Magyarok csillaga

Lugossy J. szerint egy csillagnak magyar népies elnevezése. V.ö. Ipolyi, Magy. Mythologia (482).

Magyarok eredete

Ama nagy népáradatnak, mely a Krisztus születése utáni első századokban Ázsiából Európába özönlött, a magyarság képezte utolsó hullámverését. A magyarokkal együtt, sőt még utánok is bizonyára jött néhány rokon törzs; de a történelem első sorban Pannoniának a magyarok által Árpád vezérlete alatt történt meghódítását jegyezte fel. A magyarok alkottak a Kárpátoktól övezett ország tarka-barka népelemeiből politikai nemzetet s a magyar elem az, mely politikai tekintetben mind e mai napig a vezérszerepet viszi. Hogy az eredetileg harcvágyó lovas nomád magyarok az alsó Volga vidékéről szakadtak ide, hogy korábbi tartózkodási helyük egy ideig a Kaspi-tó és a Fekete-tenger északi részén elterülő síkságon volt és hogy Arnulf bajor fejedelem meghivására rohanták meg Pannoniát, az körülbelül megállapított ténynek vehető. Hogy azonban az ural-altáji népcsaládnak melyik törzséhez, vagy ágáhooz tartoztak, azaz, hogy nemzeti mivoltuknak magva finn-ugor vagy pedig török-tatár eredetü-e, hogy egységes, vagy éppen kevert népként léptek-e föl a történelem szinpadán, hogy mily fejlődésen ment keresztül a magyarság, amig azá lett, ami ma, ezek mind oly kérdések, melyek még eddig végleges megoldást nem nyertek s igy nyelvészeti, antropologiai és történelmi vitatkozásoknak képezik alapját.

Hogy miért nem dereng itt még világosság és hogy a magyarság eredetének kérdése miért nincs legalább csak annyira is tisztázva, mint a többi európai népeké, az különböző és egészen sajátszerü okoknak tudandó be. Mindenek előtt teljesen hiányoznak oly megbízható történelmi adatok, melyek a mai magyarság keletkezése felől felvilágosíthatnának. A magyaroknak Árpád vezérlete alatt történt vándorlására vonatkozólag Konstantinus Porphyrogenitus, bizánci császárnak De administrandó Imperio címü művét tartják eddig a legjobb és egyedüli forrásnak. És valóban ez a könyv tartalmaz is sok oly adatot, amit az akkori viszonyokra s ama vidékek néprajzi állapotaira vonatkozó egyéb ismereteinkkel össze lehet egyeztetni. A biborban született fejedelem ugyanis azt mondja, hogy az úzoktól szorongatott besenyők megrohanták a magyarokat s nyugatra, azaz Szvatopluk szláv fejedelem birodalma felé való vándorlásra kényszerítették őket. Konstantinus 945 és 950 között keletkezett művében a magyarságnak törzsekre való oszlásáról, belső szervezetéről, életmódjáról, harcias tulajdonságairól, sőt vándorlásáról is elmond egyet-mást s a magyarokat épp ugy mint a többi bizánciak következetesen «turkok»-nak nevezi. Bölcs Leo (886-911) és Leo Grammaticus adatai mellett éppen Porobhyrogenitust tartják a magyarok eredetére vonatkozólag a főforrásnak, de ezen főkútforrás szigoru megitélése után kitünik, hogy Porphyrogenitus a magya adatait a már Pannoniában leteleoült idegen elemekkel összekeveredett s igy eredeti tipusából részben kivetközött magyaroktól szerezte. Általában, amit a bizánciak a magyarokra s a kelet-római birodalom északi határain akkoriban ide-oda hullámzó ural-altáji eredetü népekre vonatkozólag tudnak és elmondanak, az mind csak azt árulja el, hogy ama megvetett és lenézett barbárok nemzetiségi és társadalmi viszonyai felől a legszembetűnőbb tájékozatlanságban voltak és még ezenfelül elmosódó és hiányos adataik a másolók hanyagsága miatt egészen el vannak torzulva. Nem sokkal áll jobban a dolog a keleti, vagyis mohammedán kútfőkkel. Ibh Dasztának, vagy mint újabban nevezik, Ibn Rosztehnek a madsgarokra, helyesebben madsarokra, magyarokra vonatkozó tudósítása már nagyobb eredetiséget árul el, mert munkájában, mely Dsaihaninak most ismeretlen korábbi eredetü történelmi művére támaszkodik, a magyarokat még a Fekete-tenger északi partjain való tartózkodásuk ideje alatt irja le. Azonban az ő megjegyzései is oly rövidesek és futólagosak, hogy azokból e népnek tulajdonképen mivoltát bizony nem igen vagyunk képesek megitélni. Még rosszabbul állunk a későbbi keleti irókkal, jobban mondva másolókkal, azonban a legrosszabbak, azaz legkevésbbé hasznavehetők a magyarországi krónikáknak a magyarok őstörténetére vonatkozó tudósításai. Ezeknek legrégebbike a XIII. sz. második feléből való s közülük általában leginkább Anonymusnak, Béla király Névtelen jegyzőjének és Kézai mesternek krónikája magaslik ki. Ez a kettő, valamint az u.n. Chronica Marci és a Thurócié elég értékes adatot tartalmazhatnak a saját koruk történetére és eseményeire vonatkozólag; de a magyarság eredetéről, faji hovátartozandóságáról, napkeletről Pannoniába való vándorlásáról s a honfoglalásról csak gyerekes meséket és regéket mondanak s hisztorikus értékre számot egyáltalában nem tarthatnak. Nyugaton akkoriban általában nagyon keveset tudtak a keletről, s amit tudtak, az is hiányos és zürzavaros volt; igy az uralaltáji népek, melyek egyes töredékei csak újabb időben léptek előtérbe, akkor még ismeretlenebbekül tünhettek fel és mindaz, amit ama sötét korban törökökről, tatárokról, ugorokról és mongolokról beszéltek, csak mesés hireken alapszik s olyan adatokra támaszkodik, melyeken a tudatlan középkor vad fanatizmusának befolyása kirivóan szembetünik.

Ilyenformán a magyarok őstörténelmének és eredetének kutatásánál történelmi adatokra csak nagyon csekély mértékben, v. egyáltalában nem is támaszkodhatunk. Az etnologiának tehát más eszközökhöz kell nyulnia és első sorban a mai magyarságnak ama jellemző vonásait kell felkutatnia, amelyek alapján a multra is lehet következtetni s amelyekből körülbelül összeállítható ama testi és szellemi kép, melyben a magyarok Pannoniában, vagyis Európa keleti vidékein megjelentek ily jellemző vonások alatt értendők: 1. nyelvi, 2. fizikai, vagyis antropologiai sajátságok, 3. a néplélektan körébe vágó momentumok.

Nyelvi sajátságok még nem bizonyitják megdönthetetlenül valamely népnek faji hovátartozandóságát, mert a népek a nyelvcserének is alá vannak vetve, sőt azt mondhatná az ember, hogy kevés nép van, mely ezer éven át egy és ugyanazon nyelvet beszélte, míg ellenben számos oly népet ismerünk, mely nyelvét egy egészen idegennek cserélte föl. E szó: «nyelvében él a nemzet» teljesen jogosult a mi korunk viszonyai között, de a távol multban a nyelvi momentumok csak a fejlődés egyes mozzanatainak tanuságaiul vagy csak határkövekül szolgálhatnak az idegen nemzetiségü szomszédos területen. Szókincs és alaktan tekintetében egységes nyelvnél ez az eszköz jelentékeny szolgálatokat tehet, de egészen másképen alakul a kérdés ott, ahol oly kevert nyelvvel van dolgunk, mint a magyar. A magyar nyelv ugyanis egy török és egy az ugor csoporthoz tartozó, de közelebbről nem ismert nyelvjárásnak intenziv keveredéséből alakult, oly keveredésből, mely nemcsak a szókincsre, hanem még az alaktanra is nagy befolyással volt, aminek folytán akár a finn-ugor, akár a török-tatár csoportba való határozott besorozása elejétől fogva meg van nehezítve. Mig a magyar nyelv alaktana tulnyomólag, bár nem kizárólagosan, ugor jelleget mutat, addig szókincsének tulnyomó részéhez a török-tatár nyelvjárásokban találunk analogiát és pedig főleg a keleti, tehát régebbi török nyelvterületen, mely körülmény éppen világosan bizonyítja, hogy a török nyelvi elemek már régen, a történet előtti korban, csatlakoztak ama ugor nyelvjáráshoz és hogy ezek szerint a nyelvösszeolvadás nagyon régi eredetü. E nyelvkeveredésnek termszete és mibenléte is egészen elüt attól, amit másfelé tapasztalunk. Más kevert nyelvekben a primitiv fogalmak nevei az alapnyelvből valók s kölcsönvétel csak a kultura előrehaladtával történik. A magyarral másként áll a dolog, mint éppen a következő szójegyzék mutatja.

a) A testrészek nevei:

[ÁBRA]

Az a nyelv, mely már a legelemibb fogalmak neveiben oly nagy kevertséget mutat, mint a felhozott példákból kitünik, nem szolgálhat biztos útmutatóul az etnologiai kutatások terén. A nyelvnek kevert jellege itt egészen sajátságos úton-módon végbement etnikus keveredésre vall. Az alapvető elemnek kifürkészése ennek folytán soha sem lehet egyéb szuppoziciónál.

A mai magyar lakosságnak csupán lelki és szellemi tulajdonságaiban ismerhető fel az összetartozás köteléke, mely mindenekelőtt az ősöknek ázsiai, jobban mondva, harcias nomád szellemére vezethető vissza. Másodszor pedig éppen ebből itélhető meg a népkeveredésnek minőségi és mennyiségi foka; harmadszor kitünik ebből a Volga partjairól a Duna vidékére való költözködés idejében történt érintkezés idegen népelemekkel; negyedszer: ennek alapján láthatjuk, hogy a szlávok és germánok mily befolyást gyakoroltak a magyarokra Pannoniában történt letelepedésük után. A müvelődési szók ennek folytán legbiztosabb világot vethetnek a magyarság eredetének és őstörténetének kérdéseire és ha megengedjük, hogy a magyar nyelv az emberi élet legelső fogalmainak jelölésére tulnyomó részben ugor eredetű szavakat használ, mint előbb is megjegyeztük, ugy be kell ismernünk azt is, hogy a magyarságnak későbbi fejlődése és művelődése határozottan török-tatár jellegü.

[ÁBRA] L. táblázat 1.

[ÁBRA] L. táblázat 2.

Mindent összetéve, a kulturszavak tanusága alapján arra a meggyőződésre jutunk, hogy a magyarság nemzeti léte török és ugor elemek összeolvadásával veszi kezdetét, további fejlődésére azonban török, illetőleg harcias nomád társadalom volt elhatározó befolyással. Ama néptöredékek, melyek egykor hunnok, avarok és hungarok néven voltak ismeretesek, a X. sz. folyamán nemzeti és politikai elnevezésül a «magyar» nevet vették fel, mig ezek nyelvi tekintetben lassanként beleolvadtak a Pannoniában talált szövetségesek és alattvalók tömegébe. Más népek történetében is akadunk hasonló példákra. A mai franciák eredetileg gallok, rómaiak, nyugati tótok stb. összekeveredéséből származtak. Ezt a vegyülék népet hódították meg az V. sz.-ban a germáneredetü frankok és miután ezek az uralmuk alatt egyesített népre a saját nemzeti nevüket átruházták, maguk népfaji és nyelvi tekintetben eltüntek alattvalóik tulnyomó többségében. Igy jártak a török-tatár eredetü bolgárok, akik a VII. sz.-ban a Volga vidékéről Moesiába rontottak, az ott talált szláv lakosságot leigázták, nyelvi tekintetben maguk is szlávokká lettek, de etnikus nevüket a szlávokkal is elfogadtatták. Ami a magyaroknak Pannoniában sikerült, azt megtették a normannok is Sziciliában, a varägek déli Oroszországban, özbégek Közép-Ázsiában és más jó szerencsével harcoló hódítók egyéb vidékeken, a különbség csak az, hogy némelyek a tőlük leigázott nép többségében nyomtalanul eltüntek, mig más szerencsésebb körülmények közé jutott hódítók megmenthették nemzeti nevüket s azt diadalzászlóként századokon át fentarthatták.

Azonban nagy és nehéz kérdés, hogy a magyaroknál miként ment végbe ez a fejlődés, és hogy miféle bizonyítékokat lehet felhozni erre vonatkozó nézetünk mellett. Miután a magyar nyelvnek kevert volta kétségtelenül be van bizonyítva s ennek természetes folyamányaként faji vegyülést is kell felvennünk, első sorban az a kérdés merül fel, hgy hol és mikor történt eza keveredés: már Ázsiában-e, vagy csupán később Pannoniában ment-e végbe. Ez az a sarkalatos tétel, amely körül a magyar nép őstörténetének kérdése megfordul, mely mindeddig nem részesült kellő figyelemben, s mely ennek folytán a legsajátságosabb tévedésekre szolgáltatott okot. Porphyrogenitusnak egy a magyarok s a velük rokon kabarok között Lebediában véghezment nyelvcserére vonatkozó futólagos megjegyzése, ami alatt tulajdonképen két török nyelvjárás egyesülését kell értenünk, a zavart még csak öregbítette. A görög irónak ez a megjegyzése a legjobb esetben is csak két dialektus közt végbement cserére vonatkozhatik, miután három évi érintkezés a törökül beszélő magyarok és kabarok nyelve közt lévő nyelvjárási különbségeket eltüntette, ami egy ugor és egy török nyelvjárás között sehogy sem lett volna lehetséges. Két teljesen különböző nyelv között csakis abban az esetben és ott történhetik meg a csere vagy everedés, ahol ama népek állandóan letelepedve hosszu időn át együtt élnek és érintkeznek egymással. Csakis békés együttélés folytán lehet a vallás, az erkölcsök és szokások befolyásának oly mélyen járó hatása s csakis ez által mehetnek végbe ama változások, melyeket a föld különböző pontjain kizárólag földmiveléssel és iparral foglalkozó társadalmaknál tapasztalunk. Nomád társadalom ilyen természetü befolyásoknak nem nyit utat. Tova gördülő köre nem tapad moh soha s a folyton barangoló és szigoruan konzervativ törekvésü nomádok nem igen hajlandók idegen erkölcsöknek, még kevésbbé idegen nyelvek fölvételére. Kevert nyelvet beszélő nomád nép sohasem volt Ázsiában s egyáltalában nem tételezhető fel, hogy egy harcias kalandra vágyó nomád nép az ősidőktől fogva békés hajlandóságuaknak ismert s rája nézve egészen idegen ugoroknak valamelyik törzsével oly intenzive összeolvadott volna, mint azt a mai magyar nyelv mutatja.

Ha a nyelvi és faji keveredés csakis letelepült állapotban való hosszas és békés együttélés eredményeként fogható fel, ugy másfelől nem szabad szem előtt téveszteni, hogy egy szántóvető és békés kulturának élő nép nem igen hajlandó megszokott s az ééghajlat és talaj sajátságai folytán neki kedvessé váltotthonát elhagyni s harci kalandokba rohanva hódításokra indulni. Azok, kik hajdan harcias betörésekkel idegen területen új hazát állandó lakhelyet alapítottak, legtöbbnyire nomádok voltak, kik nyájaiktól és hozzátartozandóiktól bizonyos távolságban követve, a mivelt vidékek letelepült lakosságára rohantak s azokat leigázva, felettük karhatalommal uralkodtak. Minthogy pedig a magyarság az egykoru kútfők leirása szerint, határozottan nomád szervezetü lovas nép volt, az a feltevés, hogy korábban állandóan letelepülve élt s közte és egy idegen ajku ugor néptörzs között nyelvi keveredés ment vcégbe, elveszíti minden alapját. A faji és nyelvi keveredés ennek folytán csak mai hazájának elfoglalása után, tehát csak akkor mehetett végbe, midőn a magyarság már Pannoniában tletelepült. Ami most már ennek a processzusnak időbli viszonyait illeti, a tarka-barka nyelvanyagnak pontos átvizsgálása után kitünik, hogy a török elemek nem ama törökségtől erednek, melyet már a IX. sz.-ban nyugati törökágnak ismerünk, hanem a sokkal nagyobb számu keleti törökségnek, valamelyik törzsétől származnak, minthogy pedig a törököknek nyugati és keleti ágra való oszlása csak a VII. sz. után ment végbe, a török elemek csakis ezen idő alatt, vagy még korábban kerülhettek a magyar nyelvbe. Ez volt az u.n. hunn-avar korszak, amely alatt az ural-altáji népek árjai szakadatlanul hullámzottak a Kaspi-tó és a Fekete-tenger északi vidékeiről Pannonia sikságai felé, s létrejött ama népelegyedés, melyet ma a magyarokban látunk, a magyarokban, kik mint harcias népelem nemcsak a Duna és a Tisza között, hanem még a régi Dáciában, sőt részben a mai Romániában is uralkodtak az ottani szlávok fölött. Ezen feltevés mellett szólnak a magyar nyelv szláv elemei is, melyek tudvalevőleg az ó-szlovénből, a legrégibb szláv bibliafordítás nyelvéből valók, oly szláv nyelvjárásból, mely már jó idővel Árpád fellépése előtt el volt terjedve az országban, s melyet a IX. sz. közepe táján E-ról beözönlő szlávság kiszorított. Lehetséges az is, hogy ama népkeveredés, legalább kezdetében, már a hunnok előtti időszakban indult meg; minthogy Pannonia rónáin már jóval a római hódítások előtt alkalmasint az ural-altáji néptörzsek barangoltak. De itt már oly vastag sötétség uralkodik, hogy erre vonatkozólag nem tanácsos hipotéziseket felállítani.

Ha a magyarok eredetéről van szó, akkor a magyar nyelvnek s a mai magyar nemzetnek történetét szigoruan el kell választani egymástól. A nyelv az Árpád előtti kornak alkotása, mig a magyar nemzet maga csak az említett vezérnek megjelenése után, a X. és XI. sz. folyamán lett azzá, ami ma; miután a török eredü magyarsághoz még a testvér besenyő, kun, palóc és volgai tatár törzsek is csatlakoztak s a lassanként kristályosodó ural-altáji néptömegbe beleolvadtak. Mig a magyar nyelv története csupán konjekturákon és feltevéseken épülhet fel, addig a magyar nemzet történetének buvárlásaihoz már oly adatok állanak rendelkezésünkre, melyek az etnologiának s a középázsiai népéletre vonatkozó ismereteinknek mai álláspontján már sokkal nagyobb figyelmet érdemelnek s az etnologiai rejtélyre világot is fognak deríteni. Amennyire Ibn Khordadbe és Massudi arab geografusok sovány és futólagos adataiból, melyek a Kaspi-tó és Fekete-tenger vidékeinek IX. és X. sz.-beli néprajzi viszonyaira vonatkoznak, következtetéseket vonhatunk, s magyarok ama négy török néphez torznak, melyek majd egyedül, majd a kazárokkal egyesülve a Kaukázuson át be-berontottak Persiába s ugy a Szasszanidáknak, mint az arab khalifáknak elég gondot okoztak. Csak miután az utóbbiak hatalma megszilárdult, jön a nomádok elől az út dél felé elzárva. Nem egyszer harcoltak egymás ellen is, mint ez nomádok közt már ősidőktől fogva szokásos, s a folytonos tolongás és hiányódás gyakran új legelők eresésére indította egyik-másik törzset. Igy történt, hogy a besenyőktől szorongatott magyarok az alsó Volga vidékéről nyugatra húzódtak s kezdetben egy ideig a Porphyrogenitustól említett, de földrajzilag közelebbről meg nem határozható Lebediában, később Etelközben, a Bug és Dnyepr közti területen tanyáztak, a IX. sz. második felében pedig a kelet-római birodalom határain görögökkel és bolgárokkal is érintkeztek. Hogy a magyarok kisebb csapatokban még a honfoglalás előtt is be-betörtek Pannoniába, azt tagadni nagyon bajos volna, hiszen Leo Grammaticus (1010) állítása szerint a turkok (magyarok) már 829-849 táján a Duna mentén tanyáztak; és nomád harcosok leginkább kisebb csapatokban szeretnek szerencsét próbálni. Teljes hadi erejével azonban csak a IX. sz. utolsó évtizedében rontott be a magyar nép mai hazájába, miután először Arnulf szövetségeseként lépett fel, két évvel későbben pedig, Szvatopluk fejedelem legyőzése után, a Kárpátoktól övezett országot birtokába is vette. Minthogy a magyarok első fellépésük alkalmával családjaikat és csordáikat Etelközben hagyták s ezek az ellenséges indulatu blgárok bosszujának estek áldozatul, a honfoglalásra indult magyarságban csak egy nomád hadsereget, nem pedig családoktól és szolgáktól követett nagyszámu népet kell látnunk. A legjobb esetben is csak 25-30000-re rúghatott a honfoglalók létszáma és ezek is csak kisebb csapatokra oszolva tehették meg az utat; azonban lehetséges, hogy egyes töredékeik már korábban vetődtek el a Duna és Tisza közti rónákra.

Lehet, hogy ez a feltevés, mely a magyar krónikások gyermekes tudósításaival ellenkezik, bántani fogja az utódok nemzeti büszkeségét, de a történelmi igazság előitéletekkel nem törődhetik. Nagy nomád seregek sohasem léteztek ama vad, zordon és lakatlan vidékeken akkoriban nagyobb számu néptömeg egyáltalában nem mozoghatott volna. Nem a nagy tömeg, hanem a harci derékség, a hősies szellem, a családjaik elvesztése feletti elkeseredés aratta itt a diadalt, mert a magyarok, mint a jelenkor turkokmánjai, kipróbált edzett harcosok valának. Fegyverzetük, taktikájuk, életmódjuk, szervezetük, valamint lovaik gyorsasága és kitartása folytán Pannonia békés szláv lakosai és Németország nehézkes páncélos lovagjai felett jelentékeny előnyben voltak. Mindennek dacára ez az aránylag kevés számu sereg nem lett volna képes a IX. sz.-ban Pannonia lakosainak tulnyomó többségét leigázni s még kevésbbé folytathatta volna egészen a X. sz. közepéig a kalandos betöréseket Európa többi országaiba, s alig terjeszthetett volna mindenfelé rettegést és rémületet, ha Magyarország sikságain talált törzsrokonai hű szövetségesekként nem támogatták volna.

Minthogy ilyen törzsrokonok ittlétét a történelem eddig ugyszólván teljesen figyelmen kivül hagyta, erre vonatkozó nézetünk igazolása végett a következő körülményre kell utalnunk. Midőn Attila hunn király birodalma megdőlt s a világverő fejedelem zászlai alatt egyesült ural-altáji néptöredékek újra kelet felé vették útjokat, egyes csapatok bizonyára itt maradtak Pannonia rónáin, mert a bizánci kútfők tanusága szerint a költözködő népek árja nemsokára azután ismét keletről nyugatnak kezdett hullámzani s egyes nomád csapatok, a kutrigurok, utrigurok, várkunok, varchuniták stb. felváltva léptek fel ugyanazon a területen, melyen egykor a hunnok barangoltak. A költözködés főútja, mely az alsó Volga vidékétől a Fekete-tenger mentén az alsó Dunáig húzódott, mindig ama népelemektől volt ellepve. Azegykoru krónikások közös néven avaroknak (l. o.) nevezik őket, e név azonban előttük ismeretlen volt, a birodalmukat pedig, mely a Don folyótól az Ennsig terjedt. «Avar-birodalomnak» hivták.

E népnek eredetére, valamint az uralma alatt lévő területnek néprajzi viszonyaira vontkozólag csak elmosódó, hiányos adatokkal rendelkezünk. Bajánnak, a jól ismert avar fejedelemnek fénykorában s a később Nagy Károly és fia Pipin ellen viselt háboruk folytán kezdenek előtérbe lépni; de ez a pár futó fénysugár nem képes történelmükre világot vetni; csak annyi bizonyos, hogy az a nép, mely a kelet-római birodalmat évszázadokon át annyit zaklatta, s melynek meggyőzése végett a keresztény világnak a frank király vezérlete alatt oly nagy erőfeszítéseket kellett tennie, az a nép bizonyára sokkal számosabb és hatalmasabb volt, mint a rendelkezésünkre álló néhány adat alapján gondolnók; másodszor pedig a frank seregnek semmiesetre sem sikerülhetett az avarság teljes kiirtása, mint az akkori jábmor keresztény krónikások hiresztelik, mert a frankok a mai Magyarországnak csak nyugati részét hódították meg, a Duna és Tisza közti vidékre azonban és a régi Dáciába sohasem juthattak el. A VIII. és IX. sz.-beli Pannnoniáról Nyugat-Európa éppen oly keveset tudott, mint Herodotus korábban s az a kép, melyet ama sötét korszak tudatlansága Európának eme keleti vidékeiről alkot, jobban mondva az itteni viszonyok és körülmények felől való teljes tájékozatlansága, semmiesetre sem jogosít bennünket arra a feltevésre, hogy Árpád és magyarjai a honfoglaláskor nem akadtak rokon törzsekre.

Igen, csakis igy sikerült a törökfaju madar (eredetileg major, később magyar) törzsnek Árpád (tulajdonképen alpad a.m. fejedelem) vezérlete alatt aránylag rövid idő elteltével a mai Magyarországot birtokába venni s csakis igy indíthatta meg mindjárt a következő években a győzelmes, kalandozó hadjáratokat az akkori Európa ellen. A magyarok, mint ural-altáji származásu elődeik, szintén az alsó Duna felől vonultak be, és minthogy tudvalevőleg nem voltak teljesen idegenek az országban, az avaroknak itt maradt töredékei, kik csak más nyelvet beszéltek, vallás, erkölcs, szokás és életmód tekintetében azonban a jövevényekkel teljesen megegyeztek, szivesen csatlakoztak hozzájuk, s ez által új életet öntve saját fajuk hervadó törzsébe, megteremtették azt a hatalmat, mely Pannonia különböző népeit egyesítette s oly államot alkotott, mely ezer év óta fennáll mind e mai napig. A honfoglalás részleteire vonatkozólag csak feltevésekre vagyunk utalva. Az avarok ivadékaival való egyesülés alkalmasint békés úton ment végbe, épp ugy mint az életerős oszmánoké a hanyatlásnak indult szeldusokokkal Anatoliában. Az évszázadok óta avar uralomhoz szokott szlávok ellenállása sem lehetett valami jelentékeny s a Szvatopluk morva fejedelem ellen vivott harcokon kivül nem igen történt említésre méltó küzdelem. De hogy ezek a harcok sem kivántak valami különös erőmegfeszítést, az abból is kitünik, hogy a magyarok egy része, alig hogy itt megjelentek, Olaszországba rontott és hogy általában nem törődve az itthonhagyott ellenséges törzsekkel és alattvalókkal, kalandozó hadjárataikat ezentul szakadatlanul folytatták s É-ra egészen Hamburgig. Ny-ra Bordeauxig, D-re Apuliáig és K-felé Konstantinápolyig is elbarangoltak. E hadjáratok a IX. sz. végétől a X. sz. közepéig szkadatlanul tartottak s indító okaik és céljuk tekintetében teljesen megegyeznek ama rablóhadjáratokkal, melyeket kalandvágyó turkománok még manapság is indítanak Persia ellen, és általában olyan természetüek voltak, mint más vidékek nomád pusztalakóinak a mivelt területek letelepült lakossága ellen indított rablótámadásai. Amig a szomszédos szlávok, németek, olaszok és görögök az elpusztíthatatlan, szívós természetü pusztalakóknak idegenszerü megjelenéséhez, sajátságos harcmodorához és fegyverzetéhez hozzá nem szoktak, s amig az ázsiai harcosok oly kitertó, szívós erővel és edzettséggel léptek fel, amelyet csak rég megszokott életmódjukból meríthettek, addig kedvezett is nekik a hadi szerencse s a legtávolabb eső országokat bekalandozva, rabszolgákkal és bő zsákmánnyal megterhelve tértek vissza övéikhez Magyarországba. De amint elleneik lassan-lassan neki bátorodtak s tőlük egyet-mást el is tanultak, szerencséjük csillaga hanyatlásnak indult. A Merseburg mellett vívott szerencsétlen ütközet (993) után 955. a lechmezei csata következett, melyben a magyarok az egyesült német hadseregtől teljesen legyőzettek. E nagy vereség megtörte a magyarok harcvágyát s nagyobbszabásu rablóhadjáratoktól e is vette a kedvüket. A X. sz. második felével a háborgó elem lassanként csillapulni kezd. Ekkor kezdődik tulajdonképen a kirástályosodás folyamata az ország tarka-barka lakossága közt, s ebben a legkülönbözőbb országokból idehurcolt rabszolgáknak elég jelentékeny szerep jutott; minthogy ezek, a vezérek és törzsfőnökök közt szétosztva, a már korábban állandó lakhelyhez szokott szlávokkal s az avarok félnomád maradékaival együtt a békésebb életmód meghonosulásához, valamint az ország megszilárdulásához is jelentékeny hozzájárultak. Ebben természetesen a keresztény hitre való áttérés tette a legnagyobb hatást, mert noha már jóval a magyarok Árpád vezérlete alatt való megjelenése előtt történtek térítési kisérletek (már a IX. sz. elején van tudomásunk keresztény vallást követő avar fejedelmekről), a salzburgi és lorchi érsekek kiküldött téritői csakis az ország nyugati részeiben mutathattak fel némi kérdéses eredményeket. A térités munkája Géza fejedelem idejében (972-997) indult meg nagyobb erővel s bár egyes, a régi ázsiai valláshoz makacsul ragaszkodó törzsek időnként felzendültek az új rend ellen. Magyarország Géza fejedelem fiának, Szt. Istvánnak uralkodása alatt legalább külsőleg, teljesen a nyugati keresztény államokhoz sorakozott.

A mai magyarság keletkezésének történetében felettébb érdekes az a szerep, melyet Árpádnak honalapító magyarjai játszottak a kristályosodás eme folyamatában. A mondottak után könnyen átlátható, hogy a csekélyszámu honalapító magyarság a számos háborukban és kalandozó hadjáratokban, otthon épp ugy mint idegen földön, mindig a vezérszerepet vitte s ugyszólván éltető s mozgató lelke lett Magyarország szláv és avar eredetü lakosságának. Ily körülmények között természetes, hogy a magyarok sorai a hatvan évnél tovább tartó harcok és szakadatlan fáradalmak közepette jelentékenyen megritkultak. Mindig a legelső sorokban küzdöttek, buzdítói, életrekeltői voltak a prédára sovárgó tömegnek, s a Pannoniában talált, velük eredet és kultura tekintetében rokon ural-altájiak nélkül a szlávok tulnyomó többségében éppen ugy elenyésztek volna, mint a bolgárok. Moesiában, a varägek Oroszországban, vagy Baber ivadékai É-Indiában. A csekélyebb számu magyarság szövetségeseivel való együttléte idején csakis nyelvét áldozta fel: elhagyta török anyanyelvét; és ugy látszik, hogy ez a nyelvcsere a velük egyérzelmü törzsrokonokkal való egyesülés folytán elég gyorsan ment végbe, gyorsabban, mint a frankoknál Galliában, mint a normannoknál Angolországban, vagy a mandsuknál Khinában. Ezt a nyelvcserét eddig azonosítani akarták azzal, mely Porphyrogenitus állítása szerint a magyarok és kaburok között Lebediában ment volna végbe; csuvasokat értve a kabar név alatt, annak dacára, hogy újabban kiktünt, hhogy a csuvas nép csak Bulgarnak a mongolok által történt elpusztítása után a XIII. sz.-ban keletkezett. (Ebben a feltevésben főleg az r és z hangoknak mindkét nyelvben észlelhető váltakozásából indultak ki, anélkül hogy fontolóra vették volna, hogy ez a nangcsere a török nyelvjárásokban is kimutatható, s hogy egyéb bizonyítékok teljesen hiányoznak.)

Ha a honalapító magyarok nyelvi tekintetben bele is olvadtak a velük rokon és szövetséges népek tömegébe, a harcias szellemet s kimagasló uralkodási képességet új életre serkentették, új tettekre sarkalták; az ural-altáji elemet Európa Dny-i részében uralkodóvá tették századokon át. Valamint egyéb vidékeken és különböző korszakokban gyakran megesett, hogy a leigázott vagy szövetséges népek a győzők nevét, mint dicsőséges nemzeti nevet maguk is felvették, ugy történt ez az avarok utódaival is, kikről nem is tudjuk, hogy maguk, vagy egyes törzseik miféle nevet viseltek. Ezek a X. sz.-ban felvették a magyar nevet s ezentul Magyarország lőn a Kárpátok aljában fekvő országnak s a hozzá tartozó szomszédos területeknek neve.

Valóban bámulatos a magyarság keletkezésének történetében az a nemzetiségi és politikai győzelem, melyet a csekély számu ural-altájiak Pannonia tulnyomó többségü szláv lakossága felett kivivták s igazán csudálatos az a szívós kitartás és ügyesség, mellyel a magyar hegemonia megalakult s magát oly sok megrázkódtatás, politikai és társadalmi válságok és átalakulások közepette fentartotta mind e mai napig. Már Árpád magyarjainak megjelenése előtt is az ural-altájiak voltak mint «natio militans» a letelepült szláv lakosság urai - Magyarország és Erdély várai és városai közül azok, melyek már a honfoglalás korából ismeretesek, legtöbbnyire szláv nevet viselnek - sokkal inkább megerősödött az uralaltájiak uralma a magyarok megjelenése után. Szt. István korában, amidőn a vallással együtt a Nyugatnak keresztény intézményei is meghonosultak nálunk, sőt még későbben is, a magyarság csak az uralkodó osztályra szoritkozott, mig a köznép többsége a szláv nemzetiséghez tartozott, amit az a körülmény is bizonyít, hogy a magyar nyelv a legtöbb egyházi és politikai intézmény, méltóság és hivatal jelölésére szláv szót használ. a magyar nép maga csak később kezdett számban emelkedni, midőn részint a szláv lakosság egyes töredékei, részint pedig a kalandozó hadjáratok idejében külföldről hozott foglyok és rabszolgák lassan-lassan elmagyarosodtak; ezek ugyanis a kereszténység elterjedése után az udvornici (házhoz és telekhez tartozók) nevet nyerték s felvették uraik nyelvét és nemzetiségét. Ha mindezen körülményeket tekintetbe vesszük, be kell ismernünk, hogy a magyar hegemonia csakis az egykori nomádok szigoru konzervativizmusának, nemzeti büszkeségének és lovagi erényeinek köszönheti fenmaradását, nem különben annak a parszi művelődési szellemnek, mnely a vezérek s a társadalom elejének tulajdona volt; oly kulturának, mely az iszlám elhatalmasodása előtt, a VII. és VIII. sz.-ban ugy az alsó Volga vidékén, mint a Fekete-tengertől északra eső vidékeken uralkodó volt s a keresztény nyugatnak akkori műveltségét messze tulszárnyalta. azt sem szabad emellett figyelmen kivül hagyni, hogy a török-tatár népek bevándorlása még akkor sem szünt meg teljesen, midőn Szt. István birodalmában a társadalmi viszonyok már szilárdulni kezdtek, s besenyők, palócok, volgai tatárok meg kunok egészen a XIII. sz. közepéig vándorolnak Magyarországba, hozzácsatlakozva az uralkodó magyar elemhez. A társadalmi átalakulásnak ez a processzusa az egykori pusztalakóknál természetesen nem eshetett meg minden zavar nélkül.. A nyugati vallás és intézmények elleni küzdelem és ellenszenv még a végleges letelepülés után is elég sokáig tartott. Csak a nyugatnak egyre növekvő befolyása, egyes lovagok s békés bevándorlók letelepedése törte meg végre az ellentállást, s amint egyre terjedt a nyugati kultura s egyre szűkebbre szorult a harci kalandok színtere, az egykori vitézek lassankint békeszerető földmivelőkké lettek. Mindennek dacára a magyarság az ország egyéb nemzetiségeivel szemben századokon át ijesztő kisebbségben maradt. Magyarország egészen a legújabb korig nem nemzetiségi, de politikai tekintetben volt «magyar» állam. A szlávok, románok, horvátok és németek egyaránt jogot formáltak a «hungarus» névre s egyformán lekesedtek Szt. István koronájának politikai fenmaradásáért és jogaiért. Ez az állapot egyre tartott még akkor is, midőn a reformáció által felébresztett magyar nemzeti eszme életre kelt, mert a politikai és művelődési együvétartozás százados köteléke, a szerencsének s balsors csapásainak együttes elviselése, s különösen a magyar elemnek nagyfoku türelmessége idegen ajku polgártársai iránt, nem engedte meg, hogy szeparatisztikus törekvések kapjanak lábra. Az idegen nemzetiségek ragaszkodásának a magyarokhoz különben meg voltak a maga természetes okai. Magyarok voltak a tulajdonképeni honalapítók; a haza ellenségeivel vívott harcokban leginkább a magyarok tüntek ki vitézségükkel, elszántságukkal: magyarok lobogtatták egyre a szabadság zászlaját, hisz Magyarország szabad alkotmánya az angol mellett a legrégibb Európában; magyarok inaugurálták e hazában az új korszakot, a magyarság képezi jelenleg az országnak anyagi és szellemi arisztokráciáját; és végre ma már, bámulatos asszimiláló képessége folytán a magyarság számszerint is majoritásban van, mert a 8000000-nál több magyar jelenleg létszám tekintetében is jóval tulhaladja az ország többi nemzetiségeit.

A magyar nép keletkezési történetének ez a futólagos vázlata is igazolja, mily intenziv erő lakozik egy lelkes, bár csekély számu hadseregben s élmég hosszu századokkal a hódítás szerencsésen befejezett munkája után is, mert az uralomra termettség ezer veszély és viszontagság közepette is megmarad szilárdan, törhetetlenül s szupremáciáját még az idegen elemek tulnyomó többsége felett is megőrzi. Miután a politikai hegemoniát szerencsésen meg tudta tartani a maga kezében a magyarság ma már nemcsak hogy szám szerint meghaladja a vezetésére bizott idegen nemzetiségü népelemeket, hanem a szellemi vezérség szerepében bátran és rendületlenül halad tovább az állami és társadalmi reformok útján. A magyarság képezi a dualisztikus osztrák-magyar monárkiának politikai tekintetben legérettebb s legtehetségesebb részét. Mint ural-altáji népszigetet a szerencsés gondviselés három nagy néptenger érintkezési pontjára, a szlávok, germánok és románok közé helyezte a magyarságot biztos oltalmul a nemzetiségi surlódások ellen; és Európa Dny-i részében történendő későbbi átalakulások esetén a magyarokra még igen jelentékeny szerep vár.

Magyarok istene

Közmondásainkban és népdalainkban előforduló kifejezés, mely azonban csak Petőfi «Nemzeti dal»-jának refrénje által lett igazán népszerüvé s valódi szálló igévé. Nyomait nyelvünk régibb emlékeiben eddig nem sikerült még meglelnünk, mert ama közmondások (Dugonics I., 26; Erdélyi 5353; Ballagi 3675; Kresznerics I.k 264) és népdalok (Erdélyi, Népd. és mondák I. 39), amelyekben többnyire mint az idegen zsarnokság miatt elkeseredett honfibú vigaszt kereső felsóhajtásának aposztrofált része előfordul, aligha régibbek a mult századnál s valószinüleg a kuruc-költészet elegikus dalainak visszhangjai. (V. ö. Szirmay, Hungaria in parabolis, 2. kiad. 26. §.) Ipolyi (Magy. myth. 16. s köv.), aki különben minden legcsekélyebb nyomon is hajlandó ősi mitologiai vonatkozás sejtéséra, a M. kifejezésben csak nála szokatlan óvatossággal meri a magyarok nemzeti istenének a köztudatban és igazán népies hagyományban élő emlékét gyanítani. Kresznerics is a «tutelaris genius Hungarorum» (a magyarok védő szelleme) magyarázattal értelmezi, amivel egybevetendő Zrinyi Miklósnak Mátyás királlyá választása körülményeire vonatkozó azon megjegyzése, hogy a pesti diákgyerekek akkoriban énekelt ismeretes dalában «talán a magyarországi genius» szólalt meg, «aki akkor hatalmasabb volt a többinél». L. Ipolyi i. h. 16. jegyz. Ez egyúttal a napjainkban sokat emlegetett Magyar géniusznak is, ugy látszik, legrégibb keletü nyoma, amellyel tehát kiegészítendő az, amit Tóth Béla (Szájrul szájra 118) e kifejezésről feljegyzett. A M.-ben a föntiek után tehát bajos ősrégi mitologiai nyomot keresni, minthogy sokkal inkább irodalmi, még pedig elég késői irodalmi terméknek, mintsem a szerves folytonosságu népies hagyomány elemének látszik. De még ha a mult századnál régibb korba viszonyuló nyomaira akadnánk, akkor is alighanem bibliai analogiára vezetne, annyi más hasonló krónikai szóvirággal együtt, amelyek ugyszólván sztereotip közhelyekké váltak azon a néven, hogy a magyarok bejövetelét keresztény szellemben irt krónikáink a Mózses vezérlete alatt az igéret földéig kalauzolt Izrael népének vándorlásával szeretik egybevetni. Ebben gyökerezik alighanem az «Izrael istené»-nek mintájára alkotott M. is. L. Hadúr.

Magyar ornamentika

l. Diszítés.

Magyarország

(l. a mellékelt szines címert és a 13 térképet), a Szt. István-korona országainak, vagyis a magyar birodalomnak fő- és alapalkotó része, mellyel az 1848. évi pozsonyi VII. és a kolozsvári I. t.-cikk, valamint az 1868. XLIV. t.-cikk által Erdély törvényhozás és közigazgatás tekintetében teljesen és felbontatlanul egyesítve van.

MAGYARORSZÁG CÍMERE.

[ÁBRA] [ÁBRA] 1. A kis címer. 2. Az egyesített vagyis közép címer.

Fekvése, határai, területe.

Fekvése, alakja. A szorosabb értelemben vett M. (melyről itt szó lesz) az É. sz. 45° 29' és 47° 37 1/2' és a Ferrótól számított K. h. 33° 39' és 44° 10 1/2' közt fekszik. Legészakibb pontja Árva vármegyében a Felső-Zubricától ÉÉNy-ra emelkedő Polica-hegy; legdélibb pontja Krassó-Szörény vármegyében a Duna folyamnak Juc nevü sellője, Tiszovicától Dny-ra; legnyugatibb pontja Vas vármegyében Görlinctől Ny-ra van; legkeletibb pontja Háromszék vmegyében Sósmezőtől DK-re van. Kiterjedése ÉD-i irányban 590, Kny-i irányban 800 km. Alakja meglehetősen szabályos tojás, melynek csak D-felé van kihegyesedő nyulványa. Egészben véve M. földje összefüggő s elég szabályos határokkal biró testet képez, miért is M. jól kikerekített országnak mondható.

Határai: M. É-on Morvaországgal, Sziléziával és Galiciával, K-en Bukovinával és Romániával, D-en Romániával, Szerbiával és Horvát-Szlavonországgal, Ny-on Stájerországgal és Alsó-Ausztriával határos. Határai nagyrészt természetesek; java részüket a Kárpátok hegysége alkotja, mely Nyitra vármegyétől kezdve hatalmas ivben körülfogván az országot, egészen az Al-Dunáig természetes határát alkotja. D-en a Dráva és Duna jelöli M. határát Horvát-Szlavonország és Szerbia felé; Ny-on a határ nagyobbára mesterséges, a Lajta folyó csak csekély kiterjedésben, a Morva nagyobb távolságra választván el az országot Ausztriától. Ny-felé helyenként az Alpok egyes kisebb csoportjai jelölik a határt.

Területe. M. területe a Határőrvidék polgárosítása előtt 211745 km2 volt; jelenlegi területe 279759 km2.

Fizikai viszonyok

Hegyrajz. M. legnagyobb része a Duna két nagy medencéjéhez tartozik; e medencéket egyfelöl a Kárpátok hegyrendszere, másfelől az Alpok végső ágazatai határolják, a két medencét egymástól pedig a Magyar középhegység választja el. Ezen konfiguráció eredményezi, hogy M. majdnem összes folyóvizei az ország központja, a nagy magyar alföld felé folynak össze, mely ekként M. összes vizeinek gyüjtőjévé válik. Ekként az ország ezen középső része egyúttal a legmélyebb fekvésü vidék is, mely felé a talaj minden oldal felől alálejt, természetes lefolyását képezve mindazon számos folyóvizeknek, melyeket a sikságokat övező magas helységek aláöntenek. M. ezen belső alföldje csakis a tőle Ny.-ra eső kis magyar síksággal van - a Duna völgye által - közvetlen összefüggésben, minden más irányban magas hegybástyák övezik körül, melyek csak az erdélyi felföld felé engednek közvetlen közlekedést, a Maros és Szamos völgyén át.

A Kárpátok M. legnagyobb hegyrendszere, mely az országnak mintegy 54%-át (150000 km2-t) borítja. E hegység fővonulata Pozsonynál a Duna balpartján kezdődve, kifelé domborodó félkörben körülövezi egész hazánkat egészen az Al-Dunáig, ahol (Báziás és Orsova közt) végső ágazatai a Balkán nyulványaival találkoznak. Ezen hatalmas félkörön belül a Kárpátok egyes csoportjai és vonulatai részint legyezőszerűleg, részint egyközösen vagy csomószerüen sorakoznak, két nagy felföldet alkotva, melyek egyike Pozsony és Kassa közt az Ény-i felföld, másika Nagybánya, Déva és Brassó közt a DK-i vagy Erdélyi feldöld nevét viseli. Kassa és Nagybánya közt a Kárpátok fővonulata elé ily nagyobbszerü hegyvidék nem települ, csak egy párhuzamos előhegység tolul eléje. A Kárpátok ezen három főcsoportja közül az Északnyugati-Kárpátok csoportja M. egész Ény-i és É-i részét borítja s K-felé a Tarca-Hernád völgye jelöli határát. Ezen hegyszakasz központjául a Liptó, Árva és Szepes vármegyében emelkedő Központi-Kárpátok tekinthetők, melyek a Gerlachfalvi-csúcsban (2663 m.) érik el M. legnagyobb magasságát. Ezen központi hegységből legyezőszerüleg ágaznak ki a nagyobb hegycsoportok, u.m. az Északnyugati határláncolat (mely a Babiagurában 1725 m-ig emelkedik), a Kis-Fátra (Kis-Kriván 1711 m.), a Nagy-Fátra (Pusztalőja 1586 m.), az Osztroski- és Vepor-csoportok (Fabova hola 1441 m.), az Alacsony-Fátra (Gyömbér 2045 m.), a Gömör-Szepesi érchegység (Rőcei hegycsoport 1480 m.) s a Poprád, Hernád és Tarca közti alacsonyabb hegyvidék (1291 m.). E jelentékeny hegységeket nagy völgyek választják el egymástól, melyek a hegység konfigurációjából kifolyólag egymással többé-kevésbbé egyközü csapásuak. Igy a Vág völgye alsó részében az Ény-i határláncolatot a Kis-Fátrától, felső folyásában a Központi-Kárpátokat az Alacsony-Fátrától a Nagy-Fátrától választja el; a Nyitra völgye a Kis- és Nagy-Fátra közé mélyed, a Garam az utóbbi, a Nagy-Fátra és az Osztroski-Vepor közt jelöl határt. Magukon a helységeken keresztül ugyan egyes hágók (Sturec, Zsgyár, Csertova svadba) közvetítik a közlekedést, egészben véve azonban az Északnyugati-Kárpátok minden egyes tagja és minden egyes völgye egy-egy magában elzárkózott vidéket képez, melynek fejlődése a többiektől függetlenül történt. Ezen elzárkózottságot fokozza egyúttal az egyes csoportok eltérő fizikai felépülése, mely geologiai szerkezetének eltérő voltában is jelentkezik. Egészen eltérő alkotásu az Északkeleti-Kárpátok szakasza, mely a Tarca és Hernád völgyétől egészen Máramaros vármegye DK-i határáig terül el; szerkezete, tagozata sokkal egyszerübb, a csoportoknak központi elrendezése teljesen hiányzik s kifejlődésében a láncolat jellege az uralkodó. Legnagyobb tagja a meglehetős egyhangu Északkeleti határláncolat (Erdős-Kárpátok), mely csak Máramarosban ér el tetemesebb magasságot (Hoverla 2058 m.); eléje rakódott a Vihorlát-Gutin-Lápos vele egyközü trachitlánca (Gutin 1447 m.), mig a hasonalkotásu Eperjes-Tokaji trachithegység (Simonka 1092 méter) a Hernád és Tapoly-Ondova völgyei közt derékszög alatt csatlakozik a számos hágótól rovátkolt fővonulathoz. A Délkeleti-Kárpátok szakasza a nagy erdélyi felföldet zárja körül; fővonulata Máramarostól kezdve félkörben körülövezi Erdélyt, helyenként igen tetemes magasságig emelkedvén; e nagy hegyövben három szakaszt különböztethetni meg: az Északi határláncolatot (Pietrosz 2305 m.) (a Keleti határláncolatot (Csukás 1958 m.) és a Déli határláncolatot, mely M.-nak a Magas-Tátra után legmagasabb csúcsait (Negoj 2356 m., Retyezát 2480 m.) hordja. Az ekként körülövezett felföldet Ny-felől a különálló Bihar-hegység (Kukurbeta 1849 m.) zárja el, csakis a Maros és Szamos völgyein engedvén közlekedést az Alföld felé; Erdély belsejében még az erdélyi trachitláncokat (Pietroszul 2102 m.) s több kisebb láncolat emelkedik, a D-i határláncolatben pedig a Délmagyarországi hegyvidék (Godján 2229 m.) csatlakozik.

A Duna jobbpartjának nagy részét az Alpok ágazatai hálózták be; a hegyrendszerhez a Ny-i határszéli vármegyék tartoznak, melyek az Irottkőben (883 m.) érik el legnagyobb magasságukat. A két hegyrendszer közt középső tag gyanánt a Magyar középhegység terül el, mely a Balatontól ÉK-i irányban a Gömöri érchegységig húzódik s a Duna áttörése folytán két szakaszra oszlik, jobbparti részében a Bakony- (713 m.), Vértes- Gerecse- és Pilis-, balparti részbéen a Cserhát-, Mátra- (1012 m.) és Bükk-hegységre oszolván fel. Külön elszigetelt hegycsoport gyanánt emelkedik még Baranya vármegyében a Mecsekhegység (682 m.), melyet előhegyeivel együtt Délmagyar szigethegységnek is neveznek.

Sikságok. A három fő hegyrendszer közt két nagyobb alföld s egy nagyobb fensík terül el. Maga a Duna két nagy medencét alkot; a felső a pozsonyi medence vagy kis magyar alföld, mely Pozsonytól Komáromig a Duna mindkét partján a Kárpátok, illetve Alpok ágazatáig terül szét, mintegy 12000 km2 kiterjedésben; hazánk legtermékenyebb vidékeit foglalja magában, ahol szántóföld, kert, szőllő és erdő egyaránt jól díszlik. A Magyar középhegységen való áttörése után a Duna a pesti medencébe vagy nagy magyar alföldre lép, mely az országnak több mint harmadrészét mintegy 100000 km2-t foglal el. E nagy síksáágot É-on és K-en a Kárpátok, Ny-on a Magyar középhegység és az Alpok, D-en a Balkán ágazatai határolják, általában É-ról D-re lejtősödik, de ezenkivül K- és Ny-felől közepe felé is aláereszkedik s legmélyebb vonalát éppen fő folyójának, a Tiszának medre jelöli meg. Közepes magassága átlag 100-120 m., de a Tisza mellékei csak 80-90, helyenkint csak 70 m.-nyire emelkednek a tenger szine fölé. Arculata igen változó; a Duna és Tisza között homokos vizválasztó gerince vonul D-felé, mely Bács-Bodrog vármegyében a Telecska nevü fensíkba megy át; a Duna és Tisza összefolyásának szögletében a titeli fensík (133 m.) különálló szigete emelkedik. A Duna és Tisza mentén terjedelmes nocsarak vannak, de még nagyobb a Szamos melletti Ecsedi-láp (l. o.), a Kőrös és Berettyó vidékén elterülő Sárrét s az Alibumári-mocsár. A Nyirség Nagy-Károly, Debrecen és Tokaj közt gyér erdőfoltokkal és silány cserjékkel fedett buckák hullámzó tengere. Az Alföld legdélibb része a Deliblati homokpuszta, mely egymás mellé sorakozó homokbuckák tömkelegéből áll. Az Alföld peremén alacsony, többnyire hosszan elnyuló zátonyok vagy toriaszforma földhátak vannak s csak ezeken belül van végtelen egyhangu síkság, melyet azonban sok helyen szakítanak meg különálló apró dombok, az u. n. kunhalmok. M. harmadik nagy lapálya az erdélyi belső medence, egy minden oldal felől hegyekkel övezett felföld, melyet kisebb-nagyobb dombok rendszerei tarkítanak, s melynek tulajdonképeni síksági jelleme sehol sincsen. Legtermékenyebb része az országrész szivét alkotó Mezőség, melyen állóvizek is legnagyobb mennyiségben fordulnak elő. Az erdélyi medencét a kisebb hegyláncok és dombsorok nagy száma hálózza be, melyek a folyóvizek egész özönével árasztják ek, ellentétben a folyóvizben szegény Alfölddel. Kisebb lapályok még Erdélyben a Gyergyó, Alcsik és Felcsik lapálya, a Háromszéki lapály, a Barcaság termékeny lapálya, M.-ban az Árvai felföld, a Liptói lapály, a Szepesi lapály, a Nógrádi lapály stb. A felsikok közül a Tornai mészkőfensík s a Murányi fensík említhetők.

Geologiai viszonyok. M. hegységeinek földtani szerkezete nagyjából hasonlít az Alpokéhoz; a hegységek zöme néhol gránit, melyre kristályos palakőzetek támaszkodnak, néhol pedig mezozói kőzetek, melyekhez a harmadkori képződmények simulnak. A kristályos tömegkőzetek közül a gránit uralkodik leginkább; elterjedési fő területe a Hernád és Morava völgyei közé esik, ahol leginkább a Kis-Kárpátokban, a Selmecbányai-hegységben, a Kis-Fátrában, az Alacsony-Tátrában,, de legkivált a Magas-Tátrában és a Branyiszkó-csoportban lkép fel. Kisebb-nagyobb kifejlődésben lép fel továbbá Erdélyben a Gyergyói-hegységben, a Páringban, továbbá a Bihar-hegységben, a Hegyes-Drócsában és a Délmagyarországi-hegységben; a Dunán tul a Rozália- és Lajta-hegységben, a Mecsekben és a velencei hegyekben fordul elő. A szienit a Selmeci- és Délmagyarországi-hegységben, a melafir az Alacsony-Tátrában, a gabbró nevezetesen a gömöri Érchegységben fordul elő. A szerpentin a gömöri Érchegységben, a Délmagyarországi-hegységben és a Borostyánkői-hegységben uralkodik; diorit a Kis-Kárpátokban és Erdély nyugati határterületén lép fel. A porfir a Bihar-hegységben s a Pojana-Ruszkában leggyakoribb. A kristályos palák a Központi-Kárpátok azon részében leggyakoribbak, mely a Tarca és Hernád völgyeitől Ny-felé a Kralováni-szorosig terjed; legnagyobb kiterjedésben a Vág és garam közt, a Kis-Fátrában, a Délmagyarországi-hegységben és az erdélyi határszéli hegységekben, a Duna jobbpartján a Lajta-, Rozália- és Soproni-hegységben lépnek fel. A paleozói képződmények aránylag kisebb terjedelmüek; a diász a Kis-Kárpátokban, a Bánságban és Bihar-hegységben, a kőszénképződmények legkivált a Délmagyarországi-hegységben s a borsodi Bükk-hegységben, a grauwacke-képződmények a Kis- és Központi-kárpátokban vannak erősen kifejlődve. Sokkal nagyobb a mezozói képződmények elterjedése, melyek a hegységeknek kristályos kőzetekből álló zömét körülveszik, vagy maguk kisebb-nagyobb hegységek magvát képezik. A Dunán tul a Siklósi-hegység kizárólag triasz- és juramészkövekből áll; a Mecseket kizárólag ugyanily képződmények alkotják. Tulnyomóan ily kőzetekből (triasz, rhäti liasz, jura és kréta) áll a Bakony-, a Vértes- s a Pilis-hegység. A jura a Kis-Kárpátokban és az Inovec-hegységben gyakori. A Magyar-Morva-határhegységben, a Kis- és Nagy-Fátrában a krétaképződmények az uralkodók; ugyanezek helyenként az Északkeleti-Kárpátokban is mutatkoznak, de legnagyobb kiterjedésüket az erdélyi keleti határláncolatban, valamint a Hermányi- és Bodoki-hegységekben érik el. A Bihar-hegységben a triasz, jura és kréta fellépése felette fontos; a Délmagyarországi hegység jórészben kréta- és juraképletekből épül fel. A harmadkori képződmények nagy szerepet játszanak M. földjének geologiai szerkezetében; az ide tartozó eruptiv kőzetek közül a bazalt nagyobbrészt elszigetelt hegyeket képezve lép fel a Bakonyban, Ajnácskő és Abrudbánya vidékén (Detonáta), mig a trachit nagy kiterjedésü hegységeket képez, igy a Magyar Érchegységet, a Mátrát, Cserhátot és Diósjenő-hegységet, az Eperjes-Tokaji-hegységet, a Vihoriát-Gutin-hegyláncot, az Erdélyi trachit-hegységet; ezenkivül a Bihar-hegységben és a Hegyes-Drócsában is jelentékeny szerepe van; a Duna jobbpartján a Pilishegységben uralkodik; a zöldkőtrachitokban M. leggazdagabb érctelepei fordulnak elő. Az üledékes harmadkori képződmények közül nagy kiterjedésü az eocen- (mások szerint kréta-) korbeli Kárpáthomokkő, mely a Kárpátok őskori vagy trachittömegét az Ény-i határláncolattól kezdve, egészen Erdély határáig megszakíthatatlan övben kiséri; eocen kőzetek Erdélyben is nagy szélességben veszik körül a fiatalabb harmadkori rakodmányokat. Az oligocen képződménye a Bakonyban, a Budai-hegységben, a Bükk-hegységben s Erdély belső medencéjében, a neogen rakodmányok a Dunántuli-Alpokban, a Bihar-hegységben, Máramarosban és Erdélyben nagy kifejlődést értek el, bennök jelentékeny só- és széntelepek vannak. A negyedkori képződmények közül legelterjedtebb a lösz, mely M. legtermékenyebb talaja. Negyedkori és jelenkori képződményekből áll M. két nagy lapályának s összes folyóvölgyeinek talaja; ezek között a lkápképződményeknek is jelentékeny szerepök jut M. számos vidékén.

Folyóvizek. M. összes folyóvizei, a Dunajec és Poprád kivételével, melyek a Keleti-tengerbe sietnek, a Dunába ömlenek és igy a Fekete-tenger vizkörnyékéhez tartoznak. A több mint 600 kisebb-nagyobb folyó, mely M. földjét öntözi, három fő gyüjtőmedencébe önti vizét. Maga a Duna az ország Ny-i felének vizeit veszi magába, a K-i rész folyó vizei ellenben mind a Tiszába ömlenek s csak ennek közvetítésével jutnak el a Dunába; végül M. legdélibb és legkeletibb vidékei ismét közvetlenül a Dunába küldik vizeiket. A Duna és Tisza vizkörnyéke közt a határt azon emelkedési vonal jelöli, mely a Királyhegyből kiindulva a Fabova holán át a Medves csoportjához s innen a Cserháton keresztül a váci Nagyszálig húzódik. Innen kezdve az a dombhát jelöli a két folyam közti választót, mely Budapestről Kecskeméten át Szabadka felé terül s a Telecskában végződik. A Tisza torkolatán alul a Temes, Karas, Néra, Cserna, Zsil és Olt a Dunak közvetlen adózói s az utóbbi vizterülete igen jelentékeny. Magának a Dunának egész vizkörnyéke M.-on 274000 km2, ebből azonban 153000 km2 a Tisza vizterületére esik, mely e szerint a Duna vizkörnyékének felére rúg.

M. főfolyója a Duna. Dévény mellett, a Kis-Kárpátoknak az Alpok végső nyulványaival való találkozásánál lép az ország földjére; eleintén DK-nek folyik, majd Gonyőnél K-re fordul s ezen irányt Vácig megtarjta; Esztergom és Vác közt a Magyar-középhegységen áttörvén, utóbbi városnál D-felé kanyarodik s ezen irányát a Dráva torkolatáig megtartja. Itt ismét DK-nek veszi útját s ezen irányt egészben véve Orsováig megtartja, ahol az ország határát ismét elhagyja. Folyása a megejtett szabályozások dacára még ma is sok helyütt kanyargós, rendezetlen, partjait nagy kiterjedésü mocsarak kisérik, alsó folyása igen kanyargós s a Klisszura- és Kazán-szorosban felette szabálytalan és rohamos. Folyásában nagy szigeteket alkot, minők a Csallóköz, Szigetköz, a Szentendrei-sziget, a Csepel- és a Mohácsi-sziget. A Duna egész hossza M.-ban 997 km. folyásának (azaz belépő és kilépő pontjának) egyenes távola azonban csak 569 km. Egész hosszában hajózható. Mindkét oldal felől sok és jelentékeny mellékvizet vesz fel; a jobbparton a Lajta, Rába, Sárviz, Dráva és Száva a legjelentékenyebbek; ezekkel ismét több kisebb-nagyobb folyóviz egyesül, igy a Rábával a Lapincs, Pinka, Gyöngyös, Répce és Marcal; a Sárvizzel a Séd, Sió, Kapos és Koppány; a Drávával a Mura (a Lendvával és Kerkával) Kanizsa és Rinya. Ezeken kivül a Vulka a Fertőbe, és a Zala a Balatonba önti vizét. A duna balparti mellékfolyói jóval számosabbak és nagyobbak; ezek a Morva, Vág, Nyitra, Garam, Ipoly, Tisza, Temes, Karas, Néra, Cserna s az országon kivül a Dunával egyesülő Zsil és Olt. Valamennyiben jelentékeny mellékvizei vannak. A Morva a Miavát s Radavát; a Vág (mely a Fehér- és Fekete- Vágból ered) az Árvát, Kisucát, Thurócot és Rajcsankát; a Nyitra a Zsitvát; a Garam a Szlatinát és Szekincét; az Ipoly a Korponát és Stavnicskát veszi magába. Mindezeknél jóval nagyobb és jelentékenyebb a Tisza, mely a Máramarosi-havasokból eredvény, csakhamar kilép az Alföldre s Ény-i irányt követ, majd Csapnál hirtelen Dny-felé kanyarodik, ezen irányt megtartva Szolnokig, ahonnan kezdve egészen Titel melletti torkolatáig egyenesen D-felé folyik. Folyása a Dunáénál is jóval kanyargósabb, szabálytalanabb s árvizei igen jelentékenyek és gyakoriak. Partvidékei nagyrészt szintén mocsarasak, bár a hajdani posványok nagy részét már lecsapolták s termővé tették. A Tisza egész folyása 1411 km., mely egész M. földjére esik; forrásának és torkolatának egyenes távolsága 455 km. A Tisza is bővelkedik mellévizekben; jobbfelé a Sopurka, Apsinca, Talabor, Nagy-Ág és Borsova még a kisebbek közé tartoznak; jóval nagyobb a Bodrog, mely a Tapoly, Ondava, Laborc (a Cirokával és Unggal) és Latorca (a Csarodával és Sztárával) egyesüléséből ered s a Tiszával a Bodrogközt alkotja. Jelentékeny mellékfolyója a Tiszának a Sajó is, mely jobbfelől a Jolsvát, Balogot és Rimát, balfelől a Bodvát, Bársonyost és Hernádot veszi fel; a Hernád ismét sok folyó gyüjtője, amennyiben balfelől a Szinye, Tarca és Olsva, jobbfelől a Gölnic vizeit fogadja magába. A Sajón alul az Eger, Laksa és Zagyva (utóbbi a Galga, Tápió és Tarna vizeivel) ömlenek a Tiszába. Szolnoktól Titelig a Tisza jobbfelől semmiféle mellékvizet nem vesz magába. Baloldali mellékvizei a kisebb Vissó, Iza és Túr után a Szamos, Körös, Maros és Béga. Mind a négy igen jelentékeny vizgyüjtő vidékek levezetője. A Szamos a Nagy- és Kis-Szamos egyesüléséből eredve (előbbi a Besztercével és Sajóval, utóbbi a Meleg- és Hideg-Szamossal), balfelől az Almás, Szilágy, Kraszna és Homoród, jobbfelől a Lápos és Szászér vizeivel gyarapszik, alsó folyásában az Ecsedi-lápon keresztül folyik. A Körös a Fehér-, Fekete- és Sebes-Körös s az ezekbe ömlő Csiger, Tőz, Szartos, Hollód, Berettyó és Ér egyesüléséből, a Sárrét mocsarain alul keletkezik, alsó folyásában a Hortobágyot veszi magába. Jóval nagyobb folyó a Maros, mely Erdély K-i részében fakadván, jobbfelől a Ludast, Aranyost (a Járával) és Ompolyt, balfelől a Görgényt, Nyárádot, Kis- és Nagy-Küküllőt, Sebest, Sztrigyet és Csernát veszi fel, mig alsó folyásában az Aranka-ágat bocsátja ki magából. A maroson alul a Tisza még a Bereg-szóval egyesült Bégát veszi fel. A Bisztra, Gogonis és Berzava vizeivel egyesült Temes (az Alibunári-mocsarakkal), a Karas, Néra és Cserna ismét közvetlenül szakadnak a Dunába; ugyszintén a Zsil és Olt, mely utóbbi kettőnek torkolata azonban már román földre esik. Az Olt is igen gazdag mellévizekben. Ilyenek jobbfelől a Vargyas Kis- és Nagy-Homoród, Hortobágy és Szeben, balfelől a Kászon, Tatrang, Tömös, Barca és Homoród. Erdély K-i részében is van több folyócska, mely igyan (a Szereth közvetítésével) szintén a Dunába ömlik, de csak folyásának legfelsőbb része folytán számitható M. vizeihez; ilyen az Aranyos, Beszterce, Dorna, Tatros, Uz, Biska és Bodza.

A jelentékenyebb folyóvizek a következők:

[ÁBRA]

Csatornák. M. csatornákban nem nevezhető gazdagnak; a fennálló csatornák nagyobbára mocsarak levezetésére szolgálnak, közlekedésre csakis a Ferenc-csatorna (108 km.) szolgál, mely Bezdán és Tisza-Földvár között a Dunát a Tiszával összekapcsolja s melynek kieghészítői a Kis-Sztapártól Újvidékig ásott Ferenc József öntöző csatorna (74 km.) és a baja-bezdáni tápcsatorna. Az Alfoldön említésre méltó csatornák még a Béga-csatorna (70 km.), a Temes és Béga közti összekötő csatorna (10 km.), a Berzava-csatorna, a verseci vagy Terézia-csatorna, a Moravica-csatorna, a Berettyó-csatorna; a Dunán tul legjelentékenyebb a Nádor- vagy Sárviz-csatorna, a Sió-csatorna (a Balaton és Duna közt), a Kapos- vagy Zichy-csatorna, az Albrecht-Karasica-csatorna, a Hanság lecsapolására ásott többféle csatorna. Ily vizlevezető csatornák ezenkivül hazánknak majdnem minden mocsaras vidékén vannak.

Tavak és mocsarak. M.-nak csak két nagyobb tava van, a Balaton (690 km2) és a Fertő (335 km2); mindkettő siksági tó s mint ilyenek Közép-Európa legnagyobb síksági tavai; a hajózásra csak a Balaton alkalmas, melyen újabban élénk gőzhajóközlekedés indult meg, mig a Fertőn - megy egyébiránt ma ismét kiszáradni készül - hajóközlekedés sohasem fejlődhetett ki. A kisebb síksági tavak közül említendő a Velencei-tó (Fehér vmegyében), a tatai Nagytó, a Fehértó Szeged mellett, a Palicsi-tó Szabadka mellett s több kisebb tó. egész már jellegüek a hegyi tavak, melyek kivált a Magas-Tátrában fordulnak elő nagy számban. Ezen «tengerszemek»-nek nevezett tavak (szám szerint 115) 1200-2000 m. magasságban fordulnak elő s nemcsak vadregényes fekvésük, de tetemes magasságuk folytán is említést érdemelnek; legnagyobbak a Nagytó (a lengyel Öttó csoportjában, 35 ha.), a Halastó 33 ha.), Czarny staw (23 ha.), Tengerszem (21 ha.), a Csorbai-tó (20 ha.) és Nagy-Hincói-tó (19 ha.). Hasonló, bár jóval kisebb hegyi tavak vannak a Liptói-havasokban (a Rohács alatt), a Hegyaljában, (Izra-tó), a Vihorlátban (Beszkid-tengerszem), a Betyezátban (Zenoga-tó, Zsemenye), a Fogarasi-havasokban (Bullea-tó), a Boloki-hegységben (Szt. Anna tava), az Erdélyi Érchegységben (Gyilkos-tó), Erdély belső medencéjében (több kisebb tó), a Szemenyik-hegységben (Sastó) stb. A mocsarak hajdan igen nagy kiterjedésüek voltak; a századunk folyamán eszközölt lecsapolsáok sok földet tettek termővé; legnagyobbak voltak a Fertőhez csatlakozó Hanság, a Duna melletti Sárköz, a Borsova melletti Szernye, az Ecsedi-láp, a Bodrogköz egy részét borító Hosszurét, a Körös és Berettyó közti Sárrét, az Alibunári-mocsár, továbbá a Duna és Tisza mentén kiterjedt mocsarak.

Ásványos források. Hazánk ásványvizekben rendkivül gazdag; nemcsak hogy oly sok ásvány-forrása van, mely a külföldi vizeket nélkülözhetővé teheti; de van néhány olyan is, melynek a külföldön nincs párja. Az ásványos források leginkább a Kárpátok övében fordulnak elő, de nagy számmal vannak a Duna jobbpartján, sőt az Alföldön is. Itt csak a legkiválóbbak felemlítésére szorítkozunk. Tiszta hévvizek: Héviz nagyváradi Püspök- és Félixfürdő, Rajec-Teplic, Stubnya; egyszerű savanyuvizek: Balaton-Füred, Borszék, Mohai Ágnes- és Stefánia-forrás, Német-Keresztúr, Szinye-Lipóci Salvator; égvényes savanyuvizek: Hársfalva, Luhi Margit és Erzsébet, Szolyva; égvényes konyhasós savanyuvizek: Cigelka, Bikszád; keserüvizek: budai keserüviz-források (Hunyady János, Rákóczi Ferenc József stb.), Ivánda; konyhasós vizek: Herkulesfürdő, Vizakna; vasgálicos vizek: Erdőbénye, Parád; vasas hévvizek; Vihnye, Szliács, Lucski, Algyógy (ritkaságok); vasas savanyuvizek: Buziás, Gyertyánliget; egvényes vasas savanyuvizek: Előpatak, Lubló, Málnás; égvényes konyhasós vasas savanyuvizek:Bártfa, Tusnák; égvényes glaubersós vasas savanyuviz: Tarcsa; földes vasas savanyuvizek: Borszék, Koritnica; kénes hévvizek: budapesti Császár-, Lukácsfürdő, Margitsziget és Artézi forrás; Herkulesfürdő, Pöstyén, Trencsén-Teplic, Harkány; hideg kénes égvényes viz: Parád-Csevice; hideg kénes égvényes konyhasós savanyuviz: Szobránc; földes vagy mésztartalmu viz; budapesti Rác- és Sárosfürdő.

Éghajlat. M. éghajlata földrajzi alkotásánál fogva egyes részeiben nagy eltéréseket mutat; aránylag nem nagy területen a hőmérséknek majdnem minden fokozata váltakozik, a magas hegységek zord éghajlatától egészen az Alföldnek meleg klimájáig. Egészben véve azonban négy klimatikus területet állíthatni fel, melyek közül a kis és nagy magyar Alföld éghajlata egymáshoz meglehetősen hasonló, mig az északnyugati és északkeleti hegyvidék, valamint Erdély éghajlata ugy amazoktól, mint maguk közt minden tekintetben eltérő. Általában M. évi átlagos hőmérséklete nagy ingadozásokat tüntet fel; mig M. D-i részében az évi hőmérséklet 11 °C-ig emelkedik (a tengerparton 13,5°, addig a Kárpátok legmagasabb régióiban (ahol ugyan eddig meteorologiai észleletek nem történtek) 4-5 foknál alig rúg többre. A fennálló észlelési állomások közül a legcsekélyebb hőfokot Árvaváralja (5-7°), a legmelegebbet Pancsova (11,8°) mutatja; egészben véve az Alföld belső része, a Dunától Jászberényig és Debrecenig, és K-felé Aradig és Versecig tekinthető M. legmelegebb részének, 10-11o évi hőmérséklettel; az Alföld szélén a hőfok már 1-2 fokkal csekélyebb, valamint a kis magyar Alföldön is, melynek átlagos hőfoka nem több 9-10 foknál. A Dunántul K-i és D-i részének ehhezt hasonló éghajlata van, de a Magyar középhegységben és az Alpok nyulványai közta hőfok 7-8 fokra szál alá. Az északnyugati felföld ennél jóval hidegebb s a Központi- és Keleti-Kárpátok aljában a hőfok 7-re, a hegység belsejében 4-5 fokra esik. Egészben véve mondhatni, hogy az Alföld középső és D-i részében uralkodik a legnagyobb hőfok, és hogy ebből kifelé haladva a hőmérséklet fokozatosan csökken, egészen a Kárpátok (vezetének főgerincéig. A délkeleti felföld vagy Erdély ezárt medencét képez, melynek belső legmelegebb magvát mindinkább hűvösödő éghajlati övek zárják körül, melyeknek a Bihar-hegységben 5-6o, a Kelti- és Déli-Kárpátokban 4-5 foknyinál nagyobb évi hőmérsékletük nincs. A legmelegebb nyári hónap általában véve a julius, melynek közepes hőfoka Pancsován 23,7°, a magasabb hegyvidéken 16-18°. A hőmérséklet szélsőségei 37,7 (Pancsova) és 25,2 (Árvaváralja) közt ingadoznak. A hőmérséklet abszolut ingadozása legnagyobb a két Alföldön, ahol nagy nyári forróság mellett a tél igen kemény szokott lenni, mig a hegyvidéken a hüvősebb nyár folytán a hőmérséklet abszolut ingadozása valamivel kisebb. Ezzel szemben Erdélyben a rendkivül nagy téli hideg folytán a hőmérséklet tágabb határok között ingadozik, mint a Kárpátok hegyvidékének többi részeiben. M. éghajlatára nézve jellemző még a napi hőmérséklet nagy változása. Az ország Dny-i részének kivételével, melyen az Adriai-tenger hatása érvényesül (Fiume legnagyobb hidege - 4,3, hőmérsékleti ingadozása 37,0°, egész M. hőmérséklete határozottan kontinentális és szélsőségeiben (főleg az Alföldé) igen excessziv. A növényi életre nézve igen fontos a fagyos napok száma; ezeknek száma a két lapályon 73, a hegyvidékeken 100, sőt a legmagasabb É-on 130-150 szokott lenni; Zágrábban már csak 50, sőt Fiuméban csak 15-20 napon szokott fagy beállani. A fagyos napoknak az egyes hónapok szerinti eloszlása igen szabálytalan; az Alföldön májustól októberig rendszerint nem szokott fagyni, de a magasabb hegyvidékeken alig 3 1/2 - 4 hónapra szokott a fagymentes időszak terjedni s legrettegettebbek a hőmérsékletnek erős visszaesései, minők március, április, sőt májusban is szoktak előfordulni. A légnyirkosság télen, különösen januárban legnagyobb, a legcsekélyebb nyirkosság eloszlása igen eltérő; mig a lapályokon és általában véve a D-i vidékeken a julius és augusztus szokott legszárazabb lenni, addig a felvidéken az április és május. Emellett az ősz általában nyirkosabb mint a tavasz. A csapadék eloszlása nagyjából az ortográfiai viszonyoktól és a szelek járásától függ. A legcsekélyebb csapadék a két Alföldön szokott esni, ahol az helyenként csak 500-550 mm-re rúg (évenként); a magasabb hegyvidékek felé gyakoribb lesz a csapadék is, ugy hogy a Központi-Kárpátok aljában már 8-900 mm-t tesz, a magasabb hegységekben még jóval többet. Igy a Központi Kárpátokban (Oravica) 1187, az Északkeleti-Kárpátokban (Sztanna) 1195 mm., Máramarosban (Mokra, Szinevér-Polyana) 1421, sőt 1504 mm. csapadékot észleltek. Ezernél nagyobb a csapadék még Nagybányán (1091), Petrozsényben (1001), Ruszkicán (1067) és Ferenc-falván (1106 mm.) Krassó-Szörény vmegyében. Ennél tetemesebb (1500-2000 mm.) csapadékmennyiség még csak a tengermelléken és a Karszton észlelhető, ahol a tenger közelsége okozza a nagy mennyiséget. M. csapadékviszonyait a csapadéknak az egyes hónapokra és évekre való eloszlásában nyilvánuló nagy egyenlőtlenség jellemzi, mely egyrészt a nagy szárazságokat, másrészt az árvizek pusztításait okozza. Az éghajlat jellemzésére szolgál a 77. oldalon levő táblázat.

Magyarország hőmérsékleti és esőzési térképei

[ÁBRA] Középső isothermvonalak január hónapban

[ÁBRA] Középső isothermvonalak július hónapban

[ÁBRA] A csapadék eloszlása valószínűség szerint

[ÁBRA] Az évi csapadék közepes magasságának eloszlása

Általában - Schenzl szerint - az Alföld éghajlata kiválóan kontinentális, igen ingadozó és végletes, mert a tenger mérséklő és kiegyenlítő hatása a Karszt-hegységet alig haladja tul. A tél általában igen szigoru, de igen változékony; közönségesen november közepén kezdődik faggyal és havazással s a hideg gyakran már decemberben is magas fokra hág; de nem ritkán csak januárban áll be a nagyobb hideg. A leesett hóréteg többnyire csak néhány centiméter vastagságu s ritkán tartós, de többnyire meg-megújul s akkor nagyobb vastagságra is tesz szert. A tél átmenete a tavaszba leginkább eső, vagy esős viharok kiséretében történik, e viharokat azonban nemsokára északkeleti szelek, az esős borongást pedig derült, néha éppenséggel kellemes napok váltják fel.

Maga a tavasz igen változékony s részben viharos és esős. M. május hava ritkán oly kellemes, mint másutt szokott lenni. A májusi hőmérsék olykor 25-30° C.-ra rúg s igy a növényzet rendes és kellő kifejlődését gátolja, máskor ellenben ugyanezen időben hideg esők, sőt fagyok okoznak nagy károkat a veteményekben és ültetvényekben. A nyár kezdetét nem ritkán erős, olykor jégesőt is magukkal hozó zivatarok jellemzik. Kezdete junius elejére, de olyakor már május végére esik és olyankor nagy hőség áll be. Tartalma alatt az Alföldön ritkán van eső, de annál gyakoribbak a rohamos pusztító záporok. A nyári meleg már kevéssel napkelte után 22-25°, de napközben 35-37 fokra is felemelkedik és napnyugta utánig tart. Néha a zivatarosan megeredt záporok csöndes, országos esőkké enyhülnek és ilyenkor, már alig tartanak pár napig, rendkivül jótékony befolyást gyakorolnak az egész növényzetre. Gyöngyörü és majdnem mindennapi jelenség az Alföldön a délibáb (l. o.), mely csöndes, derült napokon többnyire dél tájban támad és selyemfényü tengerként lepi el a rónaságot. Legállandóbb időszaka M.-nak az ősz, mely egyúttal a legrendesebb időjárási viszonyokat tünteti fel s leginkább szeptemberre és októberre, olykor pedig novembernek első felére is kiterjed. Derült langyos napok követik egymást, az éjjelek azonban, kivált az ősznek közepén tul, már gyakran dérrel és faggyal járnak, utoljára pedig Ény-i kemény szelekkel és sürü ködökkel bekövetkezik a tél.

[ÁBRA] L. táblázat.

A Felföldön és Erdélyben a tél 2-3 héttel korábban szokott beállani, mint az Alföldön és az októberi és szeptemberi fagyok gyakrabban fordulnak elő, ugy hogy sokszor az aratást be sem fejezhetik. A korán esett hó azonban ritkán marad meg s tartós keleti vagy déli szelek mellett gyakran a derült és száraz idő december elejéig is tart. A kemény hideg rendesen januárban áll be és bár nem szokott igen tartós lenni, a tartós meleg idő mégis csak áprilisban kezdődik. A májusi, sőt juniusi fagyok igen gyakoriak; a nyár azonban hirtelen köszönt be, mely szintén igen meleg, bár nem oly nyomasztó mint az Alföldön. Az ősz már augusztus közepén szokott beköszönteni s itt is a legkellemesebb s tartósan szép időszak.

