Liturgika

(gör.), a katolikus szertartásnak, vagyis a katolikus istentiszteletnek tudománya; avagy tudományos előadása Krisztus, az apostolok és az egyház által rendelt külső jeleknek és formáknak, melyek a nyilvános katolikus istentiszteletnél alkalmaztatnak. Feloszlik általános és részletesre; amaz oly elveket foglal magában, melyek az egész nyilvános isteni tiszteletet s az azzal kapcsolt szertartásokat közönségesen illetik; a részletes pedig oly szabályokat ad elő, melyek az isteni tiszteletnek csak egyes részéhez s az egyházi szertartások csak némelyikéhez tartoznak. A L. közvetlen forrásai az egyház szertartás könyvei; közvetett forrásai a szentirás, a szent atyák iratai, a régibb liturgiák, zsinati határozatok, pápai bullák és más rendeletek, az egyház gyakorlata s különösen a szertartások gyülekezetének határozatai. Sevillai Izidor volt az első, ki a isteni tisztelet legfontosabb részeinek rendezett leirását kiadá a VII. sz.-ban, a következő században már több L.-i mű látott napvilágot, megemlítendők e tekintetben Alkutin, Rabanus, Strabo, Damjani Péter. Újabban pedig Govantus, Catalanus, Bona, Mabillon; szellem és felfogás tekintetében kitünő: Stondemayer, Cateaubriand, Sailer, Schmid, Kössing. A magyarok közül: Tompa, Rácz, Pongrácz, Lonovics, Szulik, Dallos, Némethy, Pokorny, stb.

A hazai protestáns tudományos liturgikai irodalmat a következő művek képviselik: Károli Péter, Boni Pastoris optimus agendi, vivendique modus (1570); Medgyesi Pál, Doce nos orare quin et praedicare, azaz Imádkozásra és predikáció irástételre s annak megtanulására mesterséges táblák (Bártfa 1650). A gyakorlati teologia összes tudományait felölelő műveikben tárgyalják a liturgikát is: Marosvásárhelyi Gombási István, A Papi Szent Hivatal Gyakorlásáról való Trakta (Osterwald Frid. János után franciából fordított, Kolozsvár 1784); Zsanay Lajos sárospataki teologiai tanár, Paptan (Sárospatak 1847 és 1857). Önálló liturgikákat irtak a rendszeres tudomány kivánalmai szerint: Tóth Ferenc (Győr 1810); Tóth Mihály debreceni teologiai tanár, Egyházszertartástan alapvonalai (Debrecen 1873); Hörk József (Eperjes 1882); Csiky Lajos Egyházszertartástan (Debrecen 1829). A liturgikában tárgyaltatni szokott egyik liturgiai teendő, az imádság elméleti elveit és irása szabályait, mintegy monográfiaképen tárgyalják: Borosnyai Nagy Zsigmond, Az Igaz Keresztény Embernek Papi Tisztiről... A könyörgésnek tudományáról irt rövid trakta (Amsterdam 1736) és az újabb tudományos haladás szempontjából Csiky Lajos, Imádságtan (Debrecen 1886).

Liturgikon

(gör.), a görög egyház templomi könyve, mely a három szent liturgiát foglalja magában és pedig első helyen az előkészületet, azután Aranyszáju szt. János, majd Nagy szt. Vazul liturgiáját és végül szt. Gergely előszenteltek liturgiáját.

Lituus

(lat.), 1. az augurok görbe botja, melynek segítségével a madárjóslat alkalmából a világtájakat megjelölték. - 2. Katonai fúvó hangszer a római hadseregben, mely ismeretes volt görbe alakjáról és harsogó, magas hangjáról, élénken különbözvén a mélyhangu tubáétól. Akik fújták, liticines néven voltak ismeretesek.

Litvánia

(Litvia), l. Litvánok.

