Longmans, Green and Co.

londoni könyvkiadó cég, melyet 1726. Longman Tamás (született 1699., megh. 1797.) alapított. Az üzletet csak fiai, L. Tamás Norton (szül. 1771., megh. 1842). és L. Vilmos (megh. 1877) virágoztatták fel, akik 1862. társul fogadták Green Ellerby Vilmost is. E nevezetes könyvkiadó cég bocsátotta közre: Chambers Cyclopaediáját (1728, 2 köt., 1788-91. 5 köt.); Rees New Cyclopaediáját (45 köt., 1802-1819); továbbá Lardner Cabinet Cyclopaediáját (133 köt., 1829-46). Kiadta ezen felül Macaulay, Beaconsfield, John Stuart Mill, Tyndall, Watts stb. műveit.

Longobard jog

a longobard királyoknak törvényei (Edicta Regum Longobardorum), melyeknek egyik gyüjteménye a Lombarda (l. o.).

Longobardok

másként langobardok, germán néptörzs, mely a népvándorlás korában emelkedett nagyobb jelentőségre. A L. eredetileg a jütlandi félszigeten, később pedig Észak-Németország lapányain, Meckelnburg helyén és a lüneburgi mező tájain tanyáztak, ahol Bardangau és Bardanwik városa még ma is reájuk emlékeztet. A L. tulajdonképen Winnilis-nek nevezték magukat, a L.-féle elnevezésre hosszu szakálluk szolgáltatott okot, avagy talán fegyverük, a bárd (part, barte). A rómaiakkal Tiberius császár korában jöttek harcias érintkezésbe, Kr. u. 5 körül. Azután Marbodiusnak (l. o.), majd Arminiusnak (l. o.) hódoltak meg. A történet azután hosszu időn át mitsem jegyzett fel róluk, mignem a IV. sz.-ban ismeretlen okokból és sokszoros harcok között délfelé, a Duna-felé költözködtek, a rugiak földjére, honnan Odovakar Itáliába távozott volt; később pedig ugylátszik a Morvamezőre vonultak. Itt kemény harcokat vívtak a herulokkal, minek az lett az eredménye, hogy 505 körül a herulok szolgái lettek. Ebben az időben ismerkedtek meg a L. az ariánus vallással, mely közöttük is elterjedt. 512. Tato király felszabadítá a népet a herulok igája alól és a keletrómai birodalomba űzte a herulokat. Utóda Wacho is nagy tekintélynek örvendett. Audoin alatt a L. 546-ban Pannonia földjére vonultak, ahol két évvel később megkezdték az élet- és halálharcot a gepidák ellen, akiket végre Alboin király teljesen legyőzött, az elesett gepida király leányát pedig, Rozamundát, nejévé lenni kényszerítette. A gepidák ellen vívott harcokban az akkoriban a Tisza vidékére érkező avarok segítették a L.-t, és mig ezek Pannoniába fészkelték be magukat, az avarok a Dunától keletre telepedtek le. 568. v. 569. Alboin király Felső-Olaszországba nyomult népével, ahol a még ma is a L. nevét viselő Lombardia síkján új országot alapított és Paviát tette meg székhelyévé. A hódítás azonban csak hézagos volt, mert Felső- és Közép-Itália több vidéke és nevezetesebb városai (Mantova, Cremona, Padova, Genova) még sokáig dacoltak a durva hódítókkal. A belső egység hiánya eredendő hibája a L.-nak, és a dölyfös nagyok sehogyan sem akarták magukat alárendelni a király akaratának. Máskülönben is volt bajuk: sokféle népség jött velük Olaszországba, mint bolgárok, suevek, gepidák, szászok, alamannok, pannoniai törzsek stb. Most ezek is részt követeltek a hódításból és mert nem kaptak eleget, visszamentek hazájukba, avagy az ellenfélhez pártoltak át. Alboin megöletése után (573) Kleph következett a trónon, kit 575. ugyanaz a sors ért. Erre a 35 herceg 10 évig nem töltötte be a királyi széket, mely idő alatt a L., nemcsak Róma környékét és a bizánci császárok birtokait, hanem még a frankokat is megsarcolták. Elvégre azonban ismételten szenvedett vereségek egységre intették a zabolátlan népet és 585. Kleph fia, Authari (l. o.) elfoglalhatta atyja trónját (585-590). Legyőzte a bel- és külellenséget, nőül vette a katolikus hitü Theodelinda austráziai hercegnőt; a szerte-széjjel fekvő királyi birtokok élére pedig az u. n. gastaldokat állította, akik a hercegek hatalmát lassacskán megingatták és ellensúlyozták. Autharit Agilulf követte (590-615), ki az özvegy Theodelindát választotta nejének. I. Nagy Gergely pápa és Theodelinda sürgetésére Agilulf saját fiát, Adelbaldot megkereszteltette és a katolikus papságnak az elkobzott birtokokat visszaadta. Theodelinda pedig gyönyörü bazilikát emelt Monzában, amelyben későbbi századokban a vaskoronát, az olasz egység jelképét őrizték. 