Platina kloridjai

A platinának két kloridját ismerjük: 1. Platinoklorid PtCl2, amely akkor képződik, ha 240-250°-ra hevített platinataplón száraz klórgázt keresztül vezetünk. Szürkés-zöld szinü por, vizben oldhatatlan, forró sósavban azonban vörös-barna szinnel oldódik. E só a többi fémek kloridjaival kettős sókat alkot, amelyek a hidrogénplatinoklorid H2PtCl4 savnak sóiként is tekinthetők. A káliumplatinoklorid K2PtCl4 vagy 2KCl.PtCl2, stb. 2. Platiniklorid PtCl4., a kereskedésben előforduló paltinakloridból ugy készíthető, hogy annak oldatát a megfelelő mennyiségü ezüstnitrát-oldattal elegyítjük és a keletkezett csapadékról leszűrt folyadékot légritkított térben koncentrált kénsav felett elpárologtatjuk. E vegyület vörös, a levegőn szét nem folyó kristályokból áll. 3. Hidrogénplatiniklorid H2PtCl6, amelyet közönségesen platinakloridnak neveznek, tulajdonképen két bázisu sav, és ugy állítható elő, hogy a paltinát királyvizben oldjuk és a kapott folyadékot sósavval elegyítve besűrítjük. Barna-vörös szinü kristályos tömeg, amely a levegőn könnyen szétfolyik és vizben, borszeszben vagy éterben sárgás-vörös szinnel feloldódik. E savban a hidrogénatomok fémekkel helyettesíthetők, amikor a megfelelő sók keletkeznek. A kémiai analizis szempontjából igen fontos, hogy e savnak a sói közül a ceziumplatiniklorid CsPtCl6, és rubidiumplatiniklorid RbPtCl6, és a káliumplatiniklorid K2PtCl6 hideg vizben és kivált bioszeszben oldhatatlanok, amiért is a hidrogénplatinikloridot e fémek leválasztására kémszerül használják. A hidrogénplatiniklorid sóit ugy is tekintették, mint a platinikloridnak és az illető fémkloridnak kettős sóit.

Platinaötvények

l. Platina.

Platina-szalmiák

l. Ammoniumplatinaklorid.

Platinatapló

l. Platina.

Platiniridium

a platinával együtt található, azt kisérő ritka ásvány, Fs. 17, hatszöges.

Platinotipia

l. Fotográfia.

Platitude

(franc., ejtsd: -tűd) a. m. laposság, terjengősség (a beszédben).

Platner

Ernő Zakariás, festő és iró, szül. Lipcsében 1773 okt. 1., meghalt Rómában 1855 okt. 14. Oeser alatt az ottani rajziskolát látogatta; 1790. tanulmányait folytatta Drezdában, 1797. pedig Bécsben és 1800. Rómába ment. Itt a gyakorlati festés mellett történelmi és elméleti műtanulmányokat folytatott és végre leginkább irodalmi tevékenységgel foglalkozott. 1823 óta szász királyi diplomáciai ügynök volt a pápai kormánynál. Niebuhrral közreműködött a Beschreibung der Stadt Rom (Stuttgart 1829) címü művön. Festményei közül nevezetesek: Hagar száműzetése és Hagar és Iszmael a pusztában.

Plato

(Platon), a görög filozofiának Aristoteles mellett legnagyobb alakja, kinek gondolatai immár kétezerháromszáz év óta élnek, mérhetetlen hatással voltak a nyugati műveltség fejlődésére és művészi formájuknál fogva is a mai napig megőrizték ifjuságukat és az erejüknek nagy részét.