Hazánk Európában egyike a leggazdagabb és legnevezetesebb ásványtermő országoknak. Nemcsk hogy általában az ásványfajok számára és azok szépségére, helyenkint pedig azoknak előfordulási körülményeire nézve nagyon nevezetes, hanem vannak speciális magyar ásványok és speciális magyar ásványelőfordulási viszonyok. Igy p. amellett, hogy hazánk a leggazdagabb aranytermő ország, a hazai arany-előfordulás annyiban is nevezetes, mert szálban levő sziklákban, nevezetesen zöldkő-trachitban és egyes kőzeteket átjáró quarc-erekben terem, többnyire pirittől kisérve. Másutt leginkább másodlagos fekvőhelyen, igen régi homokban, hazánkban tulnyomólag eredeti fekvőhelyen találni, még pedig szép kristályokban is. Aranyban leggazdagabb hegységünk az Erdélyi Érchegység (abrudbányai, verespataki és bucsum-zalathnai bányamegye, továbbá Botos, Facebája, Nagyág, boicai és kőrösbányai bányamegyék brád stb.), de sok van a Magyar Érchegységben is (Selmec és Körmöcbánya környéke). Igen nevezetesek ama nagy termésarany-leletek is, amelyekre hazánkban már három ízben bukkantak, először Vöröspatakon (Katronca tömzs), utána az erdélyi Magurában és a legnagyobbat (57-726 kg.) Brádon találták 1891., mely utóbbi számos nevezetesebb amerikai meg urali nagy aranyleletet felülmul és csak a nagyobb kaliforniaiak meg az ausztráliaiak versenyeznek vele. Kiváltó nevezetességü hazánkban a termés-tellur előfordulása egy sajátságos homokkőben Zalathna mellett, Facebája vidékén. Hazánk területén váltak legelőször ismeretessé és innen (nevezetesen Nagyág, Pacebája, Offenbánya, Botesbánya) legkiválóbbak, ugyszólván világnevezetességre tettek szert a tellurércek, legfőképen pedig a szilvánit (betüérc), a nagyágit (levélérc), a petzit (tellurarany-ezüst), a hessit (tellurezüst), tetradymit (tellurbizmut), tellurit (tellurossav), bunsenin, illetőleg krennerit (tellurarany), stitzit (tellurezüst),. Nagy nevezetessége hazánknak a nemes opál, a par excellence magyar drágakő, melynet sokáig szintén kizárólag hazánkból (Tokaj-Eperjesi-hegylánc, Vörösvágás és Cservenica vidékén) ismertek és amely legszebben mai is az említett terület trachitjából kerül elő. A kősó ugy előfordulására, mint tisztaságára nézve ugyancsak egyik nevezetessége hazánknak. Nemcsak hogy óriási területen terem telepekben s tömzsőkben, hanem egész sziklákat, kis hegyeket képez a felületen (Parajd, Szováta), ami Spanyolországon kivül (Cardona) csupán hazánkból ismeretes. Alföldünkön a szikszó-(szóda), ugyszintén a salétrom-kivirágzás, szintén hazai specialitás. A buda-lágymányosi keserüviz- (keserüsó) képződés unikum. Speciális magyar ásványok a kalinkai kénbánya trachitjából a hauerit (mangánszulfid); Moravica-Vaskő magnetit-telepéből a ludwigit (vasmagnézia-borát), Hont vármegye Börzsöny vidékéről a wehrlit (tellurbizmut); az Úrvölgy (Zólyom vm.) bányáiból való úrvölgyit (a német irodalomban leginkább herrengrundit néven olvasható, bázikus rézszulfát); a legelőször Libetbányán talált libethenit (bázikus rézfoszfát); a Bélabányán a Ferdinánd koronaherceg nevü altárnából való bélabányit (viztartalmu timföldszilikát), a németek dillnitje; a Rézbányáról (Herceg Lobkowitz-bánya) leirt rézbányit (ólombizmutszulfid); a Felsőbányáról való semseyt (ólomantinomszulfid); dietrichit (viztartalmu zink-aluminiumszulfát) Felsőbányáról; dognácskait (rézbizmutszulfid) Dognácskáról; fauserit (magnéziatartalmu mangánszulfát) Úrvölgyről; felsőbányit (viztartalmu aluminiumszulfát) Felsőbányáról; biharit Rézbányáról; szájbélyit ugyanonnak; veszelyit Moravica-Vaskőről; pseudobrookit Arany vidékéről (Hunyad vm.); kapnicit Kapnikbányáról; oravicit Oravicbányáról. Speciális magyar kőzetek a ditróvidéki (Csík vm.)) ditróit (sodalit-tartalmu eleolit-szienit) és a wehrlit (dialagperidotit) Szarvaskőről (Heves vm.). Egyes ásványok speciálisabb hazai változatai a Máramaros vmegyéből meg a Szpességből homokkőben, homokban és márványban ismeretes máramarosi gyémánt (torzult hegyi kristály); a wolnyn (oszlopos barit) Betlér, Dobsina, Krasznahorka-Váralja, Dermő, Ruszkica ésNagy-Muzsaly vidékéről; a Moravica-Vaskő szerpentinjéban a schweitzerit (rostos szerpentin); ungvárit (klóropál v. nontronit); iglóit (aragonit-vasvirág) Iglóról; dobschauit (gersdorffit) Dobsináról; az Aranyi-hegy andezitjében a szubóit (elváltozott hipersztén); az úrvölgyi mészpát-aragonit paramorfóza. Kiváló szép és nevezetes hazai ásványok még: a budai (kissvábhegyi) mészpát; a budai felsőbányai és kapnikbányai barit; a felsőbányai antimonit, a dognácskai pirit, ugyanonnan gyönyörü gránátok, aragonit, utóbbit szintén Úrvölgyről és Radnáról; a felsőbányai, kapnikbányai, újmoldvai auripigment ésrealgár; az újmoldovai fluorit; a moravica-vaskői mágnesvaskő (magnetit); a dobsinai kobalt-nikol ércek; a moravica-vaskői tremolit, a csiklovai vezuvianit és wollasztonit; a selmecbányai ametiszt; a kapnikbányai, a porácsi és kotterbachi tetraëdrit (fakóérc); a kapnik bányai bournomit (kerékérc) ugyanonnan valamint Radnáról a szfalerit. A kőszén tekintetében hazánk annyiban nevezetes, hogy roppent terjedelmü és nagy vastagságu barnaszéntelepeink vannak, de meg hogy egyes-egyedül hazánkban találni jurabeli kőszenet (Pécs). Nagy nevezetesség a hazai barnaszenek közül a zsilvölgyi, mely az egyedüli kokszolható barnaszén, de némely egyéb tulajdonságra nézve is lényegesen eltér minden más barnaszéntől. Hazánk területére esett az eddigelé ismeretes legnagyobb meteorkő (Knyahina 1866), súlya 332 kg. Világhirü a kabai (Bihar vm. 1857), melyben legelőször konstatáltak szerves vegyületet. A hrasinai (1757) meteorvason észlelték legelőször a Widmanstätten-féle rajzokat; az árvai meteorvasban találtak legelőször szenet. Kőzettani tekintetben hazánk klasszikus földje a harmadkori vulkanizmusnak, nevezetesen a trachitoknak és andezitoknak, valamint különféle, ugy üveges, mint nem üveges módosulatainak. Hires a tokajhegyajai obszidián (fekete és piros), az ottani, valamint selmecvidéki perlit, lithoidit, szurokkő és különféle szferulitok meg gömbös trachitok ugy Selmec vidékéről, mint a Mátrából. A zöldkő ugy tudományos, mint bányászati tekintetben nagy nevezetességü hazánk különöbző trachit-vidékeiről; az alunitos módosulat Muzsaly és Sárospatak vidékéről, utóbbi helyről a quarcitos trachit (malomkő) is ismeretes nevezetessége hazánknak.

M. növényföldrajza. Hazánk flórája a vidéknek változatos felszine, az éghajlat és geologiai képletek stb. szerint rendkivül gazdag és változatos. A felszin nagyon görbe: jókora darabja terjedelmes róna (Alföld), egy része hullámos, dombos a legfeljebb a középszerü hegyek magasságáig emelkedik, délibb része a szelidebb mérsékelt földövhöz közeledik v. nyulik bele, kis része a quarnerói öböl ÉK-i partját érintvén, a mediterán flórának tagja. Van elég havas vidékünk, mely a környező alacsonyabb vidék éghajlata és növényzete fölött is uralkodik, épp mint a száraz Alföld a Bihari-hegyek Ny-i lejtőjén. Más a kép a Camphorosmától pirosló szikes mezőn, más az árvalányhaj borította homokpusztán, más a nádasból meg a kákából előbukkanó tavak körül, más szinüek az erdők, a völgyek tarka rétjei, a magyar tengerpart tüskés-bokros örökzöld szint is öltő tájéka, más a havasi legelő.

A haza magas és terjedelmes hegyláncok koszoruzta É-i és sík D-i részén, a szélességi fokot nem is tekintve, az orográfiai éles ellentét következtében a növényzetnek is különböznie kell, a valóban a Felföld flóráját É-i, D-i részét pedig D-i és DK-i tipusok jellemzik. Még szembetünőbben különbözik egymástól az ország Ny-i és K-i növényzete. Hazánk flórájának főleg három hegysége van a vegetació-centruma: a Juli és Nóri-havasokon, meg a Kárpátokon. A Nóri-havasok meg a Kárpátok az ország határát Ny-ról, É-ról és K-felől elzárják; köztük tágas rónaság terül. D-felől a D-i és DK-i növények bevándorlására több helyen tárt kapuk vannak s erre felé hazánk olyan természetes flórák (steppe, mediterrán) szomszédja, ahol esőtlen, forró nyár uralkodik és akasztja meg a fák tenyészetét. A Nóri-havasoknak meg a magyar hazába benyuló hullámainak növényzete nagyon eltér a Kárpátok K-i és D-i bérceitől, amott inkább Ny-i és alpesi fajok élnek s a fenyves az alacsony vidéken is gyakori, emitt valamint Alföldünkön is, Ny.-Európáétól tetemesen különböző K.-európai tipusok uralkodnak, a télizöld növény ritka, de sok sajátságos faja az Ény-i Kárpátokét nagyon tulhaladja.

A Ny-i és a K.-európai flóra a Duna dereka medencéjében találkozik, ezenkivül a Balkánról előrehaladó DK-i növényzettel is összevegyeledvén, hazánk flórája rendkivül gazdag és érdekes. Az Eny-i Kárpátok flórája a Nóri-havasokéhoz hasonlít egész Ny.-európai. A Nagy-Tátra növényzete a Sudetokéval közelebbről rokon, mint Erdély havasaiéval. A Bakonyban, s tovább Ny-nak, a Mura, Dráva és Száva mentén a Nóri-havasok hatalma nyilatkozik, sok havasvölgyi növény leszáll egész a síkig, s az örökzöld növény is gyakoriabb. A magyar rónán, a Duna jobbpartja dombos vidékein és Szlavoniában a K-i és D-i növénytipusok jóval tovább terjednek Ny-felé, mint a Kárpátokon, még a határon is átlépnek, az utólja Bécs körül látható (cser, feketekérgü fenyő, Vinca herbacea), végre a bécsi és olmützi medencében szünik meg a pannoniai flóra Ény-felé.

Hazánk flórájának tagosultságát tekintve, két nagy természetes flóravidéknek tagja: az óvilág erdős vidéké meg a mediterán flóráé. Havas csúcsain a havasok vegetációjának szigetje jelentkezik, a sarkvidéki flórába is átjátszik, mig az Alföldnek, különösen a homokpuszták növényzete az orosz steppéébe játszik bele, de a megegyezés nem klimatologiai, hanem csak természetes úton-módon való vagy az ember költözködése elősegítette kölcsönzésből ered. A puszta és steppe éghajlati és növénygeográfiai körülménye egymástól nagyon különböző. Havasainkon alacsony, többnáyréltü virágzó növény terem, a télizöld is elég gyakori. Magas törzsü fája csak a ritka havasi fenyő; a Saxifraga, Draba, Alsine, Gentiana, Campanula, Thlaspi, szegfü, sisakvirág, szarkaláb stb. jellemző fajokkal bővelkedik; a sásfélék, törpe fűz, fenyő és boróka, bokros nyirfa, moha és zuzmó seregesen nő és nagy területet elborít. A haza erős vidékének általános, az éghajlati és a vegetáció egyező viszonyainak alapját megvető jelleme az, hogy a növényzet egész fejlődése idején egyenletes középhőmérséklet alatt fejlődhetik. Ennek okozója, hogy esőtlen időszak a fák életét meg nem viseli. Ehhez járul továbbá a fák életének különös föltétele, hogy a tenyészet ideje három hónapon tul terjed. Ez választja el az erdős vidéket az arktikus flórától; hogy ellenben a föld minden évszakban meglehetős egyenletesen szokott megázni, a D-re fekvő sivatagtól meg a Földközi-tenger partvidékétől különbözteti meg hazánk növényzetét. E vidék az ernyősek meg a keresztesek hazája. Kövér rétek pázsitfüvekkel, áldásos szántóföldek, lombhullató erdők és télizöld fenyvesek borítják, a vidék közép és délibb részein pedig szőllő és nemes gyümölcs terem. Jellemző fája a cserfa és más lombváltó fa, pelyheslevelü tölgy, az ezüstöslevelü hársfa, a feketegyűrü. Télizöld növény, az alacsony vidéken meg az Alföldön a fegyves ritka vagy éppenséggel nincs; ellenben a hüvelyes cserje sokfaju és tömérdek. Az Al-Duna vidékén a déli növény nem annyira a mediterrán vidékről ered, mint p. Franciaországban, hanem a Balkánról. Flóránk Görögország felé lassan, nem oly élesen változik, mint Német és Olaszország felé. Még egynemübb marad hazánk flórája az orosz sivatagig, bár ez irányban a tenyészet ideje lassanként annyira megrövidül, hogy végre a fák fenmaradásának kevés. Az Al-Duna éghajlatát jobban kitünteti a nyár nagyobb heve, mint a vegetáció hosszabb tartalma. Ezért a kórós növevények nálunk magasabbra nőnek mint Németországban, az örökzöld cserjék ellenben, melyek enyhébb telet kivánnak, csaknem egszen hiányzanak.

A vegetáció centrumai szerint hazánk négy nevezetesebb flóravidék találkozó helye: a) Fiume vidéke, a magyar és horvát tengerpart a mediterán flóra tagja; b) innen kezdve az illir flóra Horvátország belrészén és Szlavonián át fel, tul a Dunán, a Balaton mellékeig meg a Bakonyig átmenő növényföldrajzi tag a mediterrán meg a magyar flóravidék között; c) nagyobb és jellemzőbb tag a magyar lóravidék vagy pusztai vegetáció; d) a hegyvidék, Kerner szerint a baltmelléki flóravidék (l. o.). Ezenkivül a havas csúcsszigetek növényzete egészen elkülönített, sajátságos havasi.

1. A magyar flóravidék (litio florae Pannonicae) a Bakonytól meg a Balatontól É-felé a Kis-Alföldön keresztül a Kis-Kárpátokig s a Kárpátok előhegyeiig s a Stájer hegyek K-i foszlányáig terjed, Kemenesaljára is beszigetelődik; terjed az egész Alföldön, valamint a környező erdőtlen lejtőkön a Hegyaljáig, Ungvárig, Nagyváradik, Temesvárig, Versecig, Pancsováig, az egész Duna-Tisza közén, Alsó-Ausztriába egész Tullnig (a bécsi medence nyugati szélén levő hegyekig, a Lajta-hegységen meg a hainburgi hegyeken) meg a morva rónaságra is beterjed. Legkiválóbb pontja neki a magyar főváros növényzete. A magyar v. pannoniai flóravidék nevezetes fája a Tilia Hazslinszkyana, T. Colchica, Acer Bedői, a bodros tölgy, cserfa, a tengerpartról eredő mannakőris, a sima szilfa. Jellemző cserjéje a feketegyürü, a török meggy, a Sorbus semiincisa, a hólyagmogyoró, Bhamnus sphenophylla, a törpe mandola, a Rosa Hungarica, apró és sok más rózsa, Spiraea media, több rekettye és zanótfaj. Fűnemüi közül nevezetes: Linum iuniperifolium, Hieracium Danubiale, Festuca pallens, Seseli leucospermum, Sesleria varia, a Ferula Sadleriana, Vicia Pilisiensis, Helleborus dumentorum, H. purpurascens, Draba Demissorum, Diplachne Alyssum saxatile Aut, Waldsteinia, A Fertő-tó környéken üröm-, pórmustár- és libatalpféle kórókból halofita mezők vannak (Atropis Peisonis). Szomszédos tagja a Nagy-Alföld, melynek sajátságos pusztai növényzete van (l. Nagy-Alföld növényzete), különösen a homoki, sziki és mocsári vegetációja nevezetes. A pusztai vegetáció tehát a síkon vagy csak az erdőtlen hegylejtőkön terjed. A Rákos mezejének alig van növénye, amely a a budai hegyek erdőtlen lejtőin ne nőne. De a sűrű erdő már a budai hegyeken is határt szab a pusztai vegetációnak.

2. Az illir átmenő flóra hegyszigete a Mecsek (basarózsa, Doronicum Caucasicum, Artemisia saxatilis, Inula spiraeifolia, Helleborus odorus, Knautia Pannonica), a harsányi (Colchicum Bertolonil, Trigonella gladiata) és szegzárdi hegyek, a Papuk (Rosa Hereulis, Cirsium Boujarti, Hesperis nivea) meg a Fruska-gora (Kitaibelia, Beta trigyna); a Bakony D-i lejtőjén, a Balaton partján a pusztai vegetációval vegyül (Aethionema, Sternbergia, Scilla autumnalis, Seseli leucospermum, Iris arenaria, Gypsophila arenaria, Hieracium Balatonense, Potentilla Sadleri, Scutellaria Columnae, Smyrnium Kitaibelii). Fái közül a mannakőris, ezüstös hársfa, pelyhes tölgyek, cserjéi közül a Coronilla Emerus, Genista lasiocarpa, Rosa repens, Daphne Cneorum és D. Laureola, madárbirs, Amelanchier stb. nevezetes. Kerner (Osztrák-Magyar monarchia irásban és képben) a haza Ny-i és E-i részét, sőt Erdély hegységeit is a Baltmelléki flórához sorolja. Mi ugy hisszük, e vidéknek a Balti-tenger mellékétől merőben eltérő és egészen önálló növényzete van, ugy hogy én a magyar flórát a Balt melléke alól helyesebben teljesen kivonom s mint Felföld v. Hegyvidék növényzetet foglalom össze, v. pedig mint a magyar flóravidék más tagjait különböztetném meg. Ilyen:

3. Erdély flóravidéke (l. o.) e felföldet környező magasabb heyeken és völgyeiben. Temes és Krassó-Szörénybe is benyulik, sőt az Alföldre csaknm Aradig kiszögellik. Nevezetes cserjéje a benszülött jósikafa és más zanót és rekettye, továbbá a Lonicera leiophylla,, Cotoneaster nigra, Sorbus Dacica, Genista oligosperma, G. transsilvanica. Ezenkivül egész sereg nevezetes vagy éppen benszülött növény tünteti ki: Lathyrus Hallersteinii, Waldsteinia trifoliata, Hepatica Transsilvanica, Telekia speciosa, Aconitum lasianthum, Viola Joói, Hypericum Transsilvanicum, H. umbellatum, Caltha alpina, Dianthus trifasciculatus, Polygala Silbirica, Oenanthe stenoloba, Seseli heterophyllum, Peucedanum Rochelianum, Anthemis macrantha, Senecio papposus, Cirsium decussatum, Echinops setosofimbriatus, Centaurea Reichenbachiioides, Hieracium Transsilvanicum, Phyteuma tetramerum, Campanula Grosseckii, Symphytum cordatum, Scrofularia lasiocaulis, Veronica bachofenii, V. crinita, Thymus marginatus, T. Transsilvanicus, Avena decora, Sesleria Heufleriana, S. Filifolia, S. rigida stb.

4. A mezőségi flóravidék Erdély alacsonyabb hegyein és dombvidékén sajátságos, hazánkban másutt alig található füvekből (Orobus Transsilvanicus, Knautia cupularis, Cephalaria radiata, Senecio Wolfli, Cirsium furiens, Linaria glaberrima, Pedicularis campestris, Salvia Transsilvanica, Serratula Wolffi, Statice Tatarica, Crambe Tatarica, Centaruea Ruthenica, Bulbocodium Ruthenicum, Gypophila leioclados, Arenazia graminifolia, Astragatus Transsilvanicus) alakul. Kiválók az árvalányhaj mezei zanótjai (köztük fehérvirágu is), rekettyéi. Flórája sok tekintetben Oroszország D-i részeével (árvalányhaj) és számos faja a Volga-mellék alsó részéneksikjáéval (Adonis Wolgensis) és Krim hegyeiével (Onosma Tauricum) egyezik.

5. A szörénységi v. délbánsági düllő, melyet Erdély hegyvidékéhez csatolhatnánk, de annyi sajátságos fája (Acer Monspessulanum, keleti gyertyánfa, korálszil, feketekérgü fenyő, magyar tölgy, török mogyorófa, diófa), cserjéje (Syringa vulgaris, Coronilla emeroides, Polygala hospita, Satureia Kitaibelii, rekettyék, zanótok, Cytisus Heuffelii, C. elongatus) stb. van, hogy ezek alapján külön kell választani. Hazánkban a legváltozatosabb és legérdekesebb flóra a régi Bánság középmagasságu hegyein diszlik. Keleti nevü (Crocus Moeslacus, Fumaria, Anatolica, Linum Tauricum, Centaurea Berica, Eupatorium Syriacum, Cardamine Graeca, Cerastium Banaticum stb.) és jellemü füvek tüntetik ki, ugy hogy ez a vidék havasaival (Szarkó, Szemenik) és homokpusztáival (Grebenác) együtt kis területen az egész ország növényzetének alakjait bőven elénk tárja. Nevezetesebb növényei még: Hypericum Rochelii, Alyssum edentulum, Dianthus petraeus, Thalictrum Árpádinum, Asperula Hungarorum, Hieracium Herculis, Acanthus Hungaricus, Crucianella oxyloba, Alyssum Wierzbickii, Haynaldia, Lapsana cancellata, Euphorbia lingulata, Sempervivum patens, Jasiope Jankae, Hieracium Jankae, Centaurea triniaefolia, Ranunculus flabellifolius, Alsine Banatica, A. graminifolia, Calamintha Pulegium, Veronica erinita, V. crassifrons, Campanula crassipes, Ferula Heuffelil, Erysimum Banaticum, Iris Reichenbachii, Serleria rigida, S. filifolia.

6. A kárpáti flóravidék (l. o.) jellemző fája a fenyvesekben a Salix Silesiaca S. lapponum, S. aribuscula, S. pentandra, Betula Carpatica, Rosa pendulina, R. incana és R. Granensis; füvei közül a Gentiana oblongifolia, Sagina glandulosa, Senecio umbrosus, Knautia Turócensis, Astragalus Danicus, Pulsatilla Slavica, Viola pubinervis, Anthriscus nitida, hadvirág, Erysimum Wittmanni Djianthus nitidus, Hieracium Tatrae, H. ramosum, Cirsium Decusatum, Carex lagopina, Crepis sucdisaefolia, Trientalis stb. nevezetesek. A pusztaságból emelkedő szigethegyeket, mint a Mátra (Potentilla patula, Pleurospermum pubescens, Bupleurum coloratum, Thlaspi Jankae), a Börzsöni hegyek, a Pilis (Spiraea media, Waldsteinia, Helleborus purpurascens, Vicia Pilisiensis, Crepis rigida, Seseli leucospermum, Genista Hung., Ferula Sadleriana, Scrofularia vernalis, Carex brevicollis), Vértes (Amelanchier), Bükk (Lunaria macropoda), Hegyalja (Galatella punctata, Melica altissima, Iris Hungarica, Aconitum Anthora), közönségesebb hegyi vegetációval, a Kárpátaljáéhoz számithatjuk. Erdőtlen részein pusztai flóra díszlik.

7. A guad vagy Kis-Kárpátok flóravidéke az ország Ény-i részén át a Vág folyóig terjed. A Kárpáti flóravidéktől a havasi fenyő, a Spiraeák és sok más jellemző növény hiánya különbözteti meg. Jellemzője a Súr égerese, Szt. György mellett az Urtica radicans-szal, Pozsony hegyein és Nemes-Podrágy vidékén sok különös szederfaj. Az apróbb növények közül a Soldanella montana, Thymus hirsutior, fehér Knautia, Hacquetia, Aquilegia longisepala tüntetik ki.

8. A noricumi flóravidék hazánk Ny-i hegyeink É-felé a Dunáig, D-felé Varasd vármegyén át Zágráb vmegyéig terjed. Jellemzi, hogy a fenyők meg a zöld égerfa egészen a hegyek tövéig leereszkednek; jellemző bokorja itt-ott az ezüstövis meg a csermelyciprus, a Rosa victoria Hungarorum Szt. Gotthardon, a madármeggy, Cytisus supinus stb. Füvei közül az Euphrasia perincisa, Heracleum macranthum Sempervivum adenophorum, Caltha rostrata, Vulpiasciuroides, Orobus tuberosus, Chlorocrepis, Ornithogalum sphaerocarpum, Potentilla meg az Asplenium Serpentini, a Thlaspi Goesingense, az Asphodelus, Veronica Kovácsii, Helleborus dumetorum stb. nevezetesek. Hazánkban e vidék alpesi magasságra nem emelkedik, de azért Vas vmegye völgyeinek sok havasi eredetü növénye van (Trollius, Willemetia, Thesium tenuifolium, Carex ornithopoda, Plygala Chamaebuxus, Eriophorum alpinum). A hegyvidék flórája tehát mint láttuk, nagyon különböző foku.

9. A havasi flóraszigetekből emlitésre méltó az erdélyi, mely e vidéknek D-i és É-i részében emelkedik. A legkeletibb szigetek Moldvaország határán emelkednek a legdélnyugatibb a Szarkó orma Krassó-Szörény vmegyében, a legészaknyugatibb a Berzava bereg vmegyében. Jellemző bokorja a Bruckenthalia meg a Rhododendron myrtifolium, a Primula és Gentiana mind a fajok, mind az individuumok számát tekintve, az alpesekéhez képest meglehetős kevés, ellenben a szegfüfélék jellemzők (Bánffya, Lychnis nivalis, Silene Dinarcia, S. Lerchenfeldiana, Dianthus callizonus, D. Henteri, Melandrium Zawadskii). Kitüntető továbbá az Aquilegia grandiflora Schang., Cortusa pubens, Senecillis és Senecio Carpaticus, Swertzia punctata, Scleranthus uncinatus, Sc. neglectus, Thlaspi Dacicum, Th. Kovácsii, Heracleum simplicifolium, Scrofularia millennii (Scr. alpina Heuff.), Veronica Baumgartenii, Gentiana phlofifolia, Ranunculus dentatus, több Draba, Saxifraga demissa, S. luteoviridis, S. heucherifolia, Libanotis humilis, Heracleum és Doronicum Carpaticum, Senecio sulpureus, Anthemis pyrethriformis, A. tenuifolia, Carduus Transsilvanicus, Hieracium Borbásii, H. Dacicum, H. Kotschyanum, Campanula Transsilvanica, C. Carpatica, Pedieularis limnogena, Tozzia Carpatica, Cardamine gelida, Ranunculus crenatus, Laserpilium alpinum, Lilium Jankae, Carex Dacica, Pestuca Prcli, F. Carpatica, Asperula capitata, Crepis viscidula, Alopecurus laguriformis, Bupleurum diversifolium, Allium Fussii, Viola declinata, Helianthemum rupifragum. Sok növénye a Kaukázus (Arenaria rutondifolia), Szibéria (Aquilegia grandiflora) és a Balkán havas bércein is ismétlődik (Gentiana Bulgarica, Linum extra-axillare).

10. A Kárpátok havasi flóraszigetje az É-i Kárpátok ormain, a Bélai havasoktól Pilskóig és a Kis-Krivánigterjed, D-felé a Cserni kámen, Gyömbér és Királyhegy a tanyája. Törpe fenyő, törpe boróka, Betula Carpatica berkei, terjedelmes zuzmó, sás (Carex sempervirens, Carex fuliginosa, C. levis, C. brachystachys) és pázsitmezők (Avena Carpatica, Oreochloa disticha), a csúcson törpe füzek a kiválók. Rhododendroma, erikája, azaleája, zöld égerfája és szürkeszőrü füzbokra nincsen. Benszülött növénye a Saxifraga Carpatica, Saxifraga perdurans, Arabis neglecta, Aconitum Tatrae, Delphinium oxysepalum, Dianthus nitidus Ny-felé, D. praecox, Pestuca Carpatica, F. Tatrae, Pyrethrum rotundifolium, Campanula Carpatica, Hieracium subsinuatum, H. Liptoviense, H. alpicola, Erysimum Wahlenbergil, Centaurea melanocalathia, Gentiana Patrae stb. Jellemző még az Oxytropis Carpatica és O. Tatrae, Centaurea alpestris, C.Hazsilinszkyana, Crepis Carpatica, Arabis Sudetica és A.bellidifolia, Saxifrage caesia, S. hieracifolia, Aronicum Clusii, Linum extraaxillare, Adenostyles stipulata, Pedicularis Carpatica, Trollius Tátrae stb. E havasi flóra nagy része noricumi eredetü, másrésze az erdélyi havasokéval egyező, de több faja (Petasites glabratus, Hieraciumok, a Rholdodendron, Erica carnea és Azalea hiánya, Achillea Sudetica) a Szudetákkal közös, ugy hogy a Tátrának havasi flóraszigetje mintegy közös kapocs az Alperesek, Erdély havasai meg a Szudeták között.

Az ortográfiai magasság szerint hat régiót különböztetünk meg: 1 A gyümölcsfáké (regia frugiet pomifera) kerek számon 660 m-ig terjed. Ennyire emelkednek fel általában a gyümölcsfák, a szőllő s legmagasabbra a diófa, mely az 1000 m.-t is könnyen eléri. A síkság növényei ebben a régióban is uralkodnak. A mocsártölgynél feljebb terjed a Kárpátok dombos és hegyes vidékéről le nem szálló cser (720 m.) és a kocsántalan tölgy (817-844 m.). A korai juhar, hárs, pelyhesedő tölgy, nyárfa, szilfa, gyertyánfa, körte, alma, cseresznye és virágos kőrisfa sem jut feljebbre. Ahol a verőfény áthathat, számtalan virággal átszőtt gyepszőnyeg rezeg, ahol pedig sűrűbb az erdő, második rétegként bokrok, szeder, kórók és harasztok berekje boritja, közöttük a Telekia speciosa ékeskedik nagy virágcsillagával és zamatos illatával. 2. A tölgy határán tul (a Biharom 820 m.) a bükfa uralkodik (alsó erdő, regio montana), az Alpeseken legfentebb 1500 m., a Magas-Tátrán 1187 m., a Biharon 1300-1564 m.-ig terjed, az É-i lejtőn néhol 221m.nyire leereszkedik. A nyir, fehér juhar, piros berkenye, mogyoró, a cseresznye, a holtcsanál, szászorszép, asperula, Lunaria, Isopyrum, medvehagyma, keltike stb. itt érik felső határukat. Itt kezdődik a Campanula abietina, Viola declinata alsó határa. Ez az öv már nem oly tarka mint a tölgyé; helyenkint sűrűbb, de nyomorék csepplyéi vannak. Az északnak nézó bükkerdő csaknem egészen puszta, legfeljebb a világosságot kerülő egy pár gomba, moh vagy haraszt szállja meg a földön korhadó törzseket. Gazdagabb a keleti lejtő, s a Dentaria glandulosa, pirosló hunyor, piros tüdőfü, szives nadálytő, ligeti mécsvirág, nagyvirágu montika, Telekia keleti szint kölcsönöz a vidéknek. 3. A jegyenyefenyő öve vagyis a felső erdő (regio abietina) Svájcban 1800, a Szudetokban 1500, a Harzban 1000, a Nagy-Tátrán 1520, Erdély déli hegyláncolatában 1580-1880 m.-ig emelkedik. Mig nyugaton és tul a Dunán a fegyves egész az alacsony vidékre leszáll, nálunk keleten csak a magasabb vidék felsőbb régióit lakja. A Bihar nyugati lejtőjén keskenyebb, a keletin szélesebb öv a fenyő; ez a száraz s az örökzöld tenyészetet meggyilkoló Alföldnek és Erdély esősebb és nedvesebb légkörjárta felföldjének tulajdonítandó. E sötét öv szintén monoton, de a Campanula és Verbascum abietinum, Vaceiniumok, piros bodza, harasztok, Atragene stb. jellemzik. Ebbe az övbe esik a szurkos és rozmafenyő határa is. Az Alpesek felsőerdejében az erdei meg a havasi fenyő rengeteg, felső határuk a következő régióba is átcsap. Nálunk az erdei fenyő ritkább s nem is száll fel magasra (1000-1200 m.), a cembra pedig pusztul. A 4. vagyis a havasaljai táj (regio subalpina) körülbelül 2300 m.-ig emelkedik, s jellemzője a törpe fenyő, de Helvécia gránithavasain s helyenként nálunk is a zöld égerfa, másutt (a szörényi Arzsánán, Guttinon, a Biharon, itt 1425-1848 m.), kisebb helyen a Velebiten is a törpe boróka (Juni perus mana) helyettesíti vagy együtt is nő vele. Ez öv felső határáig terjednek az állatok. A tenyészet itt buja, a fenyvesbogyó, Gentiana, Adenostyles, sisakvirág, Symphyandra uralkodó dísz. E régióban, Máramarosban a bükkében is van havasi ingovány vagy tengerszem (Hochmoore), a Retyezáton a Carex Dacica- és C. Pyrenaicaval. 5. Az alperesi füvek v. havasok régiója (regio alpina) a hó határáig, 2800, legfeljebb 3000 m.-ig terjed. A törpe fenyőn tul a havas csúcsa kopasz, buja havasi legelő (jun. - szept. eleje). Uralkodó a Nardus stricta pázsitja s a Viola declinata, rózsaszín artifiola, Potentilla chrysocraspeda, Crepis viscidula, Laserpitium alpinum, a kárpáti zab, Centaurea nervosa ékesíti. 6. A virágtalanok régiójában (hórégió), a hó határán tul a teljes virágzó növényzet megszünik, csak a mohák és zuzmók uralkodnak s a piros Protococcus nivalis moszat festi meg egyidőre a hó fehér leplét. Nálunk e végső öv csak a legmagasabb tetők kis pontjain jelentkezik, mert nyáron a hó közönségesen felenged. Az izlandi zuzmó mászuzmókkal, kicsiben az északi tundrák jelképe. Hátszeg vidékén (körülbelül 300 m.) az erdő tölgy és bükk. A Retyezát tövében már bükkerdőben vagyunk, s innét tovább a tetőig a többi öv szépen kifejlődött. Ezek az övek és magasságok összes havasainkra csak megközelítőleg vehetők. A változatos éghajlat s a sokféle geologiai formáció, a tengerszini (Fiume), 43 m. (Orsova alatt) és 2648 m. közt (Gerlachfalvi tető) váltakozó magasság különféleképen határozza meg hazánk nagy területén a hegységek öveit és terjedelmét. A Tátra zordon és viharos klimája alatt a határ mindenesetre nem ott van, ahol az enyhébb szörényvármegyei vagy a száraz horvát hegyeken. Kisebb hegyeinket a tölgy (Buda) vagy a bükk tetőzi be (Mátra), a terjedelmesebb felföldeken pedig az erdők a bükkel kezdődnek, p. a Karszt felföldjén a Magas-Tátra völgyei magasabban fekszenek, mint a Kis-Kárpátok legtöbb csúcsa.

Az egész magyar birodalom flórájáról egy összefüggő könyvünk nincs. Csak a magyar hazából (Szlavoniával együtt) körülbelül 2700, csak Erdélyből 2280, csak Horvátországból 2250 edényes növényt számítottunk össze, ugy hogy az egésznek a 3000 fajt jóval tul kell haladnia. Az irodalomból speciálisan csak Neilreich Aufrählunk der in Ungarn beobachteten Gefäss-Pflanzen (Bécs 1866-70) munkáját idézzük, amelyben a többi irodalom is pontosan idézve van. Utalunk végre a magyar botanikusok életrajzában elősorolt, különösen Kitaibel, Hazslinszky, Heuffel, Borbás stb. munkáira.

M. állatvilágának zöme a palearktikus állatföldrajzi régió európai alrégiójába tartozik. Közép-Európa jellemző gerincesei közül hazánk faunájára is jellemzők:

1. az emlősök osztályából (összesen mintegy 70 faj, a házi emlősöket nem számítva) a Rhinolophus, Vesperus, Noctulina, Vesperugo, Vespertilio, Myotis, Symotus, Plecotus nemekhez tartozó denevérek több faja: a rovarevők közül a vakondok (Talpa eurpaea), több cickány (Crossopus, Sorex, Crocidura) faj és a sün (Erinaceus europaeus); a ragadozók közül a vadmacska (Felis catus), hiuz (Lynx lynx), farkas (Canis lupus), róka (C. vulpes), nyuszt (Mustela martes), nyest (M. foina), görény (Putorius foetidus), menyét (P. vulgaris), hermelin (P. ermineus), vidra (Lutra vulgaris), borz (Meles taxus), barna medve (Ursus arctos); a rágcsálók közül a mókus (Sciurus vulgaris), három pele-faj (Myoxus), marmota (Arctomys marmota), hörcsök (Cricetus vulgaris), mezei egerek, pockok (Hypudeus, Arvicola) és valódi egerek (Mus) több faja, mezei és havasi nyul (Lepus timidus, L. variabilis); a kérődző pároscsülküekközül a zerge (Rupicapra rupicapra), őz (Cervus capreolus), szarvas (Cervus elaphus; a dámvad (C. dama), csak meghonosítva tenyészik vadaskertjeinkben; a nem kérődző piroscsülküek közül a vaddisznó (Sus scrofa). Ezekhez járult még aránylag rövid idő előtt a hód (Castor fiber) s a bölény (Bison europaeus). A hód történelmi adatok szerint hajdanában elég gyakori lehetett, sőt nem lehetetlen, hogy a Duna mentében itt-ott még ma is lappang; a hatvanas évek elején még lőttek néhány példányt Pozsony és Petronel tájékán, valamint Zimony mellett is; 1831. a főváros közelében, Némedi helység határában vertek egyet agyon. Bölények még a mult században éltek Erdély rengetegeiben, Benkő szerint Gyergyóban és Udvarhely vmegyében 1775 körül; sőt Petényi szerint az utolsó példány 1814. ejtették el.

2. A madarak helyváltoztatásuk könnyüsége következtében sokkal nagyobb területen terjedhetnek el, mint a földön mozgó állatok. Ez magyarázza meg azt, hogy hazánk madár-faunájában sokkal több a keleteurópai és mediterán faj, mint az emlősök között; egészben véve azonban madaraink zöme szintén a középeurópai faunához tartozik. 325 vadon tenyésző madárfajunk közül csak mintegy 75 lakja hazánkat állandóan: ilyen p. a parlagi, szirti és réti sas, a legtöbb bagoly, tengelice, sármány, zöldike, pirók, veréb, cinegék, varjak, szarka, szajkó, harkályok, fogoly, fajdok, túzok stb.; mintegy 150 költözködő madár, mely nálunk fészkel, télre pedig elhagy: ilyen p. a kánya, ölyvek, vércse, sólymok, az énekes madarak legnagyobb része, fürj, galambok, gázlók, vadlúd stb. A többiek vagy északi költözködők, melyek tavasszal és ősszel vonulnak át hazánkon, mint pl. a kis bekaszin (Gallinago gallinula), a nagy sárszalonka (G. major), a vetési lúd (Anser segetum), hattyuk stb.; v. hazánkat rendesen, vagy csak néha meglátogató vendégek; az előbbiekhez tartozik pl. a neyőrigó (Turdus pilaris), a buvárok (Mergus), számos kacsa stb., melyek a telet töltik nálunk, hogy tavasszal visszatérjenek északra; az utóbbiakhoz a csontmadár (Ampelis garrula), a sarki sármány (Plectrophanes nivalis), a jeges buvár (Colymbus glacialis); vagy végre alkalmilag hozzánk jövő, vagy éppen csak ide tévedt vándorok, amilyen p. a rózsaszinű seregély (Pastor roseus), a pusztai talpas tyúk (Syrrhaptes paradoxus), sarlókacsa (Querquedula falcata), dunnakacsa (Somateria mollimissa) stb. Hazánknak Közép-Európával közös madarai közül csak választékot közölhetünk. Ragadozók (Acelpitres): gyöngybagoly (Strix flanmea), erdei bagoly (Syrnium aluco), erdei füles bagoly (Asio Otus), nádi füles bagoly (A. accipitrinus), nagy füles bagyoly, uhu (Bubo ignavus), kuvik, csuvik (Carine noctua), vándorsólyom (Valco peregrinus), hosszuszárnyu sólyom (F.subbuteo), közönséges vércse (Cerchneis tinnuncula), fakó réti héja (Circus macrourus), vörhenyes réti heja (C. aeruginosus), közönséges karvaly (Accipiter nisus), közönséges héja (Astur palumbarius), vörös kánya (Milvus regalis), darázsölyv (Pernis apivorus), egerész ölyv (Buteo vulgaris), parlagi sas (Aquila heliaca), szirti sas (A. chrysaetus), lármás sas (A. uaevia), halász sas (Pandion haliaetus), réti sas (Haliaetus albicilla), Éneklő madarak (Passeriformes). Összes madárfajainknak több mint egyharmada (130 faj) ebbe a rendbe tartozik, melynek családonkint a következők a főbb képviselői. Hollófélék (Corvidae): holló (Corvus corax), hamvas (kálomista) varju (C. cornix), vetési (pápista) varju (C. frugilegus), csóka (C. monedula), mogyoró szajkó (Nucifraga caryocatactes), szarka (Pica caudata), szajkó, mátyás (Garrulus giandarius). Sárgarigófélék (Oriolidae): sárga rigó (Oriolus galbuda). Légykapófélék (Muscicapidae): a légykapó (Muscicapa) 4 faja s a barnabegy és feketebegy (Pratincola rubetra és P. rubicola). Rigófélék (Turdidae): a rigó (Turdus) és csalogány (Ruticilla) több faja, a közönséges fülemile (Luscinia philomela), kékbegy (Cyanecula suecica), vörösbegy (Erytracus rubecula), kőrigó (Monticola saxatilis), hantmadár (Saxicola oenanthe). Poszátafélék (Sylviidae); a Ficedula, Sylvia, Acrocephalus, Locustella nemek több faja, a közönséges és havasi csattogány (Accentor modularis és A. alpinus), a közönséges és tüzes fejü királyka (Regulus cristatus és R. ignicapillus). Ökörszemfélék (Troglodytidae): ökörszem (Troglodytes parvalus), közönséges és feketebegyü vízi rigó (Cynclus aquaticus, C. melanogaster), Cinegefélék (Paridae): a cinege- (Parus) nem több faja, a barkós cinege (Panurus biarmicus), függő cinege (Aegithalus pendulinus), kontyos cinege (Lophophanes cristatus), fehérfejü cinege (Acredula caudata). Gébicsfélék (Laniidae): a gébics- (Lanius) nem több faja. Fakúszófélék (Certhiidae): fakúszó (Certhia familiaris), sziklakúszó (Tichodroma mururis), kurta kalapács (Sitta caesia). Fecskefélék (Hirundinidae): házi, füsti és parti fecske (H. urbica, H. rustica, Cotyle riparia). Billegetőfélék (Matacillidae): a fehér, havasi és sárga billegető, barázdabillegető (Matacilla alba, sulfurea, flava) és az Anthus nem több faja. Pintyfélék (Fringillidae): magtörő, vasorru (Coceothraustes vulgaris), erdei pinty (Fringilla coelebs), hegyi pinty (F. montifringilla), tengelice (Fr. carduelis), csiz (F. spinus), kenderike (F. cannabina), lenike (F.linaria), zöldike (F. chloris), házi és hegyi veréb (Passer domesticus, P. montanus), keresztcsőr (Loxia curvinostra), közönséges pirók (Pyrrhula major), citromsármány (Emberiza citrinella), szürke sármány, sordély (E. miliaria), nádi veréb (E. schoeniclus). Pacsirtafélék (Alauditae): mezei, fái, búbos pacsirta, pipiske (Alanda arvensis, A. arborea, A. cristata). Seregélyfélék (Sturnidae): közönséges seregély (Sturnus vulgaris). Zöld-kányafélék (Coraciadidae): zöld-kánya, kék csóka (Coracias garrula). Jégmadárfélék (Alcedinidae): jékmadár (Alcedo ispida). Lappantyufélék (Caprimulgidae): közönséges lappantyu (Caprimulgus europaeus). Kőfali fecskék (Cypselidae): kőfali fecske (Cypselus apus). Bankafélék (Upupidae): búbos banka (Upopa epops). Kúszók (Scansores): kakuk (Cuculus canorus), fekete, zöld, szürke, nagy, közép, kis, fehérhátu, háromujju harkály (Pieus martius, P. viridis, P. canus, P. major, P. medius, P. minor, P. leuconotus, P. tridactylus), nyaktekercs (Yunx torquilla). Galambfélék (Columbae): gerle (Turtus auritus), örvös és vadgalamb (Columba palumbus, C. oenas). Tyúkfélék (Galinae): siket-, nyirfajd, császármadár (Tetrao urogallus, T. tetrix, T. bonasia), fogoly (Perdix cinerea), fürj (Coturnix dactylisonans). Gázolók (Grallae). Túzokfélék (Otidae): közönséges túzok (Otis tarda). Lilefélék (Charadridae): bagolyszemü lile (Oedienemus creptins), bibic (Vanellus cristatus), arany lile (Charadrius apricarius), s a rokon Aegialitis-nem több faja. Darufélék (Gruidae); közönséges daru (Grus cinerea). Gémfélék (Ardeidae): szürke és törpe gém (Ardea cinerea, A. minuta), dobosgém, bölömbika (Botaurus stellaris) fehér és fekete gólya (Ciconia alba, C.nigra). Szalonkafélék (Scolobacidae): kis és nagy gojzer (Numenius phaeopus, P. arquatus), a parti snef (Totanus) több faja, a Tringa-nem több faja többnyire csak átvonulás alatt érinti hazánkat; ugyanez áll a szalonkákról, melyek közül csak az erdei szalonka (Scolopax rusticola) és a közönséges bekaszin (Gallinago scolopacina) költ nálunk, de ezeknek is nagyobb részük északra vándorol s ott költ. Guvatfélék (Rallidae): vizi guvat (Rallus aquaticus), haris (Crex pratensis), pettyes vizi csibe (Ortygometre porzana). Vizityúkfélék (Gallinulidae): zöldlábu vizityúk (Gallinula chloropus), szárcsa (Fulica atra). Uszók (Natatores). Vöcsökfélék (Podicepidae): búbos, vörösnyaku és apró vöcsök (Podiceps cristatus, P. rubricollis, P. minor). Kacsafélék (Anatidae): kanalas kacsa (Spatula dlypeata), sípoló kacsa (A. Penelope), telelő kacsa (A. querquedula), nyilfarku kacsa (A.acuta), kendermagos kacsa (A. strepera), tőkés kacsa (A. boschas), csergő kacsa (A.crecca), melyek közül azonban a sípoló kacsa nem fészkel nálunk. Bukdosó kacsák (Fuligulidae): lármás kacsa (Fulix clangula), fehérszemü kacsa (F. nyroca), rőtfejü kacsa (F. ferina), kontyos kacsa (F. cristata) melyek közül azonban csak a fehérszemü és rőtfejü magyar tengerpat mediterrán, állatokban leggazdagabb, természetes, mert hiszen voltaképen már a mediterrán alrégióba esik. A fentebb említett mediterrán gerincesek közül kizárólag a tengerpartra szorítkozik a török gekko (Hemidactylos turcicus), a seltopuzik (Ophisaurus apus), a görög gyík (Algiroides nigropunctatus), a párduc- és sávos sikló (Coluber leopardinus, C. quadrilineatus) s a macska-kigyó (Tarbophis vivax); a homoki vipera a partvidéknek a Bánsággal közös mediterrán faja; mindezekhez a gerinctelepek egész sereg mediterrán faja csatlakozik.

M.-ot faunája szerint a következő alterületekre lehet felosztani: északi hegyvidék, erdélyi hegyvidék, Alföld, Bánság, dunántuli dombvidék, Horvátország és Szlavonia, tengerpart, de amelyeknek faunája éles határok nélkül csap át a szomszéd területekbe.

A vizeinket népesítő állatok szintén nem egyaránt vannak hazánk területének összes vizeiben elterjedve. Különbség van a hideg hegyi patakok, tengerszemek, havasi tavak s melegebb vizü alantabb folyó patakok, folyók, tavak, lápok, mocsárok állatvilága között, bár e különbség főleg az alsóbb állatokon észlelhető. A halak legtöbb faja megél a legkülönbözőbb természetü vizekben; csak a lazacfélék élnek kizárólag hideg hegyi patakokban és havasi tavakban. Hévvizeinket néhány érdekes állat jellemzi, mely hideg vizeinkben nem él; igy a tarka géb (Gobilus marmoratus) csak az Ó-Buda melletti s a keszthelyi hévviz kifolyásában él; a nagyváradi püspökfürdő hévvizének pedig van egy nevezetes specialitása, a Melanopsis Parreyssii nevü kis csiga, mely közel rokona s talán csak varietása Sziria vizeiben s a Jordánban élő Melanopsis castatanak. Egészen meglepő sajátságos faunával tünnek ki az erdélyi (szamosfalvi, kolosi, tordai, vizaknai, dévai stb.) konyhasós tavak. E tavak fanunájának legfeltünőbb - mert szabad szemmel is látható - állatjai közé tartozik több bogár és néhány vizi poloska, mely utóbbiak egyike, a Coriza Faussii, az erdélyi sósvizek sajátos faja, továbbá az Ephydra macellaria nevü légynek töménytelen mennyiségben élő álcája; a légy eddigelé csak Triestből volt ismeretes, ahol álcái egy vágóhídnak a tengerbe ömlő kifolyásában élnek; végül az Artemia salina nevü kecses rákocska (u.n. sóféreg). Még érdekesebb atavak mikroszkópos faunája: több apró rákocska, sodróféreg (Rotatroia) és véglény (Protozoa), amelyek közül több faj e vizek specialitása, más fajok a szomszéd édesvizekben is élnek, több faj végre a közelben sehol sem, hanem csak az e tavaktól oly távol eső tengerekben él. Tipikus tengeri állatoknak az erdélyi sóstavakban való előfordulása annál meglepőbb, mert a nyugateurópai sóstavak faunájában ez a tengeri jellemvonás nincsen meg, ellenben megvan a Charkov melletti déli oroszországi sóstavak faunájában, melytől az erdélyi sóstavak faunája csak abban különbözik, hogy az orosz tavakban még több a tengeri faj, mint az erdélyiekben.

Végül meg kell még emlékeznünk a barlangok sajátságos faunájáról. Barlangjainkat a denevéreken s ezeknek élősdiein kivül több állandóan csak barlangokban élő vak állat lakja: nevezetesen az Anophthalmus, Quedius, Pholeuon és Drimeotus nemekbe tartozó 8 bogárfaj, egy álskorpió (Blothrus), egy ászkaféle (Titanethes) s egy Amphipoda-rák (Nyphargus), melyek közül öt faj eddigelé csak hazánk barlangjaiból ismeretes.

Népesség.

A népesség száma. M. népességének száma első ízben II. József császár alatt állapíttatott meg az 1785. évi népösszeirás által. Később 1840. Fényes Elek egyházi adatok alapján becsülte M. népének számát; 1850., 1870., 1881. és 1891. években népszámlálások foganatosíttattak. Ezek szerint a népesség száma volt (mindenütt csak M.-ot értve, Fiume és Horvát-Szlavonország nélkül):

Népesség.

1785. évben

8002917

 

1870. évben

13561245

1840. "

11247676

 

1881. "

13728622

1850. "

11554377

 

1891. "

15133494

1857. "

12067183

     

A népesség évi átlagos szaporodása volt e szerint:

az 1850-57.

időszakban

0,63%

az 1857-70.

"

0,98%

az 1870-81.

"

0,11%

az 1881-91.

"

0,98%

1850-től 1891-ig tehát négy évtized alatt a lakosság mindössze 30-88%-kal szaporodott. A népességnek országrészek szerinti száma és szaporodása volt az utolsó két évtizedben:

[ÁBRA]

A népesség szaporodása eszerint a Duna-Tisza közén volt a legnagyobb, ahol főleg Budapest és Pest vármegye népességének nagymérvü gyarapodása okozta a nagy lendületet.

Népsűrűség és a népesség tömörülése. M. népsűrűsége nem mondható nagynak. Az egész országban átlag 54,1 lélek esik 1 km2-re, míg 1881-ben 49,1, 1870-ben 48,5. Az egyes országrészek közül a Duna-Tisza köze (75,8) és Duna jobbpartja (63,4) van legsűrűbben népesítve, legritkábban Erdély (40,4) és a Tisza balpartja (46,6). Az országrészek népsűrűségének 20 év alatti változásai a következő adatokból tünnek ki:

[ÁBRA]

Az egyes vármegyék és városi törvényhatóságok népsűrűsége természetesen sokkal nagyobb határok közt ingadozik. Ha a törvényhatósági városok népességét számon kivül hagyjuk, a vérmegyék népsürüsége - a szélsőségeket említve - a következő:

[ÁBRA]

Ha a városokat is belefoglaljuk a vármegyékbe, a népesség sürüsége tekintetében a következő sorrendet kapjuk:

[ÁBRA]

A törvényhatósági városok népsürüsége aránytalanul nagyobb; maximumát Budapesten éri el, ahol 1 km2-re 2447,5 lélek jut; utána legsűrübben él a lakosság a következő városokban: Temesvár 1107,9, Nagyvárad 803,3, Pozsony 698,8, Komárom 547,8. Győr 506,6, Pécs 479,8, Maros-Vásárhely 430,7, Arad 375,5 és Kassa 310,6; legritkább a lakosság Kecskemét (55,6), Debrecen (59,9), Hódmező-Vásárhely (72,9) és Szabadka (76,1) városaiban. Ezen számarány a város határának nagyságától függvén, voltaképpen nagyobb jeloentőséget nem lehet neki tulajdonítani.

A népesség tömörülése az utolsó évtizedben a nagyobb népességü községek határozott emelkedését eredményezte; M. összes községei 1890-ben következőleg osztottak el; volt:

[ÁBRA] L. táblázat.

1881-hez képest az 500-1000 lakóju községek száma 42-vel, az 1000-5000 lakóju községek száma 340-el, az 5-10000 lakóju községek száma 35-el, s a népesebb községek száma 13-al szaporodott. Ellenben az 500-nál kevesebb lakóju községek száma 622-vel csökkent.

Tényleges és jogi népesség. M.jogi népessége, azaz a M.-i honos népesség az 1890. évi népszámlálás szerint volt 15484855, kik közül 15083212 tartózkodott M.-ban, 190996 Ausztriában, 90786 külföldön, 119861 pedig a hadseregnél v. honvédségnél tényleges szolgálatban állott. A jogi népesség tehát 351361 lélekkel nagyobb, mint a tényleges népesség (15133494), minthogy Ausztriából és az egyéb külföldről sokkal kevesebb ember tartózkodik hazánkban, mint tőlünk külföldön.

Nemi, családi és korviszonyok. M. polgári lakossága közt volt 1891-ben 7449979 férfi és 7683515 nő; ezer férfira tehát 1031 nő esett, mig tíz évvel előbb 1034. A női nem az ország legnagyobb részében túlsúlyban van; Erdély nagy részében azonban több a férfi, mint a nő s a legkevesebb Csik (1000 férfira 936), Udvarhely (957) és Szolnok-Doboka (975) vármegyékben van. 980-1000 a nők aránya még Máramaros, Beszterce-Naszód, Maros-Torda, Torda-Aranyos, Alsó-Fehér, Hunyad, Krassó-Szörény, Csanád és Moson vármegyékben. Másutt mindenfelé a nők vannak túlsúlyban, így nevezetesen az egész felföldön tetemes a nők többlete; a maximum Trencsén (1181), Sáros (1166), Szepes (1149), Abaúj-Torna (1148), Liptó (1121) és Zemplén (1116) vmegyékre esik, ami kétségtelenül annak tulajdonítandó, hogy ezen vármegyékből igen sok férfi vándorol ki. Családi állapot tekintetében összeiratott 4145182 nőtlen, 3073070 nős, 216591 özvegy és 4394 elvált férfi, továbbá 3800939 hajadon, 3120252 férjes, 743917 özvegy és 7042 elvált nő. A kor tekintetében van 36,9% 0-15 éves, 37,5% 15-40 éves, 18,7% 40-60 éves és 6,9% 60 éven felüli. Az előző népszámlálások eredményeivel összehasonlítva, feltünő az idősebb korosztályok viszonylag erős szaporulata szemben a fiatalabb korosztályban állók arányának csökkenésével. A városokban a fiatalabb korosztályok jóval kisebb, a magasabbak (különösen a 15-40 évesek) sokkal nagyobb arányban vannak képviselve, mint a vidéken. Az e tekintetben mutatkozó különbségek a következő adatokból tünnek ki:

[ÁBRA]

Szülőhely és honosság. M. lakói közt találtatik szülőhelye szerint: 11105917 helybeli (73,4%), 2427359 azon vmegyebeli (160%), 1352562 más vmegyebeli (8,9%), 35892 a fővárosból való, 746 fiumei, 17161 horvát-szlavonországi, 155961 (1,0%) ausztriai, 25255 külföldi és 12641 ismeretlen születésü. A közlekedési eszközök fejlődésével mind nagyobb azok száma, kik szülőhelyüket elhagyva, más községben telepednek meg; innen van, hogy a helybeli születésüek arányszáma 1891-ben több mint egy százalékkal kisebb, mint tíz évvel előbb volt, ellenben az idegen születésüek arányszáma fokozódott. Legkevésbbé mozgó természetü Erdély népessége, hol a népességnek 81,6%-a helybeli születésü; legmozgalmasabb ellenben a Duna jobbpartja, ahol a népességnek csak 68,1%-a született lakóhelyén. Nagy különbségek vannak e tekintetben vidék és város közt; mig a vármegyékban a népesség 75,3%-a helybeli születésü, addig a 25 törvényhatóságu városban csak 53,6, sőt Budapesten csak 38,2% (Kassa 40,5, Hódmező-Vásárhely 90,7). Az ausztriai születésűek közt legtöbb volt a csehországi (23347), morvaországi (22279), galiciai (19969) és alsó-ausztriai (18930); a külföldiek közül a németországi (5610, ebből porosz 2499, bajor 1319), olaszországi (2427), svájci (1032), romániai (922), bulgáriai (673) és szerbiai (648). Illetőség szerint helybeli 87,5%, azon vmegyebeli 6,8, más vmegyebeli 4,6%.

Hitfelekezetek. M.-on számos hitfelekezet van képviselve; tulsúlyban a róm.kat. vannak, kik az egész lakosságnak közel felét teszik. Az 1890. évi népszámlálás szerint volt:

[ÁBRA]

Az előző évekhez képest a róm. kat. és zsidók száma gyarapodott leginkább, t. i. 1857-től 1891-ig évenkint 1,85, illetve 0,93%-al. Földrajzi eloszlásukat illetőleg kiemelendő, hogy a róm. kat. az ország szivében és Ny-i s É-i részében vannak legnagyobb számmal, ahol a tulnyomó többséget alkotják, legkatolikusabb vármegyék Zala 91,3, Árva 88,3, Heves 87,2, Trencsén 86,7 és Moson 86,8%-al, legkevesebb katolikus az oláh és rutén vármegyékben van, ahol arányszámuk 1,8%-ig (Fogaras, Nagy-Küküllő) száll alá. A görög kat. ÉK-i M.-on és Erdélyben élnek legtömörebben; a maximumot Máramarosban (72,3%), Ugocsában (63,1) és Szolnok-Dobokában (61,5) érik el. A görög keletiek Erdélyben és D-i M.-on legszámosabbak; legerősebben Krassó-Szörény (75,1%), Hunyad (70,9) és Fogaras (64,5) vmegyékban vannak képviselve. Az ág. ev. majdnem az egész országban vannak elszórva, de abszoluttöbbséget csak Turóc, vmegyében (53,7%) tesznek; nagyobb számmal laknak még Liptó (43,5), Zólyom (33,9) és Gömör (34,0) vmegyékben, Békésben (35,7) és Erdély D-i részében (43-45%). A reformátusok ellenkezőleg az ország szivében, a Dunántul és Erdély magyar vidékein tömörülnek; legtöbb van Hajdu vmegyében /77%), Háromszékben (43%). Maros-Tordában és Biharban (40%). Az unitáriusok csak Erdélyben laknak nagyobb tömegekben, de az egy Udvarhely vmegyét kivéve (ahol a lakosság 23,2%-a a unitárius), e hitfelekezet hivei még csak négy vmegyében tesznek 3%-nál többet. Az izraeliták az egész országban vannak elterjedve; legtöbb van Máramarosban (16,8%), Beregben (13,6), Ungban (11,5), Pesten és Zemplénben (11%); a városok közül Nagyváradon 16,2% (10115 fő), Budapesten 21,0% (103317), Szatmár-Németiben (16,5), Komáromban (14,7), Temesvárt (12,0%). Pozsony, Székesfehérvár, Győr, Baja, Kassa, Arad városokban (10-11%) él a legtöbb zsidó.

Magyarország népessége hitfelekezetek szerint

[ÁBRA] Római katholikus

[ÁBRA] Görög katholikus

[ÁBRA] Görög-keleti

[ÁBRA] Ágostai hitv. evangelikus

[ÁBRA] Református

[ÁBRA] Izraelita

Nemzetiségek. M. nemzetiségeinek számát első ízben 1840. Fényes Elek állapította meg az egyházi névtárakból; azután az 1850. évi népszámlálás szintén kimutatta a nemzetiségeket, de a magyarságra nézve ellenséges irányzattal. 1870. Keleti Károly a tanköteles gyermekek anyanyelve szerint kiszámította M. nemzetiségeinek létszámát, végül az 1881. és 1891. évi népszámlálások a nemzetiséget is felvették kérdéseik közé. Ezen adatok alapján volt a nemzetiségek száma:

[ÁBRA]

Eszerint a nemzetiségek százalékos eloszlása a következő volt:

[ÁBRA]

A magyarság térhódítása eszerint az összes többi nemzetiségekkel szemben szembeötlő; valamennyi nemzetiség közül ez van legerősebben elterjedve. Az egyes nemzetiségek eloszlása a következő adatokból tünik ki:

[ÁBRA]

A földrajzi eloszlás tekintetében megemlítendő, hogy a magyarok két nagy főtömegben laknak. A magyarság főzöme egy összefüggő tömegben a nagy magyar Alföldet, s ezzel kapcsolatban a kis magyar síkságot és a Dunántul legnagyobb részét lakja. E magyar-lakta óriási területet É-on Pozsony, Nyitra, Losonc, Rozsnyó és Ungvár; K-en Szatmár-Németi, Nagyvárad, Gyula és Arad; D-en Ó-Becse, Zombor és a Dráva folyó; Ny-on az Alpok végső ágazi, vagyis Szt. Gotthárd, Szombathely és Sopron városai jelölik; de tiszta magyarnak, ahol más nemzetiség nem vegyül közbe, voltaképpen csak a két magyar alföld és a Dunántul egy része nevezhető. A magyarság közt helyenkint ugyanis nagy másnyelvü népszigetek vannak elhintve; igy a Dunántul két nagyobb német terület van a magyarság közt, egyfelől Tolna és Baranya vmegyékben, másfelől a Magyar Középhegységben a Bakonytól egészen Budapestig, ahol a németség a Duna balpartjára is átlép. Tetemesebb németség vegyül a magyarok közé Bács vmegyében is, ahol egyébiránt a szerb elem is erősebben lép fel. Az ország szivében, Budapest körül fel egészen Esztergom,ig és Nógrádig, lefelé pedig Pilis és Alberti felé a tótság terjeszkedik kisebb-nagyobb, de kevéssé összefüggő szigetekben; ugyanily nagyobb, de elszigetelt, tót területek vannak az Alföldön is, Szarvas, Csaba, Bánh,egyes, Nagylak körül, Bács vmegyében pedig a Duna közelében, sőt egyes apró tót foltok a Nyirségben, Borsod és Heves vmegyékben is vannak. A magyarság második nagy területe a Székelyföld, ahol a magyar (székely) elem Csik, Háromszék, Udvarhely és Maros-Torda vmegyékben összefüggő és csak helyenkint az oláhokkal tarkított tömegben él; e magyar terület legnyugatibb állomásának Maros-Vásárhely tekinthető. Innen Ny-felé a magyar elem ugyan szintén elég gyakori, de oláhokkal annyira vegyítve van, hogy összefüggése egyes erősebb magyar gócok dacára is (minő Kolozsvár, a Kalotaszeg, Torda, Torockó, Nagy-Enyed vidéke) erősen meg van szakítva, bár a magyarságnak Szilágy-Somlyó és Nagy-Károly felé való terjeszkedése ezért felismerhető.

Magyarország népessége anyanyelv szerint

[ÁBRA] Magyar

[ÁBRA] Német

[ÁBRA] Tót

[ÁBRA] Horvát-Szerb

[ÁBRA] Vend-Rutén

[ÁBRA] Oláh

Az, ország szivét elfoglaló magyar elemet köröskörül különböző nemzetiségek övezik. Ny-on (Stájerország és Alsó-Ausztria felé) a vendek (Zala és Vas vmegyékben), németek (Vas, Sopron és Moson vmegyékben) és ezek között horvátok laknak, a németek közt a magyarság (a vasvármegyei Őrségben) kis szigetet képezvén. A Dunka balpartján Pozsonytól kezdve Ungvárig a tótok nagy tömege következik, melyben néhány nagyobb német sziget van, u.m. Német-Próna, Beszterce- és Körmöcbánya vidékén, Felső-Szepességen és Alsó-Szepességen, mig magyarok csak elenyésző csekély számban vannak a tótók közt elszórva. A tótok mellett és köztük Szepes vmegyétől kezdve, eleintén csak a határszélen keskeny övben, utóbb mindjobban szélesedve élnek a ruténnek, kik Ung, Bereg és Máramaros vmegyékben összefüggő nagy tömeget képeznek, csak helyenkint németekkel keverve. Máramarostól kezdve az oláhságot találjuk, mely nemcsak egész Erdélyt (a székely vármegyék kivételével), de a szomszédos magyarországi vármegyéket is lakja Szatmár-Németi, Nagyvárad és Arad városáig és D-felé az Aldunáig. Területén jelentékenyebb magyar szigetek vannak Felső- és Nagybánya, Szilágy-Somlyó, Bánffy-Hunyad (Kalotaszeg), Torda, Torockó vidékén; a németek két helyen képeznek nagyobb tömegeket, egyfelől Erdély D-i (részében, a régi szász székekben, u.m. Szászsebes, Nagyszeben, Medgyes, Segesvár, Újegyház, Nagy-Sink és Kőhalom vidékén és a Barcaságon (Brassó), másfelől Beszterce-Naszód vmegyében. Elég gyakori ezenfelül a német elem Krassó-Szörény vmegyében és az oláhok és magyarok-lakta vidékek között Torontál és Temes vmegyékben. A Maros-Tisza közén a bolgárok (Krassova, Vinga, Ó-Besenyő vidékén) és szerbek is tömegesebben élnek. Négy nagyobb örmény kolonia van Erdélyben (Szamos-Újvár, Erzsébetváros, Gyergyó-Szt.-Miklós és Csik-Szépviz), Szolnok-Doboka, Kis-Küküllő és Csik vármegyékben.

M. eszerint nemzetiségek tekintetében felette kevert ország, melyben egyfelől egyes nemzetiségek összefüggő nagy területeken tulnyomó tömegben élnek, másfelől ugyanazon vidéken több nemzetiség sűrün keveredve fordul elő. Mindamellett egyik nemzetiségnek sincsen oly nagy kiterjedésü, összefüggő és idegenektől kevéssé tarkított tertülete, mint a magyar fajnak, mely 28 vármegyében abszolut többségben van, míg az oláhok csak 11, a tótok 9 s a németek 1 vármegyében teszik a népesség nagyobbik felét, a többi nemzetiségek pedig egyik vármegyében sem vergődnek tulsúlyra. Tekintetbe veendő még, hogy a magyarság ezenfelül 4 vármegyében relativ többségben van; továbbá, hogy a vársok a magyarság gócpontjai, mivel a 25 törvényhatósági városban a népesség 66,8%-a (1881. 61,9%), A rendezett tanácsu városokban a népesség 69,0%-a (1881. 65,9%) magyar; az előbbiek közt legmagyarabb Kecskemét (99,0%), Székesfehérvár (96,7) és Szeged (96,1); legkevésbbé magyar Versec (5,7), Pancsova (11,4) és Selmecbánya (16,6); a rendezett tanácsu városok közül legmagyarabb Kun-Szt.-Márton (99,8), Hajdu-Böszörmény, Szoboszló, Nagy-Kőrös, Félegyháza, Jászberény, Kis-Újszállás, Túrkeve, Karcag, Szentes, Hajdu-Nánás, Cegléd, Halas, Makó, Szolnok, Gyöngyös, Kézdi-Vásárhely és Mezőtúr, mind 99-98% magyar lakossággal; legkevésbbé magyar Szepes-Olaszi (3,0%), Szakolca (3,1) Szepes-Váralja (3,5), Modor (3,7), Újbánya (3,8), Breznóbánya, Szászsebes (4,3) és Szt.-György (4,9). A nem magyar ajku lakosságból a törvényhatósági városokban 38,2% (1881. 29,2),, a rendezett tanácsu városokban 31,5 (1881. 26,4%) beszéli a magyar nyelvet, az egész országban ellenben csak 13,8% (1881. 11,1), mi világosan arra mutat, hogy a városok a magyarosodásnak főgócai és oszlopai. A magyarul beszélők összes száma volt (1881. 7221325, ellenben (1891. már 8430282, vagyis akkor 52,6, most 55,7%; a tiz évi szaporulat 1208957 lélek, vagyis 16,7%; a törvényhatósági városokban a magyarul beszélők százaléka az utolsó évtizedben 73,7-ről 79,5-re, a rendezett tanácsu városokban 74,9-ról 78,8-ra emelkedett.

Testi és szellemi fogyatkozások. Ezeknek száma volt az utolsó népszámlálás (1891) szerint a szorosabb értelemben vett M.-ban:

[ÁBRA]

Hivatás és foglalkozás. Az 1890. évi népszámlálás szerint M. lakossága foglalkozás szerint a következőképpen oszlott meg:

[ÁBRA]

Ha a lakosságot aszerint csoportosítjuk, vajjon az kereső-e (termelő) v. nem-kereső (eltartott), az eredmény a következő:

[ÁBRA]

Ezer kereső személyre esik e szerint 1440 eltartott (450 férfi, 990 nő), és pedig 481 háztartásban foglalkozó nő, 57 házi cseléd és 849 foglakozás nélüli. Az ország egyes részeiben e tekintetben nagy eltérések vannak; a keresők aránya legnagyobb Erdélyben (42,50%) és a Duna jobbpartján (41,94), legkisebb a Tisza jobb- és balpartán (39,95 és 39,92). A kereseti ágakban is nagy különbségek vannak a kereső és eltartott egyének aránya közt; mig a kereső népességben az őstermelők aránya 56,3%-ra rúg, addig az eltartottak közt 61,5-ra; a napszámosok amott 19,6, itt 13,3%-ot tesznek, a bányászat, ipar és forgalom amott 56,3, itt 61,5%-ot. Az őstermelés országos átlaga (az őstermelésnél alkalmazott napszámosokkal együtt) 75%, ellnben Erdélyben 82,9, a Tisza balpartján 80,2 %, legkisebb a Duna-Tisza közén (65%), ellenben Budapest leszámításával 76%; a városok közül a legmagasabb százalékot mutatja Hódmező-Vásárhely 78,3, Szabadka 71,8 és Kecskemét 70,4 százalékkal. Az ipar és forgalmi foglalkozások (beleértve a bányászatot és kohászatot is) az országos átlagban 17,87%-ot tesznek, legerősebbek a Duna-Tisza közén (24,7%), ahol csak a főváros okozza a nagy arányt (nélküle csak 17,6%), legcsekélyebb erdélyben (12,16%); a városok közül legiparosabb Brassó, Selmecbánya, Kassa, Nagyvárad, Pécs, legkevésbbé Hódmező-Vásárhely, Szabadka és Kecskemét. Az értelmiség országos átlaga 2,54, legerősebb a Duna-Tisza közén (3,27), legkisebb a Tisza-Maros szögében (2,00%); a városok közül legmagasabb az értelmiség aránya M.-Vásárhelyen (12,11%), Kolozsvárt (10,38), N.-Váradon (9,38), Győrött (9,09) és Kassán (7,52); legkisebb Módmező-Vásárhelyen (2,25), Szabadkán (2,99) és Kecskeméten 3,37%).

Népesedési mozgalom. A házasságkötések száma évenkint 120-145000 között szokott ingadozni és volt:

[ÁBRA]

Az egyes országrészek közül legtöbb házasság köttetett (1893) a Duna balpartján 9,7), legkevesebb Erdélyben (8,8); az egyes felekezetek közül aránylag legtöbb házasság köttetett az unitáriusoknál (10,7) és görög katolikusoknál (10,2), legkevesebb a zsidóknál (8,0) és ág. evangelikusoknál (9,0). A vegyes házasságok száma volt (1893) 12860 vagyis 8,92%; számuk az évek folyamán lassan emelkedik. A vegyes házasságok aránya a városokban jóval nagyobb; mig (1893.) száz házasság közül a vidéken 7,0 volt vegyes, addig a törvényhatóságu városokban 15,4, Budapesten 20,5. A felbomlott házasságok aránya 100-110000 szokott lenni évenkint (1893. 103801), ezek legnagyobb része a halál által bomlik fel, mig az elválások száma csakezer körül szokott lenni évenkint (1893. 1320).

A születések száma évenkint 550-660000 között szokott ingadozni és volt:

[ÁBRA]

Az egyes országrészek közül legtöbb születés esik a Tisza balpartjára (48,5) és a Tisza jobbpartjára (44,9), legkevesebb a Duna jobbpartjára (38,7) és erdélyre (39,8). A városokban a születési arány általában 4-5%-kal kisebb, legkisebb Sopronban (30,5) és brassóban 30,8), legnagyobb Nyiregyházán (51,1) és Félegyházán (51,0). A hitfelekezetek közül a legnagyobb születési arány a görögkatolikusoknál (47,6) és a róm. katolikusoknál (44,7) van, a legkisebb a zsidóknál (35,8). A törvénytelen születések száma 50-57000 szokott lenni, vagyis az összes születések 8,7-8,9%-a; legtöbb az unitáriusoknál (10,5) és a zsidóknál (10,1), legkevesebb az ág. evangelikusoknál (6,2). A városokban a törvénytelenek aránya jóval nagyobb, de a különbségek e tekintetben feltünő nagyok; mig Szabadkán csak 4,8 s Hódmező-Vásárhelyen 7,1%, addig Pozsonyban 14,1, Nagyváradon 24,7 s Temesvárt 25,1, sőt Budapesten 30,0.

A halálesetek száma 450-530000 között szokott ingadozni és volt:

[ÁBRA]

Az egyes országrészek között legtöbb haláleset jut a Tisza-Maros szögére (34,6) és a Tisza balpartjára (34,2), legkevesebb Erdélyre (26,3) és a Duna jobbpartjára (29,8). A városok halandósága egészben véve nagyobb, bár vannak városok csekély halandósági koefficienssel (Brassó 25,0, Sopron 25-7); legnagyobb a halandóság Nagyváradon (37,7), Békés-Csabán(37,6), Pozsonyban (36,8) és Kassán (36,4). A hitfelekezetek közül a halandóság legkisebb a zsidóknál (18,5) és unitáriusoknál (22,0), legnagyobb a görög keletieknél (33,1) és a róm. katolikusoknál. A gyermekhalandóság igen nagy, az elhaltak 52-53%-a öt éven aluli gyermek szokott lenni s az élveszülöttek 35-45%-a ötödik évén alulhal el. Az országrészek közül a gyermekhalandóság a Tisza balpartján a legnagyobb (55%) s Erdélyben legkisebb (43,5%). A városok közül a gyermekhalandóság Pécsett (36,0) és Sopronban (40,7) legkisebb, Békés-Csabán (58,4) és Debrecenben (56,0) legnagyobb. Budapesten az elhaltak 44,6%-a áll öt éven aluli korban. A hitfelekezetek közül a zsidóknál hal meg legkevesebb (23,6) gyermek, a róm. katolikusoknál legtöbb (40,4). A halálokok közül a fertőző betegségek szednek sok áldozatot; 10000 lakos közül Békés-Csabán 63,3, Szabadkán 58,7, Zomborban 55,2 hal meg fertőző bajokban, ellenben Sopronban csak 16,4, Pozsonyban 22,8, Brassóban 28,1, Budapesten 38,3; ezer haláleset közül pedig van fertőző baj okozta: BékésCsabán 179, Budapesten 123, Pozsonyban 62, Sopronban 67.

A népesség természetes szaporodása nagy ingadozásoknak van alávetve; 1891. 138829, 1892. csak 89956, 1893. ellenben 183553 lelket tett, vagyis ezer lakosra 9,1, 5,9 és 11,9 volt; legnagyobb a zsidóknál (1893. 17,3), legkisebb az ág, evangelikusoknál és görög keletieknél (9-3). Az alföldi városokban igen nagy (12-14%), ellenben a műveltebb városokban jóval csekélyebb.

Vándormozgalom. Hazánk népessége élénk vándormozgalomban él; egyfelől jelentékeny belső vándorlás folyik, melynek folytán a vármegyék lakossága kölcsönösen kicserélődik s különösen a városok magukhoz vonzák a körülöttük elterülő, de még a távolabbi vidék lakosságát is, másfelől az ország határain tul is halad a mozgalom. Külföldről hazánkba csak jelentéktelen bevándorlás folyik, annál nagyobb arányu azonban népességünknek külföldre való kivándorlása. Ez négy irányba folyik. A dunántul nyugati vármegyéi Ausztriába, és kivált Bécsbe vándorolnak, ahol 1891-ben 222139, illetve 115133 magyar honosságu egyén iratott össze; a Dunántul déli vármegyéiből, valamint Bács-Bodrogból és Torontálból Horvát-Szlavonországba özönlik a népesség, ahol ma már 112041 magyar honos él. Erdély keleti és déli haztármegyéinek népét Románia (főleg Bukarest) vonza, ahol közel 50000 magyar telepedett le. Végül a felföldből, nevezetesen Szepes, Sáros, Abaúj-Torna, Zemlén, Ung, Gömör és Liptó vármegyékből nagy néptömegek vándorolnak az északamerikai Egyesült Államokba; az amerikai statisztika szerint oda M.-ból bevándorolt:

[ÁBRA]

E néptömeg legynagyobb része Pennsylvaniában és New-Yorkban telepszik le s ma egyedül New-Yort városában több mint 12000 magyar él, az Egyesült-Államok egész területén pedig 1890-ben 62435 magyar találtatott (1870-ben 3737, 1880. 11526).

Közgazdaság.

Őstermelés. M. őstermelésében a mezei gazdálkodás mindenkor elsőrendü szerepet játszott ugyan, de kiváló jelentőségre csak azóta emelkedett, amióta a földbirtoknak 1848. történt fölszabadítása a termelés okszerübb használatát, a lassanként felgyülemlő és olcsóbbodó tőke a gazdaságok jobb berendezését, a gazdasági szakértelmiség terjedése a birtokok észszerübb kezelését és a közlekedési eszközök fejlődése a mezőgazdasági termények jobb értékesítését tette lehetővé. Ezeknek a tényezőknek köszönhető az a nagy, ugyszólván rohamos haladás, melyet ugy földmivelésünk, mint állattenyésztésünk századunk második felében tett, s melyet a következőkben főbb vonásaiban mutatunk be.

Az 50-es években M. összes területének csak 84%-a volt termelésre alkalmas. Az azóta foganatosított nagyszabásu folyamszabályozások és talajjavítások folytán 23 millióról 26,7 millió hektárra, vagyis 94,5%-ra emelkedett a termőterület, ugy hogy hazánk e tekintetben az összes európai kulturállamok között első helyen áll. A termőterületek mivelési ágak szerinti megoszlása az 1885. kataszteri fölvétel szerint a következő volt:

[ÁBRA]

Magyarország mezőgazdasági viszonyai

[ÁBRA] Szántóföld

[ÁBRA] Kert

[ÁBRA] Rét

[ÁBRA] Szőlő

[ÁBRA] Legelő

[ÁBRA] Erdő

A termőterület megnagyobbodásával karöltve járt az egyes mivelési ágak átalakulása is, mely különösen a szántóföldnél öltött nagy arányokat; 1850. még csak 8,2 millió hektár szántóföldünk volt, 1895. pedig 12,2 millió hektárra emelkedett területe. Mezei termelésünk fokozásához azonban még sokkal nagyobb mértékben a szántóföldnek mind intenzivebbé vált használata járult hozzá. Az 50-es években, amikor a háromnyomásu gazdálkodás volt az uralkodó rendszer, 30%-a a szántóföldnek ugarnak maradt; a váltógazdaság terjedésénél, mely üzemrendszer az uradalmi birtokon most már általánosan van elfogadva, 1870-ig 21,6%-ra, 1895-ig pedig 15%-ra szállt le az ugar viszonylagos kiterjedése. Hozzávéve az évről évre elemi csapások, u.m. árviz, aszály, jég, rozsda, rovarok stb. által teljesen elpusztított vetések területét, mely a szántóföldnek 2-3%-ára szokott kiterjedni, azon eredményre jutunk, hogy a termést szolgáltató tényleg learatott terület 1870 óta 1895-ig 7,93 milió hektárról 10,19 millió hektárra, vagyis 2 1/4 millió hektárral emelkedett. A szántóföldön termelt növények közül a legfontosabb a búza, mely különösen az Alföldön nagy kiterjedésben, némely vármegyében a szántóföld 50%-án termeltetik, ezt követi leginkább az ország délkeleti részében termelt tengeriés lemenő sorrendben a rozs, az árpa és a zab, mely növények együttvéve a learatott területnek 84%-át foglalják el, ugy hogy az ipari és takarmánynövények részére csak 16% marad. Ezekben a számokban tükröződik vissza egyúttal mezőgazdasági termelésünknek egyoldalusága. Azonban e tekintetben is lényeges javulás állott be az utóbbi években, amennyiben egyes ipari növények (cukorrépa) és különösen a takarmányrépa és a mesterséges takarmány (lóher, lucerna, baltacim, csalamádé, zabos bükköny, mohar stb.) termelése folyton tért hódít. Képet nyujtandó mezőgazdasági termelésünknek jelenleg állapotáról és egyúttal azon nagy haladásról, melyet őstermelésünknek ezen legfontosabb ága az utolsó 25 év alatt tett, a főbb kulturnövényekre vonatkozó termelési adatokat a következő táblázatban mutatjuk be:

[ÁBRA] L. táblázat.

Ezen adatokból kitünik, (nemcsak) hogy termelésünk emelkedett az utolsó 25 év alatt nagyon lényegesen, hanem az is, hogy ez az emelkedés nem annyira a termőterület kiterjedésének, mintsem főképen a viszonylagos termések fokozatos emelkedésének köszönhető, miből az is következik, hogy földmívelésünk mind belterjesebb irányban haladt. a régi háromnyomásu gazdálkodást kiszorítja lassanként a váltógazdaság, mely az uradalmi birtokon az uralkodó rendszer, a régi faeke helyébe általánosan a vaseke, sok helyütt a gőzeke lépett; istállótrágyán kivül fokozódó mértékben műtrágyát kezdenek alkalmazni s a szórva vetést is mind általánosabban a tőkéletesebb sorvetés váltotta föl. A táblázatban felsorolt növényeken kivül hazánkban nagyobb kiterjedésben még kendert és lent, továbbá borsót, babot, lencsét, mákot, cirkot és napraforgót termelnek, kisebb kiterjedésben káposztát, dinnyét, komlót, csicsókát és a déli vármegyékben rizst is; nagyobb városok környékén a zöldségtermelés is hódít folyton tért, mely egyes városok környékén már is nagy jelentőségre vergődött, igy p. Szeged környékén a paprika. Makó körül a hagyma termelése. Némely vidéken azonkivül a gyümölcstermelés is nagy jelentőségre emelkedett, így nevezetesen a Felföldön és az ország keleti részében a szilvatermelés; az Alföldnek homoktalajjal biró vidékein pedig, különösen Kecskemét és Nagy-Kőrös környékén az alma és kajszinbarack termelése vett utóbb nagy lendületet, ugy hogy gyümölcsből és gyümölcsterményekből nagyon tekintélyes, 4-5 millió frtnyi értéket képviselő kivitelünk van. Mezőgazdasági termelésünk emelkedésével természetesen az évi termelés értéke is emelkedett, habár a termeléssel nem egyenes arányban, minthogy azutolsó évtizedben a gabonánál nagy árhanatlás állott be. A 70-es években alig 500 millió frtnyi értéket képviselt a szántóföld évi termelése, a 90-es években pedig 800 millióra emelkedett annak értéke.