615-25-ig a katolikus Adelbald uralkodott, kit ariánus sógora, Ariowald, emezt pedig a hasonlóan ariánus hitü Rothari taszított le a trónról. Rothari (636-52) alatt a katolikus hit nemcsak a L., hanem a velük jött pannoni és noricumi törzsek sorában is egyre terjedt, Aribert óta pedig (652-63) mindvégig katolikus fejedelmek viselték a koronát. A királyokat 702-ig Theodelinda utódai közül választották, mely idő alatt csakis Grimoald, beneventi herceg tolakodott be a legitim fejedelmi család soraiba (662-71). Azonban pártoskodás, a hercegek engedetlensége és felkelései az ország belső megszilárdulását mindvégig meghiusították. Keveset használt, hogy Agilulf Padovát, Cremonát meg Mantovát, Rothari pedig a tusciai tengermelléket kényszertette hódolatra. A római műveltség és a latin nyelv napról-napra nagyobb befolyást gyakorolt a L.-ra, kik nemzeti jellegükből kivetkőztek, barbár nyelvüket szégyelték és törvényeiket, sőt még dalaikat is immár latin nyelven jegyezték fel. Ősi nyelvük maradványai gyanánt mindössze a törvényeikben, krónikáikban és okleveleikben elvétve előforduló germán szavak maradtak reánk. 702. kihalt Theodelinda családja és erre tiz évi zavar dúlta a L. országát, mignem az erélyes Liutprand (l. o.) magához ragadta a kormányt (712-744). Egész tevékenysége Olaszország meghodítására, elsősorban Róma város, Itália természetes fővárosának elfoglalására irányult. II. Gergely pápa felismerte a fenyegető veszélyt és több függetlenségre törő longobard herceggel, igy Benevent és Spoleto uraival is szövetkezett Liutprand ellen. A szerencse Liutprandnak kedvezett, ki hódolatra késztette a hercegeket, a pápával pedig fegyverszünetet kötött. III. Gergely pápa alatt megújult a versengés meg ellenségeskedés, oly annyira, hogy a boszus Luitprand végre Róma alá készült vonulni, mire a pápa Martell Károlyt hivta segélyül. Károly, kinek erejét a frankok országába betört arabok lekötötték, nem jött ugyan Itáliába, de mégis fegyverszünetre birta a harcfeleket, mely Zakariás pápa idején béke jellegét öltötte. Sőt Zakariásnak oly nagy befolyása volt Ratchis királyra (744-49), hogy ez a trónjáról önként lemondott és mint bűnbánó barát kolostorba vonult. Ratchis utóda, Aistulf (749-56) alatt azonban a szentszékkel való harc újra kitört és Aistulf nemcsak Ravenna falára tűzte ki lobogóját, hanem II. (III.) István pápától évi adót és fenhatóságának elismerését követelte. A görög keleti császártól hiába kért volna a pápa segélyt; igy hát ő is a frankok urához, Kis Pipin királyhoz fordult, kit 754. mint menekülő személyesen is felkeresett. Ez alkalommal Pipint és két fiát királyokká kente, Pipint pedig megkoronázta és a patricius nevével kedveskedett neki. A frank király viszont felismerte a pápával való szövetkezésnek nagy fontosságát és Quierzy kastélyban mint patricius és az egyház védnöke a pápai szék védelmezésére vállalkozott. Szavát rögtön be is váltotta. Alig hogy hirét vette, hogy Aistulf Rómát újra szorongatja, átsietett az Alpokon és a longobard királyt arra kényszerítette, hogy a foglalásairól mondjon le. Egyúttal a volt bizanci exarchatust és az adriai tengerparton öt várost adományozott II. (III.) István pápának. (L. Egyházi állam.) Aistulf törekvéseivel e szerint nem ért célt és utódára, Desideriusra (756-74) még kevésbbé mosolygott a szerencse. Már I. Pál pápával is keveredett viszályba, mely azután III. (IV.) István és még inkább I. Hadrián pápa alatt válságra juttatta a dolgot. Midőn Nagy Károly, a frankok királya, nejét, Desiderius leányát, atyjához visszaküldötte és Károly özvegy sógornője gyermekeivel is Desiderius udvarában keresett menedékhelyet: a boszus Desiderius azt követelte Hadrián pápától, hogy e gyermekeket frank királyoknak koronázza; mivel pedig a pápa ettől idegenkedett, Rómában ostrom alá fogta. Hadrián sürgős kérelmére Károly (773) átsietett az Alpokon, Desideriust Paviában megadásra kényszerítette és egy frank kolostorba záratta, a longobardok országának pedig véget vetett (774). Egyúttal felvette «a frankok és a longobardok királya» címet. A L. országának önállósága ily formán 206 évi fenmaradás után véget ért. A beneventi herceg ugyan még egyideig megőrizte függetlenségét, mignem a normannok ennek a hercegségnek is véget vetettek. Károly a L. országában megszüntette a hercegi méltóságot és hatalmat, frank grófokra bizta a meghódított népet és frank instituciókat léptetett a longobard törvény és közigazgatás helyébe.