1. Élete. Született Athénben vagy Eginában Kr. e. 427., megh. Kr. e. 347. Előkelő, régi családból származott; apja Ariston, Kodros hires családjából, anyja Periktione, Solon közeli rokona. Nagyapja után eleinte Aristoklesnek hivták. Költői lelke, mely gondolatainak lendületet, műveinek remek formát adott, a már korán versirásban nyilvánult. Első mestere a filozoliában Kratylos, Herakleitos követője volt; de már mint husz éves ifju került össze Sokratesszel, ki döntő hatással volt fejlődésére; műveiben, melyeknek legtöbbjében Sokrates a párbeszéd hőse, páratlan emléket állított nagy mesterének. Nyolc évig, Sokrates haláláig, melynél valószinüleg jelen nem volt, tartott ez a benső viszony, mely alatt P. bizonyára a görög filozofia egyéb irányaival is megismerkedett. Sokrates halála után a mester több tanítványával Megarába ment Euklideshez, onnét Egyiptomba és Kirenébe; talán ez alkalommal másutt is megfordult: Olaszországban, Kis-Ázsiában, Sziviliában, Krétában stb. Azután visszatért Athénbe, ahol körülbelül nyolc évig maradt, irodalmilag és szűkebb körben mint a filozofia tanítója működvén. Körülbelül negyven éves volt, midőn újra útra kelt, ezúttal Alsó-Olaszországba és Sziciliába. Szirakuzában a fiatal Diont, kinek nénje az idősb Dionysius zsarnok neje volt, hódította meg barátul és tanítványul, de maga a zsarnok annyira meggyülölte a nemes erkölcsü filozofust, hogy állítólag rabszolgának adatta el Eginában. Ez körülbelül Kr. e. 387-ben történhetett. Annikeris, a kirenei filozofus váltotta meg, P. visszatérve Athénbe, iskolát nyitott az Akademos-kert gimnáziumában, később saját szomszédos kertjében. Innét iskolájának neve: akadémia. A filozofiát és matematikát tanította, párbeszédes formában, később összefüggő előadásban is. Kr. e. 368-ban, midőn ifjabb Dionysius lépett a sziciliai trónra, Dion meghivására újra Sziciliába ment, hogy a fejedelmet megnyerje a rendes monárkikus államformának, most is sikertelenül. harmadszor is megtette ezt az utat 361., de most csak a pythagoreusi Archytas menttette meg a haláltól. Visszatérve, haláláig Athénben maradt. Eltemették az akadémia közelében, ahol Pausanias még látta sírját. Az egész ókor a legnagyobb tisztelettel beszél ideális, harmonikus szelleméről, tiszta jelleméről, alakja körül korán szőtte a mitosz aranyos szálait és ragyogtatta isteni jelenség fényében.

2. Művei. Harminchét műve maradt ránk, 35 párbeszéd, a levelek és definiciók, azonkivül még hát kis párbeszéd, melyet azonban már az ókorban is hamisnak tartottak. De a többiek hitelessége fölött is nagy irodalmi harc folyik, mely ma sem ért véget. A hitelesség eldöntésénél általánosan elfogadott elvek ezek: Minden oly mű, melyből Aristoteles mint P.-éből idéz, melyet Aristoteles megemlít, hitelesen P.-é. Ilyenek a Respublika, Timaeos, Törvények, Phaidon, Phaidros, Lakoma, Gorgias, Menon, Hippias minor; továbbá Theaitetos, Philebos, Sophista, Politikos, Apologia, Protagoras, és Kriton. Kevésbbé biztos Zeller szerint: Lysis, Charmides, Laches, Kratylos, Hippias maior; az Euthydemos és Menexenos is kétséges ezen az alapon. De magától értetődik, hogy az Aristoteles nem említette művek közt is vannak igazi platonikus művek. Nem hiteleseknek tartják a legtöbben ma a Menexenost, Hippias maiort, az első Alkibiadest és Jont; még általánosabban vetik el a második Alkibiadest, Theagest, Anterastokat, Epinomist, Hipparchost, Minost, Kletophont; a Definiciók nem P.-tól valók, a Levelek sem. Még bajosabb kérdés az, hogy mely sorrendben keletkeztek e művek. Különböző elméletek állnak itt egymással szemben. Schleiermacher didakttikai rendet vesz föl. Nézete szerint egy kezdettől fogva kész terv szerintt irta meg P. műveit, melyek háromfélék: elemiek, közvetítők és konstruktivok.