Szőllőszet. M. szőllőmivelésének alapját a rómaiak vetették meg; a feljegyzések szerint Probus császár telepítette (Kr. u. a III. sz.-ban) a szerémségi szőllőket, melyek bora sokáig nagy hirnek örvendett; de még ugyancsak a rómaiak idejében hire kelt a balatonmelléki és a soproni boruknak is. Az Árpádházi királyok alatt már az ország minden erre alkalmas vidékén űzték a szőllőmivelést, s ekkor a szeremi bor mellett, mely elsőségét egész a XVI. sz.-ig megtartotta, s az említett két vidék borai mellett már a szegzárdi, egri, budai és aradvármelyei borok is mint hires borok emlegetettek; a tokaji bor mely elnevezés alatt a Tokajhegyalján termett borok értetnek) csak a XVI. sz.-ban emelkedett világhirre, ámbár ekkor Tokaj vidékén még aszut nem is készítettek; az aszubor készítése csak a XVII. sz. elején terjedt el Tokaj vidékén, amelynek aszuja nem sokára méltán a borok királyának nevét érdemelte ki. Mert hazánk természeti viszonyai a szőllőtermelésre nagyon kedvezők, s mert népünknek a szőllőmivelés egyébként is egyik legkedvesebb foglalkozása, hazánknak régidőktől egész a legújabb időkig virágzó szőllőmivelése volt s termelt borainak mennyisége szerint a 4-ik helyet foglalta el a bortermő államok sorában, s ami pedig a minőséget illeti, az elsőségért Franciaországgal vetekedett; összesen csak 10 oly vármelyénk van, melyben szőllőt nem termesztenek, u.m. Árva, Turóc, Zólyom, Liptó, Sáros, Szepes, Máramaros, Brassó, Csik és Háromszék. Ami szőllőterületünk terjedelmét és a rajta termett bor mennyiségét illeti, erre nézve csak a 80-as évek óta eszközölt statisztikai felvételek szolgáltatnak megbízható adatokat, a régebbi feljegyzések, ha nem is a szőllőterületet, hanem a termés nagyságát tulbecsülték. Az országos statisztikai hivatal kimutatásai szerint hazánk szőllőterülete a 80-as években körülbelül 362000 hektárra rúgott, melyen 10 évi átlagban 4345000 hektoliter (1 hektáron 12,9 hektoliter) bor termett, 34 1/2 millió frt értékben. Habár a filloxera már 1875. konstatáltatott hazánkban, a következő 10 évben sem a szőllőterület, sem a bortermés nem apadt le, sőt - új ültetések következtében - némi gyarapodás mutatkozott. Az apadás 1885 óta kezdődik, s legnagyobb fokát 1892. érte el, midőn a szőllőterület 249000 hektárra s a bortermés 797000 hektoliterre fogyott le. Ez az iszonyu pusztulás, milyen nem ért egy szőllőtermő országot sem, első sorban a filloxera rovására irandó, de nagy része van abban a peronospora pusztításának is, mely ellen egészen a legújabb évekig az ország nagy részében nem védekeztek. 1892. hazánk, habár szőllőterületének nagysága után még ekkor is megtartotta régóta elfoglalt 4-ik helyét a bortermő országok sorában, a termett bor mennyisége tekintetében lesülyedt a 17-ik helyre, ugy hogy a nevezett évben még Bolgárország, Svájc és Szerbia is több bort szürtek hazánknál. Hogy mennyi része volt a termés megapadásában a peronospora-betegségnek, erre bizonyítékot szolgáltatott az 1894. év, melyben cacára annak, hogy a szőllőterület még lejebb, 220000 hektárra szállt alá, mert a peronospora támadása ebben az évben kevésbbé volt heves, s mert sok vidéken már védekeztek is ellene, a bortermés jóval nagyobb lett az 1892. évinél, u. i. 1387700 hektoliter. Leghiresebb borvidékeinket a filloxera már majd mint tönkre tette, sok helyen koldusbotra juttatva vagy kivándorlásba űzve azok lakosságát; legjobban megkimélte eddig Erdélyt, továbbá Pozsony vidékét és a Fertő mellékét; gyérítéssel csak nagyon kevés helyen (1894-ben 1851 hektáron) védekeznek ellene. Az amerikai szőllőkkel való védekezés, habár az utolsó években e téren nagy lendület tapasztalható, még csak a kezdetnél van; 1894. összesen csak 1050 hektár direkt termő (főleg Jaquez, Herbemont, Yortk-Madeira, Othello és Canada fajtákkal beültetve) amerikai szőllője s 5697 hektár amerikai alanyra (főleg Ripariára és Rupestrisre) nemesített ojtványszőllője volt hazánknak. A direkt termő szőllők ültetésével, részint mert termésük nem kielégítő, részint mert nem tanusítanak a filloxerával szemben elég ellentállást, lassanként felhagynak, mig az ojtványszőllők telepítése egyre nagyobb tért nyer, amelyen különösen Aradhegyalja, Versec, Pécs és N.-Maros vidéke, továbbá Tokajhegyalja járnak elül. Legnagyobb tevékenység észlelhető az immunis homokterületek beültetésében; mig a filloxeravész előtt csak körülbelül 47000 hektárt tett ki az immunis területü szőllő, ma már (1894) felrúgott ez 70600 hektárra, melynek legnagyobb része (50000 hektár) a Duna-Tisza közére esik. Hazánkban tulnyomólag a kopasz vagy rövid metszésü (rövid csapos, csercsapos) fejmivelésmódok vannak elterjedve a szálvesszős mivelést csak kevés helyen (a Balaton mellékén mint sarkos szálvesszős mivelést, Aradhegyalján mint ménesi karikás mivelést) űznek; még kisebb térre terjed ki a combos művelés, mellyel leginkább erdélyben (mint különböző karikás mivelésmódokkal) találkozhatni. A tőkéket a tél fagya ellen általában betakarással védik s ugyancsak betakarják («bevágják ») egyes vidékeken a kánikula előtt is azokat, hogy a tőke gyökérzetét a kiszáradástól megóvják. A szőllők kezelése, kivéve a leghiresebb borvidékeket, melyeken sokszor példás kezeléssel lehetett már azelőtt is találkozni, többnyire nagyon kezdetleges; nem válogatják, kellően nem trágyázzák s a kevés fáju vidékeken nem is támasztják (karózzák) a szőllőt, valamint a szüretelést is nagyon kezdetlegesen, nem bogyózva s nem válogatva, végzik; azt lehet mondani, hogy csakis újabb időben, a filloxera pusztítása óta kezd az okszerü szőllőmivelés nagyobb tért hódítani. Szőllőinkban szmos, részint hazainak tartott, részint külföldi szőllőfajtát kultiválnak, s szőllőszetünknek éppen egyik nagy hibája, hogy nemcsak egyes vidékek, hanem egyes birtokosok is számos fajtát termesztenek, mi nagy akadálya az egyöntetü borok termelésének s ezáltal a külföldre szóló borkereskedelemnek. Legjelesebb hazai fajtáink a fehér bort adók közül: a furmint, mely a legjobb fehérborvidékek (mint a tkaji, ruszti, somlói, badacsonyi) fő fajtája, továbbá a bakator (főleg Ermelléken van elterjedve), a mustos fehér (Magyarád vidékének fő fajtája), a sárfehér (Neszmély vidékének fő fajtája), a hárslevelü, a juhfarku, a kéknyelü, a mésesfehér, az erzerjó, a veres dinka, a fehér gohér stb.; a vörös bort adó szőllők közül első helyen a kék kadarka áll, mely a leghireseb vörös borok (mint az egri, szegzárdi, budai, villányi, ménesi, visontai) fő jellegét adja meg. Azonban hazánkban - különösen Erdélyben - termesztik a legkitünőbb idegen szőllőfajtákat is, mint a sárga muskotályt, a rajnai és az olasz rizlinget, a szilváni zöldet, a piros traminit, a fehér, piros és kék burgundi szőllőket, a fehér Sauvignont és Semillont, a Carbenet-ket, az oportót stb.

Bortermésünknek több mint felét fehér bor képezi, utána a siller s végül a vörös bor következik; aszut főleg Tokajhegyalján, Ruszton, Sopronban, Pozsony vidékén (Szt. Györgyön) és Ménesen - az utóbbi helyen vöröset - készítenek. Végül meg kell említenünk, hogy hazai szőllőszetünk előmozdítására az országos borászati kormánybiztosi intézmény, az országos és az állandó filloxerabizottság, a balatonvidéki, a tokajhegyaljai és a délvidéki kormánybiztosság (e három a nevezett vidékek homoki szőllőtelepítéseivel foglalkozik) és 20 szőllőszeti és borászati felügyelőség van szervezve, s hogy a budapesti állami felsőbbb szőlő- és borgazdasági tanfolyam, továbbá 4 állami (a ménesi, tarcali, érdiószegi és nagyenyedi), valamint 3 államilag segélyezett (a pozsonyi, tapolcai és munkácsi) vincellériskola áll a szőllőszeti oktatás szolgálatában. Hathatósan mozdítják elő szőlleink rekonstruálását a kecskeméti Miklós-telep (homoki szőllő) s 10 állami amerikai szőllőtelep (Farkaslom, Szendrőn, Székesfehérváron, Fehértemplomon, Peéren, Nagy-Károlyban, Tarcalon, Kecskeméten, Nagyenyeden, Tordán), valamint az államilag segélyezett paulisbarackai szőllőojtványkészítő telep, mely jelenleg egy részvénytársaság birtokában van. Törvényeink az ojtványszőlőknek, valamint az elárasztásra berendezett szőllőknek 10 évi, az immunis homoki szőllőknek 6 évi adómentességet biztosítanak, s a gyérítéssel fentartott szőllők földadójának 2/3-ad részét elengedik.

M. borvidékei. A borvidékek beosztását a földmivelési és kereskedelemügyi minisztérium a következőképen állapította meg: 1. Ruszt-sopron-pozsonyi borvidék (Sopron, Pozsony, Mosony, Vas és Nyitra vmegyék területe). 2. Pest-nógrádi borvidék (Nógrád, Hont és Bars vmegyék területe, továbbá Pest vmegye váci felső, pesti alsó, pesti közép és pesti felső járásai). 3. Buda-sashegyi borvidék (Budapest és Pest vmegye dunajobbparti részei). 4. Somlyói borvidék (képezik Doba, Kis-Jenő, Nagy-Szőllős, Vásárhely veszprém vármegyei községek és a sághi hegy). 5. Neszmélyi borvidék (Esztergom, Komárom, Fejér, Győr és Veszprém vármegye az enyingi, devecseri és veszpréméi járás kivételével). 6. Eger-visontai borvidék (Heves vmegye területe s Borsod vmegye egy része). 7. Abaúj-miskolci borvidék (Borsod vmegye másik része, továbbá Gömör és Hont vmegye, végül Abauj vmegye. A-Szántó kivételével). 8. Tokaji borvidék /Zemplén vmegye 32 községe és Abaúj-Szántó). 9. Szerednye-vinnai borvidék (Ung vármegye területe). 10. Munkácsnagyszőllősi borvidék (Bereg és Zemplénnek a 8 alá nem tartozó részét). 11. Érmelléki borvidék (Bihar, Szilágy és Szatmár vármegyék, a bihar vmegyei derecskei járás kivételével). 12. Ménesmagyarádi borvidék (Arad vmegye területe). 13. Versec-fehértemplomi borvidék (Temes, Krassó-Szörény és Torontál vármegye). 14. Szegzárdi borvidék (Tolna vármegye). 15. Villány-pécsi borvidék (Baranya vmegye és Somogy vármegye a lengyeltóti, marcali és tabi járások kivételével, melyek a balatonmelléki borvidékbe tartoznak). 16. Badacsonyi borvidék (Zala vmegye tapolcai járása, továbbá Meszes-Györök és Keszthely községek). 17. Balatonmelléki borvidék (Zala vmegye a tapolcai járás kivételével. Veszprém vmegye az 5 alatt felhozottak kivételével, Somogy vmegye a 15 alatt felhozottak kivételével). 18. Erdély-marosmenti borvidék (Alsó-Fehér, Hunyad és Maros-Torda vármegyék). 19. Erdély-küküllőmenti borvidék (Nagy- és Kis-Küküllő vármegyék). 20. Erdélyi borvidék (Erdély többi bortermő vidékei). 21. Alföldi borvidék (Pest vmegyének a 2 és 3 alá nem tartozó része, Szabolcs, Hajdu, Jász-Nagykun-Szolnok, Békés, Csongrád, Csanád és Bács-Bodrog vármegye területe s Bihar vmegye derecskei járása). 22. Fiumei borvidék.

Erdészet. Magyarország egész területének közel 27%-át erdő borítja, melyből esik egy lakosra 0,9 kataszteri hold. A bőven 132000000 holdnyi erdőterületnek 6%-a korlátolt használatu véderdő, 11/2 %-a futóhomokon áll, ezenkivül van hegységi s más feltétlen talajon 791/2%, ugy hogy összesen az erdőtörvény szerint állandóan fentartandó, ki nem irtható erdő van összesen 87%, s végre nem áll feltétlen erdőtalajon 13%. Fanemek tekintetében a tölgy elfoglal 28, a bükk és más lombfák 50, a fenyvek 22%-ot. Üzemmódra nézve a szálerdő 70, a sarj- és (a nagyon csekély mennyiségü) közélperdő 30%. A szálerdőkre nézve megjegyzendő, hogy a kimutatott terület magában foglalja azokat a rengeteg erdőségeket is, melyek többé-kevésbbé szálaltattak ugyan, de rendszeres kihasználásban nem részesültek, habár nagyobb részük újabb időben a rendszeres üzemtervek keretébe be is vonatott.

Az erdők állapota az értékesítés viszonyai, az előbbi kihasználás módja és a rendszeres vagy rendszertelen kezelés szerint igen különböző. Valódi őserdő már igen kevés van, de a kedvezőtlen értékesítési viszonyok miatt a rendes kihasználásnak még meg nem nyitott, habár átszálalt bükkösök száma igen nagy; sőt van elég ilyen félreeső fenyes is az ország keleti részeiben. A npesebb vidékeken fekvő, vagy olyan erdők, melyekből a fát századok óta vizen szállítják le, vagy amelyeken emberemlékezetet meghaladó idő óta számtalan parasztfürész dolgozik, vagy a nép fakereskedésből, zsindely- és faedény-készítésből él (erdélyi havasok), ott az erdők nagyon ki vannak szálalva. Igen sok erdő még az úrbériség fennállása alatt szálaltatott ki tulságosan. Ez okokra és a különösen korábban elterjedett rendszertelen kezelésre vezethető vissza az a tény, hogy a szálerdők átlagos zárlata az országban 0,6 és 0,7 közt áll. Ennek következtében a fatermés sem kielégítő és nem felel meg erdeink egészben véve jó, sőt őserejü talajának. Az évi fatermés ugyanis kataszteri adatok szerint holdanként átlagosan lombfaerdőkben 1,6, fenyvesekben 2,4 m3 és az összes erdőkben nem egészen 1,8 m3, ami az általános fatermési táblák szerint elég jó zárlat mellett csak közepesen alul álló talajnak felelne meg. Az erdők kataszteri jövedelme hold- és évenként 0 és 10 frt közt ingadozik; a legalacsonyabb megyei átlag 7 kr. (Csik vm.), a legmagasabb 3 frt 33 kr. (Békés vm.); az egész ország összes erdőterületére kiszámított átlag 57 krt. Mig igen terjedelmes hegységi, távol fekvő erdők évi jövedelme semmi, vagy evvel határos, addig a 3-10 frt jövedelmet csak a legkedvezőbb értékesítési viszonyok közt lévők érik el az Alföldön és a dunántuli megyékben. Az erdőgazdaságba befektetett tőkék (felőjítási és kezelési költségek, s ahol a talajnak értéke van, a talajérték), épp ugy mint más országokban is, a lehetőleg leszorított kezelési költségek mellett is csak igen alacsony, 11/2-21/2% kamatot hajtanak, mely a szálerdő-gazdasághoz szükséges magas vágáskor miatt csak nagy ritkán éri el a 3-at és csak sarjerdőgazdaság és igen kedvező faárak mellett emelkedik ezen felül, egészen 5-ig. Ennek oka főképen az erdőgazdaság sajátságaiban, különösen a vágáskorig felhalmozódó kamatos kamatokban és abban keresendő, hogy az erdőgazdasághoz okvetetlen szükséges élőfakészlet a megszorult vagy könnyelmü erdőbirtokosok által bármikor kiforgattatván tőketermészetéből áruvá változtattatik, és mint ilyen piacra dobva, lenyomja a faárakat. Ezt a helyzetet még súlyosbítja hazánkban az, hogy a vasutak terjedése folytán újabb és újabb, addig nem értékesítható erdőterületek vonatnak be a fapiacba és gátolják a többi erdők faárainak kellő emelkedését. Egyebekről nem szólva, e két ok is eléggé megvilágítja az erdőgazdaság permanens válságát.

Hazánkban az erdőhasználatnak minden neme és alakja gyakoroltatott már ősidőktől fogva. A fenyvesekkel borított magas hegységekből eredő folyókon a tutajozást századok óta gyakorolják székelyeink, tótjaink, oláhaink, oroszaink és az itt-ott megtelepített német származásu munkások. E célra, valamint a tüzifa úsztatására a Kárpátokban nagyszerü berendezésekkel birunk, melyeket a külföld is tanulmőnyoz. Fenyővel borított hegységeinkben századok óta el van terjedve a fürészipar, 1200 parasztfürész, és a leginkább újabb időben keletkezett 220 műfürész szeldeli fenyveseink s részben tölgyeseink fatermését. Az erdei vasutak száma aránylag még kevés, s ezek után nem a birtokos, hanem a favállalkozók merítik a tetemes hasznot. Terjedelmes bükköseink értékesítése dolgában is hátra vagyunk. Szép virágzásnak indult ugyan itt-ott a hajlított-butor-ipar, megkezdődött az impregnált vasúti talpak alkalmazása, de mindez csak 10-15%-át használja fel a bükkerdőknek; a többit, a tüzifát csak akkor lehetne értékesíteni, ha ez a vasutakon a kőszénnel egyenlő szállítási kedvezményben részesülne.

Fakereskedésünk csak az újabb negyedszázad alatt lett élénkebb. Már 1885. 60-ra lehetett tenni azok számát, akik 1000000 frtot meghaladó tőkével, és 80-ra azokét, kik ennek legalább felével dolgoznak; a kisebb fa- és szénkereskedők száma valószinüleg meghaladja a 2000-et. Mindazáltal azt lehet állítani, hogy a fakereskedésen tulnyomóan uralkodik a nagy tőke, már pedig az erdőbirtokosokra nézve kedvező, egészséges konkurrencia a fakereskedők között csak a középszerü és kisebb fakereskedők megtöbbszöröződéses útján érhető el.

Az erdők szakszerü felújítása csak az erdőtörvény életbelépte (1880) óta kezd országszerte terjedni. Azelőtt csak némely vidéken a kincstár és egyes nagybirtokosok mentek e téren jó példával előre. Ez idő előtt a szakszerüen berendezett erdők a ritkaságok közé tartoztak. Jelenben az erdőtörvény üdvös rendelkezéseinek foganatosítása folytán a véderdőkre (6%) és a 17. § alá tartozó erdőkre 65%), vagyis az összes erdőknek mintegy 71%-ára legnagyobb részben készen vannak az üzemtervek; de üdvös hatásuk az erdők minőségének gyökres javulásában csak néhány évtized multán fog nyilvánulni.

Erdészeti közigazgatásunk (l. o.) az 1879. évi XXXI. t.-c. alapján van rendezve. Erdészeti ügyeink előmozdítására szolgál az országos erdei alap (l. o.); az államkincstár erdőbirtokának a közjó érdekében való gyarapítására az erdővásárlási alap (l.o.). Az erdőtisztek szakképzésüket a selmecbányai m. kir. erdészeti akadémián nyerik, az erdőőrök kiképzésére állították fel az erdőőri szakiskolák (l. Erdészeti szakképzés); a szakbeli képesség megbirálására szolgálnak az erdészeti szakvizsgák (l. o.). Az 1884. év végéig fel volt esketve hatóságilag 1602 erőtiszt kik közül államvizsgával birt 449; a 22843 felesketett erdőőr közül pedig szakvizsgája volt 690-nek. Azóta e viszony természetesen lényegesen javult. Az ország erdészeti ügyeinek fejlődését nagy mértékben elősegíti az Országos erdészeti egyesület (l. o.) Magyarország erdészeti irodalma még teljesnek és gazdagnak nem mondható ugyan; de tekintve a magyar erdészeknek e téren rövid három évtizedre terjedő működését, mindenesetre figyelemre méltó (l. Erdészet).

Hazánk állattenyésztésében is lényeges fordulat állott be az utolsó években még pedig úgy az egyes állatnemek létszámában, valamint a tenyésztés irányában is.

A főbb állatnemek létszáma volt ugyanis:

[ÁBRA]

Hazánk állattenyszétésének büszkesége a lótenyésztés, mely hatalmas lendületét azon győzelmeknek köszönheti, melyeket lovaink a nagy nemzetközi versenyeken arattak. A magyar ló fő jellemvonása, hogy szilárd, izmos, edzett, gyors s amellett kitartó. Habár 1870 óta lóállományunk némileg apadt, értéke mindazáltal az okszerübb tenyésztés folytán fokozatosan emelkedett, ugy hogy lóanyagunk, tekintve a könnyebb hámos és hátas lovakat a versenyt bármely más állam lóanyagával bátran kiállja. Lőtenyésztésünk nemesedésére pedig kiváló hatással a ménesbirtokok és méntelepek intézménye volt. Közgazdasági szempontból állattenyésztésünknek legfontosabb ága a szarvasmarhatenyésztés, mely különösen a tejgazdaság terjedése folytán mind belterjesebb irányban fejlődött. Régebben a magyar marha volt az uralkodó fajta, melyhez még 1870-ben is az állománynak közel 78%-a tartozott; azóta pedig lényegesen megváltozott az az arány, minthogy gazdáink különösen a nyugati és északi vármegyékben és a délkeletihatárszélen mindinkább a nyugati fajtákra tértek át. A szarvasmarhatenyésztés kiváló jelentősége a külforgalomban abból tünik ki, hogy az évenkint kivitt állatok értéke 30-40 millió frt között váltakozik, holott a kivitt lovak értéke csak 4-5 milliót tesz. Juhtenyésztésünknél az utóbbi években a fokozatos hanyatlás jelenségével találkozunk, melyet főképen a külföldi verseny folytán a gyapjunál bekövetkezett tetemes árhanyatlás idézett elő s azt eredményezte, hogy 1870 óta juhállományunk felényire apadt. A viszonyok által szült fordulatnak az tekinthető, hogy egy ideig az eredeti magyar t.i. racka és cigája juh (l. o.) helyébe mindinkább a nemesebb merinó lépett, mert mig 1870-ben a magyar juh az összes állomány 70%-át tette, addig 1884-ig 37%-ra szállt ez az arány, mely ujabban ismét a fejhető juhok előnyére változik. A sertéstenyésztés Magyarországon rég időtől fogva fontos szerepet vitt, de különösen a közlekedési eszközök fejlődésével vett oly lendületet, hogy külforgalmi jelentőségét tekintve jelenleg az összes állattenyésztési ágak között első helyen áll. Az uralkodó sertésfajta a mangalica (l. o.), melyet különösen edzettsége és zsirra való hizékonysága jellemez s amely méltán a világ legjobb zsírsertésének nevezhető. Sertéstenyésztésünk fejlődésére nagyon előnyös hatással a sertéshizlaló telepek voltak és közülök első sorban a kőbányai; nagyrészt azoknak köszönhető, hogy sertéskivitelünk 1870 óta 140000-ról 900000 dbra emelkedett, a kivitt sertések értéke pedig 24-ről 56 millió forintra. Mezőgazdaságunknak egy további nagyon jelentékeny állattenyésztési ága a baromfitenyésztés, mellyel főkép a kisebb gazdák foglalkoznak. Jelentősége kivált abból tünik ki, hogy baromfi-, tojás- és tollkivitelünk 1882 óta 10 millióról 1892-ig 21 millió forintra emelkedett és még folyton emelkedő irányt mutat. Ellenben sm a méhészet, sem a selyemtenyésztés országos jelentőségre nem tudtak emelkedni, habár ezen a téren is nagy haladás ment végbe. A méhcsaládok száma 1894 végén 540947 volt, ebből 137051 vagyis 25% mozgó szerkezetü kaptárban. A termelt méz 20-24000 q. Selyemtenyésztéssel 1880-ban csak 1060, 1892-ben már 76400 család foglalkozott, gubótermelésünk pedig ezen időszak alatt 10000-ről egy millió kg.-ra emelkedett. Magyarország még most is agrárállam, de tekintve a nagy haladást, mit a folyó század második felében épp a mezőgazdaság terén tett, egyúttal agrárkulturállam, melynek mezőgazdasága, ha nem általán véve, de az ország egy nagyon tekintélyes részén máris azon magaslatra emelkedett, amelyen azt a régi európai kulturállamokban látjuk.

A magyaroknak ősi kedvelt foglalkozása a vadászat királyi, nemesi jog volt, melyet a harcban kifáradt vitézek mulatságnak s részben a harcra készítő edző időtöltésnek tekintettek. A királyi s nemesi udvarok vadászati szolgaszemélyzete révén azonban a nép közt is elterjedt a részökre mindenkor tilos vadászat. A földbirtokhoz köti a legújabb vadászati törvény (l. o.) is a vadászatot és a 200 holdnál kisebb birtokos saját földjén nem vadászhatik. E törvény intézkedik a vadak lövési idejéről, a vadászati kihágásokról, a vadászterületek bérletéről stb. E szigoru törvénynek hatása alatt a vadászati viszonyok rendezetteknek és kedvezőknek mondhatók. A vadbőség az országban állandó gyarapodásban van. Kiváló nagy mennyiségben lőnek nálunk nyulat és foglyot, de a szarvas, dám-vad, zerge és különösen őz is sok esik el évenként. A medvék száma csökkenőben van, azért évenként 2-3 százat most is lőnek magasabb hegyeinken. Hasonlókép fogyóban vannak a vaddisznók, noha évenként 3000-nél több kerül terítékre. A fácánok tenyésztése rohamosan emelkedik. Ma már kisebb községi területek bérlői is rendesen tenyésztik e vadat. A vizi vadászatra számos tavaink, folyóink bő alkalmat nyujtanak. A vadászati módok közt hegyes vidékeinken még ma is legkedveltebb a kopózás. A sík területeken mindig kevesebb és kevesebb helyen vadásznak agarakkal. A falkavadásztot az országban 3-4 társaság gyakorolja. Örvendetesen emelkedik a vizslával való vadászat, melyet nagyban elősegít több jónevü vizslatenyésztőnk. A kártékony vadakra az egyes községek által rendezett hivatalos hajtóvadászatok mellett nagyon kedveltek a kisebb hajtóvadászatok és a sík területeken rendezett körvadászatok.

A halászat a magyar nép ősi foglalkozása közé tartozott. Szóbeli hagyományokon kivül száz és száz okirat is minden kétséget kizáró alapon tanuskodik a magyar föld vizeinek halbőségéről és halászatának fejlettségéről. Különösen áll ez az Árpádok és a vegyes házból származó királyok korára, amidőn a csatornákkal és zsilipekkel ellátott halastavak száma ezrekre rúgott. A régi magyar halászat jelentőségét igazolja egyébként a halászságnak mai bokrok szerint való szervezete, a kezén lévő soknemü szerszám, ezeknek szerkezete és járása is. Tény az, hogy régi időben egész nemzetségek tisztán halászatból éltek, miből önkényt következik hogy a halászat mint foglalkozás, a hal pedig mint köztáplálék mily nevezetes tényező volt népünk közgazdasági életében. A halászat virágzásának kora a mohácsi vész idején érte el tetőfokát. Ekkoron a halastavak elhanyagoltatván, lassanként elpusztultak, s csak a szabadon áradó folyók és tavak tartották meg természetes gazdaságukat. Ez is sokban változott azonban azóta, amennyiben a folyamszabályozás, a fejlődő ipar, a gazdaságnak egyoldalusága, a könyörtelenül űzött rablóhalászat és számos más, a haladó kulturával szorosan összefüggő ok következtében, halászatunk odáig hanyatlott legújabban, hogy egyes piacokon a külföld hala uralkodik, s hogy bár a hal ára mesésen magas, a bokorbeli halász rossz napszámbért is alig keres kemény munkájával. A nagy hanyatlással együtt végre beköszöntött a javulás kora is, amennyiben nemcsak a kormány sorolta gondjai közé a halászat ügyét, de felkarolta azt bizonyos mértékben a társadalmi tevékenység is. A kormány megalkotta a halászatról szóló törvényt, állami segéllyel mesterséges haltenyésztő telepeket állíttatott, honnan más államok példájára a halászatnak mesterséges tenyésztéssel való regenerálását végzik. Halászati felügyelőséget szervezett, mely nemcsak szakközeg a hatósági elintézést igénylő halászati ügyekben, de a gazdaközönségnek is dijtalanul áll rendelkezésére minden halgazdasággal kapcsolatos kérdésben. Az állapotok határozottan konszolidálódnak s az egyre élénkülő érdeklődés egy jobb jövőre nyujt alapos reményt. Egyébként felemlíthetjük, hogy vizeinkben élő halfajok számát 63-ra teszik, melyek tudományos és nemzetgazdasági tekintetben is egyaránt érdekesek. Állndóan megtelepedve találjuk a süllőt, pontyot, harcsát, csukát, dévért, paducot, jász-keszeget, compót, kárászt stb.; hegyi vizeinkben a pisztrángot, pérhalat, galócát, mint vendéget a lazacot.

A bányászat és kohászat virágzásához szükséges feltételek hazánk természeti viszonyaiban feltalálhatók, de a vállakozási szellemnek és a munkáskéznek hiánya miatt csak egyes ágaiban mutat fejlődést, némelyekben pedig stagnálást vagy éppen hanyatlást tüntet fel. A bányaművelés alapjául szolgáló bányatelkek nagyságát a következő adatok mutatják:

[ÁBRA] L. táblázat

Az utóbbi években tehát ugy a vájnatelkek, mint még inkább a kültelkek emelkedést mutatnak fel, amely 1891. a vájnatelkeknél 8,23%-ra, a kültelkeknél pedig 52,07%-ra rúg. Az adományozott bányatelkek művelési ágak szerinti százalékos megoszlását tünteti fel a következő táblázat:

[ÁBRA] L. táblázat

A vájnatelkeknek a tulajdonosok és művelési ágak szerinti százalékos megoszlását tüntetik fel a következő adatok:

[ÁBRA] L. táblázat

Arról pedig, hogy a kincstári és magántulajdont képező bányákban az egyes művelési ágak mily arányban szerepelnek, a következő táblázat nyujt felvilágosítást:

[ÁBRA] L. táblázat

E táblázat adatai érdekesen világítják meg azt a jelenséget, hogy a kincstári vájnatelkek nagyobb része (55-56%-a) aranyra, ezüstre és rézre, a magán vájnatelkek tulnyomó többsége (63%-a pedig kőszénre műveltetik.

A bányaművelő magánbirtokosok száma nem nagy ingadozást tüntet fel, amnnyiben az utóbbi másfél évtized alatt 1224-1270 között ugy változott, hogy sem emelkedő, sem csökkenő irányzatot nem állapíthatunk meg. Az egy-egy magánbányabirtokora eső terület nagysága azonban lényegesen növekedett, amennyiben a bányabirtokok átlagos nagysága 1874. 31,06 hektár volt, 1891. ellenben 51,46 hektárt tett ki. A magánbirtokosok és a bányabirtokok területi megoszlását tünteti fel az alábbi táblázat a bányakapitányságok szerint:

[ÁBRA] L. táblázat

A bányabirtokok megoszlása a művelési ágakkal olyan összefüggést tüntet fel, hogy a tulnyomóan fémbányászattal foglalkozó bányavidékeken a bányabirtokok meglehetősen el vannak aprózva, a köszéntermelő bányavidékeken ellenben a nagybirtok az uralkodó.

A zárt kutatásoknak s a zárt kutatóknak számát az utóbbi 20 évre vonatkozólag a következő táblázat adatai mutatják:

[ÁBRA]

Látni való, hogy a kutatások és a kutatók száma, mely időközben megfogyatkozott, az utóbbi években újra emelkedni kezd; évek óta élénk kutatás folyik a keleti és délkeleti Kárpátokban, valamint a Muraközben petroleumforrások után.

A bányák és kohók termelőképességének megitélésére nézve igen fontos azok berendezése és felszerelése, csakhogy statisztikánk az ide vonatkozó adatokat nagyon vázlatosan dolgozza fel. Álljanak itt e tekintetben a következő adatok:

[ÁBRA]

A termelés eredményét tüntetik fel külön-külön részletezve a következő táblázatok:

1, A nemesfémek termelését súly és érték szerint tünteti fel e kimutatás, melyben az arany kg.-ja 1872-ig 1350 frttal, ettől fogva pedig 1395 frttal számíttatott, míg az ezüst kg.-ja 90 frtnak van véve.

[ÁBRA]

Nemesfém-bányászatunk ezek szerint egészben véve stagnál, sőt ezüsttermelésünk jelentékeny mértékben hanyatlott. Aranytermelésünk azonban a 70-es évek óta emelkedően van s különösen az erdélyi vállalkozások folytán szépen föllendült.

2. A vas termelésére vonatkozik s a kibányászott vasércek mennyiségéről s a kohók tevékenységéről számol a következő táblázat:

[ÁBRA]

Vasérc-termelésünk tehát oly jelentékeny emelkedésben van, hogy ha az utolsó tiz év termelését tekintjük, a vasércek mennyiségét megkétszereződni látjuk. Nyersvas-termelésünk hasonlóképen örvendetes fokozódást mutat, amely jelenség iparunk fellendülésével függ össze. Nevezetesen:

[ÁBRA]

A vasércek és a nyersvas termelése az egyes bányakapitányságok közt 1893. következőképen oszlott meg:

[ÁBRA]

Vasércekből nagy kivitelünk van, mit az magyaráz, hogy felsőmagyarországi vasércbányáink közelében nincs alkalmas ásványi tüzelőanyag.

3. Kőszéntermelésünk állapotát és fejlődését a következő adatok világosíthatják fel:

[ÁBRA]

A széntermelés ezek szerint állandó és elég jelentékeny növekedést tüntet fel évről évre; jellemző e tekintetben, hogy az idézett 12 év alatt a barnaszéntermelés 131,6%-kal, a feketeszéné pedig csak 22,9%-kal növekedett. A sajtolt kőszéntermékek (briquette) és a koksz előállítása a következő változásokon ment keresztül:

[ÁBRA]

4. Sótermelésünket mennyiség és érték szerint tünteti fel a következő táblázat:

[ÁBRA]

Az egyes bányavidékek közt a termelés megoszlására vonatkozólag idézzük az 1893. év következő adatait.

1. A mármarosvárm. sóbányákban termeltek

888649 mm

2. Az erdélyrészi " "

772665 mm

3. A sóvári sófőzőben " "

60779 mm

Összesen

1672093 mm

A sóbányák közül legtöbbet termel a marosújvári (1891. 511000 mm.) és a szlatinai (1888. 419000 mm.).

5. Réz- és ólömtermelésünk még a hatvanas évek első felében is oly jelentékeny volt, hogy annak értéke körülbelül annyira ment, mint az aranytermelés akkori évi átlaga. Azóta azonban a konjukturákban oly nagy változás állott be, hogy bányászatunknak ez ága ma már csekélyebb fontossággal bir reánk nézve, mert az óriási nagy amerikai réztermeléssel és a világpiac olcsó áraival nem állhatjuk ki a versenyt. Ennek következménye az a szomoru hanyatlás, mely réztermelésünkben 1869 óta állandóan mutatkozik, ugy hogy 1891. az erdeti termelés 1/10 része állíttatott elő.

[ÁBRA]

Ha már most az itt vázolt fontosabb bányászati és kohászati termelés eredményeit az eddigiekben nem is érintett kisebb fontosságu termelési ágakkal együtt összefoglaljuk: a hazai bánya- és kohótermelés készáruinak pénzértékére vonatkozólag a következő adatokat állíthatjuk egybe.

[ÁBRA] L. táblázat.

Ha e táblázat végösszegeivel még összehasonlítjuk az évi konyhasótermelés értékét: arról győződünk meg, hogy az előállított termékek értékét tekintve, első hely illeti meg hazai bányászatunkban a konyhasótermelést, azután következik a szénbányászat és vastermelés, amely három csoport termelvényinek értéke az összes bánya- és kohótermékek értékének 80%-át minden évben jóval felülhaladja.

A termelés területi megoszlását tüntetik fel a bányakapitányságokra vonatkozó következő adatok:

[ÁBRA] L. táblázat.

A bányászat- és kohászatnál alkalmazott munkásokra vonatkoznak a következő táblázatok:

[ÁBRA]

E számokhoz tulajdonképen hozzá kell még venni a sótermelésnél alkalmazott bányamunkásokat, akiknek száma 1893-ban 2162 volt, köztük 1997 férfi és 164 gyermek.

A bánya- és kohótelepeken előfordult balesetek kimutatása:

[ÁBRA]

A munkássegélyezés ügye legelőször a bányászatnál oldatott meg; hazánkban már 1496. alapította Thurzó János az első bányatársládát s ma már igazán nincs az országban valamire való bányatelep, amelynek nem volna munkásai számára társpénztára.

[ÁBRA] L. táblázat.

Ugy hogy csupán a férfi munkásokat számítva, 1893. a bányatárspénztárak vagyonából a kincstári telepeken 483 frt, a magántelepeknél 126 frt esett egy-egy munkásra (V. ö. Stat. évkönyv, 1882-1894.) Bányatermékeink külforgalma az utóbbi 10 év alatt átlag 4 millió frt évi behozatali többlettel záródott; kivitelünkben a vasércek, behozatalunkban a kőszén játszanak nagy szerepet.

(Az idevonatkozó fogalmak ismertetését lásd a Bánya címszó összetételeinél, II. 591-617).

M. ipara a német és szász elem bevándorlásával kezdődik. A háziszükségletek kielégítése primitív készítésü iparcikkekkel ugyan - mint mindenütt - itt is honos volt, de ez nem volt soha rendszeres ipari foglalkozás, hanem pusztán a kényszterűség következménye. A német elem bevándorlásával azonban városok alakultak s e városokban fejlődött ki az ipari élet, mely leginkább Erdélyben és az ország felvidéki részeiben vert gyökeret, majd a Dunán tul is és a régi bánsági vmegyék egyes részeiben. Még mai iparunk tagoltsága is egyenesen erre enged következtetni, amint tényleg látjuk is, hogy a főváros és környékének kivételével - mint amely az ország ipari gócpontját képezi - még ma is e vidékeken összpontosul a tulajdonképeni ipari élet s nagyobb ipart űző városaink is e vidékeken vannak.

Legrohamosabb volt az ipari fejlődés Erdélyben és ennek is a régi királyföldi részében, ahol Brassó, Nagyszeben, Segesvár és Beszterce voltak a nagyobb ipari gócpontok s ezek között is első helyen Brassó, mely a jelen század második felének végeig tényleg az ország legelső iparosvárosa volt. Mint minden ipari fejlődés, a mienk is fokozatos volt. Előbb kisipar jellegével birt és csak utóbb, fokozatosan alakult át bizonyos részében gyáriparrá, mi mellett azonban természetesen megmaradt még kisipari jellege is. Különösen tekintélyes volt az erdélyi ipar kivitele a keleti országokba, be egészen Kis-Ázsiáig, mely piacokon domináló szerepe volt az első hajó és vasút megjelenéseig, amikor a fejlettebb iparral biró nyugati államok versenye fokozatosan leszorította évszázados piacairól. E tekintetben példa gyanánt fel kell említenünk, hogy mig kiviteli kereskedelmünkben a XVIII. sz. elején még 164 erdélyi iparcikk szerepel, a XIX. sz. elején már csak 120 cikket vagyunk képesek felmutatni.

Kiváló hirnévre tett szert egész Európában a hires erdélyi (brassói és szebeni) zománc- (email) és ötvös-ipar, melynek több remekét őrzik ma egyes gyüjtemények, de amely iparág az idők folyamán teljesen megszünt. Egyes iparágak tekintetében hazánk megelőzte a művelt Nyugatot is. Igy a kontinens első papírgáyra - természetesen primitiv papirmalom - 1546-ban Erdélyben, Brassóban épült s vétetett üzembe, mig Angliában csak fél évvel később kezdi meg üzemét az első papirgyár. Ámde a nagy versenyben háttérbe szorul ipari termelésünk és igy fejlődés helyett előbb teljes stagnáció, később határozott visszafejlődés áll be, iparágak egész sorozata valósággal kipusztul olyannyira, hogy nyoma sem marad. Csak az újabb időben, a jelen század hetvenes éveinek vége felé kezd ismét élénkülni az ipari élet, illetőleg az annak élénkítésére való törekvés, nem számítva a negyvenes évek iparpártolási és védegyleti törekvéseit, melyeknek hatását a később bekövetkezett politikai viszonyok teljesen tönre tették. Csak akkor kezd ismét kedvezőbbé alakulni a helyzet, midőn a kormány ragadja kezeibe az iparfejlesztést, létesítve ipariskolákat és tanműhelyeket a szakképzettség terjesztésére, kiosztva gépeket és szerszámokat a termelés technikájának javítására és megalkotva az 1881. évi XLIV. t.-cikket a gyáraknak adandó állami kedvezmpnyekről, hogy adómentesség és egyéb kedvezmények biztosítása által a gyáripar fejlődését és emelését mozdítsa elő. E törvény megalkotásának volt is hatása, amennyiben 1881-90. (XIII. t.-c.), amikor új törvényben gondoskodott a kormány a gyáraknak nyujtandó kedvezményekről, csakhogy nagyobb gyáripart teremtsen az országnak s kiszorítsa a nagymérvü külföldi behozatalt, mely p. csak 1894. iparcikkekben 264945000 frtot tett ki, 475 júj gyár keletkezett, mig 1891 óta 162 új gyár létesült az országban, illetőleg rendeztetett be újonnan, a technika legújabb vívmányainak megfelelően és csak 1889-1894. kerek összegben 80000000 forintnyi összeg fektettetett be hazánkban gyári vállalatokba. (V. ö. kereskedelemügyi miniszter évi jelentéseit 1889-1894.) A gyáripar terén legrohamosabb volt a malomipar, majd a gépipar és különösen a gazdasági gépgyártás fejlődése, mely ma hazánkban oly magas szinvonalon áll, hogy ezen cikkekben igen tekintélyes kivitelünk is van. Fokozatos fejlődést mutat a fonó- és szövőipar is, melynek terén az egykori kis takácsipar helyében ma kisebb-nagyobb gyárak tekintélyes száma áll.

Tekintve iparunk jelenlegi helyzetét és viszonyait általában ugy van szerény, de sok ágában életképes háziiparunk, tekintélyes kis-, illetve kézműiparunk és ha nem is nagy, de a rövid multhoz viszonyítva, elég tekintélyes gyáriparunk. Általában iparunk fejlődő stádiumban van; fokozatos átalakulásának korát éljük.

Törvényhozási intézkedésekkel az ország ipari fejlődését csak az említett 1881. XLIV. és 1890. XIII. t.-c. útján segítette elő kormányunk. Ezeken kivül az 1890. XIV. t.-c. is e célból alkottatott, t. i. a magyar ipar és kereskedelmi banknak adott kedvezmények, hogy ez 10 milliónyi alaptőkéjével nagyobbszabásu iparfejlesztési tényezőjévé válhassék. Az ipari adminisztrációt és ipari munkát az 1884. XVII. t.-cikkben foglalt ipartörvény szabályozza, mely egyúttal gondoskodott a kisiparosok szervezkedéséről is, megteremtvén az ipartestületi intézményt, mely azonban dacára az ipartörvény tizenegy éves multjának, az ország egyes részeiben alig képes gyökeret verni, jóllehet bizonyos tekintetben hatósági jellege van. Ez a törvény szabályozván az ipari munkát, gondoskodik a fiatal munkásk védelméről is, amennyiben korlátozza azok munkaidejét (l. Fiatal munkások); ez teszi egyúttal a munkaadók kötelességévé a munkások életének és egészségének védelmét, melyre nézve később létrejött az 1893. XXVIII. t.c. az iparfelügyelőkről és az ipari munkánál előforduló balesetek elhárításáról. Az ipari munkások érdekeinek megóvására egyrészt és az iparfejlesztés nagyobbmérvü felkarolhatására másrészt szerveztetett nálunk is az iparfelügyelői intézmény (l. Iparfelügyelő), melynek munkásvédelmi szempontból rendkivül nagy fontossága van. A munkások sorsának javítására irányult a kötelező betegsegélyezési törvény (l. Betegsegélyző-pénztár), mely biztosítja minden ipari munkásnak, hogy betegsége esetén legalább 20 hétig megfelelő ellátásban és segélyben részesül. Ennek kiegészítéseül csak a kötelező balesetbiztosítás volna még szükséges, melyre vonatkozólag évek óta vannak már tanulmányok folyamatban.

Ezen törvényhozási intézkedéseken kivül a kormány a rendes igazgatás keretében is igyekszik az iparosok és ipari munkások szellemi és anyagi érdekeit a lehetőségig előmozdítani. Igy anyagilag is támogatja az iparos-szövetkezetek létesítését; külön alapokat teremtett törekvő iparosok támogatására, új iparágak meghonosítására; az iparosok szakképzettségének emelésére pedig évenkint ma már félmillió frtra rúgó áldozatokkal gyakorlati alapokon szervezett iparoktatásról gondoskodott (l. Iparoktatás), melynek keretében évről évre gyarapodik az egyes ipariskolák és azok növendékeinek száma, mely utóbbi az 1895-96. tanévben már meghaladja a kétezret. Ezenkivül vannak még a tanonciskolák, melyeknek száma ez idő szerint meghaladja a háromszázat, ugy hogy oktatás tekintetében a kormány kiváló nagy mértékben gondoskodik az iparosságról és e tekintetben ma már igen rendezettnek mondhatók viszonyaink. A munkások oktatására külön bizottság működik az egész ország területére kihatólag, mely népszerü előadások s felolvasások tartása által igyekszik a munkások értelmi szinvonalát emelni. Ez a bizottság kezdeményezte Budapesten a munkás-kaszinók ügyét, mely ma már tényleg meg is valósult a székesfőváros több kerületében. A munkaviszonyok hazánkban aránylag elég kedvezők, jóllehet mindinkább mutatkoznak jelei a szociáldemokráciának, mely munkásaink között is kezd tért hódítani. Helyenként a munkások szakegyesületekké alakultak, melyeknek száma ma már megközelíti a százat. A munkások nagy többsége - mint mindenütt - nálunk is inkább politikai kérdésekkel foglakozik, mint saját helyzetének komoly javításával; innen van, hogy eddig még a nagyobb ipari gócpontokon sem sikerült egyetlen munkásfogyasztó- vagy hitelszövetkezetet létesíteni, sem a munkásházak kérdését megoldani. Az ipari munkások szervezkedésük szempontjából egyébként két nagy táborra szakadtak; a nemzetközi szocialista-pártra, mely izgat, sztrájkokat szervez s inkább politikával foglalkozik, valamint a nemzeti demokrata munkás-pártra, mely hazafias irányban működik és ennek súlypontját a munkások jólétének emelésére fekteti.

Ami iparunk tagoltságát illeti ugy az három csoportra oszlik: házi-, kis- v. kézmű- és gyáriparra. Háziiparunk - bár közgazdasági szempontból különösen hazánkban birna nagy fontossággal, hol a kereső lakosság 78,88%-ának őstermelési foglalkozása van s mint ilyen az év nagy részében nincs rendszeres foglalkozása - nem volt képes eddig nagyobb tényezővé válni, az még ma is nagyobbára szervezetlen s magára hagyatott vállalati alapon igen kevés helyen nyugszik. A legutolsó népszámlálás szerint (1890) hazánkban a háziipar, természetesen csak a kereseti háziipart értve s figyelmen kivül hagyva a háziszükséglet kielégítésére termelő u.n. népipart, következő volt: abroncsos 81, csipkeverő 676, donga- és talpfakészítő 23, faedény-, fakanál- és facipő-készítő 2458, faszerszámkészítő 831. fazekas 1126, fonó és szövő 2729, gyékény- és szatyorfonó 555, hálókötő 85, varrottas-készítő 74, kosárkötő 1309, kenyér- és kalács-sütő 1737, kolompár 244, kovács 7886, lakatos 96, madzag- és meszelőkötő 431, nádozó 100, női kézimunka-készítő 571, posztós 964, rostás 451, seprü-készítő 768, szlmakalapkészítő 312, szegkovács 404, székkészítő 296, tapasztó 2288, téglavető 1840, teknős 2500, tollfosztó 164, üstkészítő 1038, vályogvető 3130, varró, himző, kötő és horgoló 3670, egyéb háziipari ággal foglalkozó 1498. A háziiparral általában foglalkozó lakosság száma a jelzett népszámlálás adatai szerint 26030 férfi és 14500 nő. Ez a szám azonban korántsem közelíti meg a valót, mert egyes háziipari ágak sokkal tekintélyesebbek, mint amit a statisztika mutat (l. Háziipar), aminek oka abban rejlik, hogy a népszámlálás alkalmával ezt a foglalkozást, mint rendes keresetet, a legtöbben eltitkolták. A háziipar szervezésére és felkarolására az utóbbi években a kereskedelmi minisztérium többrendbeli intézkedést tett; szervezett háziipari tanfolyamokat, létesítette a háziipar termékeinek könnyebb értékesíthetésére Budapesten a háziipari bazárt. Mindazonáltal e téren még igen sok a teendő, különösen egyes háziipari ágak fejlesztése és piacképessé tétele érdekében.

A kis- vagy kézműipar határozott hanyatlást mutat az utolsó két évtizedben. Felkarolására ugyan sok irányu intézkedés és kezdeményezés történt, de azért az eredményt még gyenge. Újra leendő felélesztését szolgálják az ipariskolák, az ipari szövetkezetek s a gépek használatának elterjesztése, valamint a kisipari hitel rendezése, mely ügyben most folynak a kereskedelemügyi minisztériumban széleskörü tárgyalások, amennyiben Dániel Ernő miniszter komolyan akarja ezt a nehéz kérdést megoldani. Kisiparunk viszonyait és helyzetét az alábbi adatok tüntetik fel legjobban. Az 1890. népszámlálás szerint van hazánkban:

[ÁBRA] L. táblázat 1.

[ÁBRA] L. táblázat 2.

[ÁBRA] L. táblázat 3.

E kisipari ágak igen nagy része fokozatos pusztulás előtt áll, ami leginkább tapasztalható a bognárságnál, melynél 13318 vállalatra csak 5986 segéd, illetve tanonc esik; a csizmadiaiparnál, melynél 29131 vállalatra csak 16092 segéd illetve tanonc esik; a takácsságnál, melynél, szemben 11644 önálló vállalattal, a segédszemélyzet száma mindössze csak 2848. Ellenben van igen sok kisiparág, mely fejlődésben van, mint a cukrászat 509 vállalatban 1159 segéddel, illetve tanonccal; a paszományipar 235 vállalatban 533, a kefekötés 362 vállalatban 1265, a kocsigyártás 221 vállalatban 950, a műfaragás 152 vállalatban 418, a lakatosság 4000 vállalatban 6570, a szerkovácsság 56 vállalatban 123 segéddel és tanonccal, vagyis ezek jövőben nagyobbmérvü fejlődésnek néznek elébe, mig amazok folytonos csökkenésben vannak, ami sok tekintetben és a legtöbb iparágnál a mindinkább fejlődő gyáriparra vezethető vissza.

A gyáriparnak sincs azonban nálunk még tulajdonképeni nagyipari jellege, amit az is bizonyít, hogy (1891) 3892 gyár között 100 munkásnál többet foglalkoztató gyár volt 100, 200-nál többet foglalkoztató 41, 500-nál többet foglalkoztató 40, 1000-nél többet foglalkoztató pedig mindössze csak 10. Hazánk gyáriparát egyébként a következő adatok tüntetik fel, melyek az 1894. évi álapotra vonatkoznak.

Van hazánkban (v. ö. kereskedelemügyi miniszter 1894. évi jelentése) arany- és ezüstárugyár 2, aranykiválasztó-telep 2, aranyozótelep 1, ácstelep (elemi erő nélkül) 5, árpagyöngy-gyár 6, anyag- és porcellánáru-gyár 19, albumingyár 5, ásványolaj-gyár 10, aszfalt- és fedőlemez-gyár 6, bőrgyár 38, bőráru-gyár 3, bádogáru-gyár 6, betüöntő-gyár 1, butor- és épületasztalos-telep 51, botgyár 4, burgonyazúzó-telep 1, burgonyacukor- és szörpgyár 1, borkősav-gyár 1, cimtáblagyár 1, cipőgyár 5, csavargyár 2, cukorgyár 17, cukorkagyár 11, cement- és cementáru-gyár 14, cognac-gyár 9, cserőrlő-telep 8, csiszoló-, korong- és surla-papír-gyár 1, csillárgyár 1, dobozgyár 7, dohánygyár 14, elektrotechnikai gyár 8, érckoporsó-gyár 1, festő-telep2, festékgyár 9, fehérítő 1, fatelítő-telep 1, falepárló-telep1, fürésztelep 306, funérgyár 3, fegyvergyár 1, fémáru-gyár 35, fonógyár 13, gépgyár és vasöntő 90, gépjavító-mühely 34, gyermekjáték-gyár 2, gyógyanyag-gyár 1, gyertya- és szappangyár 12, gyufagyár 18, gyapjumosó-telep 2, gipszörlő és égető 3, hajógyár 6, hengermű 9, hajlított fabutor-gyár 7, hordógyár 9, hangszergyár 2, húsfeldolgozó-telep 8, himzőgyár 2, jégmű 1, keményítő- és csírizgyár 29, kátránytermék-gyár 2, kénsavgyár 3, konzervgyár 5, kávépörkölő és őrlő 4. könyvkötő 2, kő- és könyvnyomda 61, kőedény-gyár 9, késgyár 5, kábelgyár 8, kaptafagyár 2, kefegyár 5, kártyagyár 1, kötőanyag-gyár 1, kötszövő-gyár 4, kartonnyomó- és kékfestő-gyár 8, kikészítő-telep (textilipari) 5, kalapgyár 7, keserűvíz-telep 1, kőfaragó-telep 14, légszeszgyár 25, lak- és kencegyár 3, likőrgyár 13, lőmpagyár 3, lakatosáru-gyár 21, ládagyár 3, malátagyár 11, műtrágyagyár 14, művajgyár 1, mészégető-telep 13, malomkőgyár 6, malom (gőz-) 1405 (víz- stb.) 231 = 1636, mérleggyár 5, nyakkendőgyár 1, nemezgyár 3, nádgyékény-gyár 1, ólomáru-gyár 2, olajgyár 18, papirgyár 19, papiráru-gyár 11, papiranyag-gyár 10, pipagyár 4, palatáblagyár 1, pipaszár-gyár 1, pezsgőbor-gyár 3, pótkávégyár 3, posztó-, pokróc- és szűrposztó-gyár 26, paszomány-gyár8, pénzszekrény-gyár 3, robbanószer-gyár 9, ruhamosó- és tisztító-telep 4, ruggyantagyár 1, rézáru-gyár 9, rézhámor, réz-, arany- ésezüstkohó 5, rizshántoló-gyár 3, ruhakészítő-telep 7, redőnygyár 1, szikvíz- és szikvizkészülék-gyár 65, sajtgyár 6, szalámigyár 17, sóörlő-malom 7, szeszgyár 318 sörgyár 43, sörderítőforgács-gyár1, székgyár 3, szövőgyár 20, sodronygyár 1, sodronyszövet-gyár 1, szalmatok-gyár 1, tűzijáték-gyár 1, tésztagyár 3, téglagyár 238, timár-telep 4, torpedő-gyár 1, tanszer- és tudományos eszköz-gyár 6, üveggyár 30, üvegköszörülő 2, vasbutorgyár 6, vashámor 112, vagongyár 2, vízvezeték-, légszeszfűtés-berendezési telep 5, vasúti műhely 12, villamos áramfejlesztő-telep 11, vegyészeti gyár 22, vattagyár 2, vaskohó 16, vasgyár 26, zománcozott áruk gyára 4. Az összesen 3892 gyár közül esik:

Budapest székesfővárosra

464 gyár

Aradi kereskedelmi és iparkamara kerületére

271 "

Besztercebányai "

187 "

Brassói "

158 "

Budapesti "

170 "

Debreceni "

509 "

Fiumei "

15 "

Győri "

108 "

Kassai "

369 "

Kolozsvári "

182 "

M. Vásárhelyi "

94 "

Miskolci "

178 "

Nagyváradi "

120 "

Pécsi "

130 "

Pozsonyi "

218 "

Soproni "

164 "

Szegedi "

243 "

Temesvári "

312 "

Ezen 3892 gyárban foglalkoztatott munkások száma nem állapítható meg pontosan, nem lévén részletes statisztikai felvételünk; az 1890. évi népszámlálás csak 1244 gyári vállalatot vesz fel, melyekben 112345 munkás volt alkalmazva. Az összes gáyri munkások száma megközelítő számítás szerint 150000-170000 főre tehető. egybevetve az iparral foglalkozó lakosság különböző csoportjait, ugy hazánkban az 1891. évi népszámlálás szerint iparral foglalkozik összesen 913010 ember, vagyis az összlakosságnak 5,45%-a.

Kereskedelem. Az ország kereskedelme körül foglalkozó népesség számát és a lakossághoz aránylagos százalékát az egyes foglalkozáságak feltüntetésével a következő adatok mutatják:

[ÁBRA]

Ezen adatokból a nemzeti munkamegoszlás típusa meglehetős hiven tünik ki. Magának a tulajdonképeni kereskedelemnek üzemrendszerét érdekesen világítja meg a következő táblázat:

 

A tulajdonképeni kereskedő-

Országrész

vállalatok

segédek

 

száma

%-a

száma

%-a

Magyarországon

67614

47,75

73975

52,25

Fiumében

477

39,37

730

60,63

Horvát-Szlavonországban

5225

45,18

6339

54,82

Magyarországon

73313

47,50

81044

52,50

E két táblázat adataiból az világlik ki, hogy Fiume lakosságában van legnagyobb aránylagos számmal képviselve a kereskedő-osztály; továbbá, hogy ugyancsak e kikötő város kereskedelmében uralkodik leginkább a nagykereskedői üzem. Az ország többi részeiben sokkal csekélyebb százalékkal van képviselve a kereskedő-osztály s a foglalkozás kisüzemi jellegét bizonyítja az, hogy a segédek száma nem sokkal mulja felül az önálló vállalkozók számát.

A kereskedés tárgyaira való tekintettel különbséget kell tennünk az értékpapirokkal és az árukkal való kereskedés között. Az értékpapir-kereskedés a Tőzsde cikkben lévén tárgyalandó, itt az árukereskedés ismertetésére szolgáljanak a következők. Ha az áruforgalmunkban évről évre mutatkozó ingadozásokat megfigyeljük és az egyes árucsoportokat a csökkenő és emelkedő irányzat szerint összefoglaljuk: azt tapasztaljuk, hogy behozatalunkban apadóan van az ipari készítmények mennyisge, ellenben emelkedő irányzatot mutat a nyeresanyagok behozatala; kivitelünkben pedig éppen ellenkezőleg azt ismerhetjük fel, hogy emelkedőben vannak ipari készitményeink, s apadnak a nyersterményekből kivitt mennyiségek. Azaz az ország termelésében az a nevezetes átalakulás van folyamatban, hogy az őstermelő nemzeti gazdálkodás mellett aránylag jelentékeny fejlődést mutat az ipari termelés s igy az őstermelő foglalkozásokkal helyesebb arányba jutnak az ipari termelés egyes ágai. Kereskedelmi forgalmunk alakulása kétségtelenül vagyonosodásunk mellett tanuskodik; nevezetesen emelkedik a fényűzési cikkeknek az élvezeti anyagoknak és az ipari feldolgozásra szolgáló nyersanyagoknak behozatala. Minthogy pedig e behozatal növekedése a lakosság szaporodásnál nagyobb, világos, hogy az ország fogyasztási, illetőleg fizetési képessége fejenként is megnőtt, azaz gazdagodtunk. Emellett bizonyít az is, hogy a mind intenzivebbé vált őstermelés dacára sem növekedett meg, sőt fogyott nyerstermelésünk kivitele: azaz a belföldi fogyasztás növekedett.

Kereskedelmünk egyes főbb ágainak vázolásánál azonban még ma is első hely illeti meg fontosságra nézve gabonakereskedelmünket. Az a nagy előnyünk, mely még a nyolcvanas években is oly hasznunkra volt, hogy t. i. klimatologiai viszonyainknál és az ország központi földrajzi fekvésénél fogva gabonánkkal legelsőkül jelenhettünk meg az európai nagy fogyasztó piacokon, ma már nem bir jelentőséggel. Napjainkban ugyanis a mezőgazdasági tultermelés folytán évről évre nagy készletek maradnak fenn a megelőző évek termeléséből, ugy hogy az új gabona iránt semmiféle fokozottabb kereslet sem nyilvánul aratásunk idejében. És amikor a természetadta előnyök majdnem teljesen veszendőbe mentek, ezzel egyidejüleg mód felett megnövekedett az orosz és a tengerentuli gabona versenyképessége. Ezek aztán jelentékenyen leszorították gabonakereskedésünket régi polcáról, sőt nem egyszer megtörténik az is, hogy gabonafogyasztásunk megnövekedése folytán gabonaáraink a külföldi áraktól függetlenül alakulván előidézik a külföldi gabona behozatalát. Amig azonban részint a világpiacok konjunkturái, részint saját, megnövekedett fogyasztásunk apasztja gabonakiviteli kereskedésünket, addig a malomipar készítményeivel teljesen fentartottuk versenyképességünket. E tekintetben nagy előnyt nyujt nekünk a magyar búza kémiai összetétele, amely különösen a finomabb lisztfajok készítésére páratlanul alkalmassá teszi azt. Ezenkivül nagyon emelte lisztkereskedésünk versenyképességét a magyar malomipar páratlan technikai fejlettsége, amely különösen az utóbbi években eszközöl mélyreható műszaki javítások és gyártási tökéletesítések által éretett el.

Borkereskedésünket az utóbbi években nagyon súlyos csapások érték; egyfelől a szőllők pusztulása, másfelől az olcsó olasz borok beözönlése nagy ingadozásokat idézett elő ez üzletágban. Ma már e nagy bajokból körülbelül a kibontakozás felé halad a szőllőtermelés is, a borkereskedés is; az újra telepített szőllők termése ugyanis már észrevehetően emeli készleteink mennyiségét, az olasz borok versenye pedig a minőségbeli különbségnél fogva nem képes a jobb fajta magyar borokat a forgalomból kiszorítani. - Gyümölcskereskedésünk általában nem elégítheti ki a követelményeket, minek oka a termelés hibáiban keresendő. Kevés ugyanis az olyan termelő, aki egy-egy tiszta fajtáju gyümölcsöt nagyobb mennyiségben volna képes szállítani. Ugy hogy a nagykereskedelem alig talál céljainak megfelelő egyforma minőségü nagy quantumokat. E tekintetben csupán a szilva képez kivételt, amely nagy mennyiségben és jó minőségben terem nálunk is. Boszniában is, sőt kereskedőink jó üzleteket csinálnak szerbiai áruval is. Az utóbbi években erősen versenyt támaszt e tekintetben Amerika, hol óriási területeken, kevés fajta termelésénél alkalmazzák a legjobb mivelési módokat. Gyümölcs-kereskedelmünknek rendkivül nagy hasznára lenne, ha konzerv-készítésünk tökéletesedhetnék.

Szarvasmarhakereskedésünk általában hanyatlóban van, minek oka részben az, hogy az intenzivebb mezőgazdasági termelés mellett terjed az istállózás rendszere, amire pedig a magyar fajta szarvasmarha kevésbbé alkalmas. Nagyban folyik ugyan a fajtaváltoztatás a termelők között s remélhetőleg szép eredményeket is fog nyujtani. Nagy csapásokat okozott kereskedelmünk ez ágában a sokféle ragadós állatbetegség. - Sertéskereskedésünket a Németországba irányuló nagy kivitel uralja s e tekintetben a német piacokon Dániának és Németalföldnek sertéskereskedésével kell versenyznünk. Az utóbbi időben az élő ser-tésekkel való kereskedés terén a magyarországi ragadós sertésbetegségek miatt elrendelt német beviteli tilalom okozott nagy károkat hazai sertéskereskedésünknek. Különösen veszélyes volt e betegségek közül a sertésvész hatása, amely a kereskedés centralizálása folytán majdnem teljesen lehetetlenné tette kivitelünket, mert a ragály főexportállomásunkat, a kőbányai hízlalókat is megtámadta. Ugy hogy amilyen fontos és hasznos e nagy középponti világpiac rendes körülmények között az egész ország gazdálkodására nézve éppen olyan romboló hatást gyakorolt a legutóbbi időkben annak megfertőzése. Az érdekeltek körében éppen e csapás megrendítő hatása alatt érlelődött meg az a kivánság, hogy egyfelől a kecskeméti sertéshizlalók kivitele függetleníttessék a kőbányai piactól, másfelől pedig, hogy állíttassék fel Győr vmegyében egy új sertéshizlaló kiviteli állomás. Sertéstenyésztésünkre és kereskedelmünk ez ágára nézve különben nagy fontossága van annak, hogy ugy a magyar szalonnának, mint még inkább a magyar zsírnak minősége nagyon előnyösen mulja felül a külföldi eredetü versenyáruk minőségét s e körülmény feltétlenül biztosítja számunkra a nagy világpiacokat ugy az amerikai, mint az orosz verseny ellen. Az utóbbi időben különben jelentékeny versenytársunk támadt Ausztriában, ahol a bécsújhelyi és az újonnan alapított fischamendi piacok emelkedtek jelentőségre.

Gyapjuüzletünket a nagy tultermelés jellemzi, amennyiben az új áru piacra jutása alkalmával majd mindig vannak még raktáron régi készletek is. Ez az oka annak, hogy a gyapjuárak alakulása nálunk is a világpiac konjunkturái szerint igazodik. Nagy várakozással nézett az üzleti világ a Budapsten rendezett gyapjuaukciók elé, amelyeknek állandósítása s közraktári szervezete kétségtelenül jó hatással lesz ez üzletágra.

Épületfa-kereskedés. Az ország növekedő fogyasztása, a sok új gyár, ipartelep szükséglete, fokozódott építkezési kedv és az ország általános gazdasági fellendülése nagy keresletet támasztott, ugy, hogy - bár kivitelünk sem hanyatlott - némely nemekben behozatalunk is jelentékenyen emelkedő irányzatot mutat. Különösen érezhető hiány mutatkozik az u.n. ablak-fában (szurkosfenyő), melynek ellátására az amerikai szurkosfenyőnek s a galiciai és stájerországi fenyőknek behozatala volt szükséges.

Cukorkereskedésünket szintén a termelés tultengése veszélyeztette, amelynek elhárítására a cukorfinomítók kartel-szerződésre léptek. A forgalom alakulása elég kedvezőnek mondható, amit az utóbbi évben a kubai zavarok folytán megnövekedett északamerikai kivitelünk is javított. Kivitelünk emelkedése ugy nyers-, mint finomított árukban állandónak látszik s legnagyobb részben Olaszorság. Anglia és Észak-Amerika felé irányul, de az utóbbi években a Balkán-államokba menő kivitelünk is emelkedni kezd.

Szeszkereskedésünk a szeszipar pangása folytán hanyatlik; a szesziparra vonatkozó újabb törvényeink ugyanis kizárólag a kincstár pénzügyi érdekében alkottattak ugy, hogy az ipar ezen ága jelentékenyen hanyatlik s még nagy vállalatok is megszorítják sőt megszüntetik a gyártást. Kivitelünk csökkenése is sujtja a kereskedelem ez ágát, amennyiben kereskedelmi szerződéseink egyáltalában nem gondoskodtak ez iparág védelméről.

Vaskereskedelem. Részint a hazai, részint a keleti növekedő vasszükséglet nagyon előnyösen hatott vaskereskedésünk fejlődésére, amennyiben ugy forgalom mennyisége, valamint az árak is állandóan jelentékenyen emelkedő irányzatot mutatnak. Az áremelkedést azonban nemcsak a fokozott kereslet idézte elő, hanem meglehetős erőszakos hatást gyakoroltak e tekintetben a régi és új kartelek egyezményei. Ezek az itt vázolt üzleti ágak alkotják hazai kereskedelmünk aktív elemeit, amelyeken kivül jelentékeny passziív kereskedésünk van gyarmati árukban, len-, kender-, juta-, pamut-, selyem-, bőr-, nem nemes fémárukban, műszerekben és gépekben.

Vám- és kereskedelmi szövetségünk az 1867. XII. t.-c. 59. §-a folytán azon célból jött létre, hogy a magyar korona országai és az osztrák örökös tartományok kereskedelemre vonatkozó közös értékü viszonyai egyetértőleg szabályoztassanak. Az idézett törvénycikk kivánatosnak jelenti ki az akkor már fennállott osztrák kereskedelmi szerződéseknek Magyarországra leendő kiterjesztését, az összes vámvonalak közös felügyeletét, a közös vámjövedelmek és némely közvetett adók arányosítását, bizonyos vasúti vonalakon a közös érdekü díjszabást és végre a közös pénzrendszert. A szövetség megkötése kölcsönös megegyezés alapján történik s ha ez nem sikerülne, mindkét állam teljes joggal intézkedhetik önállóan. A szövetség megkötése érdekében folyt első tárgyalásokat Andrássy gyula gróf magyar miniszterelnök indította meg s a tárgyalások alapján 22 cikkben összefoglalt törvényjavaslatot 1867 okt. 5. ama célzattal nyujtotta be a magyar képviselőháznak, hogy az már 1868 elején életbe léphessen. A javaslat letárgyalását mindkét házban nagyon siettették, ugy hogy az már dec. 28. mint 1867. XVI. t.-c. az országgyülés mindkét házában kihirdettetett. Hasonló tartalmu az osztrák birodalmi gyülésnek 1867 dec. 24. kelt törvénye. Mind az idézett osztrák, mind a szóban forgó magyar törvény a következő fontosabb rendelkezéseket foglalja magában.

1. A vámterület A két államterület a szövetség idejére teljesen egységes vámterületet alkot. A szövetség megkötésekor fennállott kereskedelmi és vámszerződések mindkét félre kiterjesztendők s újabb szerződéseket a közös külügyminiszter a két kormány megállapodásai alapján köthet. Az akkori vámtarifák érvényben maradnak s csak közös megegyezéssel változtathatók meg. A vámnterület határaiból kizárattak, vagyis vámkülzeteknek tekintettek; Triest Fiume, Dalmácia és Isztria kikötői, Brodi, Martinschizza, Buccari, Porto-Ré, Zengg és Carlopago. Az 1879. LIII., LIV. és LV. a megfelelő osztrák birodalmi törvényekkel egyetértve az elősorolt vámkülzeteket Triest és fiume kivételével beolvasztották a közös vámterületbe. egyidejüleg az 1879. LII. t.-c. Boszniát és Hercegovinát, később pedig az 1891. XVIII., XIX. magyar s a megfelelő osztrák birodalmi t.-cikkek fiumét és riestet is belevonták a közös vámterületbe.

2. A hajózásról. A tengeri hajózásra és egészségügyre vonatkozólag egyforma szabályok állapítandók meg. Teljesen egyforma tengeri magánjog alkalmazandó. Az osztrák Lloyd (l. Lloyd) a közös külügyminiszter felügyelete és rendelkezése alatt áll, ki a tengerészeti és postaügyekben a két kereskedelmi miniszterrel egyetértőleg intézkedhetik. Az 1857-iki dunai szerződés azon határozatai, amelyek idegen államokhoz való viszonyokat érintenek, a közös külügyminiszter által kezeltetnek. A hajózási üzemben a két állam polgárait egyenlő elbánás illeti.

3. A vasutakról. A már üzemben levő vasutak mindkét állam területén egyenlő elvek szerint kezelendők. Az újonnan építendő vasutaknál, amennyiben a kölcsönös forgalom érdekei megkivánják, egyforma épitési és üzleti szabályok veendők alkalmazásba.

4. A közvetett adókról. A só- és dohányjövedéket, a pálinka-, sör- és cukor-adót mindkét államban egyenlő törvények és szabályok szerint kell kezelni s a törvény megállapítja e jövedelmek kezelésének ellenőrzését is.

5. A pénzrendszerről. Az osztrák érték a magyar állam területére is kiterjesztetik.

6. A kereskedelmi viszonyokról. E tekintetben a két szerződő fél között a teljes paritás áll fenn. A külkereskedelmet s a konzulátusi ügyeket a szerződés egységesen szervezi s mindezt a közös külügyminiszter hatósága alá helyezi. Egyik állam polgárai, ha kereskedelmi v. ipari tevékenységet folytatnak a másik állam területén, az utóbbinak polgáraival minden tekintetben egyenlő elbánásban részesítendők. A mértékrendszerek egységesen állapítandók meg. A szabadalmak, az áru- és minta-bélyegek védelme egyforma eljárással kezelendők. Az írói és művészi tulajdon oltalma közös.

7. A posta- és sürgönyszolgálatról a szerződő felek külön-külön, de szükség esetén egyforma elvek szerint intézkednek.

8. A vám- és kereskedelmi értekezletről. Az értekezlet a szövetségben foglalt tárgyak előkészítését s a két kormány egyezkedéseinek közvetítését végzi. Az értekezlet összehivását mindkét fél kormánya kivánhatja.

9. A szövetség tartamáról. A vám- és kereskedelmi szövetség 10 évre köttetik meg s a 9-ik év végével mondható fel. Azonban az 5-ik év elteltével bármelyik fél kivánhatja, hogy egyes határozatok közös megegyezéssel megváltoztattassanak s ha akkor megegyezés nem jöhettne létre, a szövetség egy évi felmondássalfelbontható.

A szövetség gazdasági alapja az volt, hogy M. őstermeléssel, Ausztria pedig főleg ipari termeléssel foglalkozik és igy egymás szükségleteinek ellátására kölcsönösen vállalkozhatnak, miért is célszerünek látszik az olyan gazdasági szövetség, amelyben mindkét szövetkező félnek speciális gazdasági érdekei védelmeztetnek. Midőn a szövetség létrejött, hazánk kereskedelmi forgalma ipara és hitelélete oly fejletlen volt, hogy a szövetség gazdasági értékéről senki sem mondhatott objektiv ítéletet. A szövetség barátai és ellenzői egyaránt csak politikai érvekkel küzdöttek, amennyiben sokan fontosnak és reánk nézve előnyösnek tartották azt, hogy a szerződés által elismertetik M. gazdasági függetlensége, amit eddigelé egyáltalában nem tudott az ország érvényesíteni (l. a Kereskedelem történetében); mások viszont, mint minden közösügynek, a szövetség eszméjének is elvi ellenzést támasztottak. A szövetség gazdasági hibái azonban már az első években mutatkoztak s általában két fő csoportra oszthatók; egyfelől ugyanis lényegesnek mutatkozott az a különbség, amely a magyar nyerstermelés és az osztrák ipari termelés mennyiségi viszonyaiban nyilvánult, másfelől pedig a fogyasztási adók beszedése Ausztriának igazságtalan jövedelmeket nyujtott. Az utóbbi bajon a szerződés megújításakor lehetett volna segíteni, hanem az első oly fontos ellenvetés, hogy a szövetség ellenzői ugy Ausztriában, mint nálunk azóta is cáfolatlanul használják ez érvet minden támadásnál. Kétségtelen ugyanis az, hogy a szövetség M. ipari és kereskedelmi érdekeit áldozza fel azzal a szándékkal, hogy agrikulturájának az osztrák fogyasztási piacokat biztosíthassa és megfordítva, Ausztria agrikulturájának érdekeit adja cserébe ipari előnyökért. Ámde az évek azt mutatták, hogy Ausztria normális körülmények között egyfelől nem használja fel a mi nyers termelésünk feleslegét, s igy mi mégis csak reászorulunk a külföldi, előlünk retorziós vámokkal elzárt piacokra; másfelől pedig nincsenek az osztrák piacokról kizárva azok a nyerstermelő államok, a melyek M.-gal versenyezhetnek: azaz őstermelésünknek a szövetség kevés hasznot iparunknak s kereskedelmünknek pedig nagy károkat okoz.

Ily körülmények között fogadta el 1873. a magyar képviselőház Irányinak Deák Ferenc által módosított indítványát, mely utasította a kormányt, hogy szakértők meghallgatása alapján mondjon véleményt arról, vajjon a szövetség nem káros-e M.-ra nézve s nem kellene-e annak némely pontjait az ország érdekében megváltoztatni? A kormány véleményét mutatja az, hogy 1875 máj. 30. értesítette az osztrák kormányt, hogy a szövetséget revizió alá kivánja vonni és miután a fogyasztási adók dolgában a megegyezés nem sikerült, a szövetséget 1875 nov. 29. az osztrák kormány földmondta; egyúttal azonban a magyar kormány kijelentette, hogy a szerződés megújítása iránt meg fogja indítani az egyezkedést. Részint az egyezkedéseknek, részint a magyar képviselőház elé került javaslat tárgyalásának hosszadalmassága miatt három ízben ideiglenesen meghosszabbították a szövetséget, mig végre az 1878 XX. t.-c. jun. 27. tényleg ismét megállapította a szövetséget, amelyben azonban a magyar kormánynak a fogyasztási adók kérdésében támasztott követelései nem elégíttettek ki s a 67-iki szövetségnek csupán néhány kevésbbé fontos pontja szenvedett lényegtelen módosítást. Ugyanezen alapokon nagyon lényegtelen módosításokkal újította meg a szövetséget az 1887. XXIV. t.-c., mely azóta az osztrák-magyar Lloyddal kötött szerződés megszűnéséről szóló 1891. XXVIII. t.-c. s as találmányok szabadalmáról szóló 1893. XLI. t.-c. által szenvedett változtatást. E szerződés 1897 dec. 31. jár le s megújításának éppen ugy, mint fölbontásának számos hive van nálunk is, Ausztriában is. A szövetséges államok érdekelt hivatalos közegei s egyesületei már most buzgón foglalkoznak a kérdés előkészítésével.

A szövetség ma nem önmagában, hanem többi vám- és kereskedelmi szerződéseinkkel együtt ítélendő meg; ez alapon pedig kétségtelenül kitünik az, hogy a vámszövetség a nyugati nagy iparos államok elől elzárta fogyasztó piacait, ezek viszont a vámszövetség nyerstermelését sujtják magas retorziós vámokkal; K-felé ellenben piacokat szereztünk a szövetség ipara számára, de ezekért be kell bocsátanunk a nyersterményeket. A szövetség tehát erősen védi a vámterület iparát s annak őstermelését; vagyis Ausztria többet nyer a szövetség és a kereskedelmi szerződések mai állapota mellett, mint M.

A 1867. XVI. t.-c. megállapítván a magyar birodalom és Ausztria területét magában foglaló egységes vámterületet, a törvény 2. §-a elrendelte, hogy a vám- és kereskedelmi szövetség életbelépte előtt külföldi államokkal kötött kereskedelmi szerződések mindkét szerződő félre kiterjesztendők. Ugyanezen törvény 3. §-a pedig megszabta, hogy a törvény életbe léptetése után újabb szerződéseket a két kormány meghallgatása alapján a közös külügyminiszter köt. A szóban forgó törvénynek ezen rendelkezéseit változatlanul meghagyták a vám- és kereskedelmi szerződéseket módosító, illetőleg meghosszabbító 1878. XX. és az 1887. XXIV. t.-cikkek, amelyeknek egyforma rendelkezései szerint egész 1897 dec. 31-ig ezen az alapon keletkeznek hazánk kereskedelmi szerződései.

Az 1867-iki törvényhozás tulajdonképpen csak szentesítette a már akkor tényleg érvényben volt, alkotmánytalan úton létrejött rendelkezéseket, amennyiben, dacára a magyar országgyülések felszólamlásainak, a mohácsi vész óta minden M.-ra vonatkozó kereskedelmi és vámügyi intézkedés a bécsi kormány hatáskörébe volt beosztva. Maga az 1867. XVI. t.-c. elfogadta azokat az állapotokat, amelyeket az abszolut korszak törvénytelen rendelkezései létesítettek, nevezetesen törvényekké tette a fennállott vámtarifákat és kereskedelmiszerződéseket. Ezket a szerződéseket általában a szabad kereskedelem szelleme jellemzi, közülök a legnagyobb kedvezést biztosítják: a Persiával (1857), Törökországgal (1862), Nagy-Britanniával (1867), Liberiával (1876) Franciaországgal (1867), Belgiummal (1876), Németalfölddel (1867) és Olaszországgal (1867) kötött szerződések.

A 70-es években azonban az egész eurüpai kereskedelmi politikában fontos változás állott be, amennyiben a 60-as évek szabad kereskedelmi politikája helyett lassankint minden állam a védelmi vámok rendszerét iparkodott meghonosítani. Ennek a forgalmi politikának olyan autonom vámtarifák lettek a következményei, amelyek mindig gátolták, sőt sokszoer egyenesen meghiusították a lejáró tarifaszerződések meghosszabbítását, vagy új szerződések kötését. Az autonom vámok és a nyomukban fellépett retorziók azonban csakhamar éreztették káros hatásaikat s előidézték, hogy 1891-ben egyrészt Ausztria és M. Németországgal, másrészt a most nevezett három állam külön-külön Olaszországgal, Belgiummal és Svájccal részletes vámtarifákat megállapító kereskedelmi és vámszerződéseket kötöttek. E szerződések teljesen kizárják azt, hogy az illető államok időközben egymással szemben autonom vámemeléseket, vámretorziókat alkalmazzanak, vagy éppen vámháborut viseljenek; e mellett minden szerződés kölcsönösen biztosítja a szerződő flek részére a legnagyobb kedvezmény elvét (l. o.). Minthogy e most említett szerződések által mintegy másfél millió km2 nagyságu területnek 132 milliónyi lakosa került egymással olyan gazdasági kapcsolatba, amely a szerződések lejártáig, azaz 1903 dec. 31-ig, tehát 12 évig biztosította a forgalmi viszonyok állandóságát: ennek a nagy gazdasági szervezetnek csakhamar fontos világforgalmi következményei mutatkoztak. Egy középeurópai vám- és kereskedelmi terület alapításának eszméjét még a 40-es évek végén vetette fel bruck Károly báró s az egész tervnek abban látta gazdasági jelentőségét, hogy az így előállandó vámterület részint területének s népességénak aránylagos nagysága, részint nyersterményeinek és iparcikkeinek gazdag változatossága folytán mulhatatlanul kedvező hatással lesz az egész európai kereskedelemre. Az események teljesen igazolták a tragikus véget ért államférfi gondolatát, amennyiben a halála után 20 évvel létrejött nagy vám- és kereskedelmi terület csakugyan maga után vonta a régi merev autonom vámok megváltozását; egymásután keletkeztek ugyanis a szerződéses tarifákat biztosító egyezmények, illetőleg a régi autonom vámok helyét lassankint elfoglalták a szerződéses tarifák. Igy p. ma már az osztrák-magyar vámszövetségnek összesen 28 állammal van kereskedelmi szerződése, amelyek közül a következő 19 államnak szerződései kölcsönösen megállapítják a legnagyobb kedvezés elvét: Belgium (1891 dec. 6.), Dánia (1887 márc. 14.), Franciaország (1884 febr. 18.), Görögország (1887 márc. 30.), Liberia (1866 szept. 1.), Németország (1891 dec.6.). Nagy Britannia és gyarmatai (1887 dec.5.) Németalföld és gyarmatai (1867 márc. 26.), Olaszország (1891 dec. 6.), Persia (1857 máj. 17.), Portugália (1872 jan. 13.), Svéd- és Norvégország (1873 szept. 3. és 1892 ápr. 15.), Svájc (1891 dec. 10.) Szerbia (1892 aug. 9.), Spanyolország (1887 dec. 27.), Törökország (1862 máj. 22.), Egyiptom (1890 aug. 16.), Zanzibár (1887 aug. 11.), Korea (1892 jun. 23.). A többi 9 állammal pedig, nevezetesen Khina, Havai, Japán, Marokkó, Oroszország, Románia, Sziám, Tunisz és az É-amerikai Egyesült-Államokkal, legtöbb kedvezmény nélküli tarifa-szerződéseink vannak érvényben.

Ezek a szerződések a szerződő államok alattvalóinak kölcsönösen biztosítják a kereskedelem, hajózás és letelepedés szabadságát; a kereskedelem és ipar űzését a szerződő felek egymás alattvalóinak ugyanazon feltételek mellett engedik meg, mint saját polgáraiknak; a felek polgárai egymás között akármelyik állam területén köthetnek szerződéseket, bármennyi ingó és legalább annyi ingatlan vagyont szerezhetnek a másik állam területén is, amennyi telepeikre szükséges; a bíróságok és hatóságok részéről ugyanazon jogvédelem biztosíttatik a szerződő fél polgárai számára, amelyben a saját polgárai részesülnek; a gyári és kereskedelmi jegyvédelemben szintén a belföldi polgárokkal egyenlő elbánás illeti meg a szerződő másik fél alattvalóit; a szerződésben megállapított kereskedelmi tilalmakon kivül a felek semmiféle új korlátozásokat nem alkalmazhatnak egymás ellen. Végre a tarifa-szerződések még minden árura nézve külön-külön kölcsönösen kötelezőleg megállapítják a kiviteli és beviteli vámokat.

Tartalmukat tekintve általában olyan árukra szabják a legmérsékeltebb beviteli vámokat, amelyekből a bevivő államban hiány, a kivivő államban pedig termelési felesleg mutatkozik. Minthogy azonban e két körülmény, t.i. az egyik állam fogyasztásának szükségletei és a másik szerződő fél termelési feleslege, nem mindig fedi egymást: gyakran kölcsönösen engedményekre van szükség. Másfelől éppen a mi vámszövetségünk gazdálkodása olyan területi megoszlást tüntet fel, hogy M. nyersterményei számára is, meg Ausztria iparcikkei számára is külföldi fogyasztó piacokat kell keresnünk; viszont pedig M. nyerstermelésének és Ausztria iparának védelme érdekéből célszerü volna a külföldi behozatalt megnehezíteni. Ebben áll az a belső ellentmondás, amely kereskedelmi szerződéseink megkötését annyira megnehezíti és eredményüket oly problematikussá teszi.

