Sarkalás

az asztalosnak egy művelete, amely akkor szerepel, midőn párkány- vagy rámaléceket sarokfordulásnál összeilleszti. Rendesen derékszögben történik, amidőn a párkányléceket 45° alatt elvágja és meggyalulja. Néha a S.-t más szög alatt is végzik, amidőn az műhelynyelven hamis gér, megkülönböztetésül az egyszerü vagy rendes gértől (a német Kehrung). Magát ezt az illesztést sarkalatnak mondják. A S.-nál használt mérőeszköz, ha az 45°-u, sarkaló nevet visel.

Sarkalatos erények

v. fő erények, l. Erény.

Sarkalatos menesi jogok

l. Nemesség (XII. köt., 5. old.).

Sarkantyu

(lat. calcar, franc. éperon), áll a nyakból, az ettől kiágazó, csizmasarok gömbölyítvényének megfelelően hajlított ágakból vagy sarokvasból és egy mozgatható acél tarajból, mely utóbbinak nyolc darab, nem szerfölött éles csipkéje van. A lerégibb S.-knak taraj helyett csak egyetlen egy tövisük volt, mely kissé fölfelé görbült s közvetlen a sarokvasból nőtt ki, a sarokvas rövid volt s két végén gombbal ellátva; ez a kezdetleges S.-idom a Kr. e. III. sz. felé tünik föl az u. n. La-Tęne-leletekben, a kelta-germán népség által megszállt országokban, melyek közé tartozott hazánk is. A római uralom idejében némi átalakuláson ment keresztül a S., az egész idom vaskosabb lesz, a tüske egyenessé válik s vastag cukorsüveg csúcsához hasonlóan áll ki a közepe felé nagyon kiszélesedő, de még mindig rövid sarokvasból. Ez a változat is előfordul hazánk területén, különösen a Kárpátok alján, hol a római uralom idejében germánok tanyáztak. A római uralom vége felé a S. idoma és szerkezete a lehető legegyszerübb s egyúttal az egyes alkatrészek méretei is megkisebbednek, a genterédi (Szabolcs) S. p. körszeletidomu keskeny és kicsiny lemezből áll, melynek közepébe rövid és egyenes tüske van alkalmazva. A S. további fejlődését hazai leletekből a népvándorlás korában már nem kisérhetjük nyomról nyomra, mint a régebbi időkben; a keleteurópai turánok, akik a IV. sz.-tól kezdve mindinkább elárasztották hazánkat, épp ugy nem ismerték a S.-t, mint a közép- és belső-ázsiai turánok; nálunk a korbács, karikás, kancsuka stb. pótolta az S.-t. Csak a IX. sz.-ban a frank uralom alatt tünik fel ismét hazánkban a S., ekkor már minden alkatrésze meghosszabbodott, kevésbbé a tüske, mely megmaradt egyenesnek, sokkal nagyobb mértékben a sarokvas, melynek idoma ezen időtájban nagyon megnyult, féltojásdad alakhoz hasonló. A X. sz.-ban a nagyon rövid tüske végére kúpalaku gombot alkalmaznak, vagyis kifejlődött a tüskéből a S. nyaka s mig régebben a sarokvas korongidomban végződött, ettől kezdve a sarokvas végeit lyukkal látják el s a lyukon átfűzött szijjal erősítették a S.-t a lábbelihez; ez az idom nálunk még nagyon ritkán fordul elő, annál sűrübben találhatók a későbbiek, jeléül annak, hogy a magyarság gyorsan megkedvelte a S.-t, mely azután olyan általános lett, hogy p. a magyar nemzeti muzeumban egymagában több Árpák-kori S. van, mint a németországi gyüjteményekben együtt véve. Ennek az a magyarázata, hogy minden magyar egyúttal lovas volt, a németeknél pedig a lovasság csak egy bizonyos kiváltságos osztályra szorítkozott s a S.-viselés joga is a kiváltságok közé tartozott. Ami a S. további fejlődését illet, a XI. sz.-ban a nyak meghosszabbodott s a gomb gúlaalakot vesz föl, ugyane század vége felé a S. idoma mind változatosabbá lesz; Szt. László korában feltünik az a változat, melynél gomb és nyak összeolvad két közös alappal ellátott s megnyult testü gúlává; egy másik változás, ami egész a XV. sz.-ig szinte kizárólagos volt, abból állt, hogy a S. nyakát kissé rézsutosan alkalmazták a sarokvasra, ennek ágai pedig lefelé hajoltak, ugy hogy a két ág olyan két S betühöz hasonlítható, melyek felső végüknél találkoznak s aztán kétfelé ágaznak; a XII. sz.-ban a gúlaidom mellett kis tüskében végződő gömböt is alkalmaztak S.-gombnak, ilyen p. a III. Béla koporsójában lelt S.; ugyanekkor egy másik idom is divatozott, melynél a nyak tüskébe megy át s egyiket a másiktól egy négyszögalaku lemez választja el. A XIII. sz. dereka felé tünnek föl a tarajos S.-k nagyon rövid nyakkal; nálunk a IV. Béla és V: István közti harcok egyik szinhelyéről, az isaszegi, aztán Kun László uralkodása elejéről a fövenyi csatatérről ismeretesek ilyen S.-tipusok. A tarajnak eleinte 5-6 csipkéje van, a XIV. sz.-ban 8-12 csipke is előfordul, ugyanekkor a nehéz fegyverzet terjedésével párhuzamosan az összes alkatrészek megnagyobbodnak s fokozatosan növekednek a XV. sz. folyamán, ugy hogy a legnagyobb S.-k ezen időből valók. A renaissance alatt az S. ismét megkisebbedik, különösen a nyak, mely különben is legtöbb átalakuláson megy keresztül, nem egyenletes menetelü, hanem megtörik s tarajtartó része befelé konyul, később az S-alakhoz közeledik, de a taraj felé eső része itt is lehajlik. Ugyanekkor a csipkék száma is megnövekedik, ugy hogy a XVI. század vége felé a 18 csipkéből álló tarajok sem ritkák.

