San Domingo

l. Santo Domingo.

San Domingos

l. Sao Domingos.

Sandomir

(Sandomierz), az ugyanily nevü járás és kat. püspök székhelye Radom orosz-lengyel kormányzóságban, a Visztula bal partján, (1891) 6462 lak., sör- és bőrgyártással. S. 1236. alapíttatott. A Jagellók korában egyike volt Lengyelország legvirágzóbb városainak. 1570. a lengyel protestánsok itt kötöttek egymással egyességet és közös hitcikkelyeiket is ekkor állapították meg. 1702. Ágost szász választó pártfelei itt kötötték meg a konfederációt.

Sándor

nagyközség Bács-Bodrog vármegye topolyai j.-ban. (1891) 1513 szerb, német és magyar lak.; van vasűti állomása, postahivatala és postatakarékpénztára.

Sándor

1. szent, előkelő, előkelő nemzetségből származott, de önmegtagadásból mint egyszerü szénégető élt. Cumanában, Pontoszban tekintélyes keresztény község alakulván, a hivek 248. S.-t választák püspöküknek. Mint vértanu máglyán halt meg Decius alatt 250. Emléknapja aug. 11.

2. S., szent, 313. lett alexandriai patriárka, részt vett az arianizmus elleni küzdelmekben s tevékeny tagja volt a 325. tartott niceai zsinatnak. Megh. 326. Emléknapja febr. 26.

Sándor

nyolc pápa neve.

1. S. (I., 109-111. vagy 119). Több liturgikus szokást, igy a szentelt viz használatát ő hozta be. Állítólag mint vértanu halt meg. A neki tulajdonított iratok valódisága nem bizonyos.

2. S. (II., 1061-1073). Előbb püspük volt Luccában s Anselmus volt a neve. Midőn a biborosok pápává megválasztották, a nélkül, hogy a császár hozzájárulását kikérte volna, magát megkoronáztatta. Ez volt a pápaság első lépése, hogy a választást a világi fenhatóságoktól függetlenítse. Az itáliai császárpártiak ezért a kiskoru IV. Henrik helyett kormányzó Ágnes császárnéhoz fordultak, hogy új pápaválasztást rendeljen el. A választást Baselben ejtették meg s a parmai Cadalaust tették ellenpápává, aki a II. Honorius nevet vette fel. A beállott szakadás háborura szolgáltatott okot,mert Gottfried normann herceg S. pártjára állott s a császáriakat ellenpápájukkal együtt kétszer is elűzte Rómából. A viszálynak végre békés úton vetettek véget, miután a mantovai zsinat Anno kölni érsek tanácsára Cadalaus megválasztását érvénytelennek nyilvánította. Ekkor a pápa Hildebrand, a későbbi VII. Gergely, közreműködésével a legnagyobb eréllyel lépett fel a papok laza erkölcsei s a simonia ellen; IV. Henrik lelkiismeretlen tanácsosait az egyházból kiközösítette s a királynak nejétől Bertától való elválását nem engedte meg. A pápa közbejött halála következtében a kitörő viszályok lebonyolítása hatalmas utódjára VII. Gergelyre maradt. V. ö. Nicolai Cardi, Aragon. vita Alexandri Il.; Muratori, Script. rer. Ital. III., 302. old.

3. S. (III., 1159-81). Szül. Sienában; mint Bandinelli Roland bíbornok IV. Hadrián kancellárja volt. A besanconi zsinaton nagy eréllyel védelmezte a pápaság jogait a császári rendeletekkel szemben, azért midőn IV. Hadrián után a többség őt választotta pápává, I. Frigyes IV. Viktor ellenpápa részére állt. S.-t II. Vilmos normann király vette védelmébe azonfelül mellette volt Franciaország, Spanyolország és Anglia, de ezek dacára sem maradhatott Rómában, hanem Franciaországba volt kénytelen menekülni s itt megtartotta a toursi zsinatot 1163. A császár az időközben elhalt Viktor helyett előbb III. Pascalt, majd III. Calixtust tette ellenpápává s ügyüket fegyveres erőszakkal támogatta, de S. kitartása s a császári seregeket ért csapások I. Frigyest arra birták, hogy az alkut felvegye s az általában törvényesnek elismert pápával a békét megkösse, ami 1177. Velencében meg is történt. A rákövetkező évben S. bevonult Rómába s az egyházszakadás által okozott károk orvoslása végett egybehivta a 3-ik lateráni, vagyis a 11-ik egyetemes zsinatot. Itt kárhoztatták el a valdiak eretnekségét, továbbá törvénybe iktatták, hogy a pápa megválasztásához a jelenlevő biborosok szavazatainak két harmada szükséges. A szentté avatást ő tette a pápa előjogává. V. ö. Muratori Script. rer. ital. III. Vita Alexandri III.; Reiter H., Gesch. Alexanders III. stb. (3 köt., Lipcse 1860-1864); Meyer M., Die Wahl Alexanders III. (Göttinga 1872).

4. S. (IV., 1251-61), a Segni grófok nemzetségéből, mint ostiai biboros-püspök emeltetett a pápai székre. Sokat küzdött a ghibellinek és Manfréd II. Frigyes természetes fia ellen, aki a szaracénusok segítségével még Rómából is elűzte, ugy hogy Viterbóban volt kénytelen magát megvonni, ahol meg is halt. Az Ágoston-rendü kongregációkat ő egyesítette egy renddé. V. ö. Bernhard Guidonis és egy anonimus Vita Alex. IV. címü dolgozatát Muratorinál (3. köt. I. rész).

5. S. (V., 1409-10), nemzetiségre nézve görög, szül. Kréta szigetén, Oxfordban és Párisban tanult; hosszabb ideig tanárkodott Párisban s mint biboros Philargi Péter néven Milano érseke lett. Midőn 1409. összeült a pisai zsinat, hogy az egyházszakadásnak véget vessen, a biborosok bizalma őt ültette a pápai székbe. Ellenpápái voltak XIII. Benedek és XII. Gergely; ez utóbbi pártfogója a nápolyi király ellenében fegyverrel volt kénytelen magát megvédelmezni. Ő kárhoztatta Wiklef és Husz tanait. Hirtelen halállal mult ki 70 éves korában. V. ö. Muratori, Script. rer. Ital. (3. köt.) és Renieris görög nyelven, Athénben 1881-ben megjelent életrajzát.

6. S. (VI., 1492-1503), előbb Rodrigo Lenzuoli de Borgia bibornok, szül. Xativában (Valencia) 1431. Előbb ügyvéd, katona, majd anyai nagybátyja III. Calixtus idejében a papi pályára lépett, aki a Borgia név átruházása mellett családjába fogadta s alig 25 éves korában Valencia érsekévé s biborossá tette. A legkiválóbb észbeli tehetségek mellett a legundokabb erkölcsi romlottság lakozott benne. Még mielőtt a pápai trónra lépett, Vanozza de Catenci Róza ágyasától négy fia és egy leánya született. VIII. Ince halála után mindent elkövetett, hogy a tiarát elnyerje. Kedves modorával behizelegte magát a bibornoki testület tagjainál, leereszkedő nyájasságával és pazar jótékonyságával pedig a nép kegyét nyerte meg. Nem lehet tehát csodálni, hogy a konkláve őt emelte a pápai trónra. Célja volt, hogy családját felemelje és gazdagítsa, azért mélyen beleártotta magát azon politikai küzdelmekbe, amelyeknek szintere akkorában Itália volt. János fiának a beneventói hercegséget adományozta, amelyet a biborosok ellenkezése dacára szt. Péter örökségéből elrabolt; Lukrécia leányát a hatalmas Sforzához adta nőül, kedvenc fiát Cézárt pedig az egyházi rend feladása nélkül bibornokká nevezte ki s azon volt, hogy világi hercegséget szerezzen neki s elvétesse vele Frigyes nápolyi király leányát. Midőn ez irányban ellenkezésre talált, 1498. szövetkezett XII. Lajos francia királlyal, hogy Itáliát feldarabolja. A franciák tehát elfoglalták Milanót, Cézár pedig Imolát, Forlit és a romagnai hercegséget. S. üzelmei ellen többször felzúdult a közvélemény, amely a pápai méltóságról való lemondását sürgette, azért ő maga is könnyek közt bevallva bűneit a bibornoki testület előtt, megigérte, hogy visszavonul. A jó szándékról azonban mihamar lemondott, mignem a gondviselés rögtöni halállal véget nem vetett életének. Bebizonyított tény, hogy nem méreggel vetettek véget életének. Ő hozta be a könyvcenzurát s alatta égették meg Savonarolát (l. o.)