Hazánk külkereskedelmi áruforgalmát az országos statisztikai hivatal havi és félévi füzetekben közli s aztán minden év végén igen behatóan, többféle szempont figyelembevételével egy-egy esztendő áruforgalmát külön-külön kötetben szakszerüen dolgozza fel. (V. ö. Magyarország áruforgalma. Szerkeszti és kiadja az orsz. magyar kir. statisztikai hivatal. I-XVI. évf.) E Statisztikai adatok összegyüjtésénél az országos hivatal a szállító vállalatok kimutatásait kénytelen használni, mert a vámhivatalok adatai nem a magyar, hanem a közös vámterület forgalmát szolgáltatják; mindezáltal az ekként nehezebbé és bonyolultabbá vált adatgyüjtés a maga megbízhatóságával minden jogos várakozást kielégíthet.

Utóbbi 10 évi áruforgalmunknak mennyiség és érték szerinti adatait tünteti fel a következő táblázat, amelynek összegeiben a nemes fémek és ércpénzek forgalma nem foglaltatik benn:

[ÁBRA] L. táblázat.

Ez adatok kétségtelenné teszik azt, hogy a forgalom mennyisége egyes ingadozások dacára általában ugy a behozatalnál, mint a kivitelnél növekvő irányzatot mutat, csupán az utolsó három év kivitelében tünik fel a darabszám szerinti áruk apadása, aminek Franciaország újabbi védvámos tarifa-politikája adja magyarázatát. Hasonló emelkedő irányzatot tüntetnek fel a forgalom értékrovatai is, melyek nagyságára nézve, ugy látszik, állandó jellegüvé válik az, hogy az összes forgalom értéke az utóbbi öt év óta folytonosan ezer millió frton felül áll. Minthogy azonban a kivitelnek és a behozatalnak értékösszegei évről évre nem egyenletes változatosságokat tüntetnek fel: azért a mérleg egyenlegéül mutatkozó kiviteli és behozatali többletek is ingadozásokat mutatnak. Ez ingadotzások nagyságának határértékét az 1885-iki 52-8 milliós behozatali és az 1890-iki 44,6 milliós kiviteli többlet adja meg, amely adatok szerint ez egyenlegek eltérései megközelítik a 100 millió frtot! Hogyha azonban megfigyeljük a szóban forgó esztendőknek azon egyenlegeit, amelyek a forgalom mennyiségét foglalják össze: akkor az e rovatokban mutatkozó, aránylag csekély különbségek meggyőzhetnek bennünket arról, hogy itt nem a nemzet gazdálkodásában, hanem inkább a nemzetközi áralakulásokban kell az ilyen nagy ingadozások főokát keresni. A mai közlkedési és üzleti viszonyok mellett ugyanis a világforgalomba vont piacokon alig lehetséges izolált áralakulásokat találni. A konjunkturák t.i. az egész világ termelését és fogyasztását összefoglalva állapítják meg az árakat s ennélfogva azon áruknál mutatkozhatnak nagyobb áringadozások, amelyeknek termelése is nagyobb ingadozásoknak van kitéve; minthogy pedig legnagyobb eltérések a nyerstermelésnél fordulhatnak elő: világos, hogy a tulnyomóan nyerstermelő államok forgalma nagyon ki van téve az erős ingadozásoknak. Kedvezőbbnek tünik fel áruforgalmunk, ha a szóban forgó decennium átlagait tekintjük, amelyeknek eredményét legalkalmasabban az átlagos mérleg azon egyenlegtétele által foglalhatjuk össze, amely azt mutatja, hogy az 1885-1894. terjedő időszak áruforgalma átlag 2-1 millió frt kiviteli többletet mutat fel.

Mindezek alapján az 1885-94. áruforgalmunk jellemzésére a következő két tételt állapíthatjuk meg: 1. áruforgalmunk ugy mennyiségére, valamint értékére nézve általában emelkedő irányzatot mutat; 2. az egész évtized eredményei összefoglalva, áruforgalmunk aktivitását bizonyítják. E két tétel tartalma iránt nagy bizalmat kelthet az a körülmény, hogy az összes forgalomnak legnagyobb összegei kivétel nélkül, az aktív egyenlegek pedig eghynek kivételével mind az utóbbi években fordulnak elő.

Áruforgalmunk irányait a rendeltetési és származási országok szerint a következő, %-os értéket mutató táblázatok tüntetik fel:

[ÁBRA] L. táblázat. 1.

[ÁBRA] L. táblázat. 2.

[ÁBRA] L. táblázat. 3.

A most részletezett külforgalom eredményeit a következő egyenlegek világosíthatják meg:

[ÁBRA] L. táblázat.

E két táblázat adataiból különösen fontosnak tünik fel az a jelenség, hogy Ausztriával való forgalmunk állandóan és pedig jelentékenyen passziv: ugyancsak ilyenül tünik fel szerbia, oroszországi és a «más államokba » forgalmunk. Ellenben állandóan aktív forgalmat folytatunk Németországgal, Franciaországgal, Nagy-Britanniával, Belgiummal, Hollandiával, Bosznia-Hercegovinával és Svájccal; változó eredményü, t. i. hol aktív, hol passziv forgalmunk van pedig Olaszországgal, Romániával és a Balkánfélsziget most nem említett államaival. A különböző országokba irányuló forgalmunk változásaira vonatkozólag %-os táblázatok azt tüntetik fel, hogy Ausztria behozatala nagyobb mértékben emelkedett, mint kivitele, mig a Németországra vonatkozó adatokból éppen az ellenkező tünik ki.

Az áruforgalomnak a szállító eszközök szerinti elkülönítését mutatja a következő kis táblázat:

STATISZTIKAI TÁBLÁZAT

[ÁBRA] L. táblázat I.

[ÁBRA] L. táblázat II./1

[ÁBRA] L. táblázat II./2

[ÁBRA] L. táblázat II./3

[ÁBRA] L. táblázat II./4

[ÁBRA] L. táblázat III.

[ÁBRA] L. táblázat IV.

Vasutak

Első korszak: kezdettől 1847-ig.

M. vasutainak fejlődése annyira szoros összefüggésben van a közutak fejlődésével, hogy nehány szóval erre is kell utalnunk. A római korból származó néhány útvonalon kivül, a XIII. sz. előtt épült utaknak semmi nyoma sem látható, habár 1239., 1291. és 1292. törvényes rendeletekkel szabályozták az útépítést és vámszedési jogot, s a XIV. és XV. sz.-ban alkotott törvényeknek némely rendelkezése majdnem korunkig is érvényben maradt. Az évtizedeken át tartó küzdelmek a tatárok ellen (1241-85) s a török uralom alatt (1396-1686), továbbá az ezt követő belvillongások s végre hazánknak politikai szétdarabolása, megakadályozták az e téren fölmerült törekvések megvalósulását s csak az 1781-90-iki években kezdettek rendszeresen és terv szerint közutakat építeni.

Az 1791-iki országgyülés egy bizottságot választott, feladatául adván, hogy a kormánnyal együtt javaslatot dolgozzanak ki az építendő út- és csatornahálózatról. A napoleoni harcok azonban megakadályozták a létrejött határozatoknak egységes végrehajtását s a közszükséglet kivánta közutak megépítését, mit különben is megnehezített az Alföldön az építő anyagoknak hiánya, a helységekben pedig nagyon megdrágított talajalakulás szülte nehézségeknek legyőzése. Mindezek következtében a vármegyék csakis helyi érdekeiket tartván irányadónak, minden egységes rendszer nélkül az egyes községeket összekötő apróbb utakat építgették.

Az 1825-27-iki országgyülés tehát regnikoláris bizottságának javaslatára újabban kijelölte a megépítendő 13 útvonalat s utóbbiak később az 1836. XXV. t.-cikket megépítendő vasútvonalakra jelöltettek ki. E törvény (De utilibus operibus per socletates vel privatos struendis) mondható az első vasúti törvénynek, amennyiben ez szabályozta az előmunkálatokkor, a nyomjelzéskor és kisajátításkor követendő eljárást. Útirányokul kijelölték: 1. Budapest-Bécs, ill. Osztrák határ; 2. Budapest-magyar tengerparti városok; 3. Budapest-Zimony; 4. Budapest-Morvaország, illetve Szilézia határa; 5. Budapest-Galicia határa; 6. Budapest-Kolozsvár; 7. Budapest-Nagyszeben; 8. Bécs, illetve az osztrákhatár-magyar tengerpart, továbbá Eszék és Törökország; 9. Bécs, illetve osztrák határ-Krakó; 10. Nagyszombat-Kanizsa; 11. Kassa-Krakó; 12. Miskolc-Lengyelország határa; 43. Sziszek-magyar tengerpart.

Tényleg vasútépítésnek nevezhető kisérletre akadunk már 1827., mikor József nádor pártfogása mellett máj. 18-tól aug. 20-ig a pest-kőbányai telep vasutat építették meg. (V. ö. Magyar mérnök és építészeti egyesület közlönyének 1895. évi VI. és VII. füzetét: A pest-kőbányai próbavasút Edvi Illés Aladártól.) E vasút Bodmer rendszere szerint épült. A kocsik fagerendákra erősített síneken függve szaladtak négy kereken. Járásukat oldalaikon levő súrlókerekek tették egyenletessé. Csekély jövedelmezősége miatt azonban már 1828 márc. 20. lebontását határozták el. E vasút az örömest hangoztatott pest-szolnok-debreceni vonalnak egy része kellett volna hogy legyen. A magyar udvari kancelláriától vasútépítési engedélyt, mint első, a Sina báró-féle társaság kapott 1836 febr. 26. a Bécs-győri vonalak megépítésére. Ugyancsak 1836 márc. 19. a Rothschild-csoport is engedélyt kapott az Országhatár-pozsonyi vonalra. e két társaság vetélkedése közben kapott mint harmadik engedélyt az az elsőnek megépült Első magyar pozsony-nagyszombati vasút. Alakuló gyülését 1838 jan. 22. tartotta meg, s alapszabályai megerősítését azzal a megjegyzéssel kéri engedélyeztetni, hogy: «Az alapszabályok az állam, vallás és társadalmi rend ellen semmit sem tartalmaznak». A megerősítés azonban csak 1839. érkezett le, 1840 szept. 27. nyilt meg a Pozsony-Szt.-György között levő 14 km. vasút. Pénzzavarok miatt a továbbépítés folytonos küzdelem volt; 1846 jun. megnyilt a Nagyszombatig terjedő rész, 1846 nov. 1. Szeredig, tehát az egész 62,7 km. 1872. a pályát lokomotiv üzemre rendezték be.

[ÁBRA] Magyarország vasúti térképe

A fennebb említett Sina- és Rothschild-csoport vetélkedése az ország közvéleményét is két pártra szakítá. A sina-csoport ugyanis a Duna jobbpartján kivánta Bécset Budapesttel összekötni, továbbá azzal a nagy horderejü programmal kecsegtetett, hogy magyar területen át köti össze Bécset Triesttel s e tervéhez 1838 jun. 2. meg is nyerte a «benignum privilegium exclusivum »-ot. Ezzel szemben a Rothschild-csoport Bécsnek a Duna balpartján való összeköttetésnek előnyeit hangoztatá, utalva az abból kiágazó vonalaknak a porosz vasutakkal való összeköttetésére s az abból származó nagy közgazdasági előnyökre. Triest kereskedelme még kezdetleges lévén, sokan nem tekintették még elegendő fontosnak s látszólag nem is biztosította annyira a befektetendő tőke jövedelmezőségét, mint az Ény-i irányban több csatlakozást nyujtó vonalak, melyekre a Rothschild-csoport 1837 nov. 14. nyert engedélyt. Hogy még nagyobb érdekeltséget vonjon körébe, az utóbbi csoport 1839 máj. 24. a Központi magyar vasút programmját állítá föl. E szerint összekötendő volt: Bécs-Pozsony-Budapest-Cegléd-Szolnok-Arad; Cegléd-Debrecen-Tokaj; Debrecen-Nagyvárad; Buda-Székesfehérvár-Győr.

E közben a Sina-csoport építeni kezdett Bécs-Gloggnitz között, de mivel az engedélyezett magyarországi vonalaknak megépítése kétségessé vált, 1840. az országgyülés a királyhoz intézett feliratában kérte: «Méltóztatnék felügyelni, hogy báró Sina, ki a dunajobbparti vasút építésére kegyelmes engedelmét a törvény értelmében már meg is nyerte, ne csak az általa Ausztriában már megkezdett vaspályát kirekesztőleg a közelebbi és bővebben jövedelmező pontokra szorítsa, hanem ajánlata szerint az érdekelt vasutat Ausztria szélétől egész Budapestig is minél előbb vinni törekedjék; mert csak az ily hosszabb és külföldre s maga idejében az Adriai-tengerig terjedő összeköttetésben lehet reményleniök a haza nagy részének kereskedelmi felvirágzását». A Sina-féle társaság végre is 1842 jul. 18. Bécsben tartott közgyülésén lemondott a magyar vonalak megépítéséről, mire az egész közvélemény a központi vasúttársaság terveinek realizálása mellett foglalt állást. 1844 jan. 24. tényleg jóváhagyattak a társaság alapszabályai; márc. 4. megkapta a privilégiumot; a helytartótanács megköté az engedélyezési szerződést, és végre ugyanaz év aug. 2. az első kapavágás is megtörtént Pest közelében az u.n. váci töltésen. Ez első periodus alatt a következő vonalakon nyilt meg a forgalom: 1846 jul. 15. Budapest-Vác között. Hossza 34 km. 1847 szept. 1. Budapest-Szolnok között, hossza 101 km., 1847 aug. 20. Sopron-Katzelsdorf között, hossza 27 km., 1848 aug. 20. Pozsony-Marchegg között, hossza 19 km., összesen 181 km. Ezenkívül több vonal építésének tervezetével foglalkoztak, igy az Országhatár-Eszék (pápa-keszthelyi szárnyvonallal), Mohács-Pécs stb. Legfontosabb volt a Vukovártól Fiumébe tervezett vonal. Erre Pest városa 7 milliót, Fiume 15 milliót ajánlott meg s 1846 nov. 16. a társulat is megalakult. A lefolyt periodusban a vasutak megépítésének biztosítása végett a kamatbiztosítás rendszere gyakoroltatott, habár ezzel szemben már a 40-es években a vezérférfiak, igy Széchenyi István gróf, Kossuth Lajos, Dessewffy Aurél gróf, Trefort Ágoston stb. már a vasutaknak állami építését szorgalmazták. Törekvésük azonban nem vezetett sikerre.

Második korszak: 1848-49.

1848. márc. 23. megalakult a magyar felelős minisztérium. Széchenyi, ki már 1846 óta a helytartótanács közlekedési osztályának volt elnöke, teljesen kész programmal lépett fel. 1848 január hóban igy ir: «A magyar kereskedelem s iparfejlődés gyülpontja Budapest, ez az ország szive, melynek irányában ugy lehet tekinteni az egyes közlekedési vonalakat, mint megannyi fő eret, mely a szivből a vérforgást az ország véghatáráig eszközli. E szerint Budapestről, ezt mint központot tekintve, ugy kell a fővonalakat vezetni, hogy azok hazánkat világkapcsolatba juttassák, s e jótéteményt lehetőleg minden országrészre árasszák. » Ez elvből kifolyólag tervezte az 1848. XXX. törvénnyel megépítésre elfogadott vonalakat: 1. A Duna balpartján Pozsonyon át az északi vaspályáig mintegy 34 mérföld; 2. Székesfehérvár, Siófok s a Balaton mellett Károlyvároson át Fiumébe mintegy 70 mérföld; 3. Szolnokon keresztül Aradig (később Ojtozon át Romániába) mintegy 34 mérföld; 4. Miskolcon át Kassáig mintegy 35 mérföld; 5. Szolnoktól Debrecenen keresztül Szatmárig mintegy 33 mérföld; 6. Mohácstól Pécsen, Szigetváron, Istvándin keresztül a fiumei vonalig mintegy 24 mérföld; 7. Soprontól Vas és Zala vármegyéken át, Nagykanizsa táján a fiumei vonalig mintegy 21 mérföld; 8. Ceglédtől Kecskeméten át Szegedig mintegy 15 mérföld; 9. Aradtól Temesvárig mintegy 9 mérföld; 10. Debrecentől Nagyváradig mintegy 9 mérföld; 11. Miskolctól Tokajig mintegy 8 mérföld; 12. Szegedtől Szabadkáig mintegy 6 mérföld.

A hálózat kitűzésénél nem kevésbbé helyesek voltak azok a kormányzati szempontok, melyeket Széchenyi gróf a vasúti igazgatás, a vasúti politika feladatául kitűzött: 1. a vitelbér szabályozását az ország folyvást az utolsó részletekig kezében tartsa, s azt az ipar fejlődésének igényei szerint rendezze; 2. a vaspályák egész vonalirányát az utolsó részletekig az országos megállapítás után a kormány határozza meg, ez a vállalkozók önkényére nem bízható; 3. a közlekedés minden létező eszközeinek országos felügyelet alá kell adatni; 4. Magyarországon a vasutakat mindenesetre, a kamatbiztosítás leghatározottabb elejtése mellett, államilag kell építeni, mert ez a rendszer olcsóbb; mert a magánvasutak semmiesetre sem nyújthatnak oly olcsó szállítási föltételeket a honi termelésnek, iparnak és kereskedelemnek, mint az államvasutak; mert «előre biztosan nem lehet tudni, minő érdekeket, érint, alakulásokat teremt nálunk a vasútrendszer; s mig ez kifejlődnék, mindenesetre szükség, hogy az ország teljesen megóvja intézkedési jogát minden idegen befolyástól; s mert végre nálunk minden vállalkozó a vasutakat okvetlen idegen kézre s idegen befolyás alá juttatná». Ez elvek meg nem tartásából eredt káros következmények terhét ma is érezzük. A politikai zavarok azonban meghiusították e nagyszabásu és a jövőt helyesen megitélő irányelveknek gyakorlati alkalmazását ezért Széchenyi mindenképen arra törekedett, hogy legelőbb az építés alatt álló vonalak befejezését siettesse s mikor a központi magyar vasúttársaság pénzforrásai kiapadtak, mindent elkövetett, hogy a belföldön szerezze be a munkálat folytatására szükségelt összegeket. A beállott szabadságharc eseményei azonban azt is meghiusították.

Harmadik korszak: 1850-66.

E korszakban a vasútépítés terén hazánkban is az Ausztriában követett elvek szerint jártak el. Az államvasutak rendszere honosíttatván meg, a Magyar Központi vasút vonalait 1850 márc. 7. beváltották; a részvények 20458361 frt értékü 5%-os államadóssági kötvényekkel cseréltettek fel. 1854-ben pedig megvették a Sopron-katzelsdorfi vonalat. A régi törekvések ellenében a Budapest-Miskolc-Kassa-Eperjes, továbbá a Bécsi-Zágráb és Zágráb-eszéki vonalak építését szorgalmazták. Időközben a központi vasút hálózatából a forgalomnak átadták a következő vonalakat: 1850 okt. 15. Vác-Esztergom, 1850 dec. 16. Esztergom-Pozsony, 1853 szept. 3. Cegléd-Félegyháza, 1854 márc. 4. Félegyháza-Szeged. Továbbá megkezdette az állam 1853. a Mohács-pécsi vasút építését is. Mindez felette kevés volt s a magyar vasutak építésének ügye csak akkor fordult kedvezőbbre, mikor Ausztria pénzügyileg megszorulván, az állami vonalak eladása határoztatott el és az 1854 szept. 14. törvény határozatai megengedték a magánvasúttársaságok alakulását kamatgarancia nyujtásával.

Ezentul a magyar vasútügy haladását az egyes magánvasutak fejlődésének történetében követhetjük. 1. A fennebb említett törvény kiadása után azonnal magához ragadta a vállalkozási szellem a vasútépítést, ugy hogy már 1855 jan. 1. kiadott koncesszió alapján megalakult a Cs. k. szabadalmazott osztrák államvasúttársaság 5,2 százalékos jövedelem biztosítása mellett, elvállalván a Magyar központi vasút, illetve a kormány által megkezdett vasút hálózatának megépítését. E hálózat vonalai voltak Ausztriában: Bodenbach-Brünn-Olmütz, M.-on: a) Marcheggtől Pozsonyon át Budapest-Cegléd-Szolnokig; b) Cegléd-Szeged-Temesvár; c) Temesvártól a Dunáig csatlakozással a Lissava-báziási vonalhoz; d) Lissava-Oravica-Báziás; e) a Duna jobbpartján Bruck-Győr-Újszőny. Mindezekért fizettek az államnak 170 millió frankot. Ezenkivül fizettek a Csehországban Sobochlebenben levő barnaszén- és a Kladno és Brandeis közelében lévő kőszéntelepekért, továbbá a Bánátban levő arany-, ezüst-, vas- és kőszéntelepekért, végre az ugyancsak ott levő mintegy 210 ezer holdra menő birtokokért további 30 millió frankot, tehát összesen 200 millió frankot. A társaság egymásután építette meg az elvállalt vonalakat, ezek közül azonban, nehogy a Tiszavidéki vasút egy versenyző vonalat építsen Szolnok-Budapest között, 1857 ápr. 4. a Cegléd-szolnoki vonalat neki eladták.

Óriási tevékenységgel igyekezett az államvasúttársaság minden irányban helyes csatlakozásba hozni vonalait. Nevezetes haladás volt 1866-ban, mikor öt évig tartó per után - mit a Ferdinands Nordbahn támasztott azon a címen, hogy szabadalmában sértetik meg - végre megnyerte az engedélyt, hogy vonalait minden irányból Bécsig meghosszabbíthassa. 1872. megszerezte a romániai vonalakat. Kikinda-Pancsován át igyekeztek Belgrádba jutni stb. Hosszas huzavona után 1882. végre kénytelenek voltak a magyar kormány követelései szerint az igazgatást az újabb viszonyoknak megfelelően átalakítani. Az 1881 ápr. 17. megkötött és a XLV. t.-cikkel megerősített szerződés értelmében egy önálló igazgatótanácsot és igazgatóságot szerveztek Budapesten; kimondatott, hogy az osztrák vonalaktól függetlenül is megválthatók 1895 jan. 1-től kezdve a M.-on levő vonalak; a Vágvögyi vonal fejében cserébe adták a Bruck-újszőnyi vonalat. Elfogadták a köteléki forgalmat, lemondottak a további keleti csatlakozásról, de vonalaik kiegészítése végett további 200 km. h. é. vasút építésére kaptak engedélyt. A társaság címe: Szabadalmazott osztrák-magyar államvasúttársaság lett a budapesti és bécsi igazgatótanácson kivül a Párisban lakó 14 igazgatótanácsos ott is komitévá alakult. Az egyesített igazgatótanács üléseit felváltva Bécsben és Budapesten volt köteles megtartani. A magyar kormány szorgalmazására azonban, mely nem várta meg a fennebb említett szerződésben 1895-re kitűzött beváltási határidő lejártát, újabb szerződés jött létre. Ennek értelmében a társaság az összes 1499,4 km. hosszu vonalhálózatát és kocsiparkját a magyar államnak eladta 1965-ig évente fizetendő 10665000 frt évjáradékért, bányáit és birtokait a társaság azonban megtartotta azzal a kötelezettséggel, hogy Budapestről igazgatja. A vasúti hivatalnokok a magyar államvasúti hivatalnokok közé soroltattak nyugdíjigényeik biztosításával stb. A társaságnak az átadáskor birtokában volt vonalaknak kiterjedését l. a mellékelt térképen.

2. A második hatalmas társulat a cs. k. szab. déli vasút. 1856 okt. 8. a Ferenc József keleti vasúttársaság (Kaiser Franz Josefs Orientbahn) nyert koncessziót. Vonalai: a) Bécs-Sopron-Nagykanizsa -Eszék; b) Újszőny-Székesfehérvár-Pécs-Eszék; c) Budapest-Nagykanizsa-Poltschach; d) Eszék-Zimony-országhatár. 1858 szept. 23. az osztrák kormány eladván a lombardiai állami vonalakat, valamint a Bécs-triesti vonalat egy társaságnak, ez a fennebb említett vasúttal fuzionált és létrejött 1859 jan. 1. a Cs. k. szab. déli állami és Lombard-velencei középolaszországi vasúttársaság. A kormány a társaságnak újabban a következő magyar vonalak építését engedélyezte: a) Bécsújhely-Sopron; b) Steinbrücktől Zágrábon át Sziszekig, a károlyvárosi szárnyvonallal; c) Székesfehérvár-Újszőny;d) Sopron-Nagykanizsa. A lombard királyság elvesztésekor a Zürichben 1858 nov. 10. kötött békeegyezmény alapján, az olasz földön levő vonalakra nézve külön társulat alapítása mondatván ki, ebből a vagyon felosztása miatt bonyolult és a vasútügy terén páratlanul álló tanulságos tárgyalások keletkeztek. A társulatnak sikerült azonban legalább a vagyonfelosztás elhalasztását elodázni, mig a számos ezzel kapcsolatban álló építési és pénzügyi kérdések megoldhatók lesznek. 1862 jun. 20. ugyan felvette az új alapszabályok alapján az osztrák és magyar vonalak részére a Cs. k. szab. déli vasút nevet és az olasz hálózat Lombard középolaszországi vasúttársaság néven vált külön, de vagyoni elválasztását tényleg csak az 1875 nov. 17. befejezett igen nevezetes baseli konvenció alapján hajtották végre. 1880. a déli vasút adómentessége megszünvén, a magyar kormánynak is sikerült a magyar vonalak kezelésére nézve egy újabb egyezséget kötni. (Bővebben l. Déli vasút.) A társulat birtokában magyar földön jelenleg a következő vonalak vannak: a) Budapesttől Csáktornya-Polstrau között levő országhatárig 278,148 km.; b) Székesfehérvár-Újszőny 80,354 km.; c) Nagykanizsától a Lajta-Szt.-Miklós mellett levő országhatárig (a Lajta-híd közepéig) 193,365 km.; d) Keresztúr-Barcs 71,063 km.; e) a Rann és Zapresic között levő országhatártól Sziszek-Goldovóig terjedő rész 76,772 km.; f) a Mattuglie és Fiume között levő országhatártól a fiumei pályaudvarig 2,387 km., összesen 702,089 km.

3. 1853 jul. 20. a Mohács- és Pécs-, továbbá Üszögről a kőszénbányákig már megépített 67,448 km. hosszu vonalat adták el a Mohács-pécsi vasúttársaságnak.

4. Az államtól építeni kezdett vonalak közül még félben maradt volt a Püspökladány-Debrecen között levő vonal, valamint Szolnok-Nagyvárad. A birtokosság megkisérlette e vonalak megszerzését s a megalakult bizottság meg is szerezte a koncessziót, melyet azonban a Tiszavidéki vasút címen alakult részvénytársaságnak adtak át. A koncesszió kiadatott 1856 szept. 28., de a 90 évi szabadalom 1858 jan. 1-től számíttatik. A társulatnak 55 millió befektetési összeg után 51/2% kamat biztosíttatott 1880. a XXXVIII. t.-c. alapján végrehajtott államosításkor birtokában volt: Cegléd-Szolnok-Püspökladány-Debrecen-Miskolc-Kassa 373,995 km.; Szajol-Arad 142,615 km.; Püspökladány-Nagyvárad 68,361 km.; Mezőtúr-Szarvas 20,083 km., összesen 605,054 km.

5. 1862. a kőszénbányatársulat egy vasút építését tervezte Salgótarjánból Budapestre és Losoncról Zólyomba. 1863 jan. 19. adatott meg a koncesszió s a társulat Cs. k. szab. pest-losonc-zólyomi vasút- és kőszénbányatársaság cím alatt megalakult. A Pest-losonci 129 km. hosszu vonalnak költségei 7,4 millió forintban lettek megállapítva, 1864. a társaság elhatározta, hogy vonalát Oderbergig megépíti és csatlakozni fog a tiszavidéki vasúthoz, tőkéjét tehát 12 millióra emelte fel, pénzügyei azonban eközben annyira ziláltakká váltak, hogy 1865 jul. 11. a csőd kimondatott. A kormány pénzbeli támogatásban részesítvén a társaságot, a csődöt 1866 okt. 6. megszüntették és a társaság a Magyar északi vasút név alatt újból tovább épített. Minden segély dacára 1867. a társulat újabb pénzzavarba jött s ekkor a magyar kormány a vasút megváltását elhatározta. 1868. aug. 6. a társulat feloszlott, s vonala a Magyar k. államvasutak északi vonalává lett. Az 1868. XLIX. t.-c. elrendelte a Pest-losonc-zólyomi vonal, továbbá a Hatvan-szolnoki és a Miskolc-bánrévei vonalak megépítését. 1870. azonban e határozat akként módosult, hogy a Pest-losonci vonal Körmöcbányán át építtessék, Besztercebánya pedig szárnyvonalat kapjon Zólyomból kiágazólag.

6. 1893 márc. 29. adatatott koncesszió a Nagyvárad-Csaba és Szeged-szabadkai vonalra Zombor és Baja felé való elágazással. Már 1863 aug. meg is kezdették a munkálatokat az inségesek felsegélése végett adott 400000 frttal. A munkálatok félben maradván, 1866. hasztalan kisérlették meg a vasúttársulat megalakítását s csak később, 1868. a VIII. t.-c. alapján alakult meg az Alföld-fiumei vasút, melynek vonalai már 1871 szept. 14. teljes egészében adattak át a forgalomnak. 1884 dec. 1. az alföldi vasút is államosítva lett, vonalainak hossza ekkor 392,4 km. volt.

7. 1866 aug. 18. engedélyeztetett az Első erdélyi vasút (l. o.).

Negyedik korszak: 1867-73.

Az 1867. kiegyezés után M. a vasútépítésben ugy mint a közgazdaság más terén is óriási tevékenységet fejtett ki, de sajnos, a garantált vasúti rendszer elvének követése mellett. Az 1867. XIII. t.c. a 60 milliós kölcsön felvételét engedélyezi; az 1868. XLIX. t.-c. a félben maradt vonalaknak állami kezelésbe vételét és megépítését rendeli el. Az építés vezetése és a vasutak ellenőrzésére a minisztérium kebelében a M. k. főfelügyelőséget, az üzemben levő vonalak kezelésére pedig a M. k. államvasutak igazgatóságát szervezték. E vonalak: 1. Hatvan-Miskolc; 2. Zákány-Zágráb; 3. a Budapesttől Hatvanon át Salgótarjánig épített vonalnak Losonc és Besztercebányáig való meghosszabbítása; 4. Miskolc-Putnok. 1867-ben megállapították az építendő vonalak újabb sorozatát. Ez alapon az alább felsorolt vasutakat engedélyezték az 1868. VIII. t.-cikkel: Alföld-Fiumei vasút (l. fennebb 6. alatt); 1868. XIII. t.-c. Magyar északkeleti vasút (l. o.); 1868. XXXVII. t.-c. Arad-temesvári vasút; 1868. XLV. t.-c. Magyar keleti vasút (l. o.): 1869. V. t.-c. Magyar nyugati vasút (l. o.); 1869. VI. és1871. XXXVIII. t.-c. a Magyar-gácsországi vasút magyar vonalait; 1870. XXVII. t.-c. Valkány-perjámosi vonalat; 1870. XXVIII. t.-c. Nyiregyháza-ungvári vonalat; 1870. XXXI. t.c. Gömöri iparvasutak vonalait (l. alábbi a h. é. vasutaknál); 1870. XXXII. t.-c. Bánréve-nádasdi vonalat; 1870. XXXIII. t.-c. Báttaszék-dombovár-zákányi vonalat; 1870. XXXVII. t.-c. Szentpéter-fiumei vonalat; 1871. XIV. t.-c. Eperjes-tarnovói vonalat; 1871. XXII. t.-c. Zólyom-besztercebányai vonalat; 1871. XXVII. t.-c. Győr-sopron-ebenfurti vonalat; 1872. XXVIII. t.-c. Vojtek-németbogsáni vonalat; 1872. XXIX. t.-c. Sopron-pozsony-vágvölgyi vonalat.

De az elsietett és helytelen elvekből kiindulva folytatott lázas alapítások visszahatása csakhamar érezhetővé vált s az állam háztartás csak e korszakban évi 11 és fél millió ezüst forint kamatbiztosítással tett megterhelve.

Ötödik korszak: 1874-94.

Az 1873-iki pénzválság teljesen megbénította a vasútépítkezéseket (1875 és 1877. egy km. vasút sem adatott át a forgalomnak); a vasúti értékek piacukat elveszíték; egészséges működésüket a tarifaversenyzés megbénította; továbbá az új vasutak részéről támasztott követelések, igényperek s végre a pótló munkák, beruházások elmaradása és a többi hiányok miatt lehetetlen volt a már is elmérgesedett állapotok gyökres rendezését továbbra is halogatni. Végre az 1875. XLI. t.-c. meghatalmazta a kormányt, hogy a szükséges beruházásokat is bevonja a kamatbiztosításba, sőt az 1876. XI. t.-c. arra is meghatalmazta, hogy készpénzbeli előlegeket is nyujthat. Mindez azonban csak az égetőbb hiányokat szüntethette meg és a mélyrehatóbb rendszerváltozást elodázni nem lehetett. Nem merték ugyan még a Széchenyi elveit követni és egyelőre a vasutaknak egészségesebb csoportosításával kisérleteztek. Mindez azonban csekélység volt. Végre javítottak a helyzeten, a vonalak irányításának pótlásával, a külföldi csatlakozások (ruttkai, fiumei, tömösi, brucki és zimonyi) megépítésével, és azzal, hogy 1876. a már 1848. helyeselt eljáráshoz nyultak és kezdetét vette a vasutak államosítása (l. o.).

E korszaknak további nevezetes alkotása a helyi érdekü vasutak fejlesztése. A nagy, mondjuk országos jellegü fővonalak építése befejezésükhöz közeledvén, az egyes vidékek érdekeinek megóvása végett ugy a társadalom, mint a kormány körében mozgalom indult meg. A kormány az olcsóbb vasutak építése terén a gömöri vasutak másodrendü vasútként való építésével kisérletezett, ez azonban, mint minden félrendszabály, balul sikerülvén, a társadalom az olcsóbb és egyszerübb kezelésü vasutak építésére törekedett. Fényes siker koronázta Arad vmegye közönségének ebbeli törekvését, s az Arad-körösvölgyi vasút első vonalrészének 1877-ben történt megnyitása után a törvényhozás is szabályozta az 1880. XXXI. t.-cikkel a helyi érdekü vasutak (l. o.) alapítását. Az e téren kifejtett munkásság számokban kifejezve 1893 végével 4151 km. h. é. vasút megépítésében nyilvánul. Pénzügyi szempontból azonban e vasutaknak a követett módon való létesítését aggályosnak tartjuk.

Régebben a vasutaknak külseje is magán viselé a keletkezésekor uralkodott irányelvek különös jellegét. Különösen érdekes, sőt poétikus jellege volt az alföldi vasutaknak. Őrházaik sokasága, a messziről látható árbocfák szines jelző kosaraik és lámpáikkal; az állomásokon levő nagy facsarnokok; az állomásoknak egymástól való nagy távolsága; a sok fahid, a rendkivül lassan haladó végtelenül hosszu vonatok; végre a lokomotivok mély hangu füttye mind valami sajátos varázzsal övezték a nagy rónaságot szelő vonatokat. Ma mindez megváltozott; az államosítás a szabványszerü egyformaság szürke leplét borítja mindenre, a szakértő lelkületét mégis gyönyörrel tölti el a műszaki téren lépten-nyomon látható óriási és szakszerüen szép haladás. A helyi jelleg eltünvén, itt csak az általánosan érvényes irányelveken alapuló építési részleteket említjük meg.

Pályáink között sok síkjellegü és sok helyi pálya van. Az íveknek elfogadott legkisebb sugara 275 m., a megengedhető legnagyobb emelkedés 25‰. A hegyi jellegü pályák szaporultával a földmunkák terjedelme óriás mértékben megnövekedett, annál inkább, mert éveken át kerülték a völgyek áthidalását s helyettük óriás méretü, néha 40 m. magas föld- avagy kőtöltéseket készítettek.

A M. nagy részében található neogén formációból azonban mindig csúszásra hajlandó rossz anyagot és márgát kaptak a töltésekbe, miért is óriási terjedelmüek az ugy a talaj, valamint a töltéscsúszások ellen végrehajtott védőmunkálatok. A szétfolyt töltések a ládáikhoz hordott anyagok tömegével szélesedtek meg, a bevágások pedig a sok csúszó anyag kihordásával megnövekedve jelzik e költséges helyeket. A csúszamlásokat megakadályozó legtanulságosabb munkák az erdélyi vonalakon, valamint a Sátoralja-Újhely-Legenye-Mihályi között levő vonalak mentén láthatók. Ezért újabban mind több viaduktot építünk. Tisztán kőviadukt alig látható, ellenben újabban igen sok kiválóan szép völgyáthidalás épült magas sugár pilléreken nyugvó vasszerkezetekkel. E tekintetben kiváló a munkács-beszkidi és a máramarossziget-kőrösmezői vonal. Kiválóan hosszu alagutakat nem építettek, habár különösen a Kárpátok átkelési pontjain számos alagút van. Tanulságosak az ÉK-i irányu «bora» nevü szél ellen épült falak. E szél több ízben döntvén fel a vonatok kocsijait, Szkrád és Fiume között több helyen nagyobb hosszakban 3 m. magas kőfalakkal szegélyezték a vágányt.

A lokomotivok vizszükségletének biztosítása szintén sok fejtörésbe került. Az Alföldön újabban mély fúrásokkal nyerjük a vizet. Érdekes, hogy Kis-Újszálláson az ekként nyert vizet szélkerék hajtja fel a viztoronyba. A Karszton a Fuzsine mellett levő patakból gőznyomó szivattyu nyomja fel a vizet a 87 m-rel magasabban levő és a szivattyutól 7,5 km. távolságra levő viztartányba. E tartány 553 m.-rel fekszik magasabban mint Buccari. A távolság 15,8 km. Innen a hegyoldalakon hosszan kigyózó vezetékben jut a viz Plase, Meja és Buccari állomásra. A hídépítészet terén szintén óriási a haladás. 1893. volt a fővonalakon 42291,1 m. vas- és 9225,1 m. fahíd, a h. érdekü vasutakon pedig 9652,7 m. vas- és 20308,8 m. fahíd. Hazánk nagyobb folyóit számos helyen hidalják át a vasutak.

Vasutaink felépítményén (l. o.) a fokozatos haladás szintén látható. A síneknek egymástól való távolsága nagyobbrészt a szabványos 1,435 m. Kisebb csak az iparvasutaknál van s ez vagy 0,76 vagy 1,0 m. A vágányok távolsága nyilt vonalon 3,0 m. A fővonalok állomásain 4,75 m., a h. é. vasutak állomásaink 4,5 m. A sínek szélestalpu sínek, csak Temesvár és Orsova között található még De Sevres-féle sín. 1872-ig angol és belga gyáraktól vett sassíneket fektettünk szilárd ütközővel. 1872 után már csak acélsínt használtunk lengő ütközőkkel. Ezeket eleinte Zeitweg-Prevali, Vitkovitz, Mariazelből kaptuk, a 80-as évek óta azonban szükségletünket majdnem mind Diósgyőr és Resica gyártja. 1892. kisérletképen Thomas-acélsíneket is fektettek. A vassínek súlya méterenként volt 26,6-37,3 kg. Legelterjedtebb volt a 35,5 kg. szelvény. Acélsíneink 30,5-34,5 kilogrammosak. A legutóbbi időben használt Goliát-sín súlya 42,8 kg. A sínek hossza 6,5-9 között változik, a Góliát-sínek hossza 12 m. Helyi érdekü vasutainkon kizárólag acélsínt használunk. A legelterjedtebb szelvénynek a súlya 22,3-23,6 kg. A sínek megengedett igénybevétele vasnál m/m2-ként 800, acélnál 1000 kg. A sínek alá keresztaljakat fektettünk. Anyaguk tölgy- és bükkfa, újabban vas. A bükkfát telítjük cinkklorid, utóbb kátrány-olajjak, ezeknek tartóssága 6-8 év. Az Alföldön még teljesen jó 16-18 éves tölgyfatalpakat is találunk a pályában.

A talpfák szokásos mérete: fővonalakon 2,5 m. C 150 m/m magasság 1/2 7/5 0/0 szélesség, h. é. vasutakon 2,2 m. C 140 m/m C 200 m/m. Vasaljzatként eddig két rendszert alkalmaztunk, a Vauterin-félét, súlya 49,5 kg. és a Bonovits-félét, súlya 64 kg. A síneket szegekkel erősítjük a talpfákra; tirefond alig van használatban. Újabban végre a két szeget a sínek belső oldalán helyezzük el. Többé nem lesz a lemez a talpfába vájt üregbe belehelyezve, hanem a sínen dült állását a ferde alátétlemez - melyet lehetőség minden talpfára teszünk - biztosítja. A váltók a régi farács helyett vaslemezeken nyugszanak. A keresztezéseken, a sín kéregöntvény. A keresztezés szöge 4° 51´ 26" és 7° 58´ 39". Az ágyazás (l. o.) anyaga homok, bánya- vagy folyamkavics, újabban zúzott kő. A kavics-ágy felső szélessége a síntalp alatt 3,2 m.; vastagsága töltéseken 0,3 m., bevágásban 0,4 m.

Az állomások épületei még igen egyformák s anyaguk tégla, csak az utolsó időben építenek díszesebb épületeket. Ilyen csak négy van: Budapesten a két pályaudvar, továbbá a zágrábi és fiumei főépület. Nevezetes azonban a pályaudvarok vágányzatainak fejlesztése, különösen óriási haladást jelez a számos rendező pályaudvar építése (Budapest, Pozsony, Rákos, Szolnok stb.). Ezzel kapcsolatban megemlítendők a körvasutak, továbbá mint kiválóan sikerült megoldás a budapesti központi pályaudvarba befutó vágányoknak elhelyezése. (V.ö. Magyar mérnök- és építész-egylet közt. 1889. évf.) Igen nagy a haladás a pályaudvarokban szükséges váltó-biztosítók és központi állítók, továbbá az állomást védő jelzők, semaphorok és blokkok tanulságos berendezéseiben.

Végül utalnunk kell a vonatok felszerelésére, a kocsik kényelmességére, mely téren sok európai államot megelőztünk. A személyszállító vonatok nagy része étkező és hálókocsit visz magával, a millenniumra pedig egészen amerikai kényelmü vonatok fognak Budapest és Bécs között közlekedni. Lokomotivjaink (l. o.) a legmodernebb szerkezetüek s minthogy a fékrendszer ezzel kapcsolatban tökéletesbedik (l. Fék) s a Westinghouse-féle rendszer a leggyorsabb vonatokat is megállítja 70-80 m. távolságra, újabban a vonatok sebességét is folyton fokozzák. A jelenleg közlekedő gyorsvonataink alapsebessége 60 km., miért is a nyilt vonalon 75-80 km.-rel fut; a személyvonatoké 45 km. (fut 60 km.-t). A teherkocsikat állandóan 10 tonna teherbirásra szerkesztették. Újabban ezek teherbirását is 15 tonnára fokozták, mi természetszerüleg, ugy mint a lokomotivok vonóerejének s ezzel kapcsolatban keréknyomásának fokozása is, sok helyen a felépítménynek és hidaknak megerősítését tette szükségessé.

Ambár a magyar országgyülés már 1848. megváltoztatta az 1836. XXV. t.-cikket, melyben teljes díjszabási szabadság volt biztosítva és elfogadta a történelmi részben már közölt azt az elvet, hogy a «kereskedelmi érdekek megóvása céljából a díjszabások szabályozása a legkisebb részletekig az állam hatáskörébe utaltatik», az államnak biztosított ezen fenhatósági jog az engedélyek megadásánál még sem érvényesíttetett eléggé. Az Ausztriával kötött kiegyezés után ugyan gyakrabban és főleg új kamatbiztosítások és segélyezések alkalmával tétettek kisérletek aziránt, hogy az állam kellő mérvü befolyásának helyt adassék, anélkül, hogy az egyes vállalatok önrendelkezési joga csorbát szenvedjen és ezen lépések eredménye gyanánt tekinthető a maximális egységtételek felvétele az új engedélyező okmányokba; ámde ezen eszközökkel a 70-es években kiütött díjszabási harc elfojtható nem volt. Csak az államhatalomnak közvetlenebbül alárendelt vasutakon épült egyes versenyvonalak és a kartel segélyével lehetett ezen, a refakciák éles fegyverével vívott harcnak véget vetni. Legnagyobb hatással volt ez irányban az 1892 jun. 8. megkötött szerződés az osztrák-magyar államvasúttársasággal, továbbá a triesti és fiumei viszonylatokra nézve a déli vasúttal kötött kartel. E két nagy és döntő lépés után a kertelek sürü egymásutánban követték egymást, megvetvén egy egészséges díjszabási politika alapját. A díjszabási technikát illetőleg csak röviden kivánjuk megemlíteni, hogy valamennyi magyar vasút, a déli vasút kivételével, elfogadta az osztrák és magyar kormányok befolyására 1876. alkotott reformdíjszabás elvét.

A fővonalak államosítása után a hazai termények kivitelét első sorban istápoló díjszabási politika vert gyökeret, melynek megerősítésére, a viszonyok kényszerítő hatása és a magyar kir. államvasutaknak napról napra hatalmasabb hálózatával most már teljesen irányadó kormány pressziója folytán, a magántársulatok is közreműködni voltak kénytelenek. A díjszabási politika segélyével biztosította M. belföldi termékeinek azt a védelmet, mely más államokban a védvámrendszer útján éretik el. E sikernek köszönhető, hogy a kérdéses időszakban rohamos mértékben támadtak új meg új díjszabási kedvezmények által szállíthatóvá vált gazdasági cikkek, ugy hogy 1888 jan. 1. a magy. kir. államvasutak által kiadott új árudíjszabásban már rendszeresítve találjuk azon díjtételeket, melyek addig időleges díjkedvezmények gyanánt az egyes árucikkek részére engedélyeztettek. Nevezetesen: aszfalt, ásványviz, üres hordók, szesz, cukor, baromfi, sajt, tojás, vasérc, tüzifa, hajlított fabutor, faültetvények, maláta, gyapju, csont, friss gyümölcs, kövek, kavics, tégla, homok, gipsz, égetett mész, papir, kén-kovag, állati és műtrágya, üvegáruk, nyersvas, vas és acél agyagcsövek stb. A személyforgalom emelésére is minden eszköz felhasználtatott. Kiadtak menettérti idény-, fürdő-, bérleti stb. jegyeket rendkivül mérsékelt árakon, azonkivül külön személyvonatok közlekedtek 50% díjleszállítással; értékjegyfüzetek kerültek kiadásra.

Mindezen intézkedéseknek azonban még mindig nem volt meg a várt eredménye. Az ez irányban folytatott tanulmányozás azt mutatta, hogy maga a díjmérséklés nem vezet a kivánt célhoz, ha a személydíjszabás alapja meg nem változik és pedig oly módon, hogy kellően méltassanak az ország földrajzi fekvésében és népességi arányában, valamint a nagy tömeg fizetési képességében gyökerező nemzetgazdászati körülmények és okok és ha továbbá a kezelés, a jegyváltás, valamint az ellenőrzés meg nem könnyíttetik. Mindezen tényezők összevetésével és figyelembe vételével léptették életbe a korszakalkotó zónadíjszabást, melynek legfőbb jellemző tulajdonságai: a távolságnak vonalszakaszokba való csoportosítása; az árak leszállítása és a podgyász-díjszabásnak új, méltányosabb alapra való fektetése.

A zónadíjszabás alapbeosztása az alábbi táblázatban foglaltaik, eredménye a statisztikai részben látható:

[ÁBRA]

E díjszabás rendszeréhez a déli vasút és az általa kezelt barcs-pakráci h. é. vasút továbbá a mohács-pécsi, szilágysági, újszász-jászapáti és vinkovce-brčkai vasutak kivételével az összes M.-i vasutak hozzájárultak oly különbséggel azonban, hogy a kis hálózattal bíró vasutakon a díjtételek valamivel magasabbak.

Az 1896 márc. 1. életbelépett zónadíjszabást a mellékelt táblázat mutatja:

[ÁBRA]

Mint már előbb említettük a kiviteli forgalomnak évről évre szaporodó kedvezmények engedélyeztettek. Alig hogy az 1888 jan. 1. életbelépett új árudíjszabással a már idézett kedvezmények állandósítást nyertek, a legrövidebb idő alatt ismét annyi változtatást kellett keresztülvinni, oly sok új kedvezményt életbe léptetni, hogy az árudíjszabás újbóli átdolgozása alig volt 1891-ig is elodázható. Az ezen 1891 jan. 1. kiadott árudíjszabás lényegét röviden a következőkben ismertetjük: 1. Vezérelve nem az, hogy újabb díjmérséklések nyujtassanak, hanem az, hogy a már korábban engedélyezett mérséklések az egész ország forgalmának lehetőleg egyenlő mértékben váljanak hasznára. 2. Alaptételei és áruosztályozása megfelel az Ausztriával 1876. közösen megállapított «reform»-díjszabásnak. 3. A díjtételekben már a szállítási adó benfoglaltatik. 4. A legkisebb díjtétel 100 kg.-ként 4 kr.-ra szállíttatott le. 5. A rövid távolságokra való szállításnál aránylag súlyosan érezhető mellékilletékek kombinálása által olcsóbb, ugynevezett szomszédos forgalmu díjtételeket állapítottak meg a 40, sőt némely cikknél 80 kilométerig terjedő szállítások részére. 6. Gyors-, darab- és terjedelmes áruknál az első zóna 1-200 km., a második zóna 201 km.-t meghaladó; kocsirakományoknál az 1. zóna 1-200 km., a 2. zóna 201-400 km., az utolsó zóna 401 km.-t meghaladó távolságokra terjed. Az egyes zónákban 10-10 km.-ként változik a díjtétel, az egyes 10 km.-kénti díjak pedig középátlagosan vannak számítva.

A díjtételeket általában csak a nagy távolságokra szállították le (nagyobb mértékben). Közönséges gyors- és darabáruk részére a szállítási díj csak lényegtelenül olcsóbbodott, de kocsinként és fuvarlevelenkénti 5000 kg. feladásánál vagy ily súlyért való fizetésnél jelentékeny a díjkedvezmény. Csak igen csekély távolságra, vagy 200 km. felül lévő szállításnál szállították le a díjakat a közönséges gyors- és darabáruk részére, mig a mérsékelt gyorsárut jóval leszállított egységtételekért szállítják. Ugyanezen elvek érvényesültek az A. B. C. kocsirakományu osztályoknál, valamint gabonánál is.

1893 jan. 1. jelent meg a berni egyezménynek megfelelő új üzletszabályzat, mely okból az általános díjszabási határozmányoknak átdolgozása ismét szükségessé vált. Az általános díjszabást a M-t összes vasutak elfogadták a déli vasút kivételével, utóbbi azonban 1894 ápr. 1. kénytelen volt végre szintén csatlakozni. De az irányadó körök nemcsak a belforgalom fejlesztésére fordítottak gondot, hanem az itt életbe léptetett újításokkal kapcsolatosan kiterjesztették figyelmüket a kartel forgalmakra is, mely gondosság bizonyítékául csak azt hozzuk fel, hogy az 1889. megindult mozgalomnak bizonyos könnyítések keresztülvitele érdekében M. volt a melegágya. Végül meg kell emlékeznünk azon óriási sikerről, melyet a magyar kormány a tengeren tul menő forgalomnak Fiumén át való terelésében elért és melyről a statisztikai részben foglalt adatok ékesen tanuskodnak.

Vasutaink fokozatos vonalszaporulatának föltüntetésére; forgalomba hlyezésüknek ismertetésére; pénzügyi s forgalmi fejlődésük jellemzésére, végül a külföldön a külföldön levő vasutakkal való összehasonlítás céljaira a legfontosabb adatokat négy kimutatásban állítottuk össze. E könnyen áttekinthető, mellékelt táblázatok megmutatják e nagyszabásu fejlődés érdekes részleteit.

A vasutak alapítását építését és üzemét szabályozó törvényes intézkedések. 1. Az engedélyezést szabályozza az 1868 április 20. 4973. szám alatt az országgyülés jóváhagyásával kibocsátott ideiglenes vasútengedélyező rendelet; továbbá a helyi érdekü vasutakról szóló 1880. XXXI. t.-c.; végül az előbbinek kiegészítésül készített 1888. IV. t.-c. 2. Az építést szabályozza: a központi telekkönyvelést és kisajátitást tárgyaló 1868. I. és 1881. LXI. t.-c. és az egyes vasutak engedélyezésekor hozott t.-cikkek; végül a tervezés és építésre vonatkozó 1885. évi 40003, 1889. évi 7635. és 1881. évi 36263. számu szabályrendeletek. Érintik továbbá a vizjogi és közúti törvény egyes határozatai, valamint az 1883. XV. t.-c. és az 1886. XXII. t.-c., melyek a törvényhatóságok és községek hozzájárulását szabályozzák. 3. Az üzemet szabályozzák az 1878. évi XX. törvénnyel becikkelyezett vám- és kereskedelmi szerződés VIII. fejezetében a törvényerőre emelt vasúti üzletrendtartás és üzletszabályzat; a vasutak jótállására vonatkozó 1874. XVIII. t.-c.; az 1875. évi XXXVII. törvénnyel becikkelyezett kereskedelmi törvény idevágó határozatai; ugyszintén az 1878. V. t.-cikknek a kihágásokról szóló külön fejezete, valamint a büntető törvénykönyv idevonatkozó határozatai.

Megemlítendő még, hogy az üzletszabályzatnak a váróhelyiségek létesítése, menetjegyek elárusítása, a podgyászkezelés, jótállási kötelezettség, végre a gyors- és teheráru föl- és leadására, nemkülönben a szállítás határidejére vonatkozó határozmányai a helyi érdekü vasutakra igen terhelő lévén, ezek, valamint az általános érvényben álló forgalmi szabályzatok enyhítése végett támaszkodva az 1978. XX. t.-c. ama határozatára, hogy a helyi vasutak építésének és üzletének szabályozása mindegyik állam területének külön tartatik fenn, a magyar kormány kiadta a A vasúti forgalmi szolgálatra vonatkozó szabályok alapelvei helyi érdekü vasutakon címü szabályrendeletét.

A fővonalak forgalmi alapelvei, valamint a jelzésekre vonatkozó utasítás az Ausztriában érvényessel azonos.

M. folyóinak és csatornáinak egész hossza 12,525 km.; hajózható ebből 4246,5 km., tutajozható 2378,2 km. Rendszeres gőzhajózás van a Dunán, M.-i egész szakaszán, a győri és a szentendrei ággal együtt 1033 km., a Dráván Zákánytól a Dunába szakadásáig 229,0, a Száván Csapragtól a Dunáig 614,0, a Temesen Pancsováig 3,0 km. hosszu vonalon. Azonkivül jár gőzhajó a Bégán is Temesvár és a torkolat között, 115,0 km. hosszu szakaszon. A Maroson és Körösön már több ízben tettek kisérletet a gőzhajózással, de rendszeres forgalom mindezideig nem létesült. Az említett folyószakaszokon kivül gőzhajózás van még a Balaton taván, amelyen a rendesen bejárt vonalak hossza 120,5 km.-re terjed. A 235,0 km. kiterjedésü Ferenc-csatornai hálózaton (Ferenc-csatorna, Ferenc József-csatorna és a bajai tápcsatorna) a szállítás lovasvontatással eszközöltetik, ugyszintén tulnyomó részben a Bégán is.

Ami a forgalmi viszonyokat illeti, legélénkebb a forgalom a Dunán, a Tiszának Csongrádon alól eső szakaszán és a Bégán. Csekélyebb a forgalom a Dráván és Száván, aminthogy ezek a folyók vannak szabályozás szempontjából is a legrendezetlenebb állapotban. A statisztikai adatok gyüjtése a folyami hajózást illetőleg eddigelé csupán a gőzhajózási vállalatok forgalmára szorítkozott, s ennélfogva a vizi szállítás mérvét illetőleg teljes tájékozást nem nyerhettünk. A tulnyomó rész mindenesetre a gőzhajózásra esik, mert a Bégából, valamint a Ferenc-csatornai hálózatból, ugyszintén a Tisza és a Duna mellékfolyóiból az ezen folyókra evezővel vagy lovasvontatással kikerülő rakományok továbbszállítását a gőzhajók látják el. A tutajozás csaknem kizárólag a faszállításra szorítkozik. A hajózási forgalom bár nem rohamos, de állandó emelkedésben van. A legutóbbi adatok (1894. év végéről) szerint a gőzhajózási szállítás forgalma hazánkban 3260231 tonnát (1058114036 tonnakilométer teljesítménnyel) tesz ki, amely összegben azonban nincsen számba véve a folyamszabályozási vállalatok által a munkálatok folyamán szállított kő és föld s egyéb építési anyag. A szállítási összteljesítményből 43% a hazai gőzhajózási vállalatokra, körülbelül 50% az I. cs. k. szab. Dunagőzhajózási társaságra (l. o.), a többi csekély rész a Duna M.-i szakaszain közlekedő Délnémet gőzhajózási társaságra és a szerb hajózásra esik. Személyszállító hajójáratok a Duna egész hosszában, továbbá a Tiszán Szolnokig, a Szávában Zimony s illetőleg Belgrád és Sabác, továbbá Mitrovica és Rácsa s Brcska között, valamint a Balaton taván állanak fenn; az összforgalom 2430545 utas, akik együtt 68723131 km utat tettek meg. A Dunagőzhajózási társaságon kivül, amely 1830-tól egész 1860-ig (1857-ig kizárólagos jogon) egyedül gyakorolta hazai folyóvizeinken a gőzhajózást s még ma is tulnyomó szerepet visz, 32 kisebb-nagyobb hazai gőzhajózási vállalat tart fenn üzemet összesen 112 gőzössel, együtt 19068 lóerővel. Ezen vállalatok (és vállalkozók) közül 12 rendes fuvarozási és vontatási üzletet tart fenn, 8 révátkelési szolgálatot lát el, 11 pedig folyamszabályozási és építési munkálatoknál foglalkozik. Részint ezen hazai gőzhajózási vállalatok, részint egyesek (u. n. magánhajósok) tulajdonában rendes teherszállításra alkalmas 1280 kisebb-nagyobb vas- és fahajó van forgalomban, együtt 266950 tonna teherképességgel. Ezek között van 124 vashajó 35796 tonna és 1156 fa- (legnagyobb részt tölgyfából készült) hajó 231154 tonna hordképességgel. A hazai gőzhajózási vállalatok között legjelentékenyebb ugy szervezetére mint üzleti eszközeire nézve az 1895. év elején alakult s az 1894. XXXVI. t.-c. alapján állami szubvencióban részesülő Magyar folyam- és tengerhajózási részvénytársaság, mely egyelőre a Magyar (előbb Győri) gőzhajózási részvénytársaság és Luczenbacher Pál utódai gőzhajózási vállalata hajóparkjának megvétele, továbbá a m. kir. államvasutak hajóinak tartós bérbevétele útján alkotta meg hajóparkját, melyet több rendbeli új beszerzésekkel egészít ki, s feladatai közé tartozik egyebek közt a Vaskapu alatti Al-Dunán rendszeres személy- és áruszállító járatok létesítése és fenntartása; ugyszintén rendszeres járatokat létesített és tart fenn a Dunán Baja és Apatin. Vukovár és Újvidék, Zimony, Belgrád és Orsova között, a Száván pedig a fentebb már említett vonalakon.

A folyamhajózási üzlet gyakorlásának feltételei és rendtartása a közmunka- és közlekedési minisztérium által 1869-ben kibocsátott hajózási rendszabályok, valamint a hajózási jog gyakorlásáról szóló utasítás által vannak szabályozva. Az állami főfelügyelet a kereskedelmi minisztérium fenhatósága alá tartozó vasúti és hajózási főfelügyelőség teljesíti. l. még Hajózási vállalatok.

Posta, távirda és távbeszélő. A magyar posta és távirda ügye 1867-ig osztrák kéz alatt csak hiányos gondban részesült s azért nem tudott kellően érvényre jutni. igy 1867. csak 1174 postahivatalunk volt 30000 km. postajárathosszal és csak 264 távirdaállomásunk működött 16423 km. távirdahuzalhálózaton; összes postaküldeményeink évi darabszáma alig érte el az 50 milliót, távirataink száma nem sokkal haladta meg a félmilliót. Csak a magyar alkotmányos érával indult meg a szabad és modern irányu fejlődés, még pedig olyan következetességgel és folyton fokozódó eréllyel, - kivált a 80-as évek vége óta, amikor a két rokonintézményt egyesítették, az új magyar-osztrák posta- és távirdaegyezményt megkötötték és a távbeszélőt jobban felkarolták - hogy ma már szolgálatainak megbizhatóságával és működésének hazafias szellemével nemcsak a hazai közlekedési intézmények közt foglal el méltó helyet, hanem korszerü berendezéseit, továbbá szolgálatainak tág körét s technikai szinvonalát, nemkülönben a forgalom fokozódó igényeit felismerni tudó vezetését tekintve, a hazánk üzleti életét messze meghaladó nyugati államok hasónló intézményeivel is vetélkedik.

Az egyesített három intézmény jelen szervezete, berendezése és működésének eredménye a legújabb (részint 1894-ik, részint 1895-ik évi) adatok szerint a következő: A vezetés a kereskedelemügyi minisztériumhoz tartozó posta- és távirda-vezérigazgatóság kezében van, élén az elnök-igazgatóval. A kerületi igazgatás a posta- és távirda-igazgatóságok feladata: Budapesten, Pozsonyban, Kassán, Nagyváradon, Kolozsvárt, Temesvárt, Pécsen, Sopronban és Zágrábban. A kezelési szolgálatot a posta- és távirdahivatalok végzik. A postai szolgálatra van jelenleg hazánkban 4500 postahivatal, ezek közt 330 vasúti mozgó- és kalauzposta, 3940 a postatakarékpénztári közvetítő szolgálattal megbizott hivatal és 134 csapadékmérő és árvizjelző állomás; van ezenfelül 2662 értékcikk-áruda és 6800 levélgyüjtőszekrény, ezek közül 51, illetve 200 olyan helységekben, ahol nincs posta. A postai vonatok és járatok száma 8500, a postai szállítási utak hossza 83000 km., az évi üzleti km.-szám pedig 56 millió. Vasúti mozgókocsi-vagon van 457, egyéb postajármű 2826, a postai szolgálatban használt lovak száma pedig 4000.

A távirdai szolgálatot 2406 távirdahivatal látja el, köztük 1300 vasúti állomás; a távirdai vonalak hossza 23500 km., a huzalok hossza pedig 101000 km. A távbeszélő szolgálatot ellátja: a) az állami interurban-telefon, mely 1097 km. vonalhosszban és 5000 km. huzalhosszal a következő viszonylatokban: Budapest-Bruck (Bécs), Budapest-Marchegg (Bécs), Budapest-Székesfehérvár, Budapest-Temesvár, Temesvár-Arad, Szeged-Szabadka és Győr-Szombathely 14 várost köt össze; b) a 28 távirat-közvetítő törvényhatósági és környékbeli távbeszélő 1500 km. vonal és 3000 km. huzalhosszal, és c) a 34 városi közhasználatu távbeszélő 12,000 km. huzalhosszal, köztük a budapesti 4 központtal, 57 nyilvános állomással, 3100 előfizetővel éa 6000 km. huzalhosszal. Az ország összes távbeszélő előfizetőinek száma jóval meghaladja a 7000-et. Az összes állami postai, távirdai és távbeszélő-berendezések értéke meghaladja a 12 millió forintot.

A magyar postán szállított összes küldemények száma 350 millió darab, ezek összértéke 1500 millió frt, összsúlya pedig 53 millió kg. E küldemények közt volt 150 millió levél (köztük 7% ajánlott, 13% hivatalos és 3% átmenő), 47 millió levelező-lap, 31 millió nyomtatvány és üzleti papir, 2,5 millió áruminta, 89 millió hirlap, 15 millió utalvány 450 millió frt értékben, 0,25 millió postai megbízás 11 millió frt értékben, 3 millió utánvétel 28 millió frt értékben, 1,2 millió pénzeslevél és 14,4 millió csomag mintegy 2000 millió forint értékben. Ezenfelül a postahivatalok 284 millió forint erejéig postatakarékpénztári és cheque be- és kifizetéseket közvetítettek. A táviratok összes darabszáma volt 6,5 millió, ezek közt 3,9 millió belföldi, 1 millió külföldre, ugyanannyi külföldről és 397000 átmenő. A távbeszélőn közvetített közlemények száma 16,3 millió, köztük 169000 az interurban- és 57000 a táviratközvetítő és környékbeli hálózaton. Az egész posta-, távirda- és távbeszélő-szolgálatot egy 17000 főből álló személyzet látja el, még pedig 3000 tisztviselő, 3300 szolga, 4000 postamester (köztük 1800 nő), 1200 kiadó (köztük 900 nő), mintegy 5000 postalegény és küldönc, és a szükséges napidíjas személyzet.

A magyar posta és távirda, mely tagja ugy a nemzetközi postai, mint a nemzetközi távirdai egyesületnek és a szomszéd államokkal külön szerződéseket tart fenn, gazdaságos berendezésénél és takarékosságánál fogva évenkint mintegy 30% tiszta hasznot hajt; 1895, összbevétele volt 16,7 millió frt, összkiadás pedig 12 millió frt (közte 6,4 millió frt személyzetre, 2 millió frt helyiségekre és 3,3 millió frt szállításra); a felesleg ennélfogva 4,7 millió frt volt.

Pénzintézetek. A hazai pénzintézetek története aránylag nagyon rövid időre, mindössze e század 40-es éveire nyulik vissza. Ez időt megelőzőleg ugyanis alig lehet szó hazánk hitelügyéről, mert egyfelől a hiányos hitelügyi törvények, másfelől a rendi alkotmánnyal összefüggő tulajdonjogi korlátok s végre a kormányok szerencsétlen pénzügyi politikája, a papirpénz rettenetes disagiója s a többszörös devalváció, majdnem lehetetlenné vagy legalább nagyon drágává tették az üzleti hitelt. (L. Kereskedelmi jog.) A pénz- és hitelviszonyok ilyen erőszakos megtámadása a magánosok szerződéses viszonyait annyira összezilálta, hogy az a kevés és amugy sem igen mozgékony tőke, amely hazánkban szerteszét gyümölcsözetlenül rejtőzött a tőketulajdonosoknál, egyáltalában hozzáférhetetlen volt az üzleti hitel számára. E zsibbasztó hatásu intézmények átalakítását Széchenyi István gróf kezdette meg s az ő munkásságával együtt lép fel hazánkban a pénzintézetek közül legelőször a takarékpénztár, amely akkor, t. i. a 40-es évek elején, mint jótékonysági intézet humanisztikus céllal szerveződött. A pesti hazai takarékpénztár s a vele egyidejüleg alakult első aradi takarékpénztár az alapítók anyagi érdekeit teljesen mellőzve, csupán a takarékosságot fokozni s a valódi hitelszükségletet kielégíteni törekedtek.

E két hatalmas intézet minden akkor alakult takarékpénztárra reányomta a humanizmus bélyegét, de már a 40-es évek vége felé (a pesti hazai takarékpénztár 1847.) a részvényeseknek osztalékot fizettek s aztán csakhamar levetkőzték mindannyian a jótékonysági jelleget, átalakulván üzleti haszonra törekvő részvénytársaságokká.

E takarékpénztáraknál általában csekély volt az alaptőke s a tartaléktőke; a humanisztikus hagyományok azonban még mindig felismerhetők voltak a kamatláb-politikában, amennyiben a betétek után fizetett s a kölcsönök után szedett kamatok között nagyon csekély különbség mutatkozott.

A betétek évről évre jelentékenyen szaporodtak s általában többszörösen felülmulták az alaptőke nagyságát, ugy hogy a takarékpénztárak által kezelt tőkék az illető intézetek saját vagyonában nem igen találhatták volna meg biztosítékukat, amire különben az óvatos kezelés mellett nem is volt szükség. A takarékpénztárak által kezelt tőkék legnagyobb része ingatlanokra adott kölcsönökben feküdt, kisebb összegeket forgattak a váltóleszámítolási üzletben, az előlegezések pedig csak néhány intézetnél voltak szokásban. Hazánknak legelső bankintézete, ti. i. a Pesti magyar kereskedelmi bank, 1841. József nádor közbenjárásával kieszközölt királyi privilégium alapján 25 évre szóló engedéllyel alakult meg. Alaptőkéje 2 millió frt pp. volt s üzleti tevékenységét a jegykibocsátás kivételével minden fontosabb banküzleti ágra kiterjesztette ugyan, működésének súlya azonban a kereskedelmi hitel legfontosabb ágára, a váltóleszámítolásra esett. 1848. az első magyar felelős minisztérium a jegykibocsátás jogát is e bankra ruházta. A szabadságharc idején és az utána következett alkotmánytalan korszak alatt egyetlen új bank sem alakult az országban és csak 1867. keletkezett egyidejüleg a Magyar általános hitelbank s a Budai kereskedelmi és iparbank, melyek után a következő években ugy Budapesten, mint a vidéki városokban egész sereg új bankintézet alakult.

A földhitel szükségleteinek ellátásáról már az 1847-48. országgyülés ugy akart gondoskodni, hogy országos segéllyel tervezte egy földhitelintézet felállítását, amely szándékát azonban a szabadságharc kitörése meghiusította. Az 50-es évek elején a magyar földbirtokosok lépéseket tettek, hogy egy magyar földhitelintézet fölállítása engedtessék meg; az abszolut kormány azonban nem volt hajlandó az ország gazdasági függetlenségét előmozdítani s igy az engedély megtagadtatott, hanem 1856. az osztrák nemzeti bank felállította jelzálogi osztályát s ennek működését M.-ra is kiterjesztette. Csakhogy ez intézkedés nem volt képes a magyar földhiteligényeket kielégíteni, sőt a 60-as évek elején még az addig sem elégséges források is nagyon megcsappantak, amennyiben az osztrák nemzeti bank, a törlesztések pontatlan fizetésére hivatkozva, megszüntette a M.-i kölcsönök engedélyezését. Mindezek a körülmények már 1858. akcióra birták a Magyar gazdasági egyesületet s buzgó tevékenységének az lett a következménye, hogy a Magyar földhitelintézet 1862. megalakulhatott s a következő évben már megkezdhette működését, amellyel azonban csak 1880. tudta felülmulni az osztrák nemzeti bank jelzálog-üzletének terjedelmét. A magyar földhitelintézet után több jelzálog-hitellel foglalkozó intézet is alakult hazánkban, nevezetesen 1869. a Magyar jelzáloghitelbank, majd a merészen üzérkedett s 1881. nagy veszteségekkel feloszlott Magyar általános földhitel-részvénytársaság, azután a hűtlen kezelés folytán megbukott Kisbirtokosok földhitelintézete és a ma is szép sikerrel működő Kisbirtokosok országos földhitelintézete. A 70-es évek elején alakult még a Nagyszebeni földhitelintézet és a Soproni építő és földhitelbank, az utóbbi években pedig, nevezetesen 1892. a Magyar takarékpénztárak központi jelzálogbankja és 1894. a Magyar agrár- és járadékbank részvénytársulat, amelyekkel együtt a földhitelintézetek száma hétre emelkedett. Ezek közül a Magyar földhitelintézet a Kisbirtokosok országos földhitelintézete és a Nagyszebeni földhitelintézet szövetkezeti, a többiek pedig részvénytársulati jelleggel szervezkedtek.

A kölcsönösségen alapuló hitelintézetek, azaz a mai szövetkezeteknek elődei, az 50-es években a német minták után keletkeztek. Legelső volt a Besztercei takarék- és kisegítő-egylet, mely 1852. mint magánjellegü társaság kezdte meg működését s csak 1863. alkotta meg alapszabályait; 1858. alakult meg a Kolozsvári kisegítő takarékpénztár, mely utóbbi Kolozsvárnak egyetlen pénzintézete volt abban az időben. 1864. óta aztán országszerte mind nagyobb számmal alakultak a különböző szövetkezetek, amelyek eleintén a népbank, takarék-egylet, hitel-egylet, előlegező- és önsegélyező-egylet stb. neveket vették fel, de volt ez utóbbi nem szabatos elnevezésekkel felruházott intézetek közt nem egy olyan is, amely valóságos részvénytársulati betéti-bank jellegével birt. Az újabb időben azonban mind nagyobb számmal keletkeztek az olyan szövetkezetek, amelyeknél nem a nyerészkedés, hanem a kölcsönös segélyezés eszméje volt a társulati működés irányzója. Különösen jó hatása és igazi vezérlő szerepe van e tekintetben az 1886. alakult Hazai szövetkezetek központi hitelintézete mint szövetkezet c. központi intézetnek, mely az országban mindenfelé szervezi és gyámolítja a községi szövetkezeteket. Az utóbbi 10 év alatt az oláh nemzetiségi politikusok hitelintézetek alapítása által is törekesznek a nemzetiségi politika propagálására s e célból 1895 végéig 13 bankon s 3 takarékpénztáron kivül 20 oláh szövetkezetet is létesítettek. 1893. volt az országban 760 hitelszövetkezet, továbbá 138 mezőgazdasági, fogyasztási és termelési szövetkezet; ezek közül 1894 folyamán 13 hitelszövetkezet részvénytársasággá alakult át, 21 pedig feloszlott; ugyanez évben azonban keletkezett 225 új hitel- és 31 termelőszövetkezet, ugy hogy 1895 elején volt hazánkban 950 hitel-, 169 termelő- és igy összesen 1119 szövetkezet. A hazai biztosító intézetekről l. Biztosítás (III. köt., 354. old.) a történeti részt a jegybankról pedig az Osztrák-magyar bank.

A különböző szervezetü pénz- és hitelintézetek közül a fontosabbakat l. az illető címszavak alatt.

Pénz, mérték. Hazánk pénzrendszere és mértékrendszere időről időre alkalmazkodott valamelyik európai állam pénz- és mértékrendszeréhez. Napjainkban pénzrendszerünkben pedig a méter-rendszer van elfogadva. az ide vonatkozó egyes fogalmak ismertetéseit az illető címszók alatt találja az olvasó.

Közművelődés.

Műveltségi állapot. M. lakosságának műveltségi állapota az utolsó évtizedek alatt nagy haladást tett ugyan, de még mindig nem áll oly fokon, minő a műveltebb nyugati népeket jellemzi. Az olvasni-írni tudók számát véve a műveltségi fok mértékéül, azt találjuk, hogy M. összes népességéből (a gyermekeket is beleértve):

[ÁBRA]

vagyis százalékokban:

[ÁBRA]

ugy hogy ma csaknem kétszer annyi ember tud hazánkban irni-olvasni, mint két évtizeddel ezelőtt. E viszonyokról azonban helyesebb képet nyerünk, ha csak a 6 éven felüli lakosság irni-olvasni tudását vizsgáljuk; olvasni-irni tudott ugyanis:

[ÁBRA]

A haladás tehát igen jelentékeny s aránylag nagyobb a nőknél, kiknek husz év előtti felette alacsony műveltségi foka ily nagyobb arányu javulást feltételezett. Az egyes országrészek tekintetében nagy eltérések mutatkoznak; legkedvezőbb a Duna jobbpartjának helyzete, ahol jelenleg a férfiaknak több mint 3/4 része, a nőknek közel két harmada tud irni-olvasni; legkedvezőtlenebb Erdély, ahol a férfilakosságnak csak két ötöde, a nőknek csak negyedrésze birja a műveltség alapfeltételeit. Az egyes törvényhatóságok közt még nagyobb eltéréseket találni; a megyei törvényhatóságok közül első helyen áll Moson és Sopron vármegye, ahol a férfinépesség 86,7 és 85,3, és a női népesség 79,4 és 75,9%-a tud irni-olvasni, szintén kedvező helyet foglalnak el Tolna, Komárom, Veszprém, Győr és Vas vármegyék. Legműveletlenebb a lakosság Szolnok-Doboka, Hunyad, Máramaros, Kolozs és Alsó-Fehér vmegyékben. A városok közül legműveltebb férfilakossága van Budapestnek (88,6%), Pozsonynak (88,1%), Sopronnak (87,0%), Székesfehérvárnak (86,0%) és Győrnek (85,7%); a legműveltebb női népesség található Sopronban (83,4%), Pozsonyban (77,5) és Budapesten (75,2%). Az irni-olvasni tudók aránya legkisebb Szabadkán (férfiaknál 42,6%, nőknél 30,4%), Zomborban (férfiaknál 49,3%, nőknél 40,7%) és Kecskeméten (férfiaknál 64,0, nőknél 53,4% irni-olvasni tudó).

Az egyes nemzetiségek közül legműveltebb a német, utána a magyar következik; legműveletlenebb a rutén és az oláh. A hitfelekezetek közül legműveltebb a zsidó és az ág. evang., legműveletlenebb a görög keleti. Irni-olvasni tudott ugyanis:

[ÁBRA]

A tiz év előtti állapothoz képest a magyarság műveltségi állapota lényegesen előrehaladt (férfiaknál 5,3, nőknél 9,2%-kal).

Értelmiségi kereset. M.-ban értelmiségi keresettel 116462 személy, vagyis a lakosságnak 0,77%-a foglalkozik. Az egyes törvényhatóságok közül az értelmiség legerősebb Maros-Vásárhelyen (3,43%), Kolozsvárt (3,07), Sopronban (2,85), Budapesten (2,77), Nagyváradon (2,75), Szatmár-Németiben (2,73), Kassán (2,67), Komáromban (2,60), Temesvárt (2,57) és Pozsonyban (2,53). A vármegyék közül csak Brassó és Szeben haladják meg az 1%-ot, ami azonban tisztán Brassó és Nagyszeben városára vezethető vissza.

Tanintézetek. M.-ban jelenleg (1893.) 19606 tanintézet van, melyekben 36200 tanerő működik és 2397454 tanuló nyert oktatást. ezen intézetek következőképpen oszolnak meg:

[ÁBRA] L. táblázat.

A felsőbb tanintézetek közt van 2 tudományegyetem (Budapest, Kolozsvár), 1 műegyetem (Budapest), 10 jogakadémia, 50 hittani intézet. A budapesti m. k. tudomány-egyetem 4 karból (hittudományi, állam- és jogtudományi, orvos-sebészi, bölcsészettudományi) és 1 gyógyszerészi tanfolyamból áll; tanári személyzete 78 nyilvános rendes, 20 nyilvános rendkivüli, 4 helyettes, 89 magántanár, 49 tanársegéd és 5 tanító, összesen 245 tanerő. A tanulók összes száma a téli félévben 3602, a nyáriban 3292 volt. A kolozsvári m. k. tudomány-egyetem szintén 4 karból (állam- és jogtudományi, orvos-sebészi, bölcsészet, nyelv- és történettudományi, mennyiségtan-természettudományi kar) s 1 gyógyszerészi tanfolyamból áll; tanárainak száma 60 (43 nyilvános rendes, 4 rendkivüli, 9 magántanár, 4 tanitó), hallgatóinak száma a téli félévben 627, a nyáriban 596. A budapesti József-műegyetem 4 szakosztályra (egyetemes és vegyészeti, építészeti, mérnöki, gépész-mérnöki) oszlik; tanárainak száma 86 (27 nyilvános rendes, 3 rendkivüli, 1 helyettes, 13 magántanár, 30 tanársegéd, 12 tanító), hallgatóinak száma a téli félévben 810, a nyáriban 714. A jogtani intézetek közt van 3 királyi jogakadémia (Kassa, Nagyvárad, Pozsony) és 7 felekezeti jogakadémia, u. m. az egri érseki liceum, a pécsi püspöki liceum, az eperjesi ág. evang. jogakadémia, a debreceni kecskeméti, máramarosszigeti és sárospataki ev. reform. jogakadémiák; ezekben összesen 113 tanár működik s a tanulók száma (1893) 879 volt. A hittani intézetek közt van 32 róm. kat., 5 gör. kat., 3 gör. kel., 3 ág. evang., 5 ev. reform., 1 unitárius és 1 zsidó, összesen 281 tanárral és 1554 hallgatóval.

A középiskolák száma 183, közöttük 151 gimnázium és 33 reáliskola; a gimnáziumok közt van 60 az állam közvetlen vezetése vagy rendelkezése alatt álló főgimnázium (közte 12 állami, 11 kir. katolikus) és 39 autonom főgimnázium (közte 15 ágostai, 20 helyét), továbbá 32 az állam közvetlen vezetése alatt álló és 19 autonom nem teljes gimnázium. A reáliskolák közt van 19 állami, 3 községi és 1 ágostai teljes reáliskola, 4 állami, 2 községi és 4 felekezeti nem teljes reáliskola. A tanítás 136 gimnáziumban és 29 reáliskolában magyar, 4 intézetben vegyes, a többiekben nem magyar. A tanárok száma az összes középiskolákban 3208, a tanulók száma 45934, közte 33853 magyar, 6292 német, 1504 tót és 2984 oláh anyanyelvü. Az összes középiskolákban volt 1881-ben 38429, 1893-ban 45934 tanuló.

[ÁBRA] Magyarország népességének műveltségi foka

A szakiskolák közt van 40 gazdasági, 4 bányászati 566 ipar- és kereskedelmi, 19 művészeti, 6 szülésznőképzőtanfolyam, 9 kisdedóvónőképző intézet, 9 katonai intézet és 8 egyéb szakiskola. A gazdasági iskolák közt van ismét 7 felsőbb gazdasági tanintézet, u. m. a selmecbányai erdészeti akadémia, a budapesti állatorvosi akadémia, a magyaróvári gazdasági akadémia, a debreceni, kassai, keszthelyi és kolozsmonostori gazdasági tanintézet; ezenkivül van 9 állami és 4 községi és magánjellegü földmivelési iskola, 10 vincellérképezde és 10 egyéb gazdasági tanintézet. Ezen intézetekben összesen 93 tanár működik s a tanulók száma 2027. A bányászati tanintézetek közt van a selmecbányai bányász-akadémia s 3 bányaiskola, összesen 24 tanárral és 144 tanulóval. Az ipar- és kereskedelmi iskolák közt van 11 felsőbb ipariskola, 53 alsóbbfoku iparos-szakiskola és ipartanműhely, 358 iparostanonciskola, 35 magasabb kereskedelmi iskola, 15 női kereskedelmi tanfolyam és 84 kereskedelmi ismétlő és vasárnapi tanfolyam. Ezen 556 iskolában 2943 tanár működik s a tanulók száma 71313. A művészeti iskolák közül kiemelendő a budapesti festészeti mesteriskola, az országos mintarajztanoda és rajztanárképezde és a szinművészeti akadémia, továbbá 16 zeneiskola, mindössze 178 tanítóval és 2663 tanulóval. Szülésznőképző tanfolyamok vannak Budapesten, Kolozsvárt, Nagyszebenben, Nagyváradon, Pozsonyban és Szegeden, összesen 17 tanárral és 438 hallgatóval. A katonai intézetek közül első helyen áll a budapesti Ludovika-akadémia 44 tanárral és 352 tanulóval; van továbbá 4 hadapródiskola és 3 alreáliskola. A kisdedóvónő-képezdék között van 2 állami, 4 felekezeti, 1 községi és 2 egyesületi; a tanítók száma 64, a tanulóké 518. Egyéb szakiskolák közül a budapesti és kolozsvári állami és a pannonhalmi bencés tanárképző intézet, a nevelőnőképző intézet, a posta- és távirdatanfolyam és a vasúti tisztképzőtanfolyam említendő.

A tanítóképző-intézetek között van 53 férfi-tanítókat képző intézet (közte 18 állami, 14 róm. kat., 9 ág. evang., 3 helv.) és 16 tanítóképző-intézet (közte 6 állami, 10 felekezeti). Valamennyi intézet közül 57-nek tanítási nyelve magyar, 1 magyar-német, 4 német, 1 magyar-oláh, 5 oláh és 1 szerb. A tanítók száma 644, a tanulóké 4608. Évenkint mintegy 1200 egyén nyer képesítést.

