Spanyol lépés

a lovaglásnál, ha a ló magasan felemelt alkarra, nem annyira tértnyerően, mint inkább szépen lép.

Spanyol liliom

(növ.), l. Hölgyliliom.

Spanyol lóhere

(növ.), l. Lóhere és Varjuborsó.

Spanyol meggy

(növ.), az igazi meggy termesztett fajtája, nagy szemü, húsos, sötétpiros, kellemes borízü. Befőzni jó. L. Meggyfa.

Spanyol mogyoró

vagy barcelonai mogyoró (növ.), l. Mogyorófa.

Spanyol művészet

A középkori S.-ben két, eredetére és jellemére nézve különböző civilizációnak, a mohammedán hódítók és a keresztény birodalmak civilizációinak alkotásai találkoznak. Csak a XVII. sz.-ban tünnek fel kivételesen sajátlagos nemzeti iskolák. Az építészetre vonatkozólag l. Alhambra, Arab művészet és Építészet.

A középkori spanyol szobrászat párhuzamosan halad az északi országokéval, ugyannyira, hogy az emlékművek gazdag kincseiben az idegent a hazai elemtől alig lehet elkülöníteni. A IX. sz. óta tett szobrászati kisérletek félig még barbárok; csak a XII. sz. vége felé kezd haladás nyilvánulni. Az első nagyobb mű a santiagói aranykapu (1188). A tarragonai székesegyház az ó-keresztény időktől kezdve a barok-korszakig különféle stilfajokat mutat; a burgosi székesegyház gazdag gót stilü munkákban, továbbá a toledói és leoni egyházak is. Kataloniában és Valenciában a francia hatás mellett a lombardiai és pisai iskola hatását is észrevehetni. A XV. sz. óta a németalföldi és az alnémet elem tünik föl. A spanyol domborművészet aranykora a XV. sz. közepétől a XVII. sz. első negyedéig terjed, a XV. sz. még a gótikához, a XVI. sz. a renaissancehoz tartozik. Az első korszak legtökéletesebb művei közül valók zaragozai és tarragonai székesegyházak főoltárai; a sevillai (Dancart) és toledói (Egas) székesegyház óriás oltárképei; pazar ornamentikával ékesek a burgosi kartauziak kolostorának (Gil de Siloe) oltára és síremlékszobor, aminők minden templomban vannak. Az olasz renaissance stilusát a XV. sz. utolsó évtizede óta különböző nemzetiségü művészek terjesztették; a legjelentékenyebb képfaragó és ornamentista a burgundi származásu Vigarni Fülöp volt (Burgos, Toledo és Granada). A korai renaissance szép motivumait csakhamar elnyomta az a fantasztikus stil, amelyet a hagyomány Berruguete Alfonz nevével kapcsol össze, noha Diego de Siloe, Covarrúbias, Xamete stb. tán még inkább igényt tarthatnak rá, hogy e szempontból említtessenek. Ekkor épületek a sevillai sekrestye és királyi kápolna Rianótól tervezett s szobrokkal fedett dísztermei s a sevillai városháza. Leon és Pompeo Leoni II. Fülöp s hozzátartozóinak bronz szobrait készítették el, ilyen p. az Escorial kórusában levő szobor. Firenzei művészekkel is találkozunk: Fancelli Domokos készítette János herceg emlékszobrát Avilában, s Ferdinándét és Izabelláét Granadában; Michele Sevillában Mendoza biboros emlékszobrát. A barcelonai származásu Ordonez Bertalan lombardiai és toscanai szobrászok segítségével elkészíti Szép Fülöp és Kasztiliai Johanna emlékszobrait Granadában és a Ximenes biborosét Alcalában stb. A renaissancekori spanyol szobrászatban az első helyet mindazonáltal Aragonia foglalja el, példák rá a zaragozai régi katedrális és a huescai székesegyház alabastrom főoltárainak reliefjei, a San-Engracia-kolostor homlokzata; aztán következik Navarra Anchetával és Vengoecheával. Innen kezdve feltünnek a nagy széles fafaragásu oltárképek, amelyeken az aranyozás és a kifestés is szerepelt. A stil a legkésőbbi renaissance és a Michelangelo stilje, amelynek legkiválóbb képviselői Becerra Gáspár (az astorgai oltárkép, 1569), továbbá Juni János (a Pieta a segoviai székesegyházban) és Hernandez Gergely. Ennek az estofado-szobrászatnak 1600 körül Sevillában Montanes volt a képviselője, akinek klasszikusan nemes alakjai e stil legtökéletesebb munkáihoz tartoznak. Tanítványa Cano (l. o.) volt. A barok stil korában is komoly és jelentékeny munkákat mutathat fel a spanyol szobrászat, ilyenek p. Salcillo nagy természetességgel, mély érzéssel készített szoborcsoportjai.

A spanyol festészet legrégibb emlékei a X. sz.-beli miniatürképek; emlékszerü festményekkel találkozunk a XVII. sz. vége felé a bizánci boltozatfestményeken, a leoni San-Isidoro-panteonban. A XIV. sz. folyamán a gót építészettel együtt az akkori francia stil is meghonosodott; az udvarban a toscanai Dello és Starnina működtek. Számos toledói falfestmény (a San-Blas-kápolnában), a salamancai régi székesegyházban levő nagy tempera-oltárkép a firenzei iskolához tartoznak. A XIV. sz. második felében és a XV. században, mint számos épen maradt oltárkép bizonyítja, már mindenütt voltak vidéki iskolák, amelyeknek stilje hasonló az akkori olasz és alsórajnai stilhez. A XV. sz. közepe táján a flandriai olajfestészet kezdett meghonosodni, előbb Dalmau Lajos révén Barcelonában (1445), leginkább azonban bevándorolt németalföldiek (Flandes János), Miguel, a kereskedelem és spanyol utánzók (Gallegos Zamarobán, Sanchez de Castro és Alejo Fernandez Sevillában) révén. Csak elszórtan mutatkozik az olasz quattrocentisták (Borgogna János Avilában, Toledóban) freskó-stilja, Berruguete Péter (Avila) udvari festő is olasz hatás alatt áll. A XV. sz. festészetében nyilvánuló realizmus elősegítette a nemzeti elem fejlődését, azonban a XVI. sz. második harmada óta ismét feltünt a római-firenzei modorosság, amelyet spanyol festők Olaszországból hoztak magukkal. Az utánzás korszaka volt ez, amelynek képviselői: Berruguete és Correa D. Kasztiliában; Vargas a freskó-festő és a brüsszeliből spanyollá lett Campana Sevillában, Morales Badajozban, San-Leocadia Pál és Macip Vince János Valenciában stb. A valenciai székesegyház oltárszárnyai is Leonardo da Vinci tanítványának Hernand Yanesnek és Fernando de Llaronnak (1507) mesterműve. Az arcképfestésben a németalföldi ízlés maradt az uralkodó; képviselői: Antonis Mór, Alonso Sanchez Coello és Pantoja de la Cruz (megh. 1609.). A XVI. sz. vége felé a nemzeti szellem újra feléledt; Velence a kolorisztikus irányra hatott fejlesztőleg, amelyhez tartoztak: Fernandez, Navarrete és tizian tanítványa, El Greco Toledóban (1575 óta), akinek tanítványai: Luis Tristan és Maino a maguk vágta csapáson haladtak. Pedro Orrentét a spanyol Bassanónak nevezték. A spanyol ízlés sajátságos elemei: a realizmusnak a vallásos érzelemmel való egybekapcsolása, az árnyékos fény kiemelése, az összhatásra célzó ábrázolás először a sokoldalu Juan de las Roelasnál (Sevilla) mutatkoznak (meghalt 1625.); hozzá csatlakozott Herrera, Velazquez tanítója. Valenciában Ribalta (megh. 1628.) volt az új ízlés képviselője. A XVII. sz. aranykorbeli spanyol festészetének legnagyobb mestereit a naturalisztikus alapelvek inspirálták; ide tartoznak: Zurbaran, Jusepe de Ribera (Valenciából) aki azonban Olaszországban képezte tovább magát és ott is maradt; a nagy realista arcképfestő Velazquez (l. o.), Cano (l. o.), akihez a granadai iskola főnökei csatlakoztak; végül leghiresebb festőjük Murillo (l. o.). Tiziannak és Rubensnek a királyi kastélyokban összehalmozott képei hatása alatt Madridban ügyes kolorista-iskola keletkezett: Cerezo, a két Rizi, Diego Polo, Escalante, Antonio de Pereda és Claudio Coello. A XVIII. században a spanyol festészet csak az olasz és francia festészetnek halvány visszatükrözése; ide tartoznak: Bayeu, Vanloo, R. Mengs és Tiepolo, akik a királyi palotában festettek. A spanyol festészet nemzeti szelleme csak Goya y Lucientesben éledt újra. Egy kevéssé fontos új-klasszikai és még ennél is gyöngébb romantikus irányzat letünte után a spanyol festészet az utolsó évtizedekben hatalmas lendületet vett, amelynek fénye egész Európát elkápráztatta. A különböző világkiállításokon kiállított festmények az eredetiség megdöbbentő erejével, érdekes változatosságukkal és a technikának bámulatos tökéletességével hatottak. E különböző talentumok azonban többnyire Párisban és rómában képeztek magukat. A képirásban két irányt lehet megkülönböztetni. A nagy történelmi képeken a tárgyválasztásban és a felfogásban ismét feltünik a tragikusnak, a komornak, olykor a kisértetiesnek és kegyetlennek hajhászása; az ábrázolásban a kérlelhetetlen realizmus és az összhatásra számító módszer. A kabinetfestésnek hódoló festők egy másik csoportja pedig a modern szellemet, a csecsebecsék kultuszát és a jelenkori spanyol társaság léhaságát merészen domborítja ki a képein, amelyek nagyszerü szin- és fényhatásokat mutatnak. E két irány olykor egy személyben egyesül. A nagy történelmi festőkhöz tartoznak: Pradilla (l. o.), Rosales, Martinez Cubello; újabban José Benlliure y Gil, Tejedor s mások is hozzájuk csatlakoztak; genrefestők: Mariano Fortuny, Zamacois, Juan antonio Gonzalez, továbbá E. Sala, Fernandez y Baldenes, Jimenes y Aranda, Angel Lezcano stb. Arcképfestők: Federico Madrazo (megh. 1894.), Pescador, Eguiquipa. A tájképfestés is a francia irányt követi; említendők: Martin Rico, aki tájkép- és genrefestő egyszersmind, Raimundo de Madrazo, J. Masriera, Ruis de Valdivia, Modesto Urgell, Morero y Galicia, Carlos de Haes, Garnelo stb.

