Nemes rozsda

l. Fémek.

Nemesség

mai nap már inkább csak társadalmi jelentőséggel biró, kitüntető örökös cím, melyet az állam elismer, adományoz és visszaélések ellen oltalmaz; de fényes történeti emlékek fűződnek hozzá, megfelelően annak a fontos szerepnek, amellyel a lemult időkben birt, midőn ugy tiszteleti jogai címben, rangban, mint köz- és magánjogi kiváltságai, mentességei, szabadságai, valamint a köznek tett szolgálatai magasan a többi osztályok fölé emelték; az államhatalomnak részese vagy kizárólagos birtokosa, míg a többi osztályok annak inkább csak alá voltak rendelve. A N. eredetét tekintve, dacára az ide vonatkozó bőséges irodalomnak, még mindig sokat vitatott kérdés és mert századunk politikai küzdelmével szorosan összefügg, megitélésénél a pártszempontok nem egyszer győzedelmeskednek a tárgyilagosság rovására. Első jelenségeit a társadalmi pszichologia magyarázza meg. A fejlődés alacsony fokán azt látjuk ugyanis, hogy néhány kiváló a társaság élére jut, azt vezeti és annak megfelelő hatalmat, tekintélyt élvez. Kezdetben, mint Caspari, Lubbock szépen kifejtik, a fizikai erő arisztokráciája ez, tehát csak azok az erős és bátor férfiak, kik a társaságnak létét biztosítják, akik a helyett, hogy megfutamodnának, szembe szállnak a veszéllyel és életök árán is készek övéiket megvédelmezni. De a fejlődéssel csakhamar felismerik a szellemi erő becsét is, melyre most már szükség van a kormányzásban és mert az élet e bölcsőkorában a tudást csak az élettapasztalás szolgáltatja, az öregebbek emelkednek tekintélyre, mint akikhez a nép önkénytelen fordul, ha tanácsra van szüksége. Majd a további fejlődő viszonyok bizonyos munkamegosztást igényelnek. Míg kezdetben az egyén harcos, kormányzó és az életföntartásra szükséges munka stb. végzője is egy személyben, később a különböző foglalkozásoktól nem csak időben, de egyénileg is elválik. A nép ösztönszerüleg azokra bizza a védelmet, kiket erre legképesebbeknek tart; azokra a kormányzás és igazságszolgátatás munkáját, kinek tapsztalatában és jogérzetében leginkább bizik; az Isten tiszteletét azokra, kikben a vallási érzés megnyilatkozását legélénkebbnek tartja. De e foglalkozások mindinkább egész embert kivánnak, ugy hogy akik végzik, nem képesek saját létfentartásukról külön gondoskodni, vagyis csakhamar kiváltságuk lesz, hogy a köznek tett szolgálataik fejében a társaság többi tagjainak munkáját igénybe vehessék és igy olyan előnyöket élvezzenek, melyektől mások megfosztvák. A szorosabban vett családi élet kifejlődésével pedig tényleg bizonyos örökösödő osztályok keletkeznek ama felfogás alapján, hogy a gyermek alkalmasabb atyja állásának betöltésére, mint az idegen. E nézettel a fejlődés alacsony fokán mindenütt találkozunk és nem is alap nélkül; Caronnak ama tétele, hogy nincs hamisabb, mint az a hit, hogy a jó matematikusnak a fia jó matematikus, a jó katonáé jó katona lesz, csak a későbbi időkre találó. A kezdetleges viszonyokban, de ahol már a szorosan vett családnak alakulása, valamit a foglalkozási osztályok elkülönülése bekövetkezett, ez utóbbiak között a válaszfal erős és a gyermekek nevelése alig áll egyébből, mint a szülők életének szemléléséből, azok tapasztalásának átvételéből; könnyen érthető tehát, hogy képességeik is ez irányban fognak inkább fejlődni. De minél egészségesebb valamely népnek haladása, annál hamarabb jelentkezik nála bizonyos állandó rendre vlaó törekvés, vagyis az életnek a jog, esetleg a vallási tételek által szabályozása; másrészt meg a vezető családokban is megvan a vágy: előkelő, kiváltságos állásukat biztosítani. A történetből látjuk, hogy ez a törekvés nem kelt sehol feltünést, miután célja nem valami újat létre hozni, hanem a létezőt megerősíteni. És ahol ez bekövetkezik, ott jön létre a szoros értelemben vett N., az öröklő nemesi rend. Később is előfordulhat ugyan még személyes N., életfogytiglan tartó jogokkal, de az öröklő N. mellett most már csak kivétel, másodrendü alakulat.

