Orosz nevek

Az oroszoknál hármas nevet használnak, t. i. a vezeték-, apai és keresztnevet, p. Puskin Sándornak teljes neve igy hangzik: Puskin Szergejevics Sándor, mert az apját Szergejnek hivták; ha Puskin Sándornak p. Iván fia lett volna, annak a neve igy hangzik vala: Puskin Alekszandrovics Iván s igy tovább. Az apai és keresztnév együtt használtatik a társas életben megszólításul és ezzel a két névvel a megszólítottnak minden címzése és megtiszteltetése meg van adva; p. ha azt mondjuk: Szergejevics Sándor, akkor az annyit jelent, mint ha a mi szokásunk szerint azt mondanók: tisztelt uram, tekintetes vagy nagyságos, vagy méltóságos stb. uram és a legalantasabb szolga is igy szólíthatja a legelőkelőbb urat is. A fentebb idézett példa különben magyarán igy volna mondható: Puskin Sándor, a Szergej fia, v. Puskin Szergejfi Sándor.

Orosz nyelv és irodalom

I. Az orosz nyelv. A szanszkritból eredő szláv nyelvek közt a lengyel mellett legjobban ki van művelve az orosz nyelv. Szóbősége bármely európai nyelvhez hasonlítva aránytalanul nagy és különösen heroikus szinezetével tünik ki testvérei között. Ábécéjét különféle módosítással a görög és római irásból vette, kipótolva sajátos hangok jelzésére való jelekkel és betükkel. Az igy összeállított ábécé az u. n. kirikica. Az orosz ábécének ezen kibővített, pótolt összeállításában harminchat betüje van; ezek közül kettő azonban csak kiejtési jelül használtatik; egyik a kemény jel (tvjordyll znak), mely a mássalhangzók kemény kiejtését jelzi, egyúttal pedig a főnevek végén a himnemet; másik a lágy jel (mjahkíj znak), mely a mássalhangzókat meglágyítja, egyúttal pedig a főnevek végén nagyrészt a nőnemet jelzi, ezt azonban csak számos kivétellel. A mássalhangzók közt a mi zs, cz, cs, sz kombinált betüink helyett az orosznak külön betüik vannak. A d, l, n, t betük az e, i hangzók, valamint a ja, je, ju, jo diftongusok előtt minden külön jelzés vagy hozzáadás nélkül meglágyulnak s ugy hangzanak, mint a mi kombinált gy, ly, ny és ty betüink. A most említett diftongusokon és a mi ábécénkben is használatos a, e, i, o. u hangzókon kivül van még egy sajátos hangzójuk, mely megközelítőleg az ui hangot adja; az e betü szó elején mindig ugy hangzik, mint je (p. Európa igy ejtetik ki: Jevropa), ugyanazért a tiszta e kiejtésére még egy külön jellel utalnak, mely megfordított e-nek neveztetik és iratik is. Különös sajátsága az orosz ábécének, hogy egy kettős mássalhangzója is van, a scs, mely azonban csak egy betüvel iratik. Az orosz nyelv grammatikájában ugy, mint a latinban és görögben három nemet különböztetnek meg s a főnevek deklinációjában három formát használnak, de hét kázust, még pedig: nominativust, genitivust, dativust, accusativust, vocativust, instrumentálist és locativust. Az igeragozás rendszerint három forma szerint történik, bár vannak grammatikusok, akik tiz, sőt több igeragozási formát is használnak. Az igeragozásban van jelen, mult és jövő idő, ebből is az utóbbi összetétellel, vagy prefixummal képeztetik, továbbá parancsoló mód, igenév, gerundium és infinitivus. Konjunktivusa az orosz nyelvnek nincsen. Szép sajátsága az orosz igének a három alak, u. m. a határozatlan (aspectus indefinitivus), határozott (aspectus definitivus) és a gyakorító (aspectus frequientativus) alak. Megjegyzendő azonban, hogy a határozott és határozatlan alak nem olyan természetü, mint a magyarban, t. i. a határozott alak nem a tárgyra vonatkozik, hanem magának a cselekvésnek minémüségére, t. i. mig a határozatlan alak csak általános jellegü, ugyszólván csak a cselekvési képességet jeletni, addig a határozott a cselekvés tényleges befejezését fejezi ki, p. vidaty a. m. látni (mintegy látni tudni), vigyety a. m. meglátni, vidyvaty a. m. látogatni, gyakran látni. Nehézséget képez az orosz nyelvben a hangsúlyozás, mely minden szónál, gyakran minden ragozásnál, sőt a szinguláris és plurális szerint s ezekben megint a kázusok vagy személyek szerint is helyet változtat s a helyes kiejtésre nézve igen lényeges, mert p. az o betünak hol a, hol o hangoztatást kölcsönöz. Az irodalmi orosz nyelv, melyet Nagy Péter cár előtt az egyházi ó-szláv előzött meg, Lomonoszovnak (l. o.) köszönheti jelenlegi alakját, aki nemcsak nyelvtanát, de prozódiáját is rendszerbe foglalta. Az orosz nyelvben három fő tájszólást különböztetnek meg, ezek; a nagy-orosz (legszebben beszélik Moszkvában és a körülötte fekvő kormányzóságokban), a kis-orosz (rutén, l. lentebb Kis-orosz nyelv és irodalom), mely több-kevesebb változattal déli Oroszországban, Galiciában és a magyarországi oroszoknál divatos, és a fehér-orosz tájszólás, melyet a lengyelországi határok mentén beszélnek és amely sok lengyel szóval van feleresztve. Nevezeteebb orosz nyelvtani munkák: Buszlajev: Isztoricseszkaja Grammatjika russzkavo jazyka (az orosz nyelv históriai nyelvtana, Moszkva 1875); Koloszov, A XI-XVI. sz.-beli orosz nyelvről (Varsó 1872); Lavrovszkíj, O jazyke szjevero-russzkih khronik (Az északi orosz krónikák nyelvéről, Szt.-Pétervár 1862); Grot filologiai kutatásai különböző folyóiratokban stb. Magyar nyelven irt orosz nyelvtanok vannak: Rakovszky Istvántól (Ungvár 1860); Asbóth Oszkár dr.-tól (Budapest 1888) és Szabó Endrétől (Zsebbe való orosz nyelvtan, u. o. 1888); igen jó orosz-magyar és magyar-orosz szótárt irt Mitrák János (Ungvár 1894). Magyarázó szótárak: Dalj, Tolkovyj szlovarj veljikorusszkavo jazyka (A nagy-orosz nyelv magyarázó szótára, Moszkva 1887). Sajtó alatt van és füzetekben jelenik meg Szt.-Pétervárott a szentpétervári tud. akadémia nagy magyarázó szótára. Ez utóbbi kettőt természetesen csak oroszul tudók használhatják.

II. Az orosz irodalom fejlődése voltaképpen csak I. (Nagy) Péter korától kezdődik. Ami azelőtt történt, az leginkább az egyházi irók pepecselése volt s az orosz irodalom fejlődésére annyival kevésbé lehetett hatással, mert az ó-szlávot használta, amelyet a nép nem beszélt. Hanem Nagy Pétertől kezdve ugy az irodalomban, mint általában a nyugat-európai civilizációban és műveltségben gyors és egészséges fejlődés indult meg. Vannak ugyan költészeti nyelvemlékek az előbbeni korokból is, minők a hősi dalok, népmondák, népdalok és mesék, bylinák, de minthogy ezeket is csak később, Katalin cárnő rendeletére kezdték gyüjteni, ezek irásában már az újabb irodalom érvényesült. Az irástudás mestersége az oroszokhoz a délszlávoktól, különösen a Bulgáriában akkor élt szlávoktól ment át a kereszténység felvétele idejében (988), még pedig az egyházi könyvek, különösen a biblia révén. E könyvek bolgárul voltak irva (azokkal a betükkel, melyeket két szerzetes, Cirill és Methodus már előbb, 855 táján állítottak össze a szláv nyelvhez alkalmazva), de ez nem azt jelenti, hogy azok bolgár nyelven lettek volna irva, csak azt, hogy azoknak a szlávoknak a nyelvén, akik akkor Bulgária területén laktak. Ez a nyelv az u. n. egyházi, mely az ortodoxoknál mai napig is dívik a templomi szolgálatban s melyet az oroszok mai napig is értenek, még a műveletlenek is. Ilyen nyelven irt legrégibb nyelvemlék az Osztromir-féle evangélium, melynek 1056-57-ből származó kézirata annak idejében a novgorodi köztársaság elnöke számára készült. A XI. sz. közepe és a XII. eleje táján élt Nesztor (l. o.), az orosz történetirás atyamestere, kijevi szerzetes, aki Oroszországnak első krónikáját irta meg, sok becses történeti adattal. A XI. sz. végén keletkezett Igornak a polovcok elleni hadjáratáról szóló éneke (Pohod Igorja Szjeverszkavo na Polovcev), amelyről azt sejtik, hogy Igor (l. o.) valamelyik kortársa irta. Ebben népköltészeti nyomok is vehetők észre és általában sok költőiség van benne. Ebben az időtájban igázták le az oroszokat a tatárok s az elnyomatás több mint háromszáz évig tartott, melynek megszünte után is csak nagy nehezen birt az ország visszazökkenni a kultura ama kerékvágásába, melyet a bizanci befolyás alatt állott kolostoroknak már sikerült volt megvonni. A régi novgorodi és kijevi idők pedig nem tértek többé vissza. A tatárok zsarnoki uralkodása ott felejtette bélyegét a moszkvai kormányzáson. Nagysokára a XVI. sz.-ban új, jótékony áramlat indult meg a kulturában. IV. Iván (Vasziljevics, 1534-84) iskolákat állított a községekben s német mesterek közvetítésével megalapította az első orosz könyvnyomdát Moszkvában (1564). Az akkori irodalmi képzettségnek egyik nevezetes maradványa a Domosztroj (Háztartás) c. munka, melyet egy Szilveszter nevü pap állított össze, mely 63 fejezetben istenes, erkölcsi és polgári életszabályokat tartalmaz. Mikor Lengyelországból a jezsuiták belopództak délnyugati Oroszországba és magukhoz akarták ragadni az iskolák vezetését, a XVIII. sz.-ban erős ellenségük támadt Mogila Péter (l. o.) archimandritában, aki a már előbb is fennállott kijevi kollegiumot magas szinvonalra emelte (kijevo-mogiljanszkájá kollegíjá) s tudományos és egyházi műveket, sőt verseket is irogatott. Mikor pedig Kis-Oroszország fővárosával Kijevvel együtt felszabadult a lengyel uralom alól s csatlakozott Nagy-Oroszországhoz, a kijevi tudósok hatása még nagyobb arányokat öltött. Ennek igen jótékony hatása volt az oroszok haladására nézve, mert ezek a tudósok amennyire annyira ismerősök lévén az európai műveltséggel, az ő révükön a különben elzárkózott Oroszországban is hódítani kezdett a nyugat-európai felvilágosultság. A Kijevből Nagy-Oroszországba származott tudósok közül különösebb hatással működtek Tusztanovszkíj Lőrinc, Kopinszkíj Ézsaiás, Polozkíj Simeon (megh. 1682.), Szlavinjeckíj Epifánius, Radjivilovszkíj Antal és Rosztovszkíj Demeter. Ezek készítették elő Oroszországot arra a nagy változásra, ama reformok iránti fogékonyságra, miket Nagy Péter cár országába behozott. A fent említett tudósok, tanárok irodalmi működésének köszönhető, hogy Moszkvában 1679. megalapították a moszkvai szláv-görög-latin akadémiát. Ezek a tudósok és tanintézetek ugyan leginkább egyházi polemiákat és dogmatikus iratokat produkáltak, de közvetve hatással voltak arra is, hogy nem egyházi férfiak a világi irodalomban is próbálkozzanak s tényleg már Nagy Péter atyja, Mihajlovics Alekszej idejében világias szinművek nyomára lehet akadni. A világi drámairásra természetesen nem az egyházi irók mutattak utat, jóllehet az e korbeli vallásos drámáknak se szeri, se száma, hanem minden valószinüség szerint az a szerencsés véletlen, hogy 1673. egy vállalkozó német szinigazgató Jagan (Jahan) Gottfried Moszkvába vetődött s ott társulatával több előadást tartott. Ennek az ötletéből adta ki a rendeletet Matvejev, hogy jobbágyai közül szedjenek össze 26 személyt s küldjék el azokat Ťkomédiát tanulniť Gottfried magisterhez.

XVIII. sz. Mint a társas életben, kormányzásban, ugy az irodalomban is új korszak kezdődik Nagy Péter cár uralkodásával. Az irodalom különösen azért nyert lendületet, mert Péter cár reformjainak behozatalánál mindig igénybe vette az irók támogatását, akik főképen szatirikus irataikkal korholták az ósdikat, közvetve pedig azzal istápolta a nagy nevü cár az irodalmat, hogy iskolákat, akadémiákat alapított s fiatal embereket külföldi felsőbb tanintézeteken taníttatott, akik haza kerülve, irodalmilag és tanári katedrákon terjesztették a nyugateurópai szellemet. Az új korszak egyik legkiválóbb irója a moldvai származásu Kantemir Antiokus herceg (l. o.), aki szatirikus versekben irogatta meg elmélkedéseit. ş még lengyel vagy francia versméreteket használt. Kortársa, Tredjakovszkíj (megh. 1769.) érezte a verselésben a nemzeti forma hiányát s ezen is segíteni akart, de Kantemir nem fogadta el ennek elméletét, meglehet azért, mert Tredjakovszkíj az új formát nem tudta költői tartalmu versekkel tetszetőssé tenni. Az orosz verselésben az újabb fordulat csak Lomonoszov (l. o.) fellépésével állott be, aki szintén a Tredjakovszkíj nézetén volt, de az orosz népies formát költői tartalommal is tudta egyesíteni s igy sikerült neki a versirásban az újítást keresztül vinni, megkedveltetni, minek folytán út kell az orosz nemzeti versirás atyamesterének tekinteni, jóllehet ő sokkal inkább tudós, mint költő. Lomonoszov kortársa, Szumarokov Petrovics Sándor (1717-77) francia minták után alexandrinusokban irt verses szindarabokat s az ő korában építették az első nyilvános szinházat ugy Szt.-Pétervárott, mint Moszkvában. Ezenkivül egyéb műfajokban is próbálkozott. Tehetségesebb szinműiró volt Knjazsnjín Jakab (1742-91), akinek egy drámját II. Katalin eltiltotta, mert abban azt bizonyította, hogy a novgorodi reszpublikát a moszkvai zsarnokság pusztította el. Igen tehetséges drámairók voltak még Ozrevo Alekszandrovics Iván (1760-1816) és Dmitrijev Ivanovics Iván (1760-1837), mely utóbbi mint szatira- és meseiró is érdemeket szerzett.

II. Katalin kora rendkivül kedvező volt az irodalom fejlődésére nézve, mert ő maga személyesen is érdeklődött az irodalmi dolgok iránt, szeretett irókkal érintkezni, sőt maga is igen ügyesen kezelte az irói tollat (irt p. szindarabokat, novellákat, szellemes szatirikus apróságokat egy hetilap számára, névtelenül polemizálva a korabeli egyik legkiválóbb iróval, Fon-Vizinnel). 1783. egy rendelettel szélesebb körü szabadságot engedett a nyomdászoknak, több szatirikus irányu lapot alapított, a szinészetet bőkezüen pártolta. Az ő korában főképen Novikov Miklós (l. o.) tett sokat az irodalom minden terén, nyomdákat, könyvtárakat, könyvkereskedéseket szervezett, hirlapokat alapított, s összehozta a tudósok barátságos egyesületét, melynek tagja volt Oroszország minden számottevő irója és tudósa. Az eredmény különösen a könyvárusítás terén aránylag rendkivül nagy volt: a Novikov fáradozásai folytán létrejött husz könyvkereskedés évenkint 200,000 rubel áru könyvet adott el. A szinműirás terén nagy hatással működött Fon-Vizin Denisz (megh. 1792.), aki mestere volt a szatirikus vígjátékoknak. De a Katalin-kor legkiválóbb költői tehetsége Derzsavin Romanovics Gábor (1743-1816), aki a cárnőt Felica című ódájában dicsőítette. Leghiresebb ódája Az istenhez címü, amely csaknem minden európai nyelvre le van fordítva, bár inkább szónoki, mintsem költői munka. Korszakalkotó Karamzin Mihajlovics Miklós (l. o.) működése. Mig külföldön járt, a Katalin fitogtatott liberalizmusát váratlanul szigoru reakció váltotta fel; a magánnyomdákat, amelyeket pedig előbb a cárnő maga pártfogolt, bezárták; a külföldi könyvek behozatalát megtiltották s behozták a cenzurát. A Novikov-féle társaságot már előbb feloszlatták, magát Novikovot pedig bebörtönözték. Karamzinnak, mihelyt 1790-ben külföldi útjáról hazatért, első dolga volt kiadni Piszjma Russzkavo Putjescsesztvennika (Egy orosz utazó levelei) címü munkáját, amelyből egészen új, szabad szellem áramlott. Liberális működése ellen Siskovnak, az akadémia elnökének vezérlete alatt egy konzervativ párt szervezkedett s megindult köztük a küzdelem, de minden jóravaló ifju erő Karamzin körül csoportosult. Karamzin honosította meg az érzelmes lirát és a polgári szinjátékot s kikezdte a pszeudo-klasszicizmust két novellájával; ezek: Natalja, bojarszkájá docs (Natália a bojár leány) és Bjednájá Liza (A szegény Liza), melyeket Moszkovszkíj Zsurnal c. hirlapjában közölt. E novellák példátlan nagy hatással voltak az olvasó közönségre. Ugyancsak Karamzin teremtette meg az orosz történetirást, amennyiben ő dolgozta ki először oknyomozó források után Oroszország történetét. A meseirodalom is talált művelőkre; igen sikerült meséket irt a már említett Dimitrijeven kivül a német származásu Hemniczer Iván (1760-1837). Mint költő, magasan kiválik Zsukovszkíj Andrejevics Vaszílj (1783-1852), aki még a Novikov-féle irói körben cseperedett fel, sokat érintkezett Karamzinnal s mint ez a szentimentális költészetet, ugy ő a romanticizmust hozta be az orosz irodalomba; fő érdeme azonban a különféle idegen költők fordításában állt, mellyel új formákat és mintákat állított az orosz irók elé. Itt kell még felemlíteni a realisztikus lira tehetséges művelőjét, Btjuskovot (17871855) és Krylov Ivánt, a szellemes meseirót (1768-1844) és Gnjedicset (megh. 1833.); ezek ugyan már a XIX. sz. irói közé tartoznak, de mert itt korszakalkotó jelensége van az orosz irodalomnak, helyesebb lesz a következő századot a koszakalkotó Puskinnal kezdeni.

XIX. sz. Az orosz irodalomban I. Sándor cár uralkodása alatt egészen olyan jelenséggel találkozunk, mint abban az időben valamennyi európai nemzetnél, t. i. a klasszikus és romantikus iskolák egymás elleni küzdelmével. S megjegyzendő, hogy ez a küzdelem nem folyt csupán esztetikai teoriák körül, hanem a maga körébe vonta az irodalmi erkölcsök, szokások és ideálok átalakítását, az iró jelentőségének újabb felfogását és az irónak a közönséghez való viszonyát. A romanticizmus ideálját az orosz irodalomban Puskin Szergejevics Sándor (l. o.) juttatta diadalra. ş állt először mint költő nemzeti alapra; mindaz a dicsőség, mely őt már életében érte, mindaz a bűvölő hatás, melyet kortársaira gyakorolt, főképen abban gyökeredzett, hogy műveiben hazája és nemzete minden vágyait, reményeit, örömét és bánatát, életmódját és törekvéseit megszólaltatta. Már Ryljejev Kondratíj (meghalt 1826-ban) adott hangot az új költői irányban, utána Besztuzsev, Odojevszkíj, Delvig és mások, de a teljes diadalt Puskin vívta ki. Ebben az időtájban kezdtek az oroszok a népköltészettel foglalkozni s az összegyüjtott epikus dalok (Bylina) magukra vonták a nyelvészek és költők figyelmét és e hősi énekek, az eddig figyelemre nem méltatott népies költészet nagy befolyást gyakorolt a műköltészetre, új lelkesedést öntve Puskinba és társaiba. Tulajdonképen ettől az időponttól kezdve érdemli meg az orosz irodalom a nemzeti jelzőt s nyer kulturális, európaias alapszint. Ez új alapon az orosz irodalomban két áramlat keletkezett, u. m. a szlavofileké séa nyugatiaskodóké (zapadnjiki), akik természetesen az olvasó közönséget is két táborba osztották. Puskin kortársai, még Lermontov is, többé-kevésbé mind a mestert utánzoták, csak az egy Gribojedov volt egészen eredeti.A Gore ot uma vígjátékban erős szatirával van festve az Európából hazatért Csackíj helyzete, aki honfitársai közt európaias gondolkozásával nem tud boldogulni s akit előbb veszedelmes újítónak, majd őrültnek kezdenek tartani. A komoly drámában megint csak Puskin tette meg az első nagyobb szabásu kisérletet, a Borisz Godunov címü nemzettörténeti drámával, s miután Miklós cár trónraléptével a már akkor nagy hirnevü költőt az udvarhoz hitták, ott nyert megbizás folytán egy történeti monográfiát is irt Isztorija Pugacsovszkavo Bunta (Pugacsov lázadásának története). Nemsokára ezután, 1837. párbajban esett el.

Puskin körül a költők egész serege sorakozott, akik közül kiválóbbak Baratynszkíj (1800-1843), Izakov (1803-46 és Deljvig (1798-1831); ide tartoznak még Venevitunov (megh. 1827.) s a fiatalon meghalt, szerencsétlen Poljezsajev (megh. 1838). Ez utóbbi a kétségbeesést szólaltatta meg erőteljes liráján, és méltán, mert az ő időszaka valóban keserves állapot volt. A cenzura példátlan szigorusággal bánt az irókkal, annyira, hogy még a tudományok és társadalmi művelődés is rendőri felügyelet alatt álltak, a tanulók száma meg volt határozva; 300-nál több embert nem vetek be egy-egy egyetemre, a bölcsészetet kirekesztették a studiumok sorából, a történeti könyvekből a francia forradalom leirását kitörölték, a külfölddel való közlekedést minden képzelhető módon nehezítették és az összes nyomtatványokra mintegy szabadalmat adtak két újságírónak, Bulgarinnak és Grecsnek, a Szjevernája Pcselá (Északi méh) szerkesztőinek. Mindezen nehézségek dacára a művelődés nehezen bár, de tovább haladt. Leginkább a külföldön tanult fiatal emberek voltak azok, akik haza térve, tudásukat honfitársaikkal közölgették ugy élő szóval, mint a külföldről becsempészett könyvekkel. Az igy keletkezett kisebb kulturális társaságokból indult ki a már fentebb említett két irányzat, u. m. a szlavofileké és a nyugat-európaiaké. Ezen irányzatok annyiban politikai szinezetüek is voltak, hogy nemcsak a társadalmi, hanem az állami életben is reformokat igyekeztek létre hozni, még pedig a szlavofilek nemzeti alapon, különösen ragaszkodva az egyházi társadalmi hagyományokhoz, az európaiak pedig, akik mindenek előtt szociálpoltikai kérdésekkel foglalkoztak, a nyugat-európai kultúrára támaszkodtak. Az előbbeniekhez tartoztak: a nemeslelkü, de tulságosan ábrándos költő Homjakov (1804-60), akinek említésre méltó drámája az Ál-Demeter, továbbá Akszákov Szergej (1791-1859), aki Családi krónikájában igen vonzóan irja le az orosz élet patriárkális voltát, ennek fiai: Konstantin és Iván, valamint Kirjejevszkíj, az orosz népdalok fáradhatatlan gyüjtője. Az európaiakhoz v. nyugatiak táborához tartoztak: a geniális Hercen Sándor (l. o.), Ogarev (megh. 1877) és főképen a mély elméjü kritikus: Bjelinszkíj (l. o.). Ennek különös adománya volt ahhoz, hogy az irodalmi műveket nemcsak szépészeti tekintetből itélte meg, hanem mindig összeköttetésbe hozta azokat az élettel, s igy a cenzura dacára művelő hatással volt a társadalomra. Éles felfedező képességének is sokat köszönhet azirodalom, igy a hirneves népköltőt, Kuljcovot és az immár európai hiró lirikust, Njekraszovot már kezdő korukban ő buzdította az irásra.

Puskinnal csaknem egyenlő magaslaton áll Lermontov Mihály (l. o.), sőt valószinüleg egészen meg is közelíti vala azt, ha egész fiatal korában egy párbaj áldozatául nem esik. Lermontov ugy műveiben, mint tetteiben merő ellenzéket képezett az akkori rendszer s a társaságban uralkodott ideálok ellen s ugyanazért egészen szubjektiv költő, még remek prózában megirt Geroj Nasevo vremenji (Korunk hőse) című regényében is. E regény hősében az elkeseredett, mindennel elégedetlen, vesztébe rohanó Pecsorinban egészben rá lehet ismerni magára a regény szerzőjére. Valamivel később jelent meg Hercen Sándornak Kto vinovat? (Ki a hibás?) c. regénye, melynek hőse Beltvo, aki hasztalanul törekszik valamely magasabb szociál-politikai tevékenységre, elhagyja hazáját s a külföldön, dacára demokratikus érzületének, nagyúri semmittevésre és kéjelgésre adja magát. Ugyanakkor lépett fel az immár világhirü humorista, Gogolj Miklós (l. o.) elbeszéléseivel és szindarabjaival s mig az előbb említett költők inkább a felsőbb körök számára, felsőbb körökből vett tárgyu műveket irtak, addig Gogolj behatol a társadalom minden rétegébe s a fonákságokat kiméletlenül ostorozza ragyogó humorával. ş a feje az u. n. Obljicsityeljenája Literaturának (t. i. a felfedező irodalom, mely a társadalom hibáinak felfedezésével foglalkozik). Megemlítendők még a következő költők és irók: Benediktov, Rosztopcsin grófnő, Vjazemszkíj herceg, Szollogub gróf, Druzsinjin Sándor, valamint a históriai regényirók: Szagoszkin, Latecsnjikov és Maszalszkíj.

A 40-es évek végén a reakció a nyugateurópai forradalmi mozgalmak következtében még erősebb lett; a cenzura végkép ránehezedett az irodalomra. Ekkor következett be a krimi háboru s annak szerencsételen kimenetele végre új fordulatot adott a közéletnek. Hercen, hogy a tétlenségbe merült társadalmat felrázza, külföldön megindította Kilokol (Harang) c. folyóiratát. A régi rendszer megingott s bekövetkezett a jobbágyság eltörlése és az igazságügyi reform, ezenkivül az ébredésre keltett társadalomban megbolygattak minden szociális és politikai kérdést, aztán szinte lázas sietséggel igyekeztek előre jutni a haladás útján. E mozgalomban természetesen az irodalom vitte a vezérlő szerepet, az jelölte meg az irányokat. E tevékenységben főszerepe jutott Turgenjevnek és Goncsarovnak, akiknek regényeiben oly hiven tükröződnek le az akkori életviszonyok, hogy azoknak rendszeres olvasásából világos képet alkothatunk magunknak az akkori orosz társadalom fejlődéséről. Jellemző az akkori állapotokra nézve, hogy Turgenjen 1848. elkeseredetten költözött ki hazájából. Külföldön kezdte el aztán megirogatni Egy vadász emlékiratai c. apró rajzait, melyek oly roppant hatást gyakoroltak otthon, hogy azok adták meg az első lökést a jobbágyság felszabadítására megindult törekvéseknek. Turgenjev mellett mindjárt Goncsarov (l. o.) tünik ki szintén nagy tehetségével. Goncsarov az ő világnézetével élesen különbözik a 40-es évek valamennyi irójától, de különösen Turgenjevtől; ő benne árnyéka sincs annak a szekptikus felfogásnak, azoknak a filozofiai reflexióknak, amelekkel kortársai az életet és az embereket nézték. Goncsarov mellett kivált még Piszemszkíj Elek (megh. 1881.), kinek Tyszjácsá Dus (Ezer lélek) c. regénye még mai napig is kedvelt olvasmány. A kritikai és publicistai irodalomban Bjelinszkíj utódai és követői voltak: Dobroljubov (megh. 1861.), Grigorjev (megh. 1864.), Piszarev (megh. 1868.) s a Szibériában számkivetett Csernysevszkíj Miklós (megh. 1894.), akinek különösen Sto djélatj? (Mit tegyünk) c. regénye keltett nagy szenzációt. Az irányzatos irodalom egyik legelőkelőbb művelője volt a különben geniális lirikus, Nyekraszov Miklós (l. o.), akinek egész sereg utánzója akadt. Szatirikus liráját s nagyobb költői műveit (minők: Kinek jó élni Oroszországban? a veres orru Fagy) csaknem minden nyelven lehet már olvasni. Hasonló irányu a remek prózairó szatirikus Szaltykov-Scsedrin Mihály (megh. 1894), akinek szatirája főképen a bürokratizmus ellen irányul, tele sziporkázó ötletekkel, eredeti felfogással és találó jellemzéssel. Kiváló kis-orosz lirikusa e kornak Sevcsenko Tarasz (megh. 1861.), aki bánatos liráján az elnyomottak bajait zengte.

Csaknem valamennyit felülmulja az eddig említettek között Tolsztoj Njikolajevics Leo (l. o.), aki épp ugy mint Turgenjev, általános európai jelentőségü munkásságot fejt ki. Csakhogy mig Turgenjev nyugatias, liberális, némileg vörös szinezetü, mig Goncsarov a szentpétervári nyárspolgársággal és bürokratákkal, az opportunizmus rajzolásával foglalkozik, addig Tolsztoj szokatlan mélyre hatol az analizisben, szkepticizmusban s ezekkel együtt a radikálizmusban; demokratizmusa, a néppel való rokonszenvezése szinte apostoli. Maga Turgenjev is ritka önzetlenséggel mindnyájuknál nagyobbnak, az orosz irodalom oroszlánjának nevezi Tolsztojt. Minden tulhajtás dacára Tolsztoj eszméinek igen sok hive akadt, s ezek ugyszólván külön szektát alkotnak tolsztojisták elnevezés alatt. (Megjegyzendő, hogy ilyen tolsztojisták szórványosan nálunk Magyarországon is vannak.) Hatalmas tehetségü regényiró Dosztojevszkij Mihajlovics Tódor (l. o.), aki egész külön helyet foglal el az orosz belletristák közt, először azért, mert a többiek legnagyobbrészt falusi származásuak, a földbirtokos osztályhoz tartozók, Dosztojevszkíj pedig a nagy város ideges fia; másodszor pedig azért, mert mig a többiek legnagyobb része jó módban élt, addig ő az újabb időben keletkezett intellingens proletariátushoz tartozott, s ez élesen megkülönbözteti őt a többiektől irodalmi működésében is. Erős szenvedélyü iró, nagy lélekbuvár, bámulatos megfigyelő képesség, az élet minden oldalának, a társadalom minden rétegének nagy ismerője, patologus és pszihiater minden ízében, amellett lángoló hazafi, aki nemzetének haladását a politika terén is elő akarja mozdítani, ezért tiltott és titkos társaságba lép és e miatt néhány évig a szibériai számkivetés keserü kenyerét eszi.

A többi elbeszélők közül felemlítendők még a Kresztovszkíj Vszevolod álnév alatt szerepetl finom szellemü irónő (megh. 1889), ennek leánya Kresztovszkájá Mária, a francia impresszionista iskola nyomdokaiban haladó Boborykin Péter, aki jelenleg a Vjesztnjik Jevropyt látja el minden évben nagyobb regényekkel, Sapir Olga, az igen tehetséges Muravjev (Golicyn herceg) Grigorovics, egyike a legkiválóbb orosz elbeszélőknek, a termékeny Ljeszkov (megh. 1895.), Potjehin Elek, Restnjikov, Meljnikov (megh. 1883.), Danilevszkíj Gergely, aki a történelmi regényekben volt mester (megh. 1890.), a kiváló tehetségü Uszpenszkíj Gljeb, Szaliász gróf, a sokat iró Mescserszkíj herceg, az élénk elbeszélő Njemirovics Dancsenko, a pesszimista Barancevics, akinek Dvé zseny (Két alkony) regényét az orosz akadémia díjával tüntették ki, igen kellemes hangu, vonzó elbeszélő Korolenko Vladjimir, akinek Szljepoj muzykant (Vak zenész) címü nagyobb elbeszélése majdnem minden európai nyelvre le van fordítva; ilyen Csehov Antal is, akinek apró rajzai és elbeszélései pezsegnek a szellemtől és kedves humortól; figyelemre méltó tehetségek még: Terpigorev Szergej, Lejkin Miklós (tárcairó), Szalov Iván, Ahsarumov Miklós, Markevics, Golovin Konsztantin, Avenariusz Vaszílj, ez utóbbiaknál sokkal többet igért a korán elhunyt Garsin Vszevolod, akinek három kötetnyi elbeszélése kivétel nélkül mind mestermű. Szivesen olvasott iró Potapenko Ignác, s az irónők közül Dimitrijeva Valentina és Vinjickájá Alekszandra stb. A lirában Nyekraszov után kiváltak: Majkov Apollon, kiváló formaérzékkel, melyet epikus és drámai munkáiban is csillogtat; a szerelem és természet dalnoka Fet Atanáz; az ábrándos, csendes liráju Polonszkíj; a mély érzelmü Plescsejev; a dalokban ugy, mint a hősi énekekben kiváló Tolsztoj Elek gróf (megh. 1875.), aki különben a regényirásban is derekasan próbálkozott Knjaz Szerebrannyi címü regényével; továbbá Mej, Tjucsev, a szlavofil Akszakov Iván, újaban Konsztantinovics Konsztantin nagyherceg, a sokat iró Fofanov, a korán elhunyt Nadszon, Goleniscsev Kuruzov gróf, Certeljev, a szatirikus Burenjin, a nők közül pedig a magyar költőket is fordító Csjumina Mihajlova Olga.

A drámairodalomban az utóbbi évtizedekben leginkább kitünt Osztrovszkíj, aki nagy sikereket ért el ugy vígjátékaival, mint népies darabjaival és tragédiáival; művei nyolc kötetre terjednek. Érdemeket szerzett a regényiró Piszemszkíj is. Az irányzatos társadalmi drámában tüntette ki magát Szuhovo-Kobylin, továbbá Potjehin Alekszej, Ljov, sőt még Turgenjev is, akinek egy kötetnyi drámai munkái különben inkább csak olvasni valók, a históriai drámában pedig Mej Leo, aztán Tolsztoj Elek gróf (1817-75), akinek Szmertj Ivana Groznavo (Rettenes Iván halála), Carj Fjödor Ivannovics és Carj Borisz című drámai trilogiája mai napig is kedvelt darabja az orosz szinpadoknak. Szép lirai drámákat irt Majkov Apollon is. A legutóbbi időszak legkiválóbb drámai terméke Tolsztoj Leónak A sötétség hatalma c. népies tragédiája. Ez egészen naturalisztikus szinezetü alkotás, megkapó jelenetekkel, de kevésbé művészi formában. E darab előadása Oroszországban egy ideig meg volt tiltva. Egy másik drámai munkájában A műveltség gyümölcsei címü vígjátékában Tolsztoj a hipnotizmust mint a művelődés újabb vívmányát gunyolja ki, oldalvágásokat osztogatva a modern haladás egyéb jelenségeinek is. Általában véve az orosz drámairodalom messze mögötte marad az elbeszélő irodalomnak s igy a magasabb szárnyalásra törekvők is, mint Burenjin és Csehov nem birnak nagyobb, szélesebb körü hatást elérni. Még csekélyebb sikerüek Markevics, Szuvorin és Krylov Viktor szindarabjai.

A fordítási irodalom igen gazdag, mert temérdek a 30-35 ívenkint megjelenő havi folyóirat, amelyeket tán nem nem is birnának az oroszok eredeti kéziratokkal ellátni. Régebben Tredjakovszkíj és Lomonoszov, továbbá Iljinszkíj, Popovszkíj, Koszickíj és mások fordították főképen az olasz epikusokat, francia, angol és német dráma- és prózairókat. Az újabb fordítók közt felemlítendők: Gnjedics (Ilias, Lear király), Fet (Horatius, Juvenalis, Goethe Faustja), Plescsejev (Lenau, Hebbel, Byron, Alfieri), Miller (Shakspere), Min (Dante), Mihajlov (Heine), Michalovszkíj (Byron), Polovszkíj és Jurjev (Shakspere) és Csjumina Mihajlova Olga, aki fordít francia, angol, olasz és német költőket, sőt legutóbb magyarokat is (Petőfi, Arany, Szabó Endre).