A népoktatási intézetek összes száma 17002. Ezek között van 16729 elemi, 59 felsőbb nép-, 193 polgári és 21 felsőbb leányiskola. A tanulók neme szerint van 14376 vegyes iskola, 1242 fiu- és 1384 leányiskola. Jelleg szerint van az iskolák közt 859 állami, 1945 községi, 5564 róm. kat. 2171 gör. kat., 1829 gör. kel., 1429 ág. evang., 2386 helv., 49 unit., 566 zsidó, 157 magán- és 47 egyesületi iskola. A tanítás nyelve 9633 iskolában (1881-ben 7404) magyar (56,6%), 839-ben német-magyar, 1145-ben tót-magyar, 419-ben oláh-magyar, 248-ban rutén-magyar, 231-ben horvát-szerb-magyar, 45-ben más és magyar, ugy hogy összesen 12560 iskolában (1881-ben 101í49) használtatik tannyelvül a magyar. Nem magyar a tanítás nyelve és pedig: német 520, tót 828, oláh 2663, rutén 199, horvát-szerb 211, egyéb 21 iskolában, összesen 4442 iskolában. A 25643 tanító közül 2974 nem okleveles, 1194 nem képes a magyar nyelven való oktatásra. A tanköteles gyermekek száma 2764145 ebből 6-12 éves 1997199, 13-15 éves 766946. A tankötelesek közül összesen 2228041 járt iskolába, tehát 80,6%. E tekintetben legjobban áll Sopron, Pécs, Győr, Szeged, Versec, Temesvár és Kolozsvár városa, ahol az összes tanköteles gyermekek iskolába járnak. A vármegyék közül Vas, Baranya, Sopron, Somogy, Pozsony, Moson és Hont állanak legjobban, ahol a tanköteles gyermekek 92-96%-a jár iskolába. Legkedvezőtlenebbek az iskoláztatás viszonyai Máramaros vmegyében, ahol a tanköteles gyermekeknek csak 40,3%-a látogatja az iskolát, továbbá Krassó-Szörényben (53,3), Szatmárban (55,6), Hunyadban (55,9), Ugocsában (58,4) és Kis-Küküllőben (59,4); a városok közül Hódmező-Vásárhelyen (50,8), Zomborban (61,9), Kecskeméten (66,7) és Szabadkán (67,1).

A kisdedóvók száma 1487; ezek közt van 800 rendes óvó, 67 egész évi és 620 nyári menedékhely. Jelleg szerint van 137 állami, 132 államilag segélyezett, 723 községi, 245 felekezeti, 142 egyleti, 84 magánjellegü és 15 alapítványi. Az oktatás nyelve szerint van 1278 magyar, 132 magyarral vegyes és 77 más nyelvü. Az óvó személyzet 1592, közte 58 férfi 95 keveset vagy semmit sem beszélt magyarul. A kisdedóvókra fordított költség 665047 frtra rúgott.

Az emberbaráti intézetek közt van 69 árvaház, 1 vakok intézete, 8 siketnéma intézet, 1 hülyék intézete, 7 szeretetház és gyermekmenhely, 3 javító intézet s 20 egyéb. A börtöniskolák közt van 9 fegyintzeti és kerületi börtöniskola és 30 törvényszéki fogháziskola.

Tudományos intézetek, társulatok. A M.-on fennálló tudományos intézetek és társulatok - néhány kevésnek kivételével - az utóbbi évtizedekben jöttek létre. Első ilynemü intézeteink a magyar nemzeti muzeum (l. Budapestnél, III. köt., 783. old.) és a magyar tudományos akadémia (l. u. o.) és Akadémia); ezekhez csatlakoznak a magyar iparművészeti muzeum, a m. kir. technologiai iparmuzeum, országos tanszermuzeum, kereskedelmi muzeum, a m. kir. földtani intézet, a meteorologiai és földdelejességi intézet, az országos m. kir. statisztikai hivatal, a fővárosi statisztikai hivatal stb., valamennyi Budapesten. A vidéken nevezetesebb az erdélyi muzeum, a nagyszebeni Bruckenthal-muzeum, a felsőmagyarországi történelmi és régészeti muzeum (Kassán) és kisebb muzeumok Pozsonyban, Sopronban s más vidéki városokban. Képtáraink közül a nemzeti muzeum képtára, az országos képtár, a történelmi arcképcsarnok, valamint az országos magyar képzőművészeti társaság és a nemzeti szalon időleges képkiállításai. Könyvtáraink közül a nemzeti muzeum, az egyetem és a magyar tudományos akadémia könyvtárai a legnagyobbak. Ezekhez csatlakoznak a műegyetem, a két statisztikai hivatal, a természettudományi társulat, az orvoskar, a nemzetikaszinó s több más egyesület könyvtárai; a vidéken a Somogyi-könyvtár (Szeged) a legnagyobb; de számos tanintézetnek is igen nagy könyvtárai vannak. A tudományos és irodalmi egyesületek közül legjelentékenyebbek: a m. kir. természettudományi (8000 tag), a magyarhoni földtani, a magyar történelmi, a magyar földrajzi, a magyarországi néprajzi, az országos embertani és régészeti, a magyar heraldikai és genealogiai, a Kisfaludy-társaság, a Petőfi-társaság, az országos magyar képzőművészeti, a magyar iparművészeti társulat, az országos műemlékek bizottsága, a matematikai és fizikai, a magyar pedagogiai, a budapesti filologiai társaság; a budapesti kir. orvosegyesület, az országos közegészségi egyesület, a magyar mérnök- és építész-egylet, a magyarországi gyógyszerész-egylet, a magyar országosállatorvos-egylet, a magyar orvosikönyvkiadó-társulat, a magyar orvosok és természetvizsgálók vándorgyülése, a vöröskereszt-egylet, az országos erdészeti egyesület, országos középiskolai tanáregyesület stb., mind Budapesten; továbbá az erdélyi muzeumegylet (Kolozsvár), az erdélyrészi magyar közművelődési egylet vagy Emke (u. o.), a Toldy-kör (Pozsony), a Széchenyi-kör (Eperjes), a Kölcsey-egylet (Arad), az irodalmi és művészeti kör (Sopron) stb.

Alkotmány és közigazgatás.

A mai magyar alkotmány ezer éves fejlődés eredménye. A történet lassan teszi az egyik követ a másikra és az államépítés e nagy munkájában az alap mindig a régi maradt. Eredetében a honfoglaló ősök vérszerződésére vezetik vissza; s ámbár lehetséges, hogy e szerződés krónikáink által előadott módon és szószerint azzal a tartalommal nem jött létre, de az bizonyos, hogy lényege ősi államéletünkkel összeütközésben nincsen, sőt általa csak megerősítést nyer. A későbbi nagy alkotmányreformok sem térnek el a régi alaptól, hanem csak a fejlődés további fokát képezik; a részletek simulnak az átalakuló viszonyok kivánalmaihoz, de az egészet fentartó nagy elvek nem változnak. A fokozatos fejlődés következménye, hogy alkotmányunk nincsen egy Chartában összefoglalva, tételei elszórtan találhatók a többi törvények között; továbbá hogy alkotmányi törvényeink nem birnak a modern alaptörvények különös jogi természetével; ugy keletkezésükre, mint változásukra, megszünésükre a törvényalkotás közönséges szabályai alatt állanak. És mert az egyes részek a különböző korok eltérő jogi műveltségével keletkeztek, mai szempontokból gyakran nélkülözik a szabatosságot, az egyöntetüséget, nagyobb tért hagyva a jogi magyarázatnak, miután a régi tételt az újabb részekkel ez füzi össze. De másrészt meg az ily történeti alkotmány nagy előnye, hogy szelleme a köztudatban inkább bevésődik; tekintélyét és a hozzáragaszkodást a mult emlékei nemzedékről nemzedékre fokozzák és azért sokszor biztosabban vezet, mint a régi alap teljes feladásával készült új alkotmánylevelek harmonikus tételei.

I. Az államterület közjogilag megkülönböztetendő következő részekből áll: 1. a szűkebb értelemben vett magyar terület a régi Erdéllyel és az ide bekeblezett határőrvidékkel; 2. Horvát-Szlavonországok területe és ez országokba keletkezett határőrvidék, jogilag ide tartozik Dalmácia is, mely azonban tényleg Ausztriához van csatolva; 3. Fiume, mint a szent koronához csatolt külön test. E részek együtt alkotják a szuverén magyar államot és az 1723. I., II. t.-c. értelmében feloszthatatlanul, elválaszthatatlanul, együtt birtoklandók, az 1868. XXX. t.-c. szerint pedig egy és ugyanazon állami közösséget alkotnak; továbbá a terület épségét biztosítják a koronázáskor kiadott királyi hitlevelek és eskük. A magyar állam alkotó részeinek egysége szimbolice kifejezést nyer a magyar szent koronában és erre vonatkozik a törvénybe is iktatott cím: «Magyar szent korona országai», vagy «Szt. István koronájának országai»; de emellett ugyancsak törvényes használatban van «Magyarország és társországai» (a régi «Magyarország és kapcsolt részei» helyett), valamint egyszerüen csak «Magyarország», «magy. monárkia» az egész államra kiterjedőleg, főkép nemzetközi ügyeknél. A részek közjogi különállása abban nyilatkozik, hogy a szűkebb értelemben vett magyar területre az országos törvények egész teljességökben kihatnak és ez benne van M. egységes kormányzati, közigazgatási és birósági szervzetében. A horvát-szlavon terület pedig külön illetőségi területe azon törvényeknek, melyeket az alkotmány által meghatározott autonom ügykörben a koronás király a horvát-szlavon országgyüléssel együtt alkot és ugyancsak ez ügykörre külön országos kormány, közigazgatás és a felebbezés minden fokozatára külön szervezett birói hatóság alatt áll. Fiume különállását pedig eltérő helyi önkormányzaton és közigazgatási szervezetén kivül főkép az mutatja, hogy jelen viszony az államhoz ideiglenes jellegü és végleges megállapításánál ugy Horvát-Szlavon-országok, mint maga Fiume is meghallgatandó. De a közjogi megkülönböztetések az államterület fogalmi egységét nem támadják meg, mert az egész államterületen egy és ugyanazon államhatalom érvényesül; a társországok nem bírnak külön felségiséggel. Ennek felel meg, hogy az egész államra, tehát a társországokra is kiható országos törvények királyi szentesítésre a magyar miniszterelnök által terjesztetnek fel és ugyancsak az ő ellenjegyzésével hirdettetnek ki; a Horvát-Szlavonországok viszonyát a magyar államhoz szabályzó 1868. XXX. t.-c. megváltoztatására a magyar országgyülés és a horvát-szlavon országgyülés szükséges megegyezése csak is a törvényjavaslatra vonatkozhatik, amelynek törvényerőt ugyancsak a koronás apostoli király szentesítése ad a magyar miniszterelnök említett közreműködésével. A horvát-szlavon országos kormány fejét, a bánt a király nevezi ki a magyar miniszterelnök felterjesztésére és ellenjegyzésével. A horvát-szlavon országgyülésen elfogadott törvényjavaslatnak szentesítése a magyar miniszter (horvát-szlavon tárca nélküli) felterjesztésével történik és ő is ellenjegyzi, valaminthogy a miniszter közvetíti általában a báni kormány felterjesztéseit és a királynak az autonom kormányzatra vonatkozó legmagasabb elhatározásait, rendeleteit szintén ellenjegyzi és e hivatali működéseért a magyar országgyülésnek felelős. (Horvát-Szlavonországok közjogi állására és autonom életére vonatkozó részleteket 1. Horvát-Szlavonország.).

II. A király az állam feje, egységének és felségiségének személyesítője, a közhatalom birtokosa. De a hatalom nincs korlátlanul a király kezébe letéve, hanem csak az alkotmánynak megfelelően, az alkotmányos szervek közreműködésével és a politikailag jogosult nép részesedése mellett gyakorolható. A királyi hatalom megszerzését jelenleg az 1723. I., II., III. t.-c., az u. n. magyar pragmatica sanctio szabályozza, amely szerint a trónöröklés joga az uralkodó Habsburgház három nőágát és pedig első sorban III. Károly, azután I. József és végre I. Lipót királyok leányait, vagyis a tőlük leszármazó férfi- és nőutódokat illeti az ági örökösödés elvei és az elsőszülöttség rendje szerint. Irányadó elv, hogy mig férfi él az uralkodó főágban, addig a nő öröklése ki van zárva, vagyis csak a férfiak kihalása esetére következik be és azután ismét a tőle leszármazó férfiak, ezek hiányában a nők folytatják az örökösödést. Minden trónörököstől megkivántatik, hogy a főág alapítójának törvényes sorrenden levő, egyenrangu, törvényes házasságból származott vérrokona, r. kat. vallásu ausztriai főherceg (fhgnő) legyen. Az említett nőágak kihaltával pedig a királyválasztás joga visszaszáll a nemzetre. De a trónörökösödési törvények egyszersmind hangsúlyozzák M. alkotmányos jogainak fentartását és feltételnek tekintik, hogy az örökösödés jogán trónralépő király magát az ország határain belül hat hónap alatt (1793. III. t.-c.) országgyülésileg megkoronáztassa; ekkor az alkotmányra esküt tegyen, biztosítására hitlevelet adjon ki és csak a koronázás után gyakorolhatja teljes királyi hatalmát, nevezetesen a törvények szentesítését és a kiváltságok osztogatását. A királyt megillető jogokat szokás irodalmunkban a szerint, amint legmagasabb állásából és méltóságából folynak, illetve ennek kifejezői vagy az államhatalom kezelésére vonatkoznak közvetlen: tiszteleti (szorosan személyi) és politikai jogokra osztani fel. Az 1848. III. t.-c. kifejezi azt a régi elvet, hogy a király személye szent és sérthetetlen. Ebből folyólag személyében biróság elé nem idézhető, ellene sem bünvádi eljárásnak, sem magánjogi keresetnek helye nincsen; felelősségre nem vonható; különös büntetőjogi oltalom alatt áll. Címe «királyi Felség» és ehhez, Mária Terézia óta állandóan «apostoli» mellékcím járul. Továbbá M. és a hozzá tartozó, valamint némely hozzátartott országok királyának nevezi magát és ez országok címereit és zászlóit koronázásakor használja. Ugy hogy a magyar királynak történeti alapon nyugvó teljes címe: Magyar-Horvát-Szlavon-Dalmátországok; Galicia, Lodomeria, Ráma, Szerbia, Kun- és Bolgárországok apostoli királya, Erdély nagyfejedelme, a székelyek ispánja. E cím tényleg az ausztriai császári címekkel együtt használtatik ugyan, de figyelemmel, mint alább látni fogjuk, M. függetlenségére és különállására. A király magas állásának megfelelő fényes udvartartással bír. Tényleg ugyan a magyar királyi udvar a császári udvartól elkülönítve nincsen, bár az udvartartás Ausztria és M. között nem képez közös ügyet; azért is a magyar királyi udvartartás költségeinek fedezése külön, a magyar törvényhozás által ajánltatik meg és pedig évenkint 4650000 frtban, mely eljárás, mint mondja az 1867. XII. t.-c., a magyar király magas tekintélyének és az állam önállásának inkább megfelel. Továbbá a magyar királyi udvari méltóságok rendesen kineveztetnek és az 1893 nov. 20. kelt legmagasabb határozat szerint, midőn a magyar király, mint ilyen közjogi feladatainak teljesítésére (koronázás, országgyülés megnyitása, berekesztése stb.) ünnepélyesen megjelent, kizárólag magyar udvari méltóságok környezik. A magyar királyi udvar fényének emelésére szolgálnak még a királyi kamarások és asztalnokok, a Szt. Istvánrend lovagjai és a magyar nemesi testőrség. Végre a királyt illeti meg a legfőbb katonai megtisztelés; születése, névnapja hivatalból ünnepeltetik és elhalálozásakor az ország gyászt ölt.

Az államhatalom kezelését illetőleg, a törvényhozás a király és az országgyülés közös joga. A király hivja munkára egybe az országgyülést, még pedig jelenleg öt évi egy országgyülésre és évenkint lehetőleg a téli hónapokban tartandó ülésszakokra. Az országgyülést személyesen vagy meghatalmazottja által trónbeszéddel ünnepélyesen megnyitja és rekeszti be; mig az évi ülésszakok berekesztése királyi leirattal történik, amely rendszerint az új ülésszak megnyitásának idejét is tartalmazza. A király az országgyülést elnapolhatja, sőt idő előtt fel is oszlathatja, de ez esetben három hó alatt, vagyis, ha a feloszlatás akkor következnék be, amidőn még a jövő évi költségvetés megállapítva, a megelőző év zárszámadásai megvizsgálva nincsenek, új országgyülés oly időben hivandó össze, hogy ez ügyek az év végéig tárgyaltathassanak. Végre a király szentesíti a törvényt, midőn az országgyülés által elfogadott és a miniszterelnök által felterjesztett javaslatnak legmagasabb hozzájárulásával törvényerőt ad mely azután az Országos Törvénytárban történt kihirdetéssel kötelezővé válik, még pedig, ha csak maga a törvény másként nem intézkedik, a kihirdetéstől számítva 15 nap alatt. A kormányzati (végrehajtó) hatalom egész teljében a királyt illeti meg, ki azt jelenleg személyesen, felelős minisztériuma által gyakorolja, melyet kinevez: a miniszterelnököt közvetlen, rendszerint a lelépő miniszterelnök ellenjegyzésével, mig a többi szakminisztereket a miniszterelnök ajánlatára és ellenjegyzése mellett. Megjegyzendő azonban, hogy M.-nak Ausztriához, az 1867. XII. t.-c.-ben szabályozott viszonya folytán a külügyek és a hadügyek bizonyos értelemben, valamint az ezekre vonatkozó pénzügyek a két állam közös ügyei és így a közös minisztérium alatt állanak; továbbá az 1868. XXX. t.-c. szerint Horvát-Szlavonországok autonom ügyei a báni kormányhoz tartoznak, mely ugyan a királlyal csak a magyar királyi minisztérium útján érintkezik, de azért ez ügyekben a minisztériumnak alárendelve nincsen. Ugy hogy a király a végrehajtó hatalmat M.-ot illetőleg a magyar királyi minisztérium, a közös minisztérium és a mondott értelemben a horváth bán által gyakorolja.

A királyt illeti meg az államban a legfőbb felügyelet joga, amely kiterjed a közügyekre általában és mindarra, ami a közérdeket érinti. E jogot szintén a felelős minisztérium által kezeli; egyes v. rendkivüli esetekben küldetnek ki királyi biztosok; a törvényhatósági közigazgatás felügyelete pedig a király által kinevezett főispánokra van bizva. Régi alkotmányos elv, hogy a király minden közhivatalnak és tisztségnek, méltóságnak és kitüntetésnek kútforrása. Ennek megfelelően a király adományozza a nemességet, az állami címeket, méltóságokat, rendjeleket; az állam főbb hivatalnokait kinevezi; az alkotmány korlátai között hivatalokat állíthat fel s beszüntethet, ezeket utasítással elláthatja. És mert a király minden nyilvános kitüntetés forrása, az idegen állam által adományozott rang, cim és érdemrend magyar állampolgár által csak akkor viselhető, ha ezt a király is engedélyezi.

Azt egyes ügyágakra vonatkozólag királyi felségjogot képez a pénzverés és pénzkibocsátás joga, de azzal a korlátozással, hogy a pénz alakja, anyaga, értéke, súlya, a kibocsátandó pénz mennyisége törvény által határozandó meg. A magyar király nagy fontosságu jogokat bir az egyházak körül. Gyakorolja a fő felügyeletet, a bevett és elismert vallások fő védnöke; különösen pedig a latin és görög szertartásu kat. egyházban birja az u. n. fő kegyúri jogot (l. Királyi legfőbb kegyúri jog), az első szt. királynak és utódainak vallásos buzgalma folytán, amellyel az egyházakat M.-on alapították és javadalmakkal látták el. Továbbá a királyt illeti meg a tetszvényjog (jus placeti), melynek értelmében idegen egyházhatóságok, különösen tehát a római szentszék rendeletei és határozatai királyi engedély nélkül ki nem hirdethetők. Sokat vitatott jog. Levezetik az állam felségiségéből, az állandó gyakorlatból, Zsigmond 1404. kelt rendeletéből, az 1440. IV. t.-cikkből stb. A király, mint régebben mondották, a legfőbb hadúr, rendelkezik a fegyveres erővel, ő annak főparancsnoka, vagyis az 1867. XII. t.-c. szerint mindaz, ami a hadsereg vezérletére, vezényletére, belső szervezetére vonatkozik, a király által intézendő. Áll ez az 1869. XLI. t.-c. által szervezett magyar kir. honvédségre is, csakhogy itt a belszervezet egy részét a törvény állapítja meg. A hadsereg a királynak esküszik hűséget. A közös hadsereg és hadi tengerészet ügyeit a király a közös hadügyminiszterrel, a honvédség ügyeit a magyar királyi honvédelmi miniszterrel intézi. Végre a király felségjogai közé tartozik még a külügyek vezetése, amely jogát a közös külügyminiszterrel gyakorolja. A király nevezi ki az idegen államokhoz küldendő követeket és pedig a két állam, M. és Ausztria részéről egy követet, valamint fogadja az idegen követeket. A követeknek a külügyminiszter útján ad utasítást, mi azonban nem zárja ki, miután a király képviseli kifelé az államot, hogy a külhatalmasságokkal vagy követeikkel közvetlen ne érintkezzék. A nemzetközi szerződések a király által, illetve nevében köttetnek, valamint őt illeti a hadüzenés és békekötés joga. A nemzetközi szerződések és ez értelemben a békekötések is a magyar országgyüléssel közlendők; az u. n. gazdasági szerződések érvényéhez az országgyülés hozzájárulása is szükséges. A közös külügyeknél a magyar országgyülés befolyása az épp mondotton kivül még akként is érvényesül, hogy a király az országgyüléshez intézett trónbeszédben a külügyeket is érinti és erre az országgyülés válaszol; továbbá a magyar miniszterelnök joga és kötelessége, a közös külügyi kormányzatra alkotmányos befolyást gyakorolván, ott a magyar érdekeket képviselni. Ebből következik, hogy ő felel a magyar országgyülésen a külügyeket illető kérdésekre (interpellatio). A külügyminiszter pedig a delegációnak, tehát a magyar országgyülési bizottságnak is felelős. Az igazságszolgáltatás forrása a király; de ez mai nap már nem azt jelenti, mintha a király személyesen biráskodnék, vagy a biróságokat összeállíthatná, befolyásolhatná, megszüntethetné, hanem hogy az igazságszolgáltatás a király nevében gyakoroltatik; kinevezi a királyi itélő birákat, birót küld (delegatio judicis), elrendeli a rögtönitélő biróságot és birja a kegyelmezés jogát.

III. Az országgyülés a honfoglaló ősök nemzetgyüléséből fejlődik ki. Kezdetben minden szabad magyar, majd a nemesség személyesen megjelenhetett; de a XVI. sz.-ban és a XVII., sz. elején bizonyos rendi szervezettel két táblára válik. A főrendi táblánál az egyháznagyok és a világi főurak, mint a két felsőbb rend továbbra is személyes megjelenési joggal birnak, mig az alsó táblánál a nemesség és a szabad királyi városok rendje képviseletileg vesz részt. Az alsó tábla szervezetét az 1848. V. t.-c. reformálja, midőn azt a mai népképviseleti alapra helyezi kerületi választással; a főrendi táblát pedig az 1885. VII. t.-c. A képviselőház jelenleg 413 kerületenként választott képviselőből és a horvát-szlavon országgyülés 40 küldöttéből áll, összesen tehát 453 tagból, de a horvát-szlavon képviselők csakis olyan ügyek tárgyalásánál vehetnek részt, melyek az egész államra, tehát Horvát-Szlavonországokra is kiterjednek. A képviselő-választói jogosultság főkép az 1848. V. és az 1874. XXXIII t.-c. alapján bizonyos általános feltételekhez (állampolgárság, nem, kor, magánjogi függetlenség) és szigoruan megszabott qualifikációhoz (a vagyonban és jövedelemben, a szellemi műveltségben, sőt ma még bár elenyészően, a származásban is) van kötve. E szerint ma országgyülési képviselőt választani jogosultak az állam azon polgárai, a nők kivételével, akik 20-ik életévöket betöltötték, sem atyai vagy gyámi, sem gazdai hatalom alatt nem állnak, ha: szabad királyi és rendezett tanácsu városokban kizárólagos tulajdonul, vagy hitvesükkel, illetve kiskoru gyermekeikkel együtt olyan házat birnak, mely adó alá eső három lakrészt foglal magában, v. oly földet, amely 16 frt tiszta jövedelem után van földadóval megróva; az ország többi részeiben, de a régi Erdély területétől eltekintve, ha 1/4 volt úrbéri telket és az ehhez hasonló nagyságu v. hasonlónak (a polgárosított határőrvidéken 1600 -ölével tiz hold Jászkun és Hajdu kerületekben, Közép-Szolnok Kraszna, Zaránd vmegyékben 1200 -öles nyolc hold) tekintett földbirtokot tulajdonul bírnak; a régi Erdély területén pedig, ha az 1874. fennálló földadó-kataszter alapján 84 frt, vagy ha első adóosztályu házzal is birnak 79 frt 80 kr., avagy ha magasabb adóosztályu házzal birnak 72 frt 80 kr. tiszta jövedelem után fizetnek földadót, továbbá itt minden község, mely az 1791. erd. XII. t.-c. által jogosítottakon (birtokos nemesek) kivül legalább 100 füstöt számlál két-két, a kisebb községek egy-egy egyén által folynak be a választásba. Választói joggal birnak röviden szólva mindazok, akik legalább 105 frtnyi jövedelem után (házból, földbirtokból, tőkéből, mint kereskedők szabad királyi és rendezett tanácsu városokban, mint kézművesek, stb.) vannak államadóval megróva; továbbá kis- és nagyközségekben a kézművesek, ha legalább egy segéd után adóznak; valamint az állami, törvényhatósági és községi tisztviselők, ha legalább 500 frtnyi, vagy magántisztviselők és egyéb bérviszonyban állók, ha legalább 700 frtnyi jövedelem után (fizetés, nyugdíj stb) vannak állami adóval megróva. Jövedelemre való tekintet nélkül választók: a magyar tudományos akadémia tagjai, tanárok, akadémiai művészek, tudósok, ügyvédek, közjegyzők, mérnökök, sebészek, gyógyszerészek, okleveles gazdák, erdészek, bányászok, lelkészek, segédlelkészek, községi jegyzők, iskolai tanítók, okleveles kisdedóvók ama kerületben, amelyben laknak. De a lelkészeknél és segédlelkészeknél megkivántatik, hogy hivatalos alkalmazásban legyenek; a tanároknál, tanítoknál, kisdedóvóknál, községi jegyzőknél, hogy állásukra a törvény értelmében kineveztettek, választattak vagy hivatalukban megerősítettek legyenek. Végre választói joggal birnak még azok is, akik a régi jog alapján, mint nemesek, 1848-72-ig valamely választói névjegyzékbe fölvétettek. Választói jogot azonban nem gyakorolhatnak, ha különben képesítve volnának is reá: a tényleges állományban szolgáló katonák, a pénzügy-, adó- és vámőrség legénysége, a csendőrök, az állami törvényhatósági és községi rendőrség legénysége; továbbá akik büntett vagy vétség miatt szabadságvesztésre ítéltettek, a büntetés tartalma alatt, akik büntett v. vétség miatt vizsgálati fogságban vannak; akik választói jogaik felfüggesztésére itéltettek, a megszabott időtartam alatt; a vagyonbukottak a csőd tartama alatt. Végre választói jogot még az sem gyakorolhat, aki a választó kerületben fizetendő egyenes adóját kellő időre ki nem fizette. A választásra jogosultakról állandó névjegyzék vezettetik, amely évenként kiigazítás alá kerül és tényleg választói joggal azok birnak, kik a választás évére szóló névjegyzékbe fölvétettek. L. még Képviselő.

Országgyülési képviselővé pedig az választható, aki életének 24-ik évét betöltötte és választó. De ez általános szabály alól több kivétel is van. Igy képviselővé az nem választható, aki a magyar nyelvet annyira nem birja, hogy az országgyülés magyar nyelvü tanácskozásaiban részt vehessen. Továbbá vannak a képviselőséggel összeférhetetlen állások is. Igy a birák, ügyészség tagjai, az állami számszék elnöke és hivatalnokai, a m. leszámítoló és kereskedelmi bank igazgató tanácsának tagjai nem lehetnek képviselők, valamint az országgyülési képviselő nem viselhet olyan hivatalt, mely a korona, kormány és közegeinek kinevezésétől függ, fizetéssel v. díjjal jár. Kivétetnek azonban a miniszterek, minden minisztérium egy-egy államtitkára, a budapesti országos intézmények igazgatói; a fővárosi közmunkatanács elnöke és kinevezett tagjai, a budapesti tudományos egyetem és műegyetem tanárai, a közoktatási és egészségügyi tanács tagjai, végre a biztosok, kiküldöttek, ha kiküldetésük egy évnél tovább nem tart és a képviselőház a távozásra az engedélyt megadta. A képviselőséggel össze nem férő állást foglalnak el: a törvényhatósági és községi tisztviselők, ide értve a polgári iskolák tanárait, az elemi, felsőbb községi, népiskolák tanítóit; a szerzetesrendek tagjai, a premontreiek, ciszterciták, bencések és kegyesrendiek kivételével. Országgyülési képviselő nem lehet a korona kegydíjasa; a kormánnyal szerződési viszonyban álló vállalkozó, az ily vállalat tisztviselője, amennyiben a vállalat nyereséggel vagy veszteséggel van egybekötve; továbbá a kormánnyal szerződés alapján tartós üzleti viszonyban levő pénzintézet elnöke, igazgatósági tagja és egyéb hivatalnoka, a magyar földhitelintézet igazgatóságának kivételével; valamint az állam által segélyzett vasút és csatorna engedélyese, igazgatósági tagja és egyéb hivatalnoka, mig az építés be nem fejeztetett, az elszámolás meg nem történt. Képviselővé nem választható, aki az 1874. XXXIII. t.-c. hatályba lépte óta lopás, rablás, gyujtogatás, gyilkosság, csalás, okmányhamisítás, hamis eskü, hamis bukás miatt jogérvényes bírói itélettel elmarasztaltatott; továbbá nem választható a honosított állampolgár, a honosítás idejétől 10 évig, valamint az sem, akinek mandátuma, mert kellő időben be nem mutatta, megsemmisíttetett, ettől számítva három évig. Végre a képviselőséggel össze nem férő helyzetbe jut az, aki ellen jogérvényesen csőd nyittatott.

A főrendiház tagjai jelenleg, akik örökös jogon hivatal és méltóság, kinevezés v. választás alapján birnak ott üléssel és szavazati joggal. Örökös jogon tagjai a felséges uralkodóház teljes koru főhercegei; valamint a magyar főrendiházban jogosult hercegi, grófi és bárói családok 24 évet betöltött nagykoru férfitagjai, kik egyedül vagy feleségeik, illetve kiskoru gyermekeik vagyonát is oda számítva, a magyar állam területén oly földbirtoknak tulajdonosai, haszonélvezői v. hitbizomány birtokosai, melynek az 1885. évre az új földadó-kataszter alapján megállapított egyenes állami földadója a rajta levő lakházak és gazdasági épületek házosztályadójával legalább 3000 frtot tesz. Viselt méltóság vagy hivatal alapján, annak tartamára a főrendiház tagjai az ország zászlósai, a pozsonyi gróf, a két koronaőr, a fiumei kormányzó, a királyi Kuria elnöke és másodelnöke, a budapesti királyi tábla elnöke; továbbá a magyar szent korona országainak latin és görög szertartásu róm. kat. egyháznagyjai, a görög keleti egyház főpapjai, az evang. református és az ágostai evang. egyháznak hivatalban legidősebb három-három püspöke és három-három világi főtisztviselője, az unitárius egyház hivatalban idősebb egyik elnöke, azaz vagy püspöke v. főgondnoka. Élethossziglan tagjai, akiket a király a magyar állampolgárok közül kinevez; de a kinevezettek száma évenként ötnél, összesen pedig ötvennél nagyobb nem lehet. Ugyancsak életfogytiglan tagok még azok is, kiket a régi szervezetü (1885 előtt) főrendiház tagjai azon igazolt tagok közül, kik az új főrendiházban tagsági joggal többé nem birnak, ilyenekül megválasztottak; ezek száma szintén ötven és ha egyszer tagsági joguk megszünik, helyük többé be nem tölthető. Végre a főrendiháznak tagjai a horvát-szlavon országgyülés által választott három képviselő. (Ugy a régi főrendi tábla, mint a mai főrendiház tagjairól részletesebben l. Főrendiház.) Az, hogy valaki a véderő kötelékében áll, egyházi v. polgári hivatalt visel, a főrendiházban birt jogainak gyakorlására akadályt nem képez. De azért itt is vannak bizonyos összeférhetetlenségi esetek. Igy az állami számszék elnöke és hivatalnokai, a magyar leszámitoló és kereskedelmi bank igazgató tanácsának tagjai nem lehetnek országgyülési tagok, valamint nem az okirattal egyszerüen honosított állampolgár, a honosítástól számítva 10 évig. A főrendház tagsági joga elvész: 1. azokra, akik hivatal v. méltóság alapján birják a jogot, ha ezt viselni megszünnek; 2. ha az életfogytiglan kinevezett v. választott tag jogáról lemond; 3. a horvát-szlavon képviselőkre nézve, ha megbizatásuk lejár; 4. jogalapra való tekintet nélkül, ha bármelyik tag rendes biróság által fogházra, súlyos börtönre v. nyereségivágyból elkövetett bűntény v. vétség miatt jogérvényesen elitéltetett, avagy ha állampolgárságát elveszti. Továbbá vannak bizonyos esetek, amidőn a jog nem szűnik meg, de szünetel és pedig valamennyi tagra nézve, ha politikai jogaik felfüggesztésére itéltettek, ez idő alatt; azokra nézve, akik tékozlás v. távollét esetét kivéve, gondnokság alá helyeztettek; akik csőd alatt állanak; az örökös tagokra nézve pedig azon ülésszak lejártával, amelyben vagyoni képesítésüket elvesztik.

Az országgyülés két háza, a kétkamararendszer elveinek megfelelően, külön-külön tanácskozik; egymással határozataikat átiratokban közlik. Érvényes határozathoz az alsóházban 100, a főrendiházban 50 tagnak jelenléte szükséges. A tárgyalások mindig nyilvánosak. A képviselőház maga választja elnökét és egyéb hivatali személyzetét, mig a főrendiház elnöke és alelnöke a király által neveztetik. A képviselőház az ügyeket tanácskozásra részint az osztályokban, számszerint kilencben, melyekre a képviselők még a ház alakulása előtt felosztatnak, részint a bizottságokban készíti elő. A képviselőháznak állandó bizottságai, az igazoló és biráló bizottságoktól eltekintve: az igazságügyi, közoktatási, pénzügyi, közlekedésügyi, véderőügyi, zárszámadásvizsgáló, gazdasági és számvizsgáló, könyvtári, naplóbiráló, kérvényi, mentelmi, közigazgatási, közgazdasági, összeférhetetlenségi bizottságok. A főrendiház bizottságai, ugyancsak eltekintve az igazoló bizottságtól, a gazdasági, napló-hitelesítő, mentelmi, közjogi és törvénykezési, pénzügyi, közgazdasági és közlekedésügyi bizottságok. A kezdeményezés a képviselőházban történik, bár a törvény ezt világosan csak a költségvetés és zárszámadások tárgyalására mondja ki, de a szokás általánosított és ez az 1885. VII. t.-cikkben megerősítésre talált. Ha a javaslatot a képviselőház egészen elveti, akkor az abban az ülésszakban többé tárgyalás alá nem kerülhet; mig ha a főrendiház veti el, a képviselőház újra kezdeményezheti, vagyis a főrendiházhoz tárgyalásra visszaküldheti. Néha pedig, bár csak kivételesen, vannak esetek, midőn a két ház vegyes ülésre összejön, de sohasem törvényalkotás céljából. Igy a nádor, a koronaőrök választása és felesketése vegyes ülésben történik; továbbá az országgyülés megnyitása, berekesztése, a koronázás, stb. a két ház tagjainak együttes jelenlétében megy végbe.

IV. A felelős miniszteri kormány intézményét az 1848. III. t.-c. lépteti életbe, midőn kijelenti, hogy mindazon ügyekben, amelyek eddig a királyi udvari kancelláriához, királyi helytartó tanácshoz, a királyi kincstárhoz, ide értve a bányászatot is, tartoztak v. tartozniok kellett volna, általában minden polgári, egyházi kincstári, katonai és minden honvédelmi ügyben a király a végrehajtó hatalmat ezentul kizárólag csak a magyar minisztérium által fogja gyakorolni és a királynak bármely rendelete, parancsolata, határozata és kinevezése csak akkor érvényes, ha a Budapesten székhellyel biró valamelyik miniszter aláirta. A minisztériumnak pedig mindegyik tagja minden hivatalos eljárásáért és rendeletéért felelős. Az 1848. III. t.-c. e megállapodásai jelenleg Ausztria és Magyarország közös ügyeinél, valamint a horvát-szlavon autonom ügyeknél a már említett változást szenvedik. A magyar királyi felelős minisztérium áll a miniszterelnökségből és kilenc minisztériumból: a király személye körüli, a belügyi, a pénzügyi, a földmivelésügyi, kereskedelemügyi-, vallás- és közoktatásügyi-, igazságügyi, honvédelmi és a horvát-szlavon tárca nélküli minisztériumokból. Hatáskörüket részint törvények, de még inkább minisztertanácsi határozatok állapítják meg. A kormány felelősségének eszméje tulajdonkép nem új alkotmányunkban, már az 1298. XXIII. t.-c. intézkedik róla, az 1507. V-VII. t.-cikkek pedig a részletekben is kifejezésre hozzák. Csakhogy a törvények a bekövetkezett politikai viszonyok folytán érvényesülni nem tudnak, mig végre 1848. a III. t.-c. a kornak megfelelően szabályozta. E törvény szerint a miniszterek feleletre vonandók minden olyan tettért v. rendeletért, mely az állam függetlenségét, a törvényeket az egyéni szabadságot, a tulajdon szentségét sértik, továbbá a kezeikre bízott pénz és egyéb értékek törvényellenes alkalmazásáért, valamint a törvények végrehajtásánál, a közcsend és közbiztonság fentartásánál elkövetett mulasztásokért. A jogi felelősség eszerint meg van állapítva s a közfelfogás a politikai felelősséget is, mint a parlamentáris állam természetéből következőt fennállónak tekinti. A minisztérium ellenőrzését az országgyülés részint közvetlen gyakorolja, midőn annak eljárását birálat alá veszi, tőle felvilágosítást kér, a minisztériumot interpellálja; részint, a pénzügyi kezelést illetőleg, közvetve, az 1870. XVIII. t.-cikkel szervezett állami számszék által. A vád alá helyezést a képviselőház rendelheti el szavazatainak általános többségével és a per vitelére biztosokat küld ki. A biróságot a főrendiház alkotja, midőn is e célra saját kebeléből titkos szavazással 36 tagot választ, kik közül 12-őt a vád alá helyezett miniszterek visszavethetnek és a megmaradt 12 tag képezi a biróságot, amely végérvényesen itél. A királyi kegyelem az elmarasztalt miniszterrel szemben csak az általános közbocsánat eseteiben gyakorolható.

V. A biróságok (l. Birói hatalom, Birói függetlenség, Birói felelősség, Birósági szervezet). Magyarország közjogi viszonya Ausztriához. A magyar állam már Albert és V. László királyok alatt Ausztriával ideiglenes összeköttetésbe jutott annak következtében, hogy magyar királlyá ugyanazt választották, aki egyszersmind Ausztria fejedelme is volt. Ez összeköttetés I. Ferdinándtól 1723-ig állandó ugyan, de jellemére nem változik; a magyar állam Ausztriától külön áll, egyik a másikra nézve idegen, kapcsot közöttük az uralkodó közös személye képez. Szorosabb viszony M.-ot illetőleg csak az 1723. I. II. III. t.-cikk, az ugynevezett magyar pragmatica sancito által fejlődik ki, amely, midőn a Habsburgház (Osztrákház) nőági örökösödését a magyar trónon a király többi országaiban már elfogadott és az osztrák pragmatica sanctióban foglalt trónöröklési sorrendhez a három nőág előnyére hasonlóan szabályozván, azt is megállapítja, hogy a magyar szent korona országai és a király többi országai feloszthatatlanul, elválaszthatatlanul együtt birtoklandók. De ez örökösödési törvények M. ősi alkotmányát és igy önállóságát, függetlenségét az összeköttetésben kifejezetten biztosítják, mint ahogy biztosítják a későbbi törvények, különösen az 1741. VIII. és az 1791. X. t.-cikkek, mely utóbbi világosan kimondja, hogy M. csatolt részeivel szabad ország, semmi más országnak v. népnek alávetve nincsen. A pragmatica sanctio által M. összeköttetése Ausztriával jogi alapot nyer. Ezentul már belőle folyónak tekintik a kölcsönös védelmet (a dinasztia osztatlan birtoklásának, a közös biztosságnak védelmét), amit az említett magyar törvények érintenek is, de anélkül, hogy részletesebben intézkednének. A védelem tényezőinek (hadsereg, külügyek) közössége jogilag világosan kijelentve nincsen, bár tényleg ennek kifejlődése, sőt megerősödése szembeötlő. Ide vonatkozólag az 1848. nagy alkotmányreform szintén csak általánosságban intézkedik. A III. t.-c. olyan viszonyok létét elismeri, melyek M.-ot és Ausztriát közösen érdeklik, de se ezeket, se az eljárási módot közelebbről nem határozza meg. Majd Ausztria 1867. alkotmányt nyer (ezt a magyar törvényhozás a kiegyezés egyik előfeltételének tekinti) és igy míg addig a közös viszonyokra a magyar király és a magyar országgyülés egyetértéssel intézkedhettek, miután a közös uralkodó személy többi országait, abszolut hatalmánál fogva képviselte, most már Ausztria alkotmányos hozzájárulása nem volt mellőzhető.

Fokozott szüksége mutatkozott tehát annak, hogy a M. és Ausztria közti viszony szabatos meghatározást nyerjen és az eljárás is szabályoztassék. Ez történt az 1867. u. n. kiegyezésben, amidőn a két állam megállapodásait, ha nem is szószerint, de a lényegben egyező külön-külön törvényekbe iktatta, és pedig a magyar 1867. XII. t.-cikkbe, az osztrák 1867 dec. 27. törvénybe. Az 1867. XII. t.-c. értelmében a kiegyezés alapfeltételét képezi a pragmatica sanctión nyugvó összeköttetés további fentartása. M. függetlenségének és teljes önállóságának megóvása mellett. Alapjában tehát nem új viszony keletkezik, csak a régi nyer szabályozást. A pragmatica sanctióból folyik az uralkodó személy közössége és, mint mondja e törvény, a közös biztonság együttes védelme; továbbá politikai okokból, a cél könnyebb megvalósíthatása szempontjából, a védelem eszközei, tehát bizonyos értelemben a külügyek, a hadügyek, valamint az ezekre vonatkozó pénzügyek a két államra közöseknek jelentettek ki, melyeket közös organumok intéznek. Részletesebben pedig az 1867. XII. t.-c. a következőket tartalmazza: A közös és együttes védelemnek egyik eszköze a külügyek célszerü vezetése. Ez pedig közösséget igényel azon külügyekre, melyek a király uralkodása alatt álló összes országokat együtt illetik. Ennélfogva a monárkia (a közös monárka alatt álló két állam) diplomatikai és kereskedelmi képviseltetése külföldön, a nemzetközi szerződések tekintetében felmerülhető intézkedések mind a két állam minisztériumával egyetértőleg a közös külügyminiszter teendőihez tartoznak. De a nemzetközi szerződéseket mindegyik minisztérium saját törvényhozásával közli. A közös védelemnek másik eszköze a hadsereg és az arra vonatkozó intézkedések, vagyis a hadügy. Ennek körében a király alkotmányos jogai folytán, ami az egész hadseregnek és igy a magyar hadseregnek is, mint az összes hadsereg kiegészítő részének egységes vezérletére, vezényletére, belszervezetére vonatkozik, a király által intézendő. De a magyar hadseregnek időnkénti kiegészítését, az ujoncok megajánlásának jogát és föltételeit, a szolgálati időnek meghatározását, valamint a katonaság elhelyezését, élelmezését illető intézkedéseket az eddigi törvények alapján mind a törvényhozás, mind a kormányzat körében az ország magának tartja fenn. A védelmi rendszernek megállapítása M.-ra nézve mindenkor csak a magyar törvényhozás beleegyezésével történhetik. Miután azonban az ily megállapítás v. átalakitás a két államra célszerüen csak egyenlő elvek szerint eszközölhető; ennélfogva minden ily esetben, a két minisztérium előleges megállapodása után, egyenlő elvekből kiinduló javaslat terjesztetik mind a két törvényhozás elé. A hadsereg egyes tagjainak minden magyar polgári viszonyai, jogai és kötelességei fölött, melyek nem szorosan a katonai szolgálatra vonatkoznak, a magyar törvényhozás és kormányzat intézkedik. A honvédség, népfölkelés külön ügye az államnak. A pénzügyek csak annyiban közösek, a mennyiben közösek a közös ügyekre fordítandó költségek. De ez ugy értendő, hogy a közös költségek közösen megállapíttatván, ebből M.-ot a meghatározott arány szerint terhelő résznek kivetéséről, beszedéséről, a közös pénzügyminiszterhez áttételéről a magyar törvényhozás illetve a magyar felelős minisztérium fog gondoskodni. M. minden egyéb költségét alkotmányos módon, az idegen befolyás teljes kizárásával, maga, saját felelőssége alatt veti ki, szedi be és kezeli.

Azt az arányt (quota), amely szerint a közös költségek fedeztetnek, M. és Ausztria kölcsönös alku és egyezkedés útján állapítja meg. E célból egyrészt a magyar országgyülés, másrészt az osztrák birodalmi tanács egy-egy küldöttséget választ és ezek egymással érintkezve, az illető felelős minisztériumok befolyása mellett (szolgáltatják az adatokat) a két állam adóképességének alapján javaslatot dolgoznak ki és ha a két küldöttség ennek tartalmára megegyezik, akkor ez a javaslat, ha pedig egymással megegyezni nem tud, akkor mind a kettőnek javaslata terjesztetik a törvényhozások elé. Ha már most a törvényhozások az arányra nézve egyetértésre jutnak, akkor ez külön-külön törvénybe iktatva a két államra kötelezővé válik; ha pedig a törvényhozások megállapodásra jutni nem tudnak, akkor a két részről előterjesztett adatok alapján a király határoz. Az arányra nézve kötendő egyezség csak megszabott időre - jelenleg tiz évről tiz évre - szólhat és ennek elteltével ugyanazon módon új egyezség kötendő, vagy a régi meghosszabbítandó. Az első egyezséget az 1867. XIV. t.-c. tartalmazza, melyet azután az 1878. XIX. t.-c. az 1872. IV. t.-cikkben foglalt némely változtatással 1887 végéig. 1887. XXIII. t.-c. pedig 1897 dec. 31. meghosszabbított. Ezek alapján a közös költségek fedezetlen részéből mindenekelőtt 2% a magyar állam terhére számíttatik, ez az u. n. praecipuum; az ezentul fenmaradt összegből pedig M.-ot 30%. Ausztriát 70% terheli. A fedezetlen rész akként értendő, hogy a közös költségek fedezésére szolgál a közös vámterület tiszta jövedelme, valamint egyéb közös jövedelem (a lőporgyártásból és egyedáruságból, a közös aktivákból befolyó stb.) és csak az ezután fennmaradt összeg kerül az említett arányban megosztás alá.

A közös ügyek tárgyalására, vagyis a közös ügyek azon részére, melyek nem tartoznak tisztán a kormányzat körébe, az 1867. XII. t.-c. világos kijelentése szerint M. sem (közös) birodalmi tanácsot, sem bármi néven nevezhető közös vagy központi parlamentet helyesnek nem tart, hanem ragaszkodik a kiindulási pontul elfogadott pragmatica sanctióhoz, melynek alapján egyrészről a magyar korona országai együtt, másrészről a király többi országai együtt ugy tekintessenek, mint két külön és teljesen egyenjogu fél; a közös ügyek tárgyalására mellőzhetlen feltétel a paritás. Ennek megfelelően a magyar országgyülés választ saját kebeléből egy 60 tagu bizottságot és az osztrák birodalmi tanács ugyanilyen számmal választ egy másik bizottságot. E két bizottság az u. n. delegációk (l. o.). A közös ügyek kormányzatának élén a magyar király és ausztriai császár áll, mint a két államban közös uralkodói személy és kormányoz az alkotmányilag melléje rendelt közös minisztérium (l. o.) által.

A pragmatica sanetióból kiindulva közöseknek tekinthető ügyeken kivül vannak még más nagyfontosságu ügyek, melyeknek közössége ugyan nem folyik a pragmatica sanctióból, de politikai tekintetből és a két fél érdekeinek összetalálkozásánál fogva célszerübben intéztetnek el közös egyetértéssel, mint külön-külön. Ilyen ügyek: 1. a vám- és kereskedelmi ügyek (l. XII. köt. 106. old.); 2. a jegybankügy; végre 4. ide sorolható Bosznia-Hercegovina megszállása és igazolása. Az államadósságokat illetőleg, az 1867. XII. t.-c. szerint M.-ot alkotmányos állásánál fogva, oly adósságok, melyek beleegyezése nélkül tétettek, szorosan jogilag nem terhelhetik, de ha a valóságos alkotmányosság ugy hazánkban, mint a király többi országaiban életbe lép, M. kész mindazt, amit az ország önállása és jogainak sérelme nélkül tehet, méltányosság alapján, törvényes kötelességén tul is megtenni, hogy azon súlyos terhek alatt, melyeket az abszolutizmus összehalmozott, a király többi országainak jóléte (s ezzel együtt M.-é is össze ne roskadjon. E tekinteteknél fogva és egyedül ez alapon kész az ország az (osztrák) államadósságok egy részét elvállalni s az iránt ő Felsége többi országaival is, mint szabad nemzet szabad nemzettel egyezkedésbe bocsátkozni. A létrejött megállapodás az 1867. XV. t.-cikkbe iktattatott, melynek értelmében a magyar szent korona országai az eddigi osztrák államadósság kamatainak fedezéséhez évenkint 29188000 frtnyi állandó, változás alá nem eső összeget fizetnek és ebből 11776000 frtot ércpénzben. De ugyancsak az 1867. XII. t.-c. kijelenti, hogy jövőre az országot oly adósság nem terhelheti és azért ilyent magára kötelezőnek elismerni nem is fog, amelynek fölvételéhez törvényes beleegyezéssel nem járult. Ha annak esete fordulna elő, hogy a magyar állam kiadásait rendes jövedelmi forrásaiból fedezni nem tudná, akkor a rendkivüli forrásokról saját hitelére fog gondoskodni. Midőn pedig a két állam érdekében levőnek mutatkoznék, különösen oly szükségletek fedezésénél, melyek a közös ügyekhez tartoznak, hogy valamely kölcsönt közösen vegyenek fel, ez M.-ra nézve érvényesen csak a magyar törvényhozás beleegyezésével történhetik. Az államjegyekből és a váltópénzjegyekből álló függő államadósság mind a két állam közös jótállása alá helyeztetik és netalán szaporítása csak a két állam törvényhozásának hozzájárulásával jöhet létre. A függő államadósság ügyeinek kezelése a közös pénzügyminiszterre tartozik; de a kezelés ellenőrzésére a magyar országgyülés és az osztrák birodalmi tanács hat-hat rendes tagból és három-három póttagból álló bizottságot küld ki, amely bizottságok az országgyülésnek, illetve a birodalmi gyülésnek külön-külön jelentést tesznek. Az 1878. XXVI. t.-c. által a magyar állam a régi szabadalmazott, osztrák nemzeti bankot cselekvőleg illető 80 millió frt adósság terhéből vállal el egy részt E t.-c. is hangsúlyozza, hogy ez az adósság az államot jogilag nem terhelheti, a méltányossági szempontoknak pedig már az 1867. XV. t.-cikkben eleget tett. Mégis a célból, hogy M. és Ausztria között a függőben levő pénzügyi és gazdasági kérdések rendezése tovább késedelmet ne szenvedjen, felhatalmaztatott a magyar minisztérium Ausztria kormányával ide vonatkozó egyezséget kötni. E szerint az osztrák-magyar bank tiszta jövedelméből a két államra eső összeg első sorban is a kölcsön törlesztésére fordíttatik; 1897 végén pedig a még törlesztetlenül fenmaradt részből a magyar állam 30%-ot elvállal olyképen, hogy ezt ötven, egyenlő évi részletekben fogja Ausztriának lefizetni (1887. XXVIII),. A közös jegybankról az 1878. XXV. t.-c. intézkedik, midőn kijelenti, hogy a két államot az önálló jegybank felállítása tekintetében megillető és kölcsönösen elismert jog a legközelebbi tiz évre igénybe nem vétetvén, ez időre egy közös osztrák-magyar jegybank felállítása határoztatik el és e megegyezést az 1887. XXVI. t.-c. ismét tiz évre, 1897 végéig meghosszabbította.

Az 1878-iki berlini szerződés (1879. VIII. t.-c.) két török tartomány, Bosznia és Hercegovina megszállását és igazgatását Ausztria-Magyarországra bizza. E feladat teljesítésére az 1880. VI. t.-c. akként intézkedik, hogy Bosznia-Hercegovinának a közös minisztérium - jelenleg közös pénzügyminiszter - által vezetendő közigazgatásba a magyar minisztérium a közös ügyekre fennálló törvények szellemében, alkotmányos felelősség mellett befolyjon. Ennélfogva a minisztérium részt vesz mindazon tanácskozásokban, melyek az igazgatás elveinek és irányának megállapitása céljából a közös minisztériumban tartatnak. Továbbá a közigazgatás lehetőleg a tartományok saját jövedelméből fedeztessék; ha pedig ez teljesen elérhető még sem lenne, a rendes közigazgatásnál fedezendő összegekre az előterjesztések a két állam kormányával egyetértőleg állapítandók meg a közös ügyekre fennálló törvények értelmében; amennyiben pedig Bosznia és Hercegovina igazgatása állandó beruházásokra (vasutak, középítkezések) venné igénybe a monárkia pénzügyi hozzájárulását, ez csak a két államnak összhangzóan hozott törvényei alapján engedélyezhető. Ugyanígy állapítandók meg azok az irányelvek is, a melyek a tartományokban: 1. vámintézményeknél, 2. a közvetett adóknál, 3. a pénzrendszernél alkalmazandók.

Végre, a M. és Ausztria közötti összeköttetés jogi természetét elemezve, azt látjuk, hogy ez két, szuverénitását teljesen megőrzött állam szövetsége, nemzetközi viszonya. Nem a két állam van a szövetségnek, mint valamely magasabb államiságnak alárendelve, hanem megfordítva, a szövetség egész szervezetében és tartalmára a két államtól függ. Ennek felel meg, hogy tekintettel a közjogi viszonyokra, a királynak 1868 nov. 14. kelt határozata alapján, az ő legmagasabb személyét megjelölő cím (kis cím): Ausztriai császár, Csehország királya stb. és M. apostol királya v. rövidítve, Ausztriai császár és M. apostoli királya. A két állam együttes megnevezésére pedig «osztrák-magyar monárkia »van alkotmányos használatban, mindig vonatkoztatással a monárkia közös személyére.

Belső kormányzat és közigazgatás. A kormányzatban és közigazgatásban megnyilatkozó állami végrehajtó hatalom M.-on a királyt illeti, kire azt, beleértve a birói hatalmat is, Verbőczy Hármaskönyve II. R. 3. cime szerint a koronázással a nemzet ruházza át. A király a végrehajtó hatalom gyakorlásában az alkotmány és törvények értelmében köteles eljárni. Erre vonatkozólag több törvény ismételve nyilatkozik; legvilágosabban rendeli az 1792. XII. t.-c., hogy «Executiva autem potestas non nisi in sensu legum per regiam majestatem exercebitur ». Ami különösen a végrehajtó hatalom gyakorlásának szervezetét illeti, akár a királyi kormányzat és közigazgatás, biráskodás, akár az önkormányzati organumok tekintetében, a király a törvények által meghatározott szervek útján és által köteles a hatalmat gyakorolni; nem áll jogában megváltoztatni azoknak törvényes rendjét, törvényileg megszabott számát, hatáskörét avagy ügymenetét; nem áll jogában az sem, hogy személyesen elintézése alá vonja azon ügyeket, melyeket maga a törvényhozás utalt egy vagy más birói vagy közigazgatási szerv hatósági köréhez. Másrészről a király az ő személyes hatóságához, a királyi méltósághoz alkotmány és törvény által utalt ügyeket csakis személyesen végezheti akkor is, ha az országon kivül tartózkodnék. Az 1867. VII. t.-c. hatálya előtt, a nádor mint királyi helytartó intézkedhetett számos, a királynak fentartott ügyekben is. A király személyes kormányzati és közigazgatási hatósága betöltésében is általán magyar tanácsosai meghallgatásához van kötve és az 1848. III. t.-c. szerint minden rendelete, parancsolata, határozata, kinevezése csak ugy érvényes, ha a Budapesten székelő magyar miniszterek egyike által ellenjegyezve van. Ez az utóbbi szabály az 1867. XII. t.-c. értelmében oda módosul, hogy a közös kormányzat és közigazgatás körében a cs. és kir. közös miniszterek egyikének ellenjegyzése szükséges. Ügyköréhez tartozó ügyekben a nem Budapesten székelő m. kir. személykörüli miniszter is ellenjegyezhet. A belső kormányzat és közigazgatásnak a király mint személyes hatóság mellett, legfőbb szerve a független és felelős m. kir. minisztérium; az Ausztriával közös ügyekben pedig a közös miniszterek, kiket, bár közjogilag helytelenül közös kormánynak is szoktak nevezni.

A m. kir. minisztérium az 1848.III., illetőleg 1867. XII., 1889. XVIII. t.-cikkek szerint áll a miniszterelnökből, bel-, pénz-, földmivelés-, kereskedelem-, vallás- és közoktatásügyi, igazságügyi, honvédelmi, ő felsége személye körüli és a horvát-szlavon-dalmát miniszterből; a közös minisztériumot a közös külügyi, hadügyi és pénzügyi miniszterek képezik. A közös külügyminiszter a cs. és kir. ház miniszterének is neveztetik, a minősége szerinti teendői azonban nem közösek. A miniszterek székhelyének, számának, sőt elnevezésének megváltoztatásához is törvény szükséges. A miniszterek alkalmazása ugy történik, hogy a miniszterelnököt a király közvetlenül, de ellenjegyzés mellett nevezi ki, a többi m. kir. minisztert pedig a miniszterelnök előterjesztésére. A közös külügyminiszter szintén közvetlenül s a lelépő külügyminiszter ellenjegyzése mellett, a másik két közös miniszter a külügyminiszter ellenjegyzése mellett neveztetik ki.

A miniszterek kiválasztásában a király jogilag csak annyiban van korlátozva, hogy az államszolgálathoz szükséges általános személyes kellékekkel nem biró egyéneket, igy akik nem magyar honosak, hivatalvesztési büntetés hatálya alatt vannak, nem nevezhet ki. Azonkivül a magyar nyelv birása is nélkülözhetetlen kellék (1868. XL. t.-c.). A közös miniszter magyar vagy osztrák honos is lehet, a magyar nyelv ismerete itt nem elengedhetetlen kellék. A miniszterek elbocsátsa a király joga, de elbocsátás nélkül is állását veszti azon miniszter, ki hivatalvesztésre, illetve viselt hivatala elvesztésére a büntető biróság v. a miniszteri fegyelmi biróság által jogerejüleg elitéltetik. A minisztérium hatósági körére nézve az 1848. III. t.c. azt mondja, hogy ahhoz tartoznak mindama tárgyak, melyek addig a m. kir. udvari kancellária, kir. helytartótanács és kir. kincstár pénzügyi kamara hatósága alá tartoztak, vagy tartozniok kellett volna. Ezen törvény óta igen számos újabb kormányzati és közigazgatási teendők hárultak a minisztériumra, törvények és rendeletek erejénél fogva. A közös miniszterek hatóságához az 1867. XII. t.-c. szerint, semmi más ügy mint a két állam között valósággal közös ügyek tartoznak; a miniszterek egyik vagy másik állam külön kormányzati és igazgatási ügyeit nem vihetik, sem azokra befolyást nem gyakorolhatnak. Ez elvtől, egyben-másban utóbb eltért törvényhozásunk, jelesül egyes külön kormányzati ügyekre közös miniszternek is bizonyos befolyást biztosított, igy p. az 1879. XXXVI. t.-c. a hadsereg beszállásolási ügyeire; az 1868. XL., 1882. XXXIX. és 1889. VI. t.-cikkek a hadkiegészítési ügyekre, melyek pedig törvényhozásilag és közigazgatásilag külön ügyei Magyarországnak. A minisztérium hatóságát általán az egyes miniszterek mint egyedi, individuális hatóságok gyakorolják, de vannak biráskodási és szorosan adminisztrativ ügyek, melyekben az intézkedés, határozás, a királyhoz való javaslattétel vagy előterjesztés a törvények által egyenesen a minisztertanácsra, összminisztériumra bizatik. E teendőkben a minisztérium mint kollegiális hatóság dönt esetleg szavazattöbbséggel is.

A miniszteri feladatot az ország igazgatásában igy körvonalozhatjuk: a miniszter végrehajtja a reszortját illető törvényeket, királyi és parlamenti határozatokat, kormányrendeleteket; a végrehajtás céljából vagy maga intézkedik - mint miniszteriális forum - vagy végrehajtási rendeleteket, utasitásokat, parancsokat bocsát ki az alárendelt királyi és önkormányzati hatóságokhoz hivatalokhoz, közigazgatási intézetekhez és ellenőrzi, felügyeli azok működését, a tapasztalt hiányok megszüntetése iránt esetleg fegyelmi hatalma érvényesítésével is rendelkezik. A miniszteri hatóság körében hozott intézkedések ellen érdemleges felsőbb hatóság nincsen; orvoslatot a királyhoz vagy az országgyüléshez intézett kérelemmel lehet ugyan keresni: ámde az országgyülés a nálunk is irányadó hatalmi elválasztás elve szerint, nem jogosult a miniszteri intézkedést érdemben felülvizsgálni és megváltoztatni, hanem a netáni törvénysértés esetén a miniszter vád alá helyezését elrendelheti. A miniszterek mellett illetve azoknak főhatósága vagy legalább felügyelése alatt rendkivül nagy száma müködik a kormányi és önkormányzati hatóságoknak és intézeteknek közigazgatásunkban, ugy a központban mint a vidéken, a helyi állami és önkormányzati ügyekben. Legnagyobb fontosságu alapszervezet ezeknek sorában a törvényhatósági és községi közigazgatási szervezet, melyeknek müködése, a közigazgatásnak jómódon minden nagy ágára kiterjed, melyekben és melyek körül az összes helyi közigazgatás organizmusa van kijegecedve.

A törvényhatóságok területi alapon szervezett közjogi testületek, a magyar helyi önkormányzat leghatalmasabb alakulatai, előbb «universitates omnium mobilium», ma «universitates omnium civium». A törvényhatóságokban az ország területeinek adminisztrativ fő beosztása is foglaltatik, melyhez a speciális igazgatási árak, igy a pénzügyi, bírósági területi beosztások is nagyjában véve csatlakoznak. A törvényhatósági rendszer a magyar állami és nemzeti életnek, a közszabadságnak originális és sajátosan nagyszerü fejleménye, mely hosszu századokon rendkivüli szolgálatokat tett az álladalmi lét fentartásában. A régi törvényhatóság körhatalma nemcsak közigazgatási volt, hanem a törvényhozási szervezetre és működésre is közvetlen befolyást gyakorolt és a büntető s polgári birói hatalmat is alsó fokozatban gyakorolta. A mai törvényhatóság ugy amint az 1886. XXI., a fővárosra az 1872. XXXVI. t.-c. által szervezve van, majdnem egyedül a szorosan vett adminisztráció terére szorítkozik. A törvényhatóságoknak két neme van, ugymint: a vármegyék és a törvényhatósági városok, amazok száma 63, emezeké Fiumét is számítva 26. Ugy a vármegyék, mint a törvényhatósági jogu városok igen nagy különbséget mutatnak ugy területük nagysága mint lakosságuk száma tekintetében. A legkisebb vármegye Esztergom 1123 km2, a legnagyobb Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye 12593 km2 területü, Pest vármegyének a főváros nélkül is több mint 700 ezer lakója van és hét vármegye volt olyan 1890., melynek lakossága 100 ezeret sem ért el. A törvényhatóságok alkotásához és megszüntetéséhez törvényalkotás szükséges. A törvényhatósági hatáskör az 1872. XXXVI. és 1886. XXI. t.-cikkek értelmében hármas, t. i. vonatkozik a) az önkormányzatra, b) az államigazgatás közvetítésére, c) az u. n. politikai hatáskörre, melynél fogva a törvényhatóság más közérdekü és országos ügyekkel is foglalkozhatik, azokra megállapodásait kifejezheti, azokat más törvényhatóságokkal és a kormánnyal közölheti és kérvény alakjában az országgyülés bármelyik házához közvetlenül felterjesztheti.

A törvényhatóságok közvetlenül, a fiumei a kormányzó közvetítésével vannak az országos kormány főhatósága, illetőleg felügyelete alá rendelve. A törvényhatóságnak a törvényben felsorolt határozatai végrehajthatóságukhoz a kormány jóváhagyását szükséglik, mig egyéb határozatokra a kormánynak tudomásul vételi és jogellenesség okából általában megsemmisitési joga van; ha pedig a határozatok szabályszerüleg felebbeztetnek az érdekelt felek által, az illető ügyekben a kormány általán érdemileg jogosult határozni, mint felebbviteli hatóság. A kormányrendeleteknek a törvényhatóság engedelmességgel tartozik, azokat foganatosítani köteles, de jogában áll azok ellen végrehajtás előtt felirni, ha azokat törvénybeütközőknek v. a helyi viszonyok miatt célszerütleneknek véli. Ha a kormány fentartaná rendeletét, azt feltétlenül végre kell hajtani, s csak a végrehajtás után szabad orvoslást keresni az országgyülésnél. Azonnal és feltétlenül végrehajtandók a törvényhatóságok által a szabadságolt és tartalékos katonák behivására vonatkozó és oly kormányrendeletek, melyek az állam veszélyeztetett érdekei miatt halaszthatatlan intézkedést követelnek. Ki vannak viszont véve a végrehajtási kötelezettség alól azon rendeletek, melyek meg nem szavazott adók tényleges behajtására és meg nem ajánlott ujoncok tényleges kiállítására vonatkoznak. Az előmunkálatok azonban ily esetekben is teljesítendők. A törvényhatóság jog- és hatalomkörét törvényben, illetőleg autonom szervezeti szabályaiban meghatározott szervek, bizottságok, választmányok és tisztviselők által tölti be. Legnagyobb fontosságu szerv a törvényhatósági bizottság (törvényhatósági képviselőtestület). Ez Budapesten 400 tagból, Fiuméban 56 tagból áll; más törvényhatóságokban a nép számarányában van meghatározva a tagok száma, ugy hogy vármegyékben minden 500, városokban minden 250 lélek után egy bizottsági tag esik; ámde a szám vármegyékben 120-nál kevesebb, 600-nál több, városokban 48-nál kevesebb, 400-nál több semmi esetre sem lehet.

A törvényhatósági képviselők Fiuméban mind egyformán választatnak; Budapesten szintén csak választott képviselők vannak, de fele rész az összes választók sorából, fele pedig az 1200 legtöbb adót fizető közül választatik; minden más városi és vármegyei törvényhatóságban a képviselők fele része választatik, és pedig három évenkint hat évre, a képviselet másik felét pedig a törvényhatóság területén legtöbb egyenes államadót fizetők képezik. Ez utóbbiakat értékképviselőknek, virilistáknak nevezik.

A törvényhatósági választójog csatlakozik az országos választójoghoz, amennyiben választók azok, kik az országos képviselőválasztóknak azon évre érvényes állandó névjegyzékébe fölvéve vannak. Budapesten és Fiuméban mind az aktív, mind a passziv választójog némileg eltérően van szabályozva. A választás kerületenként, személyesen beadott szavazatlapokon történik s egy napnál, Budapesten két napnál tovább nem tarthat. A választások elleni panaszok fölött első fokon az igazoló választmány, másodfokon a biráló választmány dönt. A legtöbb adót fizető képviselők névjegyzéke évente kiigazítandó az adóhivatalok kimutatásai alapján. A sorrend megállapításánál csak a törvényhatóság területén fizetett egyenes államadó vétetik számba; a férj v. atya államadójába a növ. kiskoru gyermek adója is beszámíttatik, ha ezek vagyonát kezeli. A törvényben felsorolt állással, illetve oklevéllel biró egyének egyenesadója kétszeresen számítandó. Mindenki csak egyetlen törvényhatósági képviseletnek lehet tagja. A képviselet gyüléseiben a törvényben felsorolt törvényhatósági tisztviselők, vármegyékben a kir. államépítészeti hivatal főnöke is, üléssel és szavazatjoggal birnak. A képviseleti közgyülés hatáskörét illetőleg elv, hogy a képviselet a törvényhatóság egyetemét képviseli és a törvényhatóság hatósági jogait az gyakorolja, ha csak azokat a törvény kivételesen más szervekre nem bízza. A törvényhatósági képviselet ügyeit városokban a tanács, vármegyékben az állandó választmány készíti elő.

A tanács a polgármester elnöklete alatt a tanácsnokokból, főjegyzőből, főügyészből és rendőrkapitányból áll; Budapesten a polgármesterből, alpolgármesterekből és tanácsnokokból; az állandó választmány elnöke a főispán, akadályoztatása esetén a polgármester, tagjainak számát a törvényhatóság szabályrendeletileg állapítja meg; e tagok öt évre választatnak a közgyülés által saját kebeléből. A központi kormányhatalmat a törvényhatóságban a főispán, Budapesten a főpolgármester, Fiuméban a kormányzó képviseli. A főispánt a belügyminiszter előterjesztésére a király nevezi ki; a főpolgármestert a belügyminiszter előterjesztésére a király által kijelölt három egyén közül a főváros közgyülése hat évre választja. A fiumei kormányzót a király a miniszterelnök ellenjegyzése mellett nevezi ki. A főispánok az ötödik, a fiumei kormányzó a harmadik rang- és fizetési osztályba tartozó államtisztviselők. (L. Főispán.)

A törvényhatóságok, közigazgatási hatóságuk gyakorlása végett a törvényekben, rendeletekben és szabályrendeletekben meghatározott módon igen számos igazgatási bizottságokat, választmányokat alkotnak, és jelentékeny számu hivatalnoki karral rendelkeznek. A törvényhatósági hivatalnokok három kategoriába tartoznak, u. m. tisztviselők, segéd- és kezelőszemélyek. Legfontosabb hivatalnokai a városi törvényhatóságoknak: a polgármester (első tisztviselő), főjegyző, főügyész, rendőrkapitány, tanácsnokok, árvaszéki elnök, ülnökök, főorvos, aljegyzők, főmérnök, főszámvevő, számvevők, levéltárnokok, közgyám; Budapesten még a kerületi elüljárók, kik a szükséges számu s részben törvénnyel meghatározott tiszti, segéd- és kezelőszemélyzettel az egyes közigazgatási kerületek élén állanak. A rendőrhatóságot Budapesten állami szervek gyakorolják, jelesül az államrendőrség főkapitánya és a kerületi kapitányok. A vármegyei törvényhatságokban központi főbb tisztviselők: az alispán (első tisztviselő), főjegyző, aljegyzők, tiszti főügyész, alügyészek, árvaszéki elnök, ülnökök, főpénztárnok, főszámvevő, főorvos, levéltárnok, állatorvos. Külső vagy járási tisztviselők: a főszolgabirák, szolgabirák, járási orvosok, mérnökök, számvevők, állatorvosok. A törvényhatósági hivatalnokok alkalmazási módja többféle, u. m. a tisztviselők részben a képviselet által választatnak, részben a főispán által kineveztetnek. A segéd- és kezelőszemélyzet tagjai városokban a közgyülés, Budapesten a tanács által választatnak, vármegyékben a főispán által kineveztetnek. A főispán jogosítva van tiszteletbeli törvényhatósági tisztviselőket is a szükséghez képest kinevezni.

Rendkivül fontos közigazgatási testületei a magyar helyi közigazgatásnak a törvényhatósági közigazgatási bizottságok (l. o.). A helyi közigazgatás további és pedig legalsó fokozatu, de egyetemes feladatkörü szervei a községek (l. o.).

Állami pénzügyek. A független nemzeti királyság korszakában, t. i. az Árpád- és a vegyesházbeli királyok uralkodása idejében, a magyar királyok országos jövedelmei nem csupán az uralkodó magánhasználatára szolgáltak, hanem födözték egyszersmind az állami szükségletek nagy részét is. A királyi javaknak ezen financiális kötelezettsége lassankint enyészett el s helyét olyan adórendszer foglalta el, melynek alapja a föld-tulajdon volt. Az adórendszerben az ingatlan-tulajdon egyenes adóján kivül jelentékeny szerepet játszottak még az álam magángazdasági jövedelmei, némely illetékek és pénzügyi regálek (l. Adó). A törvényhozás intézkedési és ellenőrzési joga a pénzügyek terén az adómegajánlás jogában nyilvánult egészen az 1848-iki törvények életbeléptetése idejéig, amikor aztán azt adómegajánlás joga helyébe a budget-jog lépett (l. Államköltségvetés). Tényleges és alkotmányos gyakorlata a budget-jognak csak 1868 óta van, amennyiben az 1848-iki idevonatkozó törvények akkor nem voltak végrehajthatók, az 1849-68 közti időben pedig minden állami tevékenység a császári parancsok által igazíttatott el. A törvényhozás által a budget-jog alapján alkotmányosan intézett és ellenőrzött állami pénzügyek ellátására az állami adminisztrációban külön végrehajtó közegek és hatóságok vannak (l. Adóigazgatás). E közegek és hatóságok a magyar kir. pénzügyminiszter rendelkezései alatt állanak, aki viszont minden kormányzati tettéért alkotmányos felelősséggel tartozik a törvényhozásnak.

a) Államvagyon mérlege. Az állami számvevőszéknek 1893 végére vonatkozó jelentése szerint a magyar állam összes vagyonának értéke:

aktív vagyon

2639324000000

frt,

passziv "

2295928000000

frt

tiszta vagyon

334396000000

frtra megy

Az aktív vagyon tulnyomó részét (1435957000000 frtot) az ingatlan vagyon teszi, melyből ismét a különböző állami épületek értékére esik a legnagyobb összeg. Nevezetesebb tételek még e részben: az államvasutak 880818 millió frttal, a sóbányák 183553 millió frttal, a vizi utak és munkálatok ingatlanai 58200 millió frttal, a fém- és opálbányák 22873 millió frttal, a közutak teste 18357 millió frttal, a lótenyésztő-intézetek 14136 millió frttal, az állami jószágok 9675 millió frttal, a vasművek 9543 millió frttal, a kincstári birtokok 8461 millió frttal, a budapesti lánchíd 8276 millió frttal, az állandó országház 7036 millió frttal, a margitszigeti híd 6761 millió frttal, a diósgyőri vas- és acélgyár 5543 millió frttal, az operaház 3372 millió frttal és az állami gépgyár 2729 millió frttal. Szerelvények anyagok, eszközök és termesztmények értéke 148312 millió frtra megy, mely az állami igazgatás összes ágaira oszlik szét s belőle 49559 millió frt a honvéd csapatokra, 27561 millió frt a dohányjövedékre, 13270 millió frt az államvasutakra, 11346 millió frt a lótenyésztő intézetekre s 8441 millió frt a postára jut. A készpénzállomány 54917 millió frt bank és ezüstértékben, 70137 millió frt aranyban s így összesen 125054 millió frt volt. Az értékpapirkészlet 36829 millió frtra ment, különféle követelésekben 561209 millió frt volt, cselekvő hátralékok összege pedig 323963 millió frtra rúgott. A cselekvő vagyon évi szaporodása brutto 135088 millió frtot tett ki, melynek majdnem fele, 63319 millió frt, a pénzkészlet szaporodására esik. A passzív vagyon legnagyobb része 2077287000000 frt az államadósságokra esik, melyekből járadék-adósságainak összege 854906 millió frtot tesz ki. A passziv vagyon évi brutto szaporodása 60845 millió frtra megy. A tiszta cselekvő vagyon értéke a szóban forgó év alatt 74243 millió frttal növekedett.

b) Magángazdasági jövedelmek. Ide sorozzák a magyar államnak az őstermeléssel foglalkozó vállalkozásait, amelyeknek célja az államvagyon gyümölcsöző kezelésében áll. Az üzemrendszerek 10 évre terjedő eredményeit tünteti fel a következő táblázat.

[ÁBRA] L. táblázat.

Ez adatok egyik feltünő jelensége az államjószágok utáni bevételeknek és jövedelmeknek állandó csökkenése, amelynek magyarázata az, hogy egyfelől az állam pénzügyi egyensúlya érdekéből, másfelől közgazdasági és üzem-technikai célokból is évről évre jelentékeny mértékben adatnak el egyes állami jószágok. A szóban forgó 10 év alatt az állami jószágok eladási árából, a telepítvényesek törlesztési részleteiből s a maradvány- és irtványföldek váltságdijaiból összesen 55,15 millió frt folyt be az állampénztárba.

Ugyancsak feltünő jelensége e táblázatnak a lótenyésztő intézetek állandó deficitje, amely azonban valódi jól elhelyezett közgazdasági befektetés gyanánt itélendő meg, amennyiben az ország lóállományának javulása s a lótenyésztés jelentékeny föllendülése dúsan megtéríti ezt az egy millió frt körül ingadozó évenkinti pénzügyi áldozatot. A földbirtok kezelésére nézve általános elv gyanánt alkalmaztatik a haszonbérbe-adás, a házi kezelés ugyanis csak kivételesen alkalmaztatik, ha mintagazdaságok, törzs-állattenyésztések, állat- és növényhonosítások követelik a kevésbbé gazdaságos házi kezelést. E tekintetben csupán az erdőgazdaságok és kivételek, amelyek az állam saját számlájára kezeltetnek, amit az erdők fentartása a klimatologiai viszonyok érdekéből tesz szükségessé.

Fontos magángazdasági vállalatai még a kincstárnak a bányák és kohók. A kincstár a hazai bányászatban s különösen a fémbányászat- és kohászatban jelentékeny szerepet játszik; az egyes ágak évi üzem-mérlegei az újabb időben javultak.

Jelentékeny magángazdasági üzeme van még a kincstárnak a magyar állami vasutakban s a velük kapcsolatosan kezelt állami gépgyár- és a diósgyőri vasgyár-vállalatokban.

c) Adójövedelem. A következő, tiz évre terjedő kimutatásban az utolsó 2 év adatai a költségvetési előirányzatból, a többiek a zárszámadások tényleges eredményeiből vannak összeállítva:

[ÁBRA] L. táblázat.

Ez adóeredmények általában jelentékenyen emelkedő irányzatot mutatnak, minek oka részint a gazdasági viszonyok javulásában, a jövedelmek szaporodásában keresendő ugyan, azonban jórészt mégis inkább onnan ered, hogy az adók kivetése pontosabban szabályoztatott és a behajtás szigorubban kezeltetett; de hozzájárult ezekhez még az is, hogy a törvényhozás új adófokozó intézkedéseket tett (l. Adó).

d) Jövedékek v. pénzügyi regálék (l. Regálé) az államnak 1890. három címen szolgáltattak jövedelmet, nevezetesen bevételei voltak e címen a kincstárnak a dohány-, só- és lottójövedékből; e jövedelmi tételek alatt a következő táblázat tünteti fel:

[ÁBRA]

1890. évben az állam megváltotta az italmérési regálét és kirótta az italmérési adót és illetéket l. Italmérési jövedék). E jövedék tényleges pénzügyi eredménye volt 1890-ben 18,19, 1891-ben 19,25 s 1892-ben 18,83 millió frt tiszta jövedelem; ez idő óta az italmérési adó a sör- és borfogyasztási adóval van egyesítve. A jövedékek kezelését az állam részint a saját számlájára űzi, mint a dohány-, só- és lottójövedéknél, részint bérbe adja azok hasznosítását, mint az italmérési jövedéknél, minden esetben felhasználja azonban a jövedék-tárgyak forgalomba hozatalánál a magánosok üzleti tevékenységét, akik azt kezelési, illetve eladási jutalékot élveznek. A jövedékek üzemében az újabb időben a pénzügyi szempontok mellett figyelembe részesülnek a közgazdasági s erkölcsi következmények is, nevezetesen részint ezekre való tekintettel alkottatott meg az italmérési jövedék s ezeknek megfelelően óhajtandó a lottójövedék reformja, amelynek keresztülvitelét Ausztria pénzügyi értékei hátráltatják (Sorsjáték).

e) Közgazdasági regálék. E címen a magyar kincstár a pénzverésből, a postából, a telegráfból és telefonból húz jövedelmeket, amelyeknek üzemben tartásnál azonban nem annyira az állam pénzügyi, mint inkább az ország közgazdasági érdekei az irányadók.

f) Illetékekből (l. o.) a kincstárnak a következő bevételei vannak:

[ÁBRA]

Az államnak imént vázolt jövedelmeiből a legjelentékenyebb rész az egyenes adókra esik; a jövedelem évenkénti összege növekedő irányzatot tüntet fel s ennek előidézésében főszerepe a folyton emelkedő fogyasztási adóknak van, melyekkel szemben a magángazdasági jövedelmek (a vasutakat nem tekintve) állandó apadást mutatnak. Szóval állami pénzügyeink mindinkább eltérnek a hajdani magángazdasági jövedelemszerzés formáitól s egyre közelednek az államgazdálkodás tipusához.

[ÁBRA] Magyarország népsűrűsége

Közigazgatási felosztás. A szorosabb értelemben vett M. jelenleg 63 vármegyei és 25 városi törvényhatóságra oszlik, a szolgabirói járások száma 409, a nagyközségek száma 1854, a körjegyzőségeké 2366, a kisközségeké 10681. A törvényhatóságok a következők:

a) Duna balpartja.

[ÁBRA]

b) Duna jobbpartja.

[ÁBRA]

c) Duna-Tisza köze.

[ÁBRA]

d) Tisza jobbpartja.

[ÁBRA]

e) Tisza bajpartja.

[ÁBRA]

f) Tisza-Maros szöge.

[ÁBRA]

g) Erdély.

[ÁBRA]

M. története.

A Duna völgye minden időkben egyik főközlekedő útja volt a Pontus vidéke és Közép-Európa között hullámzó népáradatoknak. Ebből a tényből érthető, hogy hazánk területén ősidők óta különböző népek váltogatták fel egymást az ittlakásban és az ország egyik-másik része fölött gyakorolt hatalomban. Prehisztorikus emlékek tanuskodnak mellette, hogy hazánk földje akkor sem volt lakatlan, mikor a Kárpátok medencéjét még tenger borította s a felföldek rengetek erdőségeiben ma már kihalt állatfajok tanyáztak. Ugyancsak prehisztorikus leletek bizonyítják, hogy hozzánk közelebb eső időkben, de még a római hódítás előtt, hazánk területe népes volt Dévénytől Orsováig, a Nóri-Alpok kiágazásaitól az erdélyi felföld bástyafokáig. A legrégibb történeti följegyzés, amely a prehisztorikus idők eme tényeire veti világosságát, már ugy tünteti fel a Duna völgyét, mint etnográfiai választó vonalat. Kr. e. félezredévvel a Dunától keletre trák, attól nyugatra kelta és illir népek tanyáztak. Hazánk földje átmeneti terület, amely világrészünk keleti és nyugati felét elválasztja egymástól és összeköti egymással. Az első históriai tanuság, amelynek folytatása leér napjainkig. A trák eredetü dákok és kelta-illir vegyületü pannonok laktak hazánk keleti és nyugati felében még akkor is, mikor a római birodalom Krisztus születése táján a Dunáig terjesztette ki északi határait, Pannonia (l. o.) négyszáz évig, Dácia (l. o.) mintegy másfél századon át volt római provincia. A római uralommal hazánk a világhistóriai fejlődés hatalmas áradatába került s abból többé ki sem szabadult. A római uralmat felváltja a hunnoké (l. o.); ezek helyére ideiglenesen mintegy száz évre germán népek (gótok, löngobardok, rugiak, gepidák) tolulnak; az ő elvonulásuk után az avarok (l. o.) ütnek tanyát a Duna-Tisza sikságán s itt készített gyürüsáncaikból két századnál hosszabb időn át háborgatják rablótámadásaikkal a szomszédokat. Az ő uralmuk idejében indul meg a szláv népek vándorlása s a Felső-Duna mellékén a morvák, az Al-Duna jobb oldalán az elszlávosodott bolgárok, a Száva két partján a horvát-szerbek, a Kárpátok északi jeltőjén a lengyelek lesik a jövőt és az avarok hatalmának összeomlását. Nem ők, Nagy Károly hadai zúzták szét az avar birodalmat. Várniok kellett; de nem sokáig. Nagy Károly halála után az elernyedt keleti-frank uralom nem birja őket többé féken tartani. Szvatopluk (l. o.), morva fejedelem már egy nagy szláv birodalom megteremtéséről álmodik. Megindul a végzetes küzdelem germánok és szlávok közt; az a kérdés, hogy németeké vagy szlávoké legyen-e Pannonia áldott földje. Nem lett egyiköké sem; mert éppen ekkor jelentek meg a magyarok a Kárpátok aljában s maguknak foglalták el a Kárpátok aljában s maguknak foglalták el a pörös országot. Amit az ősök elfoglaltak, azt az utódok meg is tartották; ugy hogy hazánk földjén, ahol a leghatalmasabb népek uralma is ideig-óráig tartó volt, csak a magyar népnek sikerült állandóan megvetnie hatalma alapját.