7. S. (VII., 1655-67), előbb Fabio Chigi biboros. Mint németországi nuncius részt vett a münsteri és osnabrücki béketárgyalásokon, 1655 ápr. 8-án pedig a spanyol és francia ármánykodások dacára pápává választották. Gusztáv Adolf leányát Krisztinát ő fogadta vissza az egyházba. A művészeteknek és a tudományoknak nagy barátja volt, szerette a pompát s Rómát nagy áldozatokkal szépítette, igy ő emeltette a Péter-teret körülfogó oszlopkört. Újra káthoztatta a jansenisták hirhedt öt tételét s szigorusította az inquiziciót. Viszálya volt XIV. Lajos francia királlyal a castrói és a modenai hercegségek miatt. A tárgyalások alkalmával Crequi francia követ gőgös fellépése s főképen kisérete felingerelték a pápa testőreit, amiből kölcsönös sértegetések támadtak. XIV. Lajos már készenlétben tartott egy hadsereget a háborura, midőn a pápa egyességet ajánlott, amely az ő erős megaláztatásával Pisában 1663. meg is tartatott. Mint költő is működött; versei Párisban 1658. Philomati labores juveniles címen jelentek meg.

8. S. (VIII., 1689-91, szül. Velencében, előbbi neve Ottoboni Péter volt s majdnem 80 éves korában nyerte el a tiarát. Alatta került vissza Avignon az egyház birtokába s ő vette meg a svéd Krisztina becses kéziratokban gazdag könyvtárát. A XIV. Lajossal való jó viszonya dacára kárhoztatta a gallikán papok négy előterjesztését és a jansenizmus több tételét.

Sándor

számos uralkodó és fejedelmi személyiség neve.