Litván nyelv és irodalom

az indogermán nyelvcsaládnak töredéke, legközelebb a szláv nyelvvel rokon s ezzel együtt a litu-szláv nyelvcsoportba tartozik. A L. a következő három rokon nyelvre oszlik:

1. A porosz (ó-porosz) nyelv, mely a XVII. sz.-ig teljesen kihalt; az Alsó-visztula (Thorntól lefelé) és a Niemen közt beszélték, s nyelvemlékeiből két káté (1545) s egy Enchiridion (1561) maradt fenn, melyeket Nesselmann (Die Sprache der alten Preussen an ihren Überresten erläutert, Berlin 1845) adott ki, meg egy német-porosz szótár a XV. sz. elejéről (Königsberg 1868). A porosz nyelv szókincsét is Nesselmann adta ki: Thesaurus linguae Prussicae (Berlin 1873).

2. A szorosabb értelemben vett litván nyelv, melyet a Polangentől Labiaun és Grodnón keresztül Dünaburgig húzott vonal meg Kurföld D-i határa által bezárt területen beszéltek. A nyelvnek több tájszólása volt, melyek közt a D-i volt a porosz-litvánok irodalmi nyelve. A L. mint irodalmi nyelv először csak a XVI. sz.-ban mutatkozik be, s a legrégibb könyv egy 1547-ből való káté. A L. tudományos ismertetését legjobban megirta Schleicher: Handbuch der Lit. Sprache (Prága 1856-57); legjobb szótárát Kurschat szerkesztette: Wörterbuch der Litauischen Sprache (Halle 1870-83); a régibb nyelvemlékeket újból kiadta Bezzenberger: Litauische und lettische Drucke des XVI. u. XVII. Jahrh. (Göttinga 1874-1884); ugyanő irta még: Beiträge zur Gesch. der Lit. Sprache (u. o. 1877) és Litauische Forschungen (u. o. 1882). A népies litván irodalom maradványai a következő művekben vannak összegyüjtve: Dainos od. lit. Volkslieder (Berlin 1843); Nesselmann, Lit. Volkslieder (u. o. 1853); Juszkiewiez, Lietuviskos dainos (Kazan 1880-82); u. az, Lietuviskos svotbines dainos (Petersburg 1883); Schleicher, Litauische Märchen, Sprichworte, Rätsel u. Lieder (Weimar 1857); Leskien és Brügmann, Litauische Volkslieder u. Märchen (Strassburg 1882). A litvánok egyetlen, említésre érdemes költője Donalitius Keresztély (l. o., Nagy Lexikon V. köt.) volt.

3. A lett nyelv (l. o.), mely a három nyelv közt a legifjabb s körülbelül oly viszonyban áll a litván nyelvhez, mint az olasz a latinhoz.

Litvánok

(lengy. Litwini, orosz Litovei), a lettekkel, régi poroszokkal és shmudokkal az indogermán nép, és nyelvcsalád u. n. balti vagy szláv-litván ágának egyik mellékágát, a litván ágat alkotják. Az összes litván törzsek lélek száma mintegy 3 millió, köztük 1,2 millió lett, és 0,7 millió shmud (többnyire a kovnói és szuvalki kormányzóságban), a maradék 1,1 millió a tulajdonképeni L. (legtöbbnyire a kovnói és vilnai kormányzóságban). Utóbbiak, kik különben igen összekeveredtek szomszédnépekkel, szőkék, erős testalkatuak, vallásosak, nagy mértékben babonásak és szivósan ragaszkodnak ősrégi pogány szokásaikhoz. Lakásaik szegényesek, tisztátalanok, a falak szentképekkel vannak tele aggatva. A L. nagyobbrészt a római katolikus vallás hivei, de a görög kat. vallásuak száma is szaporodik, mióta Miklós cár a görög nem egyesült vallást beszüntette Litvániában és a görög katolikussal egyesítette. Keleti-Poroszország északi részében (nevezetesen Heydekrug-Memel, Tilsit, Ragnit, Niederung, Pillkallen és Labiau kerületeiben) körülbelül 150 000 protestáns litván lakik.