A pogány magyarság kora 997-ig.

Honnan jött a magyar nép? hol volt őshazája? hol keressük rokonságát? Oly kérdések, amelyekre a tudomány még nem bir határozott választ adni. Krónikáink meséire nem építhetünk; történeti följegyzések egyáltalában nem világithatnak be az idők eme távolságába. A nyelvtudományra hárul a nehéz probléma megoldása; de nyelvészeink ebben a kérdésben két táborra oszolva harcolnak egymás ellen. Hunfalvy Pál és tanítványai szerint a magyar nyelv mind grammatikai alkotására, mind szókincsére nézve az ural-altáji népcsalád finn-ugor nyelvcsoportjához tartozik. Az e csoporthoz tartozó népek, mielőtt szétváltak volna, együtt, közösen vetették meg nyelvük alapját; fejlődésük eme korai szakában tehát nagy időkön át együtt kellett élniök: közös volt bölcsőjük első tanyájuk. A finn-ugor népek eme közös hazája az Ural-hegység két lejtőjén, az Ob, Irtisz, Káma és Volga folyók közt terült el. De a magyar nyelv tanuskodása többre is vezet bennünket. Nyelvünk kétségbevonhatatlanul magán hordja a török nyelv hatásának bélyegét. Igen sok szavunk van, melyeket a törökből vettünk kölcsön és e szók majdnem kivétel nélkül a nomád életmód s részben a földmivelő foglalkozás, a társadalmi, hadi, állami élet és a vallási világ köréből valók. E tények alig türnek meg más magyarázatot, mint azt, hogy a magyar nép, elhagyván az őshazát, délre vándorolt, ahol török nyelvü népek szomszédságába jutott s e nála már műveltebb népek hatása alatt emelkedett maga is a műveltségben s látott hozzá társadalmi, hadi, állami és vallási élete szervezéséhez. Mikor a legrégibb történeti feljegyzések hirt adnak a magyarokról, akkor is a Fekete-tenger mellékén, török népek szomszédságában, ezekéhez hasonló életet élnek; nem csuda, ha a görögök, akik gyakran érintkeztek velük, törököknek tartották s turkoknak nevezték őket. Hunfalvyval és az ő iskolájával szemben Vámbéry Ármin a Magyarok eredete címü munkájában a magyar népet az ural-altáji népcsalád török-tatár nyelvcsoportjába sorozza (l. Magyarok eredete). Hunfalvy véleménye szerint pedig a magyart nyelvére és eredetére nézve ugor népnek tekinthetjük, amely azonban a hosszu török-tatár hatás alatt nagyban átalakult, s köz- és magánéletében, szokásaiban és külső mivoltában a török népek bélyegét hordja már magán, mikor a Nyugatra indul hadaival.

A magyar népről az első, egykoru történeti följegyzések a IX. sz. közepe táján szólalnak meg. Ott laknak ekkor őseink a Fekete-tenger mentén a Don folyó jobbpartján, azon a szállásukon, amelyet a görög irók Lebédiának (l. o.) neveznek. Szomszédaik a bolgárok, kozárok, besenyők és kunok északon, keleten, a szlávok észak-nyugaton. Innen intézik támadásaikat az Al-Duna mellékére, sőt ezen is tul egészen a német birodalomig (862). Maguk sem kerülték ki a támadást. A besenyők ütöttek rajtuk s kiszorítván őket Lebédiából, ettől fogva nem tágítanak sarkukból. A magyar nép ekkor két ágra szakadt: a kisebb rész visszahúzódott a Volgán tulra, a nagyobb rész pedig a kozároktól elvált kabar-törzzsel gyarapodva, nyugatra vonult és az Al-Duna közelében a Dnjeszter, Pruth, Szereth és Bug folyók közén szállott meg. Ezt az ő szállásukat a görög egykoru irók Alekuzunak (l. o.), a mi iróink Etelköznek nevezik. A szétriasztott magyarság itt összeszedvén magát, fejedelmet választ s új fejedelmének, Árpádnak vezetése alatt új harcokra edzi erejét. Mint Bölcs Leo görög császárnak szövetségesei (893. v. 894.) áthatnak az Al-Dunán és Simon bolgár fejedelmet több csatában legyőzvén, nagy diadallal és tömérdek zsákmánnyal térnek meg Etelközbe. De a bolgár hadjárat mégis vesztőkre szolgált; Simon szövetkezett a Lebédiában megszállt besenyőkkel és Etelközt közös erővel földúlták. A magyar nép két ellenség közé szorítva, elhagyta Etelközt; észak és nyugat felé nyitva állt előttük az út. A szükség erre terelte és jóságos végzetük a Kárpátok ölén elterülő gazdag szép sikságra vezette őket, melyet már korábbi hadjárataikból ismertek.

Nem lehetetlen, hogy a honfoglaló magyarság három szakaszban és nem is egy időben kelt át a mai határokon. Az első szakasz tán a Duna völgye mentén jött be és ugy terjeszkedett ki a Marosig, sőt azon tul is; a második az erdélyi hegyszorosokon át igyekezett a Maros völgyébe s innen a Szamos felé, hogy a Felső-Tiszát elérje; a harmadik végre - a fősereg - magának Árpád fejedelemnek a vezérlete alatt lassabban, nehézkesebben járt; Kijev felé nagy kerülőt tett s Galicián át érkezett a Kárpátokhoz. Egyik Béla királyunk Névtelen jegyzője az ő legrégibb magyar krónikájában részletesen elbeszéli a honfoglalás (l. o.) harcait. Szerinte az ország keleti felében székelyek, oláhok, kozárok, bolgárok laktak s megnevezi még azokat a helyeket is, ahol Árpád magyarjai a székely rokonok segítségével emez ellenséges népeket legyőzték és hódolatra kényszerítették. A Névtelen jegyző elbeszélésének ma már semmi hitele s nyilvánvaló, hogyha a magyarságnak az ország elfoglalásában erősebb küzdelmei voltak, ezeket csak nyugaton a morvák és németek ellen vívhatta. Az ország keleti fele igen gyéren lehetett népesítve s ami lakossága volt, szlovákból tellett az ki, akik itt nem éltek még állami szervezetben s tehetetlenek voltak az ellenállásra. Feltünő az ellentét az egykoru nyugati krónikák némasága és a századokkal később keletkezett magyar krónika bőbeszédüsége között. E jelenség is aligha azt nem bizonyítja, hogy a magyar nép honfoglalása inkább megszállás, mint erőszakos hódítás útján történt. A honfoglalás ideje is vitás; valószinü azonban, hogy őseink beköltözése 895. vagy 896. történt s hogy mire a X. sz. felvirradt, az ország már az övék volt.

A honfoglaló magyarok egyelőre ott szállottak meg, ahol sátraikat legkönnyebben felüthették, ahol a legjobb legelőt találták és ahol a meghódolt lakosság a legsürübben tanyázott. Kerülték a határok mentén húzódó magas hegységeket és az Alföld belső, kopár, áradásos vagy mocsaras vidékeit. Ezek csak századokkal később népesültek be. Legsürübben települtek le a Duna mentén és a dunántuli vidéken. Itt lakott a hódolt lakosság is - németek és szlávok vegyesen - legsürübben s itt jutott a műveltségben is legelőbbre. A régi kor emlékei és romjai itt az uj idők alkotásaival egyesültek. Az egykor eltiport, porba döntött városok helyén új községek keletkeztek, amelyeknek tornyain ott ragyogott már a kereszt. Itt szállott meg a fejedelmi család is a maga törzsével s itt emelkedtek az ország későbbi fővárosai: Esztergom, Székesfehérvár és Buda. Ez a föld volt a magyar kereszténység és királyság bölcsője és hosszu időkön át az ország legfontosabb eseményeinek szinhelye. Nevezetes, hogy az új haza határait a természet itt védte meg legkevésbbé; sőt a nagy folyók széles völgyei mindmegannyian tárt kapuk gyanánt szolgáltak. Megvédeni az új haza földjét, ez volt a honfoglaló magyarság legközelebbi feladata. A védelemnek ahhoz a módjához fordultak, amellyel harcias nomád népek szoktak élni. A szomszédokat folytonosan zaklatni, elpusztítani területüket, elhurcolni javaikat és embereiket s elvenni kedvüket a támadástól: ez volt az ősök védekezése is, akik még sokáig megmaradtak baromtenyésztő népnek; öröklött ősi szokásaiktól nem birtak megválni s a harcot és zsákmányolást tekintették a szabad emberhez legméltóbb foglalkozásnak. Még Árpád fejedelem életében (megh. 907.) megkezdték külföldi hadjárataikat s nem is hagyták abba vagy hetven esztendeig. Árpád két utóda: Zsolt (907-947.) és Taksony (947-972.) fejedelmek alatt két emberöltőn át ismételve beszáguldozták Német-, Olasz- és Franciaországot. Hegy nem volt oly magas, folyó nem volt oly széles, nép nem volt oly hatalmas, hogy útjokat állhatta volna. Az Északi- és Keleti-tengertől az Ebro folyóig és a Vezuvaljáig, az Atlanti-oceántól Konstantinápolyig Attilának és ez ő hunnjainak emlékét keltették új életre dúlásaikkal. Az egykor hatalmas frank birodalomnak a Karolingok idejében való feldarabolódása és elzüllése magyarázza meg főképen a magyarok külföldi hadi kalandjainak szaporaságát, nagy kiterjedését és a könnyü diadalokat, melyeket a jól fegyelmezett, vakmerő magyar csapatok arattak. Azonban mihelyt megerősödött a királyi tekintély Németországban a Karolingok kihalása után és I. Ottó új életre keltette Nagy Károly császárságát: a magyarság nyugati támadásainak is véget kellett érniök. A merseburgi (934) s augsburgi (955) vereségek jelentik ezt a fordulatot s mikor a külföldi kalandok keleten is (Drinápoly, 97Ö) csúfos kudarcot vallottak: Géza fejedelem (972-997) megértette az idők intését, békét parancsolt a szomszédokkal és az ország belsejére fordította figyelmét. Új idők köszöntöttek be; a nemzetre új feladatok ártak.a Földet foglaltak már, hazájuk volt: az júj haza földjén meg kellett alkotniok a magyar államot!

[ÁBRA] Magyarország a honfoglalás végén

A magyar keresztény egyház és királyság fölépítése az árpádházi királyok alatt.
(997-1301.)

A magyarok új hazáját az erdélyi hegyeken tul lakó besenyők kivételével minden oldalon keresztény népek vették körül. A keleti szomszédok Konstantinápolyból, a nyugatiak Rómából fogadták el a kereszténységet; de bármelyik egyházhoz tartoztak, egyaránt gyülölték a pogányságot és kiirtására törekedtek. A keleti és nyugati császárok karddal-kereszttel térítettek s hangosan hirdették azt a jogukat, hogy a megtérített népek fölött őket illeti meg a hatalom. Géza fejedelem látta, hogy a kereszténység emez áradata ellen amely a pogány magyarságot fenyegette, emberi erővel hiába küzd. Tudta, hogy a magyar fegyverek dicsősége csak ideig-óráig fordíthatja el, s tarthatja távol a veszedelmet. Világos volt előtte, hogy ha a magyar állandóan meg akarja tartani hazáját s békében akar élni szomszédaival, nincs más választása, mint a kereszt felvétele. Csak azon aggódott, hogy sikerülni fog-e ez a nagy dolog a német és görög császár erőszakos beavatkozása nélkül s ugy, hogy a kereszténység befogadásáért cserébe ne kelljen adnia országa függetlenségét.

Hogy ezt a veszedelmet elhárítsa, önként kellett népével együtt az új ösvényre lépnie; nem volt szabad várnia, mig akár az egyik, akár a másik fél rákényszeríti. Arra hajolt, ahonnan a nagyobb veszedelem fenyegetett s ösztönszerüleg is eltalálta azt az utat, amelyre az ország geográfiai helyzete kényszerítette. A nyugati császársághoz hajolt békekövetséget váltott I. Ottó császárral (973) s megnyitotta országát a nyugati egyház térítő papjai előtt. Ezzel döntött nemzete sorsa felett. Egész családjával együtt fölvette a keresztséget maga is; keresztény hitben nevelt és István névre keresztelt egyetlen fia számára pedig megszerezte hitvesül a német császárok családjából való Henrik bajor hercegnek leányát. Gizellát, akivel a németországi előkelő urak kiséretük egész sokaságával érkeztek a magyar fejedelmi udvarba. Az ő tanácsukkal élt és az ő segítségükkel verte le Géza a pogányság támadásait, mert a legenda szavai szerint «erőszak volt a fegyvere, vérontás volt a munkája». Géza fejedelem rakta le azt az alapot, amelyen hőslelkü és szent életü fia, István, a magyar keresztény egyházat és királyságot fölépítette.

I. (Szent) István (997-1038) negyven évi uralkodásának képét a ránk maradt csekély számu adatokból alig lehet megalkotnunk; be kell érnünk azzal, hogy élete munkásságának messzeható eredményeit méltathassuk. A legendák csak a szent hit apostolára, az egyház diadalmas hősére vetik fényességüket, akiben isteni erő lakozott és aki csodákat művelt. Elfogadjuk, hogy István maga állt a térítés élére; ahhoz sem férhet kétség, hogy minden tettében kora vallási felbuzdulása nyilatkozott, de ugy látszik, hogy a keresztény egyház és királyság sorsát mégis a fegyverek döntötték el, István szeme a kereszten csüggött; de erős karját hatalmas kardja markolatán nyugtatta. Egész uralkodása nagy harcokban telt el, melyeket az új rend belső és külső ellenségeivel kellett megvívnia. Koppány (l. o.) fölkelésének leverésével biztosította a maga és a kereszténység hatalmát a dunántuli vidéken, követséget küldött Rómába egyházi és világi intézkedéseinek megerősítése végett s királlyá koronáztatta magát (1002). Gyula (l. o.) és Ajtony (l. o.) leverésével kiterjesztette az új rendet és elismertette királyi hatalmát az ország keleti vidékein is. Boleszló lengyel királlyal harcolván, megvédte az ország északi határait s midőn II. Konrád német császár birodalma hadaival betört, visszaűzte őt és biztosította koronája függetlenségét. Harcolt pogánnyal és kereszténnyel s kemény küzdelmek közt rakta le a magyar királyság épületének alapjait. Csakis az alapot rakta le nagy bölcsen, utódaira hagyva a tovább építést. Ő alapította az első monostorokat a szt. Benedek rendje számára; ő alapította az első tiz püspökséget s egyházát adományaival hatalmassá, gazdaggá és az egyházi rendet elsővé tette országában. Királyi hatalmát is a nyugati királyságok példájára rendezte; udvarral vette magát körül és a felségjogok gyakorlatát kormányzásban, törvényhozásban és igazságszolgáltatásban magához ragadta. Ennek megfelelően rendezte az ország dolgait. Megalapította a kir. vármegyéket, melyek kincstára számára bő jövedelmet, zászlaja alá harcra mindig kész hadsereget szolgáltattak. A földbirtokot az egyéni tulajdonra alapította s jogot adván, ezt a jogot meg is védte. Az ország lakossága is a nyugati országokéhoz hasonlóan tagozódott. Az egyházi rend mellett a szabad földbirtokosok - a nemesség - osztálya foglalt helyet; utánuk következtek a kir. szabadsággal alapított városok polgárai; azután a vármegyék kir. jobbágyai, katonái, majd a földesúri jobbágyok, udvarnokok és szolgál osztálya. Az ország lakossága a honfoglalás óta tetemesen megszaporodott keleti és nyugati megtelepedőkkel egyaránt s a nagy király amaz ismeretes mondása, hogy «gyenge az egynyelvü ország» csak arra érthető, hogy királysága gyér lakosságát az új rend megerősítése végett főkép nyugati beköltözőkkel igyekezett szaporítani. Hazánk már ő alatta nagyjában mai egész terjedelmét magában foglalta, de lakossága a honfoglaló magyarságot, az itt talált szláv és német lakosságot, a behurcolt és felszabadított hadi foglyokat és nyugati és keleti betelepedéseket összeéve sem tehetett többet egy millió léleknél. Az egynyelvü országot valóban gyengének mondhatta. Új meg új beköltözésekre volt szükség; ezen és a jövevényeknek a magyar állam szervezetébe, a magyar nemzetbeolvasztásán nyugodott királysága jövője. István meghalt anélkül, hogy a fiatal magyar királyság függetlenségét a német császárok ellenében, az új rendet a pogánysággal szemben végleg biztosíthatta volna. Emberöltők munkáját egy maga nem is végezhette el. Halála után (1038) nem mult el négy év s a német császár hadai megindultak már hazánk ellen; nyolcad évre pedig irtózatos fölkelésben tört ki a pogányság, hogy romba döntse az új egyházat és királyságot.

Péter és Aba Sámuel (1038-1046), I. Endre (1047-1060). I. Béla (1060-1063), Salamon (1064-1074) és I. Géza (1074-1077) alatt csak nem két emberöltőnek erejét emésztette föl az a válságos tusakodás, melyben a magyar nemzet majd a külső ellenség ellen védekezett, majd önmagát marcangolta. De a kereszténység és királyság ügye diadalmaskodott. A német császárság főhatósági törekvései III. Henrik támadásainak (1053-1056) visszaverésével meghiusultak, s az invesztitura-harc kitörése után ez a veszedelem végkép elvonult hazánk felől; a Vatha (l. o.) és Jánus (l. o.) vezérelte két pogány fölkelés lezajlása pedig elvette a pogányság erejét s lassanként kioltotta életét. Mire a század végére járt, a nemzet két nagy fia, I. (Szent) László (1077-1095) és Kálmán (1095-1114) ismét biztos révbe vezették a királyságot s nagy elődjüknek, Istvánnak nyomába léptek alkotásaikkal.

László és Kálmán királyok betetőzik István egyházi alkotásait; az utolsó tilalmakkal sujtják a pogányságot; a szabolcsi és tarcali gyülések határozataival kiegészítik István törvénykönyvét s mig az országban rendet teremtenek, a külföld irányában tekintélyt és tiszteletet szereznek királyságuk függetlenségének. Sőt a nemzet elég erősnek érezte már magát arra is, hogy az ország területét új hódításokkal, lakosainak számát új telepedőkkel gyarapítsa. László elfoglalta Horvát-országot (l. o.) a tengerpart mentén húzódó hegyekig. Zágrábban püspökséget alapított s az új területet kir. vármegyékre osztotta. Kálmán egy lépéssel tovább ment s a hatalmas Velencével szembe szállva, kiterjesztette hatalmát Horvát-ország tengerparti részére, a dalmát partvidékre és a szigetekre (1089-1102). Bielográdban fejére tétette Dalmát- és Horvátország koronáját. Hóditott, de nem az önkény vasából, hanem a törvényesség nemes ércéből alkotta meg azt a kapcsot, amely ezt a két országot ama régi időktől fogva hazánkhoz kötötte. Mig a királyság nyugat felé erősödött, terjeszkedett, kelet felől a besenyők fölé kerekedett kunok (l. o.) Salamon ideje óta többször háborgatták az országot. Az alatt is, mig László Horvátországban járt, beütöttek az Al-Duna felől s tüzzel-vassal dúlták az országot. László két hadjáratban is legyőzte őket s a harcosok nagyobb részét fogságba ejtvén, a Tisza mellékére telepítette őket. Mind László, mind Kálmán elég erősnek érzi magát arra is, hogy a szomszéd országok dolgába avatkozzék László részt vesz az invesztitura-harcban s a pápa pártjának segítséget küld a kiátkozott IV. Henrik ellen; Kálmán, mint a kijevi fejdelem szövetségese, hadat vezet a Kárpátokon át a viadimiri fejedelem ellen. A keresztes hadjáratok sem találják készületlenül az országot; a fegyelmezetlen előhadakat Kálmán fegyverrel űzi el a határokról, de Bouillon Gottfried hadseregét békével ereszti és tisztességgel kiséri végig az országon. A belső békét csak két ízben zavarta meg testvérháboru csaknem negyven évig tartó uralkodásuk alatt. László uralkodása elején Salamon zavargott; Kálmán életének utolsó éveit Álmos herceg (l. o.) keserítette meg ismételt támadásaival. Mind a két esetben a királyi tekintély diadalmaskodott. Nagy érdemeikért a nemzet hálája egyaránt magasra emeli mind a két uralkodót, noha egyéniségökben a nemzet ereje más-másképen nyilatkozott meg. László király hőse, példányképe, bálványa volt nemzetének, amely soha osztatlanabb szeretettel nem ragaszkodott királyához, mint Lászlóhoz. Kálmán nem dicsekedhetett nagybátyjának lelki főnségével és daliásságával, sőt heves vérü és szenvedélyes ember volt; de műveltség dolgában legtöbb kortársát meghaladta s fáradhatatlan volt népe javának előmozdításában. Lászlót szentjei közé emelte föl az egyház; Kálmánnak még emlékét is gyülölséggel kisérték az egyház szolgál. Nagyságuk igaz próbaköve, hogy a magyar királyság diadalmasan kiállotta azt a veszedelmet, amelyet haláluk után a keleti császárság főhatósági törekvései támasztottak.

II. István (1114-31), II. Béla (Vak, 1131-1141), II. Géza (1141-1161) és III. István (1161-1173) alatt mintegy félszázadon át tartott a magyar királyság küzdelme a görög császársággal, az Árpádok párbaja a rokon Komnén-dinasztiával (l. o.). Ahogy hazánk a tengerig és a Duna-Száva völgyén tul délre terjeszkedett, a görög császárság hatalmi körén ütött rést s ennek érdekeit veszélyeztette. A hosszu aléltságából rövid időre felocsudott császárság első hatalmas uralkodója, Mánuel (l. Keletrómai birodalom), anyai ágon Szt. László unokája, elhárítani igyekezett ezt a veszedelmet, sőt arra is számított, hogy főhatóságát kiterjesztheti az Árpádok birodalmára. E végből élesztgette az elégedetlenség üszkét a magyarok közt; Álmos herceg II. István alatt, Borics trónkövetelő II. Béla idejében, István és László hercegek II. Géza és III. István királyokkal szemben a görög udvarra támaszkodtak s görög segítséggel támadtak orvul hazájukra. A nyilt háboru II. Géza alatt tört ki. A harc 1151-1156. (száz évvel III. Henrik támadása után) folyt az egész déli határ hosszában; de Mánuel nem birt többet elérni, mint hogy Szerbiát ismét kiszakította a magyar főhatóság alól, a Száván és Dunán innen azonban nem vethette meg lábát. Nem használt Mánuelnek az sem, hogy a hűtlen magyar hercegeket, Lászlót és Istvánt a magyar trónra ültette; meghiusult az a terve is, hogy utóbb békét-barátságot szinlelve, Béla herceget udvarába vitte, fiául fogadta s az ő személyében akarta M.-ot egyesíteni a görög császársággal. A komnénok családja nem halt ki Mánuellel. Fia születvén, Béla herceget hazaküldte ősei trónjára s éppen a görög udvarban nevelkedett magyar herceg volt az, aki a görög támadásoknak és fondorkodásoknak véget vetett s országa függetlenségét a keleti császársággal szemben is biztosította. S a magyar királyság e hosszu harcok alatt is gyarapodott. Ebben a korban csatlakoznak a magyar koronához Ráma v. Bosznia és Szerbország: első szemei ama láncnak, amely a melléktartományok képében övezte utóbb D-i és K-i határainkat. E zavarok szünetei alatt költöztek be a kunok újabb harcias rajai II. István, a flamandok és szászok (l. o.), városalapító sokasága II. Géza idejében. III. Béla (1173-1196) alatt a magyar királyság benn erősebb, kifelé tekintélyesebb mint valaha s a nagy királyoktól megjelölt úton mind jobban megközelíti a nyugati országokat. Az ő uralkodásával nevezetes korszaka záródik le történetünknek. A nyugati és keleti császárság közé ékelt magyar királyság a Szt. Istvántól III. Béláig terjedő másfél század alatt kivívta függetlenségét s mindenkorra biztosította helyét az európai államok között. A hatalmas szomszédok támadásaitól megmenekedvén, ezentul a nemzeti élet háborítatlanul fejlődhetett tovább a maga erején s a nyugati kultura hatása alatt.

III. Béla utódainak az utolsó Árpádoknak korszakában - övék az egész XIII. század - a nemzeti élet legnevezetesebb jelensége: az oligárkiának, mint osztálynak előállása és felülkerekedése. Felfelé a királyi trónnal szemben követelő, dacos, engedetlen; lefelé erőszakos, kapzsi és fékezhetetlen ez az új osztály. A törvény fékét nem ismeri, nem tűri senki hatalmát, s csak önzése szava után indul. Királyaink gyengesége volt ennek az osztálynak nagyra növelője; az országot megosztó pártoskodások az ő éltető eleme, Imre (1196-1204) harcai öccsével, Endre herceggel és II. Endrének (1205-1235) hosszu, könnyelmü, kapkodó uralkodása az oligárkiát annyira elkapatták már, hogy országos szükséggé vált megfékezése. A nemesség állt sorompóba a törvényes rend és a királyi tekintély megvédésére. II. Endrétől megkoronázásakor esküt vesznek - az első eset történetünkben - hogy megvédi mind a kettőt, s mikor ingadozik, erővel kényszerítik rá. Igy születik meg az arany bulla (l. o.), a régi magyar alkotmány leghatalmasabb oszlopa. Az arany pecsétes királyi levél biztosítja a nemesség szabadságait s megszabja, hogy a királynak mit nem szabad és mit kell cselekednie. Gondoskodik a szabadságok biztosításáról is, mikor évenként országos gyülések tartását rendeli el; sőt a kormány fejének, a nádornak kötelességévé teszi - s ha köteles vele, felelős is érte - hogy a törvény megtartásában a királyt is ellenőrizze. Mindezek fölött pedig ott van a kir. levél záradékában az «ellenmondás és ellenállás» joga, amely megengedi, hogy a nemesség hűtlenség vétke nélkül fegyvert foghasson a törvényszegő király ellen. A hány törvényünk Szt. István idejétől az arany bulláig fenmaradt, valamennyi a kir. hatalom teljességéről tesz bizonyságot; az arany bullában látjuk először, hogy a nemesség ugy áll a királlyal szemben, mint az államhatalomnak azzal egyenlő rangu részese. A magyar királyság csak az arany bulla idejétől kezdve, annak alapján lesz igazán alkotmányos állammá. De százados küzdelmekre volt szükség, mig e nevezetes törvény igéi testet öltöttek. II. Endrében sem az erő, sem a hajlandóság nem volt meg végrehajtására; az utolsó Árpádokat megakadályozták benne az ország nagy bajai: az oligárkák megfékezhetetlensége, a tatárjárás és azok a veszedelmek, amelyek megelőzték és kisérték az Árpádház napjának leáldozását.

IV. Béla (1235-1270) megkisérli az arany bulla végrehajtását; igyekszik megtisztítani udvarát és kormányát apja gonosz tanácsosaitól; a volgamelléki magyarok hazaszólításának tervezgetésével és Kuthen (l. o.) kunjainak letelepítésével királyi hatalmának és a nemzet erejének növelésén fáradozik: de minden törekvése hajótörést szenved, ellenségeivé teszi még jóbarátait is, s mikor az ország zavara a legnagyobb, akkor önti el hazánkat a mongol vész áradata. A muhi csata (1241) bebizonyította a királyi hatalom gyengeségét, a nemzeti erő megoszlottságát és az ország állapotának ziláltságát. A külföldi keresztény fejedelmei sem nyujtanak segítő jobbot a hontalanná vált magyar királynak. A nagy csapást nem is fordíthatta el más a nemzetről, mint a gondviselés kegyelme. A mongolok elvonulása után az ország helyreállt ismét; de régi sebei csakhamar kiújultak. A Babenbergiek (l. o.) megürült öröksége Ottokár (l. o.) cseh királlyal, a nyugtalan oligárkák elégedetlensége fiával, Istvánnal, «az ifjabb királlyal» keverték hosszu harcokba Bélát, aki sem a külső, sem a belső háborukban nem birt diadalmaskodni. Tűrnie kellett, hogy Ottokár fenyegetőn terjessze ki hatalmát az ország nyugati határai mentén. Hogy belső vetélytársával, fiával szemben fentarthassa trónját, a hivek szerzésének régi módjához fordult s a sors nem kimélte meg ősz fejét attól a lealáztatástól, hogy ünnepies szent esküvel kellett megfogadnia annak az arany bullának megtartását, mellyel az ő buzgósága ajándékozta meg a nemzetet. De ha aggkorának szerencsétlensége árnyékot vet is uralkodásának utolsó éveire: tiszteletre méltó alakja azért legjelesebb királyaink sorában követel helyet magának.

IV. Béla után Árpád családjából már csak három király következett: V. István (1270-1272), IV. (Kun) László (1272-1290) és III. Endre (1290-1301). E harminc évet az urak erőszakossága és az elnyomott nép nyomorusága tölti be. Sok bajt okoznak a mongol vész után ismét befogadott kunok is, akik tudva, hogy királyainknak e korban ugyszólván egyedüli támaszai, megvetik a kereszténységet, a törvényes rendet és büntetlenül folytatják nomád életüket. A legnagyobb baj az volt, hogy királyaink könnyelmüsége elvesztegette azt az alapot, amelyen hatalmuk igazában nyugodott: a királyi jószágokat és a királyi vármegyék földjeit. Ezzel megfogyott kincstáruk jövedelme s az egykori várjobbágyokból állított királyi hadsereg elzüllött. Nem volt, amivel királyaink szavuknak súlyt adhattak volna; az országos kormányzat megbénult. Igy történt, hogy e kor vége felé egyes oligárkák vakmerősége odáig vetemedik, hogy darabokra készülnek tördelni Szt. István koronáját. Csák Máté (l. o.) az északnyugati felföldön, az Omodék (l. o.) észak-keleten, László vajda (l. o.) Erdélyben a Németujváriak (l. o.) a Dunán tul, a Brebiriek (l. o.) a dalmát tengerparton mint megannyi kis király zsarnokoskodtak. III. Endre megkisérli ellenükben a köznemesség felhasználását; de az ellenükben hozott országgyülési határozatokat nem volt aki végrehajtsa, s épp a nagyravágyó, önző főurak voltak azok, akik még az utolsó Árpád életében az ország nyakára hozták az idegen trónkövetelőket. A sülyedés e sötét korszakából csak egy tény emelkedik ki magasan azt hirdetve, hogy nem az erő hiányzott a nemzetben, csupán az erők egyensúlya. IV. László idejében történt, hogy Hamsburgi Rudolf (l. o.) a hires dürnkruti csatában (1278) magyar fegyverek segítségével győzte le Ottokár cseh királyt. A magyar szövetség így hiusította meg a fenyegető nyugati szláv birodalom megalakulását; megmentette a német birodalom épségét, megerősítette Rudolf trónját és segítette letenni az első követ a Habsburg-ház világra szóló hatalmának megalapításához.

Az Árpádok uralkodásának négy százada alatt a magyar nemzet hazát szerzett magának, befogadta a nyugati kereszténységet és a nyugati államok példájára királyságot alapított. Az új egyházi és állami rendet épp ugy megvédte a pogányság meg-megújuló támadásaitól, mint az idegen hatalmasságok ellenséges törekvéseitől. A nyugati és keleti császárság közé ékelve, a magyar királyság függetlensége e kettős nyomás alatt meg-megrendült ugyan néha; de azért épségét büszkén megőrizte s mindenkorra biztosította. Az ország ezalatt növekedett terjedelemben, a nemzet gyarapodott számban, erőben és műveltségben. Az anyaországot idővel a melléktartományok egész sora fogta körül: Horváthország, Dalmácia, Ráma, Kulmia, Szerbia, Galicia, Bolgárország egy része és Kunország a területükből kihasított bánságokkal együtt. Szivesen szaporították királyaink az ország gyér lakosságát idegen betelepedőkkel. A magyarság e jövevények nagyobb részét magába olvasztja s meg-megfogyatkozó erejét igy frissíti fel és gyarapítja új erőkkel; de azokat is, akiket magába nem olvaszt, oltalmába fogadja s közös törvények alatt egy nemzetté egyesül velük. Német, francia és olasz jövevények magukkal hozták a nyugati műveltséget s hol az egyházak és kolostorok falai közt, hol az udvar körében, hol a királyi városok kiváltságainak védelme alatt új tűzhelyeket építenek a tudomány, irodalom és művészet számra. Az ő hatásuk alatt művelődik maga a magyarság is, s a meddig hatalma ér, terjesztőjével lesz a nyugati műveltségnek az északi és déli szláv népek, meg az oláhok és kunok közt. Állami életünk terén is nevezetes átalakulásokkal találkozunk. A királyi hatalom a XII. sz. végétől kezdve sokat veszít régi teljességéből és kiméletlen korlátok közé szorul: de a korlátokat a nemesség állítja fel s a királyi hatalom hanyatlásáért kárpótlást nyujt a nemesség emelkedése. A régi magánjogi királyság nagy zivatarok közt lassanként közjogivá alakul át s akkor kezd hazánk azzá az alkotmányos királysággá válni, amelyben a nemzetet képviselő nemesség a szent koronát épp olyan joggal tarthatta a maga hatalma, mint a királyi fenség szinbolumának. Állami, nemzeti életünk fejlődésének iránya ki volt jelölve, de az utolsó Árpádoknak kimerültségökben nem volt erejük új alkotásokra, zaklatottságukban idejük erőgyüjtésre. Az Árpádok birodalmával együtt az alkotmány tovább fejlesztésének feladata is az Anjouknak jutott örökségül.

A középkori magyar királyság teljes kifejlődése a vegyes házakból származott királyok alatt (1301-1526.)

Az Árpádház fiágának kihalásával a leányági örökösök nyujtották ki kezüket a magyar korona után. A cseh Vencel, a bajor Ottó és a nápolyi Róbert Károly között nyolc évig tartott az áldatlan küzdelem, melyet a hatalomra kapott oligárkia élesztett s igyekezett kizsákmányolni. Az Árpádok öröksége a nápolyi Anjoukra szállt, s noha az ő támogatásukkal a pápai szék a maga főhatósági törekvéseinek is érvényt akart szerezni Róbert Károly (1308-1342) trónraemelése ugy történt, hogy a nemzet szabad királyválasztó jogán csorba nem esett. Róbert Károly csak a hatalmas oligárkák megnyerése és leverése után, meg a követelődző főpapság megfékezésével lett az ország igazi királyává. Temesvári szállásáról, ahova a körülmények szorították, Budára, Visegrádra tevén át királyi székhelyét, 1320 óta fáradhatatlan tevékenységet fejtett ki az ország zilált viszonyainak rendezésében, királysága és családja hatalmának növelésében. Első gondja volt a kincstár rendezése; e végből 1323. behozta a telekadót, föllendítette a bányászatot és új pénzt veretett. Első aranypénzeink, florentinusaink az ő idejéből valók. Azután új hadseregről gondoskodott s megvetette alapját a banderiális hadszervezetnek (l. Bandérium), melyet utódai, Nagy Lajos és Zsigmond tovább fejlesztettek. A királyi udvart új fénnyel övezte s legnagyobb sikere volt, hogy a dacos oligárkiát trónjához, családjához kötötte. Dinasztikus politikát űzött s hatalmát az országon kivül családi összeköttetések és szerződések által törekedett megerősíteni és terjeszteni. Idősebb fiának és örökösének biztosította a lengyel trón öröklését és a Luxenburgi-ház szövetségét; kisebbik fiának a nápolyi királyság birtokát. Háborúiban nem volt oly szerencsés, mint diplomáciai tevékenységében. A melléktartományok teljesen veszendőbe jutottak; de fiára olyan hatalmat hagyott örökbe, amellyel ezt a csorbát is kiköszörülhette. Ő maga uralkodása végéig megmaradt olasznak, de okos előrelátással mindent megtett, hogy családja összeforrjon a nemzettel.

Fia, Lajos (1342-1382), akit Nagynak nevez a történet, a magyar királyságot hatalma tetőpontjára emelte. Negyven évi uralkodásának hatása kiterjedt az állami és nemzeti élet minden ágára, s Szt. Istvánt kivéve, nem volt királyunk, akinek intézkedései mélyebb és tartósabb nyomokat hagytak volna maguk után, mint az övéi. A középkori magyar királyság ő alatta és általa éri el teljes kifejlődését. Alkotmányunk egyben-másban módosul még ő utána is, de alapjában véve meg nem változik egészen századunkig. A szent korona eszméje és közjogi nagy jelentősége az ő korától számítható. A rendek ennek az eszmének hatása alatt, az ő idejében szervezkednek véglegesen s foglalják el őket megillető helyüket az államban. A főnemesség az országtanácsban, a köznemesség a vármegyében, a városi polgárság a céhekben gondosodik akaratának érvényesítéséről, érdekeinek oltalmáról. Mindezek fölött áll a királyi méltóság, a nemzeti és állami egységnek, a szent korona eszméjének megtestesülése. Igy áll elő feudális elemekből, de a feudális felfogással merő ellentétben a napjainkig leérő középkori magyar alkotmány. A nemesség részét az államhatalomban törvény szerint az arany bulla jelölte meg először. Hogy ezt a részt meg is tarthassa s akarata ellenére ne veszthesse el, az ősiségnek és a kilenced-adónak, Nagy Lajos alkotásainak köszönhette. Soha erősebb nem volt a magyar nemzet, mint Nagy Lajos alatt, aki ezt az erőt fel is használta. Negyven évi uralkodása alatt alig volt pihenésük a magyar fegyvereknek. A velencei és nápolyi háboruk, a litvánok elleni harcok, a déli melléktartományok engedelmességre szoritása a magyar nemzetben feltámasztották az ősi harci erényeket s ezeket a leventeség fényével övezték. Nagy Lajosnak nem volt háboruja, amelyben diadalmas ne lett volna; nem rajta mult, hogy diadalainak eredményét tartósan nem biztosíthatta. Az ő koronája három tengerpartig vetette fényének sugarát s a melléktartományok koszorujából egy levél sem hiányzott. Hogy koronájának fénye halála után hamar elhomályosult, s hogy e koszorut idejekorán széttépték a zivatarok: e tények is inkább nagyságát, mint hibáit bizonyítják. Mert a jövő gondjai is foglalkoztatták, s mintha belátott volna az idő titkaiba, bölcs előrelátással mindent elkövetett, hogy a déli melléktartományok ó-hitü lakosságát a nyugati egyházba térítse. A pápai szék az egyház zászlótartójának nevezte őt; de nem annyira a vallásos hevület, mint a jövőről való bölcs gondoskodás vezette, mikor a balkáni népeket is a nyugati egyház bástyái közé iparkodott terelni, hogy a keletről fenyegető veszedelemmel szemben az erők új forrását, a védelem új eszközeit szerezze meg a maga nemzete és amazok számára. Sejtelmeit az események igazolták. Királyaink közül az első harcokat ő vivta a törökkel: ezek az első villámcikázások, melyek a nemzetet fenyegető zivatar közeledtét jelentették. Minden igyekezetével azon volt, hogy nemzetét minél szorosabban csatolja a nyugati műveltséghez és multja hagyományaihoz. Országa fegyveres hatalmát eme szellemi és erkölcsi erők szövetségével akarta fokozni és biztosítani. Az ébredező olasz műveltség alatta is folytatta hódításait udvarában, a főranguak közt és az általa alapított s leghosszabb életü középkoru főiskolánkban, a pécsi egyetemen. Az új szellem jó megfért a multak kegyeletes tiszteletével. Megiratta a magyar nemzet történetét s Márk krónikája minden addiginál teljesebb és elevenebb foglalatja a multak emlékének. Nagy ősének, Szt. Lászlónak tiszteletét új életre támasztotta s az első ércszobrot, amelyről tudomásunk van, hazánkban ő állíttatta fel a maga és népe eszményképének dicsőitésére a nagyváradi székesegyház előtt. Nagyságát maga a nép is érezte, midőn fényes alakját mondáinak koszorujává övezte.

[ÁBRA] Nagy Lajos birodalma 1382-ben

Amilyen nagy volt az ország dicsősége Nagy Lajos alatt, olyan hirtelen és mélységesen történt annak aláhanyatlása. Leánya és örököse, Mária (1382-1395) csak névszerint uralkodott; inkább áldozata, mint irányzója volt az eseményeknek. Gyengesége ismét féktelenné tette az oligárkiát s az ország belső zavarai és a török veszedelem közeledése egyaránt fenyegették az ország biztonságát. A nápolyi Anjouk törekvése a magyar trón után adta meg a jelt a rend megbontására. II. (Kis) Károly (1385-1386) eljutott odáig, hogy csellel, erőszakkal fejére tétesse Szt. István koronáját, de pünkösdi királyságának szörnyü halála hirtelen véget vetett. Fia, nápolyi László már csak a korona árnyéka után kapkodott. Az örvény, amely Nagy Lajos halála után megnyilt, áldozatul követette özvegyét, Erzsébet királynét (l. o.) is. Leányát, Máriát a koronás királynét csak a gondviselés kegyelme szabadította meg attól, hogy hasonló sorsra ne jusson. Zsigmond (1387-1437) az ő uralkodásának első évében megkisérlette fegyverrel, erőszakkal a pártütő oligárkák megfékezését, elnyomását. Majdnem rajta vesztett, mikor az urak elfogták és Siklós várába zárták. Okult a példán s azontul igyekezett kedvükben járni. A cseh és német királyi korona a római császársággal együtt rá szállván, nem is tehetett egyebet, s mig ő az ország határain tul idejét és fáradságát nagy, európai kérdések megoldására fordította, itthon a hatalmas urak prédájára került az ország. Zsigmond nem volt hijával az uralkodói tehetségeknek; látta az ország baját, ismerte az orvosszert, de ereje nem volt többhöz, mint hogy fél munkát végezzen. A magyar alkotmányba nevezetes intézményeket illesztett: a királyi tetszvény jogát (Placetum regium), a városok országrendiségét, a telek-katonaságot, a vármegyék autonomiájának kibővítését, de az új törvények mind csak azt bizonyitják, hogy mennyire szükségét érezte a főurak ellen való védekezésnek. Foganat nélkül maradván, inkább gyengeségnek, mint erejének bizonyságai. Az ország belső ziláltsága és elernyedése együtt járt tekintélyének és biztosságának megrendülésével. Lengyelország Nagy Lajos halála után nem sokára elszakadt s magával szakította Galiciát is; Dalmátországot magához ragadta Velence; a szepesi városokat maga Zsigmond zálogosította el a lengyel királynak; a dunai melléktartományokban pedig kezdte magát megfészkelni a török. Nagy csorbák estek Szt. István koronáján. A rigómezei ütközet óta (1389) ugyan Zsigmondnak számos harca volt a törökkel, de semmi jel sem mutatja, hogy akár ő, akár a magyar nemzet felfogta volna a török terjeszkedés veszedelmének nagyságát. Az aldunai hadjáratot kivéve, mely a nikápolyi kudarccal (1396) ért véget, nagyobb haderőt egyszer nem állított a törökkel szembe s fegyverét csak akkor vonta ki, ha rákényszerítették. Az országot az oligárkia féktelenségétől és a török hódítástól egyaránt fenyegetve hagyta utódaira. A Hunyadiaknak jutott örökségül az a feladat, hogy az egyiket megfékezzék, a másikat elhárítsák.

Zsigmond veje és utóda Habsburgi Albrecht alatt (1437-39) a főurak teljesen a maguk gyámsága alá vették a királyságot, s mig az 1439-iki országgyülésen erősséget épitettek a maguk hatalmának biztosítására, az ország határainak védelmét elmulasztották. A török Szendrőnél áttört a Dunán, a magyar sereg csúfosan szétfutott s a menekülő király útközben elhalt. Az erre következő trónöröklési zavarok alatt (Erzsébet özvegy királyné és árván született fia, László meg I. Ulászló pártja között) az oligárkák ismét megragadják az alkalmat hatalmuk öregbitésére; de I. Ulászló (1442-44) trónfoglalásának évétől kezdve a török támadások veszedelme hosszu időre háttérbe szorít minden más érdeket, s életre-halálra megindul a magyar nemzet százados küzdelme a törökkel. E küzdelem első nagy hőse Hunyadi János (l. o.) I. Ulászló idejében már a leghatalmasabb zászlós urak közt foglal helyet, de atyja csak szegény köznemes volt, ősei pedig nem rég bevándorolt albán kenézek. A maga erején küzdötte fel magát a magasba s el nem felejtette, hogy erejének gyökérszálai a köznemesség széles rétegében ágaztak szét. Erre az osztályra támaszkodott és ennek szövetségével vivta nagy harcait az oligárkák és a török ellen egyaránt. Hunyadi személyében ennek az osztálynak nagy nemzeti jelentősége ölt látható alakot. Az Anjouk és Zsigmond idejében szervezkedett s megerősödött nemesi vmegye az oligárkiával szemben akkor kezdi meg honmentő és államfentartó szerepét a karddal pihenés nélkül a törvénykönyvvel rendületlenül, Hunyadi hadvezéri hirnevét az erdélyi diadalok (Nagyszeben, Vaskapu, 1442) és a hosszu hadjárat (1443) alapították meg. Ettől fogva a magyar nemzet benne látta megvédőjét, a nyugati kereszténység a szent hit fölkent bajnokát. Magyarország védelme egyet jelentett a nyugati kereszténység védelmével. Az sem mutatkozott lehetetlennek, hogy a törököt közös erővel visszaszoríthatják Ázsiába. Igy indult meg baljóslatu előzmények után az 1444-iki hadjárat, mely az európai hatalmak részvétlensége, sőt árulása miatt a várnai katasztrófával (1444) ért véget. Oda veszett a magyar hadsereg, s harcban találta halálát a fiatal király; de Hunyadi megmenekült s megmaradt az a nagy tanuság, hogy végzetes harcát a törökkel a magyarnak magára hagyva kell megvivnia. Ulászló halálának hire arra serkenti a kapzsi főurakat, hogy kisértsék meg a fejetlenné vált ország földarabolását. Hunyadi a köznemességgel útjokba áll s mint országkormányzó (1446-52) belső ellenségeitől védi meg a szent koronát. egyik kezével az országrontó főurakat (Cillei, Garai, Újlaki, Brankovics), másik kezével a törököt tartja féken. A régiómezei ütközetet (1448) elvesztette ugyan, de a törököt távol tartotta a határoktól. Midőn 1453-ban a Frigyes osztrák herceg fogságából kiszabadított V. László (1453-57) elfoglalta apai örökségül a királyi trónt, Hunyadi kénytelen volt a kormányhatalmat ellenfelei kezébe átereszteni; de szemét le nem vette róluk, s bízott benne, hogy a mig az ország kardja az ő kezében van, gonosz törekvéseiknek foganatjuk nem lesz. A török épp ebben az időben foglalta el Konstantinápolyt s harmad évre egyenes úton M. meghódítására indult. Hunyadi állt őrt a határon s utolsó, legnagyobb diadalát, a nádorfehérvárit (1456), a király nélkül, az országzáslós urak nélkül, a köznemesség és a kereszt jelvénye alatt Kapisztrántól (l. o.) összegyüjtött jobbágynép segítségével vívta ki. Nagy volt ő tehetségeinél, még nagyobb jelleménél, legnagyobb ama hatásnál fogva, melyet tetteivel, egész életével nemzeti és állami életünk fejlődésére gyakorolt. Hirét a kereszténységnek tett szolgálatai vitték legmesszebbre. Hogy mivel hatott nemzetére legerősebben és legmélyebben, megmutatták a következmények, midőn a köznemesség, az oligárkák diadalmas vetélytársa, fiát, Mátyást emelte a trónra. Hunyadi János halála után, az ő emlékét sem tisztelve, az oligárkák a Hunyadifiak ellen fordultak. A megindult pártoskodásban először is Cillei Ulrik (l. o.) esett áldozatul, akit Hunyadi László (l. o.) emberei apritottak föl Nándorfehérvárt; ezért az oligárkák Hunyadi László fejét követelték engesztelő áldozatul; végre a köznemesség ugy vesz elégtételt magának és a nagy Hunyadi emlékének, hogy életben maradt kisebbik fiát, Mátyást a királyi trónra emelte. Mátyás megválasztása a köznemesség diadalát jelentette az oligárkák fölött.

I. (Hunyadi) Mátyás király (1458-1490), a köznemesség vállain emelkedvén föl a trón magasságáig, a nemzeti királyságot képviselte oly értelemben és oly fokig, ahogyan ezt az ő kora megengedte. Nem kedvez egy osztálynak sem a másik rovására, hatalmát a «szent korona» tagjainak egyensúlyára alapítja. Az ellene támadó főurakat leveri, büntetésének kiméletlen súlyától nem kiméli meg a hozzá legközelebb állókat sem (Szilágyi Mihály, Vitéz János érsek, l. o.); de a megtérőket kegyelmébe fogadja. A köznemesség soraiból sokakat emel föl (Kinizsi, a Szapolyaiak, l.o.) az ország zászlósai közé s védelmükről mindenkép gondoskodik; de hogy vétségeikre szemet nem hunyt s azokat megtorolatlanul nem hagyta, példa rá a lázadó erdélyi nemesség esete, amelyet vérdíjának leszállításával alázott meg. Sőt a jobbágyságra is kiterjeszti gondjait, nem tagadja meg tőle védelmét s megbecsüli szolgálatait. Ami erőt talál, azt mind egyesíti s magában igyekszik egyesíteni. Az államhatalmat ő egymaga képviseli s magasan szárnyaló lelke tűzi ki a célokat, amelyek felé a nemzet tevékenységét irányozza. Az újkor szelleme hevíti; ennek a kornak, a renaissancenak igazi fejedelme. Tiszteli a multat, de megkötni nem engedi magát az öröklött intézmények által. Mindig kész az újításra s az államéletben nagyobb súlyt vet az uralkodó erős akaratára, mint a sokaság szabadságára. Nem idegen a tirannizmustól sem, ha ez a nemzet javát szolgálja és igazságos. Nem voltak elődei a magyar trónon, nem akadtak utódai sem. Uralkodásának első évei (1458-64) abban teltek el, hogy ellenfelei legyőzésével trónját megerősítette. Frigyestől visszaszerzi a koronát s békét köt vele; Giskrát (l. o.) lefegyverzi, az ország főurai közé emeli a martalócait szolgálatába fogadja; a lázadó oligárkák kelletlenül is hűségére térnek s a koronát csak azután teszi fejére a nagy Hunyadi fia, mikor fiatal homlokát török diadalok babérjával koszoruzhatta. És ezek az első küzdelmek és viharok hirtelen megnövelték erejét, messze hordták merész tekintetét. Megragadja a legelső alkalmat, hogy valami nagy dolgot művelhessen. Elfogadja a császártól és pápától felajánlott mandátumot Podjebrad (l. o.) megfenyitésére. A világ első hatalmasságainak tesz szolgálatot, de a maga nagyravágyását és nemzete érdekeit is szolgálja s nem állhat meg félúton, mikor amazok kivánnák. Podjebrad hamar kidőlt a sorból; nem is ő érte és ellene folyt a cseh háboru tiz évig (1468-1478). Az olmützi békében Mátyás megtartotta Morvaországot és Sziléziát a cseh királyi címmel együtt. Nem érte el, amire törekedett s amit elért, azt sem biztosíthatta állandóan; de megismerte az akadályt s bátran szembe szállt vele. A cseh háboruval összefonódnak a Frigyes császár ellen indított háboruk (1477-87). És Mátyás lealázta hatalmas ellenfelét, hercegségéből kiűzte őt s fővárosát, Bécset elfoglalván, azt a maga királyi székhelyévé tette. Az osztrák herceget sujtotta de a csapást megérezte a római császár is. Mátyás mind messzebbre terjesztette ki diplomáciai összeköttetéseinek hálóját s inkább ezeknek, mint fegyvereinek segítségével remélte a római császárság megszerzését. Nemcsak egyéni nagyravágyását tünteti föl a terv a legmagasabb fokon; egy nagy eszme szolgáltatott annak tartalmat. Az egész nyugati kereszténységet egyesíteni ugy, hogy annak M. legyen vértje és kardja a török ellen: ez volt Mátyás merészen szárnyaló lelkének áhítása. Ezért igaztalan és alap nélkül való azoknak szemrehányása, akik Hunyadi fiát azzal vádolják, hogy a törökkel való küzdelmet elhanyagolta s a nemzettől idegen érdekekért nyugaton fecsérelte el királysága erejét. De meg nem is vette könnyedén az ország védelmét a török ellen. Uralkodása első éveitől uralkodása utolsó tizedéig a török harcok egész sora vonul végig történetünkön: Jaica, Szendrő, Szabács, Kenyérmező a magyar fegyverek diadalát részben Mátyás személyes hősiségét és hadvezéri tehetségeit hirdetik. A török kiűzését várta a remegő nyugat; de Konstantinápoly elfoglalása után mind hiubbá vált e reménykedés. Elég az, hogy Mátyás dicsőségesen megvédte koronája területét s a magyar nemzet belső fejlődését a török támadások meg nem zavarták. Hazánk, amely Nagy Lajos halála óta félszázadnál tovább szenvedett az oligárkák féktelensége miatt. Mátyás alatt nyugodtan élvezhette az erős királyi hatalom és a törvényeken nyugvó rend áldásait. Mátyás új intézkedésekkel gazdagította a nemzeti és állami életet. Új adórendszerrel biztosította kincstára érdekeit; új bíróságok felállításával rendezte az igazságszolgáltatást; új hadsereget szervezett, amely állandóan fegyverben állt a mindenkor készen volt parancsai teljesítésére ott is, ahol a bandériumok szolgálatára nem lehetett számítania (l. Fekete-sereg); az ország kormányzásában mélyen belevág a nádorságról alkotott törvénye (1485); századokkal utóbb a magyar szabadság sziklája. Az a gazdag szellem, amely annyi irányban ily nagy dolgokat művelt és alkotott magához méltó otthont teremtett magának a királyi udvarban. Mátyás szerette a fényt és pompát s ezeket nem birta elválasztani a hatalomtól. Korának embere volt. Az új olasz műveltség, a renaissance szelleme töltötte el, hatotta át egész egyéniségét. Azzal vette magát körül, ami szépet, nagyot ez a szellem a tudomány és művészet terén alkotott. Ebben az ízlésben építette újra királyi palotáját, melynek termei, udvarai és kertjei bővelkedtek az új művészet alkotásaival. Kora műveltségének a hazai földbe való átplántálásáról is gondoskodott. Különösen Beatrixszal (l. o.) kötött házassága óta mindenképen rajta volt, hogy kitűnő olasz humanistákat édesgessen udvarába. Az ő gondozásuk alatt alapította meg hires könyvtárát, a Korvinát (l. o.); Budán, Pozsonyban tudós főiskolákat alapított; megiratta ékes latin nyelven a magyar nemzet történetét (l. Bonfini); az új műveltségben neveltette örököséül fogadott természetes fiát, János herceget (I. Korvin János), s ha gondjai pihenni engedték, tudósai közé vegyült és az ő társaságukban tudós számba ment maga is. Mátyás uralkodása a nemzeti királyság fénykora. De uralkodása váratlan hirtelenséggel abbaszakadt s az ő korának fényességére annál nagyobb sötétség borult. Nagyot alkotott, de még nagyobb alkotások reményét vitte magával sirjába. Örökségül csak egy maradt utána; a főurak és a köznemesség egymás iránt való ádáz gyülölsége, amely hosszu elfojtása után uj életre lobbant és a mohácsi katasztrófához juttatta a nemzetet a Jagellók alatt.

[ÁBRA] Magyarország Mátyás király halálakor

Mátyás halála után a Jagellók 8l. o.), Nagy Lajosnak leányági ivadékai kerülnek a magyar királyi trónra. II. Ulászló (1490-1516) és fia II. Lajos (1516-26) képviselik ezt a korszakot, melynél sötétebb alig foglal helyet történetünkben. A gyenge, tehetetlen királyok mellett az oligárkia bitorolja a hatalmat s irtózatos nyomással nehezedik az alatta állókra. A köznemesség az országgyüléseken száll vele szembe; a parasztság tüzzel-vassal fordul ellene a Dózsa Györgytől (l. o.) vezetett lázadásban. Ha van, ami világosságot vethet e sötét korra, ama tény az, hogy a nemesség ekkor tanulja meg, miképen helyezze szembe a törvényt az erőszakkal, a nemzet javát a jogtalan hatalommal. Országgyüléseink ekkor válnak a nemzeti szabadság küzdőterévé. Zavaros még a forrás, melyből e küzdelem kiindul, eszközeit is a romlott kor szolgáltatja: de mind felismerhetőbbé válik, hogy a nemesség, mikor a maga javáért küzd, a nemzet igazait is védelmezi. Mig e belső harcok zaklatják az országot, ennek védelmével nem törődik senki sem. Elesnek a végvárak, Nádorfehérvár török kézre kerül (1521) s hatodévre beköszönt a mohácsi vész (1526 aug. 29.), amely alapjaiban megrázza a régi magyar királyságot s nemzeti és állami életünk fejlődését új, bizonytalan és veszedelmes utakra kényszeríti.

Az ország háromfelé szakadása és a nemzet küzdelme hazájáért és szabadságáért. (1526-1711.)

A mohácsi vészt mint nemzeti katasztrófát gyászolták az utódok; a kortársak csupán epizódot láttak benne, amely rövid időre megakasztotta a két országos párt versengését. Négy hétre azután, hogy a török kitakarodott, ott folytatják a hatalomért vívott elkeseredett küzdelmeket, ahol a vész beköszöntése előtt abba hagyták. Egy év fordultával már két királya volt az országnak; az egyik párt Szapolyai Jánost (1526-40), a másik párt Habsburgi I. Ferdinándot (1527-64) emelte a trónra. Versengésök megbontotta a nemzetet s idegen beavatkozást hozott az országra. A versenyfelek egyenlők a nagyravágyásban és tehetetlenségben. Maguk erején s pártjuk emberségéből nem tarthatják fenn magukat. I. Ferdinánd az ő hatalmas bátyjának, V. Károly császárnak (l. o.) támogatására szorul; János király a habsburgellenes európai szövetségnél keres segítséget s francia közbenjárásra szövetséget köt a szultánnak (1528). Irtózatos szenvedések várnak a nemzetre. Egyfelől német, spanyol és vallon zsoldosok, másfelől török csapatok dúlják az országot s tetézik a csapást a pártos urak féktelenkedései, akik pártjukat s pártjuk változtatását büntetlenül használhatják fel önző érdekeik kielégítésére. Hazánk a töröknek országútjává lesz Bécs alá (1529-32); nálunk nem foglal még, de borzasztó pusztítással készíti elő a hódoltságot. A török szövetség lealáztatással is jár. János király kénytelen elfogadni Grittit (l. o.) helyetteséül és az ország kormányzójául, s ha a nagyravágyó olaszt meg nem gyilkolják (1534), az a veszedelem fenyegeti Jánost, hogy a maga királysága árnyékba vész. De János legalább az országban, a nemzet közt élt; Ferdinánd idegen volt mind a kettőtől s az ő szemében M. alig volt egyéb a nagy Habsburg-monárkia egyik tartományánál. Az ország bajai, a kereszténység közös érdekei a törökkel szemben és a versengő királyok egyenlő tehetetlensége megteremtik hosszu alkudozások után a nagyváradi békekötést (1538) a status quo alapján, de oly feltétellel, hogy János halála után az egész ország Ferdinándra szálljon. E békekötésnek sem lett foganatja, mert János király, miután fia született, hirtelen bekövetkezett halálakor, maga kérte hiveit, hogy koronája örökségét fia, János Zsigmond (l. o.) számára igyekezzenek megtartani. Az e miatt megújult zavarokat a török arra használta fel, hogy a régóta tervszerüen előkészített döntő lépést megtegye. János Zsigmond megvédésének ürügye alatt Budát megszállotta (1541), János Zsigmondot anyjával, Izabellával (l. o.) és tanácsosaival együtt Erdélybe küldte s hatalmát az ország szivébe ékelvén, megkezdte a török hódoltság szomoru korszakát. S mert Frater György (Utyeszenics, Martinuzzi, l. o.) az erdélyi vajdaságban egy új államalakulás útjait készítette elő; hazánk a CVI. sz. derekán három darabba vált s három fővárosa: Pozsony, Buda, Gyulafehérvár három ellenséges hatalomnak volt székhelye, Buda visszafoglalására a német birodalom is megmozdult, de az 1542-iki hadjárat csúfos kudarccal ért véget. A hódoltság terjeszkedésével szembe száll a nemzet is. Dobó István (l. o.) fényes diadala, Szondi György (l. o.) és Losonczi István (l. o.) hősi halála (1552) lelkesedésre ragadja ugyan a nemzetet, erősíti a nemzeti érzést, megmenti a jövőbe vetett hitet; de az ország állapotán nem változtathat. Frater György halála után Erdély sorsának is el kellett dőlnie; 1556. megalakult az önálló erdélyi fejedelemség s Ferdinándnak nem maradt más menedéke, mint hogy az ország nyugalmát pénzen vásárolt török békével biztosítsa 81562). Amaz emberöltő alatt, melyre I. Ferdinánd uralkodása kiterjed, új tényezők foglalnak helyet nemzeti életünk fejlődésében: a török hódoltság; az ennek nyomása alatt keletkezett és segítségével fentartott erdélyi fejedelemség; a Habsburgok világuralmi politikája, amely elsorvasztással fenyegeti a magyar korona függetlenségét és a protestantizmus, amely a válságos időkben megosztja ugyan Szt. István egyházának ősi egységét s ezzel tetézi az ország baját, de másfelől cserében új szellemi és erkölcsi erők forrását nyitja meg a függetlenségeért, szabadságáért és fenmaradásáért küzdő nemzet előtt.

I. Ferdinánd utóda, Miksa király alatt (1564-1576) indította hazánk ellen utolsó hadjáratát II. Szulejmán (1566), aki csaknem félszázaddal azelőtt Nándorfehérvár kapujának betörésével (1521) jelentette be a török hódoltságot. Itt lelvén halálát a Zrinyi Miklóstól (l. o.) védett Szigetvár alatt, egyelőre békésebb idők állanak be. A török hatalom tovább terjeszkedik ugyan e közben is, s az apró harcok és nyomukban járó dúlások nem szünetelnek, de a nemzetnek marad rá ideje és lélekzetvétele, hogy egyéb dolgaival is foglalkozzék. Az erdélyi fejedelemség ügyei nyomulnak előtérbe. Már Miksának hosszas harcai voltak János Zsigmonddal; ezeknek véget vetett az 1570. évi egyezség, amely szerint János Zsigmond lemondott a királyi címről, Miksától elismertetett Erdélyi fejedelmének s a törököt közös ellenségnek tekintették. Miksa utóda, Rudolf (1576-1608) még nagyobb gondot fordított Erdélyre, ahol Szapolyai családjának kihalása után a hatalmas Báthory-család helyezkedett a fejedelmi szék birtokába. Rudolf mindenképen azon volt, hogy Erdélyt ismét egyesítse az anyaországgal, vagy legalább rábirja a török elleni szövetségre. Báthory István (l. o.) nem idegenkedett sem a lengyel trónra jutása előtt, sem azután ettől a gondolattól Báthory Zsigmond meg is kötötte a szövetséget (1595), melyet a harctéren pecsételt meg, de utóbb majd lemondván fejedelemségéről, majd meg visszakivánkozván abba, ingatagságával tág ajtót-kaput nyitott Erdély nyomoruságának, mely előbb Mihály, havasalföldi vajda (l. o.), majd Básta (l. o.) katonai zsarnoksága alá került. Ezalatt a királyi M.-on a politikai és vallási sérelmek kötötték le a figyelmet s keltettek aggodalmat. Rudolf csak uralkodásának első évei alatt fordult meg egyszer-kétszer az országban. Akikkel az országgyüléseken, a kormányban és a hadseregben képviseltette magát, idegenek voltak s ugy bántak a magyarral, mint meghódított néppel. A nemzet szégyenkezéssel és bosszusággal látta, hogy a független magyar királyságot tulajdon királya olybá veszi, mint osztrák örökös tartományainak bármelyikét. Nem volt a magyarnak sem királyi udvara, sem kormánya, sem hadserege. A nádori széket évek sora óta betöltetlenül hagyták s a főméltóságokat idegenek vagy az udvar kegyeltjei foglalták el. A várakban, városokban idegen zsoldosok garázdálkodtak, akik épp oly megbízhatatlanok voltak az ország védelmében, amily mértéktelen volt erőszakosságuk és kapzsiságuk a béke ideje alatt. S a bécsi kormány nemcsak mellőzte a magyar urakat, hanem a legigaztalanabb módon vesztükre tört s üldözte őket. A török dúlások nem ejtettek oly mély sebeket az országon, amennyire a bécsi önkényuralom felháborította a nemzet önérzetét. A politikai sérelmekkel együtt jártak a vallási sérelmek. A XVI. sz. végén már a protestáns felekezetek hivei voltak többségben mind az országban, mind az országgyüléseken, s mig Ferdinánd és Miksa kimélettel voltak vallásuk szabad gyakorlása iránt, Rudolf és kormánya nyiltan megindította ellenük a harcot. Megkezdődtek a templomfoglalások, elfogatások, bebörtönzések, erőszakos visszatérítések. Mikor a protestánsok e miatt az országgyüléseken mind hangosabban és szenvedélyesebben tiltakoztak, sőt fenyegetőztek, Rudolf azzal akarta őket elnémítani, hogy az 1604. országgyülésen alkotott XXI. t-cikkhez a maga hatalmánál fogva egy huszonkettediket csatolt, amelyben kimondta, hogy vallási sérelmek az országgyüléseken nem tárgyalhatók. Nem maradt más választás: a nemzetnek fegyverrel kellett megvédenie szabadságát, melyet királya megtagadott és a törvények szava meg nem oltalmazott. Az önkényuralom a szabadság védelmében egyesítette Erdélyt az anyaországgal s a nemzeti fölkeléseket közös erővel indítják meg, harcolják végig.

A nemzeti fölkelések zászlaját először Bocskai István (l. o.) emelte föl, hogy az alkotmányt és a protestánsok vallásszabadságát megvédje (1604). Az évek óta tartó török háborut felhasználva és a törökre támaszkodva, rövid idő alatt hatalmába ejtette egész Felső M.-ot és Erdélyt, s hajdui Bécs környékén portyáztak. Fegyverrel nem tartóztathatta föl az udvar a fölkelés terjedését, meg kellett hallgatnia a nemzet panaszait és követeléseit. Az ekkor már testében-lelkében beteg Rudolf helyett öccse, Mátyás főherceg vállalta magára a fölkelők megbékítését és Illésházy István (l. o.) közbenjárásával megkezdte az alkudozásokat Bocskaival. Igy jött létre 1606. a bécsi béke (l. o.) amelyben Rudolf megerősíti a nemzet alkotmányos jogait, a protestánsok vallásszabadságát, az erdélyi fejedelemség önállóságát s kötelezi magát, hogy az ország egyéb sérelmeit a legközelebbi országgyülésen orvosolja. Bocskai nem érte meg fáradozásai gyümölcsét; még abban az évben meghalt s most már Rudolfot fegyverrel kellett kényszeríteni a békekötés végrehajtására. Mátyás, hogy elejét vegye a nagyobb bajnak, lemondásra kényszerítette őt a 1608. Pozsonyba országgyülést hívott egybe, amelyen a bécsi békét a törvények közé iktatván magát megkoronáztatta. Ezen az országgyülésen történt a félszázadon át üresen hagyott nádori szék betöltése is; s mi sem bizonyítja jobban, hogy a nemzeti ügy diadala egyúttal a protestantizmus diadala is volt, mint az a körülmény, hogy a rendek a protestáns Illésházy Istvánt s az ő halála után 1609. a szintén protestáns Thurzó Györgyöt (l. o.) választották nádorrá. Ugyanebben az időben a zsitvatoroki békekötés (l. o.) a török háborut is befejezte s a hosszu zaklatottságot rövid időre nyugodtabb évek váltották fel. II Mátyás (1608-19) óvakodott megsérteni az esküjével szentesített törvényeket, de békés uralkodása inkább csak eltakarta semhogy orvosolta volna a bajokat. A katolikus egyház Pázmány Péter esztergomi érsek (l. o.) vezetése alatt épp a béke emez éveiben gyüjtögette erejét kezdte meg a küzdelmet a föléje kerekedett protestantizmus ellen. Pázmány a maga lángeszére és a jezsuiták segélyére támaszkodott. E küzdelem fő eszköze, fegyvere az élő, az irott, a nyomtatott szó volt és az a nagy társadalmi és politikai, erkölcsi és anyagi hatalom, amely az ország első főpapjának rendelkezésére állott. A protestánsok minden téren visszaszorultak s Mátyás uralkodásának végén már az országgyülésben a kormányon és a főurak közt a társadalomban is a katolikusoké volt a többség. A küzdelem nálunk is akkor érte el tetőpontját, mikor a vallási ellentétek Németországban a harmincéves háborut kitörésre juttatták.

A reformáció gyors terjeszkedése, szervezkedése és hatalomra jutása után európaszerte elmaradhatatlanul bekövetkezett a kat. reakció, melynek élén a XVII. sz. óta a Habsburg-ház állott. II. Ferdinánd (1619-35) elismert feje és vezére volt ennek az egész világrészünkre kiható mozgalomnak, melyet a katolikus egyház nevében a jezsuiták támasztottak. Az ő hajthatatlan jelleme, vakbuzgósága és türelmetlensége új veszélyekkel fenyegette hazánkat. Midőn a cseh fölkelés kitört és a cseh rendek, elszakadván a Habsburg-háztól, a magyar nemzetet is szövetkezésre szólították fel, hazánkat is magával ragadta az áradat; s csak erdély önállóságának és az önálló Erdély két nagy fejedelmének köszönhető, hogy a magyar e nagy válságot jogainak és szabadságának csorbítása nélkül kiállotta. Bethlen Gábor (l. o.) a cseh fölkelőktől és a magyar protestáns rendektől ösztönözve még 1619. megindította hadait Ferdinánd ellen. Rövid idő alatt egész Felső-M.-ot meghódította s Pozsonyban a koronát is kezére keritette, de azért nem kutasította vissza az alkudozásokat. A protestáns rendek azonban sem a pozsonyi, sem a besztercebányai gyülésen nem birtak megegyezni Ferdinánd küldötteivel s a békekisérletek meghiusulván, a csehek példájára elszakadtak az uralkodóháztól és Bethlent M. királyává kiáltották ki. A magyar sereg erre megindult Morvaország felé, de mielőtt szövetségeseihez csatlakozhatott volna, megtörtént a fehérhegyi csata s Ferdinánd urává lett a letiport Csehországnak. Bethlen Gábor nem oszlatta szét hadait, de nem is idegenkedett az egyezkedéstől s 1621. Nikolsburgban megkötötte Ferdinánddal a békét (l. o.). Lemondott a királyságról, a koronát visszaadta s beérte fejedclmi hatalmának gyarapításával; Ferdinánd viszont az ország alkotmányát és a protestánsok vallásszabadságát a bécsi béke értelmében biztosította. A béke azonban nem volt tartós, s mikor Ferdinánd a németországi protestánsok elnyomását is megkezdte és a háboru tüze újra meg újra fellobbant: Bethlen is mindannyiszor fegyvert ragadott mint a Habsburgok ellen szövetkezett európai hatalmasságok szövetségese. 1623. másodszor, 1626. harmadszor kelt föl a protestáns M.-gal együtt s noha a külföldi csatatereken kedvező fordulatot nem adhatott a szövetségesek ügyének, hazánknak nagy szolgálatokat tett s a második bécsi (1624) és pozsonyi (1626) békében új biztosítékokat szerzett a nemzeti alkotmányának és a protestánsok vallásszabadságának (Bethlen Gáborról l. az Erdély története c. cikket). A vallásháboruk végét sem Bethlen, sem Ferdinánd nem érték meg. III. Ferdinándra (1636-1657) maradt örökbe, hogy a nagy ellentéteket uralkodóháza kárával és lealáztatásával is kiegyenlítse. Alatta intézték a svédek és franciák utolsó támadásaikat Németország ellen. Azt erdélyi fejedelem ekkor I. Rákóczi György volt, aki hosszas habozás után, inkább a svédek ajánlataitól kecsegtetve, mint a nemzet sérelmeitől ösztönözve, szintén megindította hadait Felső-M.-ra (1644), hogy a morva határokon tul a svédekkel egyesüljön. Már közel volt céljához, mikor a török bizalmatlansággal látván Erdély hatalmának megnövekedését, megvonta tőle barátságát s a hadjárat abbahagyására kényszerítette. Rákóczi nem ellenkezett, de hadait addig nem bocsátotta szét, mig a békét III. Ferdinánddal meg nem kötötte. A linzi béke (1645., l. o.) volt az utolsó békekötés, mely az alkotmányt és vallásszabadságot a korábbi békekötések alapján biztosította s Rákóczi e fölkelése az utolsó nemzeti fölkelés, amelyet Erdély fejedelmei vezettek. Erdély tovább is részt vett ugyan a magyar nemzeti küzdelmekben, de az aláhanyatlott ország fejedelmei a vezérszerepet elvesztették (l. Erdély története).

[ÁBRA] Magyar- és Erdélyország Bethlen Gábor halála évében

I. Lipót (1657-1705) a harmincéves háboru befejezése és Erdély romlása után minden igyekezetével azon volt, hogy a magyar alkotmányt megsemmisítvén, az országot az örökös tartományokéhoz hasonló kormányzatnak vesse alá. Épp ezért, mikor 1663. a török háboru váratlanul megindult, noha elég ereje volt, lanyhán folytatta azt, s a diadaloknál is jobban áhította a békét. Hiába volt Horváthország hőslelkü bánjának, a költő Zrinyi Miklósnak (l. o.) s vele együtt a magyar nemzetnek felbuzdulása: a császári hadvezérlet csupán Bécs védelmére szorítkozott. Montecuccoli (l. o.) tétlenül nézte 1663. Érsekújvár elestét, 1664. Ujzerinyvár elhamvadását s csak akkor mozdult meg, mikor a török egyenesen Bécsnek tartott. A szent-gotthardi fényes diadal elháritotta a veszedelmet a császári székvárosról; meg is kötötték nyomban rá a vasvári békét (1664), hogy a török háboru helyett a bécsi kormány kezdhesse meg támadásait hazánk önállósága ellen. A veszély nagyságát és komolyságát semmi sem bizonyitja jobban, mint hogy az ország első zászlós urai: Vesselényi Ferenc nádor (l. o.), Zrinyi Péter horvát bán (l. o.), Nádasdy Ferenc (l. o.) országbiró, Rákóczi Ferenc (l. o.) Frangepán Ferenc (l. o.) és hiveik szövetkeztek az alkotmány védelmére s ha törvényes úton nem boldogulhatnának, a fegyveres ellentállásra is elszánták magukat (1665). A nádor halála után Zrinyi Péter állt a mozgalom élére, de a megváltozott körülmények nem biztatták sikerrel a hazafiakat. A török nem volt hajlandó kedvükért az imént megkötött béke felforgatására; Apafi erdélyi fejedelem velük érzett ugyan, de a török nélkül nem mert oldalukra állni; a Lipóttal háboruban álló franciák megigérték támogatásukat, de a magyar hazafiak reménységét nem teljesíthették. A bécsi kormány pedig résen állt, s mielőtt a fölkelés kitörhetett volna, az összeesküvés fejeit elfogatta, a mozgalmat elfojtotta s irgalmatlanul hozzá látott a megtorláshoz. Zrinyit és Frangepánt Bécsújhelyen, Nádasdyt Bécsben kivégezték (1671); az összeesküvésben részesek kinyomozására, üldözésére és megbüntetésére Pozsonyban végtörvényszéket állítottak; eltörölték a magyar alkotmányt s az ország kormányzójává Ampringen Gáspárt (l. o.) a német lovagrend nagymesterét nevezték ki (1673). Az Erdélybe menekült bujdosók - kurucok - nem hagyták ugyan abba a küzdelmet, s ahol csak szerét ejthették, megtámadták a császári zsoldosokat - labancokat - és kegyetlen megtorlással éltek; de ezzel is csak az agyonzaklatott ország nyomoruságait növelték, anélkül, hogy bajait orvosolhatták volna. Nagyobb jelentőségüvé csak akkor vált ez a küzdelem, mikor Apafi fejedelem főtanácsosa, Teleki Mihály (l. o.) megnyerte a franciák segedelmét s a fölkelők élére a fiatal Thököly Imre (l. o.) állt 1678., akit a Felvidék elfoglalása után Magyarország fejedelmévé kiáltották ki. Lipót király, hogy a veszedelemnek elejét vegye, Thökölyvel fegyverszünetet kötött s 1681. Sopronba országgyülést hívott egybe, hogy a nemzet sérelmeit orvosolja. Az alkotmányt helyreállították, nádort választottak, a protestánsok üldözését megszüntették, de a vallásszabadság dolgában a katolikus és protestáns rendek egyetértésre nem juthatván, a kibékülés meghiusult, Thököly, miután I. Rákóczi Ferenc özvegyével, Zrinyi Ilonával (l. o.) egybekelt, újra megkezdte a harcot; s mivel a francia segedelemnek kevés hasznát látta, szövetkezett a törökkel, aki éppen akkor új háborura készült Bécs ellen. Szerencsétlensége volt Thökölynek, hogy sorsát egészen a török hadjárat sikeréhez kötötte; mert mikor az kudarcot vallott, az ő bukása is elkerülhetetlenné vált.

Az ostromló török had szörnyü veresége Bécs falai alatt (1683) egy csapásra megváltoztatta a helyzetet, s a hanyatt-homlok visszavonuló török hadak nyomában másfél század hiu reménysége készült valóságra válni. A török kiűzéséről, a pogány iga széttöréséről volt szó; ki törődött ekkor a nemzeti fölkelés búsan lengő, megtépett zászlójával! Thököly, a vezér kénytelen volt török szövetségesével együtt elhagyni az országot; harcosai hazaszéledtek vagy a király diadalmas zászlói alá álltak; rövid idő mulva már csak Thököly hőslelkü hitvesének, Zrinyi Ilonának (l. o.) várán, Munkácson lobogott a szabadság zászlója. Majd ő is meghódolt; várát átadta a császáriaknak, magát gyermekeivel együtt Bécsbe vitték s kegyelemkenyérre szorították. Utóbb szabadon bocsátották ugyan, s hontalanná vált férje után eresztették; de fia, leánya az udvar gyámsága alatt maradtak s hazáját, amellyel a királyi fegyverek növekedő diadalai feledtették sok keserüségeit, mindenkorra elvesztette. Lotaiai Károly herceg (l. Károly Lipót), Lipót hadainak fővezére, ezalatt minden erejével rajta volt, hogy a királyi fegyverek szerencséjét felhasználja. A Bécs alól visszavonuló török sereg fölött még 1683. Párkánynál aratta első diadalát a magyar területen, 1684. visszafoglalta Visegrádot és Vácot, 1685. Érsekújvárt s 1686. minden rendelkezésére álló erővel megkezdte Buda ostromát Seregének legnagyobb részét külföldi hadak alkották, de sok ezernél több volt benne a magyar fegyveresek száma s ezek közt a legvitézebbek épp azok a kuruc csapatok, akik egy-két évvel azelőtt még Thököly zászlói alatt harcoltak. Junius közepétől szeptember 2-ig tartott az ostrom s a harmadfél hónapig tartó küzdelem másfélszázados szolgaságtól szabadította meg a magyar királyok ősi székhelyét. A háboru ezután még tiz évnél tovább tartott, Buda visszavételének évében visszakerült még Pécs, Siklós, Szeged; az 1687-ik évet Lotaiai Károly mohácsi nagy diadala, Eszék és Pétervárad elfoglalása teszi nevezetessé; 1688. Miksa bajor fejedelem állt a királyi hadak élére s Székesfehérvárt, Szendrőt és Nándorfehérvárt vette meg; 1689. Lajos badeni herceg Bulgária és Szerbia egy részét foglalta el, s ez alkalommal 30,000 szerb családot telepített a Szerémség, Szlavonia és az Al-Duna vidékeire; 1691. Szalánkemen táján szenvedett a török nagy vereséget s visszakerült Nagyvárad; 1697-ben végre, midőn Szavójai Eugén (l. Jenő 1.) vette át a vezényletet, a hires zentai csatában olyan súlyos csapást mértek a törökre, hogy az nem folytathatta tovább a háborut s békét kért Lipót, aki a spanyol trón öröksége miatt háborura készült a franciákkal, maga is hajlandó volt a békére melyet 1699-ben Karlovicon oly feltétellel kötöttek meg, hogy a török Lipótnak engedte át Erdélyt s a Temesi bánság kivételével minden magyarországi birtokairól lemondott.

