Spanyol hadsereg

XII. Alfonz 1878. oly védrendszert hozott be, melynek alapeszméje az elavult instituciók megszüntetésével az általános hadkötelezettség volt. De a különféle társadalmi osztályok kasztszerü elzárkózása és a pénzügyi nehézségek ezen rendszernek teljes kivitelét gyakorta hátráltatták. A S. feloszlik a félsziget hadseregére és a telepítvények csaptaira, melyek Kuba, Porto-Rico és a Filippi szigeteken teljesítendő szolgálattételre valók. Az európai Spanyolországban minden spanyol 20 éves korában hadköteles, a nem alkalmasak minden további kötelezettség nélkül a hadsereg szolgálatából kizáratnak. A nélkülözhetetlennek jelzett emberek csak háboru esetén hivatnak be és bizonyos életpályákhoz tartozók számára a hadkötelesség megváltása 1500 peseta (600 frt) árával meg van engedve. A megmaradó alkalmas hadköteleseknél a sors határozza meg, kik sorozandók be tényleges szolgálatra. A szolgálati idő 12 évig tart, ebből 6 év az állandó hadseregnél töltendő; a 6 év azonban rendesen 3 évre, gyakran még rövidebb időre szállíttatik le és az emberek a még hiányzó időt a «tényleges tartalékban» töltik. az állandó hadsereghez be nem sorozott szolgálatköteles férfiak a nélkülözhetetlenekkel s megváltottakkal együtt a rendelkezésre álló újoncok osztályába lépnek, hol csak rövid ideig tartó kiképzésben részesülnek. 6 év után az állandó hadsereg legénysége a rendelkezésre álló újoncokkal együtt a 2-ik tartalékba lép. A királyság területe 14 katonai kerületre van osztva és az összes kerületek 140 katonai övre oszlanak. Minden öv állít egy tényleges gyalogzászlóaljat, egy tartalék- és egy pótzászlóaljat. A 140 tényleges zászlóalja között 20 vadászzászlóalj van, a többi 120 zászlóalj 60 két-két zászlóaljból álló sorezredbe egyesíttetik. Dandárok, hadosztályok és hadtestek csak mozgósítás esetén alakulnak. A S. következő részekből áll: Gyalogság: 60 sorezred, 20 vadászzászlóalj, 140 tartalék zászlóalj. Lovasság: 8 ezred dsidás, 14 ezred lovas vadász (cazadero), 2 ezred huszár, 4 ezred dragonyos; összesen 28 ezred; azonkivül 28 tartalékezred (béke idején csak gyenge kerettel). Tüzérség: 5 ezred hadosztály-tüzérség 6-6 üteggel, összesen 30 üteg, 180 löveggel; 5 ezred hadtesttüzérség 4-4 üteggel (20 üteg = 120 löveg); 2 ezred hegyi tüzérség a 36 löveggel (72 ágyu), 1 ezred ostromló tüzérség 4 üteggel (16 ágyu), Végösszegképen 388 löveg. Műszaki csapatok: 5 utászezred, 1 vasúti és 1 távirdai zászlóalj, továbbá 5 tartalékezred. Vonatcsapatok békében nem léteznek. A hadsereg összereje körülbelül 116,000 ember. Ezekhez számítandók még a csendőrök (guardia civil) 15,000 emberrel 10 ezredben és a határőrség (carabineros) 10,000 emberrel. A telepítvények csapatai toborzás útján egészítik ki magukat. Erejök összesen 35,000 ember. A gyalogság Remington-puskával, a lovasság Remington-karabéllyal van ellátva. A tüzérségi anyag a Krupp-gyárból származó 8 cm.-es öntöttacél ágyukból áll, a hegyi tüzérség lövegei könnyebbek és csak 7,8 cm. ürméretüek. A régi spanyol viselet hagyománya csak a királyi házcsapatoknál, 2 század alabárdosnál tartotta fenn magát.

Hadi tengerészet. A spanyol hajóhad csak számra jelentékeny, legtöbb hadi hajójuk elvénült, harcképtelen; a korszerüek vagy egészen új építmények, vagy felszerelés nélküliek. 1892 végén az állapot: 1 páncélos hajórajhajó 17 ágyuval és 600 emberrel, 3 páncélos fregatta 43 ágyuval és 1697 emberrel, 4 páncélos cirkáló hajó 49 ágyuval és 2000 emberrel, összesen 8 páncélos hajó 109 ágyuval és 4297 emberrel. Nem páncelozott hajók többek közt: 9 I. osztályu cirkáló hajó, 9 II. osztályu cirkáló hajó, 3 III. osztályu cirkáló hajó, 12 torpedo-avizó, 8 I. osztályu, 37 II. osztályu ágyunaszád, 12 I. osztályu torpedonaszád, 3 II. osztályu torpedonaszád stb. Épülőfélben voltak: 4 páncélos cirkáló hajó, 1 torpedo-avizó, 1 II. osztályu ágyunaszád és 20 torpedonaszád. A tengerészcsapatok: 3 gyalogdandár (1 tényleges és 1 tartalékezred), 2 tüzérdandár (1 tényleges, 1 tartalékezered), 5 század hajógyárvédőcsapat, összesen 399 tiszt, 8530 ember.

Spanyol hagyma

l. Póré és Foghagyma.

Spanyol inquizició

l. Inquizició.

Spanyol irodalom

A S. őstermékei latin nyelven vannak irva. Már a kr. u. I. és II. sz.-ban számos hires pogány latin iró élt Spanyolországban, s a III. sz.-tól a VII. sz.-ig is, amikor az ország kereszténnyé lett s a vizigótok hatalmába jutott: több latin nyelvü iró, költő, krónikás és tudós nevével találkozhatni. Sem ez a latin nyelvü S., sem a spanyol-arab munkák nem tartoznak ide; a katalán nyelvü spanyol irókra vonatkozólag pedig l. Katalán nyelv és irodalom. A S. vagy helyesebben kasztiliai irodalmat öt korszakba osztva fogjuk tárgyalni: az első korszak a S. kialakulásáról szól; a második korszak, amely V. Károly és II. Fülöp idejére esik: a nagy lirai és heroikus művek kora; a harmdik a drámai kötészet virágzásának korszaka, amely a XVII. sz. legnagyobb részén át tart; a negyedik és ötödik korszak, amely az idegen irodalmak hatásának korszaka, a XVIII. és a XIX. sz. irodalmáról szól.

