164. pedig a Milano ellen intézett hadjáratban. 1168-ban Oroszlán Henriket támadta meg hadaival a császárnak parancsára.

59. L. (III.), a Szelid, türingiai tartománygróf, az előbbinek fia, 1172. követte atyját a trónon és megh. Ciprus szigetén 1190., a keresztes hadjáratból való hazatértében. Megszerezte a szász pfalzgrófságot és részt vett 1180. az Oroszlán Henrik ellen intézett hadjáratban, azonban Weissensee mellett maga is fogságba került, melyből csak 1181. szabadult ki. Fiai nem lévén, öccse Hermann követte a trónon.

60. L. (IV.), a Szent, türingiai tartománygróf, I. Hermann legidősebb fia, szül. 1200. és megh. Otrantóban 1227 szept. 11. Atyját 1216. követte az uralkodásban. Meisseni Detre őrgróf halála után Henrik unokaöccsének országát is kormányozta, amiért II. Frigyes császár Meissen, Lusácia és Pleissen vidékét adományozta neki. A belbéke érdekében több rablóvárat rombolt le. Megh. Otrantóban a keresztes hadjárat közben; tetemeit Reinhardsbrunnba szállították. Hű és jámbor életü hitvese magyar szt. Erzsébet (l. o.).

Lajos-arany

1828. vert badeni aranypénz; értéke 5 tallér á 100 krajcár, tehát 81/3 frt. Ugyanakkor kettős L.-at is vertek.

Lajos-csatorna

azon csatorna, mely a Dunát és a Majnát összekapcsolja, s 1836-45. épült, I. Lajos bajor király alatt, Pechmann építészeti tanácsos tervei szerint. Kelheimtől, a Dunától indul ki 340 m. magasságból a tenger szine fölött, s az Altmühl és Regnitz folyók vizeinek fölhasználásával ér a Majnába, 230 m. magasságban a tenger szine fölött. Az egészben 177,6 km. hosszu csatorna, mely a Fekete- és Északi-tengert összekötve, mint világkereskedelmi út volt tervezve, számos zsilipei és keskeny méretei miatt céljának nem felel meg, s a párhuzamosan vonuló vasútvonalak versenyét sem birja el. 1891 óta a bajor csatorna-egyesület élénk mozgalmat indított, hogy a L.-t átalakítva, eredeti céljaira alkalmassá tegye.

Lajos-dal

(Ludwigslied, Ludwigsleich), német történeti népdal 881-ből, mely III. Lajos frank királynak 881 aug. 3. a normannokon kivívott győzelmét felfrank nyelvjárásban, 2- és 3-soros versszakokban dicsőíti. Kézirata a st. amandsur-l'-elnoni apátságbó való; szerzője (Hucbald ?) pap volt, mit egyházi fölfogása is bizonyít. A dal félig történeti, félig vallásos költemény, ballada és himnusz keveréke. Első kiadását Schilter eszközölte (1696), legjobban adták ki Müllenhoff és Scherer (Denkmäler deutscher Poesie und Prosa, 3. kiad. 1892, 11. sz.); magyarra fordította és magyarázta Heinrich Gusztáv (Egyet. Philogiai Közlöny VIII. 1884, 476-81).

Lajos-érem

bajor érem a tudomány, művészet és ipar terén szerzett édemekért. Alapította II. Lajos király 1872 aug. 25-én. Az érem arany, előlapján a király képe megfelelő fölirattal. Hátlapján, ha ipar terén szerzett érdemekért adományoztatik: «Dem Verdienst» fölirat, a többi esetekben repülő géniusz, jobb kezében pálmaág, baljában koszoru. Szalagja világoskék, keskeny fehér és széles középcsíkkal, utóbbiban a bajor kék ruták.


Kezdőlap

˙