Ez a N. békés kifejlődésének processzusa, amellyel ugy az ókorban az egyes görög törzseknél, mint a középkor nemesi osztályainál Franciaországban, a német birodalomban, Olaszországban, Velencében, a városokban stb. találkozunk és tőle bizonyos természetszerüséget megtagadni alig lehet. De azért még sem mondhatnók, hogy ez az egyedüli alakja a N. keletkezésének. Létrejöhet az erőszak és hódítás folytán, mint ahogy a békés úton kifejlődő N. intézménye is később puszta hatalmi kérdéssé válhat. És éppen ez okozza a nagy eltéréseket az intézmény megitélésénél. Valamely nép vagy törzs meghódít egy gyengébb vagy elavult kulturáju népet v. törzset és e hódításra támaszkodva, államot alkot, melyet ő hozván létre, ő is bir a földben és jogokban, míg a meghódított v. bevándorolt az államhoz (alakítását tekintve) idegen, és ennek megfelelő lesz jogállása is. Igy keletkezett Spártában a dórok N.-e és hatalmukat Lykurgos alkotmánya megerősíti; ezen nyugodott Rómában a patriciusok és plebejusok közti viszony, sőt igy alakult Verbőczy szerint a magyar N. is.

Az ókori görög államok legrégibb története ugy élt a nép tudatában, mint amelyben a törzsek egyes kiváló hősök vezérlete alatt állottak, akiknek természetes környezetét, hatalomban többé-kevésbé osztályosait a vitéz harcosok alkották, majd pedig ez alapon a patriárkális monárkiában a szorosan vett család kifejlődésével nemes nemzetségek alakulnak és birják a föld nagy részét, az összes polgári és papi hivatalokat, de egyszersmind a hadsereg magvát is ők alkotják; hatalmuk idővel annyira növekszik, hogy a monárkát a legszűkebb korlátok közé szorítják, vagy éppen saját hatalmukat teszik az övé helyébe és a monárkiából arisztokrácia lesz, mint Athénban kodrus után; míg végre az általában kifejlődő nép ezt az uralmat megdönti és a N. kiváltságainak véget vet. Az arisztokratikus szervezetek inkább a dóri, a demokratikus szervezetek inkább a jóni népeknél fejlődnek.

A római államban szintén korán keletkezik a származáson alapuló N., a patriciusok osztálya az államot alkotó törzsekben, illetve ezek utódaikban, míg a meghódítottak, bevándoroltak (plebejusok, cliensek) helyzete alárendlet. A patriciust a plebejustól elválasztó fal igen magas, közöttük a házasság tiltott és ha mégis létrejött, érvénytelen. Az alsóbb osztályok kiművelődésével és megvagyonosodásával az állapotok itt is elégedetlenséget szülnek, melyen segíteni Servius Tullius alkotmánya lett volna hivatva; a nemsi családok hatalmát nem dönti meg, de módot nyújt, hogy az alsóbb osztályok egyes kiváló tagjai szintén felemelkedhessenek. Ettől fogva az egyenlőség ezután fokról-fokra fejlődik. A plebejusok a részvételökkel meghódított földeken (ager publicus) tulajdont nyernek, majd az ismeretes Lex Valeriae (Kr. e. 448) ad számukra új jogokat, a patricius és plebjus közti házasság megengedtetik (Kr. E. 447) és midőn végre a plebejusok a konzuli, diktátori, cenzori, prétori hivatalokra is képeseknek nyilváníttattak, a pontifexi és az auguri tisztségek előttök is megnyiltak, az utolsó korlát is megdőlt (Kr. E. 300). A köztársaság utolsó idejében és a császárság alatt Rómában ismét egy politikai arisztokrácia alakul a vagyon, előkelőség és kivlá képességek alapján és a fő hivatalokat, tisztségeket mindinkább kizárólag ez birja; magvát a régi patriciusi családok alkotják, melyeknek száma azonban Augustus korában már 40-re szállott le, továbbá mellettök keletkezett a tekintélyes és gazdag családok tagjaiból a lovagi osztály (ordo equester).