Spanyol nád

(növ.), l. Nádpálma és Ó-nád.

Spanyol nyelv

A román nyelvek egyike s mint román testvérnyelvei, a S. is a latinból származik, de a századok folyamán számos elemet vett fel magában ama népek nyelvéből, amelyek a Pirenei-félszigeten uralkodtak. Spanyolország őslakói: északon a kantabriaiak, délen az iberek, korán kelta törzsekkel vegyültek s innen eredt a keliber elnevezés. Ez őslakosok nemzeti vonásait és nyelvét a római és germán hódítások s bevándorlások majd teljesen elenyésztették s csak a Pireneusokban őrizte meg néhány kantabriai törzs szokásait és nyelvét az idegen elemektől. A régi spanyol népnyelvnek ezen a bászk tartományokban máig is beszélt maradványai a bászk nyelvet teszik (l. Bászk nyelv). Spanyolország egyéb részeiben, ugy mint a többi romanizált országban, népnyelv keletkezett a lingua latina rustica-ból, a római népnyelvből, amely a római uralommal együtt a Pirenei-félszigetre is eljutott. Az uralkodásban a rómaiakra következő nyugati gótok szintén elfogadták a nemzeti népnyelvet s csak néhány germán elemet vegyítettek bele. Ez a latin elemekből kialakult, germán szókkal gazdagított spanyol népnyelv új szókincset nyer az araboktól, akikkel a spanyol gótok majd 800 évig harcoltak az ország birtokáért. Ez arab elemek némileg a kiejtésre is módosítólag hatottak, a nélkül azonban, hogy a nyelv szerves etimologiai szerkezetét lényegesen megváltoztatták volna. A S. legrégibb nyomaira Isidoru Origeneseiben bukkantak; de a legrégibb nyelvemlékek a XII. sz. második feléből valók. A spanyol nyelvjárások közt legkorábban a kasztiliai fejlődött irodalmi nyelvvé, és mivel a kasztiliaiak tették a nemzet zömét és az ő irodalmuk lett a legnépszerübb, nyelvjárásuk is uralkodóvá s később a kizárólagos irodalmi nyelvvé, a tulajdonképeni S.-vé vált. Ugyanigy történt ez Franciaországban, ahol az île-de-francei nyelvjárás, és Olaszországban, ahol a toscanai nyelvjárás szorította ki a többieket. A S.-et jelenleg Spanyolországon és a hozzá tartozó szigeteken kivül Dél-Amerika hajdani spanyol tartományaiban, Közép-Amerikában és Mexikóban, valamint a spanyol gyarmatokban (Cuba, Manila, Puerto-Rico stb.) összesen körülbelül 35 millió beszéli. A S. ábécéje a latin. Az S. hangjai közül a c-t e és i előtt, valamint a z-t mindig ugy ejtik ki, mint az angol lágy th-t, vagy az új-görög d-t, a g hang e és i előtt, valamint a j hang mindig ch-nak ejtendő (mint a német Spracheban), a ch cs-nek, az ll ly-nek, az n ny-nek ejtendő. De az egyes spanyol tartományokban járatos kiejtések között számos eltérés van. Legtisztábban beszélnek spanyolul Kasztiliában, dél felé (Andaluzia) a nyelv nagyon ellágyul. A S.-nek a latin nyelvhez való viszonyát jellemzi az, hogy a latin aspiráták a spanyolban még erősebben aspiráltatnak; igy p. a latin f-ből h lesz (lat. formica, spanyolul hormica), a lágy l helyét j foglalja el (lat. filius, spany. hijo), pl-ből ll (ly) lesz (lat. planus, spany. llano), ct-ből ch (cs) lesz (lat. dictus, spany. dicho). Az új (1815) ortográfia szerint az x elvesztette torokhangját és azóta a j lett a S. fő torokhangja. Azért irnak Don Quixote Mexico helyett Don Quijotet, Mejicót stb. A hangsúlyozás alapelve ez: Minden mássalhangzón v. y-n végződő szónak a hangsúlya az utolsó szótagon van (p. ciudad, a. m. város, ejtsd: thiudád). A magánhangzóra végződő (ia, ie, io, cua, cue, cuo, gua, güe, guo egy szótagnak számít) szavaknak a hangsúlya az utolsóelőtti szótagon van (p. Granáda), de azért számos kivétel van, főként az igeragozásban. A S. helyesirását az akadémia 1815. gondosan átvizsgálta és megállapította Tratadójában (új kiad. Madrid 1876). - Magyar nyelven irott spanyol nyelvtanunk ez ideig nem lévén, csak idegen nyelvü munkákra utalhatunk. Úttörő mű e téren a spanyol akadémiától első ízben 1771. kiadott bő grammatika volt. Az ó-spanyol nyelvvel foglalkozik Magica Péter Gramatica del Castellano antiguo (1. rész: Fonétika, Berlin 1891) c. művel; nagyon jó bevezető a S. tanulásába Monacis és D'Ovidio Manualetti d'introduzione agli studj neolatini címü munkája (Nápoly 1879) első füzete. Történeti spanyol nyelvtant irtak Diez, Grammatik der romanischen Sprachen c. jelen művében (5. kiad. Bonn 1882) és Förster Pál, Spanische Sprachlehre-jében (Berlin 1880). A társalgási nyelvtanok közül megemlítjük Franceson (4. kiad. Berlin 1885), Fuchs (u. o. 1837), Wiggers (Lipcse 1860, új kiad. 1884), Schilling (u. o. 1885), Fesenmair (München 1879 s más ízben) stb. nyelvtanait. Magántanulóknak alkalmas Avalos és Booch-Árkossy Spanische Sprachlehre-ja (2. kiad. Bécs 1890). Jó nyelvtan a Pascual Hernandezé is, Cours complet de grammaire espagnole (Páris 1887). Minden tekintetben kitünő tájékoztató a S.-ről a Gröber Grundriss der romanischen Philologie-jában megjelent cikk. A legjobb spanyol szótárak: a spanyol akadémia nagy szótára (Madrid 1726-39, 6 köt., 12. kiad. Salvától, Páris 1885); Cuerva, Diccionario y de construcción y regimen de la lengua castellana-ja (madrid 1887). A francia-spanyol szótárak közt jó kézi szótár a Nunez de Taboadáé (Páris); a németek közt a Scheckendorfé (folytatta Winterling, Hamburg és Nürnberg 1823-31, 3 köt.), a Francesoné (12. kiad. Lipcse 1885), a Kotzenbergé (Brema 1875), a Booch-Árkossyé (6. kiad. Lipcse 1867, 2 köt.), a Tolhausené (u. o. 1886) stb. Etimologiai szótárakat irtak: Covarrubias (Madrid 1674), Cabrera (u. o. 1837), Monlau (2. kiad. u. o. 1882), Barcia R. (u. o. 1883, 5 köt.), Equilaz L. (Granada 1880) és Diez Etymologisches Wörterbuch der romanischen Sprachen c. művében (4. kiad. Bonn 1878). V. ö. Gröber Grundriss-ában az említett cikkhez csatolt S.-ről szóló irodalmat.