Longomontanus

(valódi neve Severin Keresztély), dán csillagász, Tycho Brahe tanítványa, szül. Longbergben Lemvig mellett 1564 okt. 4., megh. Kopenhágában 1647 okt. 8. 1589-1600. Tycho legbizalmasabb segédje volt, azután rektor lett Viborgban (Jütland), végre pedig a matematika tanára a kopenhágai egyetemen. Egy nevezetes csillagászattani munkát írt Astronomia danica (Amsterdam 1622) címen.

Longos

görög szofista, valószinüleg a Kr. utáni IV. v. V. sz.-ban élt, egy pásztorregény: Poimenika (lat. Pastoralia) szerzője, melyben megragadó módon rajzolja Daphnis és Chloe szerelmét. Legjobb kiadása Herchertől, Scriptore erotici graeci (Lipcse 1858) c. vállalatában.

Longosz

egyike azon hosszu és keskeny félszigeteknek, amelyek a Kalkidikét alkotják a Hagion Orosz és Kasszandra-öblök közt. 50 km. hosszu; legmagasabb pontja 791 m., a Drepano-fokban végződik. Szikia a legnagyobb helysége.

Long primer

az angol könyvnyomdászok igy nevezik a garmond (l. o.) törzsü betüt.

Longton

(ejtsd: longtn), város Stafford (ettől 20 km.-nyire) angol grófságban, a Trent jobbpartja közelében, vasút mellett, (1891) 34 327 lak., szén- és vasércbányákkal; faience- és porcellángyártással.