1. S., a Nagy, Makedonia királya, Fülöpnek Olympiastól született fia, ugyanazon napon látta meg a napvilágot (Kr. e. 356 julius 21.), midőn atyjának egyik hadvezére Parmenion az illireket legyőzte és Herostratos Athene efezusi templomát felgyujtotta. Legelső nevelői rokona Leonidas és Lysimachos voltak; amaz katonás szigort alkalmazva, emez a sima udvari finomság kellemeit kifejtve. Végre atyja Aristoteleshez, a hires bölcselőhöz fordult, ki a fejedelmi gyermek nevelését 13 éves korában átvette és mindvégig vezette. Becsvágyó lelke korán nyilvánult szóban és tettben, elannyira, hogy mig a fiatal királyfi a cheroneai csatában kitüntette magát, közötte és apja közt bizonyos féltékenység fejlődött ki, bárha azok túloznak, kik S.-t ezen alapon gyanusítják, mintha apjának meggyilkolásában része lett volna. Tény az, hogy az apja halálakor 20 éves S. már akkor több volt puszta trónörökösnél és nemcsak arra volt eltökélve, hogy a fő hatalmat feltétlenül kiküzdi magának, hanem arra is, hogy folytatja apjának keleti politikáját, mely oda irányult, hogy a persákat saját földjükön fölkeresse s amelynek érdekében már Fülöp is küldött volt egy jelentékeny sereget a Helleszpont mellékére Parmenion és Attalos alatt. Ugyanezen katonákkal az utóbbi titkos fondorlatokkal trónkövetelőnek csapott fel, habár leveleiben nyiltan S. hivének vallotta magát. S. Attalost megölette, de még mielőtt ezt tette, Görögországba ment, ahol Demosthenes, a makedon hegemonia nagy ellenlábasa, elérkezettnek látta az időt, hogy a görög törzseket a közös ellenség ellen egyesítse.De S. is látta, hogy ezt meg kell előznie; hirtelen Görögországban termett és fölvétette magát az amfiktionok szövetségébe. Azután megszállotta Tébét és Korintusban megválasztatta magát a persák ellen indítandó panhellén hadjárat vezérének. Ezalatt a Makedoniától északra lakó barbárok lázadtak fel, ugy hogy S. 336. visszatért Makedoniába és a következő év tavaszán fáradalmas, de sikeres hadjáratot viselt a Haemos-melléki triballok, majd a dunántúli géták ellen, akiket meghódoltatván, hamarosan legyőzte az illireket is. A király távolságát Görögországban jól felhasználta a hazafias párt. Demosthenes hatalmas ékesszólása az egész Hellaszt S. ellenfelévé tette. Ekkor az ingerült fejedelem gyors menetelésben Hellaszban termett, Tébét ostrom alá fogta és a benlakóknak hősies védekezése dacára elfoglalta. Akkor a város sorsát a többi beociai városok itéletétől tette függővé, akik arra szavaztak, hogy Tébe földig rontassék, megmaradt lakosai pedig rabságra jussanak. S. végrehajtotta ezt az itéletet, de megkimélte a templomokat, továbbá a költő Pindaros házát és családját. Erre a szigoru itéletre a többi görög meghódolt, S. pedig visszatért Makedoniába, ahol ekkor már lázasan folytak az előkészületek a persa hadjáratra. 334 tavaszán meg is kezdődött a felvonulás. Antipater 13 500 katonával odahaza maradt helytartónak és az északi barbárok és görögök féken tartására, maga a király pedig 40 000 kipróbált harcossal indult Trákián keresztül a Helleszpontig, melyen átkelt és Ázsiában megkoszoruzta Achilles sírját. Lampszakosz városának elfoglalása után a Granikosz folyóig hatolt, melyen tűl 40 000 főnyi ellenség várta; köztük 20 000 zsoldosával Memnon is. Parmenion ellenezte a csatát, de S. hevesen támadva átkelt a folyón és öldöklő csatában, melyben maga is csak Klitosnak köszönhette, hogy életben maradt, megverte az ellenfélt. A tengerparti görög városok, melyek csak alkalomra vártak, hogy a persa iga alól szabaduljanak, örömest nyitották meg előtte kapuikat, mindössze Miletoszt kellett ostrommal bevenni. Beállván a téli szünet, idősebb katonáit haza bocsátotta, maga pedig Likiát, Pizidiát és Pamfiliát meghódoltatván, egészen Gordiumig hatolt, ahol a hires csomót karddal vágta ketté. 333 tavaszán újból szervezte a hadsereget, beolvasztva a visszatért tartalékosokat és újoncokat, kikkel aztán egyre mélyebben hatolt Ázsia belsejébe. Paflagonia és Kilikia jóformán kardcsapás nélkül hódoltak meg előtte s midőn Tarzusig jutott, csakis a nehéz kór állította meg egy időre, amelybe akkor esett, amikor a jéghideg folyóban fürdött. Alig gyógyult ki hires ovosának, Philipposnak gondos kezelése folytán, midőn máris döntő csatára kellett készülnie a persák ellen, akiknek óriási hadserege Dareios személyes vezetése alatt mindegyre közelebb jött. S. nem várta be a persa sereget, hanem elébb megszállotta a kilikiai szorosokat, melyek visszavonulása útját biztosították, azután pedig Isszosznál megütközött a persákkal, akik elhatározó kudarcot vallottak. Maga Dareios csak nagy nehezen tudta magát Persia belsejébe keresztül vágni; anyja Sisygambis és felesége Stateira a győztes kezeibe kerültek, aki azonban nemes mérséklettel bánt velük, egyúttal pedig haladéktalanul folytatta győzelmi útját. Meghódította Sziriát, kincses Damaskuszkust, meg egész Feniciát az egy Tirusz kivételével, melyet azonban héthónapi ostrom után szintén megtört; lakosait részben keresztre feszíttette, részben rabszolgákul adatta el. Dariusnak időközben tett békeajánlatait visszautasítva, folytatta Ázsia meghódítását és Palesztinán keresztül Egyiptomba sietett, melynek lakossága amily szivesen rázta le a persa igát, épp oly lelkesedéssel üdvözölte S.-t, ki viszont nemcsak a benszülöttek régi szokásait tartotta tiszteletben, hanem Alexandria megalapítása által saját nevét örökre összekapcsolta Egyiptom fejlődésével. Majd elzarándokolt Jupiter Ammon hires jósló helyéhez és hivatalosan kimondatta magáról, hogy Zeus fia, amely jogcímre szüksége volt, hogy a benszülöttek szemében tekintélyét megtartsa és gyarapítsa. Ezt elérvén, visszatért Memfiszbe és ott várta be segédcsapatait, akikkel 331 tavaszán megindult, hogy egész Ázsiát meghódítsa. Ez alatt Darius csaknem egy milliónyi sereget gyüjtött össze, mellyel S. alig 50 000 embert állíthatott szembe, s mégis 331 okt. 2. egy csapással tönkre verte a persákat azon a nagy síkságon, mely Arbela és Gangamela között terül el s ezzel a csatával Ázsia urává lett. Épp ugy mint a Darius iránt hűségben megmaradt Ariobarzanes, a vitéz uxiak is legyőzve, meghódoltak, sőt Perszepolis után Ekbatana kapui is megnyiltak. Erre az összes még tényleg független persa és méd főnökök meghódolása következett, akikkel S. most már közösen akart Bessosnak üldözésére indulni, de más belső forrongások visszatartották és lekötötték. Ilyen volt egyfelől az arianai népek lázadása, másfelől azonban az az összeeskövés, mely S. saját környezetében támadt és természetes visszahatás volt arra, hogy S. egyrészt az idegen népeket a hellén szellemnek megnyerve, másrészt, az idegen erkölcsöknek saját udvarában hatáskört biztosítva, megkisérlette a hellenizmusban a görög és a keleti szellem összeolvasztását. Az összeesküvés nem sok emberből állott, de tekintélyes hadvezéreket is sikerült bevonnia, élén Parmenion és Philotas állottak. De S.