A középkorban, a római birodalom romjain alakuló államokban a nemesi osztályok ismét nagy jelentőségre emelkednek; ez az idő a nemesi intézmények virágkorának tekinthető. És mert e N. háboru okából jön létre, eredetileg főkép a kiváló, vitéz harcosok alkotják, azok, akik alapítják, védelmezik és fentartják az államot; nagy jogokat élveznek, de egyszersmind nagy terhek és kötelességek is háramolnak reájuk. A francia N. keletkezése a Merovingok idejére vezethető vissza. E korszak elején jogi alapon elkülönülő nemes nemzetségek még aligha léteztek, minden valószinüség a mellett szól, hogy az egyes kiválók a király környezetéhez tartozván (convivae regis), a főbb katonai és polgári tisztségeket is ők látják el. Az egykoru irók tanusága szerint a király kiséretében többen voltak, akik szegény sorban, vagy épp szolgaságban születtek, az pedig kétségtelen, hogy a köztisztségek, címek nem a családot, hanem az egyént, és ezt sem mindig élethossziglan illetik meg. De már a Karolingok korában szokássá vált az atya tisztét a fiunak is adományozni, majd pedig Kopasz Károly idejében rendes örökösödés tárgya volt, kezdetben az egyenes leszármazók, később az oldalrokonok előnyére; a Kapetingek alatt pedig telejsen kifejlődik a hűbéri N. és az államelmélet a nagyobb-kisebb hűbéresek, mint egymás fölé és alá rendeltek viszonyának a láncoltata lesz. A király alatt közvetlen a nagy vazallusok, a főnemesség áll, míg a kisebbek ezeket szolgálják. A N. jogai igen jelentékenyek, a nagy vazallusok területükön fejedelmi hatalmat gyakorolnak, ismeretes mondás: «Cascuns baron est souverain en sa baronnie»; mignem Szt. Lajos idejében (1226) a királyság és a N. között heves küzdelem folyik a hatalomért, mely az utóbbinak legyőzésével végződik, régi jogainak foszlányait alig tarthatja meg. XIII. és XIV. Lajos alatt pedig az uralomra jutott abszolutizmussal az államhatalmi jogok egészen a király kezében összpontosíttatnak; a N. számára csak a cím, rang és magánjogi, gazdasági kiváltságai maradnak meg, de most már ellenszolgáltatás nélkül, élvezi a hűbérúri előnyöket, de nem viseli annak terheit, ami azután a többi osztályok ellenszenvét különösen felkelti (Tocqueville).