Spanyolok

Spanyolország mostani lakosai legnagyobb részben a keltiber őslakosok utódai. Ez őslakosokhoz a déli és keleti partvidékeken feniciai és karthagói keveréknépek járultak, később azonban az országot annyira elárasztották a rómaiak, hogy a bászkok kivételével az összes lakosok romanizálódtak. A népvándorlással germán, azaz Andaluziában vandal, északnyugaton svév (ó-sváb) és az ország többi részében gót elemek elegyültek a már meglevő lakossággal és az elegyülés nyomai leginkább az északkeleti hegyek közt és Közép-Spanyolország síkságain mutatkoznak; délen később kiváltképen arab vér hatolt a lakosok ereibe. A fizikai eltéréseknek megfelelőleg a különböző tartományokban különböző dialektusok is járatosak. A lakosság e román-germán főtömege mellett még két kis népmaradvány is van Spanyolországban, a bászk (l. o.) nép, akik a róluk nevezett tartományokban és Navarra egy részében laknak, és a moriszkók vagy mudejarok (l. Mórok). Ez utóbbiak a keveretlen mór-arab népség utolsó maradványai, akik csak az Alpujarras-ban (l. o.) és Valenciában laknak s külön nyelvük, külön szokásaik vannak, számukat 60,000-re teszik.

Spanyolország

(Espana, Hispania, l. a mellékelt térképet), Európa DNy-i részében, az Atlanti-oceán és Földközi-tenger közt fekvő ország, amely a Pireneusi-félsziget nagyobb részét foglalja magában (S. 500,000, Portugália 90,000 km2) és az Estaca de Vares (É. sz. 43° 47' 29") meg Tarifa-fok (É. sz. 35° 59' 49"), továbbá a Torinana (párisi Ny. h. 11° 39' 5") és Creus fokok (K. h. 0° 59' 10") közt terjed el; az előbb irányban 856, az utóbbiban pedig 1020 km. hosszu. Területe 495,625, a Baleárokat és Kanári-szigeteket is beleszámítva pedig 507,715 km2. Mig Franciaországtól a Pireneusok választják el, Portugália felől kevés a természetes határa. Partjai. S. körül a tenger nagyobbára mindenütt nagyon mély; de partjaiba mélyebb öblök, széles kikötők aránylag csekély számban nyulnak be. Csakis ÉNy-on, a gránitpartokba nyulnak be sűrün a riák, alakjukkal a skandináv fjordokra emlékeztetvén. E riák közül a jelentékenyebbek: a viverói, barquerói, varesi, santa-martai, ferroli, betanzosi, corognei, corme y lagói, camarinasi, corcubioni, muros y noyai, arosai, pontevedrai és vigói. Az ország D-i végében van két kis öböl, amelyek a hajózásra nézve rendkivül fontosak. Az Atlanti-oceán felé nyilik a cadizi és a Földközi-tenger felé az algecirasi. Mig a Vizcayai-öböl mentén a partok csaknem zsinóregyenes vonalat irnak le, a Földközi-tenger mentén szelid ívalakokat irnak le, amelyeket magas hegyfokok, a Cala Burras, a Sacratif, Gatas, Palosi, Naói, Baur és Creus fokok választanak el egymástól. Ez ívalakokat csak az Ebro és a jelentéktelenebb Llobregat deltája szakítják meg. A hajók csak csekély számu kikötőben találnak menedéket; a tenger homokja zátonyokat épített a folyók torkolatában (grao), sőt néhol lagunákat is alkotott, amelyek közt a legjelentékenyebb Valenciában az albuferai és Cartagena mellett a Mar Menor (183 km2). A parti szigetek száma kevés; a legjelentékenyebb: a Tarifa, Európa legdélibb része és a Columbates Castellor de la Palanával ugyanazon szélességi fok alatt.

Felszine.