-nak idejekorán sikerült az összeesküvést megtörnie, a fővezérek halállal lakoltak s akkor egész erejével Bessosra vetette magát, akit Szogdianában elfogott és egy médpersa törvényszéknek elitélés céljából átadott (329); azután heves és makacs küzdelem után legyőzte Szogdiana és Baktria hegyi népeit, 328. meredek sziklavárában megostromolta és elfogta a leghatalmasabb főnököt, Oxyartest és leányát Roxanét feleségül vette. A menyegző fényében Kelet és Nyugat kezet nyujtott egymásnak, az egész világból érkeztek küldöttségek ünnepi ajándékokkal. De mint a fényt az árnyék, ugy ezeket az ünnepeket is szomoru események zavarták. S. diadalmi mámorában kicsapongásokra adta magát és ittas állapotban meggyilkolta életmentőjét Klitost, aminek következtében rendkivüli levertség vett rajta erőt. Egyidejűleg az előkelő makedonok szivében mindig élénkebb elégületlenség vert gyökeret, leginkább azért, mert S. szolgai hódolatot (arcra borulás stb.) kivánt tőlük. De mégis sikerült őket lecsillapítania, néhány lázadó a fejével lakolt; azután pedig egész sorát alapítván a városoknak, melyeket görög gyarmatosokkal népesített be, elindult keleti vállalkozásának legkiválóbb részét megvalósítani. 120 000 emberrel megindult, hogy Indiát meghódítsa. Serege részint makedonokból, részint makedoni fegyelemhez és harcmódhoz szoktatott persákból állott. Az első ellenség, akivel találkozott, Taxiles fejedelem, a Kofen (Kabul) mellékén lévő földnek ura, meghódolt; hasonlókép hosszasabb ellentállás után mindazok a népek, melyek É-ra laktak. Aztán nagy hajórajt építtetett S. és átkelt az Induson. Az addig meghódított területet Taxilisnek ajándékozta, de a tényleges hatalmat mégis Philippos gyakorolta, aki a katonai helyőrségnek parancsnoka volt. Az Induson átkelve az első jelentékenyebb ellenfél, akivel találkozott, Poros volt. A király nagy sereggel (közte sok elefánt) az Induson túl várta be nagy ellenfelét. Alig kelt át S. a Hidaszpeszen, szemben találta magát Porosszal, aki heves támadást intézett ellene, de mégis vereséget szenvedett. S. nemesen bánt legyőzött ellenfelével, aki ezentúl legjobb barátainak egyikévé változott. Számos városnak alapítása után (köztük egy, amelyet hires hadi ménjének Bukefalosznak emlékére Bukefaliának nevezett) tovább haladt egész a Hifaziszig, amelyen túl gazdag és harcias népek laktak. A királyt tevékeny lelke arra sarkalta, hogy azokat a népeket is leigázza, de saját katonái annyira kimerültek és annyira elvesztették a harchoz való kedvüket, hogy S. sem igérettel, sem fenyegetéssel nem birt velök. Még az ünnepi jóslatokat is megpróbálták és mikor azok is kedvezőtlen jeleket mutattak, S. azon a határon, ameddig eljutott, 12 oltárt állított fel, majd ünnepi játékokat rendezett, melyeknek végeztével több mint 2000 hajóból álló hajórajjal megindult a folyamon lefelé. Ez 326 novemberben történt. A hazatérés mellékesen a folyam mindkét partjának meghódításával volt összekötve. A király és a seregnek egy része a hajókon volt. a többi katonaság Hephaestion és Krateros vezérlete alatt a Hidaszpesz folyó két oldalán párhuzamosan haladt a hajórajjal. Igy haladtak Gedrozián és Karamián által, forró homokpusztákon keresztül, mire kimondhatatlan szenvedések után 60 nap mulva elébb utolérték Kraterost, majd találkoztak Nearchosszal is. Rövid pihenő után Krateros a rendes úton vezette tovább katonáit, S. pedig a hegyeken által egészen váratlanul Perziszben termett, ahol a helytartók, akik meg voltak győződve, hogy a király Indiában elveszett, kedvükre zsarolták a népet, mely S.-t szabadítóként üdvözölte. Nemsokára ezután Ekbatanában meghalt Hephaestion, a király gyermekkori barátja, akit fejedelmi pompával szállítottak Babilonba, de kinek ravatala mellett is világot rengető tervekkel foglalkozott S. Nem kevesebbről volt szó, mint hajóhad építéséről az Eufrát számára, Arábia meghódításáról, Afrika körülhajózásáról, sőt Itália elfoglalásáról: óriás vállalatok, melyeknek érdekében S. az összes meghódolt népek követségeit Babilonba összehivta, de már lázban égő testtel és a halál küszöbén tanácskozott és rendelkezett velük. A nagyra törő szellem nem birta a küzdelmek és keleti kéjelgések szakadatlan váltakozását, 323 jun. 11-13. elröppent és az alig 33 éves világhódító sírja körül versenyt gyászoltak makedonok, hellének és barbárok. A birodalom S.-nak Roxanétől született hasonnevü kiskoru fiára maradt, aki mellett eleinte a király féltestvére Aridaeus viselte a kormányzói tisztet. Holttestét előbb Memfiszbe, később Alexandriába szállították. Sírja felett és a diadochok (l. o.) versengéseiben politikailag összeroskadt a panhellén eszme, melynek S. képviselője volt és melyet páratlan tehetséggel, eréllyel és következetességgel tudott érvényre juttatni. A monda már korán hatalmába kerítette a világbiró király egyéniségét. Mesés tervei és bámulatos sikerei, melyeket aránylag csekély eszközökkel ért el, termékeny talajra leltek a keletieknek könnyen lángra lobbanó képzeletében. Kivált Afghanisztán fensíkján és keleti Iránban tekintették őt felsőbb lénynek és korán mondakör fűződött Iszkender körül, aki Irán sziklavárait megtörte és a győzhetetlennek tartott királyokat meggyőzte. Ezt a mondakört aztán egyre tovább szőtték, mig a római befolyás idején keletre-nyugatra is átszármazott az. Legsajátosabb formája Julius Valerius elbeszélése, De rebus Alexandri Magni gestis (Kr. u. 450.), mely semmi történeti beccsel nem bir, de forrása a középkor összes meséinek, melyek S.-ra vonatkozólag támadtak és a román és ó-germán irodalmakban akkora szerepet játszanak.

2. S. Károly, Anhalt-Bernburg utolsó hercege, szül. 1805 márc. 2., megh. 1863 aug. 19-én. 1834. követte atyját S. Frigyes herceget a trónon és még ebben az évben vette nőül Friderika holteinglücksburgi hercegnőt, akit 1855. kormánytársnak is fogadott maga mellé. Gyermekei nem születtek. Halála után a hercegség Anhalt-Dessau hercegére szállt.