Első korszak (a XII. sz.-tól kezdve a XV. sz. végéig). A kasztiliai nyelvet, ugy látszik, már jó ideig beszélte a nép, amikor az irodalom nyelve még mindig a latin volt. Az első spanyol nyelvemléknek VII. Alfonz 1155-ről kelt okmányát tartják (Carta-puebla de Avila), amelyben a király Avila asturiai város jogait és kiváltságait megerősíti. Jelentékeny spanyol kritikusok mint Pidal marquis és Guerra y Orbe azonban azt az okmányt apokrifnak és a XIII. sz.-ból valónak mondják. Ez esetben a spanyol nyelv legrégibb emléke a Cid (l. o.) volna, amelynek keletkezési ideje körülbelül 1140 és 1200 közé esik. A hősköltemény Spanyolország lovagkorát legélénkebben tükrözteti vissza s a spanyol nemzeti szellem és hősiség szelleme lengi át. A románcokat nyilvános és családi ünnepek alkalmával énekelték; a zsonglőrök (juglares) a vásárokon is el-elmondogatták; a műveltebb emberek azonban megvetették, ugy hogy irásba csak a XVI. sz. közepe táján foglalták őket. Igy keletkeztek a romancerók (l. o.), amelyek bár a századok folyamán formájukban, nyelvükben egyaránt változtak, a XII., XIII. és XIV. sz.-beli kasztiliai irodalmat hűen visszatükröztetik. A románcok lovagerényeket zengő valóságos aranybányái a népköltésnek, aminővel ily korban egyetlen nemezt sem dicsekedhetett. Voltak, bár kisebb számmal, pásztori és szerelmi románcok is, amelyek egynémelyikén a francia és a provençal költészet hatása látszik. E románcokon kivül vannak nagyon régi vallásos költemények is, amelyek legvalószinübben a XIII. sz. elejéről valók. Ilyen vallásos költemények: Apollonius könyve (2600 vers négy soros stanzákban; Egyiptomi Szent Mária Mi Asszonyunk élete (1400 nyolcszótagu vers) és A három szent királyok imádása (250 vers). III. Szent Ferdinánd király uralkodása alatt (1217-1252) a nyelv mindinkább fejlődött s lassankint elfoglalta a latin helyét mint hivatalos nyelv. Spanyol nyelven készülnek a hivatalos okmányok, a törvények; X. Bölcs Alfonz és fia spanyol nyelven irnak vagy iratnak kódexeket és krónikákat. A vallásos költészet legkiválóbb képviselője Gonzalo de Berceo; említést érdemel Segura János Alfonz is, aki Nagy Sándorról irt költeményt. Azonkivül számos másnévtelen munka is gazdagítja a XIII. sz. spanyol irodalmát.

A XIV. sz., noha a polgárháboruk és viszályok kora volt, számos jelentékeny költőnek és prózairónak adott létet. Nevezetes iró volt Manuel János, akinek mintegy tizennégy munkája van, melyek közt a legnevezetesebb: El conde Lucanor, másképen Libro de Patronio v. Exemplos c. tanító irányu, allgorikus alakban irt könyve. Olyanféle munka ez, mint mi Rosnyai Dávidunk Horologium Turcicuma. Ruiz János, akit többnyire «Hita főpapja» néven neveztek, egy Libro de cantares c. költői művet hagyott hátra, amelyben mesék, elbeszélések, szatirikus rajzok vegyest fordulnak elő, mindanyi tanító célzattal. A didaktikus költészet terén első rangu helyet foglalt el Sem Tob rabbi, máskép Santo de Carrión, akinek legnevezetesebb műve La Danza General de la Muerte c. erkölcs-bölcseleti költeménye; érdemes alakja volt az e korszakbeli irodalomnak a költő és krónikás López de Ayala (1332-1407) is, aki történeti munkáiban Titus Liviust iparkodott utánozni. Feltünő körülmény, hogy e korszakban számos herceg, főur, főpap foglalkozik irodalommal. A nyelv, a forma is tökéletesedik a XV. sz.-ban az olasz és provençal költészet utánzása révén. A lovagirodalom is lendületet vesz, mindenütt ébredés, mozgás észlelhető, amely a XVI. sz. irodalmát, a S. aranykorát készíti elő. Ennek az újjáébredésnek egyik legkiválóbb alakja Villena marquis (1384-1434), aki polihisztorsága és asztrologiával való foglalkozása miatt ördöngős hirében állott s akinek épp e miatt költői műveit, Vergilius-, Lucanus-, Dante-fordításait egy autodafén el is égették. Tanítványa Inigo Lopez de Mendoza, akit leginkább Santillana marquis (1398-1458) név alatt ismertek, főleg mint lirikus tünt ki; didaktikai munkái közül legjobb a Proverbios (máskép Centiloquio) címü közmondásgyüjtemény. Legnevezetesebb a drámához közel álló Comedieta de Ponza c. történelmi költeménye, melyen Dante hatása látszik. Ugyanebben a korban, ugyancsak II. János uralma alatt és udvarában élt Mena János, aki szintén Dantét utánozta. Sokkal kiválóbb költő volt nálánál Manrique György, akinek verseiben természetes, igazi érzés nyilatkozik. Marique legjelentékenyebb műve atyja halálára irt Coplas de Jorge Manrique címü, körülbelül 500 sorból álló, igazi régi spanyol versmértékben irt megható költeménye. E kor költőihez számítandó még Padilla János, akit közönségesen «kartauzi»-nak (el Cartujano) neveztek. Nevezetesebb prózairók: Pérez de Guzmán, aki Cronica de don Juan II. c. nagybecsü krónikájában II. János korát irta meg; Pulgar Ferdinánd, aki nem annyira krónikájánál, mint inkább hazája nagyjairól irt leveleinél fogva (spanyol Plutarchosnak nevezték) tünt ki; Gomez de Ciudad Real (1388-1457), II. János orvosa, akinek Centon Epistolario c. levélgyüjteménye érdekes történelmi anyagot szolgáltat; La Torre Alfonz, aki Visión deleytable c. didaktikai művében valamennyi tudományszak rövid kivonatát adja. A krónikások nagy seregéből megemlítjük még: Alvar Garciát, Gutierre Diez Gamezt, Valera Mosen Dezsőt (Cronica abreviada de Espana), Rodriguez de Almella Pétert (Valerio de las historias ó compilación de las batallas campales). Még e században találkozunk a franciából utánzott lovagregényekkel és drámai kisérletekkel is. Az első párbeszédes drámai mű, amelyben már némi cselekmény is van, egy Coplas de Mingo Revulgo (1472 tájáról) c. szatirikus költemény, mely IV. Henrik romlott udvarának szellemes és maró kritikája. E művet Cota Rodrigónak tulajdonítják, akitől azonkivül még két más darabot származtatnak: a Dialogo entre el Amor y un viejo c. kis drámai munkát és egy prózában irt tragikomédiát: Celestinát, amely később a drámairodalom fejlődésére jelentékeny hatást gyakorolt. Az előadásra alkalmasabbak voltak Encina János eklogái és vallásos darabjai, amelyek, noha nagyon kezdetlegesek, később mintául szolgáltak a portugál Gil Vicentének.