A német N. történetének kezdetén egyes családok a hadi dicsőség, vagyon, vezérektől való származás alapján kiemelkednek a szabadok osztályából és mint az egyes törzsek vezetői jelentkeznek. Ezenk, valószinüleg nem nagy számu családokból fejlődik ki a középkori német dinasztikus n. és szoros összeköttetésben a birodalmi alkotmánnyal a fő tisztségeket és hivatalokat mint hercegek, grófok ellátják, a birodalom fő méltóságait viselik. De a címek és jogok csak azokat illetik, kik a tisztségeket, méltóságokat valóban birják, míg a család többi tagjai csak a kisérethez tartoznak. Igy van ez még a Szász Tükör és Sváb Tükör idejében is, de már később e tisztségek örökösök lesznek, a cím pedig a család minden tagját megilleti. A hercegek, grófok mellett még a nagy allodialis birtokok tulajdonosai, a szabad bárók tekintetnek a főnemességhez tartozóknak, amelybe később be is olvadnak. E német N. valóban egy uralkodó osztályt, rendet alkot a birodalomban és bár hűbéri viszonyban áll, de saját területén fenségjogokat gyakorol; majd szigoruan elzárkózik és a hagyományos nemesi szellemet lelkiismeretesen megőrzi; tekintélye sokáig igen magasan állott. Hatalma azonban mindinkább az államfő hatalmának rovására fejlődik, ugy hogy végre a német birodalom kisebb-nagyobb hűbéri fejdelmek szövetségének látszik. Ebből kiindulva mondja Puffendorf (De statu imp. Germaiei) a birodalom szervezetét monstrumnak, mert «nem egyeduralom, miután a birodalom rendjei országaikban mint önálló felsőbbségek uralkodnak, a császárnak alig van fölöttük hatalma; de nem is arisztokrácia, mert végre is a császárt nem lehet a rendek alattvalójának tekinteni». Ez uralkodó N. mellett idővel egy alsóbb N. keletkezik a lovagok és köznemesek rendjében, részint a régi előkelő családok utódaiból, kik a fejedelmi hűbérekre szert tenni nem tudtak, részint pedig azokból, akik katonai és egyéb szolgálataik fejében a nagyobb hűbéresektől nyernek hűbért. Kezdetben ez csak külön hivatási osztályt alkot, de később szintén elzárkózik és a hozzátartozhatás már megkivánja a származást, műveltséget és lovagi nevelést.