3. S., bolgár fejedelem, l. Battenberg, Hartenau és Bolgárország.

4. S. Lajos György Frigyes Emil, Hessen und bei Rhein hercege, osztrák tábornok, II. Lajosnak Hessen-Darmstadt nagyhercegének harmadszülött fia, szül. Darmstadtban 1823 jul. 15., meghalt u. o. 1888 dec. 15-én. 1840-től 51-ig orosz szolgálatban állott s mint a tüzérség parancsnoka kitünt a kaukázusi harcokban. 1852. mint dandártábornok lépett be az osztrák hadseregbe. 1859. vitézül és kitartással fedezte a Montebello és Solferino mellett megvert hadak visszavonulását. 1863 óta főleg Darmstadtban vagy az Odenwaldban levő Heiligenberg (Jugenheim) nevü birtokán élt, ahol éremgyüjteményének rendezésével foglalkozott. 1866. átvette a 8. szövetségi hadtest vezérletét, mellyel azonban oly szerencsétlenül harcolt, hogy az már jul. 23-25. föloszlott. (V. ö. saját védő-iratát: Feldzugsjournal des Oberbefehlhabers des 8. deutschen Bundesarmeekorps, 2. kiad. Darmstadt 1867.) 1851 okt. 28. óta morganatikus házasságban élt Juliával, Hauke Móric gróf egykori lengyel hadügyminiszter leányával, akit a nagyherceg Battenberg hercegnővé nevezett ki. Gyermekeik is a Battenberg hercegek és hercegnők címét viselik. Az idősebbik, Henrik az angol tengerészet tisztje és Beatrice angol hercegnő férje (megh. 1896 jan. 20.), a másodszülött I. Sándor név alatt Bulgáriának egy ideig fejedelme volt (megh. 1893 nov. 17.), l. Battenberg.

5. S., lengyel király, uralkodott 1501-től 1506-ig János Albertet követte a trónon. Trónra léptekor a rendek a királyi hatalmat erősen megnyirbálták és az 1505-iki országgyülés még azt a jogot is megvonta tőle, hogy rendeleteket kibocsásson. A trónon 1506. I. Zsigmond követte.

6. S. (I.) Pavlovics, orosz cár, szül. 1777 dec. 23. (12), megh. Taganrogban 1825 dec. 1. (nov. 19.), a meggyilkolt I. Pál fia. Nevelését nemes szivü anyja Mária (Jenő württembergi herceg leánya) és a szabadelvü Laharpe (l. o.) vezették, de a mellett II. Katalin kormánya és céljai is nagy hatással voltak fogékony kedélyére. 1793. nőül vette Erzsébet badeni hercegnőt és 23 éves korában, fenkölt idealisztikus érzelmektől áthatva, azzal a szándékkal foglalta el 1801 márc.-ban a trónt, hogy Oroszországnak a művelt Európa államrendszerében helyet fog biztosítani és hogy jogállamot alkot majd belőle. Mindenekelőtt az előbbi kormány zsarnok rendszabályait visszavonta; megengedte, hogy alattvalói külföldre mehessenek és hogy külföldről könyveket hozassanak, a cenzura szigorát pedig enyhítette. A «titkos hivatalt»eltörülte (1801); a helytartók erőszakos eljárásának határt szabott; Livoniában, Esztoniában és a Kurföldön eltörülte a jobbágyságot és nem engedte többé a jobbágyoknak árverezésen való eladását (1803). Meghagyta, hogy birodalmi törvénykönyvet dolgozzanak ki és eltírte, ha az előkészítő bizottságba meghivott jogászok a cár «kötelességeit» emlegették. Később, 1806., a francia barátság beálltával, a francia forradalmi vívmányok tisztelője, Szperanszki (S. ösztönzésére), a birodalmi tanácsot reformálta és törvényhozói hatalmat ruházott rája (1810). Szperanszki azonfelül a birói kart is reformálta, nemkülönben a pénzügyet; ugyanő alapította meg a birodalmi bankot és francia jogtudósokra bizta a polgári törvénykönyv kidolgozását. Új egyetemekről, valamint a régiek újjá szervezéséről is gondoskodott és több száz iskolát alapított, nemkülönben tudományos expediciókat is segélyezett. Az ipart és a kereskedést előmozdította, csatornákat ásatott, Odesszát szabad kikötővé tette és megengedte a szabad póroknak, hogy ők is alapíthassanak gyárakat és létesíthessenek raktárakat. Követségeket indított a persa, az elő- és hátsó-indiai fejedelmekhez; Braziliával, Spanyolországgal, a törökkel kereskedelmi szerződést kötött és É.-Amerika északnyugati részén gyarmatokat alapított. A külügyi politika terén S. szakított az atyja által inaugurált politikával, kilépett a fegyveres semlegesek ligájából és ezzel kapcsolatban Angliának, a liga fő ellenének barátságát kereste. Mind a mellett Franciaországgal is igyekezett a jó egyetértést helyreállítani. 1801 okt. 8. irta alá azt a titkos szerződést, mely szerint Franciaország és Oroszország a szárazföldön egymást lehetőleg támogatni, háboru esetén pedig egymást védelmezni fogja. Rövid idő alatt azonban S. annak a tudatára ébredezett, hogy ennek a szövetségnek csak Bonaparte veszi hasznát. Ekkor Franciaországgal szakított és Angliával kötött titkon védelmi szerződést, mely 1 200 000 font segélypénzt igért minden 100 000 ember után, kiket Oroszország táborba szólít. Azután Ausztriával, Svédországgal és Nápollyal lépett szövetségre és az ingadozó III. Frigyes Vilmos porosz királyt is igyekezett Postsdamban, Nagy Frigyes sírjánál, a koalíció részére megnyerni. De mig Haugwitz a porosz ultimátummal Napoleon táborába indult, a francia császár (1805 okt.) már Schönbrunnban ütötte fel fő hadi szállását. És midőn végre az orosz csapatok Morvaországon keresztül Bécs felé közelegtek, Napoleon Austerlitz mellett, dec. 2. (a három császár csatájában) a szövetkezett oroszok és osztrákok fölött véres diadalt aratott. Erre I. Ferenc elhamarkodva a dolgot, Napoleonnal kibékült és Haugwitz hasonlóan Napoleon kegyét hajhászta. S. cár ellenben a boszus katonái, árulással vádolván az osztrákokat, kerülő utakon, részben Felső-Magyarországon át visszatértek hazájukba. Midőn a poroszok 1806. elszigeteltségük dacára Napoleon ellen hadat kezdtek, melyben szörnyü vereséget szenvedtek, csakis S. sietett III. Frigyes Vilmos védelmére. Napoleon azonban Eylau és Friedland mezején (1807 febr. és jun.) az orosz zászlókat is lealázta, oly annyira, hogy S., kinek nem volt más hadserege, mint Bennigsen megvert hada, a porosz szövetségest feláldozta és békekötésre határozta el magát. Tilsit mellett, a Niemen folyón horgonyzó kompon találkozott Napoleonnal, ki az ábrándos cárt ügyesen a maga részére nyerte. Az 1807 jul. 7. kötött tilsiti békében S. és Napoleon egymásnak örök barátságot és fegyveres segélyt fogadtak és mig a francia császár Svéd- és Törökországgal szemben engedett S.-nak szabad kezet, addig S. az angol hajókat zárta ki az orosz kikötőkből és elismerte a Napoleon által varsói nagyhercegség címen halottaiból feltámasztott önálló Lengyelországot. S. cár abban a mámorban élt, hogy ő most a világ fölötti uralomban Napoleonnal megosztozkodott, háborut indított IV. Gusztáv svéd király ellen, kinek utódát XIII. Károlyt 1809. Finnország átengedésére kényszerítette. Egyúttal pedig felvetette a keleti kérdést és megszerezte Besszarábiát (1812). A persáktól elhódította Bakut és a Kaukázusban is tett hódításokat. A francia barátság a belső politikára is visszahatással volt. S. régi tanácsosait elbocsátotta és a franciákhoz szító Szperanszkit és Rumiancevet hivta meg kabinetjébe. Magában az országban a francia szövetség korántsem volt népszerü, mint ezt Savary francia követ, Szperanszki, sőt maga I. S. is tapasztalhatta. Az irodalom is határozottan franciaellenes iránynak hódolt. Lassacskán maga S. is kiábrándult mámorából, felismervén, hogy Napoleon korlátlan világuralomra tör. 1812 május 9-én Napoleon Drezdába utazott, hogy a «nagy hadsereget», e rettenetes emberlavinát Oroszországra zudítsa. Az 1812-iki orosz hadjárat (l. Oroszország, XIII. köt. 526. old.) Moszkvába vezette a franciákat, melynek hamvai között azonban az ő szerencséjük is elhamvadt. S. elhatározta, hogy egész Európa felszabadítása előtt le nem teszi a fegyvert és e célból Kalischban 1813 febr. 28. a porosz királlyal, a lützeni és bautzeni csata után pedig jun. 15. Angliával, aug. 12. I. Ferenc császárral kötött szövetséget. A szövetségesek azután a közös vérrel áztatott lipcsei csatatérről a Rajnáig és onnan Párisba vonultak. 1814 márc. 31. bevonult a cár Schwartzenberg és III. Frigyes Vilmos között Párisba, melynek lakóival nemeslelküen bánt, amint területi veszteségtől is megmentette Franciaországot és azután (bár nem szivesen) Talleyrand sürgetésére XVIII. Lajost segítette a trónra. A béke megkötése után Razumovszki, Nesselrode, Capo d'Istria és Stackelberg által a bécsi kongresszuson képviseltette magát, mialatt ő maga Angliában tett látogatást, ahol nagyban ünnepelték. 1814 jul. visszatért Szt.-Pétervárra, ahonnan maga is Bécsbe indult a kongresszusra, mely a lengyel és a szász kérdésben sehogy sem tudott megegyezni. S. máskülönben is aggodalmat okozott a bécsi udvarnak, igy midőn az udvar bizalmatlanságától kisérve, 1814 okt. Pestre utazott, hol a görög-keleti lelkészek tüntetően fogadták, amit I. Ferenc zokon vett. (Utóbb, 1821. S. még egyszer meglátogatta hazánkat és Pestet és ez alkalommal több kiváló magyart, közöttük az ifjabbik Kovachichot akarta szolgálatába vonni; egyidejüleg megbizható térképet akart szerezni hazánkról. A titkos orosz agitáció akkor sem szünetelt hazánkban.) Elvégre azonban a kongresszus még sem idézett fel a szövetségesek között háborut, hanem békésen oldotta meg feladatát és a varsói nagyhercegség legnagyobb részét, alkotmány kikötése mellett, lengyel királyság címén Oroszországnak itélte oda. Napoleon Elbáról való visszatérésének hirére S. elhatározta, hogy «az utolsó emberig és az utolsó rubelig» fog a közös ellenség megbuktatására közreműködni és rögtön 167 000 embert indított nyugatnak. Időközben azonban Wellington és Blücher már összetörték volt Napoleon hatalmát Waterloo mezején. S. Párisba való megérkezésekor újból védelmébe fogadta a várost a boszut forraló poroszok ellen és a maga részéről enyhe békeföltételeket igyekezett kieszközölni Franciaország számára, jól tudván, hogy Oroszországnak szüksége van Ausztriával és Poroszországgal szemben egy erős Franciaországra. De a többi szövetséges ez ízben nem engedett és Franciaországnak kemény feltételeket szabtak. Elkedvtelenedve tért vissza S. székvárosába, ahol felvette a lengyel királyi címet, alkotmányt adott a lengyeleknek és egybehivta a lengyel országgyülést, melynek határozatait azután szentesíté. De ez az alkotmányos és szabadelvü gondolkozásmód S.-ban nemsokára megváltozott és a Krüdener asszony párisi szalonjában hallott misztikus-vallásos eszmék kezdtek lelkén erőt venni, oly annyira, hogy ezek hatása alatt a szent szövetséget irta alá. Nemsokára S. az általános testvériség és az örök béke leple alatt lappangó abszolutizmus ösvényére tért és mint Metternich engedelmes tanítványa, a reakciót támogatta az aacheni, karlsbadi, troppaui, laibachi és veronai kongresszusokon. Közreműködött továbbá a nápolyi, spanyol és a német szabadságmozgalom elnyomásában. A belügyi politikában is szakított az 1812 előtti rendszerrel és annak fő képviselőjét, Szperanszkit eltávolította a fővárosból. Most annak ellenfelei: Armfeldt, Siskov, Rosztopcsin s különösen a durva «gacsinai káplár», Arakcsejev került a kormányhatalom élére, a reformok ellensége, az abszolutizmus és a passziv engedelmesség apostola. Az elnyomatás, mint mindig, most is titkos összeesküvéseket szült (Erénytársaság, Északi vagy Szentpétervári társaság, Déli társaság, Hazafias társulat). S. cár kedélye mindezek hallatára még jobban elkomorodott. Midőn az új-görögök elnyomóik ellen fegyvert fogtak, Ypszilanti és a Balkán-félsziget görög lakói nem akarták elhinni, hogy egyházi fejük, a cár, Nagy Péter és II. Katalin utóda, veszni hagyja őket. És mégis ugy történt: S. Metternichnek adott szavához hiven cserben hagyta a görög keresztényeket, kikben csak forradalmárokat látott. Erre azonban az orosz nép zöme is nyugtalankodni kezdett és Oroszország belsejéből, szintugy Lengyelországból napról napra rosszabb hirek érkeztek. A rettenetes szentpétervári vizáradás a babonás nép szemében isten büntetésének tünt fel, azon vétkes közönyért, mellyel S. a Balkán-keresztények lemészárlása iránt viseltetett. 1825 szept. a búskomor cár gyengélkedő egészsége helyreállítása végett a déli vidékre indult; midőn Taganrogban egy újabb összeesküvésről és ellene tervezett merényletről értesült, dec. 7. testben-lélekben megtörve, meghalt.