Második korszak (XVI. sz.). A XVI. sz.-ban Spanyolország egységes és hatalmas állammá lett, amely V. Károllyal az európai politikában döntő szerepet vitt. Ebbe a korba esnek a nagy amerikai gyarmatok alapításai is, amelyek szintén növelték a nemzeti öntudatot. S a politikai nagyság eme kora egyúttal az irodalom fénykora is: ez a korszak adott létet a két legnagyobb spanyol irónak, Calderonnak és Lope de Vegának. A költői ízlés e korban teljesen átalakul. Ez az átalakulás a S.-ban is az olasz költészet hatása alatt indult meg. Már a mult században is számos spanyol iró utánozta Dantét v. Petrarcát, de aki a spanyol költést teljesen az olasz hatása alá terelte s ez által a spanyol poézisban valóságos forradalmat idézett elő, az Boscan János volt (0500-44), aki az ugynevezett olasz iskolát alapította meg. Boscan barátja és tanítványa Garcilaso de la Vege (1503-36) folytatta a mestere megkezdette új irányt és harmonikus, könnyed nyelvü elegiákat, eklogákat, szonetteket, canzonékat stb. irt. Boscan és Garcilaso de la Vega nyomdokain számos költő haladt, igy Acuna Ferdinánd és Gutierre de Cetina. Számosan azonban hűek maradtak a régi spanyol formákhoz és tiltakoztak a «petrarkisták» újításai ellen. Legismertebbek az ósdiak közül Castillejo Kristóf és Villegas Antal. A régi, népies irány hivei voltak azonkivül: Barahona de Soto Lajos, Rufo, Vegas Demjén, Padilla Péter, Lopez Maldonado. Discurso de la poesía espanola-jában (1575) Argote de Molina, El Pstor de Filida-jában (1582) Montalvo és San Isidro-jának (1599) prologusában Lope de Vega is a régi spanyol formák mellett törtek lándzsát. De mégis az újítók csapatja győzött: Hurtado de Mendoza Dezső (1503-75), Figueroa Ferenc (1541-1620), La Torre Ferenc (1534), Espinel Vince (a XVI. sz. végén), mindannyian olasz hatás alatt irt költeményekkel tüntek ki. A legtúlzóbb volt köztük Lomas Cantoral, aki 1578. megjelent verskötetében Spanyolország első igaz költőjének Garcilaso de la Vegát mondta. Ami azonban valóban győzelemre segíté az olaszosító iskolát, annak oka abban rejlett, hogy Spanyolország két legnagyobb lirikusa került ki belőle: León Lajos (1527-92) és Herrera Ferdinánd (1534-1597), mindketten szerzetesek. A kor lirája vázlatos képének kiegészítésére meg kell még említenünk La Cruz Jánost (1542-91) és Avilai szent Terézt. A többi irodalmi műfaj, noha nem volt oly virágzó mint a lira, szintén jelentékeny munkákat termelt. Különösen az eposzban tettek sokan kisérletet, amihez az akkori események bő anyagot szolgáltattak. A legtöbb eposz azonban nem aratott sikert s ma már csak irodalomtörténeti szempontból érdemelnek említést. Legjobbak az epikus költemények közt Sempéré Carolea-ja (1560), Zapata Lajos El Carlo famoso-ja (1565), Jimenez de Ayllon Maltea-ja (1582), Rufo János Austriada-ja (1582). Hiresebb és költőibb Ercilla y Zuniga Antal (1533-96) Araucana-ja és Balbuena El Bernardo c. költeménye. A didaktikai költészet nevezetesebb termékei közül megemlítjük: Escobar Lajos Quatrocientas Respuestasait (1545), Corela Alfonz Lopez: Trescientas Questiones naturales, con sus respuestas (1546) c. művét. Számos vallási költemény meríti tárgyát a legendákból, nagyban készülnek a fordítások (igy Jauregui János Lucanus-fordítása), Cueva János Ejemplar poetico c. alatt poetikát ad ki, Cesepdes Pál a festésről ir stb.

Ugyanakkor, amikor a lira dús virágzásnak indult, a drámai költés is, hosszas tapogatódzások után, e század végén legmagasabb kifejlését érte el a nagy Lope de Vegával. Torres Navarro Bertalan hat, élénk párbeszédénél fogva nevezetes comediát irt, amelyeket Rómában a XVI. sz. elején elő is adtak. Torres Navarro nyomdokait Castillejo Kristóf és Gil Vicente követték, néhány vígjátékot és autót pedig a század első harmadában Valladolid, Valencia és Sevilla szinházaiban adtak elő. Jelentékeny haladás azonban csak Lope de Ruedánál (1500-1567) mutatkozik, akit Cervantes a spanyol szinészet apjának nevezett. Rueda társulatával bejárta Spanyolország nevezetes városait (Sevilla, Cordóba, Valencia, Segovia stb.) és a nyilvános helyeken a maga darabjait adatta elő. Darabjaiban van élénkség, erő, szellem, és nyelvük is drámaibb. Ruedának számos utánzója akadt, akik közül megemlítjük: Avendanót (1550), Aranda Lajost, akinek La Comedia prodija-ját (1554) Moratin e korszak legjobb vígjátékának tartja, Cueva János, aki darabjaiban a komikus és tragikus elemet vegyítve alkalmazta, a dráma versformáit változatosakká tette, darabjait öt felvonás helyett négyre osztotta fel és megadta a spanyol vígjátéknak azt a formáját, amelytől aztán alig tért el többé. Mig Cueva Sevillában e reformokon dolgozott, Madridban a később halhatatlan prózairóvá lett Cervantes irt mintegy harminc-negyven darabot, amelyek közül azonban csak kettő jutott ránk: Numancia és El trato de Argel, amelyeket 1782. fedeztek föl és 1784. nyomtattak ki. Nemsokára aztán a spanyol szinműirás terén olyan ember lépett fel, aki husz éven át kizárólagosan uralkodott a szinpadon. Ez az ember a hires, a nagy Lope de Vega, a Fénix de los ingenios (a lángelmék föniksze), vagy mint Cervantes nevezte: a «természet csodája» volt. Vega (l. o.) minden műfajban hihetetlen szorgalommal dolgozott; darabjainak száma mintegy 1800-ra rúg. Az új spanyol drámát ő alapította meg s drámairása teoriáját Arte nuevo de hacer comedias (1608) c. művében meg is irta. Lope dicsőségének fénye hosszu ideig beragyogta a spanyol szinpadot s valamennyi drámairó kortársa meghajolt nagy szelleme előtt, igy: Sanchez Ramon és Mihály (ez utóbbit «isteni»-nek nevezték) a madridi iskolából; Tarrega Ferenc, Aguilar Gáspár, Boil Károly, Guillem de Castro, Beneito Mihály a valenciai iskolából. Később a valenciai, sevillai, murciai iskolák Lope hatása előtt egy iskolába: a madridiba olvadtak össze, amely aztán a XVII. sz. első felében nagy befolyással volt a drámairodalomra.

