Logau

Frigyes báró, német költő, szül. Brockutban (Szilézia) 1604 jun., megh. Liegnitzben 1655 jul. 24. Odera-frankfurtban jogot végzett és Briegi IV. Lajos herceg szolgálatába állva, kormánytanácsossá lett. Ifjukorában Opitz akadémikus modorában retorikus és hideg szerelmi költeményeket irt; nemes és mélyen érző egyénisége azonban csak később, epigrammáiban nyilatkozott meg. Első epigrammáit: Zweyhundert teutscher Reimsprüche (1638); Salomon v. Golaw (nevének anagrammája) név alatt adta ki; a második gyüjtemény: Deutscher Sinngedichte dreitausend, 1654. A XVIII. sz.-ban feledésbe ment költő epigrammáinak a méltó elismerést csak Lessing kiadása szerezte meg, 1759.; újabban Eitner adta ki (1872). V. ö. Denker, Ein Beitrag zur litterarischen Würdigung Friedrichs von L. (1889).

Loge

(franc., ejtsd: lózs) a. m. páholy, egyik oldalán nyilt kabinet, nevezetesen szinházakban stb. Egymástól elválasztott és csak korlátolt számu ülőhelyre berendezett helyek. Portier-L., kapuspáholy, többnyire a lépcsőházban. Szabadkőművespáholy, l. Szabadkőművesség.

Logement

(franc., ejtsd: lózsman) a. m. lakás, szállás; a katonaságnál igy nevezik a várostromok alkalmával az ellenségtől elfoglalt elsáncolásokban, aknatölcsérekben stb. rögtönzött erődítéseket, melyekkel az elsáncolás birtokába jutott fél elért sikerét biztosítja s további előnyomulását támogatja.

Lógesztenye

és lógesztenyefélék (növ.)., l. Vadgesztenye és Vadgeszenyefélék.

Logger

l. Lugger.

Loggia

(ol., ejtsd: lodsa), egy, két vagy három oldalán nyilt csarnok, folyosó, melynek gerendás vagy boltozatos mennyezete oszlopokon v. pilléreken nyugszik. Firenzében a L. dei Lanzi (az őrség csarnoka), a XIV. sz. végén épült, s térséges voltánál, szép arányainál fogva a legnemesebb e fajta épitmény. Ugyanitt a L. del Bigallo, tulajdonkép előcsarnok, gazdag díszü és kecses építmény, de jóval csekélyebb az előbbinél, Rafael loggiái Rómában a Vatikánban a Damasus-udvart övező, Bramante által épített két emeletes épület második emeletének folyosója, melyet részben Rafael vázlatai nyomán tanítványai által festett falképek és groteszk díszítmények díszítenek. L. Arabeszk.

Loghem

(ejtsd: lóhem) Márton Gesinus Lambert, hollandi költő, szül. Lejdában 1849 ápr. 3., ahol előbb irodalmat, majd jogot tanult s aztán 1873-77. a goesi gimnáziumban tanárkodott. Ezután Amsterdamba költözött, hol eleinte tanár volt, majd ügyvédkezett; 1883 óta kizárólag az irodalommal foglalkozott. Fiore della Neve álnév alatt irt egy elbeszélő költeményt: Eene liefde in het Zuiden (Sneek 1881), mely kiváló tetszésre talált és számos kiadást ért. Ezután következő művei mind emelték költői hirnevét: Liana (u. o. 1882): Van een Sultane (u. o. 1884) és Walter (Amsterdam 1892). Mint prózairó regényével: Victor (u. o. 1888) és novellagyüjteményeivel: Blond en Blauw (Sneek 1888); Panaché (u. o. 1892) tünt fel.

Logier

(ejtsd: lozsié) János Bernát, németből angollá lett zenész, szül. Casselben 1777 febr. 9., megh. Dublinben 1846 jul. 27. Katonai zenekarban fuvolázott, majd orgonás lett Westportban; itt feltalálta a soká becsben tartott kiroplasztot, azaz kézvezetőt a zongoratanulók számára, s ami még jobban elterjedt: az osztálytanítást (több növendék együttes oktatása, egy teremben több zongorán). Első találmányát védelmezte irataiban: An Explanation and description of the royal patent chiroplast... (1816); The first companion tu the... chiroplast (1818). Zeneművei jelentéktelenek.