A tudományos irodalomban az oroszok leginkább a történelemirás és az etnográfia terén értek el sikereket. Temérdek az évkönyv, krónika, okmánytár, s a közlemények beláthatatlan mennyisége a két nagy történelmi folyóirat vastag, tömött füzeteiben. Az orosz történetirás atyja Nesztor kijevi szerzetes (l. o.). A XI. sz. végén Veszilíj krónikás kiigazítgatta Nesztor krónikáját és belevette délnyugati Oroszország krónikáját is. A XIII-XVII. sz. között több krónika keletkezett, melyeket Nesztor-krónikáknak hivnak, mert ezekbe először veték fel Nesztor annálisait, amelyekhez aztán a krónikások hozzá irták a korukbeli történeteket. Ezek a szerzők mind barátok, akik a tatár hódoltság idejében egyedül ápolták a tudományokat a kolostorokban. A krónikairást Vasziljevics Iván idejében szűk korlátok közé szorították, Mihajlovics Alekszej alatt pedig egészen elhallgattak a krónikások. A krónikák helyét a családi kor- és rokonsági ágazatok feltüntetése foglalta el, melyek legnagyobbrészt Vasziljevics Iván korában iródtak (kiadta Müller, Moszkva 1775, 2 köt.). Ide sorozhatók az egyházi atyák és szentek életrajzai is, melyek a XVII. sz.-ban több kiadásban jelentek meg. Első figyelemre méltó kisérlet a történetirás terén Tatiscsevnek Oroszország története (462-ig), mely csak a szerző halála után jelent meg (Moszkva 1764 és 1768), valamint Scserbatov, Oroszország története (1610-ig, Szt.-Pétervár 1770-91, 7 köt.), végül pedig Boltin Ivánnak Megjegyzések Leclercque orosz történetéhez c. munkája (1788). Lomonoszov mint mindennel, ugy történetirással is foglalkozott, megirván hazája történetét 1054-ig. Irodalmi formát azonban csak Karamzin adott a történetirásnak, akinek nagy történeti munkája egész 1612-ig terjed (12 kötet). Karamzinnak ellenfele a szkeptikus iskola feje, Kacsenovszkíj T. M. volt, aki kimondta, hogy Oroszország története egész a XIV. sz.-ig történeti szempontból tekintve, nem hiteles, viszont őt Pogodjin P. M. támadta (megh. 1875.). Karamzint követték: Polevoj, az utóbbi időkben pedig Szlovjev (megh. 1879), akinek Oroszország Történelme egész II. Katalin koráig terjed (29 kötet) és Kosztromarov (megh. 1885.), aki Oroszország történetét életrajzokban irta meg (13 kötet). Megirta még Oroszország történetét Usztrjalov is (megh. 1870.), ezenkivül pedig terjedelmesnek kezdte, de befejezetlenül hagyta Nagy Péter cár életrajzát. Az Orosz élet törtpénete címmel Szabelin próbált széles antropologiai alapon kultura-történetet irni; az orosz községek történetét Csicserin próbálta meginri (meghalt 1856.). Az oroszok eredetének kérdését Ilovojszkíj, Szabelin és Besztusev Rjumin feszegették. Olaszország történetét Kodrjavcev, az európai és lengyel államtörténetet Tracsevszkíj, Popov, Kojalovics, Kis-Oroszországét Kulis, Antonovics, Novickíj és mások irták meg. Bogdanovics az 1812-iki hadjáratról, I. Sándor uralkodásáról és a krimi háboruról irt. Államférfiak életrajzaival foglalkoztak Korf, Kovalevszkíj, Szablockíj, Kopeko stb. A történeti okiratok kutatása nagy lendületet vett különösen a szt.-pétervári történelmi társaság megalakulása óta. A históriai folyóiratokban egy sereg mémoire jelent meg, ilyenek: Dolgorukájá hercegnő, Sahovszkoj, Danilov, Daskova hercegnő, Derzsavin, Khrapovickíj, Balotov és mások emlékiratai. Ezeken kivül le vannak fordítva oroszra a külföldi történetirók is, mint Guizot, Schlosser, Gibbon, Macaulay, Bickle, Grote, Mommsen, Taine stb.

A földrajzi és etnográfiai irodalom szépen előre haladt, különösen II. Katalin óta, aki négy nagyobb expedíciót szervezett, melyeknek tapasztalatait mind megirták többnyire arra alkalmas irók és tudósok. Későbbről, a világ körül tett utazások közül felemlítendő a Kruzensterné, Liszjanszkíjé, Galovnjiné, Bellingshausené, Larazevé, Lütkeé; az expediciók közül a Caricsevé és Vrangelé az északi sark felé, Timkovszkíjé és Kovalevszkíjé Khinába, Muravjevé, Csihacsevé és Kareliné Közhép-Ázsiába, Norové, Moravjevé a Keletre; a legújabb időből Putjatin követségi útja Japánba (1852-55), Vyseszlavcev föld körüli útja (18571860), Maximov utazgatása a Fehér-tengeren és Szibériában, Szemenové Tiansanba és Haykové Persiába stb. A szentpétervári földrajzi társaság expediciói is gazdagították az etnográfiai ismereteket és irodalmat; az orosz táborkartól és a belügyminisztériumtól kiadott etnográfiai és statisztikai művek: Oroszország (1871) és Az orosz birodalom bevándorlói (1861-75) sok tekintetben korszakalkotó munkák. Az etnográfia és statisztika tudományos művelői: Bunjakovszkíj, Bezobrazov, Busen, Hermerzen, Blioh, Njebolsin, Janson, Csubinszkíj stb.

A jogtudomány irodalma az oroszoknál csak a XIX. sz.-ban kezdődött s ezen a téren a régi politikai és állami instituciók kutatásával és magyarázásával érdemeket szereztek Kavelin (A jogi élet a régi Oroszországban), Leskov, Beljajev, Njevolin, Csicserin, Rjedkin, Njikitszíj, Vladjimirszkíj-Budanov, legújabban Kljucsevszkíj, Gradovszkíj stb. A jelenkor kiválóbb jogászai: Andrejevszkíj Foinjickíj, Lohvickíj, Martensz. Jogtörténelmi munkákat irtak Csicserin, Pobjedonoszcev (A jobbágyság története), Romanovics-Szlavatjinszkíj (Az orosz nemességről), Vasziljcsikov herceg (A földbirtok és földmivelés), Engelhardt (Levelek a vidékről) és Szkrebickíj (A jobbágyság felszabadításáról). A nemzetgazdaság terén főképen Miljutin (megh. 1855.) és Csernysevszkíj voltak érdemes munkások. A filozofiában főképen a németek nyomain haladnak az orosz irók, ha csak némi eredetiséget nem tulajdonítunk Danileszkíjnek, aki Oroszország és Európa c. nagyobb fogásu munkájában, ugyan inkább történetfilozofiai irányban, a kultura-tipusok teoriájában meglehetős önállóságot tanusít. A görög filozofusokkal először Karpov foglalkozott tüzetesebben (meghalt 1867.); Gogockíj Bölcsészeti Lexikont szerkesztett (1859-61, 2 köt.); a filozofia történetével Katkov, Troickíj, Sztaszjulevics, újabban Szmirnov, Karejev, Szolovjev és mások próbálkoztak. Figyelemre méltók a pszihologiának különösen a neveléstanra vonatkoztatott formájában Usinszkíj és Pirogov iratai, valamint Korf bárónak a népneveléssel foglalkozó munkái. A külföldi kiválóbb filozofusok munkái (Kant, Hegel, Schopenhauer, Fischer, Hartmen, Comte, Taine, Spencer, Lewis stb.) le vannak fordítva oroszra. A teologiai iratok száma is nagy, de az ortodox egyház ósdisága folytán a szabad elmélkedés szinte kizárt lévén, az egész e fajta irodalom nem nagyon épületes. Az orosz egyház történetével foglalkoznak: Golubiszkíj (1880) és Makaríj (Bulgakov) érsek (megh. 1882.), mely utóbbi az ortodox dogmatikus teologia tankönyvét is megirta. Nagy hatással volt az ötvenes években Homjakov költő (megh. 1860) teologiai iratai, aki a romano-germán világgal szemben a görög-szláv világeszme teoriáját állította fel, valamint legújabban Tolsztoj N. Leo gróf morál-filozofiai munkái. A természettudományokat kivált újabb időben nagy szorgalommal ápolják az oroszok. A derekabb természettudósok közül felemlítendők: Turcsanjinov, Maximovics, Bunge stb. botanikusok, Pallas, Middendorf, Mecsnjikov zoologusok, Szokolov, Kutorga, Kocsarov, Inosztrancev, Scsurovszkíj, Dokucsajev stb. geologusok és mineralogusok. A matematikában kiválóbbak: Szimonov, Lobacsevszkíj, Osztrogradszkíj, Csebysev és Bunjakovszkíj. A csillagászattal főképen az 1834. Pulkovában alapított csillagászati intézet foglalkozik, amely Struve igazgató vezetése alatt világhirre vergődött.

A nyelvtudományban és irodalomtörténetben is nagy a haladás az újabb időkben. A keleti nyelvek ismeretében kitüntek Bicsurin (1772-1844), Szaveljev, Grigorjev, Berezin, Vasziljev, Veljanjinov-Zernov, Rozen báró, Ilminszkíj és Hankavy; a finn-ugor nyelvészetben Sjörgen, Castren, Schiefner, Radlov; a kaukázusi és szibériai népek nyelveit Schmidt, Uszlár, Csubinov és mások kutatták tudományosan; nevezetes nyelvészek még: Vosztokov, a szláv-orosz filologia atyja (megh. 1864.), Pavszkíj, Buszlajev, Gorszkíj, Bodjanszkíj, Lamanszkíj, Grot stb. Régi nyelvemlékeket magyaráztak és adtak ki: Tjihonravov, Pypin és Krsztomarov, népköltési gyüjteményeket, bylinákat, meséket és legendákat Rybnjikov (Dalok, 1861-67; 4 köt.), Hilferding (Bylinák, 1873), Korjejevszkíj (Népdalok, 1860-70), Jakuskin, Bezszonov, Barzov és Szlavjanszkájá-Agrenjevna Krisztoforovna Olga. A szláv mitologiára vonatkozólag kiváló érdeküek Afanazjev kutatásai és népköltési kiadványai. - Kiválóbb irodalomtörténészek Sevyrev (Felolvasások a régi orosz irodalomról 1858-60; 4 köt.), Pypin (A szláv irodalmak története, 1865); Galahov (Az O. története Puskinig, Szent-Pétervár 1880); Karaulov (Adalékok az orosz irdalomtörténethez, Feodozia 1865); Porfirjev (Az O. története Kazan 1877-84); Buszlajev (Az orosz népies irodalom történelmi vázlata, Szent-Pétervár 1860); Pekarszkíj (A tudomány és irodalom Nagy Péter korában; u. o. 1862); Biljanszkíj (Az orosz egyházi irodalom áttekintése, Harjkov 1859), Polevoj (Az orosz irodalom története 862-1852-ig Szent-Pétervár 1872); Szkabicsevszkíj (A legújabb orosz irodalom története, 1848-1890; u. o. 1891). Életrajz-irodalommal foglalkoztak: Gennadíj, Ponomarev, Longinov, Mesov, Karatjegev stb.; ide sorozhatók Majkovnak a XVII. és XVIII. sz.-ból vett irodalmi rajzai, Njeszeljonov (Irodalmi irányzatok II. Katalin korában), Szuhomlinov (Vizsgálódások az orosz irodalom és művelődés körül), Morozov (Az orosz dráma története), Veszelovszkíj (A regény és elbeszélés története), Arszenjev (Kritikai tanulmányok az orosz irodalomról), Müller Oreszt (Az orosz irók Gogolj után). Igen szép és terjedelmes a Puskin-irodalom összefoglalása Mezsovtól (Puskiniana), jeles munka végül Pypintől: A 20-as és 50-es évek közti irodalmi irányzatok jellemzése.

A műtörténelem is kezd tért hódítani. Nagy érdekü munka ezen a téren a Tolsztoj J. gróf és Kondakov tanár kezdeményezésére megindult Orosz régiségek és műemlékek c. vállalat, mely nemcsak gondos szerkesztése, hanem pazar kiállítása révén is méltán kelt általános érdeklődést. Ez és hasonló kiadványokon kivül szorgalmasan foglalkoznak az oroszok a művészetekkel és műtörténelemmel a különféle tudományos folyóiratokban is. - V. ö. Isztorija ruszkoj Ljitjeratury v ocserkah i biografijah, szocinjenjije Polevavo (Sznt-Pétervár 1872., Az orosz irodalom története rajzokban és életrajzokban, Polevojtól); Isztorija novjejsej russzkoj Ljitjeratury 1848-90, A. M. Szkabicsevszkavo, u. o. 1891, A legújabb orosz irodalom története 1848-90, Szkabicsevszkíjtől); Courriere, Histoire de la Littérature contemporaine en Russie (Páris 1874); Reinholdt, Geschichte der russischen Litteratur (Lipcse 1885).

Kis-orosz nyelv és irodalom. A kis-oroszok (rutének) nyelve igen közeli rokonságban van ugyan a nagy-oroszokéval, mindazáltal külön fejlődött, külön sajátságokkal és külön irodalommal. Egyik jellemző különbség a két nyelv közt az, hogy ahol a nagy-orosz g-t mond, ott a kis-orosz g-t ir ugyan, de h-t ejt, p. glago, ezt a kis-orosz igy ejti: blaho, ezt: bog, igy: boh; továbbá amit a nagy-orosz é-nek, jé-nek ejt, azt a kis-orosz i-nek, ji-nek, pl. ezt: jéhaty a kis-orosz igy ejti: jihati; (amint tehát látható, még a t lágyítását is elkerüli azzal, hogy egy i betüt tesz a nagy-orosz lágy jele helyére). A kis-orosz nyelv több tájszólásra oszlok, amelyeket azonban három fő csoportba lehet szedni; ilyenek: 1. az ukrajnai (déli kis-orosz) csoport, melyhez tartoznak a harjkovi kormányzóság, Poltava, Jeklaterinoszláv, Kijev, Volhinia és Podolia északi részei, Csernigov, Voronezs, Kurszk, Herzon és az Azovi-tenger tájéka; 2. a poljeszjei (északi kis-orosz) csoport, melyhez tartoznak a minszki, grodnói kormányzóságok, Volhinia, Kijev s Csernigov egyes részei; 3. a rutén (vörös-orosz) csoport, melyhez tartoznak Podolia és Volhinia északi részei; a galiciai és magyarországi rutének. Kis-orosz nyelvtan irtak: Pavlovszkíj (Szt.-Pétervár 1878); Oszadka (Grammatika ruskoho jazyka, Lemberg 1876); magyar nyelven Szabó Eumén (Ungvár 1891).

A kis-orosz irodalom fejlődése első korszakában egészen parallel haladt a nagy-orosszal (XI-XIV. sz.) s rá is hatással volt a 988 óta terjedni kezdő kereszténységgel a bizánci kultura, következéskép a kis-oroszságnál is az ó-szláv volt a liturgia nyelve. A XI. sz. irodalmi hagyományaiból legnevezetesebb a Pravda russzkája (Orosz igazság, jog), melyet a régi orosz birodalom részeit képező szövetséges szláv államok fejei állítottak össze, s amely polgári és büntető jogszabályokat tartalmazott. A XII. sz.-ból származik a legrégibb orosz krónika Nesztor kijevi szerzetestől; azután az Igor hadjáratáról szóló ének (l. o.). A XIII. sz.-ban a tatárjárás megakadályozta a szellemi fejlődést a jelenlegi déli Oroszországban is, hanem azért ebből a korból is maradt nyelvemlék, a volhinia-holicsi krónika, melyben költői nyelv és szinezés emelik a történelmi tartalmat. új korszak kezdődött a kis-orosz irodalomban déli Oroszországnak Nagy-Oroszországtól történt különválásával. Már a XIV. sz.-ban kezdték a litván fejedelmek meghódítgatni Oroszország délnyugati részeit s később a Jagellók alatt egyesítették a litván fejedelemséget a lengyel királysággal, mely egyesülés három századig tartott. Ez idő alatt azonban a lengyel kultura kerekedett felül a kis-oroszon és ez történt az irodalomban is. Szkoryna Ferenc a Vulgata fordításában a kis-orosz nyelvet használta, keverve a fehér-orosz nyelvjárással s az egyházi ó-szlávval; e fordításból néhány könyvet Prágában (1517-19), néhányat Vilnában (1525-28) nyomatott ki. A nyelvtudományi munkák közül nevezetesebb a Cicaníj-Tusztanovszkíj Lőrinc lexikonja (Vilna 1596), melyben az egyházi szláv nyelvet a kis-orosszal magyarázza. A XVI. sz. irodalmából felemlítendő még a Sztatut lytovszkij (Litván statutum), mellyel a lengyel királyok a Litvániával egyesült déli oroszok számára kiváltságokat biztosítottak, s amely három revizióban (1529, 1566, 1588) egész 1783-ig érvényben maradt. Sajnos körülmény volt a XVI. sz.-ban, hogy a népoktatást egészen a papok vették a kezükbe s ezek főképen csak vallásos dolgokkal tartották a népet s igy a tőlük alapított osztrogi, lembergi, vilnai, kijevi, breszti, minszki és más iskoláknak tulajdonképeni művelő hatása nem volt. Nagyobb lendületet csak akkor nyert az iskolai művelődés, mikor a kijevi metropolita, Mogila Péter a kijevi akadémiát megalapította s abba a nyugateurópai műveltséget bevitte. Az e tájban támadt irók közül különösen érdemes munkát végzett Galatovszkíj János, aki nemcsak a katolikusok, hanem minden más vallásfelekezetek ellen erélyesen védelmezte tollával a maga egyházát. Kijevből aztán Szlavyneckíj Epifanius, Rasztovszkíj Demeter és mások átültették a nyugati kulturát Moszkvába is. Ennek folytán nemsokára jelentkezni kezdtek a drámai misztériumok, melyeknek igyekeztek az irók bizonyos nemzeti jelleget is adni. Néhány irástudó kozák a kis-orosz hazafiasság ébren tartására történelmi naplót kezdett vezetni, igy egy anonimus, aki magát Szamovidecnek (szemtanunak) nevezi, a Hmeljnjickíj szabadságháboruját irta meg a XVII. sz.-ban.A XVIII. sz. elején ugyancsak két kozák, Hrabjanka Gergely és Velycsko Sámuel ugyancsak azt a hadjáratot irták meg. Mindazáltal a kis-orosz irodalom nehezen birt fejlődésnek indulni, mert a közhasználatra jogosított nyelvek csak az orosz és a legyel voltak s csak ezeken volt szabad a XVIII. sz.-ban irni, a 20 milliónyi kis-orosz nép nyelvét pedig csak a jobbágyságban sinlődők használhatták a beszélgetésben.

Ez a helyzet eltartott egészen a XVIII. sz. végéig s csak ekkor, a szlávság általános felocsúdásával és a népies irodalom fellendülésével kezdődik új korszak az orosz irodalomra is. Ez a harmadik irodalmi korszak. Kotlarevszkíj Iváné (1769-1830) az érdem, hogy a kellemes csengésü ukrajnai népnyelvet irodalmi nyelvvé avatta; megirta az Aeneis travesztiáját s két drámai életképet: Natalka Pultavka és Moszkal csarivnyk. Mellette Kvitka György (álnéven Osznovjanenko, 1778-1843) tizennégy elbeszélésében, melyek közül kiválóan sikerült a Maruszja címü regény, a vidéki életet festi mesteri tollal. Hasonló irányban működött Vovcsok Marko (igazi nevén Markovics Mária), mig a nagy tehetségü s a kis-orosz irók közt legkiválóbb költő, a zsarnokság elkeseredett ellensége, Sevcsenko Tarasz (1814-61), a szabadság, nemzeti nagyság és hazaszeretet nemes eszméit énekelte. sőt több kiváló iró követte, kik közül az első helyeket foglalják el a derék költő és történetiró Kulis (szül. 1819), továbbá a novellák jeles művelői, Levickíj Iván (szül. 1838) és Koniszkíj (szül. 1836.). A szépen megindult irodalmi fejlődést azonban kancsal szemmel nézte az orosz kormány s egy 1876 májusában kelt cári rendelet erőszakosan rátenyerelt, minek folytán a kis-orosz irodalom ápolása Galiciára van korlátozva. Itt ugyanoly szerep jutott Saskevics Marciánnak (1811-43), mint Ukrajnában Kotlarevszkíj Ivánnak. Holovackíjjal és Vahylevics Ivánnal együtt kiadta Budán (1837) a Ruszalka Dnistrovaja c. rutén almanachot, s ebben a népnyelvet irodalmi nyelvvé tette. Saskevics lelkes lirai költeményei sokáig visszhang nélkül maradtak, mignem 1848. a magyar szabadságharc folytán a nemzetiségi eszme fellángolván, a galiciai kis-oroszok is méltányolni kezdték költőjük dalait. Kitüntek még Usztijanovics Miklós (1811-85) mint lirikus, Mohilnickíj Antal (1811-73) mint epikus (Skyt Manjavszkíj) költők. A hazai történetirással foglalkozott Saranevics Izidor, Barvinszkíj A. pedig népszerü történelmi munkákat irt, mig Verohratszkíj történelmi műveken kivül költői és nyelvészeti munkákkal is gazdagította az irodalmat. Partyckíj E. főkép a Zorja (Hajnal) c. irodalmi folyóirat megalapításával szerzett érdemeket (1880-85), különben pedig épp ugy, mint Zelechovszkíj Jenő, lexikonirodalommal is foglalkozott. Ilnickíj Bazil novellákat és népszerü történeti munkákat irt, Usztianovics Kornilo (szül. 1840) pedig szép epikai és drámai költeményeket, mig Ceglinszkíj-Hryhorjevics Gergely vígjátékokat. Sokat tett a népnevelés érdekében az 1868. alapított Proszvita (Felvilágosultság) c. egylet, amelynek vezetője 1877 óta a népies és tudományos iró, Ogonovszkíj. Bukovinában két kis-orosz költő lépett fel: Fedkovics József és Mlaka Danilo (Vorobkevics Izidor). Az első főképen lendületes költeményeivel és eredeti, népies novelláival tüntette ki magát.

A gazdag és rokonszenves hangulatu kis-orosz népköltészet mostanában általános figyelem tárgya. Ennek legrégibb termékei az u. n. karácsonyi énekekhez (koladky) tartoznak, melyekben még gyakran felcsillannak a régi pogánykorbeli természetkultusz maradványai. Mitikus tartalmuak a többi közt a tavaszi dalok (hahilky), amelyeket eredetileg a napisten felkelésének ünnepére énekeltek, most pedig Krisztus feltámadását ünneplik velök. Hanem a kis-orosz népköltészet legbájosabb termékei, valóságos gyöngyei a családi és szerelmi dalok. A történelmi énekek (dimy) leginkább a kozákvilág hősi koraiból valók s oly nagy költői beccsel birnak, hogy plasztikus erőre és előadásra nézve csak a szerb hősi dalok hasonlíthatók hozzájuk. Nagy kincse van a kis-orosz irodalomnak a népies mondákban, mesékben, különösen a közmondásokban, melyek szinte duzzadoznak a humortól és találékonyságtól. Nagyobb népköltési gyüjteményeket adtak ki: Vaclav z Oleszka (Lemberg 1833); Golovaczkíj (Moszkva 1878); Antonovics és Dragomanov (Kijev 1874); népmeséket adott ki Rudcsenko (u. o. 1869-70). V. ö. Pypin és Szpaszovics, A szláv irodalmak története (Szt.-Pétervár 1879-1880).

Oroszok

(russzkij), szláv eredetü nép, mely Oroszország legnagyobb részét lakja: a Fehér-tengertől a Fekete- és az Azovi-tengerig, Finnországtól meg a keleti-tengeri tartományoktól és a litván meg a lengyel kormányzóságoktól Szibéria K-i partjáig. Az orosz néptörzs három nagy csoportra oszlik: a nagy-O.-ra, kik legtöbben vannak, a kis-O.-ra vagy ruténekre és a fehér-O.-ra. Számuk, Janson szerint, a 70-es évek elején egész Európában 55 millió volt, a központi statisztikai biztosság adatai szerint (1886) 75 millió (Oroszország 102 milliónyi lakosságának 72,5%-a), s még 3 millió az osztrák-magyar monárkiában: vagyis összesen 78 millió; ebből 53 millió nagy-orosz, 191/2 millió kis-orosz és 41/2 millió fehér-orosz. - Hazánkban a felvidéken már a XIII. sz. végén voltak O. (rutének), de nagyobb számban csak 1340. jöttek be Koriatovics (l. o.) Tivadar herceg vezetése alatt; most már erősen magyarosodnak, számuk (1891) 379,782, az összes lakosság 2,5%-a. Az orosz, mint népfaj, jól megtermett, közép nagyságu, kitartó testalkatu és edzett természetü; ritka szemöldei alatt pislogó szeme, kicsiny pisze orra és erős szakálla van, de hangja zengzetes, fogai szép fehérek, homloka széles, álla szép kerek. Jellemének jó oldalai: a ritka szorgalom és türelem, a hazaszeretet, a ragaszkodás az ősi valláshoz és a Ťfehérť cárhoz; árnyoldalai: az iszákosság, a durva kegyetlenség, könnyelmüség, hajlam a szolgaságra, lopásra és csalásra. A kis-O., bár számra kevesebben vannak és elnyomottan élnek, műveltebbek, szelidebb lelküek és intelligensebbek a nagy-O.-nál, kik kalmárszellemüek, kiméletlenek és önzők. L. Európai népviseletek (VI. köt., 562. ol. I. szinnyomat 11. és 12. ábráját).

Oroszország

(Rosszija, l. a mellékelt térképet) néven az orosz birodalomnak (Rossziszkaja Imperija vagy Rosszijszkoje Gosszudarsztvo) európai részét értjük, mig a többi részeit (Szibéria, Turkesztán és Transzkaukázia) Ázsiai O.-nak hivják. O. határai É-on a Jacobs-elvtől a Kara folyóig 9084 km.-nyi hosszuságban az Északi-jegestenger; K-en a Kara folyó, az Ural-hegység és Ural folyó (4306 km.), továbbá a Kaspi-tenger Bakuig (3378 km.); D-en a Bakuból Arabatba vezető út, a Kaukázus (1417 km.) és a Fekete-tenger a Duna-torkolatig (2015 km.); végre Ny-on Románia (799), az osztrák-magyar monárkia (1226), Poroszország (1183), a Balti-tenger (6749), Svéd- (536) és Norvégország (762). Ezen határok közt területe: 5.515,057 km2, egész Európának közel 3/5-e, azaz 1.683,912 km2-rel több, mint Európa összes egyéb államainak.

[ÁBRA] Oroszország

Partjai és felülete.

Bár összes tengeri határai 21,227 km. hosszuak, az egész területhez képest mégis csekélyek, amennyiben 260 km2 területre esik 1 km. hosszu part (Nagy-Britanniában már 27 km2-re esik 1). Norvégia határától egyz egyhangu Muman-part húzódik KDK-re 420 km.-nyi hosszuságban a Szvatoi-Nosszig, ahol a Fehér-tenger (84,100 km2) bejárata van. A Murman-partból a Rybacsii-félszigt nyulik ki. A Fehér-tengernek nagy öblei a Kandalakszkaja, az Onega, Dvina- vagyis Arhangelszki- és a Mezeni-öböl. A Fehér- és Jegestenger fogják körül a nagy Kola-félszigetet. A Fehér-tengerben az Arhangelszki-öbölben vannak a Szoloveckie-szigetek (266 km2) és a Mezeni-öbölben a Morzsovec. A Kola-félszigeten kivül a szabálytalan Kanin-félsziget (10,340 km2) nyulik ki a Jegestengerbe, DNy-on a Koniusin-, ÉNy-on a Kanin- és K-en a Mikulkin-fokban végződvén. Ezzel csaknem ugyanazon szélességi fok alatt végződik egy másik Szvatoj-fok, amely a Csesszkaja-öböl bejáratát jelzi és amelytől mintegy 85 km.-nyire van Kolgujev sziget (3496 km2). A Szvatoj-foktól nagyobbára a lapos és homokos partok, amelyeken a porosz nehrungenhez hasonló homokos földnyelvek láthatók, a 7 km. széles Jugor-szorosig huzódnak; ennek közelében van a keskeny Dolgi és a nagy Vajgács sziget, amelytől a 43 km. széles Kara-szoros választja el Novaja-Zemlyát. A Kaspi-tengernek O. határául szolgáló partjai jobbára laposak és csak ahol a Kaukázus végső kiágazásai megközelítik, lesznek egy kissé emelkedettebbek.A Volga-torkolattól DDNy-ra van az ugynevezett útvesztője, amelyek közt a tenger vize keskeny csatornákba nyulik el. Szulaktól L-ra az 55 km. hosszu Koza Ucs nevü földnyelv és folytatása a Csecsen sziget látható, amely a parttal a keskeny Agrakhani-öblöt alkotja. A Szamur-torkolat közelében az Apseron-félsziget (1803 km2) nyulik be a tengerbe; tőle D-re van a Nargin-szigettől védett bakui kikötő, a Kaspi-tenger legjobb kikötője. A Fekete-tenger partjai legváltozatosabbak a Krim-félszigeten, itt van a Kaffai-öböl és kikötő, az Aia-fok, amelytől Ny-ra van a Balaklava-öböl, a Kerszoneszosz-fok, a hires Szebasztopoli-öböl, a Kalamitai-, Eupatoriai-öböl, a Tarkan-Kut-fok és a Karkinit-öböl. A Krim-félszigettől Ny-ra a partokon számos a kisebb-nagyobb liman, itt nyulik ki a Kinburn-fok, itt van Ocsekovval szemben a kis Berezan sziget, a Dnyepr és Bug egyesült torkolatai, az odesszai kikötő és a Dnyesztr-torkolat. A Balti-tenger partjaiba D-en benyulik a Rigai-öböl (7536 km2); bejáratánál a nagy Oesel, közepén a kisebb Rurnö és Kuhnö szigetek vannak. Oeseltről É-ra fekszik Dagö, Worms és Nuckö, mely utóbbi már egészen közel van Esztoniához. A Balti-tenger másik nagy öble a Finn-öböl és ennek kikötői a Narava-torkolat és a kronstadti; szigetei számosak, köztük a legjelentékenyebb a Kotlin.A Hangöudd-foktól É-ra nagyon sok a norvégiaihoz hasonló fjord és a skör néven ismeretes apróbb sziget és zátony. A Balti-tenger ezen, Botteni-öböl néven ismeretes részében a legnagyobb szigetek az Aland-csoport. Miként partjainak egyhanguságával, felületének egyformaságával is éles ellentét van O. és Ny.-Európa közt. Egész belseje sík, 169. m. átlagos magasságu föld, amelyen csak halmok láthatók; legnagyobb emelkedései szélein vannak; ÉNy-on a finn és az orosz Lappföld fensíkjai, K-en az Ural-lánc, DK-en a Kaukázus, D-en Krim hegyei és Ny-on a volhiniai magaslatok. A földhátak, amelyeket azelőtt Ural-Baltinak és Ural-Kárpátinak neveztek és NyK-i irányuaknak képzeltek, ÉD-i irányban huzódnak. Az egyik, a középső, miként Tillo nevezi, a Valdai-magaslattal kezdődik, 1387 km.-nyi husszuságban húzódik D-nek és a Donec-platóban (Doneckij Kiaj) ér véget és vizválasztóul szolgál egyrészt a Dnyepr, másrészt a Volga és Don között; rajta erednek O. fő folyói (Nyemen, Düna, Lovat, Volga, Oka stb.). A másik, Volga-jobbparti földhát Nizsníj-Novgorodtól és Kazantól Caricinig huzódik és belőle kiágaznak D-felé a Jergenii-magaslatok és elnyulnak Tambovig. E földhátak, bár 300-330 m.-nyi tengerszin fölötti magasságnál nagyobbra nem emelkednek, a folyók völgyéből sok helyen igazi hegyeknek látszanak. E földhátakon kivül L. felületét jellemzik a nagy kiterjedésü depressziók. ÉNy-on van 75-150 m. magasságban a Paipusz, Onega stb. tavak által elfoglalt síkság, amely KÉK-felé egészen a Jeges-tengerig nyulik a Timan nevü magaslatokig. Egy másik mélyedés elválasztja a középső földhátat a volgamellékitől. DK-en az alsó Volga és alsó Ural körül egészen az Uszt-Urtig nyulik és a Kaspi-tenger É-i oldalán a tengerszinnél is mélyebbre sülyed. Végül a Pripet környékén van a Poliesszie nevü mélyedés, amely a Pripet medencéjét és a Közép-Dnyepr környékét foglalja magában. A felület egyformaságának megfelel a geologiai egyhanguság is. A geologiai rétegek nincsenek összetördelve és egymásba szorítva, hanem vizszintesen feküsznek egymás alatt (V. ö. Karpinszkíj, Physico-geogr. Verhältnisse d. europäischen Russlands, Szt.-Pétervár 1887.)

Vizek. O. öt tenger vizkörnyéke közt van megosztva. Az Északi-jegestenger környéke 1.254,166, a Kaspi-tengeré 1.867,599, az Azovié 559,394 és a Fekete-tengeré 747,795 és végre a Baltié 967,110 km2. Ebből látszik, hogy O. összes területének 58%-a a Jeges- vagy a Kaspi-tengerbe, tehát olyan vidékre küldi vizeit, amely Nyugat-Európától el van fordulva. Az Északi-jegestengert táplálják a Tana, Paszvig, Tuloma (339 km), a Ponoi (265 km.), a Kem (405), a Vig (521), az Onega (428), a Dvina számos mellékvizével, a Kuloi (267), a Mezen (876), a hatalmas Pecsora (l. o.) és végül a Kara (237). A Kaspi-tenger európai mellékvizei: az Ural (2396 km.), a Volga, Európa el leghatalmasabb folyója számos nagy és hajózható mellékvizeivel, a K-i Manics (275), a Kuma (636), a Terek (615), a Szulak (306 és a Szamur (214 km.). Az Azovi-tengerbe ömlenek a Jeja (306), a hosszu Don (l. o.), a Miusz (235) és a Szalgir (181). A Fekete-tenger európai O.-ból kapja a Kubant (879), az Almát, Csernaját, a nagy Dnyeprt számos jelentékeny mellékfolyóval, a Bugot (801 km.) és a Dnyesztert. A Balti-tenger vizkörnyékéhez tartoznak: a Warthe, amely az Oderába folyik, a Visztula, amely német területen torkollik, a Ny-i Buggal, a Memel vagyis Niemen, amely szintén Poroszországba torkollik, a Vindava, a Düna (1024 km.), a Kurlandi-Aa (270), a Livoniai-Aa (425), a Pernava (134), a Narova (82), a Neva, a Kymmene, Kumo, Lapoojoki, Uleĺ, Kemijoki és a Tonrneĺ. O. nemcsak folyó, de álló vizekben is igen gazdag; a tavak területe 152,452. Sztrelbicki több mint 2500-at sorol föl; közülük 54-nek 100 km2-nél, 15-nek 500-nál és 8-nak 1000 km2-nél nagyobb a területe. Legtömegesebben vannak Finnországon kivül, ahol a tófelület sok helyen nagyobb területet foglal el, mint a szárazföld, Archangel, Olonec, Szt.-Pétervár, Pszkov, Novgorod kormányzóságokban; DNy-on a limanok, Asztrakanban és a Kaspi-tenger mellékén pedig a sós mocsarak vannak nagyobb számmal. Finnország ezer tava közül a jelentékenyebbek: Enare (1421 km2), az Eno-, Kalla- és Pihlavesivel összeköttetésben levő Saima, a Päijäne (1576 km2), a Pyhäjärvi és az Uleĺ-träsk. Nagyságra nézve felülmulják ezek a Ladoga, Onega és a Peipusz. Egyéb nagyobbak tavak még az Ilmen (918 km2), a Bjelo-Ozero (1125 km2), a Vozse, a Vodlo (468), Szegozero (1246), Vig (861), Kutno (1021), Topozero (1065), Piavozero (560), Kovdozero (584), Imandra (852), Virc-Jervi (276) stb. A D-en fekvő tavak közül legnagyobb a csaknem teljesen körülzárt Azovi-tenger, továbbá a Szivas (2454 km2), a Molocsniji (207), a Kunduk vagyis Szasszik (223), Alibei-Sagani (916 km2). A Kaspi-tenger-mellékének sós tavai kiszáradóban vannak; jelentékenyebbek: a Jelton (161 km2), a Bolhoi- vagy Ilmen-limen (281 km2). A mocsárok nagy területeket foglalnak el a Jeges-tenger mellékén, a tundra-vidékén, a Pripet környékén az ugynevezett Poliesszie (90,000 km.) és végül kisebbeket a folyók mentén és különösen torkolataiknál. Fontos szerepük van még O.-ban a csatornáknak is. A Balti-tengert a Kaspival, a Volga segélyével 3 csatorna köti össze; ezek: a Mária-, a Tihvini- és a Visnevoloci-csatornák. A Fehér-tengert a Dvina útján a Balti- és Kaspi-tengerrel összeköti a Sándor württembergi hercegről elnevezett csatornarendszer; a Balti-tengert a Fekete-tengerrel a Berezina (Dnyepr és Düna közt), az Oginszkii- (Dnyepr és Njemen közt) és a Dnyepr-Bug-csatorna; végre Finnországban a Saiman-csatorna a Saima-tavat a Finn-öböllel köti össze.