Hermann K. F. szerint P. művei filozofiai fejlődését tükrözik. E fejlődésnek három korszaka van; az első Sokrates haláláig terjed, a másik a megarai tartózkodás idejét foglalja magában, a harmadik az első sziciliai útnak befejezésétől P. haláláig ér. Munk azon a nézeten van, hogy P. müveiben Sokrates idealis életrajzát adja, tehát azok a szerint rendezendők, mely életkorban tüntetik föl Sokratest. A legvalószinübb feltevés a Hermanné, bizonyos fokig egybekapcsolva Schleiermacheréval: bizonyára volt korszak P. életében, melyben még nem igen ment túl Sokratesen; ide tartozik Zeller szerint Hippias minor, Eutyphron, Apologia, Kriton, Lysis, Laches, Charmides és Protagoras. A második korszaka tartoznék (megarai korszak Zeller szerint nincs): Phaidros, Euthydem, Gorgias, Menon, Theaitetos, Sophistta, Politikos, Parmenides, Kratylos. Későbbiek: Lakoma (Kr. e. 385.), Phaidon, Philebos. Ezek után következnék Respublika, Timaeos, Kritias, Törvények, mely életének utolsó műve és melyet csak halála után adtak ki. Részben fejlődése türköződik e sorrendben, de részben didaktikai terv is érvényesül benne; nem valászinü, hogy miután már nézetei megállapodtak, csaka véletlen irányozta volna irodalmi tevékenységét. Aristophanes (Bizáncból) trilogiákban, Thrasyllos tetralogiákban állította össze P. műveit. Latinul adta ki P. műveit először Marsilius Ficinus Firenzében 1483-84. Görögül Aldus Manutiusnál 1513. Hires Henricus Stephanos kiadása (Páris 1578). Újabb kiadások Tauchnitzé, Bekkeré, Stallbaumé, Teubneré, C. f. Hermanntól először 1851-1853. Legújabban Martin Schanz Lipcsében 1875. indított meg nagy kritikai kiadást, mely még folyik. Hires fordítások: németül Schleiermacheré (legújabban 1855-62), franciául Cousiné (Páris 1825-40), németül Müller és Steinharté 81850-1866), angolul Jowetté (Oxford 1871), olaszul Bonghié (1857) és Ferrarié 81873). Magyarul csak egyes művek fordítása jelent meg; Hunfalvy Pál lefordította az u. n. sokratikus párbeszédeket, Simon a Theaitetost, Péterfy Jenő a Filologiai Irók Tárában Gorgiast és Philebost, Gyolmlay Jenő u. o. a sokratikus párbeszédeket. Télfy János Sokrates védelmét és Kritontt (Pest 1858), ugyanezeket Horváth Zsigmond (u. o. 1875). Fontos magyarázó művek: Tennemann. System der Platt. Phil. (4 köt., 1792-95); Hermann K. F., Geschichte u. System der Pl. Philosophie 81839); Grote George, Platon and the other companions of Sokrates (London 1865); H. v. Stein, Sieben Bücher zur Gesch. des Platonismus (1864); Steinhart, P.-s Leben (1873); Chaignett. La vie et les écrits de P. (1871); Bonitz, platonische Studien (1875). A művekről különösen: Susemihl, Die genet. Entwickelung der Plat. Phil. (1852); Ueberweg. Untersuchungen über d. Echttheit und Zeittfolge Plat. Schriften (Bécs 1861); Teichmüller, Die Platonische Frage (Zeller ellen 1876). L. bővebben az irodalmat: Teuffel, Übersicht der Platt. Litterattur (1874) és Ueberweg, Grundriss der Gesch. der Phil. (I. 8. kiad., Berlin 1894); Pfleiderer, Sokrates und Plato (Tübinga 1896).

3. P. filozofiája. P. filozofiája hatalmas szintezise az addigi görög gondolkodás főbb elemeinek, melynek alkotó középpontja a sokratizmus, Sokrates gondolkodásának nemcsak egyik-másik eredménye, hanem egész jelleme, A filozofia nemcsak tudás, elmélet, hanem az élet egészére kitterjedő tanítás, melynek alapja azonban a tudás, s nem mint a szofisták tanítják: az egyéni vélekedés és hajlandóság. Ennek a tudásnak teljesnek, mindenre kiterjedőnek kell lennie, tehát egyetemes rendszer formáját öltenie. S azért P. az első tudatos rendszeralkotó a filozofia történetében, kinek rendszerében a filozofia fő részeit mind megtaláljuk: a metafizikát, természetfilozoiát és erkölcstant. Az ismerettannak és logikának is megtaláljuk alapját, csakhogy ez szorosan összefügg a metafizikával; Aristotelesre maradt a logikát külön filozofiai tudománnyá alkotni. Csak nem a rendszer fonalán fejti ki gondolatait. Közvetetlen erővel, mintegy formálódása közben nyilvánul a gondolat művészi szépségü párbeszédben, melynek Sokrates a középpontja. Az abstrakció legfelsőbb magaslatain a gondolkodás oly benső módon egyesül a mitosszal, hogy szinte eggyé válik vele és P. igazi véleménye elvont gondolatok formájában alig adható elő. De mindez növeli azt a varázserőt, mellyel P. azokra, kik az igazságot keresik, kezdettől fogva mai napig hatott.