Egészében S. magas felföld, amelyet több lépcsőzetesen emelkedő síkság alkot; ez utóbbiakat egymástól több helyen nagy abszolut magasságu hegyláncok választják el. A felföld szegélye a tenger partja vagy a tengerparti síkság felől mindenütt meredek és a folyók benne mély és meredek völgyeket mostak ki. Egész S. közepes magassága Leipoldot szerint 700 m. és nálánál Európában csak Svájcnak van nagyobb átlagos magassága (1300 m.). A legmagasabb hegységek S. É-i és D-i részében emelkednek. Amott a Pirenei hegyek (l. o.), emitt a Sierra Nevada (l. o.). A Pireneusok legmagasabb csúcsai a Néthou, Roseto, Marboré egészen spanyol területen vannak. A Pireneusok a Belatei-hágónál (868 m.) érnek véget; ugyanitt csatlakoznak hozzá az u. n. Kantabri-hegyek; ezek jobbára csak a belső felföld szegélyét teszik és mig É. felől magas hegységnek látszanak, D. felől inkább csak dombsorok. A Pireneusok közelében csak az Aitzcorri (1535 m.) és a Gorbea (1537 m.) emelkednek 1500 m.-nél magasabbra. Ez utóbbitól Ny-ra a Kantabri-hegyek lassankint ismét emelkedni kezdenek és mellékágaikkal együtt a hegyek valóságos útvesztőjét alkotják; ezen részökben van a Picos de Europa, a legmagasabb tömegük, a Torre de Ceredo (2678 m.) és Pena Prieta (2529 m.) nevü legmagasabb csúcsaival. A Picos de Europán túl a Kantabri-hegyek még megtartják tekintélyes magasságukat; a Pena Ubina, Oviedótól D-re 2300 m. és a hágók magassága is 1200-1600 m. közt váltakozik. Asturia, Galicia és az egykori Leon összeszögellésénél a Miravalles (1939 m.) és Cuina (1997 m.) csúcsoknál változtatja meg a főgerinc az irányát. Az egyik lánc, illetőleg szeles fensík ÉNy-nak tart és a Cuadramonban (1019 m.) ereszkedik le meredeken a tengerbe, mig a másik DNy. felé húzódik; ezt a Sil szűk medre szakítja meg, amelyen túl a queija (1776 m.) még mindig tekintélyes magasságra nyúlik föl, a San Mameddel (1616 m.) pedig a portugáliai hegyekhez csatlakozik. A bászk tartományoktól és az Ebro felső völgyétől D-re a Kasztiliai-fensíkon kevés az olyan emelkedés, amely a hegység nevét megérdemelné; csakis Burgostól K-re az Ebro és Duero közti vizválasztón vanak ilyenek; ezek a Sierra de la Demanda, a San Lorenzo-csúccsal (2303 m.), az Urbion-tömeg (2246 m.) és a Moncago-csúcs (2346 m.). Ezektől messze D-re van az ÉK-ről DNy-nak húzódó Kasztiliai-választóhegység vagy miként mások nevezik a Carpeto-Vetonica, amelynek különböző részeiben különböző neveket adtak: Sierra de Guadarrama, a Sierra de Avila, ennek É-i ága a Serrota (2241 m.) és D-i a Sierra de Gredos, a Plaza del Moro Almanzor csúccsal (265 m.), továbbá a Sierra de Gata, amely a portugál Serra da Estrellával van összefüggésben. A Kasztiliai-választóhegységtől D-re, a Tajo, Guadalaviar, Jucar, Guadiana és Guadalquivir völgyei közt a felföldön ismét csak elszigetelt hegytömegek találhatók: a Cerro de San Filipe (1800 m.), a Jucar forrásai közelében, a Muela de San Juan (1610 m.), amelyen a Tajo és Guadalaviar erednek és a Sarrion (2002 m.) Terueltől D-re. A Guadiana felső része körül egy teljesen sík vidék, a Mancha terül el; ellenben középső részében a völgyet É-ról a Toledói-, Altamirai-hegyek és a Las Villuercas (1559 m.), D-en pedig a Sierra Morena (l. o.) vagyis a Cordillera marianica szegélyezik; ennek Ny-i végéhez csatlakozik a Sierra d'Aracena. A Manchától D-re a középső nagy fensík folytatásai egyes elszigetelt hegytömegek: a Yelmo (1806 m.), a Sagra (2398 m.), a Sierra de Maria (1589 m.), a Sierra de los Filabres (1915 m.) és a Sierra de Baza (1915 m.), amely már összefüggésben van S. D-i magas hegyláncával a Sierra Nevadával (l. o.). A Sierra Nevada egy déli ága a Guadalfeo völgye felé meredeken leereszkedő Alpujarras, amelyet a Földközi-tengertől a Sierra Contraviesa választ el; ennek folytatása K. felé a Dierra de Gador (2323 m.), Ny. felé pedig a Sierra de Almijara, de Tejeda, Torcal d'Antequera, a Guadalhoce völgyén túl pedig a Sierra de Tolox, a Bermeja és a San-Cristobal hegyek. Mindezen hegyeknél délibb fekvésüek a Tarifa-hegyek, amelyek a hatalmas gibraltaisziklában végződnek. - A folyók nagyon aránytalanul vannak elosztva; legtöbb a folyóviz Asturiában; Ny-ról K-re folynak a Bidassoa, Urumea, Oria, Nervion, Ason, Besaya, Nansa, Sella, Navia, Tambre, Ulla, amelyek azonban mind rövidek; az egyedüli hosszabb folyó e vidéken a Mino, amelynek fő forrásága a Sil. Ettől D-re és K-re a Kantabri-hegyek vizei: a Pisuerga, Esla, Orbigo stb. a Dueróba folynak, amely balról fölveszi még az Adaját, Eresmát és azután Portugáliába megy át. Ugyancsak Portugáliában torkollik a Tajo, amelynek spanyol mellékvizei a Jarama, Manzanares, Henares, Tajuna, Alborche és Alagon. A fentieken kivül az Atlanti-ocánba ömlik a Guadiana, amelynek mellékvizei a Jabalon és Zubaron kivül mind ki-kiszáradnak; a Huelva-öbölben torkolló Odiel és Tinto; a Guadalquivir, S. legfontosabb folyója, a Gudadalimaré s Genil nevü mellékvizeivel; továbbá a Guadalete és Barbate, amely utóbbiaknak vizét az öntöző csatornák abszorbeálják. A Földközi-tenger legdélibb mellékvizei a Guadalhorce, Guadalfeo, Almanzora, szintén csak, sőt a Segura, Vinalopo, Jucar, Guadalavia, Palancia, Mijares, Segarra is vizökkel majdnem kizárólag a környék öntözésére szolgálnak. A Földközi-tenger mellékének legnagyobb folyója az Ebro (l. o.); ettől É-ra ismét csak kis vizeket (Francoli, Llobregat, Besos, Tordera, Fluvia, Muga) találni. Tavak csak a partokon vannak. A hajózó csatornák (összesen 690 km.) közül a legjelentékenyebbek az aragoniai, amely az Ebróval (l. o.) van összeköttetésben, és a 210 km. hosszu kasztiliai csatorna; annál több azonban az öntöző csatorna, amelyek nagyobbára mind a mórok idejéből valók. Az ásványfizforrások száma rendkivül nagy (2000), de ezek közül csak mintegy felének veszik hasznát; legtöbbfürdő van Guipuzcoában (55,84 forrással), Granadában (25,65 forrással) és Malagában (31,58 forrással).

Éghajlat.

S. a 13 és 20o-os izoterma közt fekszik és általában a melegebb mérsékelt éghajlat alá tartozik. Felszinének változatossága azonban az egyes helyek klimája tekintetében is rendkivüli változatosságot teremtett. Azon vonal, amely ÉNy-ról DK-re vonulván La Corunát, Madridot és Alicantét érinti, három, egymástól mind felszinre, mind éghajlatra, mind termékekre nézve különböző vidéket hasít. La Coruna körül, Galicia partjain tengeri a klima, enyhe telekkel és aránylag hűvös nyarakkal, egész éven át elég esőzéssel, ami a mesterséges öntözést feleslegessé teszi. Amint azonban a párával telt légáramlatok átlépik a Kantabri-hegységet, a felhők eloszlanak és csakis a hűvösebb időszakokban juttatnak és akkor is kevés csapadékot a belső fensíkoknak. Itt tehát az éghajlat egészen kontinentális; és miként a nyári és téli, ugy a nappali és éjjeli hőmérséklet közt is éles (15-20°) különbségek vannak. Esőben leggazdagabb (800-1500 mm.) vidék az ország ÉNy-i szöglete, a Kantabri-hegyek lábánál elterülő tengerpart és a Pireneusok vidéke; elsőben legszegényebb a Duero mindkét partján elterülő része Leonnak, ahol Salamancában és Zamorában 275 mm. az eső, az aragoniai puszta, Valencia, Murcia és főképen Alicante, továbbá a Mancha. De ezen száraz vidékeken is néha nagy záporok esnek. S. sajátos szelei a gallego, az É-i hideg, és a solano, a D-i meleg szél. A Pireneusokban még középeurópai a flóra, de a bükk már a Duero környékén átadja helyét az örökzöld tölgynek (Quercus ilex) és a piniának, még tovább D-re pedig az olaj-, füge- és mandulafának. A földközi-tengeri flóra Andalusiában és Granadában a legváltozatosabb. A nagy szárazság és az ember pusztításainak tudható be, hogy S.-ban puszta és kopár vidékek is vannak. Ezek közül a legnagyobb az aragoniai. A déli ilyes pusztákat nagyobbára a hasznos eszpartó-fű takarja. A fauna szintén mutat fel oly állatfajokat, amelyek Európa több országaiban nem találhatók. A gibraltári sziklán él az egyedüli európai majomfaj; a Pireneusokban a Myogale pyrenaica Geoffr. és D-en Herpestes Widdringtoni Gray). Szintugy vannak S.-nak karakterisztikus madárfajai és rovarformái.

Földmívelés.