Éghajlat, flóra és fauna.

O. klimája kontinentális; Ny.-Európához képest hideg; de a felület egyformaságánál, a KNy-i irányban húzódó hegyláncok és mélyen benyuló öblök hiányánál fogva, meglehetősen egyforma; különösen a melegebb vidékekről a hidegebbekbe az átmenet alig észrevehető. Jellemző még, hogy az izotermális és izochimenális vonalak Ny-ról K. felé ereszkednek le D-nek, az egyforma nyári meleget mutató vonalak pedig ellenkezőleg K-ről Ny. felé ereszkednek le. Igy p. a -8°-os izochimenális vonal Gamla Karlebynél metszi a Motteni-öböl partját az L- sz. 64°-tól kissé D-re és az Ural folyóhoz az 50° alatt ér; a +17,5°-os nyári meleget mutató vonal az É. sz. 51° alatt ér orosz területre, elhalad Pietrkovtól É-ra, Varsótól D-re, Minszk mellett, Szmolenszktől, Moszkvától, Vladimirtől É-ra, átszeli az Unzsa és Vetluga középső folyását, elhalad Perm fölött és a Csusszovaja alsó folyásához ér. A téli hideg mindenütt erős, éppen ugy a nyári hőség is. Legnagyobb az ellentét a tundravidék és a Fekete-tenger É-i partja, de különösen Krim félsziget D-i végének éghajlata közt; amott csaknem örökös tél honol, itt egészen mediterrán az éghajlat. Fokozódik a téli hideg Ny-K-i irányban. A Visztula Varsónál csak 60 napig szokott befagyva lenni; ellenben a Volga-torkolat délibb fekvése és nagy viztömege dacára 101 napig. Az esőzés átlag kevesebb, mint Ny.-Európában. Legtöbb az eső a Balti-tenger mellékein és általában a Ny-i részeken: Helsingforsban 0,565 m., Szt.-Pétervárott 0,465 m., Varsóban 0,569 m., Radomban 0,686 m., kevesebb a középső részeken (Penzában 0,491 m., Kazánban 0,388 m., Szimbirszkben 0,354 m.), legkevesebb a DK-i részeken: Orenburgban 0,395 m., Asztrakánban 0,156 méter 100 csapadékos napra esik a magas É-on több mint 50 (Arhangelszkben 56), középen valamivel kevesebb (Moszkvában 49, Szamarában 40) és még kevesebb havazás Ny-on és DK-en (Varsóban 29, Asztrakánban 34) és legkevesebb a Fekete-tenger partján (Odesszában 18, Szebasztopolban 15). A talaj és a csapadékmennyiség különböző volta, a klima egyhangusága dacára, több növényi zónát teremtett. Megkülönböztetik: 1. az arktikus flórát, 2. az erdők, 3. a steppék övét és 4. a mediterrán flórát. Az arktikus öv a sarkkörön belül van, ahol a tél 9 hónapig tart, a hőmérséklet heteken át a -10°-on alul van, ahol a nyár alig tart harmadfél hónapig és a ritkán és csak rövid időre lenyugvó nap a fagyos földet életre ébreszteni alig képes; zuzmókon és mohokon kivül a nem mocsáros vidékeken csak kevés számu törpe fenyő és Salix polaris látszik a földön kúszni, de valódi fák nincsenek; ez a tundra-vidék. Az erdők övének É-i határa Finnországban az É. sz. 70°-ával kezdődik, O.-ban hirtelen D-nek ereszkedik le néhol, a sarkkörön alul, azután a Pecsora felé fölebb emelkedik a 67,5°-ig és az Uralt a 68° alatt éri el. D-i határa körülbelül azon vonal, amely a Pruth és Düna összefolyásától É-felé tart Zsitomir környékéig, innen KÉK-nek megy Kurszkon, Tambovon, Penzán, Sztavropolon át az Ural forrásvidékéig. Az É-i részen az egyhangu, sűrü és sötét fenyvesek a túlnyomók, mig a középső és D-i vidékeken lombhullató fákból állanak a steppék. Ezek É-i részén óriási területeket borít még a fekete föld, a csernoszjom és csak azon vonaltól, amely Jekaterinoszlavtól Lugaszkig és innen az egyközü körök irányát követve, Uralszk felé tart, D-re és DK-re van a tulajdonképeni steppe-vidék, fátlan és fűvel borított terület; csakis a vizek mellett láthatni cseresznyefát, Amygdalus nana-t és Caragana fontescenst és a mocsaras helyeken arundo phragmites-bozótokat. A steppe a Kaspi-tenger közelében sok helyen valóságos afrikai sivatag képét nyujtja. A mediterrán flóra a Fekete-tenger É-i partszegélyére szorítkozik. A kulturnövények közül az árpatermesztés nyulik föl legmesszebb É-ra; a 67° alatt kezdik termeszteni; Arhangelben, Vologdában, Olonecben és É-i Finnországban az árpa az egyedüli gabonafaj. A rozstermelés az É. sz. 66° 30'-ig nyulik fel, de sűrübben csak a 63 és 52° közt termesztik, ahol a búzatermelés váltja föl. A zab É-i és Közép-Oroszországban van leginkább elterjedve. A kukoricát nagyobb mennyiségben csak Besszarábiában, Herzon, Podolia kormányzóságokban és a Kaukázus alján találni, ahol Kizljar környékén rizstermelés is van. A burgonyát főképen a Ny-i részeken termesztik, kevésbbé a középen és még kevésbbé K-en. A gabonanemüek után a kender és a len O. fő termékei. A lentermelés legintenzivebb Vjatka, Vologda és Kosztroma, továbbá Pszkov, Szmolenszk és Livonia kormányzóságokban; a kenderé Orel és Csernigovban. A pamut megterem Herzonban, Tauriszban és a doni kozákok területén; a cukornád mintegy 20 kormányzóságban és főképen Kijevben, Podoliában, Harkovban, Csernigovban és egész Orosz-Lengyelországban; a dohány Kis-Oroszországban, Besszarábiában és Szamarában; a szőllőtermelés nem igen nyulik föl az É. sz. 48°-án túl; a legjobb borokat Krim félsziget D-i partjain, különösen Jalta környékén szüretelik (l. Oroszország borászata). Egyéb kereskedelmi növények nem játszanak nagyobb fontosságot, de termelnek cikóriát, hagymát, komlót (Rjezán és Moszkvában), mustárt (Szaratov), napraforgót, dinnyéket stb. A fauna, miként a flóra, átmenetet képez Európa és Ázsia közt. Az arktikus vidéket jellemzik a rén, jegesmedve, sarki róka, fóka, dunnalúd és más vizi madarak, de különösen gazdag e vidék halakban. Az erdős vidéken a ragadozók vannak nagy számmal és pedig legnagyobb számmal a farkasok, amelyek gyakran igen nagy pusztítást visznek véghez a házi állatokban, a medvék, hiuzok, rókák, de előfordulnak az elen, az őz és vaddisznó is; a bjelovjezsi őserdőben őrzik a bizonokat is; ezen övben már közép-európaiak a házi állatok. A steppék vidékére nézve jellemzők a szaiga-antilopék és a sakálok; itt már tevét is tartanak háziállatként.

A lakosság.

A nyugateurópai mintára megejtett népszámlálás O.-ban még nem volt. Időről időre azonban hivatalos becslések történtek és pedig 1722-1859-ig; ezen ugynevezett reviziók szerint, beleszámítva a hódításokat, a lakosok száma igen gyorsan növekedett. 1722. még csak 14 millió volt, 1796-ban 36, 1815-ben 45, 1835-ben 60 és 1859-ben 74 millió. Ez idő óta csak hozzávetőleges becslések alapján állapítják meg a lakosok számát. Az utolsó ilyen hivatalos és nagyobbára 1890-re vonatkozó becslések szerint a lakosok az egyes kormányzóságok, illetőleg területek szerint a következőképen oszlott meg:

[ÁBRA]

A népsürüség az egyes részekben rendkivül különböző; legsűrűbb a középső, Ny-i és DNy-i kormányzóságokban, ahol 1 km2-re 35-75, sőt némelyikben 85 lak. is esik. Európában alig van állam, amelyben a városi lakosság az összes lakossághoz arányítva oly csekély volna. A tulajdonképeni O.-ban a városi lakosok száma 10.505,700, a vidékié 77.764,820, Orosz-Lengyelországban 1.464,700, illetőleg 6.791,800 és Finnországban 235,227, illetőleg 2.144,913. A lakosok megoszlása nemzetiségek szerint csak nehezen állapítható meg. Az utolsó, ez irányban megejtett hozzávetőleges számítások 1885-re vonatkoznak, amikor az összes lakosok számát 91.862,000-re becsülték. A különböző nemzetiségeket 1000 lakosokban kifejezve a következő táblázat mutatja:

[ÁBRA]

A városok közt 14 km van, amelyekben a lakosok száma fölülmulja a 100,000-et. Ezek Szent-Pétervár, Moszkva, Varsó, Odessza, Harkov, Kijev, Riga, Lodz, Kazan, Szaratov, Kisinev, Vilna, Asztrakán és Szamara. A népmozgalom 1890-re vonatkozólag a következő:

 

Házasságok

Születések

%-ban

Halálozások

%-ban

O. és Orosz-Lengyelországban

867,476

4.580,405

46,8

3.347,356

34,2

Finnországban

14,459

82,128

35,2

50,715

21,7

Az élve szülöttek száma az elhunytakét az 1884-87. években átlag meghaladta a tulajdonképeni O.-ban 1.663,327-tel, Lengyelországban 157,979-cel és Finnországban 38,130-cal. 1871-1885-ig 8.767,605 idegen jött be az orosz birodalomban és csak 7.525,360 hagyta el; a kivándorlók számát a bevándorlók meghaladták 1.242,245-tel (563,345 német, 447,736 osztrák, 9395 angol és közel 100,000 persa). újabban azonban a kivándorlók különösen az izraeliták köréből, többen vannak, mint a bevándorlók. Legnagyobb a halálozás Permben (45%), a legkisebb Jelizavetpolban (16%); a születések száma legnagyobb Kubanban (63%). Vallás szerint a lakosok körülbelül igy oszlanak meg 1890.:

Ortodox görög-katolikusok

70.718,280

Egyesült görög-katolikusok és örmények

55,000

Római katolikusok

8.300,000

Protestánsok

2.950,000

Izraeliták

3.000,000

Mohammedánok

2.600,000

Pogányok

26,000

Mezőgazdaság és állattenyésztés.

O. főbb termékeit fentebb soroltuk el. Itt csak a gazdasági tényezőkről és a termelt mennyiségről lesz szó. 1892. volt a tulajdonképeni O.-ban 287.969,552 acre, azaz 26,2% szántó; 174.958,734 acre, azaz 15,9% rét, legelő és kert; 425,520,714 acre, azaz 38,8% az erdő és 210.058,770 acre, azaz 19,1% a terméketlen föld. Lengyelországban 55% a szántó. Az É-i zord éghajlat, a nagy tavak és mocsarak okozzák, hogy O. nagy része terméketlen; a művelés módja és a társadalmi viszonyok pedig okozzák, hogy a termőföldhöz arányítva a termés csekély. Az É-i kormányzóságokban és sok helyen a steppéken is igazi rablógazdaságot űznek, amennyiben a fentnevezett helyeken az erdőt elégetkés az igy megtrágyázott földet addig művelik, mig egészen ki nem merült, azután ott hagyják és új helyen irtanak erdőt. Legtöbb helyen a hármas mezőgazdaságot űzik, azaz minden évben a birtok 1/3-át ugarul hagyják. Legtöbb a szántó, a fekete föld, vagyis csernoszjom vidékén. Ezen jó földeken is azonban az állattenyésztés elhanyagolása, a modern technikai eszközök mellőzése és a sajátszerü birtok- és társadalmi viszonyok miatt aránylag csekély a termés és nagyon is függ az időjárás szeszélyeitől. O.-ban nagyon sok a latifundium. A földbirtok ugyanis a következőképpen oszlik meg:

[ÁBRA]

A nagy birtokok tehát az összeseknek felénél jóval többet tesznek ki. A tulajdonosok szerint a birtokok a következőképen oszolnak meg:

Az államé 171.977,712 ha., azaz 40,4% (ebből 8.030,837 a császári családé), a parasztközségeké 143.195,978 hektár, azaz 33,6%, magánbirtok 101.785,475 ha., azaz 23,8% (amiből 1.935,104 ha. esik a kereskedelmi társaságokra) és végül egyházaké, kolostoroké és városoké 9.344,158 ha., azaz 2,2%. A magánbirtok a birtokosok társadalmi állása szerint a következőképen oszlik meg:

 

Birtokosok száma %-ban

Birtokterület %-ban

Nemeseké

23,8

79,8

Kereskedőké

2,6

10,7

Kiskereskedőké

12,1

2,1

Parasztoké

56,7

5,5

Egyebeké (idegenek, gyarmatosok stb.)

4,8

1,9

A parasztbirtok csekély volta miatt a paraszt alig képes a földjén nyugvó terhet viselni és igy más foglalkozást is keres. A parasztbirtokot ugyanis a megváltás következtében nagy teher nyomja. Az addigi jobbágyok az 1861 március 3-iki ukáz szerint felszabadíttattak és birtokaik tulajdonukká tétettek, de ezért jelentékeny váltságdíjat kell fizetniök a megváltást teljesítő banknak. A megváltási összegért, illetőleg a kamatok fizetéséért a község felelős. Azon birtokot, amelyért egy község viseli a fizetésre nézve a felelősséget, mir-nek hivják. A mir időnként a férfitagok száma szerint mindig új és új felosztásnak van alávetve. Egy 1893-iki ukáz kimondja, hogy a mir egyes tagjai abból magukat nem vonhatják ki a tagok 2/3-ának, ha pedig a birtok 500 rubelnél drágább, a belügyminiszternek beleegyezte nélkül. A mir egy faja a vagyonközösségnek, ami a birtokszerzés vágyát és igy a föld intenziv művelésére a kedvet nagyon rontja. Igaz másrészt az egyeseknek a koldusbotra jutás ellen nagyobb védelmet nyujt. Az utóbbi években 1000 quarterekben a főbb gabonanemekből a termés eredménye a következő volt:

[ÁBRA]

A szántóföld nagyobb részét gabonatermelésre fordítják. A fontosabb iparnövények és a velök összeköttetésben álló iparágakra nézve felvilágosítást nyujtanak a következő adatok: 1889-ben 41,265 ha.-on termett 44,4 millió kg. dohány és ezt 362 dohánygyárban dolgozták föl, 1888-89-ben 220 cukorgyár (beleszámítva a lengyelországiakat is) 84,264 munkást foglalkoztatott és 23,728 t. süveg-, 369,440 t. porcukrot és 12,563 kg. melaszt termelt. A szeszgyárak (szám szerint 2145) 10 évi átlagban évenként feldolgoztak 927,714 t. gabonát és 835,216 t. burgonyát. A szőllőtermelésre 1890-ben 186,000 ha.-nyi területet fordítottak és évenként körülbelül 2˝ millió hl. bort termeltek, a legtöbbet és egyszersmind a legjobb minőségüt Krim félszigeten. Az évi lentermelést 320,000 t.-ra (ez azonban erősen apadóban van), a kenderét 164,000 és a komlóét 2000 t.-ra becsülik. Az állattenyésztés a lakosok számához képest igen virágzó és jóval felülmulja Ny.-Európáét, de ha a legelők terjedelméhez arányítjuk az állatok számát, akkor mögötte marad. Az állatok legszámosabbak a steppe-vidéken, ahol nagy nyájakban egyik helyről a másikra vándorolván, legeltetik őket a kozákok, kalmukok és kirgizek. A szarvasmarhák közül legtöbbre becsülik a litvániait, cserkassziit (Cserkasszi város Kijev kormányzóságban) és holmogoriit (Holmogori város Arhangelben); a lovak közül a Don-mellékieket, az obvait, vjatkait és a Balti-tenger-melléki Ťklepperť-eket, végül az orlovi ügetőket (Voronezs kormányzóságban). A juhtenyésztés leginkább a déli, a sertéseké a nyugati kormányzóságokban a legjelentékenyebb; tevéket tartanak Taurisz, Sztavropol és Orenburg kormányzóságokban. Az állatállomány a tulajdonképeni O.-ban 1888-ban volt 19.633.340 ló, 24.609,260 szarvasmarha, 44,465,450 juh (9,5 millió finom gyapjas) és 9.243,000 sertés, Orosz-Lengyelországban: 1.204,340 ló, 3.013,400 szarvasmarha, 3.754,665 juh és 1.499,100 sertés. Ezeken kivül O.-ban régi idők óta jelentékeny az apró szárnyas- és a méhtenyésztés, ez utóbbi különösen a steppe-vidék É-i részén, illetőleg Kis-O.-ban és Litvániában, ahol mintegy 2 millió méhkas van; évenként körülbelül 1 millió pud mézet és 2-300,000 pud viaszt termelnek. Mind mezőgazdasági, mind állati termékekben O.-nak jelentékeny a kivitele.

Erdészet, halászat és bányászat.

Az erdők nagy területeket foglalnak el (l. föntebb) és pedig legnagyobbat É-on és az Ural környékén. Ezek egy része (1894-ben 611.780,900 acre) állami. Mivel az erdőpusztítás igen jelentékeny (e században 23%), 1888. fontos intézkedés történt azok védelmére és minden kormányzóságban külön hivatal ügyel föl rájuk, sőt az erdők egy részét protegáltnak jelentették ki, amelyekből fát vágni egyáltalában tilos. A halászattal mintegy 1/2 millió ember foglalkozik, különösen a tengerek és a nagy tavak mellékein. Az evenkint fogott halak súlyát 68 millió pudra becsülik. Halkonzervgyár van mintegy 30 és pedig Szt.-Pétervárott, Revalban, Rigában, Odesszában, Balaklavában, Kercsben és Asztrakánban.

Fontos ága a halászatnak a kaviárkészítés. Ebből 1893-ban 1,99 millió, halakból 2,12 millió és halenyvből 596,000 rubel értékü mennyiséget exportáltak. Ércekben, drágakövekben és egyéb ásványi kincsekben O. igen gazdag; e tekintetben a statisztikai kimutatások az egész orosz birodalmat ölelik föl. A bányászat, kivéve az aranyét, most sem rendelkezik azon eszközökkel, amelyek a bányák lehető kiaknázását eszközölnék. Az aranytelepek Perm és Orenburg kormányzóságokban az Ural ázsiai oldalán, az Altai-hegységben, a Dauriai és Transzbaikaliai-hegyekben, hol a bányászat középpontja Nercsinszk, végre csekélyebb mértékben finn Lapponiában vannak. A platinát kizárólag Permben, főképen Nizsnej-Tagilszkban és a goroblagodati bányakerületben bányásszák. Az ezüstöt többnyire ólomércekből nyerik; a legjelentékenyebb bányák vannak az Altaiban, Nercsinszk körül, Szemipalatinszk tartományban, Alagirban, a Közép-Kaukázus É-i lejtőjén, Vladikavkaztól Ny-ra, végre Finnországban Pitkärantában és a Ladoga É-i partján. A cinket csaknem kizárólag Pietrkov és Kjelce orosz-lengyel kormányzóságokban nyerik. Cint csaknem kizárólag a pitkärantai bánya szolgáltat. Vasércekben O. szintén nagyon gazdag. Különböző vasérceket bányásznak az Uralban, Moszkva, Vladimir (Murom mellett) Nizsegorod, Tula, Kaluga kormányzóságokban, a Donec medencéjében (hematitot), Finnországban és az orosz nagy tavak környékén (limonitot); kobaltot Jelizavetpol transzkaukáziai kormányzóságban; kénesőt Jekaterinoszlavban (Zaicevo és Nikitotka falvaknál); szenet, bár a telepek nagy kiterjedésüek, csak a Donec-medencében, Orosz-Lengyelországban, Moszkvában és az Ural vidékén. Sót különböző alakban nyernek; kősót ad Ileckaja Zascsita Orenburgtól D-re, Kulpin az Ararat alján, Nahicsevan és Bahmut Jekaterinoszlavban; a sós tavak közül legtöbb sót kapnak a Jeltoni és Baszkuncsaiból; sót főznek Perm kormányzóságban és Szlavianszkban. Glauber-sót szolgáltat a Marmisii-tó Tomszkban. Ként bányásznak Dagesztanban, a Koi-szu balpartján, Csirkat közelében, Ferganában és Czarkovában, Kjelce lengyel kormányzóságban; kaolint Herzonban és különösen Csernigovban, Poloski helység mellett; foszfátot Kosztromában, Kurszkban, Besszarábiában és Podoliában. Ásványvizforrások szintén nagy számmal vannak, de nem igen használják; jelentékenyebbek: a Kaukázus É-i lejtőjén (a Kaukázusban 700 forrást említenek) a piatigorszki kénes meleg forrás, a lipecki vasas Tambovban és a sztarajarusszai Novgorodban.

A föld egyik legnagyobb grafitbányája az aliberti Irkuck kormányzóságban, de most nagyon el van hanyagolva. Kurland, Kanin félsziget partjain borostyánkövet, Finnországban igen szép gránitot, malachitot, porfirt és márványt találni, ez utóbbit azonkivül az oloneci hegyekben és Krim-félszigeten; malachitot, gyönyörü lapis lezulit, berilt, ametisztet, smaragdot az Uralban és a Nercsinszk körüli hegyekben találni. Nagy kincse végül O.-nak a nafta, amelyet kis mennyiségben a Visztula medencéjében, a Pecsora mellett, az afganisztáni határon stb. és igen nagy mennyiségben a kaukázusi isztmuson Taman és Apseron félsziget közt találni. Végül rezet az Uralban és Kaukázusban bányásznak. A főbb bányászati termékek pudokban az utóbbi években a következők voltak:

[ÁBRA]

ehhez járul 1893-ban 324.763,197 pud nafta és 70.500,000 pud öntött vas. A bányászat és kohászat 435,700 embert foglalkoztat, legtöbbet a vasbányászat (232,654), azután az arany-, és platinaszerzés (87,961), a szénbányászat (40,571). A bányászat fő termékeinek évi értékét 85,95 millió rubelnél többre becsülik; az állam pedig bányaadó, vámok stb. címen bevesz az arany- és platinánál 3.375,600, öntött vasnál 573,700, réznél és egyéb fémeknél 157,000, sónál 474,000, naftánál 10.658,000 rubelt. Bányakincsekben való gazdagsága dacára O. csak naftát, kénesőt, mangánércet és platinát exportál többet, mint amennyit importál.

Ipar és kereskedelem.

Az orosz paraszt a földművelés mellett saját ipari szükségleteinek fedezésére is dolgozik; azért a házi ipar (kusztarnij promiszl) ős idők óta otthonos az orosz birodalomban. A kisiparral foglalkozó egyének számát 71/2 millióra, munkájuk termékeit pedig 11/2 milliárd rubelre becsülik; a kisipar főképen bőr-, fa-, fém-, agyag-, szőrme- és szövőipar, amely utóbbi a legegyszerübb szükségleteken kivül finom szőnyeget és csipkéket is készít. A gyáripar tulajdonképen csak 1870 óta indult nagyobb fejlődésnek; 1892. a fogyasztási cikkeket készítő gyárakon kivül a gyáripar állása volt:

[ÁBRA]

Az iparos tevékenység előmozdítása és ellenőrzése szempontjából O. kerületekre van beosztva; ezek: a moszkvai és balti-pétervári (5404 gyár, 702 millió rubel termelés), főképen kézműipar és fémiparcikkeket ad; Finnország (4884,46 millió) faiparcikkeket; az É-i (198,8 millió) épületfát és leniparcikkeket; a K-i (1901,114 millió) fémárukat; a visztula-melléki (Lengyelország 2354,210 millió) kézműiparcikkeket és fémárukat; az ÉNy-i (1214,39 millió) faárukat; a kis-orosz (767,50 millió) cukrot; a középső (4330,14 millió) pamut, selyem árukat; a DNy-i (1002,58 millió) cukrot. Arany-, ezüst- és ékszerárukat főképen a nagy városokban készítenek, de Kosztroma, Kazan, Vladimir és Moszkva több kisebb helységében is; rézárukat a gyár- és a házi ipar is készít; harangokat öntenek főképen Valdajban (Novgorod kormányzóság), rézedényeket szolgáltat Tula (szamovárokat), Vladimir (mozsarakat és szamovárokat) és Szt.-Pétervár. Nizsnij-Novgorod és Vjatka vasláncokat és vasmacskákat, Perm vasedényeket, ásókat, kapákat stb., Tver szegeket készít. A gépgyártás újabb időkben nagyot haladt: 1894-ben 339 gyár 43,326 munkást foglalkoztatott; ennek dacára az importált gépek ára évenkint legalább 21 millió rubelre rúg. A legtöbb üveggyár (összesen 258,23,235 munkással) Vladimir, Szt.-Pétervár és Orel, a legtöbb porcellán- és faience-gyár (48,9579 munkással) pedig Vladimir, Moszkva és Volhinia kormányzóságokban van. A pamutszövésre és fonásra az állam különös gondot fordít; ezen ipar évenkint körülbelül 11,5 millió pud nyers pamutot dolgoz föl; foglalkozik vele 212 gyár, köztük 80 fonó és 132 szövő, mintegy 6 millió orsóval és 200,000 mekanikai szövőszékkel; legtöbb van Moszkva, Vladimir és Szt.-Pétervár kormányzóságokban. Ezen iparág fejlődését igazolja az is, hogy a pamutáruk importja csökken és exportja növekszik. A durva posztószövés szintén jelentékeny (1894. 1085 gyár 99,878 munkással és 109 millió rubel értékü árutermeléssel). Selyemszövők vannak Moszkva, Vladimir kormányzóságokban és Lengyelországban.

A cukorgyártás leginkább a DNy-i részeken, Lengyelországban és több az ország közepén fekvő kormányzóságban virágzik. A pálinkafőzés mindenfelé el van terjedve és nemcsak a nagy belső szükségletet fedezi, hanem exportra is dolgozik. Dohánygyárak vannak Herzon, Kijev, Grodno, Minszk kormányzóságokban, de a legnagyobbak Moszkvában és Sz.-Pétervárott; szivargyárak főképen Lengyelországban, Livoniában, Szt.-Pétervárban. Az orosz birodalom külföldi forgalmát tengeren és szárazon közvetítik; megkülönböztetik azonkivül az európai és az ázsiai határon át vezető forgalmat. A tengeri forgalomban legnagyobb részük van a következő kikötőknek a Keleti-tenger mellékén: Szt.-Pétervár Kronstadttal, Reval, Riga, Libava, Vindava, Viborg, Äbo, Helsingfors és Narvának; a Fekete-tenger mellékén: Odessza, Taganrog, Rosztov, Jejszk, Nikolajev, Herzon, Kercs, Feodozia, Eupatoria, Szebasztopol, Poti és Batumnak; a Kaspi-tenger mellékén: Asztrakán, Batu és Derbentnek, végül az Északi-jegestenger mellett Arhangelszknek. Az egész birodalom külforgalmát (ércpénzt nem számítva) Európával, Ázsiával és Finnországgal papirrubelekben mutatják a következő számok:

Év

Kivitel

Bevitel

1888

793.900,000

390.700,000

1889

766.300,000

436.987,000

1890

703.968,000

416.084,000

1891

720.937,000

378.549,000

1892

489.409,718

403.879,940

Legnagyobb a forgalom az európai határokon; azonban a Kaukázus nincs ide számítva és azért a naftakivitel gyors emelkedése, bár azt leginkább Európába viszik, az ázsiai forgalom javára esik; viszont a tea Ázsiából jő ugyan, de mivel Odesszán és Szt.-Péterváron át hozzák be, az európai határforgalom javára van bejegyezve. A határok szerinti forgalom 1000 rubelekben volt:

Kivitel

1891

1892

1893

Az európai határon át

627,300

399,639

576,160

Az ázsiai "

77,241

68,672

-

Finnország felé

16,396

21,099

18,528

Bevitel:

     

Az európai határon át

326,297

346,475

406,120

Az ázsiai "

39,456

45,456

-

Finnország felé

12,793

11,949

15,830

1893 óta az európai forgalomba vonták be Kaukáziának a Fekete-tenger mellékén fekvő kikötőit és Finnországot is. O.-nak Európával (Kaukázia kizárásával) való forgalmát 1000 rubelekben árucsoportok szerint a következő táblázat mutatja (1892. és 1893. Kaukázia és Finnország is bele van számítva):

[ÁBRA]

A kivitelben a legnagyobb mennyiséget teszik a gabonanemüek és a nafta; 1891-93. az exportált gabona és egyéb magvak mennyisége mázsákban részletesen a következő volt:

 

1981

1892

1893

Búza

56.780,700

26.297,180

50.351,000

Rozs

21.927,500

3.890,600

10.378,000

Árpa

14.823,900

14.176,600

35.854,000

Zab

14.819,900

6.619,500

18.315,000

Kukorica

9.096,000

6.958,380

5.137,000

Borsó

2.149,200

808,420

1.368,000

Egyéb hüvelyesek

373,100

113,040

370,000

Liszt

1.725,300

2.168,400

2.382,000

Egyéb magvak

3.904,800

2.302,780

5.841,000

Összesen

125.600,400

63.334,300

129.996,400

A naftakivitel volt 1891-ben 17.198,300, 1892-ben 17.972,880, 1893-ban 19.134,400 mázsákban. Egyáltalán Európa és Finnországba a kiviteli főbb cikkek értéke rubelekben kitett:

 

1891

1892

1893

Gabona s őrlemények

352.583,000

164.158,508

294.751,000

Hal és kaviár

3.168,000

4.021,373

4.112,000

Tojás és vaj

17.526,000

15.571,737

17.289,000

Pálinka és szesz

5.629,000

1.635,900

2.674,000

Egyéb élvezeti cikkek

34.633,000

13.842,841

13.566,000

Fa és faáruk

43.658,000

49.018,000

40.406,000

Nyers fémek

2.034,000

2.464,000

1.422,000

Olajos magvak

33.689,000

23.071,000

27.816,000

Len

52.573,000

56.114,000

63.827,000

Kender

18.012,000

15.203,000

12.746,000

Faggyu

914,000

717,000

777,000

Szőrök, tollak stb.

11.926,000

10.365,000

9.334,000

Gyapju

15.612,000

11.830,000

6.428,000

Állati bőrök s prémek

5.921,000

4.431,000

5.138,000

Nafta

30.165,000

26.812,000

22.381,000

Különböző áruk

77.397,000

33.566,000

35.894,000

Összesen

245.901,000

232.599,000

226.169,000

A főbb beviteli cikkek értéke rubelekben a következő:

 

1891

1892

1893

Rizs

457,000

763,000

601,000

Egyéb magvak és liszt

1.166,000

947,00

1.141,000

Gyümölcs és zöldség

5.234,000

5.589,000

4.608,000

Hal

9.220,000

11.648,000

10,267,000

Tea

17.889,000

14.031,000

17.691,000

Kávé

5.435,000

6.209,000

6.670,000

Dohány

2.115,000

2.558,000

2.275,000

Borok

9.258,000

8.410,000

7.922,000

Nyers pamut

70.727,000

84.600,000

64.067,000

Pamutfonalak és vatta

5.261,000

3.954,000

4.416,000

Gyapju nyers s fonott

18.361,000

8.669,000

28.880,000

Selyem " "

8.238,000

11.571,000

12.347,000

Bőrök

5.855,000

5.668,500

6.579,000

Kaucsuk

3.948,000

5.613,000

6.911,000

Festékek

12.971,000

12.964,000

12.592,000

Kémiai cikkek

11.699,000

13.295,000

12.750,000

Szén és koksz

12.069,000

12.054,000

14.265,900

Nyers fémek

28.116,000

33.817,000

37.845,000

Iparcikkek:

     

Pamutáruk

2.634,000

23.307,000

2.154,000

Egyéb szövetek

6.797,000

52.280,000

4.054,000

Fémáruk

12.862,000

12.316,000

16.608,000

Gépek

21.586,000

27.752,000

28.023,000

Az ázsiai határon az 1891. és 1892. években a főbb áruk forgalma 1000 rubelben a következő volt:

 

1891

1892

 

bevitel

kivitel

bevitel

kivitel

Tea

14379

10

18783

22

Szövetek

4914

6153

5738

9242

Bőrök és prémek

1514

1107

1512

1107

Gyümölcsök stb.

2944

164

1066

113

Gabonaneműek

2688

24424

3018

17019

Különbözők

13017

43383

15339

41169

Drágakövek

5377

5774

3015

4316

Összesen

44833

83015

48471

72988

Az egész birodalom külkereskedelmében legnagyobb mértékben résztvevő államok forgalma 1891. és 1892-ben 1000 rubelekben a következő volt:

 

1891

1892

 

1000 rubelekben

1000 rubelekben

 

bevitel onnan

kivitel oda

bevitel oda

kivitel onnan

Németország

103269

192932

101653

138239

Nagy-Britannia

83060

179905

101178

118524

Franciaország

16691

48906

18491

35110

Osztrák-magyar monárkia

15903

34001

15200

24073

Belgium

6678

23069

5199

14940

Németalföldek

3099

44064

3790

19450

Törökország

6306

20616

9675

15910

Olaszország

10596

32398

9226

19635

Svéd- és Norvégország

4903

10312

7016

6551

Dánia

1201

10111

1614

4841

Görögország

1084

10251

1030

6812

Románia

1544

8899

1458

4943

E.-amerikai Egy.-Államok

39731

2019

35780

2535

Khina

28967

4220

27886

4782

Persia

10854

9957

12395

9340

Egyéb államok

44570

89277

52325

63625

Összesen

378546

720937

403613

489410

Finnország

12793

16396

(11948)

(21098)

Átmeneti forgalom

21.306,000

 

18.454,000

 

E külföldi forgalom egy része a tengeren megy végbe.

O. tengeri flottája 1894-ben állott 242 gőzösből (211.664 t.) és 948 vitorlásból (280,538 t.). Az orosz kikötőkben 1893. a 20 tonnásnál nagyobb tengeri hajók forgalma az európai tengerekben a következő volt:

 

Számuk

Tonnatartalmuk

Közülök orosz lobogó alatt

Hajó érkezett

   

számuk

tartalmuk

A Fehér-tengerbe

609

222,276

228

20412

A Balti-tengerbe

4823

2.795,320

646

232414

A Fekete-s Azovi-tengerbe

4680

4.624,094

351

363836

Összesen

10112

7.641,690

1225

616662

Hajó elment:

       

A Fehér-tenger kikötőiből

381

201,864

210

19464

A Balti "

4823

2.781,606

672

239270

A Fekete-és Azovi-tenger kikötőiből

4667

4.590,904

332

351572

Összesen

10081

7.593,838

1214

610306

A legélénkebb forgalmu 6 kikötőben a be- és kivitel értéke volt 1890. és 1892. millió rubelekben:

 

1890

1892

   

1890

1892

Szt.-Pétervár

153

108

 

Riga

75

59

Odessza

176

116

 

Reval

74

37

Libava

57

45

 

Batum

37

34

A belső forgalom oly nagy országban mint O., szintén igen nagy és élénk. Különösen előmozdítják ezt a hajózható folyók és csatornák, amelyek összesen 100,000 km. hosszu vizi utat képeznek, amiből 20,000 km. gőzhajókkal is járható. 1892-ben 22,064 különböző hajó (köztük 1824 gőzös) járt rajtuk. A hajók és tutajok számát a különböző vizi utakon 1892-ben a következő számok mutatják:

Vizi út

Hajók száma

Gőzösök száma

Tutajok száma

Mária-csatornarendszer

53868

6915

48422

Vizsnevolici

12531

3081

42769

Tichvini "

4845

312

6031

Sándor württembergi herceg csatornarendszer

724

10

166

Volga folyó

19678

7726

25922

Dnyepr-Bug csatorna-rendszer

2005

380

85149

Dnyepr folyó

117

1

442

Oginszkii csatornarendszer

269

-

33397

Berezina "

24

-

10440

Augusztovo "

115

-

1486

Visztula és mellékvizei

3176

1008

1516

Az országutak legnagyobb részt igen rossz karban vannak; esős időben alig járhatók, de télen szánokkal sokan közlekednek rajta. Néhány országút nagy forgalmu, ezeket is már nagyobbára vasutak pótolják (l. Orosz vasutak). A belső forgalmat jellemzi, hogy a házaló kereskedésnek és a vásároknak még mindig nagy a jelentőségük; különösen látogatott vásárokat tartanak Nizsnij-Novgorodban. A postahivatalok száma 1892-ben 6557; a táviróvonalak hossza 1883-ban 78,367 angol mérföld.

Alkotmány és kormány.