7. S. (II.) Nikolajevics, orosz cár, szül. 1818 ápr. 29. (17.), megöletett Szt.-Pétervárott 1881 márc. 13. (1.), I. Miklósnak, a «vascár»-nak fia. Katonai nevelésben részesült (Mörder, Kavelin, Lütke főtisztek voltak nevelői). Ifju korában Kavelin és Zsukovszkíj tanár kiséretében beutazta Oroszországot és Szibériát; a 40-es és 50-es években pedig atyja megbizásából a bécsi és berlini udvarnál látogatást tett. Nehéz belső és külső viszonyok között vette át 37 éves korában a trónt. Első gondja volt, hogy a krimi háborut erélyesen folytassa, de Szebasztopol eleste után, tekintettel Oroszország katonai és pénzügyi kimerültségére, tisztességes feltételek mellett békét iparkodott kötni a nyugati hatalmakkal (1856 márc. 30-iki párisi béke). Kormánya mindenekelőtt közbocsánatot hirdetett, vasutakat építtetett és közigazgatási reformokat léptetett életbe, de másrészt a cár az «alkotmányos ábrándok» üres voltára figyelmeztette a liberális elemeket. A szárd királysággal és III. Napoleon császárral S. barátságos lábra helyezkedett, mig a «háladatlan» Ausztriát tüntetőleg mellőzte. Csak 1857 okt. találkozott II. S. első ízben I. Ferenc József császárral Weimarban, de politikai tekintetben a rideg viszony a két nagyhatalom között nem javult. 1857 dec. 2. jelent meg az a hires, humánus leirat, melyben a cár a litván nemességtől a tervbe vett paraszt-emancipáció ügyében tanácsot kért, egyúttal pedig központi bizottságot szervezett a pórok sorsának javítása végett. Oroszország földhöz kötött lakóinak száma ekkor 47 millióra rugott; ebből 20 millió korona-jobbágy volt, a többi egyes földesurak hatalmától függött. Amazok felszabadítása aránylag könnyen ment végbe, emezeké ellenben ezer nehézségbe ütközött, melyek nem annyira a személyes szabadság, mintsem a tulajdonjog és a kárpótlás kérdésében gyökereztek. II. S., noha a nemesség rossz szemmel nézte nemesszivü intencióit, de felbátorítva a sajtó és a közvélemény által, nem tágított és lépésről lépésre keresztül vitte a pórok felszabadítását az 1863 márc. 3. kelt ukázban kifejtett programm alapján. Évtizedek mulva a szükséges és áldásos reform testet öltött, mi körül különösen Panin igazságügyminiszter, Miljutin M., Szamarin György, Szolovjev, továbbá Konstantin nagyherceg és Heléna nagyhercegnő fáradoztak. 1862 óta Miljutin D. hadügyminiszter a hadsereget reformálta és behozta az általános hadi kötelezettséget; Valujev belügyminiszter a közigazgatást reformálta és sokat tett a korrupció kiirtására: nyilvános és szóbeli eljárást léptettek életbe; elválasztották (1862 okt. 14.) a közigazgatást az igazságszolgáltatástól és a büntető igazságszolgáltatást esküdtekre bizták, a rendőri biráskodás jogát külön hatóságra ruházták. A fellebbezési forumokat is módosították, kerületenkint meg kormányzósági tanácsokat szerveztek (1864 jan. 13.); a testi büntetés a hadseregben és a birodalmi törvényszékeknél eltörölték, a cenzura szigorát enyhítették; az egyetemeket felszabadították s a külfölddel való éritkezést megkönnyítették. A külső politika terén Oroszország közönnyel nézte Ausztriának 1859-iki vereségét; az ifju olasz királyságot ellenben (Ausztria bosszantására) már 1862 elismerte. De mig a kormány a nyugateurópai viszonyokba nem avatkozott, Közép-Ázsiában és a Kaukázusban egy pillanatig sem szünt meg a terjeszkedés. 1860. megszerezték Khinától Mandsuriát, a Kaukázusban pedig Bariatinszki herceg kezébe kerítette magát Samilt (1859) és ezzel a kaukázusi törzsek függetlenségének vége szakadt. A portával barátságtalan viszonyt folytattak, Poroszország és Franciaország iránt ellenben S. kormánya rokonszenvvel és barátsággal viseltetett. 1863 jan. felkelés tört ki Lengyelországban és Litvániában, melynek lakói S. cárba vetett vérmes reményeikben csalódván, fegyvert fogtak. (L. Lengyelország, XI. köt. 416. old.) Franciaország, Nagy-Britannia s Ausztria diplomáciai jegyzékben (1863 jun. 17.) engedményekre iparkodtak rávenni az orosz kormányt, Gorcsakov herceg azonban metsző gúnnyal visszautasított mindennemü beavatkozást. Csak Poroszország (Bismarck) nyujtott Oroszországnak segédkezet sőt még egyességet is kötött (febr. 8.) a lengyel zavargások elnyomására és ezzel megvetette annak az orosz szövetségesnek alapját, mely később I. Vilmosnak oly nagy hasznot hajtott. Magát a felkelést az oroszok Muravjev litván kormányzó példájára véresen elnyomták. Midőn a moszkvai nemesség követsége arra kérte a cárt, hogy képviseleti alkotmányt adjon, S. azt válaszolta, hogy a kezdeményezési jog kizárólag őt illeti. Karakozov (1866) és lengyel Beresowski merénylete (Párisban, 1867.) sem ingatták meg a cárt meggyőződésében és a reakció tovább folyt. Különösen a nyugati német ajku (balti) és a lengyel-litván tartományokban folyt az erőszakos oroszítás és a karhatalommal való térítés az ortodox hitre. Hiába szólalt fel IX. Pius pápa a lengyel katolikus papok üldözése ellen: csak azt érte el, hogy az orosz kormány megszakította vele a diplomáciai összeköttetést és az 1847. kötött konkordátumot felfüggesztette (1866). A lengyel-litván felkelés leveretése lehetségessé tette Oroszországnak, hogy kifelé is erélyesebben lépjen fel. 1864. Verevkin tábornok meghódította Turkesztánt, Csernajev ezredes pedig Aulie-Atát, 1865. pedig Taskendet szállotta meg. 1866. a bokharai khán is adófizetésre kényszeríttetett, mi az angol közvéleményt nagyon nyugtalanította. Mind a mellett a «fehér cár» tábornokai folytatták a hódításokat. Kaufmann tábornok 1866-68. újból legyőzte a bokharai emirt és Szamarkand átengedésére kényszerítette; hasonlóan Khokand is orosz hűbéres tartománnyá lőn. Szkobelev, Markozov és Verevkin 1873. a khivai khánság területén barangoló kirgizeket és turkomeneket győzték le, sőt magát a khivai khánt is orosz hűbéresnek nyilvánították. Csak a féltékeny Angliára való tekintetből nem tették Khivát valóban orosz tartománnyá. II. S. a béke megőrzése végett Suvalov grófot küldötte Londonba, ki misszióját szerencsésen meg is oldotta, sőt a cár egyetlen leányának Máriának Edinburg hercegével való eljegyzését is létre hozta. Anglia új kormánya (Beaconsfield) tartós gyanuval kisérte Oroszország előnyomulását és különösen Afghanisztánban és a Pamir-fensíkon iparkodott az orosz befolyást ellensúlyozni, egészben véve váltakozó sikerrel; e téren a döntő válság még el nem érkezett. Az oroszok Gök-Tepe és Aszkabad megszállásával kárpótolták magukat (1879-80), melyeket a persa sah Szt.-Péterváron tett látogatása alkalmával forma szerint is átengedett az oroszoknak (1882). Kelet-Ázsiában az Amur folyó jobb partját nyerték Khinától (1858-60) és az Amur-folyam-társaság gőzösei csakhamar hozzáfogtak az új tartomány kiaknázásához. Japán 1875. Szachaljin szigetet engedte át Oroszországnak egynéhány Kurili-szigetért. Alaszka félszigetét ellenben (1867) az É.-amerikai Uniónak eladták, mellyel II. S. elejétől kezdve barátságos viszonyt folytatott. Az 1864-iki dán-osztrák-porosz háboruval szemben Oroszország nem mozdult ki semlegességéből. Ellenben az 1866-iki porosz-osztrák háboruban S. (a közvélemény ellenére) barátságos szemmel kisérte barátjának, Vilmosnak diadalait. Franciaország leveretése és a német császárság megalapítása (1870-71.) ugyan aggodalmakat keltett az orosz kormányban és nemzetben, melyre a német közvélemény kifakadásai a balti németek elnyomatása miatt is zokon hatottak. De mig S. és I. Vilmos (S. nagybátyja) éltek, a köztük való barátság nem ingott meg és még Gorcsakov és Bismarck torzsalkodásai sem voltak képesek az orosz-porosz barátságot megdönteni. 1872. a két császár az osztrák császárt és magyar királyt is körükbe vonták és megalakitották az u. n. hármas császárszövetséget. 1873. S. cár Bécsben tett látogatást, mit I. Ferenc József a következő évben Szt.-Péterváron viszonozott. A 70-es évek eleje óta Oroszországban a pánszláv eszme kapott lábra és annak buzgó apostolai mind nagyobb tevékenységet fejtettek ki és a kormány hovatovább nem volt képes magát annak befolyása alól felszabadítani. Szlavofil társulatok alakultak, melyek a szláv népek felszabadítását és egyesítését proklamálták. 1867. etnográfiai kongresszust rendeztek Moszkvában, melyre minden szláv népet meghivtak. 1871. Gorcsakov rávette a londoni konferenciát az 1856-iki párisi békeszerződés revideálására, melyet Oroszország részére nem ismert el többé kötelezőnek. 1872 márc. 18. pedig oly szerződést kötött a portával, mely szerint a két hatalom kölcsönösen megegyezett abban, hogy a Fekete-tenger partjain várakat emelhetnek és a tengeren hajóhadat tarthatnak. Ez a siker előkészítette az orosz hatalomnak helyreállítását a Keleten. Miután a kormány az orosz hadsereg reorganizálását befejezte, a pánszláv áramlat hatása alatt pénzzel és fegyverrel pártját fogta az 1874. felkelt boszniai és hercegovinai keresztényeknek. A porta idegenkedése a reformoktól, a bolgár földre telepített cserkeszek rablásai s a bolgár keresztények lemészárlása még rosszabbá tették a helyzetet és most már Szerbia és Montenegro is fegyvert fogott. A törökök a szerbeket, noha orosz tisztek (Csernajev) segédkeztek nekik, megszalasztották és csak Ausztria-Magyarország közbelépése mentette meg ekkor Szerbiát a bukástól. A vereség hirére oly elemi erővel tört ki Oroszországban a pánszláv érzület, hogy S. cár annak pressziója alatt és a nihilisták bombáitól tartván, Ignatijev követet visszahivta és nov. 13. hat hadtestet mozgósított. Midőn az Angliától ellentállásra botorított szultán a konstantinápolyi európai konferencia követeléseit kijátszotta és a Midhat-féle alkotmány kihirdetésével Európa szemeibe port hinteni igyekezett: Oroszország 1877 ápr. 11. hadat izent a szultánnak. Az 1877-78-iki török háboru (l. Oroszország, XIII. köt. 535. old.) kezdetleges balsiker után Európában Plevna bevételét (1877 dec. 10.) és a Balkán szorosainak megszállását eredményezte, mire az oroszok Drinápolyig és Konstantinápoly kapujáig nyomultak; az ázsiai harctéren Karsz és Bajazid várak ormára tűzték fel az orosz lobogót és időközben a szerbek, a montenegróiak, makedonok és albánok is legyőzték a törököket. 1878 márc. 3. iratta alá Ignatjev a portával a san-stefanói békét (l. San Stefano és Berlini szerződés). A béke megkötése a hozott roppant áldozatok után nem keltett Oroszországban nagy lelkesedést és a belső forrongás a béke helyreálltával újból elharapódzott. Megmozdultak immár a nihilisták is: Szaszulics Vjera agyonlőtte Trepov tábornokot és maga a téli palota szolgát több ízben bombamerényleteknek szinhelyéül. Hasztalan hirdette 1878 aug. 2. egy ukáz, hogy jövőben minden politikai vétség fölött hadi törvényszék fog itélni. Az anarkistáktól szított forradalom kitörése már csak idő kérdése volt. A cár és az abszolutizmus főbb képviselői ellen újabb és újabb merényletek történtek és még a diktaturával felruházott Lorisz-Meljikov sem birta többé az anarkiát leküzdeni. Erre a cár Lorisz-Meljikov tanácsára engedményekre határozta el magát, melyek kihirdetését azonban szokása szerint késleltette. 1881 márc. 13. a hivatalos lapnak közölnie kellett volna ezeket az engedményeket, azonban éppen ezen a napon Ruszakov és több nihilista a Katalin-csatorna és a Mihály-tér szögletén bombát vetett a cár elé, melynek ez áldozatul esett. Fia III. S. követte őt a trónon. S. 1841 ápr. 28. Mária Alexandrovna hesseni hercegnővel kelt egybe, kitől hat fia és egy leánya született: Miklós (megh. 1865 ápr. 24-én); III. S. (l. o.), Valdimir, Alexis, Mária, Szergiusz és Pál. 1880 óta egyébiránt Dolgoruki (Jurgevszkaja) hercegnővel élt morganatikus házasságban, melyből szintén több gyermek született.