Az esőhiány és sok helyen a lakosok indolenciája miatt S. egy része puszta és kopár; csakis 79,6 % termékeny; ebből 33,8 % szántóföld és kert, 3,7 % szőllő, 1,6 % olajfaliget, 19,7 % legelő, 20,8 % gyümölcsös. A termőföld nagy számu tulajdonos közt oszlik meg. A földadókivetés szerint a birtokok száma 3.426.083; 6-600 ezer körülbelül azon birtokok száma, amelyek 1-10, illetőleg 10-20 reál egyenes adót és 279.188 azok száma, amelyek 500 reálnál több adót fizetnek. A megmívelhető föld, erdőt és legelőt is beleszámítva, száraz (campos secanos) és öntözött (campos regadios) vidékekre, vagyis huertákra s vegákra oszlik. Az előbbiek 26.814.869 ha.-t, az utóbbiak pedig csak 1.152.052 ha.-t foglalnak magukba. Legtermékenyebb a föld Valencia, Murcia, Granada és Malaga tartományokban, ahol a földmívelés a lehető legintenzivebb és ahol ugyanazon földön évenkint 2-4-szer aratnak. A legelterjedtebb gabonanem egész S.-ban a búza, amelyet főképen mindkét Kasztilia, Leon és Estremadura termékeny részeiben, továbbá az andalusiai alföldön termelnek. A hegyes és esőkben gazdag északi vidékek fő kenyérterméke a kukorica és a zordabb hegyi vidékeké a rozs. A Földközi-tenger partjai mellékén a meszes talajon sok a szentjánoskenyérfa, Valencia, Tarragona (Ebro deltája), Murcia, Alicante, Castellon huertái összesen 28.429 ha.-on sok rizst termelnek. Nagy a szerepe a spanyol földmívelésben a hüvelyeseknek, különösen a borsónak (garbanzos) és babnak. Burgonyát mindenfelé termesztenek ugyan, de sehol nagyobb mennyiségben, mivel D-en a batáta, a hűvösebb É-i vidékeken pedig a gesztenye nyujt érte kárpótlást. A huerták zöldségei közül az édes spanyol bors (Pimiento comun dulce) a legelterjedtebb, de rajta kivül dinnyéket és vöröshagymát is exportálnak. Az olajfa a déli vidékeken mindenütt látható, de leginkább Andalusiában, ahol Cordoba és Andujar közt a Sierra Morena lábánál a Guadalquivir mentén valóságos erdők vannak belőlük; az évi átlagos faolajtermelést 2 1/2 millió hl.-re becsülik. Kendert főképen Aragonia, Asturia, Új-Kasztilia és Granada, legjobb minőségüt pedig Granada meg az orihuelai huerta termel. Elég jelentékeny exportcikk az eszpartó-fű is, amely leginkább S. K-i és D-i vidékein vadon nő; a déli vidékeken vannak nagy számmal a paratölgyek is. A pamuttermelés nagyon el van hanyagolva. Cukornádat a meleg DK-i partokon, cukorrépát a granadai vegán, édes gyökeret Kataloniában, Aragoniában és részben Andalusiában, almát és körtét nagy mennyiségben É-i S.-ban termelnek, ahol sok almabort (sidra) is készítenek. Jelentékeny a sáfrántermelés, amely kiviteli cikk. A déli gyümölcsök a keleti és D-i partvidékeken nagy területeket foglalnak el. Banán van Malagában, datolyapálma csak Elche körül Alicantéban. A legtöbb narancs- és citromfa Valencia, Murcia és malaga huertáin található. Az erdőségek az összes területnek legfölebb 8%-át takarják és igy a szükségletet távolról sem fedezik; csakis Leon, Avila, Cuenca, Teruel és Huesca tartományoknak vannak nagyobb kiterjedésü erdői. A szőllőmívelés egyik fő ága a nemzeti vagyonnak, l. Spanyol bor. Az állattenyésztés régi idők óta fontos foglalkozás. Az 1895-iki becslés szerint volt ló 383.113, öszvér és szamár 1.496.703, szarvasmarha 2.071.326, juh 16.469.303, kecske 2.820.827 és sertés 1.910.368. A szarvasmarhatenyésztés legjelentékenyebb az É-i tartományokban, ahol sok sajtot és vajat készítenek. A legnagyobb ménes a cordobai állami ménes; a lovakra azonban nem fordít a spanyol olyan gondot, mint az öszvérre és szamárra, amelyeket a maga hegyes országában jobban használhat. A juhtenyésztés, amely egykoron oly hires és oly jövedelmező volt, hanyatlásnak indult. 1830-ban számuk még 23 millió volt, mig most csak 16 millió; köztük alig 2 millió merinó. Legjelentékenyebb a juh-, valamint a sertéstenyésztés Estremadurában. A legnagyobb sertésvásárok Zafrában (okt. 4-től 7-ig) vannak. A házi szárnyasok közül leginkább tyúkokat tartanak. Galiciából, illetőleg Vigóból sok tojást exportálnak. A selyemhernyót legnagyobb számmal Murciánál és Orihuela körül tenyésztik. Az 1890-iki selyemtermelést 957.000 kg. gubóra s 83.000 kg. nyers selyemre becsülik. Nagy fontossága van még a halászatnak, még pedig csakis a tengeri halászatnak, amely évenként mintegy 36 millió peseta értéket termel. S.-ban a mezőgazdaság mellett a legfontosabb foglalkozás a bányászat. Ásványországi kincseiről ez ország már az ókorban is nagyon hires volt. Hannibal itt szerezte be a római hadjáratához szükséges ércpénzt és a rómaiaknak is S. volt a kincses bányájuk. Későbben azonban S.-ban a bányászat hanyatlásnak indult. Az 1859-iki bányászati törvény az országot 17 bányakerületre osztja és mindegyikben a felügyeletet királyi bányászokra ruházza. S. gazdag vas-, réz-, ólom-, cink-, antimón-, ezüst- és kénesőércekben, továbbá barnaszéntelepekben; azonkivül van bőven kő- és tengeri sója, gipsze, kénje, márványa és mindenféle épületköve. Szénben a leggazdagabb tartomány Asturia, amelyben Oviedótól DK-re Tudela, Langreo, Mieres a legfontosabb bányák; a belmezi és expieli szénmedencék 50-70 km.-nyire vannak Cordobától; kisebb széntelepek vannak még Palenciában Cervera de Pisuergánál, Leonban, Saberónál, Navarrában Corellánál, Leridában, Geronában stb. Az asturiai széntelepek mellett, különösen Bilbao körül, nagy kiterjedésü, kitünő ércet szolgáltató vasérctelepek is vannak, kisebbeket találni Guipuzcoa, Alava, Navarra, Malaga és más tartományokban. Az ólomércekben leggazdagabb tartomány Jaen a hires Linares és La Carolina nevü bányákkal; vas- és ólomércekben gazdag a Cartegena és Mar Menor közti vidék, Murcia Ny-i része, főképen a Sierra Almagrere és Almeriában a Sierra de Gador. Az itt bányászott ólomfényle adja a legtöbb ezüstöt is, többet mint a Guadalajarában Hiendelaencina mellett és Tarragonában Farena mellett levő ezüstbányák. A leghiresebb bányavidéke azonban Huelva tartományban van a Rio Tinto és Guadiana közt Rio Tinto (l. Minas de Rio Tinto), Buitron, Zarza, Calanas, Tharsis, Sta Catalina stb. bányahelyekkel. Az Almaden melletti kénesőbányák még mindig a leggazdagabbak Európában. Cinkérceket leginkább Santander tartományban (Puenteviesgo, Valle de Camaleno, Potes stb.) bányásznak. Aranyat a Sil folyóban mosnak. A leghiresebb kősótelepek Barcelonában a cardonai és Cuencában a minglanillai; tengeri sót főz Cadiz, Torrevieja és Ibiza szigete; kénbányák vannak Teruelben, Lorcánál Murciában, Albacetében és Almeriában. 1895. a bányászati cikkekből exportáltak: 5.179.761 t. vasércet, 22.669 t. vasat, 504.408 t. rézércet, 59.507 t. rezet, 29.346 t. cinkércet, 1367 t. cinket, 9203 t. ólomércet, 151.129 t. ólmot, 29.997 t. mangánércet, 488.699 t. piritet, 250.000 sterling font értékü kénesőt és 1.387.000 font értékü ezüstöt.

A lakosok, ipar és kereskedelem.