O. abszolut monárkia. A törvényhozó és végrehajtó, továbbá a legfőbb egyházi hatalom a cárban van egyesítve, aki magát minden oroszok urának (szamoderzsec), lengyel cárnak és Finnország nagyfejedelmének nevezi; egyedül az ő akarata a törvény. Vannak azonban bizonyos szabályok, amelyeket a jelenleg uralkodó család tagjai magukra nézve kötelezőknek tartanak. Ilyen a trónörökösödés rendje, amelyet Pál cár 1797. adott ki s amely szerint a trón az elsőszülöttség rendje szerint örökölhető, ugy hogy a férfiág megelőzi a női ágat. Egy másik alaptörvény, amely I. Pétertől származik, az, hogy az orosz uralkodónak és családja minden tagjának a görög keleti egyház hivének kell lennie; továbbá I. Sándor ikáza szerint az uralkodóház minden tagjának házasságához az uralkodó beleegyezése szükséges, különben utódjaik ki vannak zárva a trónöröklésből. A trónörökös 16, a család többi tagjai 20 éves korukban lesznek nagykoruakká. Az uralkodó vagy cár a maga hatalmát több testület és egyén által gyakorolja; ezek: az államtanács, a titkos szenátus (pravitelsztvujusii szenat), a szent szinodus és a miniszterek. Az államtanács, amely jelen alakját 1810. I. Sándor cártól kapta, egy elnökből és a cár által kinevezett tagokból (1894-ben 62-ből), a miniszterekből és a császári ház 6 férfitagjából áll; 3 osztályra oszlik: a törvényhozói, a bel- és egyházi, közigazgatási, meg a pénzügyi osztályra. Mindegyik osztálynak külön elnöke, külön ügyköre van, de együttes üléseket is tartanak. Fő teendője az államtanácsnak a miniszterek által benyujtott törvényjavaslatok megvitatása és az állambevételek és kiadások megállapítása, végül a véleményadás olyan ügyekben, amelyeket a szenátustól a cárhoz föllebbeznek. A szenátus, amelyet I. Péter cár 1711. állított föl, részint tanácsadó, részint végrehajtó testület, továbbá a birodalom legfőbb birósága. Minden törvény kihirdetését a szenátus eszközli.

A szenátus 9 osztályra oszlik, közülök 2 a semmítőszék. Mindegyik osztály bizonyos ügyekben véglegesen határoz és a birodalom igazgatását ellenőrzi. Egy különös, 7 tagból álló osztálya politikai ügyekben itél, a másik (6 tagból álló) osztálya pedig a tisztviselők fegyelmi ügyeiben. Mindegyik osztálynak megvan a maga elnöke; együttes üléseiben az igazságügyi miniszter elnököl. A szt. szinodust szintén I. Péter cár állította föl, a 3 metropolitából (Szt.-Pétervár, Moszkva, Kijev), a georgiai és lengyelországi érsekekből és több meghivott püspökből áll. Minden intézkedése csak a cár beleegyezte után lesz érvényes. Fő prokurátora a miniszterek jogaival rendelkezik. A minisztériumok száma 11 és pedig 1. a császári ház és a császári birtokok minisztériuma; 2. a külügyi, 3, az ázsiai, a bel- és gazdasági osztállyal; 3. a hadügyminisztérium, amelyhez tartoznak a hadügyminiszter elnöksége alatt álló hadi tanács, a katonai főtörvényszék, a törzskar és hét (tüzérségi, mérnöki, intendánsi, egészségügyi, igazságügyi, katonai iskolaügyi és nemzetőrségi) ügyosztály; 4. a tengerészügyi minisztérium az admiralitási tanáccsal, a személyi és hidrográfiai ügyosztállyal, a tengerészeti egészségügyi igazgatósággal, a tengerészeti főtörvényszékkel, a tengerészeti törzskarral és a technikai bizottsággal; 5. a belügymisztérium 7 ügyosztállyal (általános ügyek, rendőrség, a szemsztvo gazdasági ügyei, az egészségügy, a nem görög kat. egyházak ügyei, a posta- és táviróügy), továbbá a parasztok felszabadításának ügyeit vezető, 1894 óta biztosító ügyre felügyelő osztállyal, a statisztikai középponti bizottsággal; a sajtóügyi igazgatósággal, az építészeti igazgatósággal és a börtönök fő felügyelőségével; ide tartoznak a kormányzóságok ügyei is; 6. a közoktatásügyi minisztérium közoktatási tanáccsal és a különböző tudományos intézetek főfelügyelőségével; 7. a pénzügyminisztérium a hitelügyek igazgatóságával, hat (várm, direkt adó, indirekt adó, ipar és kereskedelem, főkönyvelői és vasúti) ügyosztállyal; ide tartozik még a birodalmi bank külön igazgatósággal; 8. az igazságügyi minisztérium igazságügyi tanáccsal, ide tartoznak a földfelmérési ügyek is; 9. a földmívelésügyi minisztérium; ez alá tartoznak a bányászati, erdészeti ügyek és a geologiai intézet; 10. a közlekedésügyi minisztérium technikai, tudományos és adminisztrativ osztályokkal; 11. az általános ellenőrzési bizottság feje. Ezeken kivül van a cár mellett még a két titkos kabinet; az egyik kegyelmi ügyekkel, a másik a császári alapítványokból fentartott iskolák és intézetek ügyeivel foglalkozik. 1894 máj. 22. a császári paloták és vonatok felügyeletére Derhurnij General néven új hivatalt állítottak föl. A helyi közigazgatás szempontjából O. 68 kormányzóságra (l. fentebb) és ezek 635 járásra (vjerd) vannak fölosztva. A kormányzóságok főkormányzóságokká vannak egyesítve; ilyenek Finnország, Lengyelország, Vilna, Kijev és Mozskva; Szt.-Pétervár, Odessza, Kercs, Szebasztopol, Taganrog, Kronstadt külön katonai kormány alatt állanak. Minden kormányzóság élén egy kormányzó áll, aki a császár személyét reprezentálja és kezében egyesíti a katonai és polgári legfőbb hatalmat. A parasztközségeknek községi ügyeikben önkormányzati joguk van. E célból O. 107,493 parasztközségre van fölosztva; minden község a maga gyüléseiben (mir) választja a sztarosztát (az öreget) és az adószedőt. A mir magában foglalja az összes családapákat. A községek kantonokká (voloszt) vannak egyesítve; ezek száma a tulajdonképeni O.-ban 9533. Mindegyik voloszt élén áll a választott sztarsina. Lengyelországban a voloszt helyett van a gmina, amelynek a nemesek is tagjai, de ennek kevesebb az önállósága mint a voloszté. A voloszt és gmina a maga községi ügyeinek elintézésé kivül 4-12 birót is választ, akik kisebb polgári perekben (ha a per tárgya nem több 100 rubelnél) itélkeznek. A 300 rubelig terjedő perekben 1889 óta O. egy nagy részében a járási főnökök (ujezdnij nacsalnik) itélnek; ezeket a nemesség választja a maga köréből és ezeknek nagy fegyelmi hatalmuk is van a parasztokkal szemben. Szt.-Pétervárt, Moszkvát és Odesszát kivéve, a városokban a gorodszkoi szudia gyakorolja azt a hatalmat, amit a járási főnök. A kormányzóságok és járások gazdasági ügyei a zemsztvo kezébe vannak letéve. A zemsztvo a parasztok, a városi háztulajdonosok és a földesurak által választott gyülekezet, amelynek elnöke mindig a nemesi elnök és amely a határozatainak végrehajtását a választott upravákra bízza. A zemsztvóhoz hasonló intézmény a városokban a duma. A jelenlegi orosz igazságszolgáltatást II. Sándor cárnak 1862. kiadott ukáza szabályozza, amely 1890. módosíttatott; e szerint a járási főnökök (l. fentebb) itéletétől a járási törvényszékekhez lehet fölebbezni, amelyeknél bűnügyekben az esküdtszék itél. Harmadfolyamodásu biróság nincs; csakis ha törvénysértés látszata forog fenn, lehet az ügyet a szt.-pétervári szenátushoz tartozó semmítőszékhez föllebbezni. Az 1863-iki cári ukáz a testi büntetést megszüntette a nőknél és mindazoknál, akik bizonyos foku iskolázásban részesültek. Halálbüntetéssel csak azokat sujtják, akik súlyos felségsértést vagy a cár ellen merényletet követnek el. Egyébként a halálbüntetést a szibériai deportáció helyettesíti. 1892. az elfogottak száma a következő volt:

 

Férfi

Vizsgálati fogságban volt

23,701

1,895

Fogságra itélt

57,062

5,668

Száműzetésre itélt

12,938

761

Szibériába való transzportálásra váró

6,815

896

Adminisztrativ úton elitélt

850

29

Szüleiket v. férjöket a börtönbe önkényt követők

1,360

1,754

Összesen

102,726

11,003

A szárazföldi hadsereg a sorkatonaságból, az opolcenijéből (l. o.) és a kozákokból áll. Az 1874 jan. 1-13-iki törvény szerint az általános hadkötelezettség (Turkesztán, az Amur-föld s még néhány más terület népeinek kivételével) a 21-től a 43-ik életévig terjed, melyből 5 év a tényleges szolgálatra, 13 a póttartalékra, a többi az opolcsenijére esik; egyes vidékeken a sorhadi szolgálat csak 2 évig, a tartalékosság 13 évig tart Finnországban 3, illetőleg 2 évig). A mohamedánok pénzért megválthatják a hadmentességet. A kozákok szolgálati ideje pedig a 18-tól a 38-ik életévig tart, melyből 3 az előkészítő, 12 a sorhadi (a három korosztály mindenikében 4 év) és 5 a tartalékos szolgálatra esik. Az igy szervezett állandó hadsereg 22 hadtestet tesz, mely fegyvernemek szerint a következőképen oszlik meg: a gyalogságban van 48 hadosztály, vagyis 132 gyalogezred, mindegyik 4 zászlóaljjal, melyek mindenikében ismét 4 harcos- és 1 tartalék-század van (békében 1900, háboruban 4000 emberrel); 56 vadászezred hasonló szervezettel, továbbá 8 finn vadászzászlóalj, 20 turkesztáni, 7 nyugat- és 10 kelet-szibériai század. A lovasságban van 18 lovas hadosztály (összesen 72 lovasezred, mindegyikben 1000 emberrel és 900 lóval), melyeknek létszáma háboruban és békében egyforma, ugy hogy mozgósítás esetén azonnal indulhatnak; továbbá 1 dóni, 2 kaukázusi és 2 vegyes kozák hadosztályból, meg 18 állandóan szolgálatot tevő kozák ezredből áll. Minden lovasezredben van 6 eszkadron (a vértes testőrökében csak 4), a kozák ezredekben pedig egyenkint 6 szotnia. A tüzérség a 48 gyalog hadosztálynak megfelelően 48 gyalog tüzérdandárból (egyenkint 6 üteggel) áll; van továbbá 1 tüzérezred, 1 hegyi tüzérezred, meg a turkesztáni, a nyugat- és kelet-szibériai tüzérdandár és 3 transzkaspiai önálló üteg. A 6 ágyus lovasütegek száma 28, melyhez még hozzászámítandó a dóni kozákok, meg a turkesztáni és tomszki hegyi tüzérség ütege is. A műszaki csapatokat most alakítják át; annak megtörténte után lesz 25 sappeur-zászlóalj (mindegyikben 2-3 sappeur- és 1 távirószázad), 8 csajkás-zászlóalj (2-2 századdal) és 6 vasúti zászlóalj (2 építő és 2 forgalmi századdal). A helyőrségi gyalogság 1 ezredből és 29 önálló zászlóaljból áll; a vártüzérség pedig 57 vártüzér-zászlóaljból és 10 önálló vártüzér-századból. Összegezve ezen adatokat, Oroszország szárazföldi hadseregének létszáma:

 

Békében

Háboruban

Gyalogság

426,000

874,800

Lovasság

105,400

183,900

Lovak

87,200

105,500

Tábori tüzérség

71,000

-

Tartalékos gyalogság

92,800

640,000

Tartalékos tüzérség

8,000

51,000

Összesen kereken

887,000

2.451,000

Hadi tengerészet. A hadi tengerészet állományába a tényleges szolgálatot tevő és a tartalékos tengerészek, meg a tengerőrök tartoznak; a szolgálati idő 10 év (7 tényleges és 3 tartalékos), mig a tengerőrökhöz azok a 20-40 év közti, hadi tengerészeti szolgálatra alkalmas és besorozott hadköteles férfiak osztatnak be, kik sem tényleges szolgálatot nem teljesítenek, sem a tartalékba nem tartoznak. A 2200 tisztből és 31,000 matrózból álló hadi tengerészet a következő flottákra van beosztva: 1. Keleti-tengeri hajóraj (székhelye Kronstadt), áll 33 különböző nagyságu s erejü páncélosból, 13 ágyunaszádból, 111 torpedónaszádból, több cirkáló-, iskola-, szállító- stb. hajóból. 2. Fekete-tengeri hajórajban van (székhelye Nikolajev) 10 különböző nagyságu páncélos, 7 cirkáló-hajó, 25 torpedó-naszád és 9 szállító-hajó; ide tartozik továbbá az önkéntes flotta, mely háboruban cirkáló hajórajjá alakul. A többi hajórajok (a kaspi-tengeri, a szibériai s az amu-darjai) jelentéktelenebbek s inkább csak parti szolgálatot végeznek. Hadi kikötők: Szt.-Pétervár, Kronstadt, Reval, Sveaborg, Lubau, Nilojave, Szebasztopol, Baku, Batum Vladivosztok és Nikolajevszk az Amur mellett. A hadsereg költségvetése (1895) 271.161,313 rubel, a hadi tengerészeté pedig (1895) 56.271,932 rubel volt.

Az állam pénzügyei a krimi háboru óta folytonsoan deficittel küzdöttek 1888-ig, midőn új adók kivetése, a régi adók felemelése, vasúti vonalak államosítása és konverziók segítségével a hiányt eltüntették és azóta O. budgetje fölösleggel záródik. Az 1895-iki budget szerint a bevételek és kiadások millió rubelekben a következőképen alakultak:

Bevételek:

 

Direkt adók:

 

Földadó

47,86

Kereskedők adója

40,59

Szelvény- és renteadó

13,09

Indirekt adók:

 

Szeszadó

277,94

Dohányjövedék

31,76

Cukoradó

39,28

Naftaadó

17,05

Gyufaadó

6,51

Vámok

148,02

Bélyegadó

63,58

Bánya, posta és táviró

42,29

Állami birtokok

247,89

Állami birtokok eladása

0,81

Állami jobbágyok váltságdíja

45,25

Felszabadított jobbágyok váltságdíja

42,52

Vasúti és egyéb kölcsönök visszatérítése

67,99

Vegyesek

7,11

Hadi költségek

3,37

Rendkivüli bevételek

2,00

Összesen

1144,91

Kiadások:

 

Államadóság kamatai

221,00

Vasúti kölcsönök kamatai

56,40

Legfőbb állami hatóságok

2,36

Szent szinodus

13,64

Császári ház minisztériuma

11,76

Külügyi minisztérium

4,89

Hadügyi "

271,16

Tengerészetiügyi minisztérium

54,92

Pénzügyi "

144,34

Földmivelésügyi "

31,40

Belügyi "

86,78

Közoktatásügyi "

23,60

Közlekedésügyi "

152,74

Igazságügyi "

26,14

Birodalmi ellenőrző hatóság

5,38

Állami ménesek

1,50

Előre nem látott kiadások

12,00

Rendkivüli kiadások

94,28

Összesen

1214,37

A rendkivüli kiadások a vasutak, főképen a szibériai vasút építésére és a hadseregnél a fegyverzet javítására szükségesek és a rendes bevételek fölöslegéből, továbbá a pénztári készletekből (mintegy 400 millió) nyerik fedezetüket. Az államadóság 1881-ben 3840,4 millió papirrubelre rúgott, de a vasutak államosítása által 1895. már 5589 milliót tett ki. A kamatok az államadósság után 1881-ben 237,8, 1895. pedig csak 257,3 millió rubelre rúgtak.

Egyházi állapotok és szellemi műveltség.

Az államvallás az ortodox, vagyis orosz, amely egyháznak világi feje a cár és amelyhez az összes lakosságnak legalább 71%-a tartozik. Minden más vallás csak tűrt. Az ortodox vallásunak más vallásra áttérnie nem szabad és vegyes házasságoknál a házas feleknek kötelezniök kell magukat, hogy gyermekeiket az ortodox vallásban nevelik. A cár nevezi ki a papokat; az egyházi ügyekben a szent szinodus a tanácsadója. Az orosz egyház 62 püspökségre (eparchija) van fölosztva, amelyek közül 3-nak élén metropolita, 12-nek élén érsek és 47-nek élén püspök áll. 1891. volt összesen az országban 50,720 templom (közülök 695 székesegyház), 52,333 pappal és diakonussal; az orosz papi klastromok száma 497, amelyekben 6865 szerzetes él; az apácaklastromok száma 228, 7300 apácával. Az egyéb vallások egyházi viszonyait 1888. a következők számok mutatják:

 

Templomok

Papok

Római katolikusok

5156

3629

Lutheránusok (Finnországot nem számítva)

1866

605

Örmények

1275

2025

Mohammedánusok

9254

16914

Izraeliták

6319

5673

A római kat. egyház ügyei a varsói érsekség megszüntetése (1867) óta a szt.-pétervári római kat. kollégiumra vannak bizva,amelynek a feje a rendesen Szt.-Pétervárott lakó mohilevi érsek. Az 1864 nov. 8-iki ukáz Lengyelországban 110 kolostort szüntetett meg és az 1865 dec. 26-iki ikáz az összes római kat. egyházi javakat konfiskálta és a kat. papokat állami fizetésben részesíti. Az örmény-gregorianus egyház az ecsmiadzini kolostorban székelő patriárka kormánya alatt áll. Az evangelikus egyház élén Finnországban az Abóban, Borgóban és Kuopióban székelő püspökök és konzisztoriumaik, egyebütt a szentpétervári, moszkvai, varsói, rigai, revali és oeseli szuperintendensek és konzisztoriumaik állanak; legfőbb egyházi hatóságuk a szentpétervári fő konzisztorium, amely a belügyminiszternek van alárendelve. Az ortodox egyház jövedelme 1891. több volt 13 millió rubelnél. Az összes egyházi kiadások megközelítették a 21 milliót. Az első iskolák O.-ban alkalmasint IV. Iván (1533-84) korában létesültek a papok számára. Nagy Péter hadi és hajózó iskolákat alapított és Leibniz által kidolgoztatta a tudományos akadémia tervét. Nagyobb lendületet nyert az oktatásügy II. Katalin által, aki városi iskolákat, gimnáziumokat és tudományos intézeteket alapított. I. Sándor az oktatásügy emelése céljából 1802. fölállította az oktatásügyi minisztériumot. I. Miklós cár az oktatásügy terén minden idegen elemet igyekezett kiszorítani és a tanítás fő tárgyaivá az orosz nyelvet, történetet, földrajzot, néprajzot és statisztikát tette és még a magánoktatást is hivatalos ellenőrzés alá helyezte. új korszak állott be az oktatásügy terén II. Sándor cár uralma alatt, amidőn a nyugati befolyás ismét érvényesült. Jelenleg az egész birodalom a közoktatásügy szempontjából 14 kerületre (Szt.-Pétervár, Moszkva, Kazan, Orenburg, Harkov, Odessza, Kijev, Vilna, Varsó, Dorpat (Jurjev), Kaukázia, Turkesztán, Ny-i és K-i Szibéria) van fölosztva. Az oktatásügy élén a közoktatásügyi minisztérium áll, de több szakiskola más minisztériumoknak van alárendelve. 1894. a közoktatásügyi kiadás 39,336,096 rubel volt, amiből az egyetemekre 7.294,473, a középiskolákra 19.576,208 és a népiskolákra 7.403,612 jutott. Az orosz közoktatásügyi statisztika igen hiányos; a számok nagyobbára becsléseken alapulnak. Az egyetemekre vonatkozó adatok a következők:

Az egyetemi város neve

A fakultások száma

A docensek száma

A tanulók száma

A hallgatók száma

Harkov

4

109

1062

54

Helsingfors

5

98

1716

41 (nő)

Dorpat (Jurjev)

5

80

1670

7

Kazan

4

101

737

25

Kijev

4

166

2179

121

Moszkva

4

192

3447

202

Odessza

3

63

517

25

Szt.-Pétervár

4

184

2306

45

Tomszk

2

18

289

13

Varsó

4

73

1189

13

Összesen

39

1084

15112

546

Az egyetemek tanulói közt (Helsingforst kivéve) volt 1893-94. a teologiai fakultáson 256, a történelem-filologiain 774, a matematika-fizikain 2424, a jogin 3877, az orvosin 2520 és a keleti nyelvekén 25. Az egyetemekkel egy rangban állanak a két történelem-filologiai intézet, a Lazarev-féle intézet (Moszkvában) a keleti nyelvek számára: a keleti nyelvek tanfolyama az ázsiai ügyosztálynál a külügyminisztériumban; 2 császári liceum; egy jogi iskola; a Konstantinov-féle mérnök- és a Demidov-féle jogi liceum (az utóbbi Jaroszlavlban). Ezeken kivül van egy bányász-, 2 technikai, 1 erdész-, 2 mérnök-, 2 politechnikumi, 1 archeologiai és 1 mezőgazdasági intézet. A hadügyminisztérium felügyelete alatt áll 5 felsőbb iskola, köztük 3 tisztán katonai (törzskari, tüzér- és hadmérnöki) akadémia, a katonai jogi és a katona-orvosi akadémiák összesen 1257 tanuló tiszttel, végül az I. Miklós-féle tengerészeti akadémia. A középiskolák közül 180 gimnázium és 59 progimnázium 4942 tanítóval és 68,680 tanulóva; 95 reáliskola 19,249 tanulóval, 55 papi szeminárium 17,250 tanulóval, 188 egyházi iskola 29,829 tanulóval; 27 katonai gimnázium és 14 nemesi iskola. Szakiskolák: 2 katonai akadéminál 3 középiskolai jellegü (topografusok, tüzérek és mérnökök részére), 10 földmérő-, 16 kereskedelmi iskola, 2 császári konzervatorium, 1 zeneintézet, 1 udvari énekesiskola, 27 zene-, 3 szinész-, 1 operaiskola, 1 császári művészakadémia, 8 rajziskola, 1 elektrotechnikai intézet, 56 technikai és ipariskola, 16 kertészt- és pomologiai, 21 mezőgazdasági, 55 földmivesiskola, 40 állatorvosi, 46 hajósiskola stb. Nőknek felsőbb és középiskolai oktatást nyujt 9 pedagogiai, 26 más oly intézet, amelyeket Mária cárnő alapított, 149 államgimnázium, 196 progimnázium, 28 bába-, 2 háztartási iskola. Végül van 40,589 alsó- és népiskola 2.240,329 tanulóval, akik közt 1.870,399 fiu. A újoncoknak csak 20%-a tud irni és olvasni. A tudományos intézetek közül az első helyet foglalja el a császári tudományos akadémia Szt.-Pétervárott, amelyhez tartozik a pulkovai csillagvizsgáló és a szentpétervári és pavlovszki meteorologiai intézet. Ehhez csatlakoznak az archeologiai bizottság, a geologiai bizottság és számos egyéb császári tudományos társulat és gazdagon fölszerelt muzeumok. 1893. O.-ban megjelent 10,242 munka 33.875,200 példányban; ezek közül volt orosz munka 7782 (27.224,900 példányban); tartalmuk szerint ezek így oszoltak meg: 1058 teologiai, 701 enciklopedikus, 675 iskolai könyv, 629 szépirodalmi, 618 orvosi, 307 történelmi, 254 jogtudományi, 241 ifjusági, 238 mezőgazdasági, 229 drámai, 209 statisztikai stb. 1892. (Finnországon kivül) megjelent 743 újság, köztük 589 orosz nyelven, 69 lengyelül, 44 német, 11 észt, 7 lett, 9 francia, 5 örmény, 2 héber, 3 georgiai, 1 finn, a többi többféle nyelven. 1893 végén volt 779 újság (113 megjelent naponként, 93 többször egy héten, 221 hetenként, 272 negyedévenként vagy havonkint.

O. címerének, valamint hadi és kereskedelmi lobogóinak képét l. a Címer és Lobogó szines mellékletén.

Története.

Európa ÉK-i részét, a mai O.-ot, már a legrégibb időkben különböző szláv törzsek lakták, melyek ellepték azt a vizben bővelkedő s a földmivelésre kiválóan alkalmas szármát sikságot, mely az É-i Jeges oceántól a Fekte-tengerig, s az Ural-hegységtől a Keleti-tengerig s a nagy germán mélyföldig huzódik. Ezen beláthatatlan nagy területeken, a szláv őstörzsek közt szétszórva és beékelve idegen törzsek, mint a finnek és csúdok, az esztek, karélok, lappok, lettek és lívek is laktak, kik ugy nyelv, mint életmód tekintetében különböztek ugy a szomszéd szláv, mint germán törzsektől.

A szláv törzsek legelső államalkotási kisérletei a Kr. u. VI. sz.-ba vezetnek bennünket; akkor alkotják a poljének, vagy az Alföld lakói, a Dnyepr középső folyásán, a drévoliek a mai Volhiniában, a krivicsek pedig a Valdai magaslatok szomszédságában, a Dnyepr, Düna és Volga forrásvidékein az első szláv államközösséget. Uralmuk középpontja Novgorod és később Kijev lőn. Azonban az egységes államalkotás eszméje nem a szlávoktól, hanem a jövevény normannoktól (l. o.) indult ki; valamint az orosz név sem látszik szláv eredetünek. Az utóbbi állítólag a Ťrodzenť (evezősök) szóból származik; igy nevezték a Keleti-tenger mellékén lakó finnek a Skandináviából a tengeren át érkező s rablókalandozásokat folytató svédeket vagy normannokat, kikkel a szláv törzsek már korán megismerkedtek. Ezen érintkezések nem valának mindig ellenséges természetüek; s a IX. sz. közepén mind sűrübben találkozunk a Svédországból betelepedett normannokkal, kik a szláv törzsek közt elharapódzott viszálykodást és egyenetlenséget arra használták fel, hogy 862. állandó uralmat alapítottak maguknak. Az államalapító elem O.-ban e szerint a normann volt, amelynek politikai és kulturai fölénye több mint három és fél századon keresztül, 862-1224-ig érvényesült, mely idő alatt az orosz nemzet elfoglalja az őt megillető helyet keleti Európa népei közt; s mely időtől kezdve szereplése a történelemé.

A normannok kora. Rurik és utódai.

Egy vitéz normann varég-csapat élén, melyet közös megállapodás szerint a novgorodiak hivtak be az országba, megjelent a három fivér: Rurik v. Roderich, szineusz és Truvor, kik közül a legidősebb, Rurik megveti hatalmát Novgorodban; mig a másik kettő Bjelozero és Izborszkban üti fel állandó tanyáját. Miután a két fiatalabb örökös nélkül halt el, birtokukat előzetes megállapodás kapcsán az id. Rurik öröklé, ki e szerint egyedüli tulajdonosává lőn egy országnak, mely lassankint magában foglalta a mai Esztonia, Jaroszlavlj, Pszkov, Novgorod és Vitebszk kormányzóságok területeit. A bevándorlott normann-varégek hosszu időn keresztül az egyedüli kiváltságos osztály voltak az országban; ők, illetve törvényes utódaik alkották a harcosok rendjét s viselték a legfőbb hivatalokat, mint egyedüli tulajdonosai a földnek. Miután időről-időre újabb jövevények érkezének Svédországból, a varégek számra nézve sem maradtak igen mögötte a szlávoknak; de midőn később a bevándorlások megszüntek, a varég nép eddigi kiváltságos helyzete is megváltozott s kezdetét vette az összeolvadás, mely megteremtette az orosz nemzetet mint a szláv-szármát és normann-germán faj vegyülékét. Első fejedelme, Rurik, tizenhét évi kormányzás után 879. kiskoru fiára, Igor-ra hagyta nagy kiterjedésü és lendületnek induló országát, de meghagyta azt is, hogy helyette erélyes és tapasztalt nagybátyja, Oleg kormányozzon, kinek gyámi kormánya 879-912-ig tartott. Oleg foglalta el a fekvése által is fontos Kijev városát, melyet a fejedelemség fővárosává emelt és egészen Halicsig terjeszté ki hatalmát. Igor nagybátyja halála után, érett férfikorban, vette át az uralkodást (912-945); szépségéről, valamint férfias erélyéről hires neje, Olga, mindenben hiven támogatta férjét, ki 941. első támadását intézte Konstantinápoly ellen, azonban a görög tűz alkalmazása következtében, mely vitézeit szokatlanságánál fogva megrémítette, eredménytelenül. Később a felső Bug és a Pripet környékét lakó harcias dereviek vagy erdőlakók elleni küzdelemben elesett, s országát Szvétoszlav nevü fiára hagyta (945-972); kinek nevében azonban 957. bekövetkezett nagykoruságáig anyja Olga vezette a kormányt. Két évvel előbb, 955. Olga felvette a kereszténységet Konstantinápolyban, mely alkalommal maga a császár vállalta magára a kersztatyai tisztet. Szvjétoszlávnak véres küzdelmei voltak a bolgárokkal, a görög császársággal, miközben maga is elesett. Halála véres és gyászos napok kezdetét jelenti. Ámbár Szvjétoszláv végső akarata szerint országát három fia közt felosztá, az idősebb Jaropolk (972-980), kinek fővárosi Kijev volt, fegyverrel támadta meg fivéreit, hogy örökségüktől megfossza. Oleg, a fiatalabb, a harcban elesett, de a másik, Vladimir, őseinek hazájába, Svédországba menekült, honnan enagy fegyveres erővel tért vissza, megtámadta bátyját s azt orozva megölette.

Ámbár Vladimir testvérgyilkosság árán jutotta a trónra, nemsokára oly nagy és emlékezetes tettek által örökítette meg nevét, melyek számára az orosz nemzet történelmében a ŤNagyť melléknevet biztosították. Eréllyel és fegyveres kézzel törte meg a féktelen nagyok hatalmát és azután előmozdítá a törzsek eybeolvasztását; eltörülte továbbá a pogányságot, s a Dnyeprbe dobatta a bálványokat. Miután 988. maga is felvette a kereszténységet s Annak hercegnővel, a görög császár leányával kötött házassága után tekintélyét kifelé si biztosította, O. hosszabb ideig élvezhette a béke áldásait. Megkönnyítette az új vallás terjedését az a körülmény, hogy igéi a nép nyelvén hirdettettek. Ettől fogva a Cirill- és Metodius-féle bibliai fordítás nyelve, az u. n. szlavon idioma lett O.-ban az egyházi nyelv a megfelelő irásjelekkel, az u. n. cirillikával. A régi normann szokástörvények értelmében birodalmát nyolc fia közt felósztá, mindazonáltal elrendelte, hogy a nagyfejedelmi címmel rendelkező közöttük az első helyet foglalja el. Azonban alig hunyta be (1015) szemét, midőn a testvérek közt megindult a véres polgárháboru. Szvjétopolk (1015-1019) kijevi fejedelem, a testvérek közt a legerőszakosabb, három fivérét, s ezek közt volt a nagyfejedelmi méltóságra szánt Borist is, megöleté s országukat a magáéhoz csatolta. Azonban az idősebb Jaroszláv novgorodi fejedelemtől a Dnyepr mellett (1016) vereséget szenvedett. Jaroszláv (1019-1054) makacs küzdelmet folytatott unokaöccsével. Bretiszlávval, Polovck fejedelmével, kivel végre Szvécs és Vitebszk városok átengedésével kénytelen volt békét kötni. Még kedvezőtlenebb befejezést nyert az a háboru, melyet öccse Misztiszláv ellen folytatott, aki Tmutarakán fejedelemséget a kaukázusi népek rovására tetemesen nagyobbította. Egy szerencsétlen ütközet következtében kénytelen volt egy oly osztályszerződést elfogadni, melynek értelmében a Dnyeprtől keletre fekvő vidéket szerencsésebb öccsének átengedte. Későbbi háboruiban több szerencse kisérte Jaroszláv fegyvereit. Fivéreivel szövetkezve, egyesült erővel támadta meg (1031) Boleszláv lengyel herceget, kitől visszavette az u. n. cserveni városokat Halicsban. Majd Livoniában találjuk Jaroszlávot, melynek lakosai megtagadták az évi adó fizetését, melyre őket annak idején Vladimir kényszeríté. Innen átment az esztek földjére, hol Jurjev várát alapítá, Dorpat város csiráját, a Volga mellett pedig megveté Jaroszláv város alapját. A besenyők felett aratott fényes győzelem következtében birodalmának határait messze kiterjeszté dél felé; majd a főváros, Kijev szépítéséhez fogott hozzá, ahol külföldi mesterek által pompás templomokat és kolostorokat emelt. Leánya, I. Henrik francia király neve, volt az első orosz hercegnő idegen trónon. Jaroszláv legnagyobb dicsősége az első orosz törvénykönyv (Ruszkaja pravda) megalkotása, mely nemcsak szabályozta a büntető eljárást, hanem egyszersmind jótékony korlátok közé igyekszik szorítani a vérboszu gyakorlását. Jellemző, miszerint ezen törvénykönyv a családi viszályok elintézését kiveszi a birák kezéből és a papokra ruházza át, kik ez időben általában nagy befolyást gyakoroltak a nemzet életére. Birodalmát felosztá öt fia közt, miáltal megveté alapját ama részuralomnak, mely O.-ot az egész középkoron keresztül gyengítette s lehetővé tette a gyülölt tatár uralmat.

Jaroszláv halála után a birodalom egységével a béke is csakhamar felbomlott. A gyengeség jelei már Jaroszláv idősebb fia, Izjeszláv (1054-1078) nagyfejedelem idejében mutatkoztak; fivére, I. Vzjevolod (1078-1093), uralkodása mindenben folytatása volt zaklatott elődjének. st Szvjétopolk követte a trónok (1093-1113). Ennek halála után a hazafiasabb gondokoozásu nagyok I. Vzjevolodnak bár koros, de erélyes és vitéz fiát, II. Vladimir Monomachot (1113-1125) ruházták fel a nagyfejedelmi biborral. II. Vladimir a nagyfejedelmi méltóságot maradandóan megszerzé családjának. Törekvésében kedvezően játszott kezére a véletlen, minthogy a csernigovi, polovcki és cserveni fejedelmek rövid időközökben elhalálozván, birtokaik akadálytalanul Vladimir családjára szállottak. s volt alapítója Vladimir városának a Klézma folyó mellett, mely utóbb a nagyfejedelemség s a metropolita székhelyévé lőn s O. későbbi történelmében nevezetes szerepet játszott. Legidősebb fia, I. Misztiszláv (1125-1132) atyja nyomdokaiban haladva, szerencsével vezette az ország ügyeit; de halála után öcsce és utóda II. Jaropolk (1132-1139) alatt a véres polgárháboruk csakhmar megújultak. Halála után II. Vzjevolod Olgovics (1139-1146) nyerte el a nagyfejedelmi méltóságot, mely azonban halkála után fia Igor mellőzésével visszaszállott a Vladimir Monomach családjára, amidőn II. Izjeszláv, Misztiszláv fia (1146-54) kezéhez ragadta az uralmat, kinek uralkodása alatt s a legnagyobb politikai zavarok közepette tették le Moszkva városának alapkövét (1147). Ugyanezen időben említik a krónikák először a kozákok lovas törzs nevét is. II. Izjeszláv halála után a legféktelenebb anarkia terjedt az országban és a következő öt esztendő alatt a nagyfejedelmi méltóság ötször megy át más kezekbe. Ezek közt II. György Dolgorukij (1154-1157) volt a legjelentékenyebb, ki székhelyét Kijevből Vladimirba tette át s ezzel megfosztá a trónt még megmaradt tekintélyétől, melyet annak a Ťszent Kijevť még nyujtott. Vladimir Monomach óhaja, hogy az orosz fejedelemségek a kijevi nagyfejedelem hegemoniája alatt egységes jellegüket megtartsák, ezzel végképen meghiusult s O. ettől kezdve számos kisebb és nagyobb fejedelemségre szakadt. Ámbár Bogolubski András (1157-74) Szuzdál fejedelme, I. György fia, még egyszer megszerzé a nagyfejedelmi méltóságot, korai halála után (1174) azonban maga Szuzdál is egy újabb felosztásnak áldozata lett.