Az országról levették a török igát, de a nemzet nem szabadult meg a bécsi kormány nyomásától, sőt minél magasabbra emelkedett a császári hadak dicsősége, hazánknak annál drágább áldozatokat kellett hoznia s mire a karlovici békét megkötötték, a széttört pogány iga helyett a császári önkényuralom jármát erőszakolták Szt. István királyságára. Buda visszafoglalása után a pozsonyi országgyülésen (1687) eltörülték az arany bulla hires záradékát és elfogadták, hogy a királyi trón az elsőszülöttség rendje szerint töltessék be. A szabad királyválasztás jogát a nemzet csak azon esetre tartotta fenn, ha Lipót fiainak, Józsefnek és Károlynak fiutódai kihalnak. Erdély sem kerülhette ki sorsát. Amint másfél századdal azelőtt Buda török kézre jutása teremtette meg függetlenségét, Buda visszafoglalása ásta meg sirját. Már 1686. kénytelen volt Apafi német zsoldosokat fogadni váraiba; 1691. Lipót királyi levele mindenkorra véget vetett Erdély függetlenségének (l. Erdély története). A felszabadított ország területét feldarabolva, idegen katonai kormányzókra bizták, akik az alkotmányból csúfot üzve, egyenlő ádázsággal fordultak a nép vagyona, szabadsága és lelkiismerete ellen. Hazánk inkább viselte a fegyverrel leigázott, mint felszabadított ország képét. Az országot először koldussá kell tenni, azután katolikussá és németté! Ez volt a jelszó, amellyel Kolonics érsek (l. o.) a bécsi kormány törekvéseit leplezetlenül tárta föl. Még be sem nőtte a fű a török harcokban elesett vitézek sirhantjait, mikor az önkényuralom ismét fegyvert erőszakolt a nemzet kezébe. II. Rákóczi Ferenc (l. o.) még egyszer kibontotta szabadság zászlaját elnyomott, vérig sértett és elkeserített nemzete megmentésére. Lipót megkezdte már háboruját XIV. Lajossal a spanyol örökség miatt. Az elégedetlen magyar rendek ugy gondolták, hogy ha a francia király segedelmét megnyerhetik, a nemzeti ügy diadala biztos. Feledték, hogy reményeiket csak addig engedhetik szabadon, ameddig a nemzet ereje ér; a következés megmutatta, hogy amit kivivniok sikerült, a nemzeti erőnek köszönhették s bukásukat az idegen szövetség káprázatának követése okozta. Rákóczi Ferenc, Lengyelországból jövet, 1703. lépte át a Kárpátokat Serege eleinte csekély volt ugyan s legnagyobb része hadviseléshez nem szokott, rosszul fegyverzett és fegyelmezetlen parasztokból állt; de csakhamar hozzácsatlakozott Károlyi Sándor (l. o.) szatmári főispán, utóbb a felvidéki nemesség is tömegesen, ugy hogy nem telt le az esztendő, mikor a Dunántul és Erdély kivételével az egész ország Rákóczinak hódolt. A bécsi kormány nem leplezhetvén zavarát és gyengeségét az alkudozások útjára tért. Lipót kész volt az alkotmány helyreállítására és a sérelmek orvoslására; Rákóczi maga sem idegenkedett a békétől, de ennek biztosításául főkép Bercsényi Miklós (l. o.) az erdélyi fejedelemség helyreállítását és a külföldi hatalmak kezességének elfogadását követelte. Az ellentétek ezen alapon nem voltak kiegyenlíthetők, s a rövid fegyverszünetet ismét a háboru váltotta fel. Lipót eközben elhalt (1705). Fia és utóda, I. József (1705-1711) megújítja a békekisérleteket, de a régi alapon, melyet a fölkelő rendek most sem fogadnak el. Az idő eközben telt s az elvesztegetett idő a bécsi kormánynak vált javára. Hiában szervezkednek a fölkelő rendek a szécsényi országgyülésen (1706) nagy reménységgel és lelkesedéssel; sem az egyiket, sem a másikat nem táplálta a rendíthetetlen bizalom. Hiában foglalja el Rákóczi Erdélyt (1707), ahonnan a nagy fejedelmek szelleme kiköltözött; az ő hatalma sem verhetett itt gyökeret s fejedelemsége nem volt egyéb pünkösdi királyságnál. A fölkelés még nem veszít tért, sőt terjed; de a fegyverek szerencséje nem állandó, a döntő eredmény késik s az ország alig birja magát vértezni a csüggedés ellen. Igy lett a francia szövetség a fölkelés mentő horgonyává. Hogy ezt biztosíthassák, a fölkelő rendek az ónodi országgyülésen (1707) kimondták M. elszakadását a királyi háztól. Lelkesedéssel és reménységgel oszlottak szét; de nyomon üldözte őket a csalódás. Amitől ügyök végleges diadalát várták, annak vesztét idézte elő. A szövetség megkötése elmaradt; az 1708-iki országgyülés és a kihirdetett általános amnesztia megingatta a felkelők sorait; a császári hadak mind nagyobb erővel nyomulnak az országba s a szerencse is elpártol a fölkelők zászlóitól. Trencsén (1709), Romány és Vadkert (1710) mellett vereséget szenvedvén, a fölkelés visszaszorult az ország északkeleti vidékeire, ahonnan kiindult. Országos csapások is tetézték a bajt. A fölkelés véget ért; csak befejezése volt hátra. Rákóczi külföldi segedelem után néz; de a nemzet többsége nem ezt várta, hanem a kibékülés után áhitozott. Mig Rákóczi és Bercsényi Lengyelországban fáradoznak a fölkelés új életre támasztásán: Pálffi János (l. o.) és Károlyi Sándor fővezérek megegyeztek a béke föltételeiben s ezeket a fejedelemmel is közölték. Rákóczi feloldotta a szövetséges rendeket neki tett esküjük alól, de a feltételeket a maga személyére nézve nem fogadta el. Ő hitt még zászlója diadalában; kifáradt nemzete lemondott a reményről, nyugalomra vágyódott. Szatmár mellett, a majtényi sikon a fölkelő rendek letették a fegyvert s elfogadták az eléjök terjesztett békeföltételeket (1711). A béke megerősítette az ország alkotmányát, a protestánsok vallásszabadságát és a nemesség minden jogait; Rákóczinak, ha három hét alatt a király hűségére tér, a többi felkelőknek pedig a béke kihirdetése után azonnal bocsánatot biztosított s kimondta, hogy az ország sérelmei, amennyiben a békekötés el nem intézte azokat, a legközelebbi országgyülésen orvosoltatni fognak. A szatmári béke magában foglalta mindazt, amiért a fölkelők küzdöttek; de nem adta meg a kivivott eredménynek óhajtott biztosítékait. A nemzet sokat nyert vele, de nem nyert meg mindent, s örökre elvesztette egyik legjobb fiát, aki mindent kockára tett nemzete javáért. Maga választotta a száműzést; idegen földön halt meg s ma is idegen földben porlanak hamvai.

A szatmári béke biztosította a nemzet számára mindazt, amit korábbi békekötések kivivtak; de mig ezek idejében ott volt őrt állóan az erdélyi fejedelemség s az uralkodóház hatalmát ellensúlyozta a török: a szatmári békének csak annyi volt az értéke és foganatja, amennyit annak a nemzet a maga erején adhatott, biztosított. A nemzeti erőt pedig nemcsak a kard képviselte; ezentul még kevésbbé, mint annak előtte. Az idők nagyot változtak. A nyugati államok rég elhagyták már a középkort; új intézmények, új műveltség, új törekvések foglalták el a régiek helyét. A magyarnak is alkalmazkodnia kellett a körülmények változásához, haladnia kellett az idővel. Új erőforrásokra volt szüksége s ezeket csupán a béke munkájával nyithatta meg és ápolhatta kivánatos gonddal. Nagy szerencséje hazánknak, hogy a spanyol örökségi háboru befejezése a dinasztia helyzetében is új korszakot nyit, s megváltozott körülményei nagyobb mértékben utalják őt a magyar királyságra, mint valaha. Nagy idők óta először történik, hogy a királyi ház és a nemzet érdekei ily szorosan egybefűződnek. A szatmári békét igy követi a királyi ház és a nemzet kibékülése, s mert a nemzeti fölkelések szegre akasztott kardja csaknem másfél századon át pihent, megindulhattak M. újjáalakításának kisérletei.

A dinasztikus reformok és a nemzet elernyedése. (1711-1825.)

A magyar nemzet kimerülve és elernyedve a százados küzdelmektől, a beköszöntött béke ideje alatt egyelőre inkább a nyugalmat, mint a munkát kereste s a szükséges újitások gondját átengedte az uralkodóháznak. Királyaink serények is az újításokban s természetes, hogy ezekkel nemcsak a nemzet javát, hanem a maguk hatalmi érdekeit is elő akarják mozdítani. Magyarországot minél szorosabban hozzácsatolni birodalmuk többi országaihoz; kormányát, egyéb intézményeit azokéhoz hasonlóvá tenni; a kat. egyház régi hatalmát helyreállítani; a nemesség kiváltságainak gyengítésével gyengíteni a nemzetnek alkotmányában gyökerező nagy erejét: ez volt az ő törekvéseiknek hol titkon követett, hol nyiltan bevallott célja. A nemzet érezte e törekvések súlyát; néha panaszkodott, máskor tiltakozott is ellene, de fegyveres ellenállásra nem gondol: az újítások békét, rendet, jólétet biztosítottak számára s az alkotmányt, ha mellőzték is, nyiltan nem támadták meg. Legalább egy félszázadon át nem. De aztán a század vége felé az első erőszakos támadás fölrezzentette aléltságából, fölébredt benne a szunnyadó önérzet s újabb törvényekkel sáncolja körül alkotmányát. Az ősi szabadságért hevül, mikor a francia forradalom kitör. Mire ennek zivatara lecsendesült, hazánkra csaknem észrevétlenül az európai reakció nehezedett. Az agyonnyomástól nem volt más menekvése: a rendi alkotmány föláldozásával meg kellett alkotnia a modern M.-ot. De a megváltás e munkáját csak maga a nemzet juttathatta dülőre. A XVIII. sz. a dinasztikus, a XIX. sz. a nemzeti reformoké.

III. Károly (1711-1740) mindjárt 1712. azon az országgyülésen, amelyen a szatmári békét becikkelyezték, megkezdte újitásait. Törvényt alkottak az állandó katonaságról és az ennek fentartására szükséges hadi adóról. A nemesség fő igyekezete az volt, hogy ezzel új terhet ne vegyen magára; az új hadsereg szervezetének megállapítását, hadi dolgokban minden intézkedési jogot a koronának engedett át s az országgyülés magának csak annyit tartott fenn, hogy a kiállítandó ujoncok számát és a hadi adó összegét ő ajánlja meg. A nemesség az új reformot a maga rendi kiváltságainak szempontjából mérlegelte; igy történt, hogy az nagyobb mértékben szolgált az uralkodóház hatalmának növelésére, mint a nemzeti érdekek védelmére. A következő országgyülésen, 1722-ben az ország kormányzásának és a igazságszolgáltatásnak újjáalakítására került a sor. Fölállították a király székhelyén, Bécsben a magyar udvari kancelláriát (I. o.), amely a király személye mellett közvetlenül ennek nyújtotta be fölterjesztéseit s tőle vette utasításait az ország kormányzására nézve. Az ország kormányzása pedig az újonnan szervezett kir. helytartótanácsra (I. o.) bizatott, amelynek székhelye előbb Pozsonyban, utóbb Budán volt. Mind a kancellária, mind a helytartótanács független volt az országgyüléstől; tagjait a király nevezte ki s csak ő mozdíthatta el. Kizárólag a királyi hatalomnak voltak végrehajtó eszközei, s mert ettől függtek, ennek kegyeit keresték. Sokszor megtörtént, hogy ellentétbe jutottak a nemzettel; ily esetekben a vármegyék voltak a nemzeti érzület kifejezői, az alkotmány bástyái. Az igazságszolgáltatást akkép szabályozta az új törvény, hogy a régi kir. táblát újonnan szervezte s mindamaz ügyek, melyek eddig a nádor és országbiró előtt folytak, ezentul e törvényszékhez utasíttattak; amaz ügyek számára, melyek azelőtt a régi kir. tábla itélőmesterei elé vitettek, az ország négy kerületében új törvényszékeket, az u. n. kerületi táblákat alkotta meg s végre legfelsőbb felebbviteli törvényszékül újra szervezte s kibővítette a hétszemélyes táblát. Nagy volt e törvények fontossága, mert az ország hadügyét, kormányzását és igazságszolgáltatását egészen a legújabb időkig csekély változtatással ezek szabályozták. Ugyanezen országgyülésen alkották meg a pragmatica sanctióról nevezett törvényt (I. o.), amely mig egyfelől magában foglalja a nőági örökösödés rendezését, másfelől megállapítja a magyar királyság viszonyát az uralkodóházhoz és ennek osztrák és cseh tartományaihoz. Mikor a nőági örökösödést kiterjeszti III. Károly, I. József és I. Lipót utódaira, kiköti egyszersmind, hogy ezek kihalta után a szabad választás joga visszaszáll a nemzetre. Kimondja továbbá, hogy a magyar királyság a hozzá tartozó országokkal együtt elválaszthatatlan kapcsolatban áll az uralkodóház osztrák és cseh tartományaival s ezekkel minden időben együtt birtoklandó. De amidőn ezt teszi, újra megerősíti a magyar királyság önállóságát, a magyar nemzet minden szabadságait s feltételül tűzi ki, hogy koronázásuk alkalmával a királyok hitlevelet adjanak ki, esküt tegyenek az ország alkotmányára s hogy az ország csak törvényei értelmében, magyarok által kormányozható.

Mig a király és az országgyülések e törvényekkel az új M. alapjait rakosgatták le, elérkezett annak ideje is, hogy a török uralomnak hazánk területén meghagyott utolsó maradványait is megsemmisitsék. III. Károly kétszer viselt háborut a török ellen. Az első háboruban (1716-18) Szavójai Eugén és Pálffy János a péterváradi és nándorfehérvári diadalokkal nemcsak a temesi bánságot szabadították föl, hanem a passzarovici békében (I. o.) Bosznia, Szerbia és Oláhország egy részét is megszerezték. A második háboru (1736-39) szerencsétlenül folyt, ugy hogy a belgrádi békében a keresztény fegyverek a temesi bánság kivételével az első háboru minden vívmányait elvesztették. E háboruknak köszönhető, bár végök szerencsétlen volt, hazánk teljes fölszabadítása a török uralom alól. Károly és utódai ezután minden igyekezetökkel azon voltak, hogy a török hódoltság alatt elnéptelenedett vidékeket újra benépesítsék. Az idegen országokból való betelepítések nagyobb arányokban indultak meg, mint valaha. E betelepítéseket maga a kormány intézte s ahol csak tehette, németeket és katolikusokat telepített le, hogy hatalmát a lakosság közt a magyarsággal és a protestánsokkal szemben ezzel is növelje. De a német lakosság közé az al-dunai határ mentén sürün vegyültek a szerbek és az Erdéllyel szomszédos részeken az oláhok. A felvidék tót lakossága is népes rajokban szállta meg a Tisza sikságát s hazánknak egykor legmagyarabb vidéke, a töröktől legtöbbet szenvedett Alföld lakossága egészen megújult. S ez az új lakosság is egy század leforgása alatt - kivéve a síkság széleit - megmagyarosodott, Károly uralkodása alatt megindultak a gazdasági újítások is. Fiume ekkor lett szabad kikötővé; utakat készítettek (Carolina-út, Károlyváros és Fiume közt), csatornákat ástak, megkezdték a folyók szabályozását, hogy új területeket hódítsanak meg az iparos, a kereskedő és gazda számára. Károly vetette meg alapját a katonai határőrvidéknek is, melynek utolsó maradványait csak napjainkban szüntették meg. Egy egész emberöltő ideje telt el a szatmári béke óta s ez alatt az ország békét élvezett, gyarapodásnak indult és a nemzet általában elégedett volt. De a nemzeti élet fejlődése észrevétlen is új utakra tért s a közszellemet inkább a rezignáció, mint a jövőbe vetett hit jellemezte. A királyi hatalom és az udvar fénye Mátyás óta nem volt oly imponáló, mint ezekben az években s bár az alkotmányt kimélték, a nemzettől idegen volt mégis mind a kettő. A lojalitás nagy áldozatot követelt s a nemzet ki nem kerülheti a meghasonlást maga magával. Az egyik rész az udvarhoz szít s széttépi az ősi hagyományok kapcsait; a másik elfásultan megkezdi a rendi kiváltságok sáncai közé húzódást.

Mária Terézia (1740-1780) nagy veszedelmek közt vette át az apai örökséget. A nőági örökösödést elismerték ugyan az európai hatalmasságok, III. Károly halála után mégis koalició alakult a Habsburgok birodalmának földarabolására. A Bourbonok az európai hegemoniát féltve, a poroszok a német birodalmi hegemondára törekedve voltak e szövetség oszlopai. A pozsonyi koronázás verőfényére a fenyegető háboru sötét felhői nehezedtek. II. Frigyes Sziléziába tört, a bajor választó Felső-Ausztriát, a szász választó és lengyel király Csehországot árasztotta el s hasonló sors érte az olaszországi és belgiumi birtokokat. A megtámadott népek gyengén védekeztek; az új hadsereg nem birta föltartóztatni az ellenséget, Veszélyben forgott a fiatal királynő székvárosa, trónja, egész birodalma és uralkodóházának sokszázados hatalma. Szörnyü helyzetében a magyar nemzethez fordult. A rendek még együtt voltak Pozsonyban; magához kérette őket a kir. várba s maga, gyermekei, trónja és birodalma sorsát a nemzet nagylelküségébe ajánlotta (1741 szept. 11.). A rendek «életüket és vérüket» ajánlották föl a királynő védelmére. A főurak, főpapok és vármegyék vételkedve nyitották meg erszényüket és magtáraikat s önkéntes csapatokat állítottak, küldtek a harctérre. E fölbuzdulásban épp oly része volt az új keleti lojalitásnak, mint az ősi vitézségnek. A nemességet is fölmelegítette ugyan a magyar fegyverek dicsősége; de a kivívott diadalokból főurainkat illette meg az oroszlánrész. A Batthyányak, Nádasdyak, Pálffyak, Andrássyak, Festetichek szervezik és vezetik a magyar csapatokat a külföldi harcterekre. Prágát visszafoglalják s a szászokat kiűzik Csehországból; Ausztriát megtisztítják a bajoroktól, hatalmukba ejtik Münchent s a határokon tul visszaverik a franciákat. A régi oligárkia helyét elfoglaló magyar arisztokrácia helyét elfoglaló magyar arisztokráciának ez volt a tűzpróbája. S mert utóbb Anglia is Mária Terézia mellé állt, a távolabbi csatatereken is megfordult a harci szerencse kockája s az osztrák örökösödési háborut befejező aacheni békében (1748) Mária Terézia Szilézia egy részének s némely olaszországi birtokainak elvesztésén kivül megmentette őseinek egész örökségét. Nyolc év mulva még egyszer megújult a háboru II. Frigyes és Mária Terézia közt, aki nem feledhette Szilézia elvesztését s meg akarta törni a fiatal porosz királyság fenyegető hatalmát Orosz- és Franciaországot is szövetségébe vonta, a magyar nemzet is ragyogtatta szolgálatait: de a porosz királyt megmentette lángesze és szerencséje. A hétéves háboru (l. o.) az ellenfél hatalmát erősítette meg s a hubertsburgi béke (1763) II. Frigyes kezén hagyta Sziléziát.

A háboru ott hagyta fulánkját Mária Terézia szivében s mikor nem sokára férje halálának gyásza borult rá: kizárólag a békében és ennek áldásaiban keresett kárpótlást a maga és népe számára. Mária Teréziát a kor szelleme, nemes szivének női gyengédsége és hálája a magyar nemzet iránt egyaránt arra ösztönözte, hogy élete hivatását népeinek boldogításában keresse. A fölvilágosodott önkényuralom hive volt. Minden hatalmát a nép javára szánta, de ezt a hatalmat nem szivesen osztotta meg a nemzettel. Csak uralkodása első, háborus felében tartott néhány országgyülést; 1764-től fogva egyszer sem hivta össze a rendeket. A nádori méltóságot sem töltötte be s az ország kormányát vejére, Albert száz-tescheni hercegre bizta. Nem támadta meg a magyar alkotmányt, hanem mellőzte, amennyiben újításait törvényen kivül királyi rendeletekkel valósította meg. És a nemzet békén tűrte az önkényuralom e szelid igáját, mert tudta, érezte, hogy az iránta anyai jóindulattal viseltető királynő intézkedései valóban az ország javára szolgáltak.

Mária Terézia uralkodásának vezérlő gondolata volt uralkodói hatalmának terjesztése s kegyúri jogainál fogva egyházi és iskolai ügyekben terjeszthette, azt anélkül, hogy az alkotmánnyal összeütközésbe jutott volna. Fölújította az apostoli királyi címet s a királyi tetszvényjogot; megadóztatta a papságot; megtiltotta a kolduló szerzetekbe való új fölvételt, öt róm. kat. és két gör. kat. püspökséget állitott föl. Az eltörült jezsuitarend vagyonából tudományi alapot (l. o.) létesitett s az iskolaügyet az állam rendelkezése alá vonta. Egyetemes közoktatásügyi szervezetet (ratio educationis) dolgoztatott ki, amely a falusi népiskolától kezdve az egyetemig a közoktatás minden ágát szabályozta. Az iskolai igazgatás szempontjából az országot tiz kerületre osztotta föl s élőkre főigazgatókat rendelt. Az egyetemet kibővitvén, Budára helyezte át; Selmecen bányászati és erdészeti főiskolát, Pozsonyban, Győrött, Kassán, Nagyváradon jogakadémiákat, a városokban középiskolákat, a kincstári birtokokon népiskolákat alapított. Az ő egyházi s iskolai intézkedéseinek hatása leér napjainkig. Igaz, hogy csak a kat. egyház körében intézkedett, de a protestánsok sem kerülhették ki intézkedéseinek nyomását. Az ő ideje óta kezdték ismét «Mária országának» (regnum Marianum) nevezni hazánkat s a protestánsok, akik III. Károly vallási rendelete óta (Carolina resolutio, 1735) meg voltak fosztva a törvények oltalmától, mostoha gyermekei lettek a «jó katolikus» királynő uralmának. Ahol a vallás nem szolgált akadályul, a királyi kegy minden társadalmi osztályra kiterjedt. Főurainkat Mária Terézia kitüntetésekkel halmozta el udvarában, a hadseregben, az ország kormányzásában. Nem csoda, ha a főnemesség versengve igyekszik az udvar közelébe, Bécsben tölti életét, költi vagyonát s csak vendégképen látogat el ősi birtokaira. A középnemességet is az udvar körébe vonja az 1760-ban fölállított magyar testőrség, melybe a vmegyei nemesség ajánlatára ennek legkiválóbb ifjait fogadták föl. Öt-hat évi udvari szolgálat után ez ifjak elhagyták a császári székvárost, a hadseregben, a kormányszékeknél, vagy a vmegyében foglaltak állást s mindenhova magukkal vitték a királynő pártfogását és azt a műveltséget, melyet az udvarban sajátítottak el. A jobbágyság sorsán is segített a kegyes szivü királynő. Az 1767. kiadott úrbéri szabályzatban visszaadta a jobbágyság költözési szabadságát, pontosan megszabta tartozásait a földesúr irányában s gondoskodott törvényes védelméről. A telepitések, gazdasági javítások is állandóan foglalkoztatták a kormányt s hosszu pusztulás után a hazai föld gazdagsága mind jobban megnyilatkozik. Epp ez a gazdagság volt egyik fő oka annak, hogy hazánkat nyerstermelő országnak szánták, iparát az osztrák tartományok kedvéért megakasztották s azoknak ugyszólván gyarmatává tették. A magyar királyság régi területének épsége is Mária Terézia alatt állt helyre. Lengyelország fölosztásakor visszaszerezte a Zsigmond idejében elzálogosított szepesi városokat; a temesi bánságban megszüntette a katonai kormányzatot s Fiumét, mint önálló területet a magyar királysághoz csatolta. És a nemzet pallérozódott is a béke hosszu évei alatt. Az idegen nyelv, idegen szokás, idegen műveltség száz meg száz úton szivárgott be s terjedt minden irányban a nélkül, hogy terjesztése végett erőszakra lett volna szükség. Az idők változásának hü tükre irodalmunk. A tudományos irodalom gazdag, magas szinvonalra emelkedik, de inkább kozmopolita, mint valaha. A latin nyelv ekkor lett igazában a nemzet második nyelvévé. Ez az idegen szellem elnyomta, messzire vetett árnyékával elsorvasztotta a nemzeti irodalmat. De bekövetkezett az az idő, s Mária Terézia még megérte, hogy épp a veszedelem ngysága fölrezzentette a jobbakat. A méregből készitik az orvosságot s épp a modern irodalmak hatása alatt indul meg a magyar nemzeti irodalom renaissance-a. Ez a gyorsan fejlődő, hamar virágzásnak indult irodalom menti meg nemzetiségünket, s a fölbuzdult nemzeti érzés utóbb alkotmányunkat, amelyre a kegyes szivü királynő fia és utóda halálos csapást készült mérni.

II. József (1780-1790) ugyanannak a fölvilágosodott abszolutizmusnak, ugyanannak a családi politikának hive, mint anyja; ami különbség van kettejük uralkodása közt, jellemük és vérmérsékletük különbségében gyökerezik. II. József csak eszére hallgat, kiméletben és makacs, s mert ellenmondást s mérséklést nem tűr, temperamentuma a végletek felé kergeti. Uralkodása tényeiért lelkiismeretében keres megnyugvást és igazolást s ezzel végzetesen összetéveszti a magán ember szempontját az uralkodóéval. Mint ember a nagyok közt foglal helyet, mint uralkodó összeroskad a hibák súlya alatt. Terve az volt, hogy uralkodóháza számos országaiból egységes birodalmat alkot, amelyben az uralkodó akarata szab törvényt s minden kormányhatalom az ő kezében egyesül. Ebben a birodalomban megszünnek a régi törvények, kiváltságok és szabadságok. Az állami terhek viselésében részt vesz mindenki s az emberi méltósággal járó jogokból nem lesz kizárva senki sem. Hitét szabadon vallhatja, véleményét szabadon nyilváníthatja mindenki s szabadon egyesülhet a közjó előmozdítására a szellemi s anyagi téren egyaránt. A virágzó birodalom kincstárát megtölti a népek jóléte s a telt kincstár mellett rettenetes hatalmu nagy hadsereg fog az uralkodó rendelkezésére állani. Az osztrák örökös tartományokban nem álltak akadályok újításainak útjában, de a magyar alkotmány megkötötte volna kezét József el volt tökélve hogy a magyar alkotmányi föláldozza terveinek. Nem is koronáztatta meg magát, nem adott ki hitlevelet, nem tett esküt az ország törvényeire, hogy lelkiismeretével ellenkezésbe ne jusson; hanem egyszerüen a vmegyékhez intézett királyi levélben tudatta az országgal, hogy megkezdte uralkodását. Első újításaival nem is támadta meg az alkotmányt. Udvari intézkedésekkel kezdte; majd fölszabadította a sajtót; kiadta a türelmi parancsot (I. o.); föloszlatta az egyházi szerzetes rendeket s vagyonukból vallásalapot (I. o.) létesített. Hiába fordultak hozzá a kat. egyház főpapjai kérelmükkel és tiltakozásaikkal; hiába kereste föl őt székvárosában maga a pápa; József tántorithatatlanul folytatta újításait mind a vallási, mind a közoktatási téren s mind a kettőt teljesen az államhatalomnak rendelte alá. Politikai intézkedéseit a koronának Bécsbe-vitelével jelentette be s ezzel sokakat elidegenített magától azok közül is, akik eddig tapsoltak intézkedéseinek. Nyomban kiadta rendeletét, hogy az ország kormányzásának, igazságszolgáltatásának, az egész közéletnek s az iskolának nyelve a német legyen (1784). Még le sem csendesedett az erre támadt fölháborodás, mikor már hozzá kezdett az adórendszer átalakításához. Adótervének az volt célja, hogy az állam terheit nemes és nem-nemes ember egyaránt viselje; e végből szükség volt a nép összeirására és a föld fölmérésére. Az 1784. év nyarán el is rendelte a népösszeirást s azt a katonaság segítségével végre is hajtatta. Sem a nemesség tiltakozása, sem az erdélyi oláhság föllázadása Hóra és Kloska vezetése alatt (I. Hóra-lázadás) meg nem győzték róla, hogy ha célja nemes is, útjait nem jól választotta meg. Sőt az ellentállás annál türelmetlenebbé és merészebbé tette. Hogy minden szembeszállásnak elejét vegye, még ugyanabban az évben eltörülte az ősi vármegye önkormányzatot, a magyar alkotmány utolsó sáncait. Az országot tiz kerületre osztotta s minden kerület élére császári hivatalnokokat állított; a vármegyéket beosztotta a kerületbe, kormányzásukat kivette a nemesség kezéből s kinevezett tisztviselőkre bizta. Csak az utolsó kő hiányzott még az új birodalom épületének befejezéséhez, de emez utolsó kő súlya alatt, mint a kártyavár, összeomlott az egész épület. Hogy az új adórendszert végrehajthassa, 1786. elrendelte József az ország földjének fölmérését. A nagy munka a rákövetkező évben el is készült; de mielőtt az új adórendszert életbe léptették volna, kitört a török háboru (1788), melyet József az orosz szövetségében indított a szomszéd birodalom ellen. A hadi események elvonták Józsefet birodalma belső ügyeinek rendezésétől s a végzet nem engedte meg, hogy a félbeszakított munkát folytathassa, alkotásait betetőzze. Halálos ágyán háromnak kivételével (türelmi rendelet, plébániák állítása, jobbágyok sorsának javítása) minden intézkedéseit megsemmisítette, hogy utódja kezét meg ne kösse s legyőzhetetlen veszedelmeket ne hagyjon rá örökbe. Önmegtagadásával ellenségeit is lefegyverezte s az idő távol tartotta emlékétől a gyülöletet.

II. József rendszerének megbuktatásában főrésze volt a rendi önzésnek, amely, hogy minél erősebb bástyát építsen magának, kiváltságai védelmét mindenkor az alkotmány, a haza védelmének palástjába öltöztette. Nagyobb szüksége volt rá, mint valaha. A mult századokban a rendi kiváltságok csakugyan összeforrottak a nemzeti szabadsággal, de az újkor szelleme megbontotta ezt a régi egységet s a nemzet boldogulásának és az állami önállóság biztosításának új tényezőit kereste és szolgáltatta. Éppen József uralkodása alatt támad életre és erősödik meg a nemzeti eszme, hogy a rendi kiváltságokon felülemelkedve új életet öntsön az ősi alkotmány korhatag szervezetébe. A nemzeti eszme palládiuma a nemzeti nyelv; ennek féltése, megvédése, kiművelése és diadalra juttatása mint politikai tényező most foglal először helyet közéletünkben. Szerencsés találkozás, hogy József abszolutizmusára nem az egykori fölkelő oligárkák ivadéka, hanem a vármegyei köznemesség reagál, mely a nemzeti eszme iránt fogékony és annak hivatott zászlóvivője. Egyelőre kiváltságait hangoztatja még, de amattól sem zárkózik el. egy emberöltő mulva a nemzeti eszme meghódítja a vármegyét is és beköszönt a nemzeti átalakulás ideje.

II. Lipót (1790-92) a forradalom örvényének szélén találta hazánkat, de bölcsesége megmentette a békét s visszahódította a nemzetet a dinasztiának. Az 1790-91. országgyülés hatalmas új oszlopot illesztett be az ősi alkotmány megrendült épületébe: méltót a vérrel kivívott békeszerződésekhez. S az ekkor alkotott törvények nem csupán a nemzet és királyság legféltettebb szabadságait erősítették meg, hanem a tovább fejlődés útjait is megnyitották. A törvény kimondta, hogy: Magyarország szabad és független ország, mely semmi más országnak nem lévén alárendelve, saját törvényei és szokásai szerint kormányzandó (X. t.-c.); törvényt alkotni, módosítani és magyarázni oly jog, melyet a fejedelem és nemzet csak országgyülésen és együttesen gyakorolhat; országgyülés minden harmadik évben tartandó; országgyülésen kivül semminemü segélyt, sem pénzben, sem terményekben sem ujoncokban kivetni szabad; az új király elődjének halála után hat hónappal köteles magát megkoronáztatni és királyi hitlevelet kiadni; a szent korona Budán őriztessék stb. A hatóságok hivatalos nyelvének egyelőre még a latint hagyta meg a törvény, de gondoskodott, hogy a magyar nyelv az egyetemen és az ország minden iskolájában tanittassék. És felhangzik a nemzeti nyelv az országgyülési tárgyalásokon s megindul hódító útjára országszerte. Felmerül egy tudós-társaság alapításának terve a nemzeti nyelv kiművelésére; megnyilik az első nemzeti játékszin s a vándorbot helyett állandó hajlékot kér. A felbuzdult nemzeti érzés külsőleg is észrevéteti magát s keletet szerez a megvetett nemzeti viseletnek. A törvényekben még a mult szólalt meg; a szivek a jövőért dobognak. A csüggedést reménység váltja fel, melyet a nagy világesemények is izgatón ápolnak. A francia forradalom hullámai ekkor már magasan jártak s a népek megváltásukat várták diadalától. De a forradalom vérözönnel borította el világrészünket s a napoleoni háboruk olyan útra sodorták hazánkat, hogy életéből a nemzet egész emberöltőt vesztett el terméketlenül s a szabadság napjának felragyogása helyett a fejedelmi abszolutizmus csillagtalan éjszakája borult az országra.

I. Ferencet (1792-1835) a francia törvényhozó gyülés hadizenete fogadta a trónon s ettől kezdve csaknem egy negyed századon át harcban áll a forradalommal, a császársággal s a nyomukban járó felforgatásokkal. Az európai szövetséges háborukból őt illeti meg az oroszlánrész; ő áldozott, vesztett legtöbbet; a végleges diadal is őt emelte legmagasabbra. A legitimitás nevében folyt a rettenetes küzdelem s ez az elv a magyar nemzetet ismét erősen odatapasztotta a dinasztiához. Az imént megerősített és biztosított ősi alkotmány megvédése volt a legfőbb cél, amelyért a rendek minden áldozatra hajlandók voltak és áldoztak nem annyira lelkesedésből, mint kishitüségből s a jövőtől való félelemből. A reformok megeresztett szálai az 1790-91. országgyülés berekesztésével egymás után elszakadoztak. A forradalmi eszmék áramlata ugyan nem állt meg határainknál s az újítás vágya nem halt ki a jobbak szivéből; de amannak gátat állított a hatalom, emezt magába zárkózásra kényszeritette a nemzet zsibbadtsága. Martinovics (I. o.) és társai, a magyar jakobinusok hiába kísérlik meg a forradalmi propagandát (1795); áldozatul esnek s csak a rendőri önkényuralomnak tesznek szolgálatot. A kor nagy eszméinek fénye, a jövő reménysége csak egy-egy irónk, költőnk alkotásaiban csillan föl s nagyjaink némely alapításaiban. Szaporán tartott országgyüléseink alig foglalkoznak egyébbel, mint a hadi segély dolgával; közéletünk pang, az ország egy nagy vármegyeház; a nemzet tipusa a táblabiró. Napoleon az osztrák örökös tartományokat megcsonkítja; Szt. István koronájából letöri a tengermelléket s új királyságot alakít belőle; a francia hadak betörnek hazánkba s elszakadásra csábítják a nemzetet; Ferenc lemond családja büszkeségéről, a római-német császári címről s megalakítja az ausztriai császárságot, beleértve abba hazánkat is; a vármegyét mindez meg nem hatja. A legtöbb amire képes, hogy az elmult idők kisérlete gyanánt a fölkelő nemességet szembeállítja az ellenséggel (1809), s amidőn kudarcot vall, könnye sincs az ősi intézmény elsiratására. Alig is veszi észre a változást, midőn a béke helyreáll s a diadalmaskodó legitimitás nevében, melyért két évtizeden át küzdött, áldozott, ráerőszakolják az önkényuralom jármát. Hiszen már 1811 óta nem tartottak országgyülést; rendjén volt, hogy 1815 után sem hitták össze a rendeket. A fejedelmek tanácsában, a bécsi kongresszuson M. nevét sem említették. A szent szövetség sötét árnyéka borult ránk s Metternich herceg (I. o.) az új életre támadt Ausztriának s benne hazánknak mindenható ura. Az alkotmány hatalmas épülete fennállt még, nem bántották; de a nemzetet kiköltöztették belőle s ez félreszorítva a rendi kiváltságok őrházából nézte tűnődve az idők folyását. Az ország temetőhöz hasonlított, de a szentelt hantok alá csak az volt eltemetve, ami a multé. A jövő annak igérkezett, aki meghódítja. A társadalom vállalkozik rá minden idegen segitség nélkül, egyedül a nemzeti szellem és a nyelv erejével. Az a magyar társadalom, amely maga is csak most alakul meg. Irók, tudósok, költők, művészek, nemes és nem nemes, egyházi és világi, a jobbágytól a főúrig szétszórtan az országban, minden külső kapocs és érintkezés nélkül is megtalálják azt, ami minden magyart egyesít. Megtalálják szivükben, lelkükben és ajkukon s a nemzet oltárára helyezik. Kazinczy és társai, Kölcsey, Berzsenyi, a Kisfaludyak, Vörösmarty magasabban lobogtatják a nemzet zászlaját, mint az elmult századok fölkelő vezérei. Irodalmi harcokat vivnak, de politikai missziót teljesítenek, s tolluk hatalma nem volt kisebb, mint az ősi fegyvereké. A nemzeti irodalom eme hóditó hadjárata kizárólag a modern eszmék szolgálatában állott, amint azokat a forradalom tüze megtisztította. A dinasztikus reformok százada nem mult el nyom nélkül, s hatása ott volt legmélyebb, ahol legkésőbb nyilatkozhatott meg. Az állami reformokkal párhuzamosan haladt irodalmunk fejlődése. Amazoknak minduntalan útjokat szegik a rendi kiváltságok; emez lassu folyással, de ellenálhatatlan erővel új közvéleményt teremt, amely az emberiség haladásából meríti erejét és jogait. Sivár, meddő évekkel köszönt be a XIX. század államéletünkben, melyet az elaggás és enyészet fenyeget; annál termékenyebb s az ifjuság erejével pezsgő korszak nyilik meg társadalmi életünkben. Büszkék vagyunk nagyjainkra, akik a modern M.-ot megteremtették. Ez a korszak az ő szenvedéseivel, kétségbeesésével és küzdelmeivel nevelte őket nagyokká.

A nemzeti reformok korszaka: a mai Magyarország megteremtése (1825-1867)

A reform-küzdelem és 48-iki törvények. Az alkotmány ellen intézett első erőszakos támadás felrezzentette a nemzetet abból a hosszu «kóros álomból», amelyben Széchenyi szavai szerint addig «szendergett». Mikor 1823-ban az olasz zavargások miatt a kormány országgyülésen kivül, törvényt szegve fölemelte a hadi adót és ujonclétszámot; a vármegyék egymás után felszólaltak, tiltakoztak, ellentállottak, mint harmincöt évvel azelőtt II. József hasonló intézkedései alkalmával. Mintha csak ott folytatták, ahol akkor elhagyták. Az analogia teljes. A forrongást akkor lecsendesítette, a nemzetet megnyugtatta az 1790-91. országgyülés; I. Ferenc sem tehetett egyebet, összehítta a rendeket, elitélte kormányának hibáit s szentesítette mindama törvényeket, melyeket az 1825. évi országgyülés az ősi alkotmány megerősítése végett alkotott. Az utolsó országgyülésünk, amelyen a százados «gravamen»-ek még egyszer fölhangzanak s a nemesi kiváltságok mohfedte sáncait új földhányással erősítik; egyszersmind az első, amelyen az új kor szelleme megnyilatkozik s a nemzet a mult helyett a jövőbe szegzi tekintetét. A régi és új M. útjai itt válnak el egymástól. A száznál több törvénycikkből, melyet két év zajos vitái közt alkottak, az ósdi felfogás és a rendi önzés szól hozzánk; de amidőn napokon át szenvedélyesen tárgyalták a magyar nyelv ügyét, a rendek érezték s megmutatták, hogy a nemzet fenmaradásának egyéb biztosítékai is vannak, mint a törvények holt betüi. Érezték a szükséget, de nem látták még a célt. Midőn Széchenyi István gróf (l. o.) a hallgatóság sorából előállt s egyévi jövedelmét ajánlotta fel a magyar nyelv művelésére szolgáló tudós-társaság (I. Akadémia) megalapítására: megszünt a tespedés éveinek igézete, a nagy históriai releváció megtörtént s megindult a nemzeti reformok munkája.

Széchenyi áll a meginduló mozgalom élére a benne vezérüket üdvözölték mindazok, akik a régi M. helyébe egy új M.-ot akartak teremteni. A magyar nemzet jövője függ a reformoktól: jóléte, műveltsége, szabadsága, egész létele. De hol kezdjük a reformokat? Első teendő: a nemzet gazdasági megerősödése, s ha ez megtörtént, a második feladat: hazánkat politikai reformok által megerősiteni. Ezt hirdette Széchenyi Hitel, Világ, Stádium cimü röpiratban, amelyek amint a következő években megjelentek, országszerte óriás hatással voltak a közvéleményre. Soha magyar könyvnek nagyobb hatása nem volt, mint emez iratoknak, amelyekben Széchenyi mint legfontosabb reformokat; az ősiség eltörlését, a közteherviselést, a törvény előtti egyenlőséget és a jobbágyság felszabaditását sürgette. A cél elérésére szolgáló eszközök gyanánt ajánlotta az eszmék terjesztését és a társadalmi egyesülést. Egyáltalában azt hirdette, hogy ne a kormányhatalomtól és az országgyüléstől várja csupán a nemzet M. újjáalakitását; ez a feladat magára a társadalomra vár s az állam csak azt tegye, ami ettől nem telik. Széchenyi maga jár elől jó példával: megalapítja Pesten a nemzeti kaszinót, melyhez hasonlók a vidéken is alakulnak, a gazdasági egyesület, a lánchíd-társaságot stb. Izgatásai következtében a közvélemény országszerte a reformokkal foglalkozik s a társadalmi tevékenység annyira fölpezsdül, mint soha annak előtte.

Ily körülmények közt ül össze az 1830. országgyülés, mely azonban - a felvidéken pusztitó kolera miatt - rövid idő mulva szétoszlik, a nélkül, hogy a reformok csak szóba is kerültek volna tárgyalásain. Mikor 1832. újra egybegyültek a rendek Pozsonyban, Széchenyi agitációi következtében a reformeszmék már annyira hatalmukba kerítették a közvéleményt, hogy az alsó táblán a régi ellenzék helyét, mely a rendi kiváltságok és az alkotmány sértetlen fentartásában kereste az ország üdvét, a nagy többségben levő reform-párt vagy liberális párt foglalta el. Kiválóbb tagjai: Nagy Pál (I. o.), Deák Ferenc (I. o.), Beöthy Ödön (l. o.), Kölcsey Ferenc (l. o.), Bezerédi István (l. o.) Klauzál Gábor (l. o.) épp oly felvilágosodott önmegtagadó tagjai voltak a nemességnek, amily jeles fiai a hazának s örök büszkeségei a nemzetnek. Páratlan a történetben az ő küzdelmük, akik nemes önzetlenségükben feláldozni készek százados kiváltságaikat, hogy egyenlő jogokat élvezhessen az ország minden polgára. Annál csekélyebb számmal voltak e párt hivei a főrendeknél, ahol Széchenyit és lelkes társát, Wesselényi Miklóst (l. o.) csak néhány elvtársuk támogatta. Itt a kormány pártja, a konzervativ párt volt többségben. Ez a párt pedig és a kormány egymást támogatva egyenlő makacssággal ellenezte az újításokat s ellenállásukon az alsó tábla minden törekvése hajótörést szenvedett. Igy történt, hogy az 1832-36. országgyülésen a liberális párt javaslatai egytől-egyik elbuktak s a nemzetnek gyökeres újítások helyett a rendi kiváltságok némi megszoritásával kellett beérnie. Törvényt alkottak, hogy a jobbágy pénzen válthassa meg a robotot, ha földesura is beleegyezik; a jobbágytelken lakó nemes ember is fizessen adót; az országgyülések költségeit ezentul ne a jobbágyok fizessék, hanem a nemesség és főpapság. Nagyobb jelentőségü volt mindezeknél a Széchenyitől tervezett pest-budai lánchídról szóló törvény, mely kimondta, hogy e hídon nemes és nem nemes egyaránt két karajcárnyi vámot tartozik fizetni. E törvény ütötte az első rést a nemesség sokszázados nem-adózási kiváltságán. Ezen az országgyülésen tünt fel Kossuth Lajos (l. o.) fiatal ügyvéd is, nem ugyan mint követ, hanem mint egyik távol levő főrend helyettesítője az által, hogy irott Tudósításokat szerkesztett az országgyülés tárgyalásairól s tudósításait száz meg száz példányban lemásolván, általuk némileg egy napilap hiányát pótolta s rendkivül serkentőleg hatott a közvéleményre. Az országgyülés berekesztése előtt halt el I. Ferenc király (1835), akit fia, V. Ferdinánd (1835-48) váltott fel a trónon. A nemzet őszintén gyászolta az elhunyt királyt, aki visszaadta szabadságát s örömmel üdvözölte utódát, akinek uralkodásától az új M. megteremtését várta.

A kormányt aggodalomba ejtette a szabadelvü párt hatalma és országos népszerüsége s megkisérlette, hogy a reform-mozgalmat nem akaszthatná-e meg, ha másképen nem lehet, erőszakkal is, Pálffy Fidél (l. o.) kancellár az elrémités eszközeihez nyult. Az országgyülési ifjak társaságát feloszlatta (ez ifjak közül Lovassy László a fogságban megőrült); elfogadta Kossuth Lajost, aki az országgyülés berekesztése után a vármegyei közgyülésekről közölt tudósításokat; hasonlót cselekedett Wesselényi Miklóssal, aki az erdélyi országgyülésen szintén kőnyomatu tudósításokat bocsátott közre. Azonban a kormány rosszul számított, mikor azt hitte, hogy igazságtalan és törvényellenes erőszakoskodásaival megfélemlítheti a nemzetet. A szabadelvü párt csak annál jobban ragaszkodott a sürgetett reformokhoz és annál mélyebb volt elkeseredése a kormány ellen. Az egész országban nagy volt az izgatottság, mikor az 1839. országgyülésre a rendek Pozsonyba gyülekeztek. Az alsó táblán a liberális párt többsége még nagyobb és elszántabb volt, mint a mult országgyülésen, s most már a főrendeknél is megalakult a liberális párt Batthyány Lajos gróf (I. o.) vezetése alatt s a körülötte csoportosuló fiatal mágnások közül ekkor kezdte meg országgyülési szereplését Eötvös József báró (l. o.), aki mint költő már korábban feltünt s magával ragadta a közönséget. A főrendek többsége azonban most is a kormánnyal tartott s megátalkodott makacssággal ellenezte az alsó tábla követeléseit. Ez meg sem kezdte a tárgyalásokat, mig az elzárt foglyok, Lovassy, Kossuth és Wesselényi szabadon nem bocsátottak. A kormány vereséget szenvedvén s látván a liberális párt nagy hatalmát és a viták szenvedélyes voltát, azon volt, hogy az országgyülés minél előbb berekesztessék. A fő dolgokban nem engedett ugyan, de azt még sem akadályozhatta meg, hogy újabban is néhány reform föl ne vétessék a törvények közé. Egyebek közt törvénybe iktatták, hogy az országgyülés, helytartótanács és kir. kamara hivatalos nyelve magyar, s hogy a jobbágyok minden földeiket megválthatják az úrbéri terhek alól.

Az 1839. országgyülés eredményei nem elégitették ki a liberális pártot, s a kormány és a vele tartó főrendek ellenkezése elkeseredéssé fokozta az általános elégedetlenséget. ennek a forrongó hangulatnak lett tolmácsává és ápolójává M. első politikai hirlapja, a Pesti Hirlap (I. o.), melyet Kossuth alapított 1841. Kossuth cikkei magukkal ragadták a közönséget, amely ettől fogva az ő szavára hallgatott s mindinkább elfordult Széchenyitől. Ugyanazokat a reformokat hangoztatták mindketten, de ami a dolgok egymásutánját és a küzdelem útjait-módjait illette, szemben álltak egymással. Kossuth azt hirdette, hogy Széchenyi programmjának sorrendjét meg kell változtatni, előbbre valók a politikai reformok s csak azután következnek a gazdaságiak, s ha a kormány ellenszegül a nemzet óhajtásainak s erőszakkal is kész azokat elfojtani, miért riadna vissza a nemzet hasonló fegyverek használatától! Széchenyit megdöbbentették, utóbb kétségbeejtették Kossuth elvei és törekvései. Kelet Népe cimen könyvet irt, melyben hevesen megtámadta Kossuthot; szemére lobbantotta, hogy izgatásaival örvénybe taszítja a hazát; intette, kérte, hogy amig nem késő, forduljon meg s térjen le arról a veszedelmes lejtőről, amelyre lépett és amelyen forradalomba, romlásba dönti a nemzetet. Kossuth felelt a támadásokra és a többség helyeselte a maga védelmét. Széchenyi támadásának keserüsége és tulzásai csak növelték Kossuth népszerüségét. Még a konzervativ párt kitünő publicistája, a korán elhunyt Dessewffy Aurél gróf (l. o.) is Széchenyi ellen fordul, aki a politikai pártok szélsőségei közt magára marad s aggódva keresi az összeköttetéseket a kormánnyal, hogy nemzetét a fenyegető veszedelmek közt biztos révbe juttassa. S a veszedelmek más oldalról is növekedtek, szaporodtak. Azok a társadalmi úton alapított vállalatok, amelyeknek élére Kossuth áll, a honi ipar-védegylet, a gyáralapító társaság, a fiumei vasút stb. valamennyien Ausztria ellen fordulnak élükkel s alkalmasak voltak megbolygatni a politikai egyensúlyt a két ország közt. Nemcsak használni akartak velük a hazának, hanem tüntetni is a kormány és Ausztria ellen. Ez időtájt az izgatások tulhajtásával kapcsolatban a reformküzdelmek közé egy új mozgalom is vegyült, amely még jobban hevítette és elmérgesítette a szenvedélyeket. A hazánkban lakó idegen ajku nemzetiségek öntudatra ébredve és félrevezetve olyan jogokat kezdtek maguknak követelni, amelyek egyenesen a magyar állam és nemzet ellen irányultak. Ily körülmények közt gyült egybe az országgyülés 1843. Az alsó táblán a liberális párt volt ugyan többségben, de száma a kormánynak a választásokba való erőszakos beavatkozása miatt (korteskedés) megfogyott s hiányzott soraiból Deák F., aki nem fogadta el a követséget, mivel választásánál véres összeütközés történt a pártok közt. Az országgyülési tárgyalások szenvedélyes hangon folytak, különösen a vallási és nyelvi kérdésben. Az alsó tábla liberális többsége mind követelőbben lép fel a kormánnyal szemben, de a főrendek még egyszer útját állották az alkotmány gyökeres átalakításának és a szabadelvü eszmék uralomra jutásának. Ezen az országgyülésen törvénybe iktatták, hogy: a törvényhozás, közigazgatás és közoktatás nyelve a magyar; vegyes házasságokat bármely felekezetü protestáns vagy katolikus pap előtt köthetni s a vegyes házasságból született fiuk az apa, a lányok az anya vallását követik; nem nemes ember is viselhet bármely hivatalt s földbirtokot szabadon vásárolhat.

Az országgyülés berekesztése után az utolsó küzdelemre készültek a pártok. Az ellentétek békés kiegyenlitésének reménysége egyre jobban tünedezett s veszedelmes szimptomája volt a helyzetnek, hogy a reformok kérdése ugyszólván a hatalom kérdésévé vált az országgyülési pártok, s az országgyülés és kormány között. Ez utóbbi maga is belátta, hogy a nemzet nagy többségének követeléseit az országgyülésről országgyülésre elhalasztott reformokat az eddigi módon többé föl nem tartóztathatja. Hogy a szabadelvü mozgalomnak élét vegye, ki nem kerülhette az engedményeket; ennek fejében a vezetést magának kellett átvennie, ami csak ugy volt lehetséges, ha az országgyülés alsó tábláján is többséget biztosít a maga számára. Megtörtént a szakítás a hagyományos dikaszteriális felfogással s a kormány nagy engedményt tett a liberális áramlatnak, midőn ilyképen a pártok küzdelmébe vegyült. Azért tette ugyan, hogy a pártokon és az országgyülésen annál biztosabban uralkodhassék; de el nem kerülhette amazoktól való függését, amit eddig mereven visszautasított. Apponyi György gróf (l. o.), a «fontolva haladó» ifju konzervativek egyik legkiválóbb képviselője, mint alkancellár vállalja magára azt a nagy feladatot, hogy a maga pártjának többséget szerezzen s a liberális áramlat elé gátat állitson. E végből a vármegyékre vetette magát s az eszközökben nem válogatva, mindenekelőtt ezeket iparkodott magának megnyerni. A főispánokat szemelte ki politikája eszközei gyanánt s ahol ezek szolgálatára nem állottak, a vármegyék élére adminisztrátorokat (I. o.) nevezett ki, akiket ő látott el utasításokkal. Intézkedéseinek erőszakossága és törvénytelensége csak annál inkább a szélsőségek felé hajtotta a különben is elkeserített, a türelmetlenné vált liberális ellenzéket, amelyet az a veszedelem is fenyegetett, hogy addigi egységét - pedig ereje ebben gyökerezett - a következő országgyülésre nem tarthatja meg. A Kossuth kezdeményezésére, vagy az ő részvételével alapított gazdasági vállalatok kudarca az ellenzék egy részét fokozott erővel terelte a politikai agitációk terére, amelyek zajába itt-ott forradalmi hangok vegyülnek Széchenyi, a reformmozgalom atyja, szinte szemben áll saját pártja többségével; Apponyi vállalkozása elé reménységgel tekint, felajánlja neki támogatását s a kormányban, mint a közlekedési ügyek vezetője helyet foglal. Mérsékelni az ellenzék hevét, ösztönözni a kormányt reformtevékenységében, ezt a kettős szerepet vállalja magára. A pártok fölé helyezkedik s a földet elveszti lába alól. A liberális pártban egy új árnyalat is érvényesül ez időtájt s merészen küzd a pálmáért. A centralisták csoportja ez, amelynek kiválóbb tagjai: Eötvös József báró, Szalay László (l. o.), Kemény Zsigmond (l. o.), Csengery Antal (l. o.), és Trefort Ágoston (l. o.). Ők magának a törvényhozásnak és a kormánynak gyökeres átalakítását követelték, mint a legsürgősebb reformot. Általában népképviseleten nyugvó parlamentet sürgettek és oly kormányt, minisztériumot, amely amannak felelősséggel tartozzék. Ennek megfelelően akarták átalakítani az ősi vármegyei szervezetet is, amely ellen kiméletlen ostromot intéztek, hogy a kormányhatalom teljesen a felelős minisztérium kezében legyen centralizálva. Midőn Kossuth megvált a Pesti Hirlap szerkesztésétől, a magyar közvélemény e hatalmas organuma a centralisták kezébe került, akik, mint az európai közszellem tolmácsai, magasra emelték a politikai küzdelem szinvonalát s elveiknek magát a sokáig ellenkező Kossuthot is megnyerték. Deák Ferenc bölcsességét illeti az érdem, hogy a liberális párt közvetlenül a választási harcba indulása előtt egyesült, ő készítette az ellenzéki nyilatkozatot (1847 jun. 6.) mely a pártban lábrakapott ellentéteket egyelőre kiegyenlítette. A liberális párt programmját a következő pontok alkották: 1. Felelős minisztérium. 2. Népképviseleti országgyülés. 3. Unio Erdéllyel. 4. Szabad sajtó. 5. Egyesülési szabadság. 6. Vallásszabadság. 7. Törvény előtti egyenlőség. 8. Közteherviselés. 9. Ősiség eltörlése. 10. A jobbágyság megszüntetése a földesurak kártalanitása mellett. Alig indultak meg a választási küzdelmek, váratlanul súlyos csapás érte a nemzetet. József nádor (l. o.), aki fél század óta állt az ország élén, hirtelen elhunyt (1847). Hosszu életén át az országban lakott és megkedvelte a magyarokat; hű őre volt az alkotmánynak, buzgó támogatója a társadalmi reformoknak s mindenkor fáradhatatlan közvetítő a pártok s a nemzet és az uralkodó között. Különösen sokat köszönhetett neki az ország fővárosa, melynek felvirágzását annyira szivén hordotta. A magyar nemzet osztatlan hálával és bizalommal ragaszkodott hozzá s nem volt, aki ne gyászolta volna halálát épp abban az időben, mikor a megújuló országgyülési küzdelmekben az ő békéltető közbenjárására nagyobb szükség lett volna mint valaha.

Bármilyen erőszakos volt is a kormány beavatkozása a választásokba, a vmegyék többsége mégis a liberális párt mellett nyilatkozott, melyben viszont a szélsőségekre kész elemek kerekedtek felül. A béke barátainak szemében baljóslatu jelnek látszott, hogy mig Kossuth megválasztását Pest vmegye követévé országos diadal gyanánt ünnepelték, Széchenyi az ő szülővármegyéjében, Sopronban megbukott a szomszéd Mosonban volt kénytelen magát megválasztani. Deák Ferenc pedig betegsége miatt nem vállalt mandátumot. Az időelőtti aggodalmakat azonban elnémította a közöröm, mikor az utolsó rendi országgyülést a király az udvar jelenlétében magyar szavakkal nyitotta meg (nov. 12.). A tárgyalások lassan indultak. Az országgyülés mindenekelőtt a kegyelet adóját rótta le József nádor iránt s fiát István főherceget (l. o.) közlelkesedéssel nádorrá választotta. Először a válaszfelirati vitában hevültek föl a pártok. A királyi leiratba több reform is fel volt véve, sőt a kormány kész törvényjavaslatokkal állt elő. Az ellenzék nem méltányolta az előzékenységet és engedményeket, hanem a sérelmeket állította előtérbe. Nem arról volt szó, hogy a sérelmek az országgyülések ósdi gyakorlata szerint orvosoltassanak; Kossuth kimondta, hogy «a nemzetnek új stádiumba kell lépnie, azon törekvés stádiumába, hogy sérelmek többé ne történhessenek» (nov. 27.). Széchenyi megkisérli a mérsékletet, szembe száll Kossuthtal; és midőn szavazásra kerül a sor indítványaik felett, kisebbségben marad s az alsóház vezérsége osztatlanul Kossuthra száll át (nov. 26.). Az alsótábla felirati javaslatát a főrendek nem eresztették a király elé, hanem módosítás végett visszaküldték a rendekhez. Ezek azonban Kossuth indítványára mellőzték a további tárgyalást s a feliratot a kormány megdöbbenésére egyszerüen félretették (dec. 15.). A sérelmeket bizottságokhoz utasították s addig tárgyalás alá vették a reformokat (közteherviselés, örökváltság, ősiség). Az ellenzék azonban ismét vissza-visszatért a sérelmekre s a pártok leghevesebb összeütközése az adminisztrátori sérelem ügyében történt. A kormány mindent elkövetett a tárgyalás kikerülésére; a nádor királyi leiratot eszközölt ki a rendek megnyugtatására (jan.); de Kossuth a tárgyalást követelte s mikor a febr. 5-iki ülésen a királyileiratot egy szavazattöbbséggel elfogadták, nagy beszédet tartott s szenvedélyesen jelentette ki: «e szavazat következtében az országgyülésen többé béke nem lehet; legyen hát harc és lesz harc az utolsó percig». Az izgatottság nőttön-nőtt, a vármegyékben a szélső irány kezd jelentkezni, az országgyülési pártok tusájában mind hangosabban vegyül a közönség zaja. Az utca terrorizmusa érezteti hatását s február utolsó napjaiban a legmagasabb körök az országgyülés feloszlatását látják az egyedül orvosszernek. S ha gyorsabbak a cselekvésben, tán uj fordulatot adhatnak a dolgok folyásának; de a párisi forradalom hire márc. 1. már Pozsonyba érkezett, s ettől fogva Kossuth akarata diktátori hatalommal szab irányt az országgyülési tárgyalásoknak. A forradalom láza mindjobban erőt vesz az idegeken, az események gyorsan torlódnak egymás nyomába. Márc. 3-án megteszi Kossuth a független felelős kormányra vonatkozó indítványát; másnap elfogadják a rendek s elhatározzák, hogy fényes deputáció vigye a feliratot a királyhoz. A mérsékelteket nem az indítvány maga, hanem annak hangja megijeszti. Megint feloszlatásra gondolnak; de közben kitör a bécsi forradalom (márc. 13.), melyet Kossuth márc. 3-iki beszéde is siettetett, Pesten békés tüntetést rendez az ifjuság (márc. 15.), a forradalom szele végig süvit az országon. Az országgyülés két házának fényes deputációja a nádorral az élén ily körülmények közt indult Bécsbe (márc. 15.), ahol leirhatatlan lelkesedéssel fogadták őket s különösen Kossuthot bálványozták. A király beleegyezett a felelős minisztérium megalakításába s Batthyány Lajos grófot nevezte ki elnökké, István nádort pedig teljes hatalommal felruházott királyi helytartóvá tette (márc. 17.). Öt nap alatt elkészült a felelős minisztériumról szóló törvény s megalakult az első felelős minisztérium (Elnök: Batthyány Lajos gr.; belügy: Szemere Bertalan; a király mellett: Esterházy Pál hg.; pénzügy: Kossuth Lajos; hadügy: Mészáros Lázár; közlekedés: Széchenyi István gr.; vallás és közoktatás: Eötvös József br.; Igazságügy: Deák Ferenc; földmivelés: Klauzál Gábor), amely gyorsan elkészítette és szentesítés alá terjesztette a reformtörvényeket. A király a jövő országgyülésnek tartván fenn amaz ügyek rendezését, amelyek M.-ot Ausztriával közösen érdeklik, hozzájárult az előterjesztésekhez (márc. 31.) s ápr. 10. udvarával együtt Pozsonyba érkezett, hogy a szentesített törvényeket a nemzet öröm-újjongása közepett kihirdesse és az utolsó rendi országgyülést berekessze. Az 1848-iki törvények, az új magyar alkotmány alaptörvényei, magukban foglalták mindazokat a reformokat, amelyeket a liberális párt jun. 6-iki programja követelt: a független felelős magyar minisztériumot (III. t.-c.); a népképviseleten nyugvó országgyülést (IV. t.-c.); Erdély unióját (VII. t.-c.); a közteherviselést (VIII. t.-c.); az úrbéri terhek s földesúri hatóság eltörlését (IX. t.-c.); a papi tized eltörlését (X. t.-c.); az ősiség eltörlését (XV. t.-c.); a sajtószabadságot (XVIII. t.-c.) és a keresztény vallásfelekezetek kölcsönös egyenlőségét, viszonosságát (XX. t.-c.). A husz éves reform-küzdelem végéhez jutott; a liberális párt diadala teljes volt. Az a kisded makk, amelyet Széchenyi 1825. elvetett, terebélyes tölgyfává nőtt, amely nemcsak hogy oltalmat és enyhet igért a következő generációknak, hanem elég erős volt a viharokkal is megküzdeni. És a viharok közelebb voltak, mint ahogy az újjongó nemzet a tavaszi verőfényben látta.

A szabadságharc

Példátlan történetünkben, más népek történetében is, az a nemes küzdelem, amelyet a liberális párt két évtizednél hosszabb időn át vivott a modern M. megteremtéseért s diadala méltó volt a küzdelemhez. De a márciusi gyors és teljes diadalt mégsem tulajdonította csak magának s a törekvéseiben megnyilatkozó nemzeti erőnek. Ettől idegen tényezőknek is nagy részük volt a sikerben s nem volt kizárva az az eshetőség, hogyha ezek a tényezők megváltoznak, maga a siker is veszthet teljességéből s kockára kerül. Ezt sokan nem akarták belátni s csalódniok kellett. Csalódásukat makacssággal igyekeztek leplezni, a végletek felé sodortattak, az országgyülések küzdelmeit a fegyverek harcra váltotta fel s a nemzeti erőnek új próbákat kellett megállania. Az országgyülési szünetet a kormány csak kis részben fordíthatta az új törvények kiegészítésére, az új alkotmány békés életbe léptetésére. A magyar nemzeti állam megteremtése fölkeltette a nemzetiségek féltékenységét, mely gyorsan fokozódott gyülölséggé s ellenséges mozgalmakban tört ki. Horvátországban már márc. 25. gyülést tartanak s megállapítják nemzeti követeléseiket. Gáj Lajos (l. o.) az illirizmus apostola áll a mozgalom élén s a követeléseket ápr. 2. népes deputáció viszi a trón elé. Három hét mulva Jellachich József br. (l. o.) már elfoglalja a báni széket s mint diktátor szervezi a magyarság elleni küzdelmet. A szerbek sem maradnak el. Rajasics János (l. o.) szerb patriárka egyetért a horvátokkal, ápr. 20. a karlócai gyülésen tüntetést rendez, negyednapra Nagy-Kikindán a nép fegyverrel támad a magyarokra és németekre s máj. 13. a karlócai gyülésen proklamálják a szerb vajdaságot. Az erdélyi oláhság az ápr. 20-iki első balázsfalvi gyülésen még örömmel üdvözli az új alkotmányt és az uniót, de egy hónappal később a második balázsfalvi gyülés Siguna püspök (l. o.) szava után indulva, már szakadást hirdet, külön jogokat követel s küldöttséggel járul a trón elé. E nemzetiségi mozgalmak a határörvidéken és annak szomszédságában annál veszedelmesebbek voltak, mivel összeköttetéseik szálai messzeágaztak le- és fölfelé. Komoly tények, de még nagyobb jelentőségüek mint szimptomák. A magyar kormány ezalatt az osztrák kormánnyal is viszás helyzetbe került. Ez a kül-, had-, pénz- és vámügyek birodalmi ügynek tekinti, a márciusi törvényeket tudomásul sem veszi s nem akarja kiereszteni kezéből az intézkedést. A pénzügyet az államadósságok kérdése, a hadügyet az olasz háboru tette különösen fontossá és akuttá s az ellentétek kiegyenlitése Latour (l. o.) hadügyminisztersége miatt csaknem lehetetlenné vált. A magyar kormány a felzendült nemzetiségek elleni védekezést tartotta legsürgetőbbnek a császári kormány az olasz segélyt. A nádor és Batthyány fölkeresik az Innsbruckba költözött udvart. Hajlandók az olasz segély megadására a pragmatica sanctio alapján, a király viszont megigéri az udvarnak Budára költözését s a nemzetiségek pacifikálását.

Igy állanak már egymással szemben az ellentétek, mikor jun. 5. a nádor az első népképviseleti országgyülést megnyitja Pesten. Feladata az ellentétek kiegyenlítése; eredménye az összeütközés lett. Magában a minisztériumban sem volt egyetértés; Kossuth csak abban az esetben volt hajlandó az olasz segély megadására, ha a nemzetiségek előbb lefegyvereztetnek s mert nélküle a kormány nem számíthatott az országgyülésre, az olasz segély megemlítését is kihagyták a trónbeszédből. A kormány igy jutott meghasonlásba önmagával meg a királlyal is, akivel szemben nem válthatta be adott igéretét. Mint márciusban most is Kossuth volt a helyzet ura; a közvéleményt ő képviselte s a közvéleményt az események mind erősebben hajtották a szélsőségek felé. Jul. 11. tartotta meg Kossuth az ő legnagyobb hatásu beszédét, melyben utalva a belső és Ausztria felől fenyegető veszedelmekre, 200000 katonának s 42 millió forintnak megszavazását kérte a törvényes rend helyreállítására és az ország önállóságának megvédésére. S mikor a ház Nyáry Pál (l. o.) szavára fölemelkedett és egy értelemmel megszavazta a kért segélyt, Kossuth «leborult a nemzet nagysága előtt» s elragadtatással mondta e szavakat: «Magyarországon a poklok kapui sem diadalmaskodnak». Az országgyülés eme harcias hangulata épp arra az időre esik, mikor Ausztriában a reakció kerekedik felül s az udvar készül Bécsbe visszaköltözni. A nyilt összeütközés veszedelme nagyobb mint valaha szinte elkerülhetetlen. Az udvar nyomban érezteti is kedvetlenségét; a magyar kormány sorsa meg volt pecsételve. A király aug. 14. megvonta István nádortól a márciusban ráruházott teljes hatalmat s kijelentette, hogy ezentul maga fog kormányozni; Batthyányt és Deákot aug. végén a király maga elé se bocsátotta s az osztrák minisztérium nyiltan követeli a márciusi törvények revizióját. E kinos bizonytalanságban az országgyülés Kossuth inditványára elhatározta (szept. 4.), hogy deputációt küld Bécsbe, a király elhatározásának megtudása végett. Napok teltek el s a küldöttséget a király nem bocsátotta maga elé. M. békéje, jövője volt a kockán. Esterházy hg. lemondott ezalatt miniszterségéről; Széchenyi lelkét megtörte a kétségbeesés, elméjére éj borult s ápolása végett Döblingbe szállították. Szept. 9. fogadta végre a király a küldöttséget; válasza határozatlan és kitérő volt; csak az az egy látszott bizonyosnak, hogy a minisztérium elvesztette a király bizalmát. Ahhoz sem férhetett kétség, hogy a kormány melyik tagja miatt. A minisztérium elhatározta lemondását. A szept. 11-iki országgyülésen a nádor bejelenti, hogy ideiglenesen ő vezeti a kormányt s ime, nyilt ülésen Kossuth és Szemere kijelentik, hogy ők helyükön maradnak. Mivel az összeütközés megtörtént s a harc elkerülhetetlen, az országgyülés Kossuth indítványára elhatározta, hogy az ország jövedelmeinek és jószágainak zálogba vetése mellett bankjegyeket bocsát ki, elrendeli a toborzást s ama katonatiszteknek hadi törvényszék elé állítását, akik a törvényes kormánytól megtagadják az engedelmességet. Ezen a napon lépte át Lellachich a Drávát 36000 emberrel. Az országgyülés szept. 13. elhatározta, hogy addig együtt marad, mig a forradalom veszélye el nem mult s másnap Kossuthot felruházta mindama hatalommal, amely a haza megmentésére szükséges. A forradalom proklamálása nélkül is a forradalom szele dagasztotta már a vitorlákat. A haza védelméről volt csupán szó, de senki kétségben nem volt a felől, hogy ez a védelem Ausztria ellen van irányozva.

Jellachich ezalatt csaknem akadálytalanul jutott el Székesfehérvárig s hadai a Balaton mellékén táboroztak. A magyar ezredek tisztjei részben olyan csapatokkal álltak szemben, akiket velök egy zászlóhoz kötött katonai esküjök. Ingadozásuk hazafias kötelességük és katonai esküjök közt nyitott utat a horvát inváziónak. Az országgyülés felszólítására maga a nádor állt a magyar sereg élére, de az összeütközés előtt megkisérlette a kibékülést. Találkozást kért Jellachichtól s midőn ez visszautasítja, a főherceg Bécsbe megy s meggyőződve róla, hogy a király kegyeit elvesztette, vissza sem tért többet az országba s néma szemlélője maradt az eseményeknek. Távozása összefüggött az udvar ama terével, mely szerint ez M.-ot pacifikálni szándékozott. Az volt a terve, hogy teljes hatalmu királyi biztost küld, aki a békét helyreállítsa s M. és Ausztria viszonyát a március előtti alapon szabályozza. Lamberg Ferenc gr. (l. o.) volt kiszemelve e feladatra. Az országgyülés szept. 27-iki éjjeli ülésében tiltakozott Lamberg kiküldése ellen, akit másnap a felbujtogatott csőcselék, mikor a hajóhídon át Budáról Pestre jött, erőszakosan megtámadott és felkoncolt. Néhány nappal ezelőtt járta be Kossuth az Alföld nagy városait, hogy a magyar népet fegyverre szólítsa a haza ellenségei ellen. A siker nem is maradt el: a Bocskayak, Bethlenek és Rákócziak népe alatt megmozdult a föld s százados emlékek vegyülnek össze a jövő reménységeivel. Jellachich szept. 29. vereséget szenvedett Pákozdnál s hadai a nyugati határok irányában, a magyar fővárosnak hátat fordítva, Bécs felé igyekeztek; utóhada okt. 6. Ozoránál tette le a fegyvert. A horvát támadás csúfos kudarcot vallott s a magyar országgyülés magatartása, Kossuth lelkesedése és energiája a sokaság előtt igazolva volt.

Minél jobban feszítette a húr egyik végét a Kossuth szava után induló magyar országgyülés, annál erősebben húzta a másik végét az osztrák kormány és az udvar. A húrnak szakadnia kellett. Október első napjaiban a király véglegesen felmentette Batthyányt s Vay Miklós bárót (l. o.) nevezte ki miniszterelnökké; de mielőtt az elfoglalhatta volna székét, más intézkedés történt. Récsey Ádám gr. (l. o.) ellenjegyzésével éppen Jellachich bánt küldte ki a király mint teljes hatalmu biztost, hogy a meggyilkolt Lamberg gróf örökségét átvegye; egyszersmind feloszlatta az országgyülést és az országot katonai törvények alá helyezte. A királyi rendelet törvénybe ütközött s Jellachich megbizása a magyar nemzet provokálásánál alig volt egyébnek tekinthető. Az országgyülés nem is késett a válasszal. Tiltakozott a királyi levél ellen, Récseyt és Jellachichot hazaárulóknak nyilvánította s mivel az ország kormány nélkül maradt, annak helyébe a honvédelmi bizottságot (l. o.) ruházta fel a szükséges hatalommal (okt. 7.). Az udvart az olasz és osztrák eseményeknek mind kedvezőbb fordulatai ragadták magukkal Bécs hosszu ostrom után megadta magát; nem segített rajta a magyar seregnek megkésett diverziója sem, mikor Jellachich nyomában átlépte a Lajtát. Schwechatnál honvédeink vereséget szenvedtek s a reakció vérszemet kapott. Az ausztriai birodalmi gyülést Olmütz mellett a csöndes Kremsierbe helyezték át, új kormányt alakítottak s eltökélten szervezték a M. elleni támadást (nov. 21.) Schwarzenberg (l. o.) és Windischgrätz (l. o.) hercegek voltak a helyzet urai. Dec. 2. megtörtént a trónváltozás. V. Ferdinánd, a jólelkü, de tehetetlen, gyenge árnyékkirály helyet engedett öccsének, Ferenc József főhercegnek, akit környezete az egységes ausztriai császárság megteremtőjének szemelt ki. Ennek az eszmének s a fiatal uralkodónak nevében december közepén egyszerre hat felől támadnak a császári hadak M. ellen, amely elszántan veszi föl a küzdelmet s ezer esztendős történetének legdicsőbb harcaiban védi alkotmányát és szabadságát. A magyar országgyülés dec. 7. a trónváltozást törvénytelennek és semmisnek nyilatkoztatja ki, mely M.-ot nem érintheti; megtagadja az engedelmességet s ellenállásra hivja föl a nemzetet. A kocka el volt vetve: a márciusi törvényeknek meg kellett állniok a fegyverek próbáját, a harcok tüzkeresztségét. Minden tekintet Kossuthon csüggött, aki soha nem képviselte hívebben és teljesebb mértékben a magyar nemzetet, mint most, mikor az ellenállást szervezte, abba életet öntött, s szabadságharcunkat nemcsak az alkotmány, hanem a nemzeti becsület védőjévé avatta.

A hadi események méltatását és részletesebb ismertetését más helyen (l. Szabadságharc) találja az olvasó. Itt csupán annyiban foglalkozunk velük, amennyiben e válságos napok alatt a nemzet szeme honvédségünkön csüggött, az ország sorsa az ő dicsőségükhöz és fegyvereik szerencséjéhez volt kötve s a politikai események fordulatai a hadi események változásaitól elválaszthatatlanok. A harc a császári seregek szerencséjével indult meg. Windischgrätz hg. dec. 15. kezdte meg támadását; két hét mulva már a főváros közelében volt (móri csata dec. 30.) s január 5. bevonult Pestre, melyet a kormány és az országgyülés nagy sietve elhagyott, hogy a Tisza mögött Debrecenben biztosítsa magát és szervezze az ellenállást. Mielőtt ennyire jutott volna a dolog, az országgyülés mérsékeltebb elemei még egy utolsó kisérletet tettek az ellentétek kiegyenlítésére, a béke megmentésére. Legtekintélyesebb tagjai küldöttségben fölkeresték a császári hadak fővezérét, aki Bicskén fogadta őket (jan. 3.), de alkuba nem ereszkedett, hanem föltétlen meghódolást követelt. E végső kisérlet meghiusulása arra birta Batthyányval és Pázmándy Dénessel (l. o.) a képviselőház elnökével együtt Deák Ferencet is, hogy megsebzett szívvel a magánéletbe vonuljon és remegő tekintettel a távolból nézze végig a fegyverek tusájának válságait. Kossuth úgyszólván magára maradt a reformküzdelem nagyjai közül s mert a mérsékeltebb elemek elhagyták, vagy vele szembe helyezkedtek, a szélső pártokra támaszkodva folytatja gigászi küzdelmét, melyhez az erőt nem a politikai tényezők és konstellációk higgadt mérlegeléséből meríti, hanem a nemzeti lelkesedésnek egészen a szenvedélyekig való felfokozásából. Ez emelte magasra, ez okozta bukását. Windischgrätz hg. az ország fővárosából hozzálátott a pacifikáció munkájához a márc. előtti alapon. Diadalát teljesnek hitte s ilyennek hiresztelte Bécsben és Ausztria határain tul az európai közvélemény előtt. De Erdély még állt; itt Bem (l. o.) hadai őrködtek s a magyar kormány a szabadság emez ősi erősségére támaszkodva, a Tisza vonala mögött szervezhette a nemzeti ellenállást. A kemény tél is kedvezett, mely a támadást megbénítva, a védelemnek időt engedett. Minden azon fordult meg, hogy milyen magatartást tanusít a honvéd hadsereg s ennek vezérlete, amely érezte, hogy a döntés az ő kezében van. Alárendeli-e magát a polgári kormányzatnak és ezzel össze bir-e forrni a nemzeti ügy szolgálatában? A forradalmak eme sötét árnyéka meglebbentette szárnyait. A felsődunai hadtest, a honvéd hadsereg magva, a főváros elhagyása után északra vonult s a sereg fővezére, Görgey Arthur (l. o.) szükségesnek látta, hogy Vácról (jan. 5.) nyilatkozványt bocsásson szét, amelyben a honvédség küzdelmének alkotmányosságát hangoztatja s megfenyegeti azokat, akik ennek az alapnak megbolygatására hajlandók és köztársasági álmok megvalósítására törekesznek. A váci proklamáció súlyát növelte Görgey egyénisége, amely magasan kiemelkedett környezetéből s fenyegető arányokban növekedett. E disszontáns hang süvöltése után Görgey serege hetekre eltünt a felvidék hegyei között s a természet nehézségeivel és az ellenség támadásaival szembeszállva, a hadi fegyelem sanyaru iskoláját végig küzdve, a bányavárosokon és a Szepességen át diadalmasan ereszkedett le a Hernád völgyébe. Febr. 10. Kassán egyesült Klapkával (l. o.) s érintkezésbe jutott a Felső-Tiszánál összevont magyar sereggel. Nagy volt Görgey téli hadjáratának dicsősége s az egész nemzet büszkén, az ellenség tisztelettel tekintett seregére, amelyet Görgey tett azzá, amivé lett. A vezér tudta is, érezte is, mutatta is ezt. A kormány ezalatt megállapította a tavasszal megindítandó hadjárat tervét: a támadást a császári hadak ellen s az ország fővárosának visszafoglalását. A hadjáratra fővezérül Kossuth a lengyel emigráció egyik tábornokát, a Párisban időző Dembinszkyt (l. o.) hivta meg jan. végén. A meghivásnak rossz hatása volt; a honvédség vezérei bizalmatlanságnak tekintették maguk iránt; Görgey a téli hadjárat sikerei után sértésnek vette. A meghivás szerencsétlen is volt, mert Dembinszky nem állotta meg helyét s a nagyobb bajoknak csupán visszavonulásával vehette elejét. A tavaszi hadjárat babérait annak kellett aratnia, aki tehetségeinél fogva erre termett s akit érdemei erre legméltóbbnak jelöltek ki. A Windischgrätz és Schlick egyesült seregei ellen vívott kápolnai harcok (febr. 26, 27.) a honvédség visszaszorításával és Dembinszkynek eltávolításával értek véget. S mikor megújult a támadás, az új hadvezér, Görgey diadalról diadalra vezeti a honvédséget. Kezet fogva Damjaniccsal (l. o.) és Klapkával, ellenállhatatlanul tört előre. Szolnok (márc. 5.), Hatvan, Bicske, Isaszeg (ápr. 6.) Vác a honvédek dicsőségének mindmegannyi mérföldmutatót, Windischgrätz helyét Welden (l. o.) a táborszernagy foglalja el, de ő sem állhatja útját az áradatnak. A nagysarlói győzelem után Görgei Komárom alatt terem, győz és fölmenti a várat (ápr. 26.) Csak az ország fővárosa van még ellenséges kézben. Megkésve bár s a hadi szerencse elszalasztásával ez is Görgey honvédjeinek kezébe kerül máj. 21. De mire a tavaszi hadjárat véget ért s a honvéd dicsőség zászlója a budai várfokról hirdette az ország megtisztítását a reá támadt ellenségtől: a kormány és országgyülés végzetes lépésre ragadtatta magát s új veszedelmek felhői tornyosodtak a magyar szabadság egére.

A Debrecenbe költözött országgyülés eleinte még a törvényes védelem alapján állt s Windischgrätznek a magyar küldöttség előtt tett nyilatkozata után sem utasította el magától a kiegyezés gondolatát. De az események egyre jobban leszorították erről az alapról s a tavaszi hadjárat nem remélt sikerei egészen elnémították a békepártot (l. o.), amely a törvényes kiegyezést hangoztatta. A kormány a radikálisok hatása alá került, akik forradalmi jelszavak után indultak s köztársasági velleitásokkal tüntettek. A császári kormány elbizottsága, makacssága és vak törekvése az ő malmukra hajtotta a vizet s egyfelől a magyar fegyverek diadalai, másfelől az osztrák reakció kérlelhetetlensége magát Kossuthot is megingatták és oda ragadják, ahol a hideg megfontolása elejti iránymutató vesszejét s az izzó szenvedély parancsol. A császári hadak kápolnai győzelmei után, amelyeket mint döntő diadalokat hireszteltek Bécsben, a császár feloszlatta a birodalmi gyülését s márc. 4. kelt manifesztumában idő előtt az egységes és oszthatatlan Ausztriát proklamálta, amelyben hazánk széttördelve, tartományokra bontva foglalt volna helyet. A márciusi törvények évfordulóján érkezik ennek hire Debrecenbe. Itt az országgyülés forró légkörében azonnal végig cikázik a felelet, amely nem lehet más, mint a megtorlás Ápr. 14. a debreceni nagy templomban az országgyülés kimondja M. függetlenségét és elszakadását az ausztriai háztól. Megtörtént s a végzetes következményeket el kellett viselnie a nemzetnek. A nagy elhatározások nyomában, ha hibásak is, a lélek szárnyat bontó exaltációja jár. De a mámor hamar eloszlik, az erők keresik a normális egyensúlyt s ezt nem találván meg, egymás ellen fordulnak. Az eltökéltség helyébe a bizalmatlanság, az elszántság helyébe a dac, a lelkesedés helyébe a csüggedés férkőzik. Az országgyülés Kosuthot országkormányzóvá választja s ez megalakítja minisztériumát (Szemere Bertalan miniszterelnök, Görgey hadügy-, Batthyány Kázmér gr. külügy-, Duschek Ferenc pénzügy-, Csányi László közlekedésügy-, Vukovics Sebő igazságügy-, Horváth Mihály püspök vallás- és közoktatásügyi miniszter). A kormány megvolt, de a kormányzás nehezen indult, bajjal járt. Sem a kormány, sem a hadsereg nem birt azonnal beleilleszkedni az új helyzetbe. Sem a felfogásokban nem volt meg a szükséges összhang, sem a vezető egyéniségekben az egyetértés és együttérzés. Legveszedelmesebb volt az a rés, amely a hadsereg és polgári kormányzat között nyilt s kiszélesedvén, utóbb mély örvénnyel választotta el egymástól és szembe állította egymással e nagy idők két nagy alakját: Kossuthot és Görgeyt.