De nemcsak lirai és drámai, hanem prózai munkákban is gazdag a XVI. sz. spanyol irodalma. A krónikák helyét igazi történelmi munkák foglalják el;a fő munkák ezek: Cronica general, Ocampo Flóriántól; Historia imperial y cesarea, Mejía Pétertől; Cronica de la Nueva Espana és Historia de las Indias, Oviedótól; Brevisíma Relación de la destrucción de las Indias és Historia general de las Indias (1492-1520), Las Casas Bertalantól; a Pizarro megbizásából irt Conquista del Peru és Historia del descubrimiento y conquista del Peru, Zárate Ágosttól; Anales de Aragon, Zuritától; Historia de Carlos V., Sandovaltól; Historia general del mundo és Historia general de los hechos de los Castellanos en las islas y tierra firme del mar Oceano, Herrera Antaltól; Historia de la Florida, Inca Garcilasótól stb. A történetirás mellett a regényirodalom is virágzott, különösen pedig a lovagregény. A XVI. sz. első fele csak ugy ontotta a kalandos lovagregényeket, amelyeket széltében mohón olvastak addig, amig Cervantes Don Quijote-jének maró szatirája halálos csapást nem ért reájok. Csak az ugynevezett Amadis-regényeknek (l. o.) van némi becsük, a többire a feledés fátyola borult. A lovagregény mellett dúsan virágzott a pásztorregény is, amely nagy sikert aratott Olaszországban, Portugáliában és Franciaország révén a magyar irodalomba is eljutott. E műfaj tipusa Montemayor György Diana enamoradája (Szerelmes Diana) volt, amelyet Gil Polo és Pérez Alfonz folytattak és Lofrasso Antal Diez Libros de fortuna de amor-jában és Montalvo El Pastor de Filida-jában utánzott. A pásztorregényeknél sokkal érdekesebbek és nevezetesebbek voltak az ugynevezett pikáróregények (l. o.). E műfaj két igen jelentékeny munkát tud fölmutatni. Az egyik, amely óriási sikert aratott nemcsak Spanyolországban, hanem egész Európában is: Hutado de Mendoza Dezső Lazarillo de Tormes (1544) c. érdekfeszítő regénye volt, amely egy a társadalom salakjából való bitang kalandor változatos életének rajzát adja. A másik regény, amely az előbbinek számtalan utánzata közt kiválik: Aleman Matéo, Guzmand de Alfraracheja (1599), amely ez aljas társadalmi osztály alakjairól hű és jelegzetes képet át. A tulajdonképeni novellát, amelyet leginkább Villegas Antal (1565) és Timoneda János (Patranuelo, 1570) műveltek csekély sikerrel, szintén a nagy Cervantes alakította át, új, végleges formát adva neki. Cervantes a novellába drámai élénkséget, jellemző leirást, szatirizáló szellemet és finom erkölcsrajzot vitt be, és általános érdekü tipusokon kivül XVI. századbeli spanyol nemzeti alakokat is termetett. Ez a nagy szellem, aki a drámában, a pásztorregényben is kiválót alkotott, aki megteremtette a novellát, irta meg azt a világirodalomban is páratlanul álló halhatatlan szatiráju munkát is, amelyen Don Quijote a neve (l. Cervantes és Don Quijotte). A XVI. sz. prózairói közül meg kell még említenünk Léon Lajos barátot, aki költeményeken kivül számos vallásos könyvet irt; Guevarrát, aki prédikációkat, leveleket és egy bölcseleti regényt hagyott hátra; Granadai Lajost (1504-88), aki mint prédikátor és egyházi iró egyaránt kitünt; Szent Terézát, akinek levelein misztikus báj ömlik el; Hita Gines Perezt, aki Granada háboruiról irt művével a történelmi regényt alapítja meg és Pérez Antalt, II. Fülöp miniszterét, aki becses emlékiratokat hagyott hátra.

Harmadik korszak (XVII. sz.). A spanyol nemzet, melynek a XVI. sz.-ban hatalom és dicsőség volt osztályrésze, a XVII. sz. első felében is jelentékeny politikai szerepet vitt, és az irodalomnak erre a korszakára szintén a régi dicsőség sugarai vetették fényüket. A nemzeti nagyság és ezzel kapcsolatban az irodalom hanyatlásának szembetünőbb jelei csak a század vége felé kezdtek mutatkozni. Mindenekelőtt a drámairodalom volt virágzása tetőpontján: Lope de Vega kápráztató képzelőtehetségét és stiljének báját a szindarabok százában ragyogtatta, mellette pedig kisebb-nagyobb tehetségü tanítványai gazdagították a drámairodalmat, igy Vélez de Guevara Lajos (1576-1644); Montalván (1602-38), akit Lope de Vega lángesze örökösének neveztek; Mira de Amescua (1602-35); Mendoza Antal (1623-43); Tellez Gábor, irói nevén Tirso de Molina, akinek La Verdad sospechosa-ját Corneille utánozta Menteurjében s melyet nemzeti szinházunkban is előadtak; Valdivielso József, Belmonte Lajos, Cordero Jácint, Enriquez András Gil, de Enciso Dezső Jimenez, Villaizan Jeromos, Godinez, Herrera Rodrigo stb. Ez irók vígjátékai, autói, vallásos drámái páratlanul gazdaggá tették a spanyol drámairodalmat, melyből aztán a többi nemzet irói s főként a franciák (Hardy, Corneille, Scarron, Scudéry stb.) nagyon sokat merítettek. Lope de Vega iskolájával szemben egy más iskola is keletkezett, amely az antik minták szerint akarta a spanyol drámát alakítani. Ez iskola hivei voltak: Salas Barbadillo (megh. 1630.), Castillo Solorzano, Mesa Kristóf, az Argensola testvérek, López Alfonz, Artieda, Villegas, akiknek azonban az új iskola ellen intézett támadásai hatástalanok maradtak. Annál inkább voltak hatástalanok, mert ekkor kezdett működni a spanyol drámairodalom egy másik hallhatatlan alakja: Calderon de la Barca (l. o.), aki a dráma formáját még tökéletesebbé tette, és akit sokan Lope de Vegának is fölébe helyeznek. Calderon mellett a XVII. sz. közepe táján még más nagy drámairókkal találkozunk; a legnevezetesebb köztük Moreto (1618-1669), aki történelmi és szent tárgyu drámákat, jellemvígjátékokat stb. irt; legjobb jellemvígjátéka az El desdén con el desdén (magyarra fordította Győry Vilmos Közönyt közönnyel c. alatt) címü, melyet Moiere La princesse d'Élide-jében utánzott; említendők azonkivül a tragédiában és vígjátékban egyaránt kitünő Rojas y Zorrilla Ferenc (1607-60?), akitől Corneille, Scarron, Rotrou, Lesage francia irók sokat kölcsönöztek; Aragon Alvaro Cubillo, Zárate Ferdinánd, Diamante, Matos Fregosa János, Solis Antal a történetiró, Bances Candamo Ferenc (1662-1704) és Canizares József (1676-1750). A XVII. sz. második fele óta azonban a dráma hanyatlani kezd, prózaivá laposul és a legtöbb iró a Lope de Vega és Calderon felhasználta tárgyakat dolgozza föl; nemsokára aztán a francia hatás nyomaival találkozhatni a darabokban, amelyek mindinkább vesztenek nemzeti jellegükből.