A mongol uralom időszaka

O. a XIII. sz. elején tiz egymástól egészen független fejedelemségre oszlott, olyan időbn, melyben egész Európát és a kereszténységet, de kiváltképen O.-ot a legnagyobb veszedelem, a tatár invázió fenyegette. O. minden nemzeti egység és összetartozandóság nélkül nézett eléje a végzetes megpróbáltatásnak. Dsengiz khán megszámlálhatatlan hordáinak élén a Kalka - most Kalec - mellett 1224. döntő győzelmet aratott a polovcok, továbbá a kijevi és csernigovi fejedelmek felett, minek következtében urává tette magát egész Dél-O.-nak és sátrait Mariupol mellett az azovi tenger szomszédságában ütötte fel. Tizenhárom évvel később (1237) a nagy khán egyik unokája, Batu, újabb támadást intézett az egység hiánya által meggyengült orosz tartományok ellen, mely alkalommal kifosztogatta és porrá égette Jaroszláv, Msozkva, Vladimir és Rjezsán városokat. Egy orosz sereg, mely a tatároknak útját állotta, Kolomna közelében véres vereséget szenvedett, egy másik mérkőzés alkalmával a Szit folyó mellett peidg II. György vladimiri fejedelem is elesett, vitézei nagy részével (1238). Ámbár a következő évben nagy vizáradások Batu khánt visszavonulásra kényszerítették, már a következő nyár folyamán újabb rémületbe ejté O.-ot, midőn Magyarország ellen intézett hadjárata alkalmával pusztítva vonult végig tartományain, s feldúlta és földig lerombolta a szent Kijevet, a virágzó Csernigovot és több mint ezer várost és falvat. Pusztító hadjáratáról három és mulva visszatérve, Batu khán megalapítá a kipcsaki arany horda birodalmát, mely az Uraltól a Dneypr torkolatáig terjedt, valamint annak sátras fővárosát Szárájt, az Achtuba partjain. Innen kormányozta Batu a leigázott O.-ot, melynek fejedelmeit tetszés szerint fosztogatta és megadóztatta. Majd, hogy kapzsiságát könnyebben kielégítse, idegen kereskedőknek adta bérbe az adót, kik az országot kiszipolyozták. A tatárok eszélyességére vall, hogy a fejedelmek és a nép közti viszonyt nem bolygatták, mindent meghagytak a réginél s a Rurik nemzetségének örökösödési jogait mindenkor tiszteletben tartották. Aki az új állapotokkal elégületlen volt, azzal kiméletlenül éreztették a tatárok fölényüket; ellenben kitüntetésekkel halmozták el azokat, kik föltétlenül meghajoltak s az uralkodó faj szolgáivá szegődtek. Ilyen tapasztalatokat szerezhettek maguknak II. Jaroszláv nagyfejedelem (1238-46), a Szit folyó melletti ütközetben elesett II. György öccse, ennek fia, II. András (1246-52), s kiváltképen legidősebb fia, Njevszkij Sándor (1252-63), ki a svédek és a kardrend lovagjai ellen harcolt Livoniában, s amazokat a Néva mellett (1240), melytől nevét is kapta, az utóbbiakat pedig két évvel később a Pejpusz tó partján legyőzte. Nagy szerencsétlenség volt O.-ra nézve Njevszkij Sándor, a nemzeti hős korai halála; utána a Rurik-nemzetség gyorsan aláhanyatlott erély és tekintély dolgában. Egyelőre Njevszkíj Sándor fivérei és fiai következtek a nagyfejedelmi székben, mindmegannyian a khánok jóvoltából; igy Jaroszláv (1264-71), Vaszilij (1271-76); Dimitrij (1276-94), Andrej (1294-1304), majd az utóbbi unokaöccse Mihály (Mihchail) tveri fejedelem (1304-19). Az utóbbit Sándor egyik unokája, György moszkvai fejedelem rágalmazásai által gyülöltté tevé a hordánál, mire a khán parancsára kivégeztetett s trónját György (1319-25) foglalta el, ki azután Mihály idősebb fiának, Dimitrijnek esett áldozatul. A vérboszu nem szünetelt s nemsokára Dimitrij is erőszakos halállal fejezte be életét, mire rövid ideig Mihály második fia, Sándor (1325-28) ragadta kezéhez a kormányt, amelyben őt György fivére, Kalita János váltotta fel (1328-40), ki eddig Moszkvának vala ura s kit a khán kegyelemből nagyfejedelemmé nevezett ki. Kiváló érdeméül tudható be, hogy az elpusztult Moszkvát nemcsak újból felépítette, hanem pompás templomokkal és palotákkal diszíté; ő vetette meg alapját ama erősségnek, mely később a tatár eredetü Kreml nevet kapta s idővel a legnagyobb és legpompásabb fejedelmi lakká lőn.

Moszkva nagyfejedelemség.

Kalita János nem mulasztott el egy alkalmat sem, hogy alázatossága és vak engedelmessége által a khánok feltétlen bizalmát kinyerje magának; gazdag ajándékok, melyekkel a horda fejét sűrün felkereste, kedves emberré tevék őt a tatár hatalmasok szemében. Ennek köszönhette, hogy családjában a nagyfejedelmi méltóság meghonosodott, s hogy atyai birtokát, a moszkvai fejedelemséget a többiek rovására aránytalanul megnagyobbíthatta. Moszkvát ezen időtől kezdve mindenki I. fővárosának tekintette; tekintélyét még inkább növelte azon körülmény, hogy Péter metropolitika Kijevből Moszkvába tette át székhelyét, zsinati határozat alapján, melyhez természetesen János nagyfejedelem is készséggel hozzájárult. Az uralkodásban legidősebb kia, Simon Ivánovics követte (1340-53) a ŤGordiť v. Büszke melléknévvel, ki nagy tekintélyben állott a részfejedelmek szemében. Utána II. Iván (János) Ivánovics, az ifjabb (1353-59) következett, kit csakhamar kiskoru fia, Dimitrij Ivánovics (1362-89) követett. Időközben a viszony a hordával némileg megváltozott, gyenge khánok alatt az alattvalói fegyelem is kezdett lazulni s az orosz nemzet lassankint tudatára ébredett szégyenletes helyzetének. Dimitrij Ivánovics a kedvező hangulatot felhasználandó, hadat vezetett a horda ellen s 1380 szept. 30. fényes győzelmet aratott a tatárok felett a kulikovi mezőségen, a Don és a Nepredva összefolyásánál. Azonban a függetlenségi mámor nem tartott sokáig s II. Iván már két évvel később (1382) újra elismerte a khán fensőségi jogait, miután a tatárok Moszkvát alaposan feldúlták. Fia I. Vaszilij Dimitrievics (1389-1425) követte a trónon, kinek hosszu uralkodása végén oly erős és hatalmas volt O., mint századok óta nem; s ezen erőben rejlett jövendő felszabadulásának csirája is. Fia és utódja, II. Vaszilij Vasziljevics Temni, azaz Komor (1425-62) harminchét évig tartó uralkodása alatt sem rendült meg a birodalom tekintélye; ellenkezőleg megerősödött az által, hogy több fejedelemség az arany horda hatalmának sülyedésével a nagyfejedelemség területébe beolvadott. Majd a horda egysége is felbomlott Timur támadásai következtében s 1438. keletkeztek a krimi és a kazani khánságok, melyek korántsem voltak O.-ra nézve oly veszélyesek, mint a hajdani aranyhorda merev egységében. II. VAszilij a nagyfejedelmi méltóságot fiára, III. Iván v. Jánosra hagyta, kivel bezáródik a középkor mozgalmas időszaka.

Vonatkozások és érintkezések O. és Magyarország közt a középkor végéig.

A magyarok és oroszok közti érintkezés minden kétséget kizárólag régibb, mint maga a honfoglalás ténye. A magyar nép vándorlásainak vége felé orosz területeken tanyázott, O.-on vonult keresztül, s mint a hagyományok állítják, Kijev falai alól indult délnyugati irányban, a Kárpátok átjáróit felkeresendő. Az érintkezés a két nemzet közt bizonyára a honfoglalás után sem szünetelt. O. államalakulása (862) alig előzi meg harminc évvel a magyarok megtelepedését új hazájukban. Bizonyos, hogy ezen érintkezések, kiváltképen kezdetben, Lengyelországon keresztül eszközöltettek; és hogy rokonsági kötelékek s az Árpád-házi királyok halicsi hadjáratai szolgáltattak erre alapot. Szár László fiai, okulva a szerencsétlen Vazul sorsán, O.-ban találnak menedékhelyet, honnan cak Péter bukása után térnek vissza hazájukba. II. Endre halicsi hadjárata újra összeköttetésbe hozta a két nemzetet. Trónviszály alkalmával a középkor szellemének megfelelőleg a szomszéd országokba menekülnek mindazok, kik bármely okból hazájukban többé biztonságot nem élveznek. Könyves Kálmán királyunk az orosz Eufemiát, IV. Vladimir leányát szemelte ki második nejének, az attól született Boricsot nem ismerte el saját gyermekének és anyjával együtt haza küldette. Kálmán öccse, Álmos herceg, Predzlava orosz hercegnőt birta nőül. A trónkövetelő Borics kiséretében bizonyára több előkelő magyar úr fordult meg O.-ban, amint viszont orosz urak támogatták a magyar korona elnyerésében. Ezen érintkezések sohasem voltak gyakoribbak és fontosabbak, mint a tatár invázió időszakában, midőn mindkét ország ugyanazon ellenség által volt legközvetlenebb létkérdésében fenyegetve. ŤMidőn Batu khán 1240. Kijevet hatalmába ejti, Demeter kijevi parancsnok Magyarország felé igyekszik fordítani a mongol vezér figyelmét, hogy ura birtokát további dulásoktól megóvja...ť Még előbb Szt. László és Kálmán alatt a kijevi fejedelemségből több menekülővel találkozunk Magyarországban, kiket a magyar uralkodók részint politikai okokból, részint a szokásos vendégszeretetből szivesen látnak országukban. Vladimir Monomach kijevi nagyfejedelem örökségének mikénti felosztásába lényeges befolyással volt II. István magyar király, Kálmán fia, ki ŤA jogaiban sértett Jaropolk segítségére sietettť. Legtöbbször mint a lengyelek szövetségeseit találják a magyarokat O.-ban. - Az első házasság nyomati Rurik és Árpád utódai közt IV. Béla idejében találjuk, kinek egyik leánya, Anna hercegnő, Rosztiszláv csernigovi fejedelem neje volt, ki bizonyára apósa jóvoltából irta magát házassága óta Helics hercegének. Rosztiszláv különben gyakran megfordult Magyarországon, hol életének végzetes napjaiban otthonos menedékhelyet talált. Az Anjou-házi magyar királyok idejében az érintkezés a két ország közt nem volt sem benső, sem tartós; mi Nagy Lajos magyaros politikájában, valamint azon körülményben találja magyarázatát, hogy O. mély megaláztatása korszakában politikai tekintetben majdnem egészen tengő életre volt kárhoztatva. O.-gal tulajdonképpen Mátyás király nyitotta meg az újabb diplomáciai összeköttetések sorát és pedig a cseh-lengyel háború idejében, midőn Kázmér lengyel király ellen szerencsésen forgatta fegyvereit. Természetes, hogy oly sok tekintetben rendkivüli alak, milyen kortársa a moszkvai trónon III. Iván volt, nem kerülhette ki Mátyás figyelmét, ki már korán érintkezést keresett a nagyfejedelemmel. III. Iván meghallván Mátyás seregének hirét, puskásokat és tüzéreket kért királynunktól, Mátyás viszont, mint Kázmér ellensége, Iván szövetségét és barátságát kereste s 1482. János nevü követét Moszkvába küldé, kit Iván kitüntetésel fogadott. A nagyfejedelem Kuricin Feodor államtitkárt és később Kuzminszkyt rendelé a magyar király megbiottja mellé s a tárgyalások Vilnában nemsokára megkezdődtek. Egy titkos szerződésben olyformán állapodtak meg, hogy a lengyel királyt alkalmas időben egyesült erővel meg fogják támadni. Hat évvel később (1488) Iván csakugyan megkezdé a háborut Kázmér ellen, miről magyar szövetségesét egy sok tekintetben érdekes levélben értesítette. Fájdalom, a jól megindult szövetséges viszonynak Mátyás király korai halála véet vetett. Miksa, III. Frigyes császár és utóda 1488 óta hasonlóan kereste Iván segélyét és szövetségét, még pedig II. Ulászló versenytársa ellen; de bár Iván megigérte, hogy Miksát a magyar trón elnyerésében segíteni fogja, ez az igéret irott malaszt maradt.

O. III. Iván uralkodásának kezdetén (1462; teljes felszabadulása a tatár járom alól (1480) egész a Rurik-család kihaltáig (1598) és a Romanov-ház trónralépéseig (1613).

III. Iván Vasziljevics (1462-1505) mindjárt uralkodásának kezdetén szerencsésen harcolt a tatárok ellen s adófizetőjévé tette a kazáni khánságot; azután a novgorodi köztársaságot feltétlen meghódolásra kényszeríté (1471). Majd a kipcsaki horda ellen fordítá fegyverét, s miután azok utolsó haderejét szétszórta s az utolsó khán Litvániába menekült, hol börtönben fejezte be életét; annak országát is birodalmához kapcsolta (1480). III. Iván szerencsével harcolt Litvánia ellen is, melynek rovására birodalmának határait kiterjeszté. Zsófia görög hercegnővel kötött házassága nagy előnyére szolgált Ivánnak és országának. III. Iván idegen művészeket és iparosokat hivott be az országba, hogy népét a közművelődés terén is előbbre vigye. Zsófia tanácsára meghonosítá a régi bizánci udvar fényét és ünnepies szertartásosságát, magát egész O. nagyfejedelmének és egyeduralkodójának nevezte s a befogadta a görög császárok címerét, a kétfejü sast, melybe a régi moszkvai címert, a győzedelmes szt. György képét az eltiprott sárkánnyal beilleszté. Birodalma uralkodásának kezdetén 10,674 mérföldnyi kiterjedéssel birt; halálakor O. több mint 41,000 földrajzi mérföld kiterjedést mutatott, mi nemcsak a szerencsés háboruknak, hanem bizonyára a bölcs kormányzás eredményének tudható be. III. Iván egyik legértékesebb alkotása azon, 1497. megjelent büntető törvénykönyv (szudebnik), melyet régibb törvények és nagyfejedelmi határozatok alapján állíttatott össze. Miután röviddel halála előtt a trónöröklést szabályozta, fia, III. Vaszilij Ivánovocs (1505-1533) akadálytalanul örökségébe lépett, ki a moszkvai Kremlt választá állandó lakásul, melyet röviddel előbb olasz építészek és művészek várszerüen átalakítottak és megerősítettek. Alatta a birodalom egysége (s ebben rejlett rohamosan növekedő ereje) tovább fejlődött. A birodalom politikai egységével karöltve járt az egyház egysége és függetlensége. IV. Iván (1534-84), ki atyja halálakor csak négy éves volt, követte a trónon. Helyette a kormányt anyja, a litván származásu Ilona vezette tizenhárom évig, mely idő alatt a nép elégületlensége többféle alakban nyilvánult. Midőn mint az oroszok cárja - mert ezen hangzatos címet vette fel Iván trónraléptekor - a kormányt kezébe ragadta (1547), még senki sem sejté, hogy az a név, mellyel őt népei nemsokára felruházták -a Rettenes (Groszni) - mily hirhedtté teendi urukat a történelem lapjain. Meghódította Kazant, Asztrakánt. Háborut viselt Livonia birtokáért, de eredmény nélkül. Szerencsésebb volt birodalma délkeleti részeiben folytatott háboruiban, hol több cserkesz hegyi törzs önként meghódolt az oroszoknak, s honnan a cár emberei (Jermak) átkeltek az Ural bércein Ázsiába és Szibéria meghódításához fogtak (1568). Iván legnagyobb, mert legjellemesebb ellensége az erdélyi fejedelemségből a lengyel trónra ültetett Báthory István volt, aki Livonia birtoka miatt szivós háborut folytatott a Ťrettenetesť cár ellen.

Ezen időszakba esik Iván törvényhozói működése is; amidőn a nagyatyja által 1498. kezdeményezett büntető törvénykönyv folytatása és kiegészítése körül fáradozott. Az új törvénykönyv, mely száz fejezete után Sztoglav nevet kapott, ugy a nemesség, mint a papság jogait és kiváltságait irta körül és azon határozatokat is felölelte, melyek által a birák megvesztegethetőségét az igazságszolgáltatásban megakadályozni iparkodott, mig az esküdtszéki intézmény behozatala által biztonságot és egyöntetüséget kivánt hozni a birói eljárásba. Iván különben abban is követte nagyatyját, hogy mindenképen kedvezett az idegen bevándorlásnak; első sorban az orvosok és tudósoknak. Fő törekvése oda volt irányozva, hogy a legfőbb államcél érdekében egyedül a cár rendelkezhet akarattal és hatalommal. Elrendelte az ország új politikai felosztását, mely alkalommal számos város és vidék mint elkülönített terület (optricsina) kivétetett a többi birodalmi részekből (szempcsina), abból a szempontból, hogy az optricsina adójából és termékeiből kizárólag a cár szükségletei fedeztessenek. Az ekképen nyert segélyforrásokból alapítá azután a cár a személyes szolgálatára rendelt vadászőrséget (sztrjelci, sztrelicek), mely csapat, mint cári testőrség, magva volt a később kifejlődött állandó hadseregnek.

IV. Iván halála 1584 márc. 17-én megszabadulást jelentett sanyargatott alattvalói részére, de veszteséget O. állami és politikai szervezésére és megerősödésére; mindkettőért sokat tett; kár, hogy emberi hajlamai nem állottak összhangzásban államférfiui és törvényhozói tulajdonságaival. st ifjabb fia követte, I. Feodor (1584-98), miután elsőszülött fia, Dimitrij, fiatal korban elhalálozott, a másodikat, Ivánt pedig atyja hirtelen fellobbanó haragban vagy féltékenységből halálosan megsebezte. I. Feodor legbensőbb bizalmasa és sógora, kit némelyek több leleményességgel mint szellemességgel az orosz Richelieunek szoktak nevezni, Boris Godunov volt (l. o.), egy épp oly sima és ügyes, mint nagyravágyó nemes. Minthogy a gyenge elméjü Feodornak gyermekei nem voltak, Godunov lelkében már korán felébredt a merész gondolat, hogy magát sógorának utódjává tegye s O. kormányát kezéhez ragadja. Hogy nagyravágyó tervét megvalósíthassa, nem rettent vissza a legnagyobb bűn elkövetésétől sem. Feodor fivére, Dimitrij, távol az udvartól, anyjával együtt Uglitsban, a régi Jaroszláv területén tartózkodott, hol teljes visszavonultságban élt. Godunov gyilkosokat bérelt, kik a szerencsétlen ifjut megölték (1591). Miután I. Feodorban a Rurik-ház férfiága kihalt, özvegye Irina pedig, ki a korona örököséül kijelölve volt, e helyet a fátyolt választás és kolostorba lépett, Boris Godunov ugyan e napon nagyobb akadályok nélkül az oroszok cárjává választatott (1598-1605). Ámbár Boris Godunov a gyönge Feodor napjaiban nem csekély érdemeket szerzett magának O. belső felvirágoztatása körül, a nemességnek mégis szüntelen szálka volt a szemében, mely nem tudta cárjának megbocsátani, hogy nem fejedelmi vér ivadéka, s hogy ármányok segítségével és véres eszközökkel emelkedék a cári trónra; ez okból ellenséges indulattal fogadta minden rendeletét és szükséges és jótékony reformjait is kárhoztatta. Ehhez járult, hogy O.-ot három évig egymás után borzasztó aszály sújtotta, miáltal az alsóbb osztályok leirhatatlan nyomornak voltak kitéve, melynek hatása az általános elégületlenséget egész az elviselhetetlenségig fokozta. S hogy semmii sem hiányozzék, az országon minden irányban haramiabandák vonultak keresztül. Az ország ezen szomoru helyzetét egy elcsapott szerzetes, Otrepjev Grijorij (l. Demeter, 5.) arra használta fel, hogy a meggyilkolt Dimitrij hercegnek, I. Feodor öccsének adta ki magát, azt hirdetvén, hogy isten ő reá bizta a trónbitorló elűzetését és az orosz nép megszabadítását. 1604 dec. 20. a Dézna mellett döntő győzelmet aratott a cári seregek felett. Midőn valamivel később Boris Godunov meghalt (1605 ápr. 13.), zsenge korban lévő fia pedig az ál Dimitrij poroszlóitól kegyetlenül megöletett, a csaló hiveinek örömkiáltásai közepette 1605 jun. 10. ünnepélyes bevonulását tartá a fejedelmi Moszkvába s a Kremlben ütötte fel székhelyét. Uralma mindamellett nem tartott sokáig; alig egyévvel a fővárosba történt bevonulása után az előkelő Sujszkij család által felbujtogatott ingatag tömeg ellene fordult s azon ürügy alatt, hogy mint katolikus kiváltképen a németek és lengyelek érdekeit mozdítja elő, meggyilkolta (1606 máj. 17.). Az összeesküvő nemesség most Vaszilij Sujszkijt (1606-1610) kiáltotta ki az oroszok cárjának. Ámde a régi féltékenység a nemesi családok és a tekintélyesebb városok közt most újból felébredt; többen Moszkva jogosulatlan fenségét támadták meg és egy második Dimitrijt állítottak előtérbe, s midőn ez 1607 (okt.) Tula ostrománál elfogatott és kivégeztetett, egy harmadikat, Iván iskolamestert, szemelték ki vezérüknek, ki a harcot Vaszilij cár és párthivei ellen eréllyel folytatta. A cár most a lengyelekkel szerződésre lépet, melynek értelmében az utóbbiak fegyveres erővel szállották meg Moszkvát és a Kremlt. Az ezt követő három esztendő a felbomlás és törvénytelenség időszaka volt (1610-13) és még akkor sem fordult jobbra a helyzet, midőn a harmadik ál Dimitrij vadászaton egy tatár kezétől elesett (1610 dec.). Midőn a nemzet már-már a felbomlás szélén állott, egy lelkes hazafi, Minin Kozma mélyen megindulva hazája sorsán, Njizsnij Novgorodból egy nyilt felhivást intézet az orosz nemzethez, melyben a törvényes rend helyreállítását s a haza felszabadítását a lengyel invázió alól lelkes szavakban hangoztatta. A felhivás óriási hatást idézet elő a nemzet minden rétegében; mindenki érezte a helyzet tarthatatlanságát, s a tömeg eddig sohasem tapasztalt hazafias lelkesedésbe tört ki. A közbizalom a derék és népszerü Pozsarszkii Dimitrij Mihajlovicsot választotta fővezérré, oldalán Minin Kozmával és Trubeckoj nevü bojárral, s a nemsokára egyesült orosz nemzeti hadsereg Moszkva falai alá nyomult, hogy a gyűlölt lengyeleket onnan elűzzék. Az utóbbiak keményen védelmezték magukat; de végre kénytelenek valának szabad elvonulás mellett a fővárost és a Kremlt az oroszoknak átengedni (1612 okt.). Ezzel ütött a felszabadulás órája s a törvénytelen állapotnak vége szakadt. Az év végén egész O. ünnepet ült, a felszabadulás ünnepét a lengyel járom alól s a jog és törvény visszatérését. 1613 febr. 21. egybegyült a nemzet szine-java a Moszkva mellett elterülő mezőségen s a régi fejedelmi ház női ágából származott rosztovi metropolitának, Filaretnek tizenhét éves fiában, Romanov Mihály Feodorovics személyében új cárt választott.

Oroszország a Romanov-ház uralma alatt.

Mihály Feodorovics (1613-1645). Az új cár első feladata volt az országnak a régóta nélkülözött békét visszaadni, s miután az utolsó trónbitorló csapatait szétszórta, megköté a svédekkel Stolbovában, a Ladoga tó partjain az u. n. Ťörök békétť, melynek értelmében Novgorod visszakerült L.-hoz, ellenben Kexholm erőssége, valamint Karélia és Ingermanland Gusztáv Adolf svéd király birtokába ment át (1617 február 17.). Ugyanazon esztendőben Lengyelországgal egyelőre 14 évre fegyveszünet köttetett, mely később a polénovkai békére vezetett (1634 jun.). Országát 1645 jul. 5. bekövetkezett halálával legjobb rendben 16 éves fiára, Alexej Mihailovicsra hagyta (1645-1676), kinek köszönhető Szmolenszk és Kisoroszország visszaszerzése, különféle ipartelepek állítása, vas- és rézbányák újítása, valamint az Ulozsenije címü törvénykönyv kiadása. A cár meg tudta alázni Nikon gőgös patriárkát is, kinek reformjai szakadást idéztek elő az orosz egyházban. Alexejt halála után (1676 jan. 29.) legidősb fia követte: Feodor Alexejevics (1676-82). Alatta megsemmisítették a régi ranglisztákat, a bojárság eme elévült osztálykönyvét (raszrednija knigi), mely az egyes családok rangsorozatát tartalmazta a szerint, amint azok a hadseregben, valamint a polgári szolgálatban egymásután következtek; megsemmisíttetett ezzel együtt az u. n. mjesztnitcsetvo, vagyis azoknak genealogiai kimutatása, akik egyáltalában hivatalokra és kitüntetésekre birtak igényeket. Feodor halála után nem gyönge elméjü bátyja Iván, hanem mostoha testvéröccse Péter Alexejevics jutott a trónra. Egy fölkelés következtében azonban, melyet Iván nővére, Zsófia indított, mindkét fiatal testvért kikiáltották cárnak, kiknek kiskorusága alatt Zsófia vette át a régensséget. De minthogy Zsófia a hatalmat teljesen a kezére akarta keríteni, Péter megbuktatta s 1689. kolostorba záratta.

Péter (I.), a Nagy (1689-1725), 1689 szept. 9. a nép örömrivalgásai közt mint az orosz birdalom törvényes feje tartá ünnepélyes bevonulását a Kremlbe. Péter (l. o.) legnagyobb érdeme, hogy barbár népét bevezette, mondhatni beleuszította az európai művelt népek sorába és saját szavaival élve: emberré tette baromcsordáját. Ámbár ő maga mindvégig durva és erőszakos ember maradt, szenvedélyeinek és hirtelen haragjának rabszolgája, ez országa körül szerzett érdemeiből mit sem von le. Uralkodása kezdetén rögtön felismerte, hogy a tengertől elzárt O.-nak Európa felé kapura van szüksége, tengerre. A Balti-tenger partját a svédek birták, a Fekete-tenger partját a törökök. Ezek megszerzése nélkül a roppant kiterjedésü s Európa előtt majdnem egészen ismeretlen O. természeti gazdagságai érvényre nem emelkedhettek, a nyugati műveltség be nem jöhetett az országba. Volt ugyan O.-nak egy tengere, a zordon Északi-jegestenger, mely azonban az esztendő legnagyobb részén keresztül hozzáférhetetlen volt. Péter első tekintetét dél felé fordítá, hol kedvezőbb természeti viszonyok mellett gyorsabban remélhette terveinek megvalósulását. Azov elfoglalása (1697) volt az első lépés a javulásra; s miután a karlócai béke Pétert ezen hódításában s az Azovi tenger birtokában megerősítette, megvetette alapját Taganrog városának és kikötőjének, mely fontos kiinduló pontjává lőn nemcsak a kereskedésnek, hanem a későbbi hadműveleteknek is. Mialatt Péter O. újjáalkotásán fáradozott, szomszédságában egy tizenöt éves ifjú, XII. Károly foglalta el a svéd trónt, telve nagyra törekvő eszmékkel s megáldva ritka szellemi tehetségekkel. Politikájának legfőbb célja volt, Svédországot újra Európa északi államainak vezérállamává tenni s az uralmat a Keleti- és Északi-tengerek felett magához ragadni. Péter, ki a fiatal svéd királynak sem egyéniségét, sem tehetségeit nem ismerte, annak fiatalságára való tekintettel azon reményben ringatta magát, hogy a Keleti-tenger mellékén a svédek rovására eszközlendő hódítások által fogja növelni ugy a maga, mint O. hatalmát. Ily célból II. Ágost lengyel királyban szövetségest keresett és talált, kivel Patkul közbenjárására megköté (1699 nov. 21.) a védő és támadó szövetséget Svédország ellen, mely ellen különben IV. Frigyes dán király is háborura készült. Azonban nemsokára azt a tapasztalatot kellett tennie, hogy a fiatal svéd hős túltesz valamennyi ellenfelén. Még mielőtt a lengyel szövetség látható eredményeket mutatott volna fel, XII. Károly Dánország leveretése után hirtelen O. felé fordult, s miután 1700 nov. 21. Narva mellett egy csapással tönkre tette Péter cár tizszerte nagyobb, de tulságos hosszu vonalban felállított hadát, a kocka el volt dönte. O. egyelőre visszaesett régi jelentéktelen helyzetébe s az Európa északi államai felett gyakorlandó hegemonia a svédek kezébe ment át. Még szerencse, hogy Károly nem törődött többé a cárral, hanem a gyülölt és megvetett II. Ágost ellen fordult, kit Lengyelországba, onnan pedig Szászországba üldözött, miközben Péter ellenfelének gondatlanságát felhasználandó, háta mögött Inermanlandot s Livonia és Esztonia egy részét szép szerivel elfoglalta és a finn tenger-öböl mocsaras helyén alapját veté új birodalmi fővárosának, Szt. Pétervárnak (1703 máj. 27.), melynek megvédésére a tenger felől Kronstadt erősséget építteté. A poltavai csata után (1709 jul. 8.) O. legnagyobb hatalommá lett északon. Svédország nehéz feltételek alatt kötötte meg a nystadi békét (1721 szept. 10.), melyben Svédország két millió ezüst rubel lefizetése ellenében O. javára Ingermanland, Livonia és Esztonia, részben Karélia, valamint a partok közelében fekvő szigetek birtokáról lemondott. Péter az 1703. alapított Szent-Pétervárra helyezte át székhelyét, felvette a minden oroszok cárja címet. Terveit a porta, Persia és Lengyelország ellen utódai részben végrehajtották. Utódja a trónon neje I. Katalin (1725-27) lett, ki férjének a művét előre vinni törekedett. st követte rövid 2 évi uralkodás után egy végrendelet alapján, melynek valódiságát sokan kétségbe vonták, II. Péter Alexejevics, Péter fia (1727-1730), aki alatt Dolgorukíj Iván nyert befolyást, ki a cár váratlan halála után Galicin Dimitrij herceggel szövetkezve, Nagy Péter fivérének leányát, Annak Ivanovna nagyhercegnőt ültette a császári trónra (1730-40). Galicin herceg és pártja a császárnőtől megválasztatása pillanatában egy rendeletet erőszakolt ki a nemesség jogainak kibővítésére, melyet azonban Anna, mihelyt trónja kissé megszilárdult a hadsereg és a nép támogatása felől biztosítva volt, semmisnek nyilvánított és visszavont, s hogy a pártok befolyásától magát felszabadítsa, a Dolgorukíj- és a Galicin-családok vezértagjait száműzetésbe küldé. Alatta Nagy Péter egykori tanítványai: mint Ostermann kancellár és Münnich táborszernagy eléggé ügyesen kormányozták az országot. Az eddig fennállott legfőbb titkos tanács eltöröltetett s Ostermann elnöksége alatt egy kabinet alakíttatott, mely az állam minden fontosabb ügyeiben határozott. Ausztriával karöltve, mellyel O. már a lengyel örökösödési háboru alkalmával benső jó viszonyban állott, egy újabb török háborut kezdtek (1735-39). A háborura ürügyül a tatárok gyakori betörései orosz területre, szolgáltak. A törökök had- és pénzügye éppen akkor a persákkal vívott háboru következtében rossz lábon állott. Azonban a hadjárat főképp azon oknál fogva, mert a szövetségesek közt az egységes és tervszerü eljárás szabatosan megállapítva nem volt, kellő eredményre nem vezetett. Münnich ugyan minden akadályok dacára egészen a Fekete-tengerig nyomult előre, elfoglalta Azovot és rohammal vette meg a perekopi vonalakat, Krim kulcsát; továbbá hatalmába ejté Ocsakovot a Dneypre torkolatánál, s miután a sztavucsáni török tábort is rohammal megvette, elfoglalta az erős Chocimot a Dnejsztr mellett. O. azonban mégis kénytelen volt azu osztrákok által elhamarkodott belgrádi békéhez (1739 szept. 18.) hozzájárulni, mely Azov kivételével - melynek erődítményeit azonban le kellett rombolnia - minden hódításaitól megfosztotta. Annak tiz évi uralkodása után 1740 október 28. meghalálozván, egyik kiskoru unokatestvérére

IV. Ivánra (1740-41) hagyta a trónt, kinek anyja Braunschwig-Bevern herceg neje volt, s kit kegyencének, Biron hercegnek gyámsága alatt rendelt utódjául. Azonban alig mult el nehány hét, Münnich államcsíny útján megbuktatta Biront, kit Szibériába küldött száműzetésbe s Iván anyjára, Anna Leopoldovna nagyhercegnőre ruházta a régensséget, ki férjét, Urich herceget a hadsereg főparancsnokává, Münnich táborszernagyot pedig első miniszterének nevezte ki. Ámbár Münnich a belgrádi béke óta ellensége volt Ausztriának, mégis igyekezett a viszonyokhoz alkalmazkodni, csakhogy befolyásos állását továbbra is megtarthassa. Azonban alig tört ki az osztrák örökösödési háboru, Münnich máris kénytelen volt állásáról lemondani, minthogy az udvar politikája sehogy sem volt nézetével összeegyeztethető. A francia követ, La Chétardie ármányának köszönhető, hogy a császárné s magyar királynéval, Mária Teréziával rokonszenvező udvari párt megbukott; Franciaország, mely e pillanatban II. Frigyes porosz király pártján állott, mindenképen azon volt, hogy O.-ot VI. Károly leányától elvonja s az utóbbit minél inkább elszigetelje. Ily céljból a francia király zsoldjában álló svéd főnemességet is titokban rávette, hogy a Balti-tengeren és annak mellékén, sőt ha lehet magában Szt.-Pétervárott zendüléseket támasszon az orosz kormány és politikája ellen. Az utóbbi ugyan nem sikerült, s a svédek Wilmanstrand mellett (1741 szept.) érzékeny vereséget szenvedtek, az ármány mindazonáltal nemcsak megbuktatta a kormányt, hanem váratlan trónváltozást is idézett elő. A szerencsétlen gyermek-császár, Iván a börtönbe került, szülői pedig száműzettek; a legkiválóbb államférfiak, s ezek közt Ostermann és Münnich halálra itéltetvén, csak a vesztőhelyen nyertek kegyelmet, hogy hosszu időre Szibériába küldessenek. Igy jutott a császári trónra Erzsébet nagyhercegnő (1741-62), Nagy Péter cár leánya, ki azzal kezdé meg uralkodását, hogy a háborut Svédország ellen a legnagyobb eréllyel folytatta. Az orosz hadvezérek ugyanis annak idején elmulasztották a wilmanstrandi győzelmet kellőképen felhasználni s elnézték, hogy a svédek újabb csapatokat küldöttek a Balti-tengermelléki tartományokba. Erzsébet erélye megtermé gyümölcsét: a svédek Löwenhaupt és Buddenbrock vezérlete alatt többszörös vereséget szenvedvén, kénytelenek voltak meghátrálni és miután Fredrikham erősségét gazdag raktáraikkal feláldozták, a nélkül, hogy az oroszok átkelését a Kymmene folyón megakadályozni tudták volna, Helsingfors felé húzódtak vissza. De az oroszok utolérték, minden oldalról körülzárolták s kapitulációra kényszerítették őket, mely alkalommal az egész, 17 ezer emberből álló svéd sereg az oroszok kezébe került. Finnország legnagyobb része az oroszok hatalmában volt, kik azt a békealkudozások folyamán csak azon esetben voltak hajlandók Svédországnak visszaadni, hogyha a svédek az éppen küszöbön álló trónváltozás alkalmával, a Holstein-házból választanának maguknak királyt. A svéd birodalmi tanács nem idegenkedett O. ezen óhajtásától s Erzsébet cárnő unokaöccsét, Péter, Holstein-Gottorp herceget választotta királynak; de a herceg nem fogadá el a választást, minthogy időközben O.-ban Erzsébet által trónutódnak jelöltetett ki. A svéd rendek újabb választásra gyülvén össze, ugyancsak az orosz udvar javaslata folytán Péter nagybátyját, Adolf Frigyes herceget, korábbi lübecki püspököt választották meg, minek folytán végre létrejött az abói béke (1743 jul.4.), melyben Svédország visszakapta Finnország nagyobb részét, kivévén Kymmenegard tartományát, továbbá Nilslot-ot és Sawolox-ot. Az orosz külügyi politika vezetése ez idő szerint Besztusev gróf kezében volt, ki az osztrák öröködödési háboruban Ausztria és Anglia pártján állott. 1745. egy jelentékeny orosz hadsereg szállott síkra a magyar királynőért, mely azonban nem bocsátkozott csatába. 1748. az aacheni béke véget vetet a háborunak. Az ĺbói és aacheni békét egész a hétéves hábooru kitöréseig, melyben O. ismét Mária Terézia szövetségese volt, hosszabb nyugalom követte, melyet Erzsébet arra használt fel, hogy a közigazgatást és igazságszolgáltatást rendezze s számos üdvös intézkedéseket létesítsen. 1755. alapíttatott az első orosz egyetem Moszkvában és 1758. a művészetek akadémiája Szt.-Pétervárott. Ugyancsak Erzsébet uralkodása alatt tervezték a téli palotát, a carszkoje-szelói templomot az első orosz szinházat.