A császári sereg lealázó vereségei és a magyarországi események rákényszerítették az udvart a többször felajánlott orosz segitség elfogadására. M. és Ausztria párviadala európai üggyé válik. Újra kisért a szent szövetség szelleme, mikor a reakció nevében a két császári hatalom egyesül a magyar szabadság elfojtására. Vajjon számíthat-e M. a liberális Európa, a nyugati hatalmak támogatására? Ez a remény hamar szétfoszlott s a meginduló küzdelem reménytelensége előre vetette sötét árnyékát. Már május elején nyilvánossá lett az osztrák-orosz szövetség s nem telt le e hónap, meg volt állapítva a hadjárat terve is. Az osztrák hadsereg fővezére, Haynau (l. o.) nyugatról, az orosz hadaké, Paskievics hg. északról támad az országra s körülzárva az ország határait, a Tisza mellékén készülnek döntő csapást mérni a magyar ügyre. A magyar honvéd hadsereg nem rúgott többre 160000 embernél; Haynau vezérlete alatt 175000; Paskievicsé alatt 200000 ember harcolt! Az erők emez aránytalanságát súlyosította a magyar hadvezérletben elkerülhetetlen ingadozás, tervtelenség és egyenetlenség. Görgey az összes magyar hadakat nyugaton koncentrálva Ausztria ellen akarja fordítani; Kossuth az Alsó-Tisza vidékét jelöli ki, hogy időt nyerjen az erők összegyüjtésére s ha a katasztrófa elkerülhetetlen, az Al-Duna felé biztosítsa a menekülés útját. Haynau első győzelmei (Zsigárd, Pered, Győr jun. 20-28.) véget vetnek az ingadozásnak; a komáromi csata elvesztése után (jul. 2.) a kormány elhagyja Pestet s az országgyüléssel együtt Szegedre teszi át székhelyét. Elrendeli ennek megerősítését s itt szándékozik egyesíteni az összes hadakat. A főváros nyomban Haynau kezére került (jul. 13.) s Görgey, elvágva a Tiszához vezető egyenes úttól, kedvetlenül fordult északra, hogy téli hadjáratához hasonlóan kerülő úton egyesüljön a Tisza mögött koncentrálandó magyar hadsereggel. Ezalatt az orosz hadak is átlépték a határt: Grabbe tábornok (l. o.) északról, Lüders (l. o.) Erdély felől, a fősereg Paskievics alatt észak-kelet felől még jun. közepén megkezdték előnyomulásukat s ez utóbbi jul. elején már átkelt a Tiszán. Egyre szűkült az a rettenetes öv, mely a magyar szabadságot megfojtással fenyegette. És a honvéd hadsereg még nem volt együtt; véglegesen még azt sem döntötték el, hogy a válságos időkben ki legyen fővezére. Kossuth Bemre gondolt, de mert azt harcai egyelőre Erdélyben tartották, ideiglenesen ismét Dembinszkyre esett választása. Görgey ezalatt folytonos harcok közt tört magának utat a Tiszán tulra, de az orosz főhadsereget meg nem előzhette. Megkezdte az alkudozásokat is az orosz vezérekkel s azok fonalát utóbb Kossuthnak és kormányának kezébe adta. Mind hiába; a magyar szabadságharc napjai meg voltak számlálva. Aug. 2. a debreceni csatában az oroszok csaknem megsemmisítették Nagy Sándor (l. o.) hadosztályát s aug. 3. Haynau bevonult Szegedre. A magyar kormány és országgyülés Aradra költözött; a szeged-szőregi csaták elvesztése után ide kellett volna visszavonulnia Dembinszkynek is, ahova Görgey megérkeztét is minden órában várhatták. Dembinszky délre kanyarodva, Temesvár felé igyekezett s ennek falai alatt volt kénytelen elfogadni a nyomában járó Haynau seregével az ütközetet aug. 9. A harc megkezdése után megérkezett az Erdélyből kiszorított Bem is; azonnal átvette Dembinszky kezéből a fővezérletet és sikerrel indította a támadást, de megsebesülvén a fegyver kihull kezéből s a szabadságharc utolsó nagy csatája az ellenségnek vált diadalává. A szabadságharc véget ért; csak bejezése volt hátra. Le kellett számolni az irtózatos, az elkerülhetetlen katasztrófával. Az időközben seregével megérkezett Görgeynek jutott osztályrészéül a végzetes feladat. A magyar fegyverek dicsősége az ő alakjára vetett legtöbb fényt és ragyogást; volt ereje magára venni e fegyverek balszerencséjének és a nemzeti ügy bukásának sötét gyászát is. A temesvári csatavesztés hirére aug. 10. Kossuth minisztériumával együtt lemondott s az összes katonai és polgári hatalmat Görgeyre ruházta, aki mint diktátor aug. 11. értesíti Rüdiger (l. o.) orosz tábornokot, hogy másnap egész seregével Világosra vonul s 13-án leteszi a fegyvert. Leteszi, de csak az orosz hadsereg előtt s csak ugy, ha osztrák haderő nem lesz ott a fegyverletételnél. Megtörtént. Lerakták utóbb a fegyvert egyenként a többi csapatok is; Arad, Pétervárad és Komárom is kapituláltak (szept. 27.): az ország védtelenül ki volt szolgáltatva a katonai önkényuralomnak. Görgey sorsát elválasztották hős bajtársainak, a honvédség vezéreinek sorsától. Ezek az aradi vár börtönében várták megdicsőülésöket; őt kegyelemből Klagenfurtba internálták és egy hosszu élet lelki vivódásainak dobták oda martalékul - itéletmondás nélkül. Kossuth és társai aug. 10. elhagyták Aradot, Orsovánál átlépték letiport hazájuk határát s mint annak bujdosó fiai a török birodalom vendégszeretetére bizták sorsukat. Viddin, Sumla és a kis-ázsiai Kiutahia voltak bujdosásuk szenvedéseinek első állomásai. Innen megszabadulva (1851), elszéledtek a művelt Nyugat országaiban s lettek hirdetőivé a szabad M. dicsőségének, munkásaivá a magyar szabadság helyreállításának. L. Magyar emigráció.

Az abszolutizmus és a kiegyezés.

Az udvar és a bécsi kormány akkor hirdette a magyar nemzet megsemmisülését, mikor ez a legfényesebb jeleit adta erejének; akkor kényszerítette a szolgaság igájába, mikor lelkében a szabadság tüze oly magas lobbot vetett, hogy magát is megégette vele. Elkövette azt a nagy hibát is, hogy ugy élt a megtorlás jogával, mintha azt a maga felsőbbsége adta volna meg neki s megfeledkezett róla, hogy felülkerekedését egyedül az idegen támogatásnak köszönhette. A magyar nemzet önérzettel hordta a ránehezedő csapást; tűrt, de nem csüggedett. S nem is maradt tétlen. A hazafias konzervativek az udvar közelében a negyvenhetet, az emigránsok a művelt külföldön a negyvenkilencet, a nemzet nagy sokasága benn a hazában az ő hegyeket mozdító ellenállásával a negyvennyolcat - hárman együtt az alkotmányt, a törvényt és a nemzeti aspirációkat mindig, mindenütt szembeállították az új rendszerrel, amelynek ilykép lehetetlen volt gyökeret vernie a magyar szabadság ezer esztendős földjében.

Midőn Windischgrätz 1849 január elején megszállotta a fővárost, azonnal gondoskodott, hogy a Debrecenben székelő kormány mellett másikat szervezzen. Szögyény László (l. o.) vállalja magára a súlyos feladatot még februárban, érintkezik konzervativ társaival (ifj. Majláth György, Sennyei Pál stb.), tervet készít, de mert a magyar alkotmány alapján indul, nem arathat sikert. Ugyanekkor Bécsben arról van szó, hogy Apponyi György gr. elnöklete alatt Dessewffy Emil gr. Ürményi József stb. hozzájárulásával bizottság alakíttassék, amely a M.-on foganatba veendő rendszabályokra nézve véleményt mondjon és tanáccsal szolgáljon. A diadalmas tavaszi hadjárat a magyar alkotmánnyal való érintkezésnek emez utolsó kisérleteit is szétfoszlatta, Haynau báró, a teljes hatalmu császári fővezér 1849 nyarán a katonai diktaturát hozza magával, s a polgári kormányzatot helyettesére, Kempen b. altábornagyra és a szász Geringer báróra (l. o.) bizván, a világosi fegyverletétel után véres kézzel lát a megtorlás munkájához. Akiket a sors és a nemzet szerencsétlensége hatalmába adott, azoknak élete, szabadsága és vagyona ellen tör; azokért, akiket utól nem érhet, a nemzetet sujtja ezer zaklatással és irtozatos üldözéssel. Haditörvényszéket állít s a Caraffák és Básták vérbiróságainak emlékével együtt a nemzet százados sebeit szakgatja fel. Latour halálának évfordulóján, 1849 okt. 6-án az ő hóhér keze által lesznek halhatatlanokká Batthyány Lajos gr., az új M. első miniszterelnöke és a honvéd hadsereg vezérei (l. Aradi vértanuk). Őket követik: Csányi László, Perényi Zsigmond báró, Szacsvay Imre, Jeszenák János báró stb. Ötszáznál több tiszt kerül várfogásra s Olmütz, Josefstadt és Kufstein falai hősöktől népesednek meg. Nincs mértéke, határa a birságoknak, internálásoknak, konfiszkálásoknak. A megtorlások sorát aztán bezárja a szabadságharc harminchat menekültjének (Kossuth, Andrássy, Lónyay Menyhért, Pulszky, Horváth Mihály stb.) in effigie halálra itélése és kivégzése. A hatalom még ott is sujtani akart, ahova keze nem ért. Haynau eközben szervezte a katonai kormányt. Még az 1849. év végén felosztotta az országot hat katonai parancsnokságra (Pozsony, Kassa, Munkács, Nagyvárad, Veszprém, Pest székhelyekkel), amelyek területén a katonai parancsnokok és a melléjük adott főbiztosok voltak az ő rémuralmának eszközei, mig 1850 jul. 8. el nem bocsáttatott s az ő elbocsátásával az új közjogi rendezkedés ideje be nem köszöntött. 1851 óta kilenc éven át Albrecht főherceg volt az ország kormányzója s ez a kor Bach, birodalmi belügyminiszter nevét viseli magán bélyegül (l. Bach-korszak).

Az új birodalmi szervezet (1850. ideiglenesen, 1851 aug. 20. véglegesen jóváhagyva) nem ismerte a történeti M.-ot; a birodalmi egység elvéből indult ki s a birodalom egyensúlyát az egyes részeknek egymás iránt való féltékenységében vélte feltalálhatni. Éppen ezért az egy állami - német - nyelv, egy közigazgatás és egy igazságszolgáltatás mellett bőséges tért engedtek a nemzetiségi velleitásoknak. A magyar korona területét, amely nagy volt az osztrák tartományokhoz képest, feldarabolták. Erdély, mint nagyfejedelemség, Horvát-Szlavonország Fiuméval és a Muraközzel mint királyság, végül a Temesi bánság és szerv vajdaság mint külön tartományok foglaltak helyet a birodalomban. Az ezen felül megmaradt M.-ot öt kerületre (Pest, Sopron, Pozsony, Kassa, Nagyvárad székhelyekkel) osztották, lehetőleg ugy, hogy mindegyikben más-más nemzetiség érvényesülhessen. Minden kerület élére egy-egy főnök volt helyezve, s mellé katonai és csendőrparancsnokság volt adva. A vármegyéket meghagyták mint közigazgatási kisebb egységeket, de a megyei tisztikar helyét idegenből beköltözött s kinevezett hivatalnokok foglalták el. (l. Bach-huszárok). A földarabolt M. azonképen volt része a birodalomnak, mint az osztrák örökös tartományok bármelyike. Ezekkel egyenlő elbánás alá esett. A birodalom élén állt mint a korona tanácsa, a birodalmi tanács kinevezett tagokkal (köztük magyarok is) és a birodalmi minisztérium, amely amannak parancsait teljesíti s csak a császárnak felelős. Az önkényuralom e mesterséges rendszere a bureaucratiára, a katonaságra és papságra támaszkodott s e hármas szövetséget balgán elég erősnek tartotta arra, hogy a népeket akaratuk és óhajtásuk ellenére boldogítsa. De bár az új kormány gépezetéhez a legsötétebb reakció szolgáltatta a hajtó erőt: hazánkban az 1848-iki törvények gyökeres nagy vivmányait, a földtehermentesitést, a közteherviselést, az általános jogegyenlőséget és katonai kötelezettséget az idegen önkényuralom léptette életbe. A modern államélet szükségletei iránt nem volt érzéketlen, sőt éppen ezek segitségével iparkodott minél mélyebben elhantolni a nemzeti államot. Az igazságszolgáltatás elválasztatott a közigazgatástól s az osztrák polgári és büntető törvénykönyv foglalta el a «corpus juris» helyét. Gondot fordítottak a gazdasági életre is: modern országutak készültek, vasutakat kezdtek építeni, folytatták a Tisza-szabályozást, 1858. új pénzrendszer foglalta el a réginek helyét stb. De bár az erőszakos elnyomás enyhültével a zaklatottság és szenvedések helyét némi jólét és fásult nyugalom foglalta el, ez az egész rendszer, ugyszólván, a levegőben függött. A magyar nemzet távol tartotta magát tőle, az országban nem volt gyökre, s nyilvánvaló volt, hogy a külföld felől kerekedő első erősebb légáramlat elfujja, mint délibábot. Ebben reménykedett a nemzet az ő passziv resistenciájával; ezen dolgozott az emigráció az ő diplomáciai összeköttetéseivel és a külföld hirlapjaiban folytatott agitációival. Kossuth angolországi és amerikai diadalnapjai után az emigráció Londonban és Párisban állandó székhelyekre, némi szervezetre tett szert s rendszeresen járt el az eltiport M. jogainak hangoztatásában, e jogok védelmére és érvényesítésére irányzott tevékenységében. Megvoltak a maguk titkos összeköttetései a hazában is s az önkényuralomnak válság idején mindenkor számolnia kellett azzal az eshetőséggel, hogy az elégedetlenség hamu alá rejtett zsarátnoka lobbot vet.

S az újonnan szervezett Ausztria, bármilyen biztosnak hirdette hatalmát itthon és bármily kérkedőn viselkedett a külföld előtt, alig leplezhette gyöngeségét, mihelyt nemzetközi bonyodalmak tették azt próbára. A krimi háboru (1854-1856) egyfelől meghasonlásba juttatja egykori szövetségesével, az orosszal és elszigeteli őt az európai nagyhatalmasságok közt, másfelől válságos pénzügyi zavarokba dönti. Mintha földrengés érte volna az új épületet; falai egészen a fundamentomig meginogtak, de azért most nem dőltek össze. Azok, akik a rengést legjobban érezték, annál hangosabban hirdették a falak erősségét, az épület tartósságát. A fiatal uralkodó látogatásai M.-on és az olasz tartományokban (1857) ennek a bizonyítására szolgáltak volna; de a nyomukban járó engedmények (amnesztia; Andrássy Gyula gróf ekkor tér haza a külföldről; az önkényuralom fékének megeresztése a belkormányzatban) inkább a gyengeség, mint az erő érzetének voltak leplezgetett következményei. Bach miniszter megiratja az ő hires Bückblick-jét rendszere fényes eredményeinek magasztalására; de mint a villámcsapás, ugy világítja meg s töri össze fenhéjázását a döblingi remetének még hiresebb «Blick»-je, amely nevetségessé teszi, vérig ostorozza és pellengérre állítja a kérkedőt. Bach rendszere tarthatatlanná vált; csak bukása volt még hátra. Meghozta az 1859. évi olasz háboru. A magentai (jun. 4.) és solferinói (jun. 24.) csaták megpecsételték az osztrák hadvezérlet vereségét s a villafrancai béke (jul. 11.) nemcsak Lombardia sorsát döntötte el, hanem az osztrák birodalomét is, melynek gyengesége, alap nélkül szükölködése napfényre került. Az olasz háboru alatt az emigráció is nagyobb tevékenységet fejtett ki, mint valaha. Kossuth találkozott III. Napoleonnal s Klapkával és Teleki Lászlóval együtt megalakitotta a «nemzeti igazgatóságot»; szó volt róla, hogy a császári hadsereg mögött felkelésre birják a magyar nemzetet s megindultak az alkudozások francia csapatoknak magyar területre szállítása iránt, mikor a villafrancai béke véget vetett a tervezgetéseknek, melyeket az idő meg nem érlelt. Az olaszországi magyar légió megalakult ugyan s az emigránsok egy ideig még Garibaldira vetették tekintetüket, akinek a velencei s innen magyar területre való ütésében reménykedtek; de Cavour halála a remények emez utolsó szálait is széttépte, mialatt itthon megnyilt a törvényes kibontakozás lehetősége. Az olasz háboru nyomában kormányváltozás járt; Bach miniszternek távoznia kellett s helyét Rechberg gr. (l. o.) miniszteriumban előbb Goluchovszki gróf (l. o.), majd Schmerling (l. o.) foglalta el s a rendőri tárca az engesztelékeny Hübner br. (l. o.) kezébe került, akinek a magyar konzervativekkel voltak összeköttetései. A kormányválság elintézésekor rendszerváltozásról nem volt még szó, M.-ot nem is említették, az önvallomással késlelkedtek: de a tények csalhatatlanul hirdették a közszellem átalakulását s M.-on az évtizedes nyomás után megindultak a hazafias tüntetések. A protestánsok egyházi viszonyait rendező császári pátens megkésett kibocsátása először szolgáltat alkalmat gyülésezésekre és tiltakozásokra, melyek egyesítik a konzervativeket (Vay Miklós br., Zsedényi Ede) és liberálisokat (Tisza Kálmán), sőt a protestáns körökön kivül a katolikusok szimpátiáit is megnyerik. Hazafias ünneppé avatta a közhangulat Scitovszky János primás jubileumát s nyomban követték egymást a Kazinczy-ünnepek még 1859. A hazafias felbuzdulás kereste az alkalmat, hogy nyilvánulhasson, s nyilvánulása tüntetésszámba ment. Kisfaludy Sándor szobrát Balaton-Füreden, Berzsenyiét Niklán igy leplezik le; gyüjtést kezdenek Petőfi Sándor szobrára, gyüjtést az akadémia palotájára. Amannak élén Reményi Ede, hegedűművész áll, ezén a lelkes konzervativ főúr, Dessewffy Emil gr. Az 1860. évi márc. 15. a pesti egyetemi ifjuság tüntetése már elkerülhetetlenné teszi az összeütközést a katonaság és polgárság közt; a provokációk ismétlődnek; kelete lesz a magyar divatnak, amely keresi a tulságokat, csakhogy szemet szúrjon és boszantson, s eldördül a végzetes fegyver Széchenyi István kezében (1860 ápr. 8.), akit utolsó nagy munkájának megirása óta az önvád furiái gyötörnek s a forradalom rémlátásai űznek halálba. Albrecht főherceg kormányzói székét Benedek Lajos táborszernagy (l. o.) foglalta el (1860 jun. 1.).

A bécsi kormánynak be kellett látnia, hogy az alkotmányos alapra való visszatérés elkerülhetetlen. Az emigrációtól és ennek magyarországi összeköttetéseitől féltőkben az uralkodó körök kerülik a negyvennyolcat és a negyvenhétre térnek vissza. Azok a konzervativpárti főurak, akik az udvarral nem szakították meg összeköttetéseiket s ami befolyásuk volt, mindenkor hazájuk javára igyekeztek felhasználni, egyengetik a kiegyezés útjait. Nem képviselték a nemzet közvéleményét s törekvéseik nem is járhattak teljes sikerrel; de azért jó szolgálataiktól az utókor nem tagadja meg az elismerést s hibáikra nem alkalmazza a kortársak elfogultságának, sőt gyülöletének mértékét.

Igy bocsáttatott ki még 1860 őszén, okt. 20. az a császári pátens (októberi diploma, l. o.), amely törvényes alapot keresvén, ilyenül a pragmatica sanctiót fogadja el s a birodalmi egységet modern alkotmányos intézményekkel szándékozik összekötni. A törvényhozás jogát a császár az egyes tartományok országgyüléseivel és a birodalmi gyüléssel osztja meg, amelybe amazok küldenek bizonyos számu tagokat. Az egész birodalmat érdeklő közös ügyek (pénz, hitel, vám, bank, kereskedelem, államadósság, hadügy) a birodalmi gyülés elé tartoznak s ezeket az ügyeket a birodalmi minisztérium intézi. Egyebekben az egyes tartományok országgyülései és kormányai autonom hatáskörrel intézkednek. M.-ra nézve helyreállíttatott a negyvennyolc előtti alkotmány, az abszolutizmus idejében életbe léptetett újítások meghagyásával. Megalakult a konzervativ magyar kormány (Vay Miklós báró kancellár, Majláth György tárnokmester s a helytartótanács elnöke, Apponyi György gróf országbiró); a helyreállított vmegyékben megkezdték a restaurációt s az önkényuralom hozzánk szakadt hivatalnokkal vándorbotot vettek kezükbe. Elmaradhatatlanok az országgyülési választások s a primási értekezleten megjelent notabilitások szükségesnek mondották, hogy az új választások a negyvennyolcadiki választási törvény alapján tartassanak meg. Még ugyanebben az évben az országbirói értekezlet is összeül, amely az igazságszolgáltatás megrenditése nélkül keresi az átmenetet az önkényuralom alatt életbeléptetett törvénykezési rendről az alkotmányos alapra. A konzervativ párt e vivmányaival szemben a nemzet egy része az emigrációra hallgatva, elutasító, sőt kárhoztató magaviseletet tanusított; más része, mely Deák Ferenc után indult, nem fogadta ugyan el törvényes alapnak az októberi diplomát, de nem vetett gátat a konzervativek törekvései elé, s megragadta az alkalmat, hogy a jogfolytonosság hangoztatásával az 1848-iki törvények teljes helyreállítását követelje, Deák Ferenc, aki a szabadságharc válságos fordulata után zalavármegyei birtokára vonult, az 50-es évek közepén felköltözött Pestre s az «Angol királynő»-ben fogadott magának szerény szállást. Anélkül, hogy kereste volna a politikai vezér szerepét, közéletünk előkelő egyéniségeivel állandó összeköttetésbe jutott, akik az ő tanácsára hallgattak, benne biztak s tőle várták, hogy a nemzet hajóját a politikai szélsőségek közt biztos révbe kalauzolja. Egyaránt távolt állt a kibékülésnek minden áron való keresésétől és a békejobbot visszautasító engesztelhetetlenségtől; a jog és törvény embere. Többet nem követel, mint amit azok megadnak; de ezt követeli teljesen, csorba nélkül s belőle nem enged. Egyszerü nemessége, önzetlensége, jellemének rendületlensége oly tekintélyt kölcsönöznek egyéniségének, hogy minden szava bejárja az országot, minden tette nyomot hagy a történetben s e korszak teljesen az ő kora. Része volt a 48-iki törvények kivívásáért folytatott hosszu küzdelemben, része e törvények megalkotásában; de a 48-iki alkotmány visszavívásának, kiegészítésének és megerősítésének dicsősége egészen az övé. Az a diadal pedig, melyet egyedül a jog és törvény, szellemi és erkölcsi meggyőzés erejével szerzett nemzete számára, történetünk legragyogóbb lapjain van megörökítve.

Az októberi diploma kibocsátása után annak tervezője, Goluchovszki miniszter nemsokára elbocsáttatott s helyét Schmerling foglalta el (dec. 31.), aki az 1861 febr. 26. kibocsátott császári pátenssel némikép módosította az októberi diploma intézkedéseit. Emezt kelleténél nagyobb mértékben federalisztikusnak találván, helyébe az erősen kifejezett centralizációt állítja s ennek fejében engedményt tesz a parlamentárizmus követelményeinek. A februári pátens (l. o.) alapján a birodalmi tanács alkotmányos képviseletté alakul át s urakházából és képviselőházból áll, amelybe a korona egyes országai küldik választottaikat. A bécsi kormány e kapkodása és a merev centralizáció felé fordulása izgatólag hat a magyar közvéleményre, melynek türelmetlenségét az emigrációnak erre az időre eső tervezhetései is élesztik. Ily körülmények közt sereglett egybe az országgyülés Pesten 1861 ápr. 2. Az uralkodó leirata, melyet Apponyi György gr. országbiró mint kir. biztos terjesztett az országgyülés elé, az októberi diplomát és februári pátenst jelöli meg mint alaptörvényeket. Ezek értelmében a közös ügyek a birodalmi tanács és államminisztérium elé tartoznak; egyebekben szilárd eltökélése az uralkodónak, hogy M.-ot megnyugtassa s az alkotmányos állapotot mindenben helyreállítsa. Nem volt az országgyülésen párt, amelyet a leirat kielégített volna. Miután ápr. 8., a legnagyobb magyar halálának évfordulóját az országgyülés a nemzeti gyász napjává avatta, megindultak a viták a leiratra adandó válasz felett. Hogy az országgyülésnek nem lehet egyéb válasza, mint a leiratban foglaltak visszautasitása és a nemzet törvényes jogainak hangoztatása, abban meg volt az egyetértés; de a válasz formájára nézve annál élesebb ellentét választotta el a véleményeket. Az egyik fél, hogy az uralkodó trónfoglalásának és a fennálló rendnek törvénytelensége ellen tüntessen, országgyülési határozat alakjában akarta a trón elé juttatni a nemzet követeléseit: a másik nem tartotta célszerünek az elfogadott formaságoktól való eltérést s felirat alakjában óhajtotta a nemzet jogainak és kivánságainak kifejtését. Ennek alapján alakult meg a «határozat» és a «felirat» párt. Amannak élén az emigracióból nem rég hazatért Teleki László gr. (l. o.) a majd ennek az egész közvéleményt megdöbbentő öngyilkossága után Tisza Kálmán (l. o.) állt; az utóbbi párt vezére Deák Ferenc volt. Hosszu heteken át tartó viták után, melyekbe a régi sérelmi országgyülések fenyegető hangja is belevegyült, a felirati párt győzött s a jun. 5. szavazáson három szótöbbséggel Deák Ferenc felirati javaslatát fogadta el az országgyülés. A felirat követeli a koronázást ennek minden feltételeivel együtt s az ország területi és politikai integritásának, valamint alaptörvényeinknek csorbítatlan helyreállítását. Ezek megtörténte után a nemzet kész politikai okokból, önállóságának és alkotmányos szabadságának sérelme nélkül a király többi országaival megegyezésre jutni a közös kapcsolatból folyó ügyekre nézve, de csak mint független, önálló állam hasonló állammal. Deák Ferenc diadala annál nagyobb volt, mivel azt ugyszólván az országgyülési többség s a felizgatott közvélemény ellenére vivta ki. Nem a szenvedélyeket ébresztgető lelkesedésre, hanem az azokat fékező higgadt meggondolásra támaszkodott s mig erejét a multból merítette, tekintetével a jövő eshetőségeit latolgatta. Az uralkodó jul. 21. kelt leiratával visszautasította a magyar országgyülés felfogását és követeléseit; kijelentette, hogy nem akarja ugyan M.-ot beolvasztani, de megköveteli, hogy a fennálló intézmények, amennyiben az egész birodalom érdekeit szolgálják, épségben fentartassanak. Deák Ferenc egy második feliratot javasolt, el is készítette azt s benne sorra cáfolta a leirat közjogi állításait. E második felirata terjedelmesebb, behatóbb volt az elsőnél s egész tudását, lelke egész nemességét és fenköltségét belé öntötte. Miután megjelölte az ellentéteket az uralkodó és a nemzet felfogása között s rámutatott ily ellentétek mellett a kiegyezés lehetetlenségére, magasztos egyszerüséggel igy szólaltatta meg a nemzet lelkiismeretét: «Ha tűrni kell, tűrni fog a nemzet csüggedés nélkül, mint ősei tűrtek és szenvedtek, hogy megmentsék az ország jogait; mert amit hatalom és erő elvesz, azt kedvező szerencse ismét visszahozhatják, de amiről a nemzet, félve a szenvedésektől, maga lemondott, annak visszaszerzése mindig nehéz és kétséges. Tűrni fog a nemzet, remélve a szebb jövendőt és bizva ügyének igazságában.» E feliratot az országgyülés egyhangulag elfogadta s aug. 8. felterjesztette az uralkodó elé, akinek válasza az országgyülés feloszlatása volt. Az országgyülés aug. 21. Deák Ferenc indítványára óvást tesz a feloszlatás ellen s ezzel bezárja tanácskozásait. Még az országgyülés alatt történt, hogy Vay Miklós br. helyett Forgách Antal grófot (l. o.) nevezték ki kancellárrá (jul. 21.); most feloszlatása után Benedek távozásával Pálffi Móric (l. o.) lett az ország kormányzójává, aki feloszlatja a megyegyüléseket, megkezdi az adóbehajtásokat katonai exekucióval és Schmerling egise alatt minden eszközzel hozzálát a nemzet megpuhításához. Az alig egy évig tartó alkotmányosdi helyébe, amelynek Deák feliratai örök emléket állítottak, a provizorium lép.

A bécsi politikusoknak sem erejük, sem idejük nem volt törekvéseik megvalósítására. A Schmerlingnek tulajdonított hires mondás, hogy ők várhatnak, nem volt egyéb hiu önámításnál. Az idő nem várt. Az olasz egység nagy sikerei után föl kellett merülnie a német egység kérdésének, hogy a végleges leszámolás megtörténjék. Ausztria és Poroszország közt a hegemonia százados pörében. A külügyi bonyodalmak kényszerítik ismét önismeretre és magábaszállásra a bécsi kormányt. A schleswig-holsteini ügy és a dán háboru csak a kezdetét jelölte e végzetes processzusnak. Ausztria válságával együtt a magyar válságnak is dülőre kellett jutnia. A provizorium napjai 1865. megvoltak már számlálva. Schmerling hattyudalát Lustkandl (l. o.) zengi el a magyar közjog ellen irt könyvével 1865 elején. A mint annak idején Bach Rückblick-jére Széchenyi, most Deák Ferenc adta meg a választ s mondta ki a halálos itéletet. Azonban Deák, mikor a hazug, kérkedő rendszert a multnak átadta, nem késett a jövő kibontakozás útjait is megjelölni. E tekintetben korszakos jelentőségü volt a Pesti Naplóban megjelent hires, husvéti cikke (ápr. 16.), amely alkotmányjogi fejlődésünk fonalát ott veszi fel s köti össze, ahol azt az 1861. országgyülés feliratai után az önkényuralom szétszakította. Az uralkodóra apellál, akinek igazságosságában bízik a nemzet, amely tőle nem tanácsosaitól várja az alkotmány helyreállítását. Más újságcikkek, részben Deák tudtával és hozzájárulásával (a bécsi Debatte cikkei) a kibontakozás módjait is fejtegetik s az alkotmányos kiegyezésnek eddig hirdetett lehetetlenségéről leszedik a mesterségesen szőtt s erőszakkal ráborított leplet. Az uralkodóra mély hatással volt ez újabb fordulat s addigi uralkodásának rossz emlékei, a fenyegető jövő aggodalmai és Erzsébet királynénak a magyarok iránt megnyilatkozó szimpátiái egy egész életre szóló, megdönthetetlen elhatározásnak lesznek kútforrásai lelkében. Jun. elején lejött Budára, hogy a nemzet szive dobogását meghallja. Meghallotta és megértette. Jun. 26. újra alkotta a magyar kormányt: Majláth Györgyöt nevezte ki kancellárrá, Sennyey Pált tárnokmesterré és a helytartótanács elnökévé; szept. 20. felfüggesztette a februári alkotmányt s dec. 14. összehivta az országgyülést Pestre. Ausztriában is lejárt Schmerling ideje; helyét Belcreli gr. (l. o.) foglalta el s a külügyek élére nemsokára Beust gr. (l. o.) állíttatott.

Az 1865 végén megnyilt országgyülés korszakos nagy jelentőségére nézve méltó párja az 1847-ikinek, amelynek munkáját folytatta, kiegészítette és befejezte. Az új, a mai M. alkotmánya azon kettős oszlopon nyugszik, melyeket e két országgyülés lelkesedése és bölcsessége alkotott s az 1861. országgyülés bolthajtása kötött össze. A nemzet többsége, kivéve azokat, akik még mindig bíztak az emigráció csillagában, őszintén, fentartás nélkül óhajtotta a kiegyezést az uralkodóval és Ausztriával. E közóhajtás nyomta rá bélyegét az országgyülésre is, melynek munkásságát Deák Ferenc szelleme irányozta s az ő magasan kiemelkedő egyénisége juttatta diadalra. Az a párt, amely őt ismerte el vezéréül, a képviselőháznak mintegy kétharmadát foglalta magában. A negyvenes évek ama liberális pártjának volt az örököse, amely a negyvennyolcadiki törvényeket kiküzdötte. A pártélet jogfolytonossága megvolt, mielőtt az alkotmányban helyreállott volna. E párt kitünőségei (Andrássy Gyula gr. Eötvös József br., Lónyay Menyhért, Gorove István, Mikó Imre gr., Csengery Antal, Szalay László, Trefort Ágost stb.) részben azok, akik csak folytatják azt a munkát, amelynek maguk voltak megindítói. A Deák pártja mellett legtekintélyesebb volt az a párt, amely az 1861. országgyülés határozati pártjának irányát és szellemét képviselte s Tisza Kálmán, Ghyczy Kálmán, Nyáry Pál, Ivánka Imre, Jókai Mór stb. körül csoportosult. Amazt a jobb-, emezt a balpártnak is nevezték. A konzervativek szélső jobb- s az engesztelhetetlenek szélső balpártja, a negyvenhét és negyvenkilenc nem volt oly számu, hogy elveinek megvalósítását csak meg is kisérthette volna. Az országgyülés tárgyalásait hosszu időre lefoglalták a felirati viták. A trónbeszéd s a márc. 3. leirat az alkotmány helyreállításának eltökélése mellett főkép a közös ügyekre vetettek súlyt s az utóbbi kijelentette, hogy az uralkodó a 48-iki törvények közül azoknak helyreállításába, amelyek a közös ügyek sikeres kezelésnek lehetőségét kizárják v. a királyi hatalomra és közbiztonságra nézve veszélyeseknek mutatkoznak, előleges reviziójuk nélkül nem egyezhetik. A válaszfeliratokat mind a két esetben Deák Ferenc készítette s ezúttal is, mint tizenöt évvel azelőtt a jogfolytonosság tökéletes helyreállítását hangoztatta, de nem zárkózott el a méltányosság elől, amelyet a törvény megenged és a súlyos helyzet megkövetel. A második feliratra be sem várva a választ, az országgyülés Andrássy Gyula gr. elnöklete alatt 67 tagból álló bizottságot választott a közös ügyek tárgyalására, amely viszont 15 tagu albizottságra bízta a tárgyalások előkészítését. A tizenötös albizottság már megkezdte munkálatát, mikor a porosz-olasz háboru kitört s az országgyülés jun. 26. elnapoltatott.

Az országgyülési szünet alatt a nemzet elfojtott lélekzettel várta a harci szerencse kockájának perdülését. Az olasz csatatereken kivívott diadalok (Custozza, Lisa mellett) élesztették, a csehországi vereségek (Sadova, Königgrätz mellett) megsemmisitették Ausztria reménységeit. Az emigráció is megmozdult még egyszer s Klapka légiójával tette meg utolsó kisérletét, hogy hazánk sorsának intézésében részt vegyen. Nem volt alkalma rá; sem a háborus események, sem a nemzet hangulata nem engedtek tért számára. Az aug. 20. megkötött prágai béke, kizárván Ausztriát Olaszországból és a német birodalomból, M. javára billentette a mérleget s a Habsburgok birodalmának sorsa a magyar kiegyezéstől függött. A német és olasz egység hatalmas alakulásaival szemben az egymásra utalt Ausztriának és M.-nak is meg kellett találnia a maga új közjogi szervezetét, hogy helyt állhasson a megváltozott európai államrendszerben. Deák Ferenc politikáját váratlan mértékben megerősítették és fényesen igazolták az események. De őt a siker nem kapatta el; csak arra támaszkodott, amit a nemzet erején kivivhatott s bölcs mérsékletének akkor adta legfényesebb példáját, mikor a háboru lezajlása után is csak azt követelte, amit a háboru megkezdése előtt mint a nemzet jogos követelését a trón elé terjesztett. Jul. 18. az uralkodó magához kérette őt; meghallgatta Andrássyt is: a kiegyezés biztosítva volt. Még ugyanazon év őszén, nov. 17. összeült az országgyülés s haladéktalanul hozzálátott a félbenhagyott munka folytatásához. A tizenötös bizottság vette azt tárgyalás alá s 1867 jan. 28-tól febr. 4-ig heves viták közt, melyekben a balközép mérte össze fegyverét a Deák-párttal, befejezte tárgyalásait. Csengery Antal, a bizottság előadója márc. 9. mutatta be a háznak a kész munkálatot, mellyel szemben a kisebbség külön véleményt nyujtott be. Időközben febr. 17. kineveztetett a felelős független minisztérium (elnök és honvédelem: Andrássy Gyula gr., belügy: Wenckheim Béla br., pénzügy: Lónyay Menyhért, vallás- és közoktatásügy: Eötvös József br., ipar és közlekedés: Gorove István, földmivelés és kereskedelem: Mikó Imre gr., a király személye körül: Festetich György gr.), amely az országgyülésen a közös ügyek tárgyalását vezette s jó végre juttatta. Május 29. már szavaztak a 67-es bizottság javaslata felett s ez 120 szavazattöbséggel (209 szavazattal 89 ellenében) elfogadtatott. Jun. 8. megtörtént a koronázás. A királyi felségek koronázási ajándékukat a szabadságharc rokkant honvédjeinek javára ajánlván fel, «fátyolt borítottak a multra» s magasztos példát adtak a nemzetnek, amely lelkes örömmel ünnepelte a modern M. megteremtéseért vívott küzdelmeinek diadalát s büszke önérzettel lépte át a megnyilt új korszak küszöbét.

A koronázó országgyülés még 1868. is együtt maradt s a kiegyezés elintézésén kivül több nevezetes törvényt alkotott, amelyekkel pótolta, kiegészítette, befejezte a 48-iki törvényalkotást. Újra megerősítette és végrehajtotta Erdély egyesülését az anyaországgal (1868. XLIII. t.-c.); a testvéri méltányosság alapján megalkotta az egyezséget Horvát-Szlavon-Dalmátországgal (1868. XXX. t.-c.); a nemzetiségi törvénnyel (1868. XLIV. t.-c.) az ország idegen ajku lakosait igyekezett megbékéltetni az új alkotmányos renddel; szabályozta a keresztény vallásfelekezetek viszonyos egyenlőségét s a vegyes házasságok kötését (1868. LIII. t.-c.); kimondta a zsidók egyenjogusitását (1867. XVIII. t.-c.); a gör. katolikusok gyulafehérvári-püspükségének (székhely: Balázsfalva) érsekségre való emelését és a lugosi és szamosújvári új püspökségeket becikkelyezte (1868. XXXIX. t.-c.); a gör. kel. szerb és román érsekségeket külön választotta és szabályozta egyházi autonomiájukat (1868. IX. t.-c.); megalkotta az új polgári törvénykezési rendet (1868. LV. t.-c.) s az alkotmányos életnek egyik garanciáját teremtette meg a maig fennálló népoktatási törvénnyel (1868. XXXVIII. t.-c.). Mindegyik törvény egy-egy alaposzlopa mai állami rendünknek, de azért fontosságra nézve valamennyiök felett áll a kiegyezési törvény (1867. XII. t.-c.), amely a csaknem másfélszázados reformküzdelmet, századok vitás problemáinak szerencsés megoldásával, befejezi. A kiegyezés várta az idő próbáját.

Napjaink története.

A nemzet sorsa fölött döntő nagy harcok kivívása után alkotmányos életünk folyása nehezen tért a rendes mederbe. Nagy nehézségeket okozott az a körülmény, hogy pártjaink alakulása nem történt természetes alapon. Az elmult korszak pártjai, amelyeket a közjogi kiegyezés kérdése választott el egymástól, megmaradtak továbbra is, akkor is még, mikor a megvetett közjogi alapon a modern M. konszolidációjának minél sikeresebb megvalósítása volt a fő feladat. S közéletünk e nagy ellenmondása nemcsak hogy megmaradt mind máig, hanem az ellentétek idővel csak erősödtek, sőt egészen elmérgesedtek. A konzervativ párt mint ilyen visszavonult ugyan s megszünt az emigráció is; de az utóbbinak politikáját fentartotta Kossuth, aki még a koronázás előtt 1867 május 22-iki levelében jogfeladással vádolta deákot s tiltakozott a kiegyezés ellen. Elveit fentartotta, fáradhatatlan tevékenységgel hirdette holta napjáig s nagy történeti egyéniségét - a multból áthelyezve a jelenbe - politikai küzdelmeink éles hatásu tényezőjévé avatta. Közjogi alapon alakulván meg a pártok, nem volt kikerülhető, hogy az egyik vagy a másik táborban a legheterogénebb elemek ne verődjenek össze, akiket semmi más kapocs nem egyesített, mint a kiegyezés helyeslése vagy kárhoztatása. Az elvi küzdelem csak ebben az egy tekintetben volt lehetséges, minden más téren elmosódott. Nagy mértékben megnehezitette ez a reformok munkáját, amire a nemzetnek égető szükséges volt és ama nehézségek leküzdését, amelyeket közéletünk hirtelen, gyökeres átalakulása és Ausztriához való új viszonyunk elmaradhatatlanul magával hozott. Uralkodó pártjaink az épitést csak fél kézzel végezhették, mert amig egyik kezökkel a vakoló kanalat forgatták, másik kezökkel a közjogi alapot ostromlók ellen kellett védekezniök. De azért a reformok munkája meg nem akadt s Ausztria és M. az új közjogi alapon nemzetközi pozicióját is megerősítette.

Az 1869. évi választásokon a Deák-párt megtartotta többségét, de a balközép s különösen a szélsőbal megerősödve foglalta el helyét az országgyülésen. Figyelmet érdemlő tény, hogy ez úttal a főpapok és főurak támogatása, meg a felvidék és Erdély szolgáltatták a Deák-párt tagjainak nagyobb számát, mig a középbirtokosság a balközéppel tartott s a Dunántul és az Alföld vmegyéi általában a kiegyezés ellen nyilatkoztak. A reformok ügye nem is sokat haladt; az új birósági szervezet és a községekről és köztörvényhatóságokról szóló törvények ennek az ülésszaknak legnevezetesebb alkotásai. De nemcsak a pártharcok bénították meg a reformtevékenységet; a Német- és Franciaország közt megindult háboru is, mely világrészünk sorsa felett vetette el a kockát, más irányba terelte a közfigyelmet. Ausztria-M. válságos helyzetbe jutott s a kiegyezési politikának meg kellett állnia a tűzpróbát. Hogy megállotta, főkép M.-nak és Andrássy miniszterelnöknek tulajdonitható. Ausztriában nagy volt a hajlandóság a régi birodalmi álmokhoz való visszatérésre, Beust külügyminisztert a Bismarck ellen személyes animozitás is vezette. Csábító volt az alkalom, hogy az elvesztett pozíció visszaszerzése végett Poroszország ellen Franciaországgal szövetkezzenek. E tervek meghiusításában legnagyobb része éppen Andrássynak volt (l. o.), aki nemcsak saját pártjára, hanem a balközépre is támaszkodhatott, amidőn Ausztria-M. beavatkozását - első soron is az utóbbi érdekében - ellemezte. Nagy érdemeit a király is méltányolta s 1871. Beust elbocsátásával külügyminiszterré nevezte ki. Mióta hazánk trónjára a Habsburgház került, az első eset, hogy magyar államférfiut állított a dinasztia bizalma a külügyek élére. De amily fontos és örvendetes volt M.-ra nézve (a következmények sokszoros tanusága szerint) Andrássy főmagasztaltatása a külügyek szempontjából, távozása oly károsan hatott vissza belső politikai életünre. Mint miniszterelnök meg birta védeni pártja prestige-ét, mint honvédelmi miniszter örök emléket állított magának a honvédség szervezésével, mint hazafi és ember felül állt minden támadáson s még politikai ellenfelei közt is ritka népszerüségnek örvendett.

Utóda a miniszterelnökségben, Lónyay Menyhért - noha nagy képességeihez és érdemeihez kétség nem fért - más egyéniség. Tekintélye kevés, népszerüsége semmi. Olyan hibákért is neki kellett lakolnia, amelyek nem őt terhelték. Az uralkodó pártot nemcsak a kiegyezés védelme tartotta össze; a heterogén elemek a belügyi reform-kérdésekben minduntalan kénytelenek voltak egymásnak koncessziókat tenni; a párt kompromisszumokból élt s ezek nagy árt követeltek: a sokféle egyéni érdek dédelgetését, kielégítését. Az állami kinevezéseknél, vállalatoknál, beruházásoknál, főkép a rohamosan megkezdett vasútépítéseknél bő alkalom nyilt erre, s kétséget kizáróan sok visszaélés is történt. A húsos fazekak és korrupció emlegetése az ellenzék mindennapi fegyverévé lett s e mérgezett nyilakat nemcsak a párt ellen szórták, melynek Deák egyénisége még mindig némi védelmet nyujtott, hanem a miniszterelnök ellen is, akinek mindenáron való megbuktatására törekesznek. Lónyay új választási törvényét az ellenzék agyonbeszéli, - az első obstrukció parlamenti életünkben, mely a pártszenvedélyeknek a rendes mederből való kicsapását jelenti. Lónyay mind e mellett az 1872. választásokon nagy többséget biztosított magának, de ezzel is csak az elkeseredettséget növelte s bukását siettette. Még ugyanabban az évben, dec. 2. kénytelen volt lemondani, a legnagyobb zavarban hagyva maga után pártját, melyet a töredékekre való szétbomblás veszélye fenyegetett. E zavart és veszélyt különben maga is növelte azzal, hogy politikai barátait együtt tartva (vacsorapárt), ismételve kisérletet tett a hatalom visszaszerzésére. E kétes helyzetben, az összetorlódó, nehézségek közepette Szlávy József (l. o.) majd egy év leforgása után 1874 márc. Bittó István (l. o.) alakítottak kabinetet a tartósság minden reménysége nélkül. A Deák-párt válsága teljes volt s a veszedelmet tetézte az az aggodalom, hogy a pártválságot a megromlott pénzügyek miatt állami válság követheti. Az államháztartásban a deficit évről évre ijesztő mértékben növekedett, hitelünk megszégyenítő szinvonalra sülyedt, államkölcsöneinket uzsorás kamatra kötöttük s utóbb csak az államjavak lekötése mellett hitelezett a külföldi pénzpiac, amely elvesztette bizalmát politikai viszonyaink konszolidációjában. Az 1873. bécsi világkiállítás kápráztató tüntetése után kitört «krach» csak súlyosbította a helyzetet, amely pártpolitikai és pénzügyi szempontból egyaránt tűrhetetlenné vált. A kibontakozásnak pedig csak egy útja-módja volt: az eddig egymással élet-halálharcot folytató két pártnak, a Deák- és balközép-pártnak egyesülése, mert csak igy vált lehetségessé oly heroikus erőfeszítések megkisérlése, amelyek nélkül az állam hitele többé megmenthető nem volt. Ily irányban jelez fordulatot, hogy Kerkápoly K. (l. o.) elbocsátása után (1874) a balközép egyik vezére Ghyczy Kálmán (l. o.) belépett Bittó kabinetjébe s elfogadta a pénzügyminisztérium vezetésének óriási gondjait és terheit. Rövid intervallum után 1875 február 3. Tisza Kálmán, a balközép-párt vezére kijelentette, hogy a párt eddigi működésének alapjául szolgáló bihari pontok (l. o.) felfüggesztésével elfogadja a 67-iki közjogi alapot. E nyilatkozata után mint belügyminiszter helyet foglalt a Bittóét felváltó Wenckheim-minisztériumban, s ugyanazon év okt.-ében maga alakított minisztériumot. A balközép egyesült a Deák-párttal s az ekképen megalakult új párt, feladatát és irányát jelezve: szabadelvü pártnak nevezte el magát. Egyes töredékek kiváltak ugyan az egyesülő pártokból s részint a szélső balhoz csatlakoztak, részint a közjogi alapot elismerő új párttá verődtek össze (mérsékelt ellenzék); de a fuzió nagy hatását nem kisebbíthették s meg nem ingathatták a szabadelvü párt uralmát, amely Tisza Kálmán vezetése alatt tizenöt évig, azóta ő nélküle a mai napig megtartotta többségét. Deák Ferenc e válság ideje alatt már csaknem teljesen visszavonult a pártélettől. Utolsó nagy beszédét 1873 jun. 28. tartotta az egyházpolitikai kérdésről, melyet a római egyetemes zsinaton proklamált csalatkozhatatlansági dogma hatása tett aktuálissá. Hosszas betegeskedés után meghalt 1876 jan. 29. Az egész ország gyászolt; ravatalára Erzsébet királyné koszorut helyezett, Kossuth ciprus-ágat küldött; temetésén az egész nemzet képviselve volt. A kormány és a törvényhozás az 1876. III. t.-cikket róta le hálája és elismerése adóját a haza bölcse, az új M. egyik megteremtője iránt. Az ezután következő évekre Tisza Kálmán nyomta rá a maga egyéniségének bélyegét.

Tisza Kálmán az ő ellenzéki elveinek felfüggesztése mellett pártvezéri egyéniségének egész szívósságát, leleményességét és kiméletlenségét magával vitte a kormányra. Inkább a harcot kereste ezentul is, mint az ellentétek kiegyenlítését s ezek az ellentétek közte és az ellenzék közt mind élesebbekké és nemcsak rá, hanem az országra nézve is mind károsabbakká váltak. Az ellenzék nem méltányolta azt a nagy szolgálatot, amelyet Tisza a közjogi alap elfogadásával hazájának tett; csak az elvtagadást látta cselekedetében s midőn egyre hevesebben fordult személye ellen, támadásaiba a politikai motivumok közé erkölcsieket is vegyített. Megbuktatására nemcsak a politikai elvek, hanem a közmorál nevében is tört. Rendszerét a korrupció rendszerének hirdette, s minél szívósabb kitartást, minél sikeresebb ellenállást és offenzivára való hajlandóságot talált Tiszában, a harc annál inkább fajult személyes harccá, melyben egyenlő ádázsággal vettek részt az ellenzéken azok is, akik a közjogi alapot elfogadták, meg azok is, akik ellenezték. Tisza a harcot tizenöt éven át diadalmasan megállotta s e nagy időre állandóságot biztosítván a kormányzatban, a legsúlyosabb körülmények között is lehetővé tette az örökbe vett bajokból való kiszabadulást. M. konszolidációját s erejének kifejtését minden irányban. A nagy eredmények nagy áldozatokkal is jártak; fényök erős árnyékot is vetett. A pártok váltógazdaságának hiánya, sőt lehetetlensége elbizottá, csökönyössé tette a másfél évtizeden át uralkodó pártot; az ellenzéket pedig a végletek felé szorította. Egyfelől az opportunizmus kerekedik az elvek fölé, másfelől az elvek zászlója alatt megindul a mindennapos sérelmi politika, amely a szenvedélyeket élesztgetvén, a magasra tűzött célokat elhomályosítja s más feladatot alig ismer, mint a minden áron való kormánybuktatást. Szerencse, hogy a pártharcok emez elmérgesedése még nem ragadta magával a nemzetet; hogy zajukra a törvényhozás termein kivül nem adott erős visszhangot az ország, amely érzi megerősödését, a békés fejlődést óhajtja s nem hajlandó a kockázatok útjára térni.

A Tisza-kormány mindjárt megalakulása után hozzálát a magára vállalt feladat megoldásához, még pedig három irányban. Tisza mint belügyminiszter közigazgatásunk rendezését folytatta (a községekről, a közigazgatási bizottságról, a törvényhatóságok területének rendezéséről, a közegészségügyről, a választókerületek rendezéséről alkotott törvények stb.); Péchy Tamás (l. o.) egyengeti későbbi vasúti politikánk útjait s Széll Kálmán (l. o.) elháritja pénzügyi helyzetünk fenyegető veszedelmét s az államháztartás egyensúlyának helyreállítása felé teszi meg az első komoly és sikert igérő lépéseket. Azonban a megindult reformmunkákat, melyek közül büntetőtörvénykönyvünk megalkotása magasan kiemelkedik, hamar megakasztotta a pénzügyi kiegyezés megújítása Ausztriával és az orosz-török háboru. Az előbbinek elintézése, mivel mind Ausztria, mint M. súlyosnak találta magára nézve a tiz évvel azelőtt kötött egyezséget, válsággal járt. Megegyezésre nem juthatván, mind a két állam kormánya beadta lemondását. A király közbelépésére volt szükség, hogy az ellentétek kiegyenlíttessenek. A szerződés további tiz évre megújíttatott s Tisza megtartotta állását, mivel legalább annyi vívmányt sikerült felmutatnia, hogy az osztrák nemzeti bank a dualizmusnak megfelelően osztrák-magyar bankká lett, jegyeit ettől fogva magyar és német nyelven bocsátotta ki s M. hiteligényeinek kielégítése biztosíttatott. Az e miatti izgalmak még le sem csendesültek, mikor a balkánfélszigeti zavarok előkészítették és kitörésre juttatták az orosz-török háborut. Az orosz-gyülölet a közvéleményben török szimpátiákat fakasztott. A szélsőbal ezzel az árral úszott s szivesen látta volna az orosz ellen a megtorlást Világosért; a közjogi alapon álló ellenzék, amelynek vezérei Apponyi Albert gr. (l. o.) és Szilágyi Dezső (l. o.) mind nagyobb nyomatékkal vetették szavukat a politikai küzdelmek mérlegébe, főleg a pénzügyi helyzetre való tekintettel, óvakodtak a beavatkozástól bármely irányban; sőt a szabadelvü párt sorait is megosztották az ellentétes vélemények. Ausztria-Magyarország a kiegyezés óta másodszor állott nagy nemzetközi bonyodalommal szemben. Szerencsére a külügyek élén Andrássy állott, akire nézve Tisza szívós kitartása lehetővé tette nemcsak a válság elkerülését, hanem Ausztria-Magyarország keleti politikájának hosszabb időre szóló megalapítását is. Az orosz-török háboruval szemben semlegesen maradtunk, de midőn az orosz a sanstefanói békében a maga balkánfélszigeti szupremációját akarta keresztül erőszakolni, Andrássynak fő része volt benne, hogy a Balkánfélsziget rendezésének ügye európai kongresszus elé került (1878). A berlini kongresszus (l. o.) a balkánfélszigeti országok szabadságának megvédése a Oroszország követeléseinek mérséklése mellett Ausztria-Magyarország érdekeit biztosította, a midőn mandátumot adott Bosznia és Hercegovina, katonai megszállására. Az okkupáció foganatosítása nagy terhet rótt Ausztriára és M.-ra, különösen ez utóbbit megfosztotta attól a reménységtől is, hogy pénzügyeit rendezhesse. Széll Kálmán pénzügyminiszter nem volt rábirható tárcájának megtartására. Az elégedetlenség általános volt. Nemcsak az országgyülésen, hanem az országban is szenvedélyesen nyilatkozott az s egészen az ellentállás határaihoz jutott. Az okkupáció mindazáltal megtörtént, a kiegyezés alapján szervezett osztrák-magyar hadsereg átesett a tűzkeresztségen s Andrássy politikáját azóta fényesen igazolták az egyezmények. Utóbb maga az ellenzék is meghajolt érdemei előtt; de az érdemből őt megillető részt megtagadta Tisza Kálmántól. Andrássy keleti politikájának nagy sikere elkedvetlenítette Oroszországot s midőn ennek érdekei találkoztak Franciaországgal, elkerülhetetlenné vált Ausztria-Magyarország és a német birodalom szövetkezése. E szövetség megkötése (Bécsben 1879 okt. 7.) volt Andrássy utolsó nagy műve. Másnap megvált hivatalától s örökségét Haymerlének (l. o.) engedte át. A politikai élettől nem vonult ugyan vissza, de annak küzdelmeiben aktív részt nem igen vett. Aggódó tekintettel őrlődött alkotásainak sorsa felett s midőn tiz év mulva a véderő-vita alkalmával komoly veszedelem villámai cikáztak parlamentünk viharos légkörében, a villámhárító nagy szolgálatát teljesítette.

E küzdelmek alatt Tisza Kálmán amennyit vesztett népszerűségéből, annyira megerősítette állását a legmagasabb körökben. Szinte nélkülözhetetlenné vált s vele együtt M. súlya Ausztria mellett és azzal szemben láthatólag emelkedett. Nem is maradhatott el Ausztria részéről a visszahatás, a féltékenykedés, a panasz, a preponderálás emlegetése, a paritás kijátszásának felhányása. Odaát a német liberális párt bukása és a Taaffe (l. o.) kormányzati rendszere mind tágabb tért engedett a reakcionárus és federalista elemeknek. Már nemcsak nálunk ostromolják a kiegyezési alapot, a Lajtán tul is felhők jelentkeznek a dunalizmus egén. Ily körülmények közt legfőbb cél volt az erőgyüjtés. Tisza és pártja a kormányzat állandóságának megóvását tekintette az erőgyüjtés alapfeltételéül, s mivel a politikai küzdelmek hevében a cél és eszköz határai sokszorosan elmosódtak, a szabadelvü párt nem menekedhetett a vádtól, hogy a hatalom minden áron való megtartását tekinti feladatának, melyért fontosabb érdekeket is kész áldozatul hozni. Ezek az évek, ezek a körülmények nem voltak kedvezők a nagy alkotásokra. Régi mulasztások pótlása, korábbi törvényes intézkedések kiegészitése volt napirenden s mert ezek a közvéleményt le nem kötötték és el nem foglalták, tág terül nyilt a pusztán pártpolitikai célokat szolgáló vitáknak és izgatásoknak. Az erdőtörvény meghozatala (1879), a csendőrség felállítása (1881), a köztisztviselők minősítésének szabályozása (1883), a középiskolai törvény (1883), a közigazgatási tisztviselők fegyelmi eljárása (1886) stb., bár magukban üdvös és szükséges alkotások voltak, az ellenzék szemében inkább a reformok óvatos kerülését jelentették, mint azok bátor keresését. S mikor a kormány incidentaliter napirendre tűzte ki a főrendiház újjászervezését (1885), a legnagyobb izgalmak felkeltése és a legellentétesebb elemek sorompóba lépése után is csak fél eredményt végezhetett a megalkotott törvénnyel. Az egy oldalon beállott tagadhatatlan sivárságot enyhítette, részben kiegyenlítette az anyagi téren való haladásunk, hitelünk erősödése, államháztartásunk javulása s annak a hitnek meggyökerezése, hogy az egyensúly helyreállítása nemcsak a nemzet áldozatainak, hanem jólétének fokozásával is sikerülni fog. Ez a hit ragyogta be az 1885. országos kiállítást, s Tisza Kálmán, aki ugyanebben az évben ülte meg miniszterelnökségének tiz éves fordulóját, büszkén tekinthetett vissza a kiállott küzdelmekre.

Ez időben történt az ellenzék mindkét szárnyának szervezkedése azon alapon, amelyen ma is áll. A közjogi alapon álló ellenzéknek nem számbeli ereje, hanem egyes tagjainak, különösen vezetőinek egyénisége adott tekintélyt a küzdelemben. Az elvi egység is hiányzott a pártban s hamar beállt az az idő, hogy Szilágyi Dezső, az egyik vezér a pártban, maga a párt pedig a többi pártok közt nem lelte meg a helyét. Apponyi Albert az ő nagy tehetségei és magasan kiemelkedő parlamenti egyénisége mellett is annak az áramlatnak sodrába került, amelyet a szélsőbal képviselt s amely más célt nem ismert, mint a szabadelvü pártnak és a Tisza-kormánynak megbuktatását. A szélsőbal országos gyülésen állapitja meg programmját, fölveszi a függetlenségi és negyvennyolcas párt nevet s bár a legkülönbözőbb politikai elemeket egyesíti magában, Kossuth nevének varázsa összetartja és elnémítja vagy eltakarja legalább a vezető egyéniségek (Irányi Dániel, Helfy Ignác, Eötvös Károly, Ugron Gábor, Polónyi Géza stb.) egyenetlenségét. Az 1886. alkotott törvény az országgyülések ülésszakát háromról öt évre terjesztvén ki, az új választások, a negyvennyolcas és függetlenségi pártot újból megerősítették s az eddiginél is elkeseredettebb küzdelemre tüzelték, melyben a parlamenti botrányok és utcai tüntetések is mindennapi fegyverül kezdenek szolgálni. A pártküzdelmek oly mértékben mérgesednek és vadulnak el, amily mértékben közeledik a kormány az államháztartás egyensúlyának helyreállítására nézve tett igérete beváltásához. Szerencsés pénzügyi műveletek, különösen pedig közlekedési politikánk váratlan nagy sikerei rövid idő alatt feledtetik a sanyaru mult pénzügyi kalamitásait. E vívmányokban Baross Gábornak (l. o.) volt oroszlánrésze, aki 1883. lett a közlekedésügyi minisztérium államtitkára, majd Kemény Gábor (l. o.) visszalépése után 1886. a miniszteri széket foglalta el s lázas tevékenységgel, melynek idő előtt áldozatául esett, új korszakot teremtett a hatáskörébe tartozó ügyekben. Minisztériumát újjá szervezte s az ipar, közlekedés és kereskedelem minden ágazatának vezetését kezében egyesitette. Tevékenységét egyiránt kiterjeszti a postára és telegráfra, a postatakarékpénztárakra, a közutakra, a vasutakra, a vizi utakra, a dunai és tengeri hajózásra s midőn főbb vasúti vonalaink államosítását befejezi és módjában van a forgalom föltételeit megszabni; a szállítási dijtételek új rendszerét lépteti életbe s addig nem ismert lendületet ad a személy- és áruforgalomnak. Emez intézkedéseivel s az állam támogatásának biztosításával ipart igyekszik teremteni, hogy az Ausztriával 1888. másodszor is megújított vámközösségnek iparunkra nyomasztó hatását enyhítse, ellensúlyozza. Önállóvá tett vasúti politikánk egész Európa elismerését, sőt bámulását vivta ki; tengeri hajózásunk felszabadult Triest mostoha gyámkodása alól s az «Adria» hajózási vállalat megalapítása által Fiume közvetlen érintkezésbe jutott a világpiaccal; a Vaskapu szabályozása nemcsak azért fontos, mert új utat fog nyitni kereskedelmünk számára, hanem azért is, mert e nagy munkát hazánk európai megbízás alapján vállalta el s megbizásának teljesitése által nemcsak gazdasági erejét, hanem önálló államiságát is dokumentálhatja. Párhuzamosan történt 1888. az államkölcsönök kedvező konvertálása, a regálejog megváltása és állami monopoliummá tétele, ugy hogy 1889. az államháztartás egyensúlyának közeli helyreállása már biztosítva volt. De az ellenzék, bár nem tagadhatta gazdasági és pénzügyi állapotunk örvendetes javulását, szemet hunyt rájuk, csak a liberális párt uralmának gyülölt monopoliumát és az ezzel járó bajokat látta, a más téren megoldásra váró reformok elmaradását hányta fel s a közjogi sérelmek előtérbe állításával bizonyitotta alárendeltségünket Ausztriával szemben és államiságunk csonkaságát. Az ellenzék támadásainak hevességét csak fokozták s részben igazolták is ama klerikális és feudális velleitások, amelyek Bécs felől a nyolcvanas évek vége felé mind erősebben éreztetik hatásukat, s amelyek részint nemzetközi befolyásokra támaszkodtak, részint a kiegyezés előtti kor reminiszcenciáiból táplálkoztak. Nem a véletlen dolga, hogy ettől fogva kerülnek napirendre a nemzetiségi izgatások kitörései és az u. n. katonai botrányok, melyeknek ellensúlyozásául a függetlenségi párt a negyvennyolcas és negyvenkilences emlékek ünneplésével tüntet. A nemzeti kegyelet is a mindennapi politika szolgálatába kerül, melynek hullámai nemcsak az országgyülést borítják el, hanem azon tul is csapnak.

Ilyen előzmények után s a pártok oly hangulatában került az országgyülés elé 1889 elején az új véderő-törvényjavaslat és az év végén Kossuth honosságának kérdése. Amannak 14. §-a az ujoncjutaléknak tiz évre való megállapítását, 25. §-a pedig azt az intézkedést foglalta magában, hogy azok az egyéves önkéntesek, akik az év leteltével tiszti vizsgálatot nem tesznek, még egy évre szolgálatban tartassanak. Az előbbi pont ellenkezett a kiegyezési törvénnyel és az alkotmányos gyakorlattal egyaránt; az utóbbi mivel a tiszti vizsgálat nyelve német, a magyar ifjakra nézve volt sérelmes. Az ellenzék nemcsak politikai, hanem közjogi alapon, reális sérelem alapján intézhette támadását a kormány ellen, melynek makacs védekezése a végletekig fokozta a harc hevében egyesült két ellenzék kiméletlenségét. Forradalmi hang süvített át a ház zürzavaros atmoszféráján, melyre a visszhangot az utca adta meg. Tisza Kálmánt valósággal üldözőbe vették a házban s az utcán egyaránt. A fölizgatott közhangulat az ellenzék terrorizmusa alatt minden áron áldozatot követelt. Ekkor a forrongás tetőpontján egy váratlanul érkezett gyászhirre a szemben álló pártok megdöbbenve félretették fegyverüket; Rudolf trónörökös halála egyenlő csapással sujtotta és a legmélyebb bánat szomoruságában egyesítette az uralkodó családot és a magyar nemzetet. A véderővita ezután nyomban véget ért s az ellenzék magának követelhette a diadalt, mert a kormány visszavonta a 14. § követelményét s helyreállította a törvény szövegét. Diadala azonban nem volt teljes, mert a kormány nem mondott le s a szabadelvü párt megtartotta többségét és uralmát. Tisza megkisérlette kabinetje megerősítését; maga mellé vette az igazságügyi tárcához Szilágyi Dezsőt, a parlament leghatalmasabb debatterét és a pénzügyi tárca élére Wekerle Sándort, aki a pénzügyekben való jártasságának és genialitásának próbáját addig csak mint államtitkár az adminisztrációban adta, de nagy hirtelenséggel politikai életünk egyik kitünőségévé nőtt s annak vezetését volt hivatva magára venni. A minisztérium megerősödött, de Tisza állása tarthatatlanná vált. Midőn az ellenzék Kossuth visszahonosításának követelésével az év végén ismételte a véderővita harcmódját. Tisza lemondott (1890 márc. 13.), helyét minisztertársának, Szapáry Gyula grófnak engedte át s maga mint «közlegény» visszavonult a szabadelvü párt harcsoraiba. Négy héttel előbb, febr. 18. hunyt el Andrássy, akinek érdemeit Deák Ferencéhez hasonlóan még Tisza előterjesztésére iktatta törvénybe az országgyülés.

Tisza visszavonulása nem idézett elő változást a pártviszonyokban s épp ennél fogva nem járt nyomában a helyzet feszültségének enyhülése. A függetlenségi pártot kivivott diadala nem mérsékletre intette, hanem a tulzások folytatására sarkalta. A konzuli biráskodásról szóló törvény javaslat tárgyalása (1891 febr.) ismét alkalmat szolgáltatott az alig lezajlott közjogi harc folytatására. A küzdelem fő hősei Apponyi és Szilágyi voltak: nemrég ugyanazon pártnak vezérei. A kiegyezés ideje óta nem emelkedett egy pillanatban sem oly magasra a parlamenti vita szinvonala, mint ezúttal kettőjük között. Párviadaluk előkelősége mérsékelte annak rejtett ádázságát a hatása érezhető volt mindegyik párton. A szabadelvü párt érezte ugyan még erejét, de azt is belátta, hogy csupán valamely nagyobb szabásu reform kérdés megoldásával emelheti fel ismét megtépett tekintélyét. A helyreállított pénzügyi egyensúly a zavaros évek legnagyobb vívmánya, lehetővé tette a merészebb vállalkozást is. Igy került napirendre még 1891 tavaszán a vármegyei közigazgatás és önkormányzat rendezéséről szóló törvényjavaslat. E reform, melyet a közjogi alapon álló ellenzék is fölvett programmjába s évek óta sürgetett, arra is alkalmasnak látszott, hogy közeledést hozzon létre a két közjogi párt közt. Apponyi hajlandónak is mutatkozott pártjával együtt a közös munkára a bizottsági tárgyalásokon, de az egyetértés nem tartott sokáig. A parlamenti harc a régi mederben folyt tovább, a függetlenségi párt bejelentette az obstrukciót, a kormány visszavonta a javaslatot s beérte azzal, hogy egy rövid, két paragrafusból álló törvénnyel a közigazgatás államosításának elvét, mint sürgős posztulatumot, megmentette. Az 1892 kemény tél idején megtartott választások csak olajat öntöttek a pártharcok tüzére. A két ellenzék egymást támogatta a választások alatt s Apponyi pártja felvette a nemzeti párt nevet, melynek zászlaja alatt egyre távozott a szabad elvü párttól s mind több nyomatékkal állította előtérbe közjogi követelményeit. E választások évére esett a kiegyezés és koronázás huszonöt éves évfordulója. A király és nemzet együtt ülte meg a nevezetes ünnepet az azt megillető pompával, de az ünnepet ünneppé avató hangulat nélkül.

Még Tisza miniszterelnökségének utolsó napjaiban történt, hogy Csáky Albin gr. (l. o.) vallás- és közoktatásügyi miniszter rendelete az elkeresztelések ügyében lángra lobbantotta a rég lappangó felekezeti féltékenységet. A rendelet végrehajtása nehézségekbe ütközött, sőt itt-ott makacs ellenállásra talált, melyet a főpapság inkább bátorított, mint mérsékelt. Az állam tekintélyének megóvása forgott kockán s egész nagyságában fölmerült az állam és egyház egymáshoz való viszonyának kérdése, melyről csaknem husz évvel azelőtt Deák Ferenc utódszer szólott nemzetéhez. Elkerülhetetlenné vált a kérdések egész sorának megoldása, ha a fenyegető veszedelemnek elejét akarták venni; még pedig liberális alapon való megoldása, hogy az ebben a szellemben megalkotott magyar államszervezetet rázkódás és csorba ne érje. Apponyi maga is hozzájárult 1892 máj. 27. tartott nagy beszédével a kérdésnek ily értelemben való felfogásához és megoldásához; a függetlenségi párt rég sürgette az egyházpolitikai reformot s várni lehetett, hogy ebben a dologban nem fog szembeszállni a kormánnyal. A modern magyar állam kiépítése és a pártpolitika egyaránt javasolták a kormánynak a merészebb kezdeményezést. De mielőtt erre kerülhetett a sor, Szapáry Gyula gr. miniszterelnök részint a Hentzi- és honvédszobor ügye miatt, részint azért, mivel az egyházpolitikai javaslatok minden részletére nézve nem birt megegyezni minisztertársaival, lemondott s helyét 1892 nov. 21. Wekerle Sándor foglalta el, aki továbbra is megtartotta a pénzügyminiszterséget s belügyminiszterül Hieronymi Károlyt (l. o.) vette be a kormányba.

A kiegyezés óta nem volt az országnak oly jelentékeny kormánya, mint az imént megalakult; de a kiegyezést kivéve egyetlen politikai kérdés sem támasztott oly erős, oly nagyarányu és az ország határain messze tul ható parlamenti küzdelmet, mint az egyházpolitikai reformok kérdése. Wekerle neve elválhatatlanul össze van kötve az államháztartás egyensúlyának helyreállításával és az aranyvalutára való áttérés törvényhozási úton való megteremtésével; az egyházpolitikai harcokban, ezek dicsőségében és megpróbáltatásaiban osztályosai voltak Szilágyi Dezső, Csáky Albin gr. és Hieronymi Károly. Már az 1893. költségvetés alkalmával az egyházpolitika kérdései uralkodtak a vitákon s Wekerle ez alkalommal jelentette be a háznak a királyi előleges beleegyezést az egyházpolitikai reformjavaslatok beterjesztésére, ami 1894 febr. 19. meg is történt. Ettől fogva másfél éven át e kérdések foglalkoztatták a parlamentet és az országot. A társadalmi és állami élet minden tényezőjét magával sodorta a küzdelem. A pártok korlátai széttöredeztek; a szabadelvü pártból Szapáry Gyula gr. és Péchy Tamás vezérlete alatt egy töredék kilépett; a függetlenségi párt nagyobb része a reformok mellett foglalt állást és a kormányt támogatta; Apponyi grófot a házasság megkötésének polgári formája az ellenzéken tartja, de pártjának több tagja a kormánnyal szavaz. Maga Kossuth is beleszól a vitába s amint Deák Ferenc erről a kérdésről hallatta hattyudalát, akképen a torinói remete is utolsó szózatával a szabadelvü egyházpolitika felkarolására s ebben az egy kérdésben a kormány támogatására buzdítja a függetlenségi pártot. A végzet ugy akarta, hogy az alig megindult küzdelemnek első nagy eseménye épp az ő halála legyen (1894 márc. 20.) Szerencse, hogy az ország élén erős kormány állt s olyan, amely a nemzeti kegyeletet és kötelességek teljesítésében példájával hatni birt és hatalmával az igazgatásokat féken, a tulzásokat korlátok között tartotta. Kossuth hamvait fiai hazaszállították az anyaföldbe, amely őt csaknem egy századdal előbb a nemzetnek adta. Temetése (ápr. 1.) méltó volt hozzá és a nemzethez, melynek őszinte gyásza inkább enyhítette, mint fokozta az izgalmakat. Politikai életünk visszatért a harc rendes medrébe s a parlamenti küzdelem tovább folyt. A kötelező polgári házasságról szóló törvényjavaslatot a képviselőház nagy többséggel juttatta diadalra; de a főrendiház ellenállt. Wekerle benyujtotta a minisztérium lemondását, mivel a főrendiház ellenállásával szemben nem talált elegendő támogatást s nem nyerhette meg a kért biztosítékokat. A király elfogadta a lemondást s Khuen-Héderváry Károly (l. o.) horvát bánt bizta meg kormány-alakítással. A szabadelvü párt s a főváros közönsége Wekerle mellett tüntetett s a válság más megoldása nem látszott lehetségesnek, mint Wekerle visszahelyezése az elhagyott miniszterelnöki székbe. Jun. 10. újra Wekerle minisztériuma vette át a kormányt, de a lefolyt válságnak áldozatául esett az egyházpolitikai reformok egyik kezdeményezője s legtiszteltebb képviselője, Csáky Attila gr., akinek helyét az első magyar közoktatásügyi miniszter fia, Eötvös Loránd br. (l. o.) foglalta el. Az országgyülés nyári szünetének beköszöntéséig a képviselőház elfoglalta az összes egyházpolitikai törvényjavaslatokat s jun. 21. a főrendiház is hozzájárult a kötelező polgári házasságról szóló törvényjavaslathoz; a többiek tárgyalását pedig a kormány hozzájárulásával őszre halasztotta. A hosszu szünet időt és módot engedett a főrendi ellenzéknek az erőgyüjtésre, s a kormány csak a végletekig fokozott küzdelem után juttathatta diadalra az új házassági jogra vonatkozó három javaslatát (a kötelező polgári házasságról, az állami anyakönyvvezetésről és a gyermekek vallásáról), melyeket a király dec. 10. szentesített. Ez volt a Wekerle-kormány utolsó diadala. A megkezdett küzdelmet nem harcolhatta végig. Bármilyen erős volt is állása a parlamentben, a korona bizalmának teljessége nélkül nem lehetett el. Mivel pedig ennek a bizalomnak megrendülését tapasztalta, dec. 25. véglegesen benyujtotta lemondását. A kormányválság új nehézségekkel növelte a régieket s csak fokozta a helyzet feszültségét. Végre hosszu vajudás után megalakult az új minisztérium Bánffy Dezső br. elnöksége alatt (belügy: Perczel Dezső, igazságügy: Erdély Sándor, pénzügy: Lukács László, vallás- és közoktatásügy: Wlassics Gyula kereskedelem: Dániel Ernő, földmivelésügy: Festetics Andor gr. - kinek helyébe 1895 nov. 2. Darányi Ignác lépett - a király személye körül: Jósika Samu br.) s jan. 14. bemutatkozván a képviselőházban, átvette az egyházpolitikai reformok diadalra juttatásának és végrehajtásának örökségét. Az új kormány mind a napirendben levő reformkérdésekre nézve, mind az ellenzéki pártokkal szemben békülékeny magatartást tanusított, hogy a magára vállalt feladatot minél sikeresebben és minél gyorsabban megoldhassa. Csak részben érhetett célt. Az egyházpolitikai reformok sorsa dülőre jutott ugyan, a kötelező polgári házasság és állami anyakönyvvezetés okt. 1. az egész országban életbe lépett s az év letelte előtt a király az utolsó egyházpolitikai javaslatokat, a zsidó hitfelekezet recepciójáról és a vallás szabad gyakorlásáról szólót is szentesítette: de a fölzavart politikai ellentétek kiegyenlítése a kormánynak egyik irányban sem sikerült. Az egyházpolitikai reformok ellenségei kiadták a «revizió» jelszavát; főúri és főpapi körök - élükön Zichy Ferdinánd gróffal (l. o.) a reakció fáradhatatlan vezérével - megalakították a néppártot s a nemzetiségeknek szövetségükbe vonásától sem riadtak vissza, csak hogy minden ágon célt érjenek. A megüresedett kerületekben elrendelt választásokon, a papság bevonásával, azonnal meg is kezdték a harcot. A közjogi alapon álló pártok kivánatos fuziója sem sikerült a kormánynak sem működése kezdetén, amikor előzékenyen közeledett az ellenzékhez, sem azután. A pártok életében a legnagyobb változás a függetlenségi és negyvennyolcas pártot érte, amelynek a harc lezajlása után sem sikerült helyreállítani korábbi egységét. Két táborra oszolva küzd tovább s ereje csökkenését támadásainak hevességével igyekszik pótolni és leplezni. Jó alkalmat szolgáltatott erre a királynak Zágrábban tett látogatása (okt.) s a királynapok alatt Zágráb főterén a magyar zászló meggyalázása az egyetemi ifjuság által. A bűnösöket a király legott megrótta, utóbb az igazságszolgáltatás büntető keze sujtotta és az illetékes tényezők a parlamentben és a parlamenten kivül egyaránt elitélték a merényletet: de az ellenzék más elégtételt követelt a szenvedélyes rekriminációinak hangoztatására minden kinálkozó alkalmat felhasznált. Az egyházpolitikai harc befejezését terméketlen viták követték. Közéletünkben szélcsend állott be, a pihenés és erőgyüjtés ideje ama szükségérzetnek nyomása alatt, hogy pártéletünk regenerálásra vár, ami nélkül sem a kivívott nagy eredmények nem biztosíthatók, sem a legközelebbi jövő nagy feladata, államszervezetünknek kiépítése a közigazgatás államosításával, meg nem oldható. Ezzel az érzéssel lépte át a nemzet az 1896 év küszöbét, amely a magyar állam ezredéves fennállásának éve. Ezt az esztendőt a nemzeti kegyelet és a nemzeti büszkeség ünneppé avatja, s az egész országot betöltő ünnepnek nem lehet méltóbb központja, mint koronás királyunk, a legalkotmányosabb király, I. Ferenc József, akit a sors csapásai le nem sujtottak, csalódásai el nem kedvetlenítettek, az események viszontagságai meg nem rendítettek, szent kötelességeitől el nem tántorítottak. Az ő fején Szt. István koronája, állami önállóságunk, függetlenségünk és szabadságunk palládiuma, nagy időkre emlékeztető új fényben ragyog. Tündöklése mellett századok dicsőségét tekintjük át s bizalommal nézünk a még többet igérő jövőbe.

Magyarország a kereszténység pajzsa

gyakran: bástyája. Ezt a dicsőitő frázist, mely akkor lett szálló ige, mikor a török uralom egész Európát fenyegette, először II. Pius pápa (Aeneas Sylvius Piccolomini, szül. 1405., megh. 1464., pápa lett 1458.) irta rólunk egy III. Frigyes császárhoz 1459. irott levelében V. ö. Pray, Annales rerum Hungariae.

Magyarország alkotmánya

l. Magyarország.

Magyarország és a Nagyvilág

ismeretterjesztő és szépirodalmi képes hetilap. Kiadták Deutsch testvérek és 1875 ápr. 4. az Athenaeum; megindult 1865. okt. 1. hetenként 1 1/2 - 2 nagy íven; szerkesztették; előbb Balázs Sándor, 1866 dec. 16. Frankenburg Adolf, 1867 márc. 2. Vértesi Arnold (ideigl. 1870. jan. 2. ápr. 23. Vadnay Károly), 1870 nov. 20. Agai Adolf, 1880 jan. 4. Molnár Antal, 1882 dec. 3. Borostyáni Nándor és Mikszáth Kálmán, 1884 jan. 6. jun. 29., mikor megszünt, maga Borostyáni szerkesztette. Melléklapjai voltak: a Pesti Hirlap (1866 dec. 16. szerkesztette Frankenburg, 1867 márc. 4. dec. 30. Áldor Imre) és a Pesti Hetilap (szerk. Csukássi József 1868 jan. 6. 1869 dec. 26.)

Magyarországi gyógyszerész-egylet

székhelye Budapest, alakulási éve 1870, tagjainak száma ez idő szerint 685. A M. célja a gyógyszerészet tudományos és anyagi fejlesztése a közegészségügy érdekében, segélyre szorult ügytársaknak a társulás által nyert erőhöz mért anyagi segélyezése és egyáltalában a gyógyszerészeti ügyek egyöntetü kezelése. Első célját az egylet rendes közgyülésein tartott felolvasásokkal és értekezésekkel szolgálja; a segélyezést pedig a társasági dijakból teljesíti. Az egyesület tagjai rendesek, rendkivüliek, tiszteletbeliek és pártolók lehetnek; a rendes tagok közül a folytonosan segéddel működő gyógyszerész 10, a segéd nélküli 5 frt évi tagdijat fizet. Minthogy pedig az egyesület központi kezelése az ország kiterjedése és a gyógyszerészek nagy száma miatt nehézségekkel jár, a M. már megalakulásakor 24 - vagy a körülményekhez képest megállapítandó számu - járásra osztott fel. L. még Gyógyszerészet.

Magyarországi hirlapirók nyugdíjintézete

A magyarországi H. 1881. néhány lelkes hirlapiró kezdeményezésére, hosszas előzetes tárgyalások után alakult meg. Első alapszabályai igen egyszerüek voltak. Minden magyarországi hirlapiró, nyelvre, korra való tekintet nélkül, ha a hirlapirói pályán legalább két évet töltött felvehető volt. Minden belépő 100 frt törzsbetéttel, mely részletekben is volt fizethető, beléphetett az intézetbe és évi tagdíjul 36 frtot fizetett, de az igazgatóság ez összeget 72 frtra, sőt 108 frtra felemeltette. A nyugdíjazás 30 év letelte után vétetett tervbe és ha a tag rendes járulékán felül ennek felét fizette, családja is nyugdíjba lépett. A nyugdij összege a vagyonnak a tagokra eső aránya szerint lett volna kiszámítandó. A tagok 30 évig fizetik a járulékokat és ez idő letelte után azonnal, munkaképtelenség esetén 10 évi befizetés után nyugdíjba lépnek. Akik az alakuláskor már 10 évig hirlapirók voltak, a törzsbetét és évi díj kétszeresének 15 éven át való fizetése ellenében 20 év mulva lépnek a nyugdíj élvezetébe. Az 1891. évben az alapszabályok megváltoztattak olykép, hogy csak teljes koru és legalább 3 év óta hirlapirói pályán levő hirlapirók vehetők fel az intézetbe, a törzsbetét többé nem, hanem helyette 12 frt évi tagsági dij s táblázatosan megállapított biztosítási dij fizetendő, melynek egy részét az intézet viseli a tagok helyett. Az árvák és özvegyek ellátásáról az új alapszabály a régieknél jobban gondoskodik. A szervezet szilárd alapokra van helyezve és a biztosítási technika szabályai szerint az intézet minden egyes nyugdíjosztályra nézve külön tartalékokat létesített. Jelenleg három nyugdijosztály van: I. tagok nyugdíja II. özvegyi nyugdíj, III. árvák ellátása. Minden osztályra nézve külön fizetendő díjak vannak megállapítva. A közönség lelkesen támogatja az intézetet, ugy hogy ez a szerény kezdet után gyorsan fejlődött. Vagyona már az 1881. csonka évben 43629 frt 89 krt tett és az 1894. év végén 511616 frt 82 krra emelkedett, mely összeg a következő tételekből alakul: intézeti ház 323185 frt 77 kr.; értékpapirok 144975 frt; készpénz 41221 frt 9 kr.; törzsbetét-tartozás 2134 frt 96 kr. Az intézet tartalékai: alapvagyon 110000 frt; általános tartalékalap 39707 frt 25 kr., dijtartalékok 200998 frt 20 kr., özvegyi nyugdijtartalék 35852 frt 46 kr., nevelési járulékok tartaléka 9462 frt 72 kr., külön tartalékok 95801 frt 3 kr. összesen 498285 frt 36 kr. Az intézet a Budapest székes főváros által ajándékozott telken diszes palotát emelt az Alkotmány-utcában. A nyugdíjazást már megkezdte, de eddig csak az elhunyt tagok özvegyei nyernek nyugdíjat és árvái részesednek nevelési járulékban. Az özvegyi nyugdij 600 frt, az árvák nevelési járuléka egyenként 240 frt, de csak 600 frt maximumig biztosítható Rokkantsági járulékot eddigelé nem nyilt alkalma fizetni és a rendes nyugdíjélvezet azon alapító tagok részére, kik akkor a kétszeres járulékot fizették, csak 1901-ben fog bekövetkezni. Az intézet Visi Imrének az intézet egyik leglelkesebb alapítójának, első titkárának és utóbb alelnökének érdemeit azzal ismerte el, hogy kora halála alkalmával alapszabályaiban, emlékezetét megörökítette és özvegyének és árváinak évjáradékot állapított meg. Az intézet kezeli az inségbe jutott hirlapirók gyámolitására Bródy Zsigmond által 1890-ben tett 20000 frtos alapot. Az intézet elnöke annak megalakításától fogva dr. Falk Miksa orsz. képviselő. Tagjainak száma 1893 végén 96 volt.


Kezdőlap

˙