8. S. (III.) Alexandrovics, orosz cár, szül. 1845 márc. 15. (febr. 26.), megh. Livádiában 1894 nov. 1. (okt. 20.). II. Sándor és Mária hessen-darmstadti hercegnő fia. Bátyjának Miklósnak 1865 ápr. 24-én történt korai elhalálozása folytán ő reá nézett a trón. Másfél évvel később (1866 nov. 9.) atyja kivánsága szerint nőül vette bátyjának özvegyét Dagmar dán hercegnőt. 1877-78. a dunai hadsereg bal szárnyát vezényelte a törökök ellen, de midőn az oroszok átlépték a Balkánt, S. Szt.-Pétervárra tért vissza. Atyja haláláig nem játszott szerepet. II. Sándor megölése napján (1881 márc. 13. [1.]) lépett a trónra. A nihilisták végrehajtó bizottsága azonnal arra intette, hogy ne legyen zsarnok, különben atyja sorsa őt is utól fogja érni. III. S. Vladimir nagyherceget (testvérét) jelölte ki kormányzónak, amennyiben legidősebb fia Miklós még csak 13 éves volt. Mihelyt a cárgyilkosokat kivégeztette, máj. 11. kelt nyilatkozatában azt adta a nép tudtára, hogy kötelességének vallja azt az autokrata hatalmat, melyet Isten kegyelméből bir, erősbíteni s fentartani. Minisztériuma az ortodox és ó-orosz párt soraiból került ki. Ignatijev vette át a belügyet, Nikolai a közoktatást, Vanovszki a hadügyet, mig a pénzügyet Bunge kapta. Mindezeknél nagyobb befolyásra emelkedett a cár egykori tanára Pobjedonoszev, a szent zsinat elnöke, a pánszláv-ortodox párt lelke. A nihilisták nov. 25. lőttek rá Cserevin tábornokra, a III. osztály rettegett elnökére, 1882 márc. 30. megölték Kijevben Sztrielnikov államügyészt. A dölyfös cár kénytelen volt a nihilisták elől Gacsina kastélyába visszavonulni, melyet száz meg száz katona őrzött. Onnan nagy ritkán mert eltávozni, és csak a harmadik évben, 1883 máj. 27. mehetett végbe a koronázás. 1881-82. véres antisémita mozgalom vonult végig D.- és Ny.-Oroszországon; Baltában majdnem 1000 házat leromboltak. A nagy számban kivándorlott zsidókról Hirsch báró gondoskodott. Ignatijev azon törte fejét, hogy a forrongó közvéleményt kissé megnyugtassa és általánossá akarta tenni a tartományi gyülések megtartását. Mig a belügyi politika terén aknamunka folyt, a külügyi politikában Ignatijev és pártja Európa békéjére veszedelmes tanokat hangoztatott. Újból felvirradt a háboru-párt napja, országszerte szidták a németet és Ausztria-Magyarországot és sokan már egy újabb nagy haborutól tartottak. Látván ezt a 80 éves Gorcsakov kancellár, nyugalomba vonult és most Ignatijev és Girsz emeltek igényt a kancellár örökségére. Európa szerencséjére S. Girszt nevezte ki külügyminiszterré, mire Ignatijev beadta lemondását. Tárcáját a bürokrata Tolsztoj gróf vette át, ki az antisémita és túlzó pánszláv elemeket annyira-mennyire féken tartotta. Mindamellett a két szomszéd nagyhatalommal való viszony barátságtalan és feszes maradt S. haláláig. Néhányszor a három császár ugyan találkozott egymással, igy 1884 szept. 15. Szkiernievice kastélyban, később pedig (1885 aug. 25.) a cár királyunkat látogatta meg Kremsierben, de az Ausztria-Magyarországgal való vetélkedés a Balkán-félszigeten lehetetlenné tette a két állam megbékülését. Oroszország különösen Battenberg Sándor bolgár fejedelem ellen izgatott, kit végre meg is buktatott. Csakhogy Koburg Ferdinánd sem kivánt az oroszok szolgája lenni és Sztambulovra hallgatott. Természetes, hogy S. ily viszonyok között Franciaországra vetette szemeit, mely viszont túláradozó örömmel s magasra csigázott reményekkel vetette magát Oroszország karjaiba. 1891. a cár a Kronstadtban megjelent francia hajóhad tisztjeit feltünő barátságosan fogadta, a franciák pedig 1893. Toulonban ünnepelték az orosz flotta tisztjeit és legénységét. A belügy terén 1891 óta a cár és az új belügyminiszter Dirnovo mind jobban a merev reakció útját követték. A nem orosz ajku és nem ortodox vallásu alattvalókat rossz szemmel nézték, sőt a balti tartományok német lakói és a katolikus lengyelek ellen valóságos üldözést indítottak. Még a kiváltságos Finnországban is megkezdődött az erőszakos oroszosítás és térítés. A letiport alkotmányos párt bánattal nézte a napról napra gonoszabb alakot öltő kormányzást, csak a nihilisták nem csüggedtek el és ismételt merényletek útján éreztették a rettegő cárral és családjával titkos hatalmukat. Borki mellett (1888 okt. 29.) a vasutat, midőn a császári család a Kaukázusból visszatért, felrobbantották, ugy hogy a cár csak csodával határos módon menekült meg a haláltól. A pénzügyi helyzet sem javult. 1891-1892. borzasztó éhség dühöngött számos tartományban. A kormány magas védvámokat rendelt el a nyugati államokkal szemben, sőt vámháborut kezdett Németország ellen, amire azonban a német börzéken a rubel felét vesztette értékéből. Csakis a francia kölcsönök mentették meg akkor Oroszországot a bukástól. A nihilisták és a főiskolák ellen a 90-es években szigorubbnál szigorubb rendszabályokat alkalmaztak; öt egyetemen hosszabb időre egészen beszüntették az előadásokat. A pánszláv jellegü jótékonysági egyesület erélyesen folytatta az agitációt és tüntetőleg Ignatijevet választotta elnökének. Ázsiában az oroszok előnyomulása III. S. idején megszakítás nélkül folyt. 1884. meghódoltak a mervi turkomenek; 1885-ben Komarov tábornok Afghanisztánba nyomult és miután az angolok aggodalmai kissé elmultak, Pendseht szállották meg az oroszok (1886). 1887. a Kusk és Murgab folyók közötti területet kapták és Kerkit kerítették hatalmukba. 1891. állítólag tudományos célra kiküldött hadosztályok készítettek a Pamir fensíkról térképeket; 1893. Janov tábornok Szomatasnál győzte le az afghánokat. De ekkor megfordult a kocka: éppen ez a diadal birta rá az afghán emirt, hogy 1893 okt. az angolokkal szövetségre lépjen. Persiában több ízben határvillongás folyt. 1892. an angolok befolyása Teheránban nagyon leszállott és Poljakov orosz milliomos kapta az űj persa vasútvonalak építésére szóló monopoljogot. Khinában is ellensúlyozta az orosz befolyás az angolokét, Korea pedig előnyös kereskedelmi szerződést kötött az orosz kormánnyal. 1894 máj. bukott meg Sztambulov és ezzel az orosz politika Bolgárországban is túlsúlyra emelkedett. III. S. azonban már nem igen tudott ennek örülni, mert egyre gyöngélkedett, testi baján kivül még rettegés és búskomorság zaklatta. Baját (vizibetegség) a külföldről hivott orvosok épp oly kevésbbé tudták orvosolni, mint csodatevő orosz barátok. A császári család elvégre Livádiába költözött, hol III. S. hosszabb szenvedés után meghalt. Csak az ortodox ó-orosz párt siratta igazán. Utóda és fia II. Miklós 1897. bizottságot nevezett ki Szergiusz nagyherceg elnöklete alatt, mely III. S.-nak Mária Feodorovna (Dagmar) császárnétól öt gyermeke született: 1. Miklós, szül. 1868 máj. 18. (a mostani császár): 2. György, szül. 1869 máj. 9., ez mellbetegségben sínylődik; 3. Xenia, szül. 1875 ápr. 6.; 4. Mihály, szül. 1878 dec. 5., és 5. Olga, szül. 1882 jun. 13. V. ö. Samson-Himmelstjerna, Russland unter Alexander III. (Lipcse 1891).