A lirai költészeten már a XVI. sz. vége óta mutatkoznak a hanyatlás jelei: a cikornya, a dagály, a túlságos finomkodás. Az első, akinek irásaiban ez iskola minden hibája feltalálható: Ledesma Alfonz (1552-1623). Conceptos (a spanyol conceptos megfelelt az olasz concettinek, l. o.) spiritualesei a lehető legdagályosabbak; de azért az új iskolának, az estilo culto vagyis a művelt stil iskolájának a feje nem ő, hanem Góngora y Argote Lajos (l. o.) lett. Ő volt az, aki után a cikornyás, dagályos és homályos hasonlatokkal telt irásmódot gongorizmusnak nevezték el. Nyomában egész csapatja támadt az iróknak, akik ezt az irásmódot a költői művekbe, a drámába, sőt a prózába is belevitték. Ilyenek voltak a tragikus halállal kimult Villamediana gróf (Tarsis y Peralta János), aki mintegy 200-300 szonettet irt; Paravicino y Arteaga (megh. 1633.), aki a kultizmust a szószéken is meghonosította; Roca y Serna Ambrus, aki La luz del alma c. költeménykötetet hagyott hátra; Vega Antal Lopez, aki El perfecto Senor c. művében és költeményeiben még Góngoránál is túlzóbbnak mutatkozik; továbbá Pantaleon Anasztáz, a portugál apáca, Violante do Cea és a portugál Melo Ferenc Emánuel; Moncayo (1652), La Torre Ferenc, Vergara Salcedo (1663), Rozas (1662), Ulloa Lajos (1674), Salazar Ágoston (1677). A gongorizmus műveit ma már csak irodalomtörténetirók forgatják; korukban is csak azért arattak sikert, mert az udvar, a nemesség is pártjukat fogta. Mindazonáltal a jobb ízlésü irók megtudták őrizni irásaikat káros befolyásától, igy Argensola Lupercio Leonard és Argensola Bertalan Leonardo (1570-1640), akiket Spanyolország Horatiusainak neveztek; Jauregui János, Medrano Ferenc (1617), Arguijo János, Villegas Manuel (1596-1669), Rioja Ferenc (1600-58), akinek nehány gyönyörü szonettje maradt reánk (leghiresebb A las Ruinas de Italica címü); Esquilanche herceg (1581-1658); Rebolledo Bernát (1597-1676). Számos hatalmas iró, igy Cervantes, Lope de Vega és főként Quevedo erősen támadták ezt az ízléstelen iskolát, de hibáiba olykor maguk is bele estek. Ugyanazok a költők, akiket mint a dráma és lira művelőit említettünk, a szatirikus, az elegiai, tanító, leiró és pásztori költészetet is művelték. Aki azonban legjobban egyesíti magában a XVII. sz. irodalmát, az Quevedo y Villegas Ferenc (1580-1645), egy személyben tudós, udvaronc, költő, röpiratiró, aki a költészet komoly és víg fajaiban több-kevesebb sikerrel megpróbálkozott. Legjobbak szatirikus letrillái.

A XVII. sz. prózai irodalma még szegényebb mint a költői irodalom. A legérdemesebb és igazán nagy alak a már említettük Quevedo; az érdemesebb történetirók közül megemlítjük Argensola Bertalant, Coloma Károlyt, Mello Mánuelt, Solis Antalt, aki a legkiválóbb e korbeli hisztorikus pikareszk novella- és az elbeszélő irodalom valamivel gazdagabb e korban; Marti János folytatja Aleman Mátyás Guzman de Alfarachéját, Pérez de León András Lopez de Ubeda álnév alatt kiadja La Picara Justina (1605) c. regényét, amely ugyancsak a Guzman de Alfarache gyarló utánzata; Espinel Vince megirja (1618) El Escudero Marcos de Obregón c. máig is olvasott regényét, amelyből Lesage aztán a Gil Blast merítette; Yanez y Ribera megirja (1624) Alonzo, mozo de muchos amos (Alfonz, sok úr szolgája) c. hires regényét; Solorzano Castillo, aki hiresebb volt mint novella- és szinműiró, három pikareszk regényt ad ki,amelyek közül a La Garduna de Sevilla ó anzuelo de las bolsas (A sevillai nyest vagy az erszényfogó horog, 1634) c. volt a legkedveltebb. Nagyon kapós volt még a Lavida y hechos de Estabanillo Gonzalez, hombre de buen humor (Gonzaleznek, egy jókedvü embernek élete és tettei, 1640) címü regény, amelyet Lesage szintén felhasznált. Egyéb elbeszélők: Hidalgo Gáspár Lukács, Suarez de Figueroa Kristóf, Salas Barbadillo Alfonz Jeromos, Eslava Antal, Agreda y Vargas Dezső, Linan y Verdugo Antal, Salazar Ambrus, Lugo y Avila Ferenc, Camerino József, Tellez Gábor és utánzója, Montalván, Carvajal Mária és Zayas Mária, Mata, Castillo András, Lozano Kristóf, Alcalá Alfonz, Villalpando Jácint, Prado András, Robles Izidor, Garcia Márk, Polo Jácint, Santos Ferenc stb. A prózában is a kultizmus dagálya uralkodott s a XVII. sz. vége felé mindenütt hanyatlás volt észlelhető. Spanyolország gazdasági és politikai sülyedését irodalma is megérezte. A hanyatlás az utolsó osztrákházi királlyal, II. Károllyal érte el legnagyobb mértékét, aki után a francia Bourbonok jutnak a spanyol trónra.