Logika

(a görögök logosz-tól), általában a gondolkodás elmélete; a gondolkodás azonban a lelki élet jelenségeihez tartozik, melyekkel általában a lélektan foglalkozik, e szerint a logika a lélektannak volna egyik része. Mégis külön, a lélektantól különböző és részben tőle független tudomány amaz alapténynél fogva, hogy mi magunk bizonyos kritikával kisérjük gondolkodásunk folyamatát és eredményeit, azaz igazaknak vagy nem igazaknak mondjuk gondolatait tehát bizonyos követeléseket támasztunk velük szemben, bizonyos törvényeket tartunk rájuk nézve illetékeseknek. A gondolkodásnak, mint lelki jelenségnek is megvannak a törvényei, azok, melyek szerint ezek a jelenségek végbemennek, keletkeznek, kapcsolódnak, változnak; ezek a gondolkodás természeti törvényei, melyeket a lélektan kutat; de az említett alaptény mutatja, hogy itt más törvények is vannak, melyek nem a tényleges lefolyást szabályozzák, hanem követeléseket támasztanak a tényleges lefolyással szemben; melyek nem azt fejezik ki, ami tényleg elménkben történik, hanem hogy bizonyos célok érdekében minek kellene vagy kelljen történnie. Ez utóbbiak nem természeti, hanem normativ törvények, mint a minők az erkölcsiek is, melyek cselekvésünknek szabnak bizonyos normákat. A lélektan a gondolkodás természeti törvényeit kutatja; de e mellett helyet követel magának a gondolkodás normativ törvényeinek tudománya, s ez a logika. A L. tehát foglalkozik ama normativ törvényekkel, melyek szerint gondolkodnunk kell, hogy gondolataink igazak legyenek; rövidebben a L. a gondolkodási igazság normativ törvényeinek tudománya. Ez a meghatározás megállapítja a L. feladatát, de egyszersmind megjelöli helyét és kapcsolatát a különböző tudományokkal. A L. e szerint nem a lélektannak egyik része; a L. is a gondolkodással foglalkozik, de egészen más szempontból. Másrészt azonban maga az a körülmény, hogy normativ törvényei is vannak a gondolkodásnak, ugyancsak lelki jelenség, melynek természeti eredetét vizsgálnunk kell, ugy hogy a L. külön tudomány, de a gondolkodáslélektani elemzését föltételezi, azon alapszik és különben is sok tekintetben hasznát veheti. Mielőtt a gondolkodás L.-ját vizsgáljuk, előbb ismernünk kell lélektanát. A gondolkodás normativ törvényeinek ténye másnemü kutatásokra is utal. Vizsgálnunk kell e normativ törvények értékét is. A normativ törvények tények; a normativ törvények értelme az, hogy amennyiben tényleges gondolkodásunk megfelel nekik, annyiban igaz; ezen igazságszerző erejük újabb vizsgálat tárgya, mellyel az ismerettan foglalkozik; ez kutatja, hogy a L. normativ törvényeinek alkalmazása mennyiben biztosítja a megismerés igazságát; a L. igy középhelyet foglal el a lélektan és ismerettan között; a lélektan szolgál neki alapul, ő meg az ismerettannak. Ebből kitünik egyszersmind, hogy a L. a filozofiának egyik része. A lélektan (l. o.), ha tekintjük, hogy természeti jelenségeket kutat (a lelki jelenségek is a természethez, e szót tágabb értelemben véve, tartoznak), a természettudományokhoz is sorolható; egyes tudomány, mind a többi; a filozofia nem egyes tudomány, hanem a tudományok, helyesebben a tudás egyetemes tudománya; de akkor a L. mint az a vizsgálat, mely a gondolkodás igazságszerző normáit kutatja, a filozófiának lényeges része.

Habár ez általános meghatározásokban a gondolkodók legnagyobb része egyetért, részleges alkalmazásukban sokfélekép eltérnek egymástól. Vannak, akik szigorúan ragaszkodnak ahhoz, hogy a L. csakis e normativ törvényekkel foglalkozzék, tekintet nélkül a lélektanra s ismerettanra. A lélektan segítségét azzal az argumentummal utasítják el, hogy bármilyen is gondolkodásunk tényleges lefolyása, ez éppenséggel nem érinti ama normák érvényességét; azok a normák magukban megállanak és demonstrativ módon kifejthetők. Az ismerettanhoz se legyen köze a L.-nak, ismét annál az oknál fogva, hogy a normativ törvények eredete s értéke nem lehet befolyással a normativ törvények mivoltára; a normativ törvények nem is biztosítják a gondolatok abszolut igazságát; amely gondolat megfelel nekik, az mint gondolat, formailag, helyes; hogy tartalmilag is helyes-e, nem a L. határozza meg. Ez a formális L. álláspontja, ahogy legpregnánsabb módon Kant és Herbart fejtették ki. Ezzel szemben áll az a felfogás, hogy a gondolkodás és lét valójában és velejében egy, ugy hogy a gondolkodás fejlődése egyszersmind a lété is, a gondolkodás kifejlése egyszersmind a valóság lényegének megismerése; ez a felfogás a L.-t azonosítja a metafizikával, ennek legfőbb képviselője Hegel, az ő L.-ja egyszersmind metafizika. E két felfogás közt áll az, melyet fent jeleztünk, amely hol azonosítja a L.-t az ismerettannal, hol igen benső kapcsolatokat létesít a kettő között. Ide tartoznak a legtöbb modern logikusok, Ueberweg, Wundt, Lotze, Benno Erdmann, Sigwart, Mill és mások.