Oroszország a Holstein-Gottorp-ház alatt. (1762-től napjainkig.)

Erzsébet császárnőnek 1762 jan. 5. bekövetkezett halála után a törvényes megállapodások értelmében, unokaöccse a holstein-gottorpi házból származó III. Péter foglalta el a trónt, kinek elhamarkodott és kapkodó intézkedései mindjárt uralkodásának első napjaiban megütközést és elégületlenséget idéztek elő a nemzet midn rétegében. S midőn minden elővigyázat és mérséklet nélkül megbolygatta ugy az egyház mint a hadsereg kiváltságos állását, s éretlen és merőben népszerütlen reformok által zavart idézett elő minden irányban: az elégületlenség oly mérveket öltött, hogy minden pillanatban zendüléstől lehetett tartani. Az általános hangulatot uralomra termett és nagyravágyó neje, Katalin, Anhalt-Zerbst hercegnő, kivel Péter 1745. kel egybe, s mint általánosan ismeretes volt, boldogtalan házasságban élt, ügyesen és számítóan arra használta fel, hogy az elégületleneket maga köré gyüjtvén, összeesküvést szőjjön férje trónja és élete ellen. A Panin gróf és az Orlov testvérek által végrehajtott merénylet sikerült s III. Péter, a szerencsétlenségben is gyenge és ingadozó, a trónról a börtönbe került, hogl 1762 jul. 17. megöletett, mialatt neje a nép örömrivalgásai közt bevonulását tartá a fővárosba s elfoglalta a trónt.

II. Katalin (1762-17696) urallkodása fordulópontot alkot Oroszország újabb történelmében, melynek ő adta meg végkép európai jellegét s melyet ő emelet elsőrangú állammá világtörténelmi tekintetben. Mig Nagy Péter hazáját az európai államszervezet egyik tagjává tette, addig Katalin, az ŤÉszak Semiramisať, folytatta annak befejezetlen művét és Lengyelország és Törökország rovására O.-ot Keleti-Európában vezérhatalommá emelte. A keleti kérdés és Lengyelország gyöngítése és felosztása: ez a két szempont lebegett állandóan lelki szemei előtt (l. Lengyelország XI. köt. 413. old.). Az első orosz-török háboru a kücsük-kajnárdsi-i békével (1774 jul. 22.) végződött; O. szabad hajózást nyert a Fekete- és a Marmara-tengereken és hajói szabadon járhattak át a Dardanellák-szorosán? megtartotta Kercs, Jenikale és Kinburn városokat; Moldva és Oláhország görög-ortodox lakói felett a cárnő véduraságot gyakorolhat és azok érdekében közvetíthet a portán. Ezzel az orosz diplomácia azt a fontos jogot kapta, hogy a vallás ürügye alatt bármikor Törökország ügyeibe avatkozhassék, mig az ortodox keresztények a cárban látták ezentul urukat. A második orosz-török háborunak 1787-1972) a jassyi béke (1792 jan.9.) vetett véget, mely szrint O. megtartotta a Bug és Dnjeszter közti területet, valamint Ocsakovot és a Dnjesztert jelölte ki határfolyónak. A svéd háboru befejezése ez idő szerint sokkal több nehézséggel járt, minthogy III. Gusztáv nagyravágyásában nem csekélyebbről ábrándozott, mint a Keleti-tenger-melléki tartományok visszaszerzéséről. A béke Galvez spanyol követ közbenjárására Wereläben (1790 aug. 14.) köttetett meg, olyképpen, hogy a területi sé határviszonyok nem változtak. Ezzel II. Katalin háborui be valásnak fejezve; végeredményben minden vállalata sikerült; Kurland hercegség is O.-hoz került, miután utolsó hercege, Biron Péter, évi járadék fejében lemondott annak birtokáról (1795). Lengyelországból O. a három felosztás alkalmával (1772., 1793. és 1795) összesen 8500 -mérföldet kapott 6 millió lakossal. Az I. felosztás után Lengyelország talán még egy darabig élhetett volna, ha a szükséges reformokat életbe lépteti és ha szomszédjai nem bántják. De Katalin a reformokat nem tűrte, pihenni nem engedte szerencsétlen szomszédját. Repnin követe mesterségesen szitotta a belviszályt, csakhoy az oroszok fegyverhatalommal megint beavatkozhassanak. Hogy pedig a zavarban halászhasson, Katalin Ausztriát és Poroszországot a franciák ellen ingerelte, s mig ezek a Rajna mentén ontották vérüket, Katalin hátuk mögött a legnagyobb lengyel osztrályrészt biztosította a maga részére. L. Katalin (7).

I. Pál (1796-1801), II. Katalint fia és utódja, mindenben ellentéte volt anyjának, kit nem szeretett és kinek ugy látszik egyetlen uralkodói erényét sem örökölte. Mig II. Katalin éber gondot fordított a külügyre, addig fia a belügyekre fordítá legtöbb figyelmét és gondosságát és sok olyan rendeletet bocsátott ki, melyeke a megváltozott viszonyoknál fogva nézete szerint elkerülhetetlenül szükség volt. Ezek közt talán a legfontosabb helyet az 1797. kiadott családi törvény foglalja el, mellyel a trónöröklést is szabályozta. Kimondotta, hogy az mindig az első szülöttet illeti és pedig lemenő ágban, a férfiörökösök jogát előbbre tevén a nők jogánál; kimondotta egyúttal, hogy rendelkezése soha meg nem másítható.

Időközben azonban a francia forradalom diadalútját egyre folytatta és a legitim uralkodó családok remegve érezték, hogy a forradalmi veszély immár trónjaikat is megingatja. 1798. tehát I. Pál is kilépett eddigi semlegességéből s a koalícióhoz csatlakozva, nagy részben megerősíté azon szövetségeket, melyeket anyja Angliával, Ausztriával és Poroszországgal kötött. A cárt főképen a direktorium titkos tervei s Napoleon Bonaparte tábornok olaszországi, majd egyiptomi hadjárata indították arra, hogy a hadviselők mellé álljon. De midőn hadserege Svájcban megveretett, hadát visszahivta s a koalicióból kilépett. Pál most visszatért régibb politikájához, a semlegességben látván O. számára a legtöbb hasznot, valamint az angolok tengeri hatalmának korlátozásában. S hogy ebbeli politikáját megvalósítsa: Svéd- és Dánországgal (1800 dec. 16.) és Poroszországgal (dec. 17.) megkötés a Ťsemlegesek szövetségétéť, melynek éle Anglia ellen irányult. Anglia ezt haladéktalanul azzal viszonozta, hogy hadi hajóit a Keleti-tengerre küldé s Kopenhágát a népjog ellenére összelövette. A háboru, melyet Franciaország megmagyarázható okokból lehetőleg szítani segített, már-már nagyobb mérveket kezdett ölteni, midőn Phalen gróf, Bennigsen és mások I. Pált 180 márc. 24. meggyilkolták.

I. Sándor (1801-25) azzal kezdte uralkodását, hogy az atyja által kötött semlegesek szövetségéből kilépett, Angliával ellenben egyezséget kötött. Valamint atyja, ugy ő is reformokkal kezdette, melyek többnyire az ország belügyi kormányzatára vonatkoztak. A közművelődés tekintetében gondosan követte atyja és nagyanyja nyomdokait; majdnem mindenkormányzósági székhelyen gimnáziumot létesített; a moszkvai, dorpati (jurjevi) és vilnai egyetemet megújította és új alapokkal gazdagította; továbbá Harkovban és Kazanban újat alapított. A Franciaországgal kötött védelmi szövetség előnyeit eddig sehol sem tapasztalván, arra határozta magát, hogy politikáját a köztársaság, illetve az első konzul ellenében megválasztatja. Elhatározását sietteté Hannover jogtalan megszállása s Napoleon önkényes eljárása Olaszországban, valamint Enghien herceg kivégeztetése. 1804. Ausztriával védelmi szövetséget kötött és 1805. csatlakozott a harmadik koalícióhoz Franciaország ellen. De a szövetségesek Austerlitz mellett 1805 dec. 2. szörnyü vereséget szenvedvén, az orosz-osztrák barátságot felbontotta A bosszús cár megtizedelt seregét ugyan hazavezette, de békét nem kötött és Poroszországgal szövetkezett, hogy a háborut közelebb folytathassa. Az 1806. év meghozta arra is az alkalmat. De midőn Napoleon nemcsak Aylaunál, hanem Friedland mellett is (1807 jun. 14.) fényes győzelmet aratott, a megrémült cár, kinek nem volt már egyéb serege, a porosz szövetséges feláldozására és békekötésre határozta el magát. Tilsit mellett, a Niemen folyón, egy kompon felállított sátorban találkozott Napoleonnal, aki a hiu cárt teljesen behálózta és a maga részére nyerte. Az 1807 jul. 7. kötött tilsiti békében, mely Poroszország kizárásával Franciaország és O. közt köttetett, Sándor császár a francia császár benső szövetségesének és barátjának vallotta magát, kinek most egy csapással bámulójává lőn. Az orosz határszélek kikerekítése céljából Napoleon új szövetségesének engedte át a Poroszországtól elszakított Bialystock, Bielsk és Drohyczyn kerületeket, mintegy száz mértföldnyi területtel. A cár viszont a többnyire porosz birtokokból alakított varsói nagyhercegséget ismerte el. A békeszerződésnek volt egy titkos záradéka is, mely szerint Napoleon Svéd- és Törökországgal szemben Sándor császárnak teljesen szabad kezet engedett, mig a cár viszont abba egyezett, hogy Napoleon Spanyolországot, Portugáliát, Malta szigetét, valamint Afrika északi partjait Franciaországhoz csatolhassa. Egyúttal Sándor császár a szárazföldi zárlathoz csatlakozott, mely Anglia kereskedelme ellen volt intézve és megigérte azt is, hogy angol háboru esetében segíteni fogja Napoleont. A nevezetes szerződést később az erfurti kongresszuson pontosan körülírták és ezóta az ábrándos Sándor abban a mámorban élt, hogy Napoleonnal a világ feletti uralomban megosztozkodott. Az orosz-francia szövetségnek több áldozata volt, u. m. a cserben hagyott porosz király, a szultán és végre IV. Gusztáv svéd király. Ez utóbbinak O. azonnal háborut izent, mely azzal kezdődött, hogy Buxhövden tábornok egy orosz hadsereg élén (1808 febr. 21.) Finnországba benyomult. Nem telt sok időbe s a egész ország az oroszok kezében volt, sőt 1809 elején egy vakmerő orosz csapat Barcalay de Tolly, Bagration és Suvalov vezérlete alatt átkelt a Botni-öböl jégtorlaszain, megszállotta az Aland-szigeteket, majd a szemközt levő svéd partokat foglalta el s XIII. Károlyt, a letett IV. Gusztáv utódját a fredrikshami megalázó béke elfogadására kényszeríté (1809 szept. 17.), melyben Svédország lemondott egész Finnországról a Torneĺ folyóig s az Aland-szigetket átengedte Oroszországnak. Törökország nem csekélyebb áldozatokra volt kárhoztatva a tilsiti béke által. Miután a szultán Napoleon titkos unszolására 1806 dec. 30. a cárnak háborut izent, s miután az oroszok hadizenet nélkül nyomulta be Oláhországba, kezdetét vette a harmadik orosz-török háboru (1806-1812). A bukaresti békében (1812 máj. 28.) határvonalként O. és Törökország közt a Pruth folyó jelöltetett ki; a két dunai fejedelemség visszaszállott Törökországra, ellenben Besszarábia, továbbá Chotim, Iszmailia és Bender véglegesen az oroszok birtokába mentek át. Röviddel utóbb O. Persiával is megköté a békét, még pedig elég kedvező feltételek mellett; megtartotta a Bakut és területét a Kaspi-tó nyugati partján s a Kaukázus mentében is nyert területeket.

O. politikai eszélyességéről tanuskodik, hogy a nagy mérkőzést Franciaországgal megelőzőleg, nemcsak minden eddigi ellenségével békét kötött, hanem a távol spanyol szabadságszerető felkelőkkel is szövetségre lépett közös ellenségük, a francia császár ellen. Megelőzőleg O., Anglia és Svédország között is megerősítették véglegesen a békét Orebróban (1812 jul.). Ily módon elkészülve állott O. azon pillanatban, midőn Napoleon a grande armée élén az orosz határt, a Niement átlépte és Sándor cár megnyugvással fogadta e hirt; Napoleon viszont abban a reményben ringatta magát, hogy néhány diadal után Sándor térden állva fog tőle békét kérni. Ha a háboru okait kutatjuk, melyek a meghidegülést, majd nyilt ellenségeskedést Sándor császár és Napoleon közt előidézték, mindenekelőtt Napoleon erőszakoskodásait, önkénykedését kell figyelmbe vennünk. Egyik okot kétségkivül a varsói hercegség megnagyobbítása és szervezése képezte; továbbá az oldenburgi hercegnek, az orosz császár közeli rokonának elűzetése (1810), Lübeck megszállása, a két állam versengése Konstantinápolyban, az osztrák házasság és végül a szárazföldi zárlatból folyó surlódások és nehézségek. Kis okokból nagy meghasonlás támadt és ami a fő: a két hatalmas ember közül egyik sem akart áldozatot hozni, avagy a másiknak engedni. A kölcsönös mozgósítás még rosszabbá tette a helyzetet. Napoleon szenvedélyes cikkeket iratott a Moniteurban és Nagy Péternek (hamisított) végrendeletével kapcsolván össze támadását, ugy tüntette fel O.-ot a világ előtt, mint a világbéke hagyományos megrontóját. A hadi proklamáció kibocsátása után Napoleon a drezdai fényes főhadiszállásáról 678 ezer emberből álló roppant hadát, melyben Európa majdnem minden nemzete képviselve volt, az orosz határok felé indította (1812 jun.). A nagy és fényes sereg hatalmas félkörben lépte át az orosz határokat; a balszárny a poroszokkal York tábornok alatt, továbbá Macdonald, Saint-Cyr és Oudinot dandáraival, a Duna mentében Rigától egész Plovckig huzódott; a jobb szárny az osztrák segélyhadakkal Schwartzenberg herceg és Reynier vezérlete alatt benyomult Volhiniába, mig a hatalmas, nagy középhad, melyet maga Napoleon vezényelt, Moszkva irányában nyomult előre. Az orosz hadsereg, melynek létszáma alig érte el a 200 ezeret, hasonlóképen három hadtestből állott; a jobb szárnyat, Kurland és Livonia területén, Essen tábornok, a balszárnyat Tormassov tábornok vezényelte, mig a középhad, nyugati hadsereg címén, Barclay de Tolly és Bagration vezénylete alatt állott, kik közül az első a főhadvezéri tisztet is viselé. Az orosz hadvezetőség Pfuel és Scharnhorst porosz tábornokok tanácsát követve, a nyilt ütközeteket kerülte, az ellenséget a szkithák módjára lehetőleg kimerítette, olyképen, hogy a franciák útjokban élelmi szereket sehol se találjanak és a puszta vidékeken kimerüljenek, szóval guerilla-háboru, a talaj és éghajlati viszonyok felhasználásával. S amire az orosz hadvezetőség számított, bekövetkezett. Vilnába Napoleon jun. 28-án érkezett. Itt megváltóként fogadták; a varsói országgyülés pedig Napoleon parancsára Lengyelország függetlenségét mondta ki, mit a litván nemesek is helyeseltek. E diplomáciai siker után a grande armée folytatta előnyomulását Vitebszk felé, tehát Moszkva irányában; majdnem ugyanazon napon elhagyták az oroszok Drisszát, hol könnyen válságos kelepcébe juthattak volna. Napoleon ébre figyelemmel kereste és nyomozta az ellenséget mindenfelé, de hasztalan, az oroszok ügyesen kitértek minden támadás elől; igy érkezett Napoleon jul. 28. Vitebszkbe, onnan pedig tizennégy nap mulva Szmolenszk alá, azon véleményben, hogy végre ráüthet az oroszokra. Visszavonulásuk alkalmával az oroszok nem a legrövidebb utat követték Szmolenszk felé; talán azért, mert még mindig nem tudták egész bizonyossággal, vajjon a franciák nem változtatják-e meg útjokat Szent-Pétervár felé? De alig hogy ezzel tisztában voltak s Barclay de Tollynak sikerült egyesülését a második orosz hadtesttel szerencsésen végrehajtani, az orosz haderő 116 ezer emberrel Szmolenszk körül augusztus közepén foglalt állást. Az orosz katonaságnak és különösen a tiszteknek a folytonos visszavonulás sehogy sem tetszett és ez birta rá az orosz főhadiszállást, hogy csatára bizza a dolgát. A szmolenszki ütközet a franciák győzelmével s az oroszok visszavonulásával végződött ugyan, de ugy, hogy a győző nem sok örömet lelt diadalában, mert a vidék, melyen keresztül előnyomulásátá folytatni kénytelen volt, kietlen vadonhoz hasonlított, mely sem embernek, sem állatnak nem nyujtott pihenőt. Az oroszok folytatták visszavonulásukat az ország belsejébe, időről-időre kisebb támadásokkal zaklatva és kifárasztva a franciákat. Ekkor már nem Barclay de Tolly állt a hadsereg élén, kiben sokan különösen Szmolenszk óta, idegen kémet és ellenséget láttak, hanem a tősgyökeres orosz Kutuzov, aki a fővezényletet a háboru befejezéséig meg is tartotta. Szept. 7. az orosz főhad Borodino falu alá érkezett, hol a Kaolocs folyócska a Moszkvával egyesül s a kedvező terepviszonyok megállása birták az orosz hadvezetőséget. Az ütközet, mely e helyütt kifejlődött, egyike volt a legmakacsabbaknak és legvéresebbeknek, melyeket az újabb történet felmutat; Napoleon lángesze mérkőzött itt a legmostohább viszonyokkal, melyek diadalának útját állották; s az ütközet végeredményében egyik küzdő félnek sem adta a győzelmi babért; az oroszok elhagyták a végtől ázott harcmezőt a nélkül, hogy a kimerült franciák által üldözőbe vétettek volna. Kutuzov Moszkvát szándékosan elkerülve, Kalugának vette utját; mig Napoleon utolsó reményét Moszkva birtokába helyezte, melyet várakozása ellenére kardcsapás nélkül megszállhatott (szept. 14.). A régi O. szent fővárosa, gazdagságával és palotáival e pillanatban szomoru képet nyujtott. A borodniói ütközet hirére a lakosság kilenctized része elhagyta a várost s a keleti vidékekre költözött. Moszkva nagy siralomházhoz hasonlított, mely akkor sem élénkült meg, midőn a franciák császárának elcsigázott, bár még mindeig fényes ezredei bevonulásukat tartották. A remélt élelmi szereket azonban Moszkvában éppen oly kevéssé találták, mint útközben. De másnap este ennél nagyobb baj érte a franciákat. Egyszerre minden oldalról tüzet jeleztek és nemsokára az egész nagy város lángtengerben úszott, mellyel szemben a franciák védtelenek valának. Hat nap és éjjel pusztított a fékezetlen elem; a várost Rosztopsin kormányzó gyujtatta fel saját felelősségére s a császár tudta nélkül, hogy a franciák helyzetét kétségbeejtővé tegye; hogy az oltás ne sikerüljön, idejében gondoskodott a fecskendők eltávolításáról vagy megsemmisítéséről és szabadon bocsátott rabok által felgyujtatta a pálinka-raktárakat. A város háromnegyed része hamuvá égett; a lángok a Kremlt is elérték, melynek izzó ólomtetőzete sok franciára halált hozott. Moszkva pusztulása megfosztotta a franciákat a végső reménytől, hogy Moszkvában kipihenhetik fáradalmaikat. És most kezdték meg a fanatizált orosz katonák és dühös pórok a támadást, akik az élelmi szereket és takarmányt kereső franciákat százával agyonverték. Napoleon csak elkésve barátkozott meg azzal a gondolattal, hogy a romok között nincs maradása és csak okt. 18. rendelte el a visszavonulást, miután a cár az ő békeajánlatait figyelemre sem méltatta. Ez volt az orosz hadjárat s Napoleon uralmának halálos itélete, a Ťvég kezdeteť; ami még hátra volt: a megaláztatás s a lángész küzdelme volt egy megmásíthatatlan végzet ellen. Kutuzov megszaporodott és lelkes seregeivel arra kényszerítette a kiéhezett, vánszorgó franciákat, hogy azon a vadon vidéken menjenek vissza, amelyen jöttek. A franciák helyzete óráról-órára kétségbe ejtőbbé vált; a még az imént elhagyatott vidékek visszatért lakosai a védelemre képtelen ellenséggel sok embertelenséget követtek el; szövetségeseikké szegődtek a farkasok, melyek üvöltő falkákban kísérték a nyomorultakat, hogy a halál és rombolás művét még rémségesebbé tegyék. Az orosz tél gyorsan köszöntött be s nov. 6. már hó és jég födte beláthatatlan messzeségben a vidéket. Az orosz hadsereg mindenütt nyomában volt a visszavonulóknak; a rend, engedelmesség, fegyelem a franciák soraiban megszünt; a visszavonulás lassanként lázas futássá változott. A rendetlen utóhadat nov. 3. az oroszok Vjézma közelében utolérték és teljesen megsemmisítették; a hideg ezen rémséges napokban 12 egész 18° R. volt s még mindig növekedett. Igy érte el Napoleon nov. 9. Szmolenszket, hol azonban a kimerült sereg nem pihenhetett meg, mert a két orosz hadtest, mely a franciák jobb és balszárnyát tartotta huzamosabb ideig lekötve, most, az általános visszavonulás zavarában, előkészületeket tett, hogy a visszavonulóknak az utat elzárja. Az elmult nyár folyamán itt is véres harcok folytak; Schwartzenberg herceg dandára magyar lovas-ezredeivel jól megállotta helyét Gorodeszno mellett; most azonban kénytelen volt a Bug mögé vissza huzódni, hogy az általános zavarban Galicián keresztül nagyobb áldozatok nélkül hazájába visszatérhessen. A Keleti-tenger mellékén állomásozó francia hadtestnek a nyár folyamán sikerült az oroszokat a jobb szárnyon visszaverni; de midőn Wittgenstein tábornok Macdonald és Oudinot hadtestei közé beékelé magát, az utóbbiak állása tarthatatlanná vált. Polovcknál ugyan vereséget szenvedtek az oroszok, mely azonban mitsem változtatott többé a franciák sorsán. Napoleon nov. közepén folytatta szomoru visszavonulását Szmolenszkből, szüntelen nyomatva Kutuzov által, kinek hadteste mindinkább szaporodott, s mindinkább rettenetessé vált a menekülő franciákra nézve. Krasznoi mellett Kutuzov egészen sarkában volt Napoleonnak. A franciák vesztesége e napon (nov. 17.) oly nagy volt, hogy maga a császár kezdett lemondani a reményről; még nagyobb veszteség érte az utóvéd hősies vezérét, Ney-t és gárdistáit. A vert had maradványai ettől kezdve futáshoz hasonló gyorsasággal igyekeztek elérni a Bereznia folyót. Két orosz hadtest, az egyik északról, a másik dél felől igyekezett az átkelést az erősen zajló folyamon megakadályozni; de Oudinot és Ney, 8500 emberrel 25,000 ellen, kierőszakolták a győzelmet (nov. 28.) s ezáltal megmentették a hadsereg maradványait, mely a legszánandóbb állapotban vonult be Vilna városába dec. 6. az esti órákban. Ha Csicsakovot nem tartóztatják fel huzamosabb ideig Schwartzenberg hadműveletei s ha két nappal elébb egyesül Wittgenstein hadtestével, s ha végre Kutuzov még több eréllyel üldözi az ellenséget, kétségtelen, miszerint az egész francia hadsereg elvérzett volna. Kutuzov dec. 16. pihent meg Vilna körül, hová Sándor császár hat nappal később érkezett; ezalatt Csicsakov a Niemen folyóig hatolt előre, hol dec. 18. megpihent. - A francia nagy hadsereg pusztulásának hire felvillanyozta egész Európában a leigázott népeket és mig a fejedelmek haboztak és tétováztak, egyes vezérek cselekedtek. Trabenfeldt porosz alezredes volt az első, aki fejével játszván, Memelben az oroszokkal védő és támadó szövetségre lépett és York porosz tábornok Diebics orosz tábornokkal Tauroggenben semlegesnek nyilvánítá hadtestét. Az oroszok most már lassabban, de szilárd tömegekben eszközlék az előnyomulást; az 1813 febr. 6. Miloradovics elfoglalta Varsót; Repnin herceg előhada Wittgenstein alatt márc. 5. bevonult Berlinbe, hová alig egy héttel később a fővezér is érkezett. Miután Oroszország és Poroszország közt, az utóbbinak visszaállítás céljából, megujíttatott az 1806-iki véd- és dacszöveség egész terjedelmében, a harc Németországba ezentul a nemzeti szabadságharc jellegét ölté magára. Az orosz hadsereg a cárral együtt végig küzdötte ezt a harcot, elkezdve a lipcsei csatától a Montmartre megszállásáig. Sándor cár a többi szövetséges fejedelemmel 1814 márc. 14. bevonult Párisba és döntő szava emelte a Bourbonokat újra a francia trónra. A bécsi kongresszuson Sándor hasonlóan fontos szerepet játszott és kieszközölte, hogy O. a varsói nagyhercegség javát kapja ŤLengyel királyságť címén, azon igéret ellenében, hogy a lengyeleknek alkotmányt fog adni.

O. a francia forradalom és Napoleon bukása után, a bécsi kongresszus határozatai következtében megnagyobbodva foglalta el hatalmi állását az európai államok közt; tetemeen növekedvén a régi lengyel királyság rovására. Ámbár ekképen a nyugat-európai államok mellett, kivált a keleti kérdés megitélésében, első rangot vívott ki magának, mégis roppant kiterjedésénél fogva, részint népeinek tarkasága folytán nagyon gyakori belrázkódtatásokak volt és van kitéve, melyek az egységes állameszmének a jelenlegi kormányrendszer mellett korántsem kedveznek. Miután 1821. O. amerikai birtokviszonyai is rendezés alá kerültek, az állam I. Sándor uralkodása végén 366,582  mérföldnyi területet tett ki, több mint 50 millió lakossággal. Sándor cár és kancellárja, Nesselrode, kifelé főképen azon fáradozott, hogy a párisi bizalmas egyezmények alapján és az I. Ferenc császárral és III. Frigyes Vilmos porosz királlyal kötött szent szövetség minden részeiben fentartassék és megerősíttessék; a forradalom mindenütt, és bármely alakban jelentkezzék, a legszélsőbb eszközök alkalmazásával leküzdessék. Hogy ezen elvek minél erősebben meggyökerezzenek, I. Sándor gyakran személyesen találkozott szövetséges társaival; igy az aacheni kongresszus (1818) alkalmával, továbbá a troppani és laibachi (1821), valamint az ezeket befejező veronai kongresszuson (1822). A Metternichnek adott szavához hiven a cár még Ypsilanti herceg felkelését sem támogatta nyiltan, bár volt szárnysegédének vállalatával és a görögöknek a török iga alól való felszabadításának tervével természetesen rokonszenvezett. Csak Sándor utóda indult azután a görögök segélyére. I. Sándor cár halála (1825 december 1.) némileg szokatlan körülmények között következett be; éppen körúton volt birodalmának déli részeiben, Taganrogban, midőn a halál utolérte. Sajátságos, hogy a cár halála összeesik egy katonai forradalom kitörésével Szt.-Pétervárott, mely a világot, mely még mindig nem volt eléggé tájékozva O. belső és társadalmi viszonyai felől, újból megtévesztette. I. Sándor ugyanis nem hagyott maga után törvényes örököst; a trón a családi törvény értelmében Sándor öccsére, I. Pál cár második fiára szállott volna és pedig Konstantin nagyfejedelemre. Konstantin 1820 óta törvényesen elválva élt nejétől, egy Koburg hercegnőtől, s balkézre egybekelt egy lengyel grófnővel, kinek gyermekei az orosz törvények értelmében örökösödési joggal nem birnak. E szerint Konstantin nagyhercegre a trón nem lehetett vonzó, melyre egyébként sem érezte magát alkalmasnak. Konstantin ennek következtében bátyját, a császárt, egy alaposan indokolt felterjesztésben már 1822. értesítette arról, hogy önként lemond minden igényéről a trónra, mit Sándor el is fogadott; igy lett a harmadik ifjabb fivér, Miklós nagyherceg, az orosz trón örökösévé.

I. Miklós (1825-55) cár végzete volt, hogy uralkodását vérrel kell megkezdenie (l. Dekabristák). Miklós a katonai forradalomnak erőhatalommal vetett véget. Miután a felkelést elfojtották, a börtönök megteltek s Szibéria is kivette a maga részét az áldozatokból. Hogy ezen esemény mély benyomásokat hagyott hátra a Ťvas-cárť lelkében, harminc évig tartó uralkodásának többféle ténykedéseiből következtethetjük. A titkos társulatok ellen a legszigorubb törvényeket alkalmazta; a rendőrség sajtóügyi osztályát újból szervezte s élére egy kipróbált katonát állított. 1826 aug. 22. végbement a cár megkoronáztatása Moszkvában, a külföldi hatalmasságok élénk részvétele mellett és nyomban ezután megkezdődött az első háboru, még pedig Persiával (1826-28), mely győzedelmes lefolyást vett. A persa sah fia, a harcias szellemü Abbasz Mirza, felhasználandó a dekabrista zendülést, betört az orosz területre, hogy a hajdan Persiáho tartozó tartományokat visszaszerezze, s egyúttal a kaukázusi törzsket (különösen a gruzokat) O. ellen fellázítván, szövetségeseivé tegye. A Kaukazus főkormányzója azonban, Jermolov tábornok, erélyes intézkedések által csakhamar alászállítja a zendülők vérmes reményeit s miután Madatov tábornok által először a gruzok felkelését elfojtá, a Tiflisz felé törekvő persa herceg ellen indult jól fegyelmezett ezredeivel. Madatov Abbasz Mirzát a Sambora folyó mellett mindaddig feltartóztatta, mig Paskijevics herceg újabb segélyhadakkal meg nem érkezett és Madatovval egyesülve, Jelizavetopőol mellett teljesen szétverte a persa csapatokat. Jermolovot most a főkormányzóságban Paskijevics követte, ki eréllyel és nagy körültekintéssel folytatta a háborut a persák s a velük szövetkezett hegyi törzsek ellen; s miután még két fényes győzelmet aratott, okt. 31. győzedelmes bevonulását tartá Tebrisz városába. Megelőzőleg Paskijevics kemény ostrom után elfoglalta Szandarabad várát és még fontosabb Erivánt, honnan azontul magát Miklós császár adományozása folytán Erivanszkijnak nevezte. 1828 febr. 22. megköttetett a béke Turkmancsaiban, melyben Persia Eriván, Nahicseván tartományokról lemondott és 80 millió rubel hadi kárpótlás fizetésére kötelezte magát. E nevezetes hadjárat által O. megszerezte magának az örmény felföldet s nagy erkölcsi befolyásra tett szert az összes Persiában sé Törökországban lakó örmény keresztények szemében az által, hogy az etemiadsini kolostorban székelő örmény pátriárkát is orosz alattvalóvá tette. Alig köttetett meg a béke Persiával, midőn új háboru eshetősége lépett előtérbe. A török szultán Anglia által bujtogatva, vonakodott az utolsó bukaresti béke (1812) minden pontját végrehajtani; egyúttal kivonta magát a szentpétervári és akjermani egyezségek (1826) hatása alól, melyek a két dunai fejedelemséget, Oláhországot és Moldvát majdnem egészen kivették a szultán fenhatósága alól. Ez okokból folyt az új orosz-török háboru (1828-1829). Az orosz sereg Wittgenstein parancsnoksága alatt május havában bevonult a fejedelemségekbe, s miután derék védelem után Brailát hatalmába kerítette és több kisebb erősséget megadásra kényszerített, átkelt a Duna jobb partjára. Viddin és Szilisztria körülzároltatván, az orosz hadsereg zöme Várna és Sumla felé vette útját; s mig az utóbbi csak szemmel tartá, Várnát szárazon és vizen ostrom alá fogta; ugyanakkor az orosz hajóhad is megjelent a várnai öbölben. A hajóhad főparancsnoka Mencsikov, átvette a fővezényletet, mignem egy golyó által súlyosan megsebesülve, kénytelen volt azt Voroncovnak átengedni. Várna vitézül védelmezte magát mindaddig, mig az őrség közt egyenetlenség, sőt lázongás nem ütött ki, mire Jusszuf pasa,a vár parancsnoka megadta magát; a török tengernagy ellenben, Izzed Mohammed pasa, 300 vitézzel a fellegvárba zárkózott, melynek falait bámulatra méltó bátorsággal védelmezte. Izzed Mohammed csak az orosz császárnak akarta magát megadni társaival együtt és csakis szabad elvonulás föltétele mellett, mit a táborban jelen lévő Miklós császár elvégre a vitéz katonának meg is adott. Várna ilyformán okt. 12. az oroszok hatalmában volt. Egyidejüleg az ázsiai török harctéren sem szüneteltek a fegyverek, hol Paskijevics számos fényes győzelem által tette emlékezetessé nevét hazája történetében. Miután junius havában átlépte a török határt, gyorsan hozzáfogott Karsz erős hegyi vár vívásához, melyet oly eréllyel folytatott, hogy a hires erősség már jul. 5., a császár születése napján, megnyitá kapuit az oroszoknak, kiknek a fontos siker csak 250 ember életébe került. Ámbár a megszállott tartományban a dögvész dühöngött, Paskijevics fennakadás nélkül folytatta hadműveleteit; elfoglalta az achalkaliki sziklavárat, miután annak közelében előbb a török sereget keményen megverte az achalciki fellegvárat is hatalmába ejté. A nyár végéig Paskijevics urává tette magát az egész Bajezid tartománynak s csak akkor tette vissza hüvelyébe kardját, midőn a fensíkon október havában már beköszöntött a fagy, mire mindkét hadviselő fél téli szállásokra vitte seregeit. A tél diplomáciai alkudozások közt telt el, minthogy Metternich, kit O. győzelmei két világrészben aggodalommal töltöttek el, azon fáradozott, hogy az oroszokat megállásra birja, vagy pedig ellenök a nyugati hatalmasságok hozzájárulásával fegyveres szövetséget hozzon létre; sem az egyik, sem a másik nem sikerült s mert Ausztria egymaga nem szállhatott síkra Törökország érdekei mellett, a porta tavasszal ismét egyedül állott szemben ellenségével. A főparancsnokságban mindkét részről változás állott be; török részről Izzed Mohamed lett nagyvezér, kit nemsokára Resid pasa követett: az orosz hadsereg főparancsnokságában Wittgensteint Diebics gróf tábornagy váltotta fel. Az új főparancsnoknak az vcolt a terve, hogy Szilisztria elfoglalása után átlépi a Balkán szorosait s a háboru szinhelyét lehetőleg Konstantinápoly falai alá viszi. Mialatt Szilisztria ostroma folyt, a nagyvezér némi előnyöket vívott ki Roth tábornok felett Sumla közelében, mi arra a meggondolatlanságra ösztönzé, hogy a Duna felé kalandozva messze elhagyja Sumlát. Egyszerre csak erős orosz hadosztály ékelte be magát közé és Sumla közé, melytől végkép elvágatott. A nagyvezér belátva tévedését, minden áron kiszabadulni próbálkozott a kelepcéből, de ezen szándéka megsemmisítő katasztrófával végződött, mert jun. 11. Kulevcsi mellett döntő vereséget szenvedett, melynek hatása alatt jun. 20. Szilisztria kénytelen volt kapitulálni. Diebicsnek most már nem állott útjában semmi; akadálytalanul átlépte a Balkátn s Drinápoly alatt ütötte fel táborát, mely a törökök által kiürítve megnyitá kapuit az oroszoknak, kik aug. 20. tartották bevonulásukat az európai Törökország második fővárosába. Ezen gyorsan egymást követő vereségek mélyen lesujtották a törököket, s miután a próféta zászlójának kibontása sem tudott új lelkesedést önteni a csüggedező kedélyekbe; s miután hire érkezett, hogy az ázsiai harctéren Paskijevics elfoglalta az erős Erzerumot: a porta Poroszország közbenjárását vette igénybe fegyverszünet megkötése végett. Minthogy O. ezen alkalommal feltünően mérsékelt föltételeket szabott, a fegyverszünet csakhamar létre jött, melyet 1829 szept. 4. a drinápolyi béke követett. O. európai hódításai közül csak néhány szigetet tartott meg a Duna torkolata közelében azon kikötéssel, hoy azokon veszteglő intézeteken kivül más erődítéseket létesíteni nem fog. Ázsiai foglalásai közül megtartotta azon erősségeket. melyek a Fekete-tenger keleti partjain feküsznek; továbbá az achalciki pasalik egy részét a hasonnevü erősséggel és Achalkalaki várával. A béke többi pontjai leginkább korábbi egyezményekre vonatkoztak; igy a két dunai fejedelemségre vonatkozólag az akjermani egyezmény értelmében újból kimondatott, hogy Oláh- és Moldvaország egészen független közigazgatást nyerjen, egyelőre hét esztendőre választott hoszpodárokkal élükön, kik ezen idő elteltével, élethossziglan lesznek választhatók, s kik az évi adón kivül semmivel sem kötelesek a szultánnak. Végül a törökök tiz millió arany hadi kárpótlást tartoztak fizetni és Görögország függetlenségét elismerni.