Az angol N. angol-szász és normann eredetre vezethető vissza. Már az ős angol-szászoknál is a nemes eorla közönséges szabad ceorl fölött magasan állott. A normann hódítás pedig a hűbéres N. intézményét ülteti át. Hódító Vilmos Angliát hűbérbirtokokra osztotta szét (Gneist szerint 30,000-35,000, mások szerint 40,000-60,000) és hiveinek adományozta, de a kisebb hűbéresek (a kisnemesség) is közvetlen a királyi hatalom alatt állottak és a nagy hűbéresek (főnemesség) területi fenségjogokat nem birtak, az állami egységet nem támadták meg, alattvalóknak megmaradtak. Ebben rejlett a nagy különbség az angol és a kontinensi hűbéres N. intézményeit illetőleg. De a közügyekre nagy befolyása volt a közhatalom csak részesedésével gyakorolható; a parlament alakulásának idejében a főpapok és világi főurak - a fő tisztségek viselői, a nagy hűbéresek, a grófok, bárók - a parlamentbe külön királyi meghivókkal személyesen, míg a kisebb N. a királyi hivatalnokok által testületileg hivatnak meg. Az előbbiből alakul a lordok háza, az utóbbiból a városok küldötteivel a közrendek háza. Az angol nemesi osztály sohasem volt olyan elzárkozó, mint akár a francia, akár a német; kebelében azok a tulcsigázott felfogások a vér tisztaságáról, valamint morganatikus, balkézre való házasság intézményei stb nem tudnak tért foglalni; az alsóbb osztályok tagjainak meg volt adva a lehetőség, hogy a N. körébe feljuthassanak. Jellemző, hogy a királyi kinevezés a főnemesség számát az 1700-1800-ig terjedő időben 34 herceggel 29 marquissal, 109 gróffal, 85 viscounttal és 284 báróval szaporította. A kisebb N. pedig éppen «folyékony arisztokrácia», mely a honoráciorokkal összeköttetésben alkotja az angol középosztályt, a gentry-t. Továbbá nagy különbség van abban is, hogy az angol főnemesi családokban csak a családfő birja a főnemsi címet, aki tehát a családi vagyonnak örököse és igy a címhez, ranghoz és jogaihoz a megfelelő anyagiakkal is rendelkezik, míg a család többi tagja tulajdonkép nem tartozik a főnemességhez, hanem a gentry-hez és ugy államjogilag, mint a társadalomban egyszerü esquire-ként szerepel. Mind e tényezők összehatásának tulajdonítják, hogy az angol N. mint életerős nemzeti institució virágzik és az államnak egyik oszlopa még abban az időkben is, amidőn már a kontinens N.-e az enyészet felé halad; és megmagyarázza azt a jelenséget is, hogy századunkban a N. restaurálására irányuló törekvések mindig Angliában keresik a mintát. A N. intézménye ellen először is az É.-amerikai alaptörvény nyilatkozik, midőn 1787. Kijelenti, hogy az EgyesültÁllamok N.-et nem ismernek. Franciaországban a N. 1789 aug. 4. előjogairól lemond; az 1791-iki alkotmány szerint pedig minden nemesi cím, minden születésen alapuló különbsége a rangnak és jogoknak örökre eltöröltetik. I. Napoleon kisérletet tesz ugyan a N. visszaállítására legalább címben és tiszteleti jogokban majoratusok alapításával és hozzákapcsolásával (1806, 1808), de nem sok eredménnyel; az 1814-iki francia alkotmány a királyt jogosítja a N. adományozására, de egyszersmind elfogadja a jogegyenlőséget, 1832. Pedig a majoratusok eltöröltetnek. Az 1848-iki, ugy mint a mai köztársaság a nemesi címeket rangjelzőknek nem ismeri el, hanem csak a név előrészének tekinti. Németországban szintén több terv keletkezett a N. restaurálására, igy az elméletben már Möser (patriotische Phanatsien), Bluntschli (Staatslehre), Fischer (Die Zukunft des deutschen Adels), Stahl (Staatslehre), Dahlmann (Entwurf) stb. szólnak róla, valamint több hirlap működött ez irányban: Adelszeitung (szerkesztett Alvensleben), Preussische Zeitunk (Kreuzzeitung) stb., de eredmény nélkül, mint ahogy nem vezettek sikerre ama társulások (Adelskette, Adelsreunion, stb.), melyek a N.-et saját erejéből óhajtották restaurálni. A fejedelmi főnemességre halálos csapást mért az 1803. -1806. Bekövetkezett mediatizálás, megerősítve az 1814-iki Bundesakta által. Ennek következtében jogállása egészen megváltozott: a nagyobb területü fejedelemségek szuverén államokká lettek, a kisebbek pedig ezekbe bekebeleztettek. Az igy mediatizált fejedelmek most már alattvalók, bár családjok némely előjogokat továbbra is megtart. A kisebb N. pedig kiváltságai egy részét már a francia mintára készült törvények és az új alkotmányok által veszti el, igy Badenben, Bajorországban, Nassauban, később Szászországban stb., Poroszországban pedig már a Stein-hardenberféle reformok következtében, véglegesen megszünteknek pedig az 1848-iki események folytán tekinthetők, igy Ausztriában is. De azért a N. fennáll és nemesi címek jogosulatlan használatát a német büntető törvény 360. §-a és az osztrák büntető törvény 201. §-a tiltja, esetleg bünteti.