a) P. metafizikája, eszmetana. Az eszmetan, mint P. gondolatainak alapja, főleg három nagy görög gondolat egybekapcsolásából ered. Herakleitos meggyőző erővel tanította, hogy amit valónak nevezünk, folyton változik, folyton ellentétek közt mozog; ilyennek mutatja az érzéki észrevevés a világot, de ez nem lehet a világ igazi mivolta. Ezzel ellentétben Parmenides azt tanítja, hogy csak az igazán létező ismerhető meg igazán, az igazán létező pedig egy és változatlan. Mindkét nézete megvilágítja Sokrates, ki csak a fogalmi tudást, mely állandó és változatlan, tekinti igazi tudásnak. Mert igazi tudás csak az, melynek tárgya is igazi lét, ha tehát a fogalom igazi tudás, akkor a fogalom tárgya csak az igazán létező lehet, melynek mivolta tehát fogalmi, az eszme. A dolgok sokasága és változó képe mögött keresnünk kell, ami e sokaságnak az egysége, e változásoknak állandó alapja s ez az eszme. Igy keletkezett a hires platonikus eszme és ennek megismerése: a dialektika. A dolgok mivolta formájukban (idea, eidos) van, az ami az egyesekben közös, ami fogalmukat alkotja. Egyes dolog nem lehet eszme. Ez az eszme külön van, ős mintája mindennek, ami részesül benne, az egyedüli valóság, a dolgok veleje, az ami nem változik, a tudás egyedüli igaz tárgya. De nem olyan mint Parmenides létezője, mely egy és részek nélkül való. Parmenides alapján nem értjük az összefüggést az igazán létező közt, mely egy és változatlan s a látszat világa közt, mely sohaság és folyton változó. Ezt a kapcsolatot pedig meg kell érteni. Az eszme egysége nem zárja ki a részeket, a tulajdonságok többségét, s az eszmék is sokan vannak. Az eszme működő erő, mindennek ami van s történik, oka. Mindennek, ami egyetemes fogalom körébe tartozik, van eszméje; később csak a természeti dolgok eszméjét ismeri el P. Ez eszmék viszonyokban állanak egymáshoz, rendszert alkotnak, melynek részleteit azonban ki nem fejti P. Csak a legfőbb eszmét határozza meg, a rendszer csúcsát, a jónak eszméjében. A jó a legfőbb valóság, a lét és megismerés közös ősforrása, az Istenség. A földi világban az egyes dolgok tökéletlensége, változandósága onnét van, hogy csak részben származnak az eszméből, részben más principiumból, az anyagból, mely határ nélkül való, alaktalan, melyben minden keletkező keletkezik, melyet sem a gondolkodás, sem az észrevevés útján nem ismerhetünk meg tökéletesen, melyet a görög filozofia sajátos kifejezésével nem létezőnek is nevez. Valóságukat a földi dolgok az eszmének köszönik, mely jelen van bennük, melyben részt vesznek. De azért az eszme külön van a dolgoktól, mint a minta külön van a másolattól. Az eszmék megismerése a dialektika, melynek két útja van, az egyenestől az egyetemeshez való fölemelkedés s az ellenkező, az egyetemestől a részleteshez való leszállás. Később P. kisérletet tett az eszmetant a számelmélettel kapcsolni össze.