Negyedik korszak (XVIII. sz.). A XVIII. századbeli S.-ra a francia irodalom volt döntő hatással. Ez a hatás azonban nem egy könnyen érvényesült, mert sok időbe telt, mig a gongorizmus túlhajtásaitól elcsigázott spanyol szellem halálos zsibbadtságából ébredezni kezdett. A francia irodalom hatása sokkal inkább volt hasznos mint káros a S.-ra, amely a sülyedés e korában alig tud egy-két nevezetesebb irót felmutatni. A drámairók közül némikép ketten válnak ki: Zamora Antal (1706-1730) No hay plazo que no se cumpla, ni deuda que no se pague c., Don Juan (l. o.) történetét tárgyazó darabjával és Canizares József (1676-1750). A többi drámairó: Vega y Villaroel János, Ines de la Cruz, León Menyhért Ferdinánd, Tellez de Acevedo Antal és Botello Moraes, Peralta Péter, Lobo Gerardo éppen csak hogy említést érdemelnek. A prózában két tehetségesebb iró válik ki: San Felipe marquis (megh. 1726.), aki érdekes emlékiratokat hagyott hátra, és a szorgalmas s tudós Benedek-rendi Feyjóo (1676-1764). Csakhamar ezután a francia irodalom hatása kezd nyilvánulni. 1714-ben V. Fülöp francia mintára megalapítja az Academia expanola-t, amely 1726-39. Diccionario de las autoridades cím alatt becses szótárt, majd nyelvtant adott ki. 1738. megalakul a Real Academia de la historia, mely nagyban előmozdította a történelmi kutatást. A magasabb osztályok és az irók a francia nyelvet tanulják, számos fordítás készül a francia remekművekből és lassanként egész forradalom keletkezik a francia irodalom hatása alatt. Ezt az átalakulást legjobban Luzán Ignác (1702-1754) párisi követségi titkár képviseli, aki Boileau és Le Bossu munkái után kiadott Arte poética-jában (1737) a spanyol költészetet a többi művelt nemzetnél elfogadott szabályoknak akarja alávetni. Poetikáját kedvezően fogadták és szabályai után indultak. Ugyanez irány mellett törtek lándsát Velasquez Lajos József (1722-72) Origenes de la poesía castellana-jában, továbbá Mayans y Siscar Retórica-jában (1757) s Nazarre Cervantes kiadásához irt bevezetésében (1749). Kedvezett az irodalmi mozgalomnak III. Károly (1739), aki pártját fogta minden liberális reformnak. S csakugyan több kiváló iró is tünt elő: Isla atya (1703-81), aki Historia del famoso predicador Fray Gerundio (1758) c. művében a korabeli prédikátorok cikornyás szónoklatait tette maró gúny tárgyává; Montaino (1697-1764), aki a francia klasszikus tragédiát igyekezett meghonosítani Spanyolországban; Moratín atya (1737-1780), aki Montaino kisérletét több sikerrel művelte és számos epikai, tanító és lirai költeményt irt; Cadahalso József (1741-82), aki Cartas Marruecas-aiban Montesquieu Persa leveleit utánozta és Eruditos á la violeta címü művében a felületes tudósokat gúnyolta ki; Iriarte Tamás (1750-1791), aki Aesopus s Lafontaine meséit utánozta; Samaniego (1745-81), aki ugyancsak a mesét művelte; Arroyal, aki epigramma-gyüjteményt (1784) adott; Montengon atya, aki El Eusebio c. alatt egy Télémaque-utánzatot irt; Salas Gergely, aki 1790-ben könnyed, vidám költeményeket bocsátott közre, Norona Gáspár gróf (megh. 1815.), aki hőskölteményeket irt és arabból, persából és törökből fordított. Mindezek az irók a francia iskolához tartoztak: velük szemben alakult egy másik iskola is, amely az idegen hatás ellen küzdött és a régi kasztiliai költészet eredetiségét és erejét a klasszikus irodalmi szabályossággal és jó ízléssel akarta összeegyeztetni. Ez iskola feje Melendéz Valdés János (1754-1817) volt, akit a spanyol parnasszus helyreállítójának neveztek és aki néhány nagyon szép ódát irt; ide tartoztak még González Dezső (1733-94) is, akinek különösen tréfás költeményei nagyon tetszettek; Forner János Pál (1756-97), Iglesias de la Casa (1753-91), aki szatirikus költeményeiben Quevedót utánozta; Cienfuegos (1764-1809), akinek szép dalai, ódái, elegiái, tragédiái nagy hatást gyakoroltak a közönségre; Escoiquiz János, aki egy Mexico conquistada (1798) c. hosszu hőskölteményt szerzett; Quintana Mánuel József (1772-1857), akit spanyol Tyrteusnak neveztek. A XVIII. század vége különösen két irót ural: Jovellanost és az ifjabb Moratínt. Jovellanos (1744-1811) mint politikus, kritikus, tudós és költő egyként kitünt; Moratín (1760-1828) a szinműirást reformálta, Molieret fordította és győzelemre segítette a modern vígjátékot azokkal a másodrangu műfajokkal szemben, amelyeket ugyanakkor a szellemes és termékeny Ramon de la Cruz (1731-99) akart ismét életre kelteni. De ezzel már a XIX. sz. irodalmának körébe értünk.

Ötödik korszak (XIX. sz.). A XIX. sz.-beli S. ugyanolyan hullámzásokon ment keresztül, mint aminőket a politikai és társadalmi mozgalmak mutattak. A napoleoni seregeknek Spanyolországba való betörése volt az ébresztő szózat, amely a francia járom lerázására az első jelt megadta és a nemzeti érzést a hazafiak szivében feltámasztotta. És ennek a felbuzduló, lelkesedő hazafias érzésnek itt is, mint másutt és nálunk is, először a költők: a már említett Quintana Mánuel József, Gallego János Nicasio (1777-1853) és Martinez de la Rosa (1789-1862) adtak lángoló kifejezést. Mindazáltal a XVIII. sz. francia filozofusainak eszméi, amelyek Európa-szerte diadalmas körutat jártak, a régi spanyol tradiciók talaját is meg-megrázogatták. Az abszolutisztikus hatalom ismételt helyreállása mindazonáltal még sokszor zavarta meg a haladás munkásait. Breton de los Herreros (1796-1871) a szigoru cenzura akadékoskodása ellenére jellem-vígjátékaival a modern szinműirást igyekszik meghonosítani, de legtöbbször ős is, mint Gil y Zárate (1792-1861), arra van utalva, hogy tehetségét Racine és Delavigne tagédiáinak átültetésére használja fel.