A gondolkodás mivoltából következik a L. tudományának benső tagozása. A gondolkodás normáit, formáit abstrakt módon, általánosságban tekinthetjük; itt szóba jön főleg a fogalom, itélet s következtetés; ezt a részt szokás eleminek nevezni. Ettől különválasztható az a vizsgálat, mikép élünk, illetőleg éljünk ezekkel az általános formákkal, hogy a gondolkodás célját általában elérhessük. Ez a L. módszertani része. Ide számítanak olyan eljárásokat, minő a bizonyítás, osztályozás, meghatározás, elemzés, összetételezés, indukció, dedukció stb. Ha pedig tekintettel vagyunk arra a körülményre, hogy ezek az általános eljárásai az elmének és különböző tudományokban bizonyos meghatározott módon módosulnak, ugy hogy minden tudomány más-másképen él az általános módszerekkel, keletkezik a részletes módszertan, p. a matematika, a természettudományok, a szellemi tudományok külön módszertana.

A L. mint külön disciplina Aristoteles nagy eszének alkotása. Aristoteles nagy eszének alkotása. Aristoteles (l. o.) állapítja meg szigorubban a L.-i gondolkodás mivoltát s ő állítja össze rendszeresen formáit. Főleg a következtetés elméletét egészen új alkotásaként vezeti be a L.-ba. Utána főleg a stoikusok szereznek érdemeket a L. körül, s ők az elsők, akik a már Aristotelesben kifejezésre jutott kapcsolatot L. és ismerettan közt tovább fejlesztik. A középkorban Aristoteles L.-ját tanítják az iskolákban, sőt mennél formalisztikusabb lett a skolasztika iránya, annál nagyobb súlyt helyeztek épp a L.-ra, mig Aristoteles egyéb művei egy ideig egészen háttérbe szorulnak. A L. tovább fejlődésére nézve Bacon és Descartes föllépése korszakos. Mindkettő a szillogizmusnak a skolasztikához nyert egyeduralkodása ellen fordul és szinte egészen értéktelennek állítja. Bacon a szillogizmussal szemben az indukció fontosságára utal s ennek elméletét fontos gyakorlati és elvi fontosságu tételekkel gazdagítja. Mig Bacon inkább az empirikus kutatás példáiból indul, addig Descartes a matematikai gondolkodás elemzéséből jut új L.-i meghatározásokra és főleg az analitikai és szintetikai módszer fontosságait és sajátosságait emeli ki. A racionalizmus L.-jának Wolff, Leibniz tanítványa, adja meg azt a formát, mely a XVIII. sz.-ban közkeletü volt s Kantnak is induló pontul szolgált. Kant azt állítja ugyan, hogy a L. formális, s hogy ez a formális L. Aristoteles óta egy lépést se tett előre, nem is kellett tennie, mert hisz ez befejezett tudomány, mindazonáltal az övé az érdem, hogy az ismerettannak új alapra helyezésével a L. fejlődésének is nagy lökést adott. Az újabb L. minden haladása az ő tanításából indul. Kant után Hegel a L.-t a metafizikával olvasztja egybe, mig Herbart ismét a formális L.-hoz tér vissza, de metafizikájában az ismerettani problemákat sajátos és termékeny módon fejtegeti. Nálunk főleg a Herbart-féle szellemben készült német tankönyvek (Zimmermann, Drobisch, Lindner stb.) fordításban vagy átdolgozásban terjednek el; újabban Pauler Wundt irányát követi. A németek közt ma Trendelenburg, Lotze, Wundt, Sigwart, Bergmann, Erdmann B. művei újabb törekvések képviselői; az angoloknál John Stuart Mill (magyarra fordította Szász Béla, 3 köt., kiadta a m. t. akadémia), Whewell, Hamilton, Stanley, Jevons; a franciáknál Tissot, Duhamel, Delboeuf, Liard. - L. még Filozofia.

Logikai egymásután

Széchenyi szerette igy nevezni a reformok összefüggő sorozatát. V. ö. Horváth Mihály, Huszonöt év Magyarország történetéből (III. köt. 125. old.).


Kezdőlap

˙