A magyar N. eredete a honfoglalás tényével szorosan összekötött. A hét, illetve nyolc nemzetség alkotja a magyar államot, és birja azt, míg a meghódítottak és bevándoroltak, mint idegenek, a középkor szokásainak megfelelően többé-kevésbé jogtalanok. Később, midőn a hosszas együttélés következtében ezek is már a magyar állam tagjaiként jelentkeznek, a régi jogaival élő magyarság mint kiváltságos osztály tünik fel. Eredetében tehát a N. és a nemzetség fogalma egyet jelentett; bár idővel előfordulhatott, hogy a hosszas háboruk következtében, vagy a belvillongások folytán a király ellen fellázadók a földnek birtokától elestek és igy utódaik, midőn a N. a földbirtokkal szoros viszonyba jut, a nemesek közé nem számíttatnak; valamint azt is tudjuk, hogy már a vezérek korában, de még inkább első királyaink alatt számos idegen a magyarok közé felvétett és jogaikban részesült. A kereszténység és a lovagi kor szellemének hatása alatt a kiváltságos magyarság N.-gé, majd nemsi renddé alakul, de létének alapja továbbra is a régi marad: a hazát, melyet alkotott, fentartani, a földet, melyet birt, megvédeni első sorban az ő kötelességét képezte. E felfogásból kiindulva, és mert a közjogokat birták, a nemesek a szent korona tagjainak (membrum sacrae coronae) neveztettek. De a magyar N. kebelében a jogegyenlőség elve uralkodott; a hűbériség intézményei, habár egyes hatásaikban jelentkeznek is, egészben kifjelődni nem képesek, minden egyes nemes ember a koronás király alatt állott és a N. együtt alkotta a politikai értelemben vett nemzetet. A főnemesség tulajdonképen csak az egyházi és világi nagyokból, az országos méltóságok és főtisztségek viselőiből állott; a főnemesi örökös címek csakis külföldi mintára, a mohácsi vész után terjednek el, előzőleg alig egy-két család birt vele. Az 1351. XI. t.-c. szerint az ország minden igazi nemesei egy és ugyanazon szabadsággal birjanak; majd Verbőczy részletesebben nyilatkozik: «Magyarország főpapjai, egyházkormányzói, zászlós és egyéb nagy urai, nemesei ugy nemességökre, mint javaikra ugyanegy szabadsággal, mentességgel és előjogokkal élnek, egyik úr sem bir több szabadsággal, sem bármely nemes kevesebbel». Az országgyülésnek két táblára válásával a jogegyenlőség annyiban változást szenved, amennyiben az egyháznagyok és főurak mint főrendek ezután is személyesen vesznek részt a törvényhozásban, míg a köznemesség, mint alsóbb rend képviseleti úton, de a N. sarkalatos jogaira az egyenlőség továbbra is fenmarad és alkotmányunknak mindig alapelve volt. E sarkalatos jogok Verbőczy szerint: 1. A nemes ember csak a koronás királynak van alárendelve; 2. Birói ítélet nélkül le nem tartóztatható; 3. Közterhektől, szolgálatoktól ment, csak honvédelmi kötelessége van; 4. A királynak, ha az alkotmányt sértené, ellenállhat. A nemesi alkotmány reformjára törekvő mozgalom századunk 20-as éveiben indul meg és fokozatosan ér céljához: az 1836. XI. t.-c. szerint az úrbéri telken lakó nemesek katonák elszállásolására köteleztetnek; az 1844. IV. t.-cikkben a nemesi javak szerzése, az V. t.-cikkben a hivatalképesség a nem nemeseknek is megadatik; végre 1848. A rendi államszervezet helyt ad az alkotmányos népképviseleti monárkiának, a nemesi kiváltságok megszünnek, illetve közpolgári szabadságokká lesznek, hogy mint e törvény előszavában szépen mondja, «az összes magyar nép jogban és érdekben egyesítessék». A magyar N. elévülhetetlen érdeme, hogy e nagy átalakulás az ő kezdeményezésére és határozatára következett be. De azért a magyar N. címben ma is fennáll és a koronás király által kitünő hazafiui érdemekért osztogattatik, sőt valami csekély jogmaradványok még mindig fűződnek hozzá, igy:1. Jog a nemesi címnek, előnévnek, címernek, koronának használatára; az 1879. XL. T.-c. büntetendőnek rendeli ennek jogtalan használatát; 2. A jog bizonyos méltóságok (kamarási, asztalnoki), tisztségek (nemes testőrség) viselhetésére, alapítványok élvezhetésére, rendjelek (aranygyapjas rend) elnyerhetésére; 3. A nemesek mint ilyenek vehetnek részt az országyülési képviselőválasztásban, ha bebizonyítják, hogy 1872-ig valamely választási lajstromba bevezettettek, a főnemesi családok örökös tagjai pedig a főrendiházba jogosultak; 4. A rang elsőbbségét élvezik. A magánjog körében pedig a hitbizományok alakításának joga.