Litvániát Kr. u. 850. óta lakják a L. A régi kor egész 1230-ig mitoszi. Addig a litván törzsek kisebb fejedelmek alatt éltek. Szigoruan elkülönzött kasztjaik voltak a papok, fejedelmek (porosz. Reiks v. Rekis, litv. Kningas, lett. Kungs), harcosok, birtokosok, szabad nép és jobbágyok. Irott törvényeik nem voltak. A legfőbb hatalom az első pap (Kriwe, Kriweito) kezében volt; a gyilkosságot és lopást igen szigoruan büntették. Főfoglalkozásuk a földmivelés és a svédekkel, szlávokkal való kereskedelem volt. Első nagyhercegükül Ringoldot említik (1230-35). Fia Meindoog megkereszteltette és királynak koronáztatta magát 1252. a rigai érsek által, átengedte a német lovagrendnek Samaitent és Schlaudent és halálának esetére egész birodalmát nekik igérte. 1261. azonban elpártolt a keresztény vallástól, a lovagrend egyik hadát a Durbe melletti véres ütközetben megsemmisítette és a pogány poroszokat lázadásra izgatta. A következő 20 év majdnem mindenikében betörtek a L. a lovagrend birtokaiban, mit a rend a maga részéről 1283 óta véresen megtorolt, anélkül azonban, hogy a L. betöréseit megakadályozni tudta volna. Gedimin (1315 óta) az Irpenj folyó mellett kivívott győzelem után (1321) meghódította déli Oroszország egy részét Kijevvel együtt, megalapította Vilna és Troki városát, a lengyel Vladiszlav szövetségében a lovagrend ellen küzdött, melyet János cseh király segitett és 1340. egy lovagrend várának ostrománál kapott halálos sebet. Utóda, Olgerd (1345-77), elragadta a ruténektől a Bug melléki Podlachiát (1366); ugyanazon időben a perekopi tatárokat felsőbbségének elismerésére kényszerítette, és Nagy-Novgorodot és Pskovot rábirta arra, hogy védnöksége alá hajoljanak. Kevésbbé szerencsések voltak azon harcai, melyeket testvére Keisztut támogatásával a lovagrend ellen viselt szakadatlanul; a két testvér Rudaunál 1370. teljesen megveretett, de Vilna meghódítása 1378., a lovagrendeknek még sem sikerült. 1386. Olgerd legifjabb fia. Jagelló (1377-1434) Krakóban megkereszteltette magát és a Vladiszlav nevet vette fel. Hedviggel, a lengyel korona örökösével való házasságával elnyerte akkor Lengyelországot, már 1392. azonban a L.-nak az általa meggyilkolt Keisztut fiában. Witowtban önálló nagyherceget kellett adnia. Ez a nagyherceg ismételten szövetséget kötött a lovagrenddel lengyelország ellen, de a lovagrendre végzetes 1410-iki tannenbergi ütközetben Jagelló oldalán harcolt. Mialatt Szmolenszk hercegség meghódítása Witowtnak 1404. sikerült, azalatt az arany horda ellen vezetett hadjáratával kudarcot vallott Vladiszlav, a Wolska mellett rettenetes vereséget szenvedett (1399). Eközben a L. nagy része a kat. vallásra tért. A Bug mellett levő Gorodljában 1413. tartott gyülés elhatározta, hogy a litván kat. nemesség egyesülve a lengyel nemességgel, a királyok és nagyhercegek választása, továbbá közös fontos ügyekről való tanácskozás céljából közös országgyüléssé alakuljanak. Witowt, ki a Lengyelországtól való függést gyülölte, hiába törekedett arra, hogy Zsigmond német császártól királyi címet kapjon, mert a lengyelek megakadályozták ezt. Witowt halála után Vladiszlav öccsét, Szvitrigailot nevezte ki litván nagyfejedelemnek, de ezt kiszorította Zsigmond, Witowtnak a litván bojárok által fejedelemmé választott öccse. Emezt 1435. a német lovagrend támogatta Litvániára és Lengyelországra való jogigényeiben, az utóbbi azonban a brzeszi békében 1436 jan. 1. megigérte, hogy nem elegyeik többé a litván ügyekbe. A kegyetlensége miatt gyülölt Zsigmondot megölte 1440. Czartoryski herceg, és III. Ulászló lengyel király öccse, Kázmér nyerte el Litvániát s 1444. a lengyel trónt is. A Litvániával egyesült orosz területeken a XVI. sz. elejéig rész-fejedelmek uralkodtak: Szmolenszk 1532. Moszkvához került. IV. Kázmér halála után (1492) a lengyelek második fiát, I. János Albrechtet választották királyukká, a L. azonban harmadik fiát, Sándort választották nagyfejedelmökké, aki 1501. lett lengyel király. Azóta Lengyelország és Litvánia egy fejedelem alatt maradt. A két országnak minden állami ügyben való teljes egyesítése az 1569-iki lublini országgyülésen történt. A délnyugat-oroszországi litván tartományok Lengyelországhoz kerültek. Mindkét országnak közös szenátusa és országgyülése volt Varsóban, de 1673 óta minden harmadik országgyülést Grodnóban kellett tartani. Lengyelország harmadik felosztásánál, 1795. Litvánia legnagyobb része Oroszországhoz került, mely belőle hat kormányzóságot alkotott: Vilna, Kovno, Grodno, Mohilov, Vitebszk, Minszk: a kisebbik rész a kovnogrodnói Memel vonalig Poroszországhoz került, de 1807. a varsói nagyhercegséggel egyesíttetett és 1814. mint a kongresszusi Lengyelország része szintén Oroszországnak jutott. Litvánia 1830. és 1863. részt vett az Oroszország elleni lengyel felkelésben (l. még Lengyelország). V. ö. Schlözer és Gebhardt, Geschichte von Lithauen (Halle 1785); Lelewel, Histoire de les Lithuanie (Páris 1861).