A lakosok száma lassan növekszik. Az 1787-iki első népszámlálásnál 10.409.879-et, az utolsó 1887-ikinél pedig 16.956.134-et, illetőleg a Baleárok (312.593), Kanári-szigetek (291.625) és a marokkói birtokok (5280) beleszámításával 17.565.632-t tett ki. E szerint 1 km2-re esik 35 lak. A leggyérebb a népesség a kasztiliai fensíkon, a legsűrübb a parti tartományokban. Az egyes tartományokban a következőképen oszlik meg:

[ÁBRA]

Az 1887-iki lakosságból volt 8.612.524 férfi és 8.953.108 nő. Öt városban lakott 100.000-nél, 17-ben 30.000-nél több lakos. Nemzetiség szerint volt 440.000 bászk, 60.000 moriszkó s 50.000 cigány, a többi spanyol. 1892-ben 66.406 személy hagyta el az országot s 58.148 jött vissza. A kivándorlás célja leginkább Brazilia, Uruguaj és Argentina. Vallása tekintetében csaknem az összes lakosság r. kat., kivéve 1887-ben 6654 protestánst, 402 zsidót, 9645 racionálistát, 510 más és 13.175 ismeretlen vallásut. A r. kat. vallás az uralkodó; egyéb vallás csak tűrt.

Az ipar nagyobb lendületet csak a jelen század második felében vett, de a szükségletet még mindig nem fedezi. Kataloniában van a pamutipar székhelye; ezenkivül virágzik itt a vászonszövés, kötélverés, selyem-, posztószövés, bőr-, papiros-, szappan-, üveg-, kőedény-, vitriolgyártás és parafadugókészítés. A bászk ipar, amely jelentőségre nézve a kataloniai követi, főképen mindennemü vasárukat, rövidárukat, papirost, tapétákat, bőrt és bőrárukat, vászon- és gyapjukelméket, szappant, üveget, porcellánt stb. készít. Murciában és Almeriában az ércolvasztás, szóda- és timsókészítés és eszpartófonás a virágzó iparágak. Andalusiában vannak nagyszerü vasolvasztók, azonkivül gyufa- és kémiai gyárak, cukorgyárak Malagában, vasolvasztók a Rio Verde mellett, fegyver-, gépgyárak, porcellán-, pamut-, vászon-, gyapju- és selyemgyárak Sevillában. Galiciában és Asturiában készítenek öntött és kovácsolt vasat, acélt, üveget, szappant, sztearint, csokoládét, lisztet, vászon- és pamutszöveteket. Nagy fémgyárak vannak Oviedo járásban, különösen hires az ágyuöntő Trubiában. A dohánygyártás (Sevilla, Madrid, Alicante, Alcoy, Cadiz, Valencia, La Coruna, Gijon, Oviedo, Szantander) állami monopolium. Kereskedelem. S. fekvése külkereskedelmének nagyon kedvező és csakugyan II. fülöp korában a világkereskedelem és a tengerek fölötti uralom a spanyolok kezében volt. Belső és külső háboruk azonban ezen helyzetéből kiszorították és a kormány csak újabban, a jelen században fordított annak emelésére nagyobb gondot. Az utóbbi években a külforgalom értéke volt pesetákban:

Év

Bevitel

Kivitel

1892

751.723.597

663.022.145

1893

674.972.142

609909764

1894

712.112.756

579.774.062

1895

686.700.802

660.875.994

Az exportált spanyol borok értéke 1895-ben 99.962.906 peseta volt, aminek mintegy 63 %-a Franciaországba és 12,5 %-a Nagy-Britanniába vitetett ki. Ugyanezen cikkből a kivitel 1892-ben 142.838.000, 1893-ban 94.879.000 és 1894-ben 80.749.737 pesetára rúgott. 1894. és 1895. a főbb árucsoportokból a ki- és bevitel a következő értékeket (millió pesetákban) mutat:

Az árucsoport

Bevitel

Kivitel

 

1894

1895

1894

1895

Ásványok, üveg és agyagáruk

70,47

68,03

85,90

85,09

Fémek és fémáruk

24,43

20,51

79,71

120,87

Orvos- és kémiai cikkek

54,91

58,29

22,08

21,09

Pamut- és pamutáruk

93,51

97,80

47,02

42,62

Egyéb növényi szálak és belőlük készített iparcikkek

27,12

30,89

4,52

3,89

Gyapjú, szőrök, gyapju-és szőráruk

31,91

30,36

13,08

18,04

Selyem- és selyemáruk

20,95

22,35

5,79

4,90

Papir- és papiráruk

9,54

9,69

10,98

11,28

Fa- és faáruk

45,34

45,49

27,64

29,00

Állatok és állati termékek

50,92

64,67

47,77

53,25

Gépek, kocsik, hajók

34,98

31,54

0,60

0,46

Élelmicikkek, gabona, bor, cukor stb.

176,69

131,39

232,55

268,13

Különfélék

5,64

7,29

2,15

2,20

Állami vállalatokhoz szükséges cikkek

65,65

68,32

-

-

Összesen

712,11

686,70

579,77

660,87

A külforgalom értéke millió pesetákban 1893. és 1894. országok szerint a következőképen oszlott meg:

 

Bevitel onnan

Kivitel oda

Az ország neve

1893

1894

1893

1894

Franciaország

204,31

206,31

205,67

174,70

Nagy-Britannia

155,03

153,43

179,12

177,26

É.-amerikai Egyes.-Államok

86,73

93,12

15,53

13,43

Németország

20,32

22,21

14,47

8,54

Belgium

28,02

27,03

14,46

14,06

Oroszország

29,42

44,92

0,45

0,82

Olaszország

16,49

16,88

8,14

7,44

Svéd- és Norvégország

25,43

25,96

2,41

1,41

Portugália

20,06

30,21

30,23

29,16

Törökország

13,17

7,98

0,01

-

Spanyol gyarmatok

75,09

81,53

182,64

182,53

Az osztrák-magyar monárkia behozatala S.-ból 1893-ban 1,3, 1894-ben 1,7, kivitele oda 1893-ban 1,2, 1894-ben 1,5 millió forint volt. A tengeri forgalom szolgálatában áll 81 kikötő (56 az Atlantioceán és 25 a Földközi-tenger partján); a fontosabbak: San-Sebastian, Bilbao, Santander, Ferrol, La Coruna, Sevilla, Cadiz, Barcelona, Tarragona, Grao, Alicante, Almeria és Malaga. 1895. a spanyol kereskedelmi hajóraj volt 427 gőzös 313,178 t. és 1041 vitorlás 172,729 t. tartalommal. Ugyanazon évben a spanyol kikötőkbe érkezett 20,268 hajó 13.193.629 tonna és eltávozott 16.697 hajó 12.585.813 t. tartalommal. A belső kereskedelmi forgalom szolgálatában állt 1894-ben 7543 angol mérföld hosszu vasúti hálózat, 2942 postahivatal, 23,636 angol mérföld hosszu telegráfvonal és 1421 telegráfhivatal; középpontja Madrid.

Alkotmány, kormányzás és szellemi műveltség.