A következő évet (1830) a lengyel forradalom zavarta meg, mely a juliusi (párisi) forradalom hirére Varsóban nov. 29. kitört s csak a legnagyobb eréllyel volt fékezhető. Hiába igyekezett Chlopicky dikátor a cárt kiengesztelni, Miklós azt izentette a követségnek, hogy lázadókkal nem alkudozik. Igy tovább folyt a harc, melyet az elhalt Diebicsnek utóda, Paskijevics győztesen fejezett be. Egyes vezérek mint Bem és Dembinski még egy ideig folytatták a guerilla-harcot, de azután nekik is külföldre kellett menekülniök. A forradalom leveretése után Miklós cár az 1815 után kiadott alkotmányt felfüggesztette és egy szerves szabályzatot adott ki (1832 febr. 26.), mely Lengyelországot minden időkre az orosz birodalom kiegészítő és elválaszthatatlan részének jelentette ki; az eddigi lengyel nemzeti hadsereget az orosz hadseregbe olvasztotta s Paskijevicset, Varsó hercegét, Lengyelország helytartójává nevezte ki. Dacára a merev és szigoru kormányzatnak, avagy talán éppen ennek következtében, a lengyelek 1846. újabb felkelést szerveztek, melyet azonban még csirájában sikerült elnyomni. Az 1833. év a világ nem csekély csodálkozására O. és Törökországot szövetségesekként mutatta be. Midőn az egyiptomi alkirály, Mehemed Ali, felmondá a szultánnak az engedelmességet s hadaival ellepte a sziriai tartományokat, a szultán, ki hasztalan sürgetett segélyt Európa nyugati hatalmasságainál, kik máskor mindig készen voltak jó v. rossz tanácsokkal, O.-nál keresett támogatást szorongatott helyzetében. A cár meghallgatta a szultán kérelmét és egy orosz hajóhadat küldött Lazarev tengernagy vezérlete alatt a Boszporusba, hogy a szultánt támadói ellen megvédje. Egyidejüleg egy 5000 emberből álló orosz sereg szállott partra Szkutari mellett; egy nagyobb sereg pedig átlépte a Pruth folyót és felajánlá jó szolgálatait a törököknek. Miután Törökország és Mehemed Ali közt Kiutahiában megköttetett a béke (1833 máj. 6.), az oroszok elhagyták a török területet; jutalom fejében azonban megkötötték a hunkiárszkelesszii szerződést jul. 8. Ezen nevezetes egyezmény az orosz diplomácia fényes győzelmét jelentette. Miután a drinápolyi béke pontjait megerősíté, kimondja, miszerint a két állam jövőben külső támadások ellenében egymást segíteni fogja; egy titkos záradék pedig ugy hangzik, miszerint a Dardanellák a többi nemzetek számára zárva maradjanak, ellenben az orosz hadi hajók mindenkor szabadon mehessenek a szoroson keresztül. Midőn az angolok 1839. előkészületeket tettek Afghanisztán megszállására, O. nem nézhette nyugodtan oly tény végrehajtását, mely kereskedelmi és politikai érdekeit közelről érinté. Az orosz kereskedők régóta panaszkodtak, hogy a khivaiak részéről szüntelen rablótámadásoknak vannak kitéve; újabban is számos orosz alattvalót hurcoltak el, kiket aztán mint rabszolgálat eladtak. O. tehát el volt határozva a khivai khánnak háborut üzenni, országát pedig elfoglalni.

Az 1848-49. évek mozgalmas időket jeleznek O. történelmében is. Az orosz invázió Magyarországban tisztán dinasztikus és személyes érdekekre és érzelmekre vezethető vissza. Miklós császár, ki Varsóban személyesen találkozván Ausztria fiatal császárával, mint a legitimitás és abszolutizmus fő védnöke, nem habozott I. Ferenc Józsefnek segélyt nyujtani. A császár véleményét azonban O.-ban csak nagyon kevesen osztották. A közvélemény s amennyiben itt tekintetbe jöhet, a sajtó a leghatározottabban Magyarország megszállása ellen nyilatkoztak. Midőn a megszálló had már útban volt s Miklós császár még egy utolsó hadi tanácsban elnökölt, hogy azután seregeit a magyar határszélekig kisérje, újólag felmerült a kérdés és maga Paskijevics herceg, a megszálló had főparancsnoka volt az, ki urát a beavatkozás káros és népjogilag is veszedelmes következményeire figyelmeztette. 1849 jun. az orosz sereg, összesen 181,000 ember mindamellett átlépte a Kárpátokat s ezen ténnyel a magyar szabadságharc egészen új fázisába lépett. Erdélyben Bem visszaverte Lüders csapatait, de Magyarországban Dembinski nem birt ellentállani a Paskijevics vezérlete alatt előnyomuló hadtetnek és ugyanaz a sors érte Görgeyt, ki megelőzőleg Rüdinger hadtestét Vácnál legyőzte volt. Ahonvédek elvégre a két nagyhatalommal szemben elbuktak és Görgey kénytelen volt Világos mezején aug. 13. Rüdiger előtt a fegyvert letenni. Az oroszok nem sok kedves emléket vittek magukkal haza, sőt sokan (34,791 ember) hazáját sem látta többé. A magyar nemzet szivében mély keserüséget támasztott az orosz invázió, az osztrák udvart pedig, mint a jövő bizonyítá, még sem kötelezte le Miklós cár annyira, mint gondolta.

O. belügyeinek kormányzása I. Miklós császár uralkodása alatt többféle, de csak jelentéktelen változásokon ment keresztül, a császár általában nem lévén barátja a reformoknak. A bürokratikus szervezetben nem történt változás, de az egyes közigazgatási ágak több tekintetben módosultak és általánosabb kibővítést nyertek. Kiemelendő az általános törvénykönyv megjelenése, melynek hatálya a birodalom minden részére kiterjedt. Egy évvel Sándor császár halála után lépett életbe a császári ház számára szervezett külön minisztérium és 1837. keletkezett a kincstári jószágok minisztériuma, mely azösszes állambirtokok felügyeletével és ellenőrzésével bizatott meg. 1826. jelent meg az első császári nyilt parancs a jobbágyság érdekében, melyben azonban a felszabadításról szó sem volt; egy későbbi ukáz azonban megengedte a földesuraknak, hogy bizonyos kötelezettségek mellett a jobbágyoknak örök árban átengedhetnek kisebb terjedelmü földbirtokokat (1842). A honvédelem és hadügy kiváló gondozásban részesültek Miklós császár részéről; nagy számu katonai nevelőintézetet alapított a birodalom különböző részeiben. 1828. nyittatott meg a kibővített pedagogiai intézet s 1831. a technológiai intézet Szt.-Pétervárott. A varsói és vilnai egyetemek az utolsó lengyel felkelés következtében bezárattak (1832), ellenben az utóbbi helyen egy orvos-sebészeti akadémia jött létre; továbbá a papok magasabb kiképeztetésére való tekintetből, ugyancsak Vilnában, egy katolikus akadémia alapíttatott; Kijevben pedig, a birodalom Ny-it tartományainak lakossága számára 1833. a Vladimir-egyetemet nyitották meg. Szt.-Pétervár és Moszkva, de számos vidéki város is jóval szépült és nagyobbodott ezen időben. A francia februári forradalommal megindult politikai áramlat, mely mindenütt a reakció ellen volt intézve, O.-ot sem hagyta egészen érintetlenül s valamint Európa többi részeiben, uy itt is felhangzott, bár halkan, a szabadság szózata; a kormány ennek foltán az egyetmeket szigorubb felügyelet alá helyezte, a tanulók számát korlátozta, a rendőri ellenőrzés és nyomás nagyobb lett. Hogy a külföldről az idegen és kivált politikai sajtó termékei be nem csempésztessenek, szigoru rendszabályokat léptettek életbe. O. ezen időszakban mindinkább elzáratott a külföldtől és nemcsak az eszmék kicserélése volt megnehezítve, hanem még a személyes érintkezés és közlekedés is az útlevél-kényszer s a határszéli zaklatások folytán. O.-ból csak keveseknek volt megengedve külföldre utazni; a cenzura pedig ekkor élte aranykorát. A lengyel felkelés elnyomatása után Polovcban (1839) összeült a szent szinodus, hogy az 1596. a római katolikus egyházzal egyesült hivek jogi viszonyát az orosz államegyházhoz szabályozza. A tanácskozások és azok eredménye keserü panaszra indították a pápát, XVI. Gergelyt, melyek csak akkor szüntek meg, midőn I. Miklós császár 1845 dec. 18. Rómában személyesen találkozott a pápával. Miután az egyesült egyház az államvallás hatáskörébe vonatott, a szinodus hasonló kisérletre vállalkozott az ág. evang. egyház hiveivel szemben, kik a Keleti-tenger-melléki tartományokban a tulnyomó többséget képezték. Ezek azonban oly szivós ellentállást fejtettek ki hitük és egyházi autonomiájuk érdekében, hogy a kormány támadásával egyelőre felhagyott.

1853. a vascár elérkezettnek hitte az időt, hogy a Nagy Péter és II. Katalin szellemében felvesse a keleti kérdést és a beteg ember örökségére rétegye a kezét. A Szentföldön bekövetkezett zavargások megérlelték a cárban a háboru tervét. Miklós ugyanis mint a keleti egyház védnöke, érzékeny sértésnek vette, midőn Napoleon herceg, még akkor a francia köztársaság elnöke, egy fermán kiadására birta a szultánt a katolikus zarándokok védelme érdekében, kik a szent földön a görög-keleti hivektől gyakran erős bántalmazásoknak valának kitéve. Neheztelése fokozódott, midőn a szultán parancsot adott, hogy a betlehemi templom kapujának főkulcsa vétessék el a patriárkától s adassék át a katolikus érseknek (1852).Ezen intézkedésekben O. a görög-ortodox állam egyház jogainak megsértését látta s követe által Konstantinápolyban határozott, sőt kiméletlen alakban felvilágosítást kért 1853 febr. havában. Miként előrelátható volt, Törökország a Mencsikov által sértő alakban tett követeléseket a leghatározottabban visszautasította. Ugy látszott, hogy O. minden áron háborut akart Törökországgal és a külügyi helyzet kedvezni látszott Miklós tervének. A cár a véleményben volt ugyanis, hogy eddigi sikereit tekintve az európai hatalmasságok nem fogják útját állani s igy a Ťbeteg emberrelť és birodalmával könnyen fog végezni. De e feltevésben nagyon csalódott. Franciaország élén a dec. államcsiny óta III. Napoleon császár állott, akiről Miklós cár azt hitte, hogy még nagyon is ingó trónjára való tekintetből, nem is képes háborut kezdeni. Pedig másként állt a dolog. Az új császárnak, mint a Napoleon-legenda felelevenítőjének, okvetlen harci babérra volt szüksége, hogy ha magát a trónon megerősíteni óhajtá. Ausztria a magyar szabadságharc leveretéséért O.-nak erősen le volt kötelezve; ezen oldalról tehát, igy vélekedék Miklós császár, semmitől sem kellett tartania. De ebben a hitben is tévedett. Schwartzenberg külügyminiszter nemsokára kijelenté, hogy Ausztria O. iránti hálátlanságával bámulatba fogja ejteni a világot. Poroszországban a reakció rendkivül erős volt, s a kormányon levő u. n. Junkerpárt az oroszok cárjában a jó indulatu Ťatyuskátť látta; ezen oldalról tehát tiltakozás egészen valószinütlennek látszott. De legjobban csalatkozott a cár Angliában. A háboru előtt magához hivatta Hamilton Sexmour angol követet és mint magánember és gentleman arra szólítá őt fel, hogy vele Törökország európai birtokain osztozkodjék. (ŤHogy a többiek mit gondolnak, az reánk közönyös lehet.ť) Anglia követe visszautasítá ugyan a felszólítást, de Miklós mégis azt hitte, hogy Angliában nem lesz kedv és erő, hoy egymagában, a török érdekében az orosz kolosszussal háborut kezdjen és lehetetlenségnek tartotta, hogy az angolok és franciák egymással szövetkeznének. Pedig ez az eset mégis beállott és Palmerston, az új whig-kabinet feje, Napoleonnal szövetkezett. Angol és francia megfigyelő tengeri had indult a Dardanellák és a Boszporus bejárására (1853) és erre (jul.) az oroszok benyomultak a dunai fejedelemségekbe, a törökök (Omer pasa) pedig makacs ellentállást fejtettek ki a Duna vonalának megvédésében. A harc az egész vonalon változó szerencsével folyt. Tengeren egy török hajóhad Sinope-nál vereséget szenvedett. Okt. a cár Olmützben az osztrák császárral és a porosz királlyal találkozott, de ezek most is csak föltételesen igérték meg, hogy semlegesek maradnak. 1854. márc. 12. Anglia és Franciaország Törökországgal védő támadó szövetséget kötöttek, melyet néhány nap mulva (márc. 28.) a hadüzenet követett. Most egymásután csalódások érték az oroszokat. Ausztria szövetkezvén Poroszországgal, kijelenté, hogy abban az esetben, ha az oroszok a Balkánon átkelnének, háborut kezdenek ellenök, sőt néhány héttel rá arra szólítá fel a cárt, hogy csapatait a dunai fejedelemségekből visszavonja. A dühös cár kénytelen volt, mint mondá, Ťstratégiaiť okokból a dunai fejedelemségeket kiüríteni, melyeket azután osztrák csapatok szállottak meg.

A szövetséges franciák és angolok Várna mellett gyülekeztek, de miután különösen a Dobrudsában ragályos betegségek által rettenetes sok embert vesztettek, a Krimi félszigetre tették át a háboru szinhelyét (l. Krimi háboru). A háboru nemcsak az északi birodalom minden gyengeségeit és fogyatkozásait hozta napfényre, melyről eddig a világ mitsem tudott, hanem a külkereskedés is ipar is nagyban hanyatlott. Végre a háboru oly roppant összegeket nyelt el, hogy azok pénzügyi tekintetben majdnem a tönk szélére sodorták O.-ot. A szörnyü csalódások nemcsak nehéz próbára tették a vas-cár büszkeségét és erősen kidomborodott önérzetét, hanem fizikai tekintetben is aláásták az utolsó időben uy is megrongált egészségét s midőn az 1855 tavaszán újból kezdetét vette a véres mérkőzés, I. Miklós császár márc. 2. hirtelen meghalt; súlyos válságban hagyván vissza óriási birodalmát idősb fiára és utódjára

II. Sándorra (1855-81). A hirtelen trónváltozás nem akasztotta meg egyik részről sem a hadműveleteket, ámbár mindenki érezte a béke szükségét. II. Sándor a becsület kényszerítő hatása alatt folytatta a háborut. Miután azonban 1855 szept. 8. végre a hatalmas Malakov-bástya is a franciák kezébe esett és mihelyt az oroszok az ázsiai harctéren Karsz megvétele által a fegyverbecsületnek eleget tettek, a béke megkötését immár semmi sem akadályozta, mely 1856 márc. 30. a párisi kongresszuson meg is köttetett. O. lemondott a Duna-torkolat vidékéről és egy kis területről annak bal partján Törökország javára visszaadta az utóbbinak Karsz erősségét Ázsiában; ellenben a nyugati hatalmasságok kiüríték Szebasztopol romjait s elhagyták mindazon helyeket, melyeket eddig megszállva tartottak. Ámbár a krimi háboru mélyen megalázta és lesujtotta O.-ot s azon nehéz sebeket ejtett, következményeiben mégis jótékony hatással volt a birodalom összességére ugy politikai, valamint közgazdasági tekintetekből; a vereségek és áldozatok most arra kényszerítették, hogy egyelőre elégedjék meg eddigi kiterjedésével s kövesen el mindent, hogy jövendőben hasonló vereségektől megkiméltessék. Nem csekély érdemül tudható be II. Sándor császárnak és Gorcsakov miniszterének, hogy feladatait hazája javára és nagyságára igyekezett érvényesíteni. Gorcsakov kiadá a jelszót: O. szakít a nagy politikával és visszavonulva, új erőt gyüjt. E program értelmében az új cár körutat tett országában és a barátságában meg nem tántorodott porosz udvarban. Első útja Varsóba vezette, hol a lengyeleket 1856 máj. 27. messze terjedő amnesztiával lepte meg. Majd Berlinben találkozunk a császárral, hogy a hagyományos régi barátságot Poroszországgal megújítsa. Csak azután 1856 szept. 7. következett ünnepélyes megkoronáztatása Moszkvában, hol az összes világhatalmasságok képviselői egybegyülve valának, mintegy külsőleg is megpecsételendők a békét O.-gal. A krimi háboru óta O. a látszólag közönnyel nézte az európai eseményeket és tétlen szemlélje maradt az 1859., 1866. és 1870-71-iki nagy átalakulásoknak. Nem avatkozott be sem az osztrák-francia, sem a porosz-osztrák, sem pedig a német-francia nagy háboruba, de viszont, mint ezt Gorcsakov az 1863. lengyel felkeléskor tette, más államok beavatkozását sem tűrte. Szinlelt mozdulatlansága azonban nem akadályozta meg abban, hogy Ázsiában határait mindenfelé zaj nélkül tágítsa. A Kaukázus szabadságszerető hegyi törzsei sokáig szerencsével védték függetlenségüket, de elvégre mégis elbuktak (l. Kaukázusi háboruk). A Kaukázusnál talán még fontosabb szerzeménynek tekinthető O. számára a khinaiaktól elvett roppant nagy és ércekben gazdag Amur-terület Ázsia keleti szélén, mely sűrün benépesítve s gyarmatosítva, kiszámíthatatlan hasznot fog hajtani O.-nak. Az oroszok már 1649. eljutottak az Amur folyamig, hol megtelepedve békés foglalkozásnak adták át magukat. De már negyven évvel később 1689. kénytelenek voltak az egész kultivált területet a nercsinszki béke alapján, a khinaiaknak engedni át. Több mint százötven esztendő mult el, midőn az orosz kormány (1844) figyelmét ismét az Amur vidékére irányozá. Azóta nem vette le többé szemét róla; nemsokára egy fegyencállomást is alapított s 1853. megalapíttatott az első város, Konstantinovszk, az Amur torkolata közelében. Az Amur-vidék és Kelet-Szibéria főkormányzója, Muraviev gróf, nagy érdemeket szerzett magának ezen távoli országok kultiválása és közigazgatása körül. Midőn Khina Angliával és Franciaországgal háboruba keveredett s O. rokonszenvére és védelmére nagy súlyt fektetett, Muraviev 1858. (május) szerződést kötött a khinai császárral, melynek értelmében az utóbbi átengedte O.-nak az Amur bal partját egész annak torkolatáig. Egy későbbi, 1860. Pekingben kötött szerződés szerint pedig az Amur jobb partja is O. birtokába ment át, és annak déli határait az Uzuri beömlésétől a tengerig s egész Korea határáig tolta. Japánnal is O. már korán barátságos viszonyt kezdeményezett; 1855. elején felette kedvező kereskedelmi szerződést kötött az ázsiai szigetbirodalommal; husz évvel később, 1875. pedig Japán átengedte az oroszoknak Szachalin szigetét az Amur torkolata előtt, melyért cserébe a Kurili-szigeteket kapta. É.-Amerikában levő, mintegy 17,500  mérföld kiterjedésü s alig 100 ezer lakossal - 700 orosszal - biró területéről; Alaszka félszigetéről és vidékéről ellenben O. az Egyesült-Államok javára 7 millió dollár fejében lemondott (1867). Közép-Ázsiában is gyorsan terjeszkedett O. a krimi háboru óta; itt Turán és annak keleti szomszédságai vonták magukra leginkább figyelmét. 1865. elfoglalta a khokandi khántól a fontos Taskend városát, mely területével együtt a következő évben O.-ba bekebeleztetett; azután Romanovski tábornok benyomult Bokharába, s miután Jedsár mellett a khán hadát megverte, 1866 jun. az egész tartományt foglalta el, melyből egy katonai kerülett szervezett, az új Turkesztán főkormányzóságot Tasken fővárossal (1867 jul.). De O. itt nem állapodott meg, s már a következő évben (1868), a háboru újból megindult. A turkesztáni főkormányzó Kaufmann tábornok, a Szir Darja és Amu Darja közt ekvő gazdag Szoghd, a régi Sogdiana, tartományt szállotta meg s a bokharai khán seregeit szétszórta, majd Szamarkand és Bokhara városokat is elfoglalta, mire a khán 1868 jul. békért könyörgött, melynek értelmében országának egy részét Szamarkanddal s még néhány más várossal O.-nak engedte át. A bokharai khán ezen békeegyezményben arra is kötelezte magát, hogy az orosz kereskedelmet minden erejével megvédelmezi s évi adót fizet, mely egy hódoló követség 1869 szept. személyesen vitt Szent-Pétervárra. A kasgari khánal O. néhány évvel később (1872) előnyös kereskedelmi szerződést kötött. Azonban a khivaiak szüntelen rabló kalandozásai, melyek a karavánkereskedésnek kiszámíthatatlan kárára voltak, újabb bonyodalmakat idéztek elő. 1873 tavaszán Kaufmann tábornok 14 ezer emberrel benyomult a sivatagokba, hogy az ellenséget oázisról oázisra üldözvén, ártalmatlanná tegye; az előnyomulás és élelmezés nehézségein kivül az égalji viszonyok okozta akadályok ezen hadjáratot egyikévé tették a legnehezebb hadműveleteknek. Elvégre Kaufmann tábornok 1873 jun. 10. ünnepélyes bevonulását tartá Khivába s az előtte meghunyászkodva jelentkező khánt jul. 24. egy megalázó békére kötelezte, melyben az ugyan megtartá eddigi méltóságát, de különben teljesen az orosz korona vazallusává sülyedt. Arra kötelezte a khánt, hogy a rabszolga-kereskedést megszüntesse, O.-nak az Amu Darja jobb partját a folyam deltájával együtt egész a Taldyk torkolatáig átengedje; továbbá, hogy az említett folyam balpartján orosz kereskedelmi telepek alapíttassanak, melyeknek, valamint általában az orosz kereskedésnek megvédésére mindent megteend, mi hatalmában áll; végre két millió rubel hadi kárpótlást kellett a khánnak fizetnie. A khivai háboru alig volt befejezve, máris új bonyodalmak újabb háborut helyeztek kilátásba. Kasgar nem tartotta meg az 1872-iki kereskedelmi szerződést, sőt O. ellenségeivel titkos szövetségben nagy kárára volt kereskedésének. Az eképen támadt meghasonlás azonban Anglia közbelépésével elsímíttatott és a béke Kasgarral ismét helyreállott (1874). Khokanddal azonban komolyan meggyült a baj, minthogy rablótámadásaikkal szüntelen zavarták a szomszéd orosz tartományok békéjét. Kaufmann tábornok 1875 nyarán nyomult az ellenséges országba s miután az erős Machram várát rohammal megvette, s a khokándi csapatokat több véres ütközetben keményen megverte, a főváros falai alatt fogadta a megrémült khán meghódolását, ki azzal engesztelte meg az oroszok haragját, hogy országának nagyobb részét a fővárossal együtt átengedte O.-nak. De Szade khán nem volt képes a béke feltételeit végrehajtani, minek folytán országának még megmaradt részét is megszállották az orosz csapatok és a kormány az egész khokandi khánságot egy császári ukázzal (1876 márc. 13.) Ferghana néven az ázsiai orosz birodalomba bekebelezte. Hasonló sors érte időközben Kasgart is, melynek khánja, Kakub, orosz kegydíjon tengve nézte hazájának eloroszosítását. Mindkét ország bekebelezésével O. ezen irányban is eljutott a khinai birodalom és Afghanisztán határáig.

Mialatt O. Ázsiában fontos hódításokkal gyarapítá területi nagyságát, a régi Lengyelországban, valószinüleg az olasz egység lelkesítő eszméének hatása alatt, újból felüté a forradalom fejét, mely azonban véres háboru árán elnyomatott, még mielőtt nagyobb kiterjedést nyert volna. (L. Lengyelország XI. köt. 416-417. old.) Nehogy jövendőben a lengyel kérdés ismét kisértsen s O.-ot az európai államok itélőszéke elé állítsa, az orosz kormány minden eszköz segítségével oda törekedett, hogy Lengyelország oroszosítása minél teljesebb és általánosabb legyen, mely törekvésében Európa nem háborgatta többé. Az 1868 február 29-én megjelent császári ukáz a Lengyelország számára eddig fennállott belügyi kormányzóságot eltörlé s az ország közigazgatási kormányzását az egyes orosz minisztériumok szakkörébe osztotta be; egyidejüleg számos lengyel tisztviselő hivatalából elbocsáttatott, kiknek helyei oroszokkal töltettek be. Ezen rendszabályokat megelőzőleg egész Lengyelországban az orosz nyelv nyilvános tannyelvül hozaték be; egy évvel később ugy a katolikus, mint az evangelikus egyházaknak kötelességükké tétetett, hogy az isteni tisztelet orosz nyelven tartsák. Midőn a pápa 1869 jun. 25. kelt allokációja alkalmával ezen önkény és jogtalanság ellen tiltakozott, II. Sándor azzal válaszolt, hogy a lengyelországi püspököknek megtiltá a vatikáni zsinatban Rómában részt venni. 1876. egy császári ukáz kimondotta, hogy jövendőben egyedül az orosz polgári és büntető törvények érvényesek Lengyelországban, illetve a varsói kormányzóság területén; egyidejüleg az eddig fennállott u. n. Ťlengyel irodať is beszüntette működését. Ezzel Lengyeloszág összeolvasztása O.-gal ténnyé vált. Ugyanazon időben a Keleti-tenger-melléki német tartományok oroszosítása is kimondatott. Esztonia, Livonia és Kurland német polgári kormányzói hivatalukból elbocsáttatván, helyüket oroszok foglalták el; az eddig német nyelven megjelenő hivatalos közlönyök ezentul orosz nyelven jelentek meg; a felsőbb hatóságok pedig utasíttattak, miszerint jövőben csak az orosz nyelvet használhatják hivatalos nyelvül. Végre a népoktatási intézeteket, melyek eddig az evangelikus református egyház felügyelete alatt állottak, az orosz közoktatásügyi miniszternek rendelték alá (1868). Az 1870. év elején a livoniai nemesség egy feliratban fordult a császárhoz, melyben nemzeti és rendi jogai épségben tartásáért esedezik. A császár egy sajátkezü válaszban a leghatározottabban visszautasítá a kérelmet; az orosz kormány pedig a maga részéről azzal válaszolt a feliratra, hogy a pánszláv érzelmeiről ismeretes Gervais államtanácsost nevezte ki a dorpati egyetem és tankerület gondnokává, a német érzelmü Kaiserling helyébe. A kormányt ezen törekvéseiben: az idegen nemzetiségek elnyomatásában hiven támogatta az ó-orosz párt és annak elterjedett közlönye, a Katkov által szerkesztett Moszkvai újság. Ez okból az ó-orosz párt nem jó szemmel nézte II. Sándor benső baráti viszonyát a porosz királyi családhoz és államhoz s főképen a hamvaiból feltámadott német birodalomhoz, mert nem alaptalanul azon aggodalom szállta meg, hogy a német kultura ártalmára leend azorosz nemzeti kulturtörekvéseknek. Annál nagyobb volt a bizalma a trónörökös irán, ki szakítva a tradiciókkal, nem német, hanem dán királyi hercegnőt választott élete társául. Azonban Sándor nem törődött sem az ó-konzervativek, sem a franciák ármányával, kik mindketten azon fáradozásnak, hogy viszályt szítsanak Poroszország és O. közt, s hogy a régi rokoni és szövetséges viszonyt a két állam közt meglazítsák. Hogy Poroszország mindinkább elszigeteltessék s orosz szövetségesétől elválasztassék, a francia kormány 1869. Fleury tábornokot Szt.-Pétervárra küldé, de ez sem vala képes II. Sándor császárt eddig elfoglalt álláspontjában megingatni.Fleury éppen abban a pillanatban érkezett az orosz fővárosba, midőn a császár a Szt.-György-rend alapításának emlékünnepén egy feltünést keltő beszédben magasztalá O. viszonyát Poroszországhoz s a két uralkodóház és hadsereg egymáshoz való baráti és bajtársi hűségét. E barátságon még az 1870-1871-iki német-francia háboru idejében sem esett csorba; O. meg Ausztria semlegessége folytán sikerült a németeknek a francia császárságot, illetve köztársaságot teljesen megalázni és a német császárságot megalapítani. O. ezen események hatása alatt feltünés nélkül kivonhatta magát az 1856-iki párisi béke egynémely terhes kötelezettsége alól. Az 1870. év okt. 8-án Gorcsakov herceg-kancellár egy jegyzékben arról értesíté a párisi békében szereplő hatalmasságokat, miszerint ura, a császár, nem érzi magát indíttatva a párisi béke cikkelyeinek továbbra is megtartására s nem hajlandó azok által magát szabad elhatározásában korlátoltatni, és pedig azért, mert a béke szabványait más hatalmasságok sem tartották tiszteletben; igy idegen hadi hajók járják be a Fekete-tengert és a Dardanellákat; továbbá Oláh és Moldva fejedelemségek is egy állammá szövetkeztek, a nélkül, hogy ehhez a nagyhatalmasságok beleegyezését maguknak előlegesen megszerezték volna. Az orosz kancellár ezen jegyzéke kezdetben sok port vert fel, s főleg Anglia duzzogott és fenyegetődzött, de a vihar csakhamar lecsendesült, mert Törökország, a legközvetlenebb érdekelt fél, nem tiltakozott, és mert O.-nak alapjában igaza volt. Hogy a külső látszatnak eleget tegyen, Bismarck konferenciára hivta össze a nagyhatalmakat, mely Londonban az u. n. Pontusz-kérdést szabályozta. A konferencia 1871 jan. 17. ült össze s márc. 13. meghozta határozatát, melyhez Broglie herceg, a francia nagykövet is hozzájárult, ki csak az utolsó tanácskozásban vett személyesen részt. A konferencia O. követelését teljesítette, egyúttal a párisi béke 11-ik cikkelyét eltörölte.

II. Sándor császár legfontosabb, leghumánusabb és következményeiben messze kiható intézkedése a jobbágyság felszabadítása volt, mely 1861 márc. 3. lépett tényleg életbe, s mely maga után vonta O. társadalmi, pénzügyi és nemzetgazdasági teljes átalakulását. Midőn a császár fogadtatására Moszkvában a nemesség megjelent, a császár kijelenté, miszerint elhatározott szándéka a jobbágyságot O.-ban eltörölni. Egyúttal felhivta a nemesi kamarákat, hogy tennének erre vonatkozólag mielőbb alapos és indokolt javaslatot. A nemesi testületek különböző véleményen valának ugyan, de azért merev ellenzék egy oldalról sem nyilvánult. Összesen 46 bizottság tárgyalta a fontos kérdést. A röghöz kötött jobbágyok száma összesen közel 47 milliót tett ki, kiknek több mint harmada a földbirtokosok, a többi a korona tulajdonát képezte. A nevezetes császári ukáz főbb pontjai a következők voltak: 1. a parasztok, kik eddig jobbágyok voltak, a szabad telepítvényesek minden jogaival felruháztatnak; 2. a parasztok a törvény által megállapított földadó lefizetése által telkük (dvor) és bizonyos szántóföldek tulajdonosaivá lesznek; 3. a nagybirtokosok átengedik a parasztoknak vagy községeknek a telket és földeket, még pedig minden férfiura átlag 3 1/2 deszjetint vagy tizedet, mely azonban egész 12 deszjetinig emelkedhetett a talaj minősége szerint; 4. nehogy a megváltozott viszonyokból a volt jobbágyok és földesurak közt viszály támadjon, ideiglenesen felállíttatik az u. n. Ťbékeközvetítők hivatalať. A templomokban a nagy esemény ünnepére hálaistentiszteletet tartatott, mindenki a császárt magasztalta, ki századok hibáját egy tollvonással jóvá tette. Ez volt az orosz nemzet szabadságához a legelső és legfontosabb lépés. Három évvel később a jobbágyság Transzkaukáziában is eltöröltetett. A parasztság felszabadításával számos más intézményeket is életbe léptettek, melyek azzal szerves összefüggésben állottak; változást szenvedett a közigazgatás több ága, valamint az adóügy és az igazságszolgáltatás. Mindenek előtt eltörölték a pórok testi büntetését, néhány súlyos bűneset kivételével (1863 ápr. 29.) és behozták az u. n. országos gyülekezeteket a volt jobbágyok ügyeinek elintézése céljából (1864 jan.). Egy császári ukáz (1864 dec. 14.) az új igazságszolgáltatást szabályozta s behozta a békebiróságokat és esküdtszékeket nyilvános szóbeli tárgyalás mellett. Még az izraeliták is tapasztalták a megváltozott viszonyok jótéteményeit; a régi kényszertörvények sokban szelidültek. A katonai reformok közül a legnevezetesebb az, mely kimondja az általános védkötelezettséget, s mely 1871. került tárgyalás alá, de csak 1873. fejeztetett be. A szolgálati időt a hadseregben 15 esztendőre szabták; és pedig 6 évig a tényleges szolgálatban, 9 évig pedig a tartalékban; a hadi tengerészetnél 9 évre szabták, ebből 7 tényleges szolgálatban, 2 pedig a tartaléknál töltendő. Az általános védőkötelezettség elve azonban nem érvényesült oly szigorral, mint más államokban, minthogy a művelt és gazdag osztályoknak sokféle engedményeket tettek. A katonaügy költséges reformja mellett méltó helyet foglal el az adóügy nem kevésbé égető reformja, mely 1873. nyert befejezést. A nemesség, az állami tisztviselők s a hadsereg tisztjeinek adómentességét azonban ez a reform sem merte érinteni, minthogy a jobbágyság nemrég végbement felszabadítása amugy is sok áldozatot követelt a nemességtől.

