Parodia

(gör.) a. m. mellékének; a szónoklatban más ember komoly beszédének nevetségessé átalakítása, ugy hogy az eredeti kifejezések lehetőleg megmaradnak; a költészetben is valamely komoly költemény nevetségesre célzó utánzása oly módon, hogy megtartva formáját, patétikus kifejezését, hangjának egész méltóságát, mindezt valamely kisszerü tárgy előadására használjuk fel; a tárgy kisszerüségét itt a kontraszt emeli különösen. Egészen ellentétes a kontraszt a travesztiában (átöltöztetés), mely nagy tárgynak ád kisszerü alakot. P. a Békaegérharc, mely a hősi eposz alakját adja komikus tárgyra; travesztia Blumauer Travesztált Aeneise, melyben megmarad a hős és a nagy tárgy, de kisszerü mezbe öltöztetve.

Parodosz

az ókori görög szinháznak két fő bejárata; széles ajtók és folyosók, melyek jobb felől és bal felől a nézőtér és a szinpad között voltak. Nem csak a néző közönség használta a P.-t, a kar is rajta keresztül vonult fel az orkesztrába. Igy esett aztán, hogy róla nevezték el a karnak első fölléptét, nemkülönben az első dalt is, melyben az egész kar részt vett. Utoljára aztán a karnak minden együttes dalát igy nevezték, ellentétben a sztrofával és antisztrofával.

Paroimiografusok

(gör., lat. paroemiographusok a. m. példabeszédirók), a későbbi görög irodalomban azok a tudósok, akik az ókori görög példabeszédek gyüjtésével foglalkoztak. Legjelentősebbek közülök Zenobios és Diogenianos (mindkettő a Kr. u. II. sz.-ból); Gregorios, aki Ciprusból származott és 1283. Bizáncban mint patriárka működött; végül Apostolios Mihály, aki Bizáncban élt és 1450. olasz földre menekült. Műveiket kiadták Gaisford (Paroemiographi Graeci, Oxford 1836) és Leutsch meg Schneidewinn (Corpus paroemiographorum, Göttinga 1839-51).

Paróka

álhaj vagy vendéghaj (a franc. perruque, ol. parruca stb. szóból, mely ismét a latin pilusból, a. m. hajszál, származott) értelemben először csak a XV. sz. végén fordul elő (Coquillartnál), noha idegen hajzat használata a kopaszság eltitkolására már az ókori népeknél (asszirok, médek, persák stb.) is szokásban volt, Rómában pedig a császárok korában különösen a germán nők szőke haját kedvelték erre a célra. A középkorban a P. csak a hiányzó hajzat pótlására szolgált s már a XIII. sz.-ban előfordul; a hitújítás korában pedig Nürnberg már bizonyos hirnévre is jutott P.-készítése révén. Nagyon divatba jöttek a P.-k Franciaországban a XVI. sz.-ban, ahol ekkor már kenderutánzatokat is készítettek, melyeket szines hajporral hintettek be, mig a parasztnők e célra fehér lisztet használtak. A még most is használatos, selyemszálakkal átfont haj-P.-kat először a XVII. sz.-ban készítette és hozta divatba a párisi Ervais hajművész; később, XIII. Lajos korában ahosszu hajviselet miatt még jobban elterjedt a P., amely XIV. Lajos alatt, ki nem szivesen kezdte használni 1673., mikor dús haja ritkulni kezdett, általános kedveltségnek örvendett s a tulzás netovábbját érte el az allonge-P.-ban. A homlokon magasra föltornyozva, középen ketté választva, az allonge-P. gazdag fürtökben hullott alá a fej két oldalán egészen a mellre, mig hátul, a vállakat szabadon hagyva, lógott le a hát közepéig. Ez az allonge-P., melyet állami P.-nak is hivtak, volt a méltóság, hatalom és előkelőség jelvénye; de, mivel nagyon drága volt, kisebb formáju P.-kat is kezdtek használni, és ezekből fejlődött ki (1750 táján) a copf. A papság, mely eleinte kárhoztatta a P.-t, később buzgó védelmezője lett, és külön divatot is hozott be (abbe-P. viseletében. Általában a P. divatja 1720-1805. terjed, noha már jóval előbb, a francia forradalom óta, kiküszöbölték a művészies hajviseleteket. Most már a P.-t, mellyel, különösen a párisiak, a csalódásig hiven utánozzák a valódi hajat, csak a kopaszság eltitkolására használják, noha Angolországban a behajporozott allonge-P. még mindig használatos a polgári méltóságok ünnepies viseletében (p. a lord-mayor díszruhájának is kiegészítő része; l. még Hajviselet). V. ö. Nicolai, Über den Gebrauch der falschen Haare u. Perücke.

Parókás galamb

(Columba domestica cucullata), a házi galamb egyik fajtája, mely Ázsiából származik és 1550 táján hozták Európába, ahol annyira megszokott, hogy már európai fajtái is vannak. Teste nyulánk, jól kifejlődött nyakgallérja van, rövid csőre vastag, feje kicsiny, homloka magas, szemkerülete sima és vörhenyes. Szine különben változó. (Képét l. a Galambfélék mellékletén).

Parola

(franc. parole), szó, különösen becsületsző (parole d'honneur); mint hadi műszó az ismertető jelszót jelenti a seregnél, mely rendesen valamely város neve.

Párolgás

gáznemü testeknek kiválasztása szilárd testekből (l. Halmazállapot). A fiziologiában a lélekző szervek (tüdők) és a bőr útján történő kipárolgást észlelték. A tüdők útján történő kipárolgást észlelték. A tüdők útján kilélgelt levegő szénsavat, ammoniákot és kis mértékben más alkatrészeket is tartalmaz, melyek ott a tüdőkben kipárolgásra kerülnek. A bőr útján kiválólag a verítékmirigyek váladéka kerül kipárolgás alá. A bőr kipárolgásának azért a verítékben foglalt illó zsírsavak jellemző szagot is kölcsönöznek, mely szag a különböző viszonyok és betegségek szerint sokszor különböző is. A kipárolgás függ a levegő nedves v. száraz voltától, magas hőmérsék, italok bő élvezete, megerőltetés növelik a bőr útján való kipárolgást.

Párolgási hő

l. Hő és Kötött hő.

Párolgásmérő

l. Atmometer.

Párolgó olaj

l. Illanó olajok.


Kezdőlap

˙