9. S. Lipót, osztrák főherceg, Magyarország nádora, szül. 1772 aug. 14., megh. Laxenburgban 1795 jul. 12-én. II. Lipót és Mária Ludovika negyedik fia, II. József halála után Bécsbe jött. A nádori méltóság nálunk 1765 óta nem volt betöltve. II. Lipót az alkotmányt visszaállította s országgyülést hivott össze, mely 1790 jul. 10-én ült egybe s nov. 12-én S.-t választotta meg nádorrá. Ő volt az első a Habsburg-ház főhercegei közül, ki a nádori méltóságot betöltötte. A Martinovics-féle összeesküvés tárgyalásán mint annak vezetője vett részt; 1795 jul. elején Bécsbe utazott s jul. 12. Laxenburgban a királyné tiszteletére általa rendezett tüzijáték alkalmával szenvedett égési sebek következtében meghalt. Bécsben a kapucinusok templomában temették el.

10. S., román fejedelem, l. Cuza és Románia (tört.).

11. S., skót királyok: l. S., III. Malcolm fia, 1107-24. uralkodott Skócia északi része fölött. Pártolta az egyházat és kolostort létesített Sconéban. - II. S., Oroszlán Vilmos fia, 1214-49. uralkodott. Meghódította az addig független Argyll országrészt. - III. S., az előbbinek fia, 1249. lépett a trónra. 1263-66. háborut folytatott Norvégiával a Hebridák birtokáért, melyeket csakugyan megnyert. Vele kihalt a skót királyi ház férfiága, mire iszonyu trónvillongások következtek.

12. S. Karagyorgyevics, szerb fejedelem, l. Karagyorgyevics.

13. S. (I.), Szerbia királya, született Belgrádban 1876 aug. 14., atyja I. Milán szerb király és anyja Kecsko Natália. Milán 1889 márc. 6. egészen váratlanul lemondott a trónról kiskoru fia javára. S. nevelését Dokics vezette. 1890 jul. a Kraljevo városa melletti zicsai ősrégi koronázási templomban Mihály metropolita Szerbia királyává kente fel I. S.-t. A régensek, hogy a szerb közvélemény figyelmét a szomoru belügyi helyzetről elfordítsák és a gyermekkirály pozicióját megerősítsék, őt 1891. útra vitték. Először Oroszországban járt keresztapjánál III. Sándor orosz cárnál, hol nagy pompával, azután Bécsben I. Ferenc Józsefnél, hol ritka bensőséggel és jóakarattal fogadták. Ez a kettős utazás és annak sorrendje megfelelt a Szerbia politikájának, mely Oroszországgal szemben érzelmi és Ausztria-Magyarország irányában már régóta érdekpolitikát űz. 1893 ápr. 14. és 15-ike közötti éjjelen S. vacsorára hivta magához a két régenst és az Avakumovics-minisztérium tagjait és midőn elkészült az államnyomdában rendőri felügyelet mellett éjjel nyomatott proklamáció, felállt, magát nagykorunak nyilvánította, az 1889-iki alkotmányt felfüggesztette, a régenseket és a minisztereket foglyoknak nyilvánította és a konakban fogva tartotta másnap délelőtt 10 óráig, midőn már a helyőrség, katonaság és a polgárság hódolatát elfogadta. A közvélemény a változást nagy örömmel fogadta S. radikálisokból és haladó-pártiakból alakította meg az új minisztériumot, melynek elnöke Dokics lett. Milán és Natália egymást keresztező fondorlatai miatt azonban Szerbia belügyei mind e mai napig rendes kerékvágásba nem juthattak. 1891. megkapta a Szent-István-rend nagykeresztjét. A király 1897. év elején a minisztérium élére Simics Györgyöt, a bécsi szerb követet hivta meg, ki az első alkotmányt tervezte volt és meghagyta, hogy új, a helyzetnek és viszonyoknak jobban megfelelő alkotmányt dolgozzon ki, melytől ugy a király, mint a nép a sanyaru belviszonyoknak jobbra fordulását várják.

14. S., württembergi gróf, l. Württemberg.

Sándor

1. afrodiziaszi, peripatetikus filozofus, Kr. u. 198. és 211. Athénben tanított és messzanai Aristokles és Sosigenes tanítványa volt. Aristotelesnek egyik legtermékenyebb és legpontosabb magyarázója, miért is őt kiválólag «az exegetá»-nak nevezték el. Aristoteles műveinek magyarázatai közül különösen a metafizika magyarázata emelendő ki, mely sok ideig csak Sepulvedra latin fordításában volt ismeretes (Róma 1527, Velence 1554, 1561) és csak Bonitz (Berlin 1847) adta ki teljesen eredetiben. Ebből azonban csak az első öt könyv valódi. Létezik még több kommentárja arab fordításban. Önálló iratai közt a legjelentékenyebb: De fato (kiadta Orelli, Zürich 1824); ezenkivül még a Quaestiones naturales (kiadta Spengel, München 1842) és De anima (Velence 1536, újabban kiadta Bruns, Berlin 1887-1891) címü műve nevezetes. Róla nevezték el a renaissance korában azokat az aristotelikusokat alexandristáknak, akik ellentétben az averrhoistákkal, a S. naturalisztikus magyarázatát, különösen a halhatatlanság kérdésében, követték. Fejük Pomponatius (l. o.) volt. - 2. S., halesi, lásd Halesi.

Sándor

1. a Kadarkalász-nemzetségből, szül. 1238-ban. 1271. Ausztriában a németek fogságába esett s Falkenberg Rapato, két némettel együtt, nehéz vasban tartotta Falkenberg várában egy torony fenekén. Váltságdíj fejében 300 márkát már átadott kínzójának, de ez még százat követelt. Ekkor egy szolgája azzal biztatta, hogy majd csak kiszabadul szt. Margit segítségével. 5-6 nap mulva 1274. Rapatót emberei csakugyan megölték, özvegye pedig S.-t 1274 jan. 6. minden váltságdíj nélkül szabadon bocsátotta. Utóbb mint latinul is tudó embert IV. László követül küldte a sziciliai királyhoz. 1278-ban még élt. - II. András királynak egy S. nevü fiáról csupán Monskes Fülöp tourneyi püspök (megh. 1283.) emlékezik Franciaország verses történetében.

2. S., országbiró, l. Köcsky.

Sándor

(szlavnicai), magyar grófi család. 1787 aug. 27. kapta a grófi rangot. S. Móric, szül. 1805 máj. 23., megh. 1878 febr. 23. Nőül birta Leontinát, Metternich herceg leányát (meghalt 1861.), kinek kezével Kojeteint és Dieditzet nyerte. S. gróf mint vakmerő lovas, úszó és vadász európai hirt szerzett. Benne a család férfiága kihalt. Leánya Paulina Metternich Rikárd hercegnek lett neje (l. o.). Hazánkban a család Bajnát, Bicskét és Bothot birta.


Kezdőlap

˙