b) A világ magyarázatában P. elmélet annyi mitikus részt foglal magába, hogy bajos tudományos meggyőződését külön választani az előadás mitikus formájától. A világ nem örökkévaló, hanem keletkezett. A világtartó, démiurgosz, alkotta; először a világ lelkét képezte, mely az eszmék és a testek közt foglal helyet s a kettő kapcsolatát közvetíti; testetlen s változatlan mint az eszme, de elterjedve a világban s saját mozgásával mozgatva azt; benne van a világ törvényes rendjének és harmoniájának oka; közvetíti a megismerést, mint a világ észszerü voltának alapja. Ehhez a lélekhez csattolta a világalkotó a világ testét, négy elembe foglalván az anyagot. Igy a világ az ész műve s mint ilyen mindenképen célszerü; a cél magyarázza a világot, az ok csak a cél létesítésének föltételeit adják; a teleologiai magyarázat tehát fölötte áll az okságinak. Maga a világ gömb, melynek közepén nyugszik a föld, mely maga is gömb; mig a csillagok szferákban, vagy gyűrükben illesztve ezek forgása folytán forognak; ha mind a csillagok eredeti helyzetükbe visszatérnek, vége a nagy világévnek, mely tizezer évig tart. A csillagok egyes, boldog lények, a látható istenségek. A kosmos, a világegyetem a legtökéletesebb alkotott való, az egy Isten, mely mindent magába foglal, a láthatatlannak legfelsőbb mása.

c) Az ember lelke hasonlít a világ lelkéhez. Egyszerü, testetlen, kezdet és vég nélkül való. A halál után, ha itt tiszta élete élt, visszatér azokba a felsőbb régiókba, melyekből leszállt; a rosszak bűnhödnek és más testekbe költöznek. A földi élet előtti életében a lélek részesült az eszmék szemléletében s ezekre itt a földi dolgok láttára emlékszik. A lélek igazi mivolta csak az észben van (logisztikon); ez a lélek isteni része (to theion), ez halhatatlan; a testbe költözvén, hozzá csatlakozott a halandó lélek, mely két részből áll: a bátorság és a vágyból; az ész a főben lakik, a bátorság a mellben, a vágy az alsó testben.

d) P. erkölcstana szorosan összefügg metafizikájával. Az emberi törekvés legfőbb célja a boldogság, de ezt csak ugy érthetjük el, ha a lélek igazi mivoltához képest isten felé törekszik és hozzája hasonlítani iparkodik. A test, az érzékiség; a lélek börtöne és sírja; ebből kimenekülni és az érzék fölötti világban állni: az ember igazi rendeltetése. Az erény a lélek szépsége és egészsége, az erény az igazi boldogság; magában hordja jutalmát, ő tesz gazdaggá, szabaddá, elégedetté, nyugodttá. Igazságtalanságot elviselni jobb, mint elkövetni. Erény többféle van: a megismerő lélek erénye a jónak megismerése, a bölcsesség (szofia); a bátor léleké a bátorság (andria), mely arra tanít, mitől féljünk és mitől nem kell félni; a vágyó lélek erénye a mértékletesség, vagy magauralkodás (szofroziíné), mely abban van, hogy a lélek részei megegyeznek, melyik uralkodjék, melyik szolgáljon; végül van az igazságosság (dikaioszíné), az egyetemes erény, mely minden résznek megszabja a maga dolgát.

e) Az állam arra való, hogy az erényt a világban fentartsa s uralkodásara juttassa. Fő feladata tehát: polgárait erényesekké nevelni. Minthogy pedig az erény fő föltétele a tudományos megismerés, a filozofia, azért minden jó államban a filozofiának, illetőleg a filozofusoknak kell uralkodniok. De a filozofia nem a tömegeknek való; azért a platonikus állam alkotmánya arisztokratikus, a fikozofusok abszolut hatalmán alapul. E kormányzó rendnek megadja a szükséges hatalmat, egyúttal az államot megvédi külső ellenségek ellen a második rend, a harcosoké; a harmadik rend, a nép, a földmívelő, az iparos, melynek fő dolga a pénzkeresés, minden politikai működés nélkül való. Az uralkodó rend erénye a bölcsesség, a harcosoké a bátorság, a kézmíveseké a kereskedőké az engedelmesség. Az első és második rend, mely P.-t egyedül érdekli, egészen az államnak él és az állam neveli tagjait. Ő gondoskodik róla, hogy egészséges szülőktől származzanak. Ő neveli őket zenével és gimnasztikával, amiben a nők is részt vesznek; ő képezi ki az uralkodókat a matematika és dialektika segítségével és ha éveken át gyakorlatilag is beváltak, ötven éves korukban lesznek az első rend tagjaivá. Náluk nincs se magántulajdon, se család, a magánérdek e két nagy élesztője.