Nemesség általános vizsgálata

(generalis nobilium investigatio). Hazánkban több ízben rendelték el, jelesül 1725., 1731. És 1759. Azok kivételével, kiknek nemessége általánosan el volt ismerve, nemsségét mindenki az e végre kinevezett bizottság előtt bizonyítani s igazolni tartozott; a végleges elhatározás a királyt illette.

Nemességi anyakönyv

Hivatalból vezetett jegyzék, melybe valamely ország nemesi családai magukat bevezettetni kötelezve vannak. Ily anyakönyvek vannak Bajorországban, Württembergben és Ausztriában is. Hivatalosan csak az ezen jegyzékbe bevezetett családok tekintetnek nemeseknek. Nálunk ily jegyzék nem volt és nincsen. De ennek helyét pótolták mitegy a királyi könyvek. L. Libri regii.

Nemességigazoló per

(processus legitimatorius v. productionalis), Mária Terézia hozta be 1774., az addig divatozott nemesség általános vizsgálata (l. o.) helyébe. A pert a megyei tiszti ügyész indította az ellen, akinek nemessége kétes volt, vagy pedig a tiszti ügyész ellen az, aki nemesnek állította magát, de nem volt a nemesség gyakorlatában. A bizonyítási teher mindig azt illette, akinek nemességéről szó volt. A bizonyítás kétféle volt: vagy gyökeres (proba radicalis), mellyel az illető magát a nemesi jogot bizonyította, ami nem volt könnyü dolog, mert a gyökeres bizonyításhoz szükséges volt a nemességnek alapul szolgáló privilégiumnak, tehát adománylevélnek, címeres levélnek vagy honfiusítási oklevélnek előmutatása és a nemesség első szerzőjétől való törvényes származásnak bizonyítása. Bizonyos esetekben azonban kevesebbel is beérték. A bizonyítás második és könnyebb módja az volt, midőn az illető nem magát a nemesi jogot, hanem csak a nemsség gyakorlatát bizonyította. Ennek bizonyítására a vármegye bizonyítványa elegendő volt, de más módon is lehetett biznyítani, p. ha valaki bebizonyította, hogy 1844 előtt nemesi hivatalt viselt (mert általános hivatalképességgel a nem nemeseket csak az 1844. V. t.-c. ruházta fel). A pernek illetékes birája a megyei törvényszék volt, másodfokban a helytartó tanács, legfelsőbb fokban az udvari kancellária útján a király döntött. Ez tehát közigazgatási per volt. Az ügy végleges eldöntéséig a status quo fenmaradt.

Nemes testőrsereg

(turmae nobilium praetoriae Hungariae), a király felséges személyének védelmére van rendelve. Kapitánya (capitaneus turmae nobilium praetoriae Hungariae) az 1765. VI. t.-c. óta zászlósúr. L. még Magyar testőrség.

Nemes vad

l. Vad.

Nemesvölgy

(Edelsthal), kisközség Moson vármegye rajkai j.-ban, 683 német lak.; itt nevezetes régészeti leletek ekrültek napfényre, melyeket avar eredetünek tartanak.

Német

(Németh), nagyközség Torontónál vmegye cseneji j.-ban, 1182 szerb és német lak.

Német-

összetételü magyar helyneveket l. a főszó alatt.


Kezdőlap

˙