O. még javában benne volt reformmunkájában, midőn a keleti kérdés újólag napirendre került. Hercegovinában ugyanis az 1875-ik év folyamában a panszláv propaganda izgatása folytán és Montenegro meg Szerbia támogatása mellett lázadás ütött ki, melyet a török kormány nem volt képes megfékezni. Ezen mozgalom által kétségkivül O. volt legelső sorban érdekelve; ámbár a szomszédos Ausztria-Magyarország nem kevésbé érintve vala általa. O. nem nézhet közönnyel faj- és vallásbeli rokonainak: a szerbeknek, montenegróiaknak és bolgároknak kegyetlen öldöklését a törökök által (1876), melynek hire az angol közvéleményt is tűzbe hozta. Hogy magának tájékozást szerezzen, II. Sándor kancellárja társaságában Berlinbe utazott tanácskozás céljából, melyen azután Bismarck herceg Németországot, Andrássy Gyula gróf külügyminiszter pedig Ausztria-Magyarországot képviselte. A tanácskozások három napot vettek igénybe, mely idő alatt a három nagyhatalmasság közt egyetértő megállapodás jött létre. Időközben hire érkezett, hogy egy palotaforradalom következtében Abdul Aziz szultán letaszíttaték a trónról (1876 máj. 29.) és az elmebeteg V. Murad lett az utóda. A hir kiváltképen O.-ot érinté közelről, minthogy a trónjától megfosztott uralkodó az utolsó években egészen orosz befolyás alatt állot s bukása O. erkölcsi tekintélyét csorbítá. Minthogy a vérontás az Aldunán s a többi szomszédos török tartományokban tovább folyt s a keresztény hatalmasságok erélyes beavatkozása még mindig késett, O. el volt határozva egyedül síkra szállani azok érdekében. Ily célból okt. 31. ultimátumot adott át Ignatjev orosz nagykövet Konstantinápolyban, melyben a vérengzés megakadályozása végett egyelőre fegyverszünet megkötését követelte, mely nemsokára azután két hónapra meg is köttetett. A keleti kérdés megoldása céljából Konstantinápolyban dec. 24. összeült konferenciától O. semmit sem várt; épp oly kevéssé vette komolyan a nagy tehetségü Midhat pasa által kidolgozott és nyomban rá kihirdetett török alkotmányt és a török parlament egybehivását, minthogy ahhoz minden komolyabb előfeltétel hiányzott; szóval nem engedé magát elhatározásában korlátolni. O. kilenc pontban foglalá össze követeléseit, melyeket megbízottja nov. 15. nyujtott át a konferenciának; fegyverkezését mindazonáltal erélyesen folytatta, mert a tárgyalásoktól semmit sem remélt. 1876 nov. 13. hat hadtestet mozgósítottak; néhány nappal később a hadi költségek előteremtése céljából 100 millió rubel 5%-os bankjegyet bocsátott ki a kormány; dec. 1. Miklós nagyherceg, ki az orosz hadsereg főparancsnokává neveztetett ki, elutazott a fő hadi szállásra Kisenevbe, hol 5-én megérkezett s a vezényletet átvette. A konferencia ezalatt meddő eredménnyel folytatta tanácskozásait és nagy nehezen vette rá a portát, hogy a dec. 31. lejáró fegyverszünetet Szerbiával és Montenegróval két hóra meghosszabbítsa. O. eleget akart tenni a látszatnak, ámbár jól tudta, hogy minden kisérlete a béke fentartása iránt eredménytlen marad s azért nagykövete által még az év utolsó napján egy újabb jegyzéket intézett a portához, feltárva előtte a következendő háboru minden esélyeit és következményeit. A konferencia 1877 jan. 20. tartá utolsó ülését; ebben a porta a leghatározottabban utasítá vissza a nagyhatalmasságok követelését a béke fentartása iránt, mire a meghatalmazottak jan. utolsó napjaiban elhagyta Konstantinápolyt. O. a porta elutasító válaszára el volt készülve, s miután a többi hatalmasságok semmi szándékot sem árultak el a beavatkozásra, egyedül lépett a küzdő térre, hogy fegyverének élére bizza a keleti kérdés mindig elodázott megoldását. A panszláv agitáció erélyesen folyt a Balkán félsziget minden zugában, de legtevékenyebb volt a moszkvai központ; a mozgalom O.-ot állította a Balkán-szlávok felszabadítóinak élére; maga II. Sándor egy Moszkvában mondott beszédében programmját nyujtá O. keleti politikájának. Nem szabad elhallgatni, hogy egyrészt a panszláv agitáció elementáris erővel követelte a hadizenetet, mig másrészt a belső forrongás és a nihilistáktól való félelem szükségessé tette a háborut. Egy győztes háborutól a kormány a szenvedélyek lecsöndesedését remélhette. Mielőtt a cár aláirta a hadi nyilatkozatot, Gorcsakov herceg egy határozott hangon szerkesztett jegyzéket intézett megbízottaihoz Párisba, Londonba, Bécsbe, Berlinbe és Rómába, melyben félreérthetetlen célzással a bekövetkezendő eseményekre, arra hivja fel őket, miszerint eszközöljenek ki döntő választ az illető udvaroktól arra nézve, hogy milyen állást szándékoznak elfoglalni a porta visszautasító határozata ellenében Európa békéjének fentartása érdekében. A hatalmasságok Anglia kivételével el voltak határozva semmit sem tenni s tétlenül akarták be várni az események fejlődését. Ignatjev tábornok erre körútra indult az európai udvarokhoz, hogy azok hangulatáról magának alapos meggyőződést szerezzen. Berlinben többször tanácskozott Bismarck herceggel, majd a császár által bizalmas kihallgatáson fogadtatván, arról győződött meg, miszerint O. régi szövetségesének erkölcsi támogatására most is feltétlenül számíthat. Márc. 8. Párisban, egy héttel később már Londonban jár Ignatjev; mialatt a császár még nyolc hadtest és egy gránátos hadosztály mint tartalék mozgósítására kiadta a parancsot, melyek azonban egyelőre törzshelyeiken várták be a további rendeltetésükre vonatkozó intézkedéseket. Londonból Ignatjev Párison keresztül Bécsbe, majd ismét Berlinbe utazott, honnan azon hirrel lepte meg a világot, miszerint márc. 31. a nagyhatalmasságok megbizottai egy, az angol kormány által jóváhagyott jegyzőkönyvet irtak alá, melynek tartalma azonban lényegében csak keveset különbözött a konstantinápolyi konferencia meddő jegyzőkönyvétől. Mindenki előre látta, hogy a nagyhatalmasságok követelésének a lefegyverzést illetőleg Törökország eleget tenni nem fog; Ignatjev nagy garral hirdetett és tárgyalt körútjának tehát aligha volt más célja, mint időt szerezni O.-nak a hadi készülődések befejezéséhez, a kedvező évszak beálltáig.

Midőn a porta elutasító válasza ápr. 13. Szt.-Pétervárra érkezett, a császár elnöklete alatt nagy hadi tanács ült össze, mely az egész orosz hadsereg mozgósítását határozta el, és azonfelül a nyugati és déli tengerpart több pontján tartalékhadakat vont össze, minthogy még mindig számítani kellett azzal a lehetőséggel, hogy Anglia az utolsó pillanatban Törökország mellett fog állást foglalni. Ápr. 20. II. Sándor császár a trónörökös társaságában a hadsereghez utazott s 23-án a kisenevi nagy fő hadi szállásra érkezett. A következő napon világgá küldettek Szt.-Pétervárról azon nagy horderejü sürgönyök, melyekben O. kényszerhelyzetét s a hadizenet szükségességét tárta fel Európa előtt. A cár kijelenté, hogy nem szándéka hódítani, hanem csupán a Balán-félszigeten lakó keresztények sorsán segíteni. A császár máj. 2-ig időzött a kisenevi táborban s midőn (máj. 7.) Szt.-Pétervárra visszatért, a lakosság részéről lelkesedett fogadtatásban részesült. Egyidejüleg Ázsiában a örmény határszélen két orosz hadtest állíttatott fel Mihály nagyherceg parancsnoksága alatt, mig a Fekete-tenger mentében a partok védelmére két más hadosztály rendeltetett. A császár még Kisenevben tartózkodott, midőn az orosz hadsereg ápr. 23. és 24. közti éjjelen a Pruth folyót átlépte; ugyanazon pillanatban, midőn az ázsiai hadsereg is átment az örmény határon. A hadsereg felvonulása Romániában és a Duna balpartján minden akadály nélkül ment végbe; a törökök semmi kisérletet sem tettek annak megnehezítésére; a török flotta Hobard pasa alatt, valamint Abdul Kerim pasa is, a szárazföldi hadsereg főparancsnoka, még abban sem tudták vagy akarták megakadályozni az oroszokat, hogy az Al-Dunán átkeljenek. Mihelyt az oroszoknak ez az átkelés két helyen, Galacnál és Szisztovónál (jun. 22. és 27.) sikerült, a császár is megjelent a táborban.

Hogy a várnégyszög, Sumla, várna, Ruscsuk és Szilisztria betekinthetővé váljék, két folyamvonal megszállása vált szükségessé: a Jantra és Lom folyók vonala; az első a Bjela melett folyt ütközet után az oroszok kezébe került, mire Gurko tábornok, az elővéd vezére nemsokára Tirnovát, a régi bolgár fővárost is megszállotta. Ugyancsak Gurko egy többféle fegyvernemekből összeállított csapat élén jul. 13. átkelt a Balkán hegyláncnak egy őrizetlenül hagyott szorosán és azután megfordulván, a Sipka-szoros elhagyására kényszeríté a törököket és Ruméliába tette át a háboru szinhelyét. A hadjárat bevezetése és eddigi lefolyása kedvezett az oroszoknak; most azonban egy kis szünet, majd oly válságos helyzet következett be, melyről az orosz hadvezetőségnek aligha volt előre sejtelme. Ugy látszik, az orosz főhadiszálláson lenéző, kicsinylő véleménnyel viseltettek a törökök stratégiai tehetsége felől; valószinüleg ennek tulajdonítható, hogy hadseregüket két nagy hadoszlopban állították fel, mintegy hat mérföld szélességben s husz mérföld mélységben a Dunától egész a Balkánig, mialatt két szárnyuk kellő fedezet híjával ki volt téve az ellenséges fúhad támadásának. Kétségtelen, miszerint egy nyomatékos támadás ezen oldalról az oroszokat a legkétesebb helyzetbe hozhatta volna. Oszman török pasa ezt a helyzetet felismerte és Viddinből nyugat felől megkezdé előnyomulását. Az oroszok ezt megakadályozandó, támadást intéztek Oszman pasa ellen, de jul. 20. és 21. ismételve kemény vereséggel visszautasíttattak; egyidejüleg Gurko tábornok is Ruméliából visszaszoríttatott s csak nagy áldozatok árán volt képes a Sipka-szorost megtartani. Oszman pasa a tulnyomó erővel szemben Plevna mellett mind jobban elsáncolta magát, hogy az oroszok előnyomulását délre megakadályozza. Jul. 20. és 30. Plevna előtt a cár szeme láttára véres küzdelem folyt, mely harminc óráig szakadatlanul tartott, s azzal végződött, hogy az elsáncolt törökök az oroszok támadásait roppant veszteséggel visszaverték. Ettől kezdve változó szerencsével folyt a harc Plevna körül, és még akkor sem vezetett döntésre, midőn az oroszok által eddig fitymált román hadsereg mint O. szövetségese a küzdők sorába lépett, s a testőrezredek is sietve a harctérre küldettek. Csak akkor fordult a dolog némileg kedvezőbbre az oroszok részére, midőn Gurko tábornok október vége felé Telis elfoglalásával Oszman pasa összeköttetését Szófiával elvágta. A keleti bolgár harctéren sem állottak kedvezőbben a dolgok, hol Abdul Kerim pasát juliusban Mehemed Ali, ezt pedig szeptember vége felé Szulejman pasa váltotta fel a főparancsnokságban, ki hiába igyekezett a Lom- és Jantra-vonal felől az oroszok vonalán keresztül törni. Sem itt, sem ott döntő eredményt egyik fél sem tudott felmutatni. Majdnem hasonlóan állottak az ügyek 1877 utolsó hónapjaiban az ázsiai harctéren is. Az oroszok kezdetben három csapatban akadálytalanul nyomultak be Örményországba; az egyik célja; Batum, a másiké Erzerum, a harmadiké végre Bajezdi olt, s az utóbbi, valamint az erős Karsz már-már az oroszok (Loris-Melikov) kezébe menének át, midőn egyszerre kiderült, miszerint az oroszok elhamarkodott gyorsasággal eszközlött előnyomulásukban nagyon messze távoztak egymástól s kellő összeköttetésről nem gondoskodva, képteleneknek látszottak az erősen felszaporodott török sereggel a harcot felvenni. Muktár pasa a legmesszebbre előrenyomult orosz balszárnyat Karakilissza mellett feltartóztatván, egymásután két ütközetben verte meg azt (jun. 25. és 26.), mig Iszmail pasa megkerülvén az ellenséget, csapataival orosz területre lépett s ez által kényszeríté az oroszokat Karsz ostromával felhagyni s az alig elfoglalt Bajezidet sietve kiüríteni. De az oroszok csakhamar kiköszörülték a csorbát; okt. 15. Muktár pasát Aladsa közelében megkerülvén, keményen megverték, ugy hogy a török főhad kénytelen volt Erzerum felé visszahuzódni, ahová az oroszok követték. Nov. 4. a törökök még súlyosabb vereséget szenvedtek, minek következménye Karsz újabb ostroma és rohammal való elfoglalása volt (nov. 18.). A háboru lefolyása mindazonáltal semmiben sem felelt meg azon vérmes reményeknek és tulzott várakozásoknak, melyeket az orosz nemzet és sajtó, de kiváltképen a panszláv eszme hivei a hadjárathoz kötöttek. A sokat magasztalt orosz hadsereg ugy a vezetésben, mint a felszerelésben és élelmezésben oly jelentékeny és meglepő fogyatkozásokat árult el, hogy nem lehet csodálni, ha mindenfelé éles megbirálás tárgyává tétetett. Miután a hadjárathoz szükséges összegek papirpénz kiadása által teremtettek elő, melyek értéke az európai pénzpiacon mindinkább csökkent: a Fekete-tenger kikötőiben az ipar és kereskedés terén pangás, majd válság állott be és a közvagyon kiszámíthatatlan károkat szenvedett. A hangulat ennek folytán O.-ban nem mondható kedvezőnek; az elégületlen és forradalmi elemek mind hangosabban, már-már fenyegetőleg emelik fel szavukat a népszabadság mellett s az autokrata uralom káros volta, valamint jogosulatlansága ellen. Időközben a plevnai hős még mindig vitézül védekezett támadói ellen, kik a Totleben által kidolgozott terv szerint tervszerüen ostromolták és egyúttal kiéheztették Plevnát. Végre a negyedik hónapban lassan megfordult a szerencse kereke. Lovacnál az orosz fegyverek győzelmet arattak; a grivicai sáncokat pedig a román doroboncok bevették rohammal. Az ősz beállta óta az éhség kezdé gyötörni a törököket és a lőporból is kifogytak. Egy utolsó kétségbeesett kirohanás után Oszman pasa 1877 dec. 10. 43 ezer emberből álló seregével megadta magát az orosz császárnak. Plevna átadása kedvező fordulatot jelez az európai harctéren is: Gurko, Szkobelev, Mirszkij véres harcok után másodszor lépték át a Balkán szorosait és elfoglalták Tatár-Bazardsik és Filippopol városokat. 1878 jan. 20. az összes orosz hadak egyesültek Drinápolyban és néhány nappal később megkezdték az előnyomulást Konstantinápoly felé, hol a rémület általános volt. Ugy látszott, mintha Törökország sorsa el lett volna döntve. Most ismét az európai diplomácia vette kezébe az ügyet; az európai hatalmakat, első sorban Angliát, aggodalommal töltik el O. győzelmei; minek következtében saját érdekükből Törökországot a végpusztulástól megmenteni iparkodtak és Anglia a Boszporus felé indítá páncélos hajóit. Igy jött létre 1878 márc. 3. a san-stefanói béke, mely azonban több olyan feltételt szabott a portára, melyek az európai egyensúly dogmájába ütköztek és több nagyhatalom tiltakozását vonták maguk után. Anglia és Ausztria máris fegyverkezett, midőn Bismarck rávette a győztes orosz cárt, hogy a san-stefanói békét revizió és módosítás végett a Berlinben összehivandó kongresszusra bizza O., melynek erejét már nagyon is kimerítette a háboru és mely nem volt abban a helyzetben, hogy esetleg több európai hatalommal háborut viseljen, duzzogva bár, de mégis engedett. 1878 jun. 13. kezdé a berlini kongresszus tárgyalásait. A legtöbb akadályt Anglia és Ausztria-Magyarország támasztá, melyek a san-stefanói szerződés által veszélyeztetve látták érdekeiket. A kongresszus elvégre a Balkán-félszigeten egészen új államalakulásokat létesített Törökország rovására és Szerbiát, Montenegrót és Romániát megtette független államokká; megalapította Bolgárországot (l. o.) és keresztény kormányzót eszközölt ki Keleti Rumélia számára. Kikötötte, hogy az orosz csapatok a Balkán félszigetet legkésőbb 9 hónap leforgása alatt elhagyják és O.-nak jutalom fejében Batum, Karsz és Ardaghan városát itélte oda, mig Törökországot arra kötelezte, hogy összes lakóit valláskülönbség nélkül politikai egyenlőségben részesítse. Ausztria-Magyarország végre felhatalmazást nyert Bosznia-Hercegovina fegyveres megszállására és polgári kormányzásra. Kitetszik a mondottakból, hogy O. nem érte el ugyan ezúttal sem végcélját, mindazonáltal hatalmi állásának növekedésével a keleti ügyek elintézésében a jövendőre döntő befolyást biztosított magának.

Mig O. véres babérait aratta az európai és ázsiai harcmezőkön, a forradalmi és nihilista agitáció elcsöndesedett. De a béke helyreálltával a reformok elmaradása és az egyre folyó abszolutizmus megint mozgásba hozta az elégületlen elemeket. Hogy az elégületlenség az értelmiség soraiban is terjedt, mutatta a Szaszulics Vjéra esete, aki egy pisztolylövéssel agyonlőtte Trepov tábornokot, a rendőrség gyülölt főnökét és akit az esküdtek ennek dacára felmentettek. A merénylők mot már a császárt és családját sem kimélték; 1880 febr. 17-én a téli palota éttermét dinamittal felrobbantották, a nélkül, hogy a császár és hozzátartozói kárt szenvedtek volna; azonban a palotaőrségből száz katona szerencsétlenül járt. 1881 febr., egy évvel a merénylet után, II. Sándor, Lorisz-Melikov tanácsán indulva, arra határozta el magát, hogy alkotmányt ad népének és már foglalkozott is annak szövegezésével, midőn egy újabb nihilista-merényletnek áldozatul esett, II. Sándor helyét fia

III. Sándor foglalta el (1881-1894), kinek uralkodása alatt O.-ra nézve jóformán kárba veszett. Az országot, különösen a 90-es évek elején rettenetes éhség és a kolera pusztította, mi sok helyt zendülésekre szolgáltatott okot. Visnegradkíj pénzügyminiszter és utóda, Witte, hasztalan igyekeztek pénzelőleggel és ingyen gabonával a nagy inségen segíteni, az orosz tisztviselők ellenőrzés hiánya folytán még a könyöradományokat is elsikkasztották. A belügyi, közigazgatási téren életbevágó újítás nem történt; az alkotmányos mozgalom, mely II. Sándor utolsó napjaiban megindult, III. Sándor alatt teljesen megfeneklett. Ezzel kapcsolatban a nihilisták folytonos rettegésben tartották a cárt és családját, mely több alkalommal, igy a Borki mellett történt vasúti katasztrófa napján csak csodával határos módon menekült meg a haláltól. Az abszolutisztikus rendszer azért nem engedett és a 90-es évek óta a Keletitenger-melléki tartományokra és Finnországra is rátette kezét. Finnország tartománygyülése és lakói különösen II. Sándor által tiszteletben tartott kiváltságaik érzetében, ugy ahogy védekeztek ugyan Heyden tábornok és kormányzó brutalitásai ellenében; de a balti tartományok német és lett Ajtu lakói hiába küzdöttek az oroszosítás és erőszakos térítés ellen, mely a szent zsinat elnöke, Pobjedonozsev vezetése alatt különösen a lutheránus lelkészek és tanítók soraiban szedte áldozatait. Rossz napok érték az orosz zsidókat is, kik Hirsch báró segélyével százával külföldön kerestek menedékhelyet. - A Balkán-félszigeten az oroszokat sok csalódás érte. Különösen Bolgárországban, melyre mint annak felszabadítói, igényt tartottak. De midőn a felszabadítás árául jóformán az ország szabadságát követelték, Battenberg Sándor, azúj fejedelem, ellene szegült az orosz követeléseknek. A boszus oroszok ezért ezerféle módon iparkodtak Sándort megbuktatni, ami azonban csak 1886., saját fellázított tisztjei által sikerült. Csakhogy utóda, Koburg Ferdinánd sem volt engedékenyebb elődjénél, amiért az orosz kormány még törvényes fejedelemnek sem ismerte őt el és mindenható, oroszfaló minisztere, Sztambulov ellen Hitrovo orosz diplomata még orgyilkosokat is bérelt. Ez az aknaharc elhuzódott 1894- május 30-ig, mely napon Sztambulov leköszönt és Sztoilov foglalta el a miniszterelnöki széket. (Ez már közeledést jelentett az orosz politikához, de a Ferdinánd fejedelem megtérését III. Sándor cár már nem élte meg.) Szerbiában, az utolsó éveiben a bécsi udvarhoz szító, eladósodott Milán elvégre elbukott és ezóta az orosz befolyás megint emelkedett. Montenegro nevében nemcsak Nikita fejedelem, hanem fia Danilo is megmaradt a hagyományos hűségben. Közép-Ázsiában hol tudományos, hol fegyveres expediciók járták be a Pamir fensíkot, mi a Kelet-Indiát féltő angolok aggodalmának egyre tápot adott. A bokharai emir 1893. személyesen hódolt meg Szt.-Pétervárt hűbéres urának. - Ami az európai nagyhatalmakat illeti: Ausztria-Magyarország iránt az orosz kormány a bosnyák okkupáció napjai óta és Koburg Ferdinánd támogatása miatt állandóan rideg magatartást tanusított, mely a hármas szövetség megkötése óta még barátságtalanabbá vált. Németország iránt sem viseltetett már a régi Ťtorony magasságuť barátsággal, mint I. Vilmos császár és Bismarck napjaiban, sőt 1893. vámháborut is kezdett a német császárság ellen, melet azonban Witte 1894. megszüntetett. Annál bensőbbé alakult a francia köztársasággal való, ugy látszik irásba nem foglalt szövetkezés és barátság. E két, egymástól annyira elütő nagyhatalmat az Ausztria-Magyarország, Németország és Olaszország között létesült hármas szövetség hajtá egymás karjaiba. Az orosz-francia barátság zálogául hol a francia hajóhad látogatott el Kronstadtba (1891), hol az oroszok Toulonba (1893) és mig az orosz nagyhercegek a köztársasági elnök oldalán nézték végig a nagy francia hadgyakorlatokat, a hiuságtól és a revanche gondolatától elkapatott francia nép az orosz kölcsönöket irta alá. Hosszas és kínos betegség után III. Sándor 1894 nov. 1. Livádiában elhalt és ugyane napon követte őt még csak 26 éves fia:

II. Miklós cár. Nov. 2. kelt manifesztumában humánus és kötelességtudó szavakban tudatta népével trónralépését, programmot azonban nem adott. Sokan arra számítottak, hogy az új cár, mint Alix hexxen-darmstadti hercegnő vőlegénye, majd férje, és a német művletségnek barátja, szakít az abszolutizmussal és alkotmányos mederbe tereli majd O.-ot. A cár első intézkedései igazolni látszottak ezt a föltevést. Közbocsánatot hirdetett, több rossz hirü tanácsost, igy Krivoseim közlekedési minisztert, elbocsátott, Durnovo helyére pedig Goremkint nevezte ki belügyminiszterré; a lengyelek elnyomóját, Gurko tábornokot, egészségügyi okokból nyugdíjazta és Suvalov grófot nevezte ki Lengyelország kormányzójává, ki a IIII. Sándor utolsó éveiben nagyon is üldözött katolikusokat, protestánsokat és zsidókat oltalmába fogadta és a bezárt kat. templomokat megint megnyittatta. A Pobjedonozsev által sürgetett vallási üldözéseknek a cár egyáltalában véget vetett. A Szibériába való rövid úton eszközlött deportálás jogát a cár elvette az egyes kormányzóktól és több rokon humánus ukázzal kezdé meg uralkodását. A várva várt alkotmányos fordulat azonban elmaradt és 1895 jan. 29. II. Miklós a moszkvai nemesek előtt kereken kijelentette, hogy ne ringassák magukat Ťabszurd illúziókbanť és hoy eltökélt szándéka atyja példájára az autokráciát fentartani. E nyilatkozat lehűtötte a vérmes reményeket, de egyúttal alkalmul szolgált a nihlistáknak, hogy egy nyilt levélben a cárt az abszolutizmusból folyó veszedelmekre első ízben figyelmeztessék. 1896 máj. 26. végbement Moszkván a cár koronázása, melynek fényére a Chodinszki-mezőn történt szerencsétlenség homályt borított. A külügyi politika terén, melyet az 1895 január 29. elhalt Girsz utóda, Lobanov herceg intézett szeptemberben történt elhunytáig, több nagy diplomáciai sikerrel dicsekedhetett az új kormány. A háládatlan Bolgárország megtért, Clement érseket és a száműzött orosz érzelmü tiszteket visszahivták és elvégre Ferdinánd fejedelem maga is kiengesztelte a cárt, még pedig azzal, hogy idősebb fiát, Borist görög keleti ritus szerint megkereszteltette és azután személyesen mutatta be (1896 ápr.) hódolatát Szt.-Pétervárott. Szerbiában is emelkedőben van az orosz befolyás, Montenegróban sohasem szünt meg. A francia barátság bensőségéről egymást követő tüntetések tanuskodnak és csak az imént (1896 jul. végén) sikerült O.-nak új kölcsönt elhelyezni a francia tőkepénzeseknél. A hármas szövetség tagjaival az új császár barátságosabb viszonyt folytat, mint atyja; 1896 aug. a cár látogatást is tett Bécsben és a német császárnál Boroszlóban és Görlitzben (szept.); csak Olaszországnak, melynek ellenfele, Menelik abissziniai király a cár tisztelője, volt már alkalma Afrikában az orosz politika ellenséges mivoltával megismerkedni. Ázsiában is sikert mutat fel az orosz diplomácia, melynek az évtizedek óta vajudó Pamir-határkérdést 1895. oly módon sikerült megigazítania, hogy az Afghanisztán s Hindukus kulcsául szolgáló fensíkon a Murghab legyen ezentul Afghanisztán és az orosz birtok között a határfolyó. A nagy szibériai vasút, az építése közben előfordult sikkasztások dacára, végcélja felé közeledik. Az örmény és a krétai kegyetlenségekkel szemben, melyek könnyen a keleti kérdés feltámadását vonhatnák maguk után, az orosz kormány mostanig (1896 aug.) azzal érte be, hogy a török csapatok és helytartók által elkövetett vérengzések fölött sajnálatát fejezze ki a portán.

Orosz-magyar érintkezések az újabb korban.

O. és Magyarország közt a politikai érintkezések megszüntek az utóbbi állami függetlenségének elvesztése óta. Mióta Magyarország a Habsburg-házzal szövetkezett s királyai egyszersmind német császárok is voltak, politikai viszonya a többi államokhoz alapjában megváltozott, s ha magyar érdekekről volt is azontul szó, azok mindig vagy legalább többnyire elvesztek a német vagy osztrák érdekek tengerében s nemzeti értelemben a legritkább esetekben érvényesültek. Minthogy azonban Erdély tovább őrizte meg függetlenségét, az újabb érintkezések oroszok és magyarok közt az erdélyi fejedelmek korára esnek. Legerősebb volt ezen érintkezés Báthory István idejében. Igy Blandrata György, aki az erdélyi fejedelem érdekeit képviselte az országgyülésen 1575 nov. 15., egyebek közt azt is felajánlotta megválasztatása fejében, hogy mindent visszaszerez, amit az orosz elfoglalt Lengyelországtól. Heves vita folyt Báthory István és Iván cár közt Livonia birtokáért; Báthory különben is vonakodott az orosz uralkodónak a Ťminden oroszok cárjať címet megadni. Feltünő, hogy O. és Magyarország a törökök ellen való küzdelemben soha sem találkoztak egymással, holott érdekközösség elégszer összehozhatta volna a két népet. Az erdélyi fejedelmek Báthory István halála után is gyakran érintkeznek O.-gal, s Bocskay, Bethlen, a két Rákóczi György és II. Rákóczi Ferenc története néha igen is erősen belejátszik O. történetébe. Rudolf császár és király a magyarok felszabadítása érdekében egy tervet küldött I. Feodor cárhoz az 1589-90. években, s a kalandos életü Lassota Erik 1592. Rudolf részére már toborzást indított a zaporogi kozákok közt s a szövetség tervezete is elkészült. Ezen szövetségben, a pápa elnöklete alatt, tizenkét állam vett volna részt; többek közt O. és Erdély. Azonban a dologból semmi sem lett. A tizenöt éves török-magyar háboru Rudolf idejében arra az elhatározásra bírta a királyt, hogy követséget indítson O.-ba. A követség vezetésével zalánkeményi Kakas István erdélyi államférfiut bizta meg, ki titkárul a szász eredetü Tectander Györgyöt fogadta maga mellé. A követség 1602 okt. 15. lépte át O. határát, melyen akkor -1598 óta - Godunov Boris uralkodott. A magyar követ elég érdekes rajzokban mutatja be tapasztalatait O. és népessége felől. Később s még II. Mátyás uralkodása alatt többször találkozunk a magyar király követeivel O.-ban. I. Rákóczi György a lengyel koronáért való küzdelmében érintkezett először O.-gal, midőn a kozákok támogatását óhajtotta magának biztosítani, kik ezen időben egy kozák királyságról ábrándoztak, melynek trónjára az erdélyi fejedelmet szerették volna ültetni. Rákóczi küzdelmei sikertelenek maradtak ugyan, de személyének, valamint bizalmas embereinek neves működése fentartotta magát ugy az orosz mint a lengyel évkönyvekben. Lengyelországnak már azon időkben tervezett felosztásába belejátszottak az erdélyi fejedelmek is, sőt midőn a világ nem csekély meglepetésére O. és Lengyelország mint szövetségesek állottak egymás mellett, Magyarország egy orosz inváziónak volt kitéve, melyből ugyan csakhamar felépült, de melynek emléke mégis fentartotta magát évkönyveinkben. Az 1657-iki nyár folyamán Lubomirszkíj vezénylete alatt egy 8000 főnyi orosz sereg tört be hazánkba s Bereg, Ugocsa és Szatmár-vármegyékben borzasztó pusztításokat vitt végbe; raboltak, öltek, ugy hogy még a csecsemőket sem kimélték. Évszázadok óta ez volt az oroszok első betörése Magyarországba s ezt is visszaverték a gyorsan felkelő vármegyék. Mig a politikai érintkezések O. és Magyarország közt az erdélyi fejedelmek korában csak gyér nyomokat hagytak hátra, addig a kereskedelmi összeköttetések a két nemzet közt sokkal szorosabb és sokkal bensőbb természetüek valának, miként ezt Bethlen Gábor fejedelemsége alatt is tapasztaljuk; Apafi Mihály pedig nagy barátja és védelmezője volt az orosz-magyar kereskedésnek. II. Rákóczi Ferenc iránt Nagy Péter cár meleg személyi rokonszenvvel viseltetett és felkelését, amikor tehette, támogatta is. A XII. Károly ellen viselt háboruban a lengyel koronát is szánta Rákóczinak s ez iránt 1707 szept. Varsóban forma szerint védő és támadó szövetséget kötött Rákóczival, melyben a fejedelemnek Erdélyt, a magyar rendeknek pedig alkotmányukat biztosító tisztességes békét biztosított, ha Rákóczi a lengyel trónt kész elfoglalni. Ezt azonban Rákóczi a győztes XII. Károlyra való tekintetből el nem fogadhatta. Később is még (1710) Péter cár Urbick követe által közvetítését ajánlotta fel a bécsi udvarnak, aki előbb Rákóczival, illetőleg Bercsényivel szerződést kötött és a felkelők helyzetéről bővebb információt szerzett. A bécsi udvar sok huzavona után nem fogadta el Péter cár békeközvetítését. Pétert ez annyira felingerlé, hogy 1711 elején hadat akart vezetni Bécs ellen, amikor a XII. Károly által megvesztegetett török porta részéről hadüzenetet kapott és ig más iránba kellett vezetnie seregét. A XIX. sz.-ban az érintkezések O. és hazán között ritkultak. A magyar országgyülés e század eleje óta több alkalommal szólalt fel az elnyomott lengyelek érdekében és az oroszok 1849-iki inváziója hazánkban, melyről a szövegben szóltunk, mély elkeseredéssel töltötte el honfiainkat ellenük. újabban azonban a régi gyülölet engedni látszik és Magyarország ezeréves fennállásának ünnepélyén II. Miklós cár is tolmácsolta szerencsekivánatait királyunknak s egyúttal megajándékozta a nemzetet a Szt.-Pétervárott őrzött Rákóczi-karddal, melyet a szabadságharc idején az erdélyi nők adtak Bemnek, a muszka invázió során azonban a kard az orosz fővezér kezébe került, ki a kardot Szt.-Pétervárra vitte. A kard II. Rákóczi Györgyé volt (1640).

Oroszország borászata

Oroszország délibb vidékein nevezetes mennyiségü és elég jó bor terem, mely Masszalszki V. herceg. 1890-iki adatai szerint 168,790 djesszjatinra (183,790 ha.) 27.680,000 vedróra (3.405,000 hl.) rúg, melyhez a legnagyobb részt besszarábia, Kaukázus és Krim szolgáltatják; a termést legnagyobb részt belföldön fogyasztják el. Besszarábia borkerülete magában foglalja Tiraspol, Odessza, Herzon és Olgopol kerületeket is, ezen vidéken többnyire belföldi szőllőfajtákat művelnek s a termelés az utóbbi 10 év alatt megháromszorosodott; a bor legnagyobb része közönséges asztali bornak minősíthető. A Kaukázus szőllővidékét északira és délire oszthatjuk. Északon többnyire közönséges vörös bor terem, melynek jelentékeny részéből szeszt főznek, míg Dagesztán mohammedán lakói részint mint szőllőt fogyasztják, részint nem bort, de nem tilalmas nemzeti italokat (dsaba és harbec) készítenek) a szőllőből. Délen ellenben Kutaisz és Tifliszben erős, testes, igen jól ászokoltató kitünő borok teremnek. Legmagasabb fejlődési fokon van az európai O. a Krimben, melynek ősrégi szőllőit a tatárok elpusztították ugyan, melyet azonban Pallas német természettudós javaslatára a kormány a mult század végén felújítván, valóan virágzásnak indított. Az európai szőllőfajták közül művelik: Cabernet Sauvignon, Malbec, Pineau franc stb. kék szőllőt, továbbá Semillon blanc, Riesling, Pineau blanc, Furmint (melyet ők tokajinak hivnak) stb. fehér szőllőt, édes bor készítésére: Muscat blanc, rouge, noir, Pineau gris stb. fajtákat. Az egyes fajtákat külön művelik és szüretelik, s a déli tengermelléken kitünő likőr és desszert borokat (Sherry, Porto, Malaga stb.) nyernek. A szőllők termése a forró és száraz időjárás folytán csekély hektáronkint alig 20-25 h. Minthogy még a szőllők létesítése is igen költséges, ezért a borok is igen drágák.

Orosz szekták

azok, amelyek a szentirás egyes helyeinek különös értelmezése folytán oly tanokat hisznek, mik az orosz egyház hitvallásának lényegével ellentétben állanak. Ilyenek a duholorcok (l. o.), akiknek szektájából a molokánoké (l. o.) támadt; ez utóbbiakból keletkezett az obscsije szekta, mely a vagyonközösséget is behozta, de aztán csakhamar egészen eltünt, továbbá a szubbotniki szekta, mely vasárnap helyett a szombatot ünnepelte meg s néhány más zsidó ritust is átvett. Még most is egyre támadnak jobb O., melyek majdnem mind racionalista jellegüek és istentagadók; ilyenek a nemiljakok (nem-imádkozók), a vizdichanzi (sóhajtozók), a nenasi (nem-a-mieink, a molcsaniki (hallgatók) stb. Az orosz egyház átalakulására befolyással lehetnek a sztundiszták (l. o.). L. még Raszkolnikok. V. ö. Gerbel-Embach, Russ. Sektierer (Heilbronn 1883).

Orosztony-Baksaháza

kisközség Zala vármegye pacsai j.-ban (1891) 1050 magyar lakossal, postahivatallal és postatakarékpénztárral.

Orosz-török háboruk

Oroszország már a középkorban is, még a novgorodi nagyfejedelmek korában, indított háborukat a Balkán-félsziget akkori birtokosai, a keletrómai császárok ellen. Másrészt azonban a görögkeleti császárok családjaival létrejött rokonsági összeköttetések révén az 1453. a törökök által tönkre tett kelet-római birodalom örököseinek is tekintették magukat. Ez a hatalmi aspiráció és az a törekvés, hogy a törökök által sanyargatott fajrokonaik s hitsorsosaik, a Balkán-félszigeten lakó görög-keleti szlávok sorsán segítsenek, őket felszabadítsák, egyúttal pedig az oroszok hegemoniáját a félszigeten megalapítsák; ez a kettős irányzat idézte elő az utolsó két század folyamában végbement gyakori összeütközéseket Oroszország és Törökország között. E hagyományos törökellenes politikának Nagy Péter cár szabta meg irányát és bár nem igaz az a hir, mintha utódait végrendeletben e politika követésére kötelezte volna, valóságban utódai mégis az ő példáját követték és az ő végcéljuk is a török birodalomnak megdöntése Európában és Konstantinápoly elfoglalása. E hagyományos politikában gyökeredzik a keleti kérdés, mely már tömérdek vérontást idézett elő. A fontosabb háboruk az utolsó századokból a következők: I. Péter cár kétszer indított támadást a törökök ellen, 1696-99. és 1711.; Anna cárnő 1736-39-ig; II. Katalin 1768-74-ig és 1787-92-ig; I. Sándor 1809-12-ig; Miklós cár 1828-29-ig és 1853-56-ig (krimi háboru); II. Sándor befejezte ezt a háborut és 1877-78. indított újra háborut a félhold ellen, melynek a san-stefanüói béke, illetve a berlini kongresszus határozatai vetettek véget. L. Oroszország (tört.).

Orosz üveg

a. m. muszkovit-csillám, l. Csillám.

Oroszvár

(Karlburg), kisközség Moson vmegye rajkai j.-ban (1891) 1668 német és magyar lak., vaúsit állomással, posta- és táviróhivatallal és postatakarékpénztárral. A windsori kastély mintájára épült várszerü kastély és park, mely özv. Henckel-Donnersmark grófné, szül. Kászonyi Laura tulajdona, a vármegye legszebb épülete. O. hires angol lótenyésztéséről és lóidomító telepéről is, melynek lovai azelőtt a lóversenyekben számtalanszor kitüntek. Régebben hires kertészete és gyümölcsfaiskolája volt. O. hajdanában hazánknak Ausztria elleni végvára volt. A XII. v. XIII. sz.-ban épült román stilü templomának csak tornya s kórusa maradt épségben.


Kezdőlap

˙