Az 1830-iki forradalom meghozza a szabad visszatérhetést a száműzötteknek, akik a hazájukban az új eszmék terjesztőivé lesznek. VII. Ferdinánd halála ennek a mozgalomnak még jobban kedvez, de a beálló és hat évig tartó polgárháboru ismét zavarba s ingadozásba taszítja a szellemeket. Csakhamar azonban kezdetét veszi az irodalmi újjászületés. A romanticizmus Spanyolországba jut és kedvező fogadtatásra talál, noha épp ugy mint nálunk is, némi módosuláson megy át. A tehetségek gazdag sora áll elő, kik minden műfajban kitünnek és akikhez az arisztokrácia sorából is számosan csatlakoznak. Rivas herceg (Angel Saavedra, 1791-1865), aki klasszikus tragédiáiról és vígjátékáról már ismert volt, az epika mezejére lép és don Alvarójával (1835) az első kitünő romantikus drámát adja. Martínez de la Rosa kiadja legjobb művét, La Conjuración de Venecia c. prózában irt dámáját; Gil y Zárate, aki szintén a romanticizmus hivéül szegődik, ugyancsak nagy sikert arat drámáival. Breton de los Herreros, a kiváló szatirikus és komikai költő Marcela (1831) c. vígjátékával először viszi a romanticizmust a spanyol szinpadra; Hartzenbusch (1806-0880) Los Amantes de Teruel (1836). c. drámájával óriási hatást ér el és egyike lesz a legkiválóbb drámairóknak. Ventura de la Vega (1807-1865) három eredeti drámája révén jut kiváló drámairó hirébe. Az egyik: Don Fernando el de Antequera, történelmi dráma; a másik: La muerte de Cesar, tragédia; a harmadik: El hombre del mundo, társadalmi vígjáték. Garcia Gutiérrez (1812-84), aki sok tekintetben a legkiválóbb modern spanyol drámairók egyike volt, óriási sikert arat El Trovador (1826) c. lovagdrámájával. Rubí Tamás Rodriguez (1817-1890), aki kitünően ismerte a szinpadot, Breton de los Herreros után a legkiválóbb vígjátékiró. Sajnos, hogy Expronceda (1810-42), a legzseniálisabb s a legragyogóbb spanyol költők egyike, élte delén tér korai sírba. Calderon Szerafin (1801-67) és Mesonero Ramon (Romanos) kitünő erkölcstanulmányokat irnak, larra József Márián (1809-37), a kiváló röpiratiró, a szellemes, szatirikus költő öngyilkossá lesz. Sírján új költő kél, aki egy félszázadon át betöltötte hirével egész Spanyolországot és aki a világirodalomban is számot tesz: Zorrilla József (1817-1893). Nemzete multjának legragyogóbb emlékeit újította föl és szines, erőtől duzzadó nyelven zengte a szív, a lélek minden érzését, indulatát. Drámáival (főleg a Don Juan Tenorióval) is sikert aratott. Campoamor Ramon (1817) új műfajt honosít meg a költészetben: a dolorát (panasz; kisebb, bölcselkedő lirai vers). Egyéb költeményeiben is a pesszimisztikus bölcselkedő elem a túlnyomó. Ventura Ruiz Aguilera (1820-81) költészete kora szellemét tükrözteti; kortársai spanyol Bérangernak és Hugo Viktornak tartották; Selgas József (1824-82) finom érzésü lirikus. Ezeken kivül nevezetes költők: Bono-Serrano Gáspár, Frias herceg, Arnao Antal, Palacio Manuel, Lista Albert, Arolas, Garcia Bernát Lopez, Diaz Pastor, Sanz Eulogio Florentino (aki számos jó szindarabot is irt), Grilo Antal Fernandez, Coronado Karolina stb. A regényirás, amelyben La Escosura Patricio (1807-78) és mások tettek kisérletet s amely eladdig hijával volt minden eredetiségnek: Böhl-Faber Ceciliában (1796-1877; álneve Fernan Caballero) termékeny művelőt talál. Novellái, regényei nagyon tetszettek s a spanyol társadalmi regény megteremtőjének őt tekinthetni. A történelem, a kritika, a tudományos irodalom mezején is sok kiváló iróval találkozunk. Legelső helyen áll Lafuente Modesto (1806-66), aki 28 kötetben hazája történetét (Historia general de Espana) irta meg. Melléje sorakoznak: Toreno gróf, San Miguel Evaristo, Miraflores marquis, Pirala Antal, Pidal marquis, Gayangos, Ferrer del Río, Alcántara Mihály, Duran Ágost, Canga Arguelles, Gallardo B. József, Guerra y Orbe, Flores Estrada, Ramon de la Sagra, Castro Adolf, Pacheco, Marliano, akik mindannyian a történetirást művelik. Meg kell emlékeznünk Rivadeneyra kiadásáról, amely (Biblioteca de autores espanoles) az összes spanyol irodalmi emlékeket magában foglalja és amelyből (1846-80) 70 kötet jelent meg. A politikai szónoklat terén Martinez de la Rosa, Alcala-Galiano (1789-1865), Cortina Manuel (1802-1881), Lopez Joakim Mária (1802-55), Olozaga (1805-73) és versenytársa Gonzalez Bravo (1811-71), Los Rios y Rosas Antal és Donoso Cortés (1809-53) tüntek ki. A filozofia is akadt művelőkre. Balmes abbé elég mély katolikus bölcselő; de más filozofiai tanok is találtak követőkre a spanyol irók közt. Számos hive volt a német Krause panteisztikus filozofiájának, amelynek iskoláját Spanyolországban Sanz del Rio (1814-69) alapította meg. Hozzája tartoztak; Salmeron, Canaléjas Ferenc, Gumersindo Azcárate, Giner de los Rios, Tapia, Giron Romero. A különböző spiritualiszta iskolák hivei: Azcárate Patricio, Luna Garcia, Matéos Márton, Campoamor Ramon, Nieto Moreno. A skót iskola követői leginkább a kataloniai filozofusok sorából kerülnek ki: Aribau, Llorens, Milá y Fontanals. A skolasztikus iskola feje Gonzalez Zefirin volt. Legújabban a pozitivasta tanok is kezdenek tért hódítani Spanyolországban s a madridi Ateneo a központja a filozofiai és tudományos vitatkozásoknak.