Litwos

Sienkiewicz (l. o.) lengyel iró álneve.

Liudger

l. Ludger.

Liudolf

sváb herceg, L. Ottó német császárnak első nejétől, Editha angol hercegnőtől fia, szül. 930., megh. 957 szept. 6. Hermann herceg leányával, Idával kötött házassága után atyjától a sváb hercegséget kapta s trónörökösnek nyilváníttatott. Midőn Ottó 951. Olaszországba indult, L. az elővéddel előre nyomult, de vereséget szenvedett, mi miatt atyja megpirongatta. Újabb viszályra szolgáltatott okot, hogy Ottó Adelhaid hercegnőt vette nőül, akitől L. befolyását és örökösödési jogait féltette. Midőn meggyőződött arról, hogy mostoha anyja Henrik bajor herceget (nagybátyját) pártolja, azonnal hozzá látott trónöröklési jogának biztosításához. E célból szövetkezett sógorával, Konrád herceggel s Mainzban arra kényszeríté atyját, hogy Henriket az udvartól eltávolítsa. Nemsokára azonban Ottó visszavonta igéretét s fiát Fitzlárban törvényszék elé állítá s engedetlensége miatt megfosztá hercegségétől. L. és Konrád eleintén Mainzban védelmezték magukat, majd 954. L. a bajor felkelők élére állott, de miután Ottó Svábföldre űzte, Türingiában meghódolt atyjának, ki 954. birtokait is visszaadta. 957. Olaszországban harcolt, két ízben győzött s Paviát is meghódította. Hamvai Mainzban vannak eltemetve. Egyetlen fia, Ottó, később sváb herceg lett. L. emlékezetét a német nép dalokban örökítette meg.

Liudprand

l. Liutprand.


Kezdőlap

˙