Longueval

(ejtsd: longvál), 1. lüttichi (Belgium) születésű császári százados Lajos badeni őrgróf ezredében. Midőn Eperjesen szolgált, Dujardin ezredes kiséretében gyakran vendég volt II. Rákóczi Ferenc nagy-sárosi kastélyában. A fejedelem hamar megkedvelte a művelt fiatal embert, aki kitűnően beszélt franciául és látszólag mindig nagy rokonszenvet tanusított az elnyomott magyarok ügye iránt. Kegyeibe fogadta, utóbb bizalmasává is tette, noha L. a bécsi császári udvarnak, jobban mondva a jezsuiták bécsi rendházának kémkedő ügynöke volt. Rákóczi folyton közelében tartózkodó, végtelen ragaszkodást színlelő alattomos embert három éven át elhalmozta jótéteményeivel és lassankint beavatta titkosabb ügyeibe is. Midőn 1700. őszén L. ezredét Árva vmegyébe tették át, a százados szabadságoltatta magát, hogy Lüttichben lakó rokonait meglátogathassa. Útközben felkereste a Bécsben időző Rákóczit és fölajánlotta neki hűséges szolgálatait arra az esetre, havalami külföldi megbízást adna számára. II. Rákóczi Ferencet épp ez időben bíztatták XIV. Lajos bécsi követe, Villars és Konstantinápoly követe, Feriol, pénz- és fegyveres segély igéretével, szövetkezzék Franciaországgal és álljon a Habsburgokkal szemben a magyar felkelés élére. Rákóczi ebben az ügyben levelet írt XIV. Lajos királynak és külügyminiszterének, Barbesieuxnek (1700. nov. 1.), melynek tartalma a fejedelmet a bécsi udvar előtt csak fölötte kompromittálhatta. Mivel nem találhatott alkalmas egyént a leveleknek rendeltetésük helyére való szállítására, nagy örömmel fogadta a kedvelt L. ajánlkozását. Beavatta az egész titokba és számos utasítással ellátva, útnak indította. Az áruló L.-a leveleket előbb átadta megbízóinak, a jezsuitáknak, kik azonnal közölték a császári udvarral is. Csak ezután vitte Versaillesbe, a honnét 1701 elején tért vissza a francia király kéziratával és Barbesieux 1700 dec. 8. kelt bíztató levelével, melyben ez Rákóczi párthíveinek névsorát is kéri. L. ezt a választ ismét kezébe juttatta megbízóinak, aztán pedig megvitte Rákóczinak Nagysárosba. A gyanútlan fejedelem 1701 február 11. megírta levelét, melyben a pártfelek felsorolását a levél átadójára bízza. A bécsi kormány e levéllel is Rákóczi félrevezetésére, még Linzig bocsátotta L.-t, ahol előzetes megállapodás szerint elfogták. Ez esemény következménye Rákóczi elfogatása (1781 ápr. 18.), Bécs-Újhelyre vitele és állítólag felségsértő levele miatt törvénytelen bíróság elé állítása volt. L. szerepelt, mint vádló és egyetlen tanú, ki nem átallotta hamis esküvel is megpecsételni jótevője elleni vádját (melynek egyik pontja az volt, hogy Rákóczi, Szirmay Endre, Vay Ádám, László, Mihály, Okolicsányi Pál társaival - kiket L. soha nem látott - összeesküvői értekezletet tartott. A fejedelemnek a börtönből való szerencsés menekülése L. csúnya szereplésének végett vetett. V. ö. II. Rákóczi Ferenc (latinnyelvű) Önéletrajza (kiadja a magy. tud. akadémia tört. bizottsága, Budapest 1876). sz. g.

2. L. György Ágost, l. Buquoy.

3. L. Károly Bonaventura, l. Buquoy.

Longueville

(ejtsd: longvill), kis város Seine-Inférieure francia départementban. 14 km.-nyire Dieppetől, vasút mellett. Róla kapta nevét a L. hercegi család.


Kezdőlap

˙