S.-ban jelenleg az 1876 márc. 27-re egybehivott alkotmányozó gyülés (cortes constituyentes) által elfogadott és 1876 jun. 30. proklamált alkotmány van érvényben. E szerint S. örökös monárkia, amelynél a végrehajtó hatalmat a király, a törvényhozó hatalmat a cortes és a király gyakorolja. A cortes a szenátusból és kongresszusból áll. A szenátus (államtanács) tagjai háromfélék: 1. saját joguak (senadores de derecho propio); 2. a király által holtiglan kinevezettek (e két osztályuaknak száma legfölebb 180 lehet) és 3. a tartományi testületek, egyetemek, akadémiák, egyházi korporációk és a legtöbb adót fizetők által választottak, akiknek száma 180 és akiket minden öt évben felében újra választanak. Az 1. alatt említett szenátorok: a nagykoru királyi hercegek, a grandok, akiknek évi jövedelmük legalább 60,000 peseta, a hadsereg legmagasabb rangu generálisai, az admirálisok, az indiai patriárka és az érsekek, az államtanács, a legfőbb biróság, a Cuentas del Reino, a legfőbb hadi és tengerészeti tanács elnökei, ha a hivatalukat már két évig betöltötték. A kongresszus 431, 5-5 évre választott tagból áll; minden 50,000 lakos választ egyet; ezeken kivül lehetnek legfölebb 10-en olyanok, akik bár egy kerületben sem választattak meg, de az egész országban 10,000-nél több szavazatot kaptak és 88-an, akiknek választása scrutin de liste szerint történik. Az aktiv és passziv választói jog a 25-ik életévhez van kötve. Mind a szenátus, mind a kongresszus minden évben tart ülést; a király azonban bármelyiket feloszlathatja. Az örökösödés rendje a következő: 1. örökölnek XII. Alfonz fiága; 2. nővérei vagy azok utódai; 3. őseinek 4. nagybátyjainak utódai. A király személye sérthetetlen, de miniszterei (elnök, kül-, igazság-, pénz-, bel-, had-, tengerészet-, gyarmat-, végül földmívelés-, kereskedelem- és közmunkaügyi miniszterek) neki és a cortesnek felelősek. Azelőtt S. a történelmileg alakult következő tartományokra oszlott: Kasztiliai királyság, Asturia hercegség, Leon és Galicia királyságok, Estremadura s Andalusia, Aragonia királyság Valenciával s Kataloniával, Navarra s a három bászk tartomány. E felosztás helyébe 1822., majd 1856. új felosztás lépett, amely szerint S. 50 tartományból áll (lásd fentebb). Minden tartománynak élén áll a Gobernador civil, akit a király nevez ki; ennek van melléje rendelve a négy tagból álló tartományi tanács (Consejo provincial) és a tartományi képviselet (Diputacion provincial), amelyeknek tagjait 4-4 évre választják és amelyek a közigazgatást teljesítő tisztviselőket ellenőrzik. Az igazságszolgáltatás élén a madridi legfőbb itélőszék (Tribunal supremo de justicia) áll; a másodfolyamodásu törvényszékek (Audiencias territoriales) száma 15 és az első folyamodásuaké (Tribunales de primera instancia) 491. 1890 óta fönnáll az esküdtszéki intézmény is. A katonaságról l. Spanyol hadsereg. Az ország pénzügyei már régóta nincsenek rendben; már a XVII. sz. óta folytonosan deficittel küzdenek. Az 1896-97-iki költségvetés szerint a

 

Bevétel
Pesetákban

Egyenes adók után

295.940.810

Indirekt adók, vámok után

302.135.000

Dohánymonopolium, lotto stb. után

136.105.000

A nemzeti vagyonból

122.385.451

A közkincstárból

17.200.000

Összesen

773.766.261

 

 

Kiadás

Civilliszta

9.500.000

Cortes

1.638.085

Államadósságok kamatai

314.991.533

Igazságügyi tartozások

1.463.859

Kártalanítások és nyugdíjak

56.214.730

Minisztertanács

964.300

Külügyi minisztérium

4.714.512

Igazságügyi "

53.858.240

Hadügyi "

140.225.381

Tengerészetügyi minisztérium

23.433.941

Belügyi "

27.249.868

Földmívelésügyi "

77.960.225

Pénzügy "

16.187.418

Adóbeszedés

28.708.565

Fernando Po

655.000

Összesen

757.765.657

A külföldi és belföldi államadósságok összege 1896-ban 5.941.459.300, a függő államadósság pedig 450.000.000 peseta. A népműveltség S.-ban igen alacsony fokon áll. 1860. a lakosoknak csak 20 %-a tudott irni és olvasni, 4,6 %-a csak olvasni, 75,4 %- pedig sem irni sem olvasni; 1889. az irni-olvasni tudóké csak 28,5 %-ra emelkedett, az analfabetáké pedig 68,1 %-ra szállott alá. 1857. alkották meg a törvényt a kötelező iskolázásról, de tanítók hiányában a törvény végre nem hajtható. 1881 óta ugyan tapasztalható némi javulás, de még mindig nagyon lassu. A közmunkaügyi minisztérium kebelében van egy oktatásügyi osztály is; az egész ország 10 tankerületre oszlik, amelyeknek központjai az egyetemi városok. E 10 kerület ismét 49 tanfelügyelőségre oszlik. Az állam újabban a magániskolákat is mind jobban ellenőrizteti. A népoktatás haladását egyébként a következő táblázat mutatja:

Volt népiskola

Nyilvános

Magán

Összesen

1850

13,334

4100

17,434

1870

22,711

5406

28,117

1880

23,132

6696

29,828

1885

24,529

5576

30,105

1885. a tanulók száma kitett 1.843.183-at. A középiskolák az Institutos de segunda ensenanza és a colegiók, amelyek nagyobbára magánintézetek. Az előbbiek száma 1879. összesen 417 volt 33.638 tanulóval. Az egyetemek száma 10 (Madrid, illetőleg Alcala és Barcelona 5, Salamanca, Granada és Santiago 4, Zaragoza, Sevilla, Valencia, Oviedo és Valladolid 2-2 fakultással) mintegy 17,000 hallgatóval és 700 docenssel; jogi fakultása az egyetemek mindegyikének van; orvosi fakultása csak Oviedónak van. Szakiskolák: a Barcelona, Granada, Malaga, Oviedo, Corunas, Cadiz, Sevilla, Valencia, Valladolid és zaragoza városokban fennálló művész-, a madridi, barcelonai és cadizi kereskedelmi iskolák, azonkivül hajó-, földmérő- és állatorvosi iskolák. A felsőbb iskolák közé tartoznak még az aranjuezi mezőgazdasági, az escorialba áthelyezett erdészeti iskla, a mérnöki, építészeti, festő-, szobrász-iskolák, a zene- és szini konzervatorium, valamennyi Madridban, az 5 közjegyzői és a madridi diplomáciai főiskola. tudományos akadémiák, társulatok, könyvtárak, muzeumok elég nagy számmal vannak és jó hirnek örvendenek. Legjelentékenyebb könyvtárak a madridi nemzeti és az escorial-könyvtár. A legkiválóbb műgyüjtemények Madridban, Sevillában és Valenciában vannak. A jelenleg megjelenő újságok száma 1350; ebből 23 mezőgazdasági, 33 orvosi, 6 történelem-bibliográfiai, 45 szatirikus tartalmu, 12 bikaviadalokról, 6 sportról, 14 divatról ad tudósítást, 13 szocialisztikus, 3 anarkista, 7 spiritiszta és 8 szabadkőműves irányu, 230 a kat. érdekeknek áll a szolgálatában. Illusztrált újság van 76.

S. nagy kiterjedésü gyarmataiból (Provincias de ultramar) még csak Kuba, Portorico, a Filippi-szigetek, Marianák, Karolinák, Fernando Po, Corisco s a Kanári-szigetek maradtak meg. S. címerét l. Címerek.

Története.

Midőn S. a történelemben legelőször Hispania név alatt felmerül, lakosai a keltiberek voltak, kik a félsziget legrégibb lakosainak, az ibereknek és a később bevándorolt keltáknak elvegyüléséből keletkeztek. A félsziget természeti kincsei azonban az ókor kalmár népeinek figyelmét korán felkeltették s a keleti és déli partokon már a legrégibb időkben megtelepedtek a feniciaiak, kik S. ezüstbányáit kiaknázták; később a görögök és a karthagóiaik léptek nyomdokaikba. Világtörténelmi jelentőségre Hispania a Kr. e. III. sz.-ban emelkedett, midőn Karthago nagy fia Hamilkar Barkas, hogy hazájának az első pún háboruban elvesztett birtokaiért kárpótlást s a Rómával elkerülhetetlenné vált élethalál-küzdelemben segédforrásokat szerezzen, a nemes fémekben és harcias törzsekben gazdag ország meghódításához fogott. A 241-től 219-ig terjedő időszak alatt Hamilkar Barkas és utóda Hasdrubal a félsziget keleti és középső vidékeit alávetette Karthago uralmának s a délkeleti parton megalapította az új pún gyarmatbirtok fővárosát, Új-Karthagót (Karthagena). Innen indította azután hadait Hannibal Itália ellen; e második pún háboru folyamában a rómaiak azonnal kisérletet tettek, hogy a karthagóiakat a félszigetről kiszorítsák. Hosszas és változó szerencsével folytatott harcok után Publius Cornelius Scipio 210. elfoglalta Karthagenát s 209. a karthagóiai hatalmát a félszigeten teljesen megtörte. Ez időtől fogva a rómaiak lettek a félsziget urai, de a harcias és fegyelmet nem tűrő, bár nem éppen műveletlen keltiber törzsek nem könnyen simultak a római uralomhoz és ismételten felkeltek új uraik ellen. Igy Kr. e. 154. is, amidőn a luzitánok földje (a félsziget nyugati részén) és Numantia város voltak az ellentállás középpontjai. Két évtizedig tartó küzdelem után a rómaiak győztek s 133-ban Numantia bevételével elfojtották a felkelést. Hispania ezután a békés provinciákhoz tartozott; lakói elfogadták a rómaiak kulturáját és nyelvét s a császárság korában, melynek egyik legkiválóbb alakja Traianus spanyol családból származott, épp oly büszkén vallották magukat rómaiaknak, mint a hét halom városának fiai.