f) A művészetről és vallásról való nézetei is összefüggnek erkölcstanával. P. vallása erkölcsi idealizmustól áthatott filozofiai monoteizmus; isten nála egy a legfőbb jó eszméjével, a világ a jó végett van, az erény gyakorlása isten tiszteletének legalkalmasabb formája. Az eszmék örök istenek, a csillagok látható istenek; a mitologia istenei a képzelet alkotásai- s habár a mitoszt meghagyja a nevelés alapjának, de megtisztítandónak tartja azoktól az isten fogalmához nem való tisztátalanságoktól, melyek hozzá tapadtak. A művészet önálló becsét nem méltányolja. A szép nála a jó alá tartozik. A művészet nem a dolgok lényegét, hanem csak külső megjelenését utánozza s igy elkerülhetetlen, hogy a rosszért és hamisért is érdeklődést kelt, sőt néha határozottan rontja az erkölcsöket. A művészetnek csak ha a filozofia szolgálatában áll, van értéke, csak ha az erényt dicsőíti és a vétket megutáltatja velünk, van erkölcsi feladata. Innét van, hogy politikai műveiben a művészetet, főleg a zenét és költészetet szoros állami felügyelet alatt tartandónak mondja és idealis államából a puhító zenét, s az utánzó költészetet, Homert is, kizárja.

g) P. rendszere élete utolsó éveiben bizonyos változásokon ment keresztül. Ekkor közelítette az eszméket a számokhoz a Pythagoreusok értelmében. A törvények c. művében, pedig, mely e korból származik, politikáját módosította, illetőleg közvetítő álláspontra helyezkedett, t. i. mikép lehetne a fennálló állami rend keretén belül az állapotokon javítani. Nem kivánja többé, hogy az uralkodó rend a filozofusoké legyen; ennek helyébe a bölcsek egyesülete lép, hivatalos hatalom nélkül; a tanításban a fő szerep a matematikáé; a vallás inkább megfelel a tényleges vallásnak; a magánvagyon megszüntetésének helyébe lép annak megszorítása; a családi életet is fentartja, csak gondos felügyelet alá helyezi; a fiuk és leányok egyenlő nevelésének elvét azonban megtartja. Az állam alkotmánya oligárkikus és demokratikus elemek egyforma kapcsoltának elvére alapíttatik.

h) Az akadémia volt neve a platonikus iskolának, hely halála után is fenmaradt, s a tudományos oktatás első mintáját adta, ámbár nemcsak az oktatást célozta, hanem általában a tudományos gondolkodás és erkölcsi élet eszményét. A filozofiai iskolák voltakép vallási egyesületek voltak. P. az akadémia kertjében maga emelt szentélyt a muzsáknak, muzeiont, melybe halála után saját szobrát helyezték. Az iskolák életének fontos mozzanatai voltak a társas összejövetelek, lakomák, Az iskola élén a scholarch állott, ki az iskola vagyonát kezelte és néha a maga utódját is kijelölte. Első utódja P.-nak unokaöccse Speusippos volt, ezé Xenokrates (Kr. e. 399.). Más közvetetlen tanítványai Heraklides Pontosból, Philippos Opusból, Hestiacos Perinthosból, Menedemos. Tanítványainak tanítványai Polemon, Krantor és Krates. Mindezek inkább P. utolsó irányát követték s a pythagoreiuzmushoz szítottak, Ezeket nevezik régi akadémiának. Az u. n. középső akadémiához tartozik a második és harmadik akadémia, az újhoz a negyedik és ötödik. De ezek már lényegesen eltértek P.-tól. Részben mérsékelt szkepticizmust (l. o.) vallottak, részben az új-platonizmust készítették elő (l. o.).

Platodes

(állat), l. Laposférgek.


Kezdőlap

˙