S. a vizépítészetben, a folyók partjáról a folyás irányával keresztben benyuló töltés, mely arra szolgál, hogy a túlságosan széles folyómedret összeszorítsa és szakadó partokat, a viz sodrának elterelése által, megvédelmezze. Legtöbbször párhuzamművek (l. o.) helyett, gyakran azzal együtt alkalmazzák, amidőn a S.-k közötti iszapolás védelmére a S. végeit párhuzamművel kötik össze.

S. a botanikában a virág, különösen a kehely vagy a szirom (S.-s kehely vagy szirom) üres nyulványa; mézválasztásra vagy mézgyüjtésre való, p. az ibolya, szarkaláb, gyujtoványfű stb. virágán.

Sarkantyu-csata

(franc. journée des éperons). E néven nevezik az 1302. Courtrai és 1513. Guinegate mellett vívott csatákat. L. Henrik (8) és Kortrijk.

Sarkantyufű

(növ.) a. m. szarkaláb.

Sarkantyuka

(növ., sárga v. királyszinü felfutó, vitrespán, Tropaeolum L.), a róla nevezett család egy- v. többnyári, csavargódzó, ritkán heverő füve, 35-40 faja Dél-Amerikában terem. Levele váltakozó, paiszforma vagy ujjas, szögletes, karéjos vagy szabdalt. Virága magános, a levél tövéből ered, ritkán piros vagy kék, sarkanytus (l. az ábrát), termése száraz vagy taplós-húsos. A Tr. maius L. (spanyol sarkantyusvirág, nagy sárga tölcsére, sárga szarkaláb, indiai torma, királyszinü virág) egynyáréltü, 1684. Peruból került Európába, most sok fajtáját ültetik. Szára többnyire kúszó, levele paizsdad, virága nagy, narancsszinü vagy pirosba játszó, jóillatu.

[ÁBRA] Sarkantyuka.

Pormustárízü, süly ellen hasznos (herba nasturtii Indici), salátának is elkészítik, virágbimbóját, továbbá az éretlen gyümölcsét ecettel meg sóval savanyítva kápri helyett eszik. A mustáréhoz hasonló csípős éteres olajat is állítanak elő belőle. A Tr. minus L. kisebb, levélkaréja meg a szirma szálkahegyü. Perui, épp ugy használják mint az előbbit. A Tr. aduncum Sm. felső két szirma szabdalt, sarkantyuja görbe. Kedvelt kerti virág. A Tr. tuberosum R. et P. (mayua a peruiak nyelvén) szára 2-21/2 méter magasra felkúszik, levele ötkaréju. Hazája Peru és Lima, ehető tőkegumójáért termesztik, 1200 méter magasságig megterem s a nép mindennapi ételének egyik nevezetes része. Angolországba 1828. mint kerti virágot hozták, ott jól megterem, azért termesztését a burgonya helyett ajánlják. Nyersen fűszeres saláta, megfőzve tápláló étel lesz. Dísznek kevésbbé alkalmatos, mert apró virága csak meleg őszön fejlődik. A Tr. Lobbianum Paxt. sok fajtája a virágvedernek csinos dísze; virága csillogó piros, hazája Collumbia (l. a Teremnövények képmellékletén). A montevideói skarlátpiros Tr. pentaphyllum Lam. pedig pompás kerti iszalag. Mind a kettő gumótermő.

Sarkantyukafélék

(növ., Tropaeolaceae), kétszikü nemeszakadt családja a gólyaorrképüeknek a D.-Amerikában. Fűnemü iszalagnövények, váltakozó, paizsdad, pálhátlan levelekkel, csavargódzó levél- és virágnyéllel. A virág kétoldalas, nyolvhímes. A szirmok módjára szines, ötmetszetü kehely kétajku, s a hátsó metszetnek mézfejtő sarkantyuja van. A termő háromrekeszü, háromfejü, éréskor három gerezdre válik; minden gerezdben egy-egy fehérjétlen mag van s a szikek egymással összenővék.

Sarkantyu-rend

l. Aranysarkantyu-rend.

Sarkantyus vitéz

l. Aranysarkantyus vitéz.


Kezdőlap

˙