A népvándorlás kora. Nyugati gótok. A Kr. u. V. sz. elején, mint nyugat-római császárság többi tartományaiban, ugy Hispaniában is megdőlt a római uralom. A minden oldalról fenyegetett, teljesen meggyöngül nyugat-római császárság, hogy a törzsországot, Itáliát megoltalmazhassa, kivonta a légiókat a provinciákból s erre a védetlenül maradt határokon áttört a germán népek sűrü áradata. Az V. sz. első tizedében a svévek, alánok és vandalok Galliából a Pireneusokon át S.-ba törtek s ott letelepedtek. Uralmuknak csakhamar a nyugati gótok vetettek véget, kik 413. Ataulf királyuk alatt Dél-Galliában a tolosai királyságot alapították s Vallia alatt 416. már S.-ban is megjelenve, az alánokat kiirtották, a svéveket Asturia hegyei közé, a vandalokat pedig S. déli részére szorították, mely a vandalok nevéről a Vandalusia (Andalusia) nevet kapta. 430. a vandalok végképen elhagyták S.-ot, Afrikába költözködtek át s helyüket a nyugati gótok foglalták el, kik miután 507-ben a frankok által Dél-Galliából kiszoríttattak, végképen S.-ba költöztek s 585. Leovigild királyuk alatt a svévek hatalmának teljes megtörésével az egész félszigetet hatalmuk alatt egyesítették. A nyugati gótok S.-i királysága nem tudott gyökeret verni. Reccared alatt (586-604) a gótok az ariánus vallást a katolikussal cserélték fel s ennek következményeképen összeolvadtak ugyan a benszülött rómaiakkal, kiknek nyelvét is elfogadták, de az állam erejét megbénították a belső zavarok. Ezeknek okai voltak a püspökök nagy hatalma és főképen a választási királyság, mely utóbbi meg nem szünő polgárháborukra vezetett. A VII. sz. végén és a VIII. sz. elején Észak-Afrikában előre nyomuló arabok felhasználták a gót állam gyöngeségét s 711. az egyik gót párt felhivására Tarik vezetése alatt átkeltek S.-ba s Xeres de la Frontera mellett Roderich király seregét tönkre vervén, az egész félszigetet az asturiai hegyvidék kivételével elfoglalták.

Az arab uralom kora (711-1492). A Xeres de la Frontera mellett vívott ütközettel S. az Industól az Atlanti-oceánig terjedő arab világbirodalom egyik tartománya lett, de már 750. bekövetkezett az iszlámban ama szakadás, melynek folytán a S.-i arabok külön államot alapítottak. 750. ugyanis a Damaszkusban székelő Omajjada dinasztia uralmát megbuktatták az Abasszidák s mig az arab világbirodalom többi tartományai meghódoltak az Abasszidáknak, az Omajjada dinasztia egyetlen életben marad tagja, I. Abderraman S.-ban a bagdadi khalifátustól független, sőt azzal ellentétben álló cordobai khalifátus megalapítója lett (755). Abderraman és közvetlen utódai Hesham (787), II. Abderraman (822) és II. Al-Haken (961) alatt élte az arabok S.-a fénykorát. Az arabok szelid uralma alatt a keresztények vallásszabadságot élveztek, sőt törvényeiket is megtartották; e kiváló uralkodók egész tehetségüket - belforradalom nem igen zavarta a cordobai khalifák uralmát - minden erejüket az ország kulturájának és gazdagságának emelésére fordították s e téren bámulatos eredményeket értek el. Jól mívelt földjei, pompás, népes városai, első sorban Cordoba (1 millió lak.), virágzó ipara, kereskedelme s magas tudományos élete kirivó ellentétben állanak az akkori Európa barbárságával, anyagi és szellemi szegénységével. De épp ugy mint Keleten, Nyugaton sem sokáig maradt fenn az arab állam hatalma és egysége. A Martell Károly alatt megszilárdult frank birodalom az arabok terjeszkedésének a Pireneusoktól északra már 732. véget vetett (poitiersi ütközet), s Martell Károly utódai már támadólag léptek fel az iszlámmal szemben. Kis Pipin kiragadta kezükből Septimaniát, Nagy Károly pedig a Pireneusoktól délre az Ebróig terjesztette ki uralmát (812) s az általa felállított spanyol határgrófságból keletkeztek később a barcelonai és navarrai keresztény államok. A bérces Asturiában amugy is fentartották a keresztények függetlenségüket s ily módon már a IX. sz. végén a félsziget egész északi vonalán szervezkedő keresztény országok kezdették az arabok uralmát mind inkább délre szorítani. E keresztény királyságok: Aragonia, Barcelona, Navarra, Kasztilia és Leon gyarapodását az iszlám rovására megkönnyítette a cordobai khalifaságnak a XI. sz. elején bekövetkezett felbomlása. 1010. Murcia, Badajoz, Granada, Zaragoza, Valencia, Sevilla, Toledo, Carmona és Algeziras mindmegannyi független arab államocskák s 1031-ben a cordobai khalifának még a címe is elenyészett. Az egymással folyton viszálykodó arab emirekkel ellentétben a keresztény fejedelmek többnyire összetartottak, sőt több keresztény állam egy koronás fő alatt egy időre, igy p. I. Sancho idején, egymással egyesült. A XI. sz. elején (1157. és utóbb, véglegesen 1230.) Leon Kasztiliával, 1137. pedig Barcelona Aragoniával összeolvadtak. Segítségükre jött a XI. század második felében az európai kereszténységet átható nagy vallásos lelkesedés is. Burgund és Dél-Franciaország lovagjai tömegesen keltek át a Pireneusokon spanyol testvéreik támogatására a szent küzdelemben; segítségükkel VI. Alfonz Kasztilia királya visszafoglalta a gót királyság régi fővárosát Toledót (1085) és 1095-ben e keresztes lovagok egyike, Henrik burgundi herceg a Duero torkolatánál egy új keresztény királyság, Portugália (l. o.) alapját vetette meg. Az arabokkal folytatott küzdelmek a spanyol nemességet hősies, lovagias szellemmel töltötték el s a városoknak is alkalmat nyujtottak, hogy jogokat és szabadságokat szerezzenek. E küzdelmek kiváló alakja a spanyol románcköltészet hőse Cid (l. o.), kinek nevéhez Valencia visszafoglalása fűződik (1094). Mint Keleten, ugy itt is a vallásos harcokban lovagrendek keletkeztek, ilyenek voltak az Alcantara, Santiago de Compostella és Calatrava. A keresztények előnyomulása által megrettentett arabok afrikai hitsorsosaikhoz fordultak segítségért, de a marokkói Almoravidák beavatkozása (1086), épp ugy mint valamivel később az Almohádoké (1146) csak keveset lendített a hanyatló arab uralom sorsán. Az egyesült keresztény királyok nagy győzelme 1210. Las Navas da Tolosa mellett az afrikai Almohádok és a S.-i rabok fölött eldöntötte a félsziget sorsát. E győzelem után Portugália elfoglalta