Minden téren mozgás és haladás észlelhető. A társadalmi mozgalmak az irodalom legkülönfélébb kérdéseit is fölszinre vetik. A költészet és szinművészet is mind jobban alkalmazkodnak a társadalmi szükségletekhez. Campoamor dicsősége fényében ragyog még, mikor mellette egy új tehetség: Becquer Gusztáv (1836-70) merül fel, aki azonban sírba tér, mielőtt tehetségét kifejleszthette volna. Núnez de Arce Gáspár (1831) ihletett mély lirikus, aki költeményében és tragédiáiban kora képét tükrözteti. Jelesebb költők még: Trueba Antal, Cánovas del Castillo, Alarcón Péter Antal, Valera János, Menendez-Pelayo, Palau Menyhért, akinek dalai a nép ajkaira mentek át; La Revilla Manuel stb. Adelardo López de Ayala (1829-78), a kiváló szonettiró, a drámairók legkiválóbbika, aki az igazi jellemvígjátékot éleszti föl. Tamayo y Baus Manuel, aki már a romanticizmus hanyatlása óta tette ismertté nevét Virginia c. klasszikai tragédiájával és történelmi drámáival (legjobb köztük a La Ricahemra c., amelyet Guerra y Orbe Aurél Fernandezzel együtt irt), eleinte Joaquin Estébanez álnév alatt Un drama neuevo-jával (Új dráma, magy. ford. Huszár Vilmos) új mezőre lép, meghonosítván a S.-ban a realisztikus és lélektani drámát. Serra Narcisz két új drámai formát alapít meg: a pasillo-t (rövid, leginkább víg darab) és a drámai balladát. Vele a vígjáték ugyszólván sírba tér. Újabban egy hatalmas tehetség éleszti föl a romantikus drámát: Echegaray József (szül. 1831.), akinek gazdag képzelő tehetséggel és erővel megalkotott darabjai világszerte nagy sikert aratnak. Nehány drámája a mi szinházainkban is állandóan műsoron van. A drámairók közt kitünnek még: Gaspar Henrik, aki a francia realista drámát utánozza; Castro Ferenc Sanchez, aki Theudis (1878) c. tragédiájával nagy sikert aratott; Sellés Jenő, aki lélektani drámáival tünik ki. A regény birodalma is, az olvasó közönség nagyobbodtával, mindinkább zajossá lesz. Fernandez y Gonzalez Mánuel kiváló tehetség, aki legtöbb elbeszélésében Dumast utánoza. Trueba Antal (1821-89) többnyire a falusi élet köréből vesz tárgyakat; Perez-Escrich Henrik (1827-97), a szellemes tárcairó, legtöbb művében a hatást hajhássza. A legeredetibb és kápráztató képzelő tehetségü Alarcón Péter Antal (1833-91), akinek több regényét és elbeszélését Haraszti Gyula és Huszár Vilmos magyarra is lefordították. Kiváló helyet foglal el a regényirók sorában Valera János is (1827), aki az idealisták feje. A legelső hely mindazáltal Benito Perez Galdóst (1845) illeti, akinek a modern spanyol társadalomból vett erkölcsregényei mély megfigyelő tehetségről tanuskodnak. Díszes helyet foglalnak el még Armando Palacio Valdes, Pereda József Mária, Pardo Bazan Emilia és Picon Jácint Oktáv. A kiváló lirikus, Selgas József gyengébb regényiró; Castro y Serrano József főleg humoros vázlataival arat sikert. Catalina Severo (1832-71), aki filologus, filozofus és művészettudományi iró is, A nőről való értekezésével ragadja el leginkább a közönséget. Az irodalmi kritika is jelentékeny haladást mutat. Amador de los Rios József (1818-78), a kitünő tudós, munkás pályáját a S. kritikai történetének megirásával tetőzi be. Mellette Canete Mánuel, Valera János, Milá y Fontanals, Molins marquis, Espino Fernandez, Calvo-Asensio, Menendez-Pelayo, Balart Frigyes, La Revilla Mánuel a kiválóbb kritikusok és esztetikusok. Cruzada-Villaamil, Madrazo Péter, Tubino, Contreras Ráfael, Manjarrés József és Araujo Gomez mint hisztorikusok és művészettudományi irók tünnek ki. Az ékesszólás is a legkiválóbb művelőket tudja fölmutatni; ilyenek: Rivero, Figueras, Salmerón, Pi y Margall, Ruiz Zorrilla és főleg a bájoló Castelar Emil (1832), aki költő, regényiró, esztetikus és tudós egy személyben; továbbá a félelmetes dialektikus Cánovas del Castillo Antal (1828). A jogi irók közt Silvela Lajos, a publicisták közt Gumersindo Azcárate és a gazdasági irók közt Colmeiro Mánuel említendő. A történetirás is a legdúsabban virágzó. Fuensanta del Valle marquis, Rayon József Sancho, Zabalburn Ferenc stb. leginkább kiadatlan történelmi munkák kiadásával foglalkoznak (a Collección de documentos ineditos para la historia de Espana-ban). Rico y Amat, Montesa y Manrique, Fernandez y Gonzalez Ferenc, Duro Fernandez, La Fuente Vince, Fabié Antal Mária, Cavanilles Antal, Valera János, Canovas del Castillo, Balaguer Viktor, Rodriguez Villa, Montero y Vidal stb. a nemzeti történelem különböző korszakaról irtak becses műveket. Nem akarjuk mellőzni a kiválóbb bibliografusokat sem, aminők Hidalgo, Barrantes, La Barrera, Colmeiro Mihály, Ramirez, Picatoste, Arboli, Duro stb., akik szintén hozzájárulnak az irodalmi mozgalmakban gazdag XIX. sz.-beli S. épületének kialakításához. A S. rövid vázlata után azokról kell megemlékeznünk, akik a S. termékeinek magyarra fordítása és ismertetése körül érdemeket szereztek. A régibbek közül e téren az első helyet kétségkivül Győry Vilmos foglalja el, aki Cervantes Don Quijote-ját, Calderon és Moreto egynéhány szindarabját fordította le. Említendők még: Greguss Gyula, aki Győryvel együtt Calderon Állhatatos fejedelmét fordította; Lukács Móric, aki Cervantes novelláiból fordított; Beksics Gusztáv, aki a Cid-románcokat, Moreto egynémely szindarabját, Castelar egy regényét ültette át; Thaly Kálmán, aki spanyol románcokat s Szathmáry György, aki Castelar műveiből fordított. Újabban Haraszti Gyula ültetett át Alarcón regényeiből egynéhányat, mig Echegaraynak drámáiból Patthy Károly fordított. A spanyol költészetet Kőrösi Albin mutatta be antologiájában. Érdemes munkálkodást fejt ki a S. terén Szalai Emil, aki prózai és költői fordításokat vegyest ád. Huszár Vilmos számos kisebb elbeszélésen kivül Alarcóntól és Castelartól, Echegaraytól stb. fordított nagyobb munkákat. Ugyanezek az átültetők egyszersmind a legtöbb ismertetést, cikket stb. irták a S.-ról.

Spanyol kecske

l. Kecskefélék.

Spanyol komló

(növ.), l. Majorána.

Spanyol kréta

zsírkő, melyet szabók használnak a szabáshoz, l. Szteatit.

Spanyol lazulit

l. Kordierit.

Spanyol légy

(Lytta vesicatoria) a. m. kőrisbogár (l. o.).

Spanyol lencse

(növ.), l. Csicseri-borsó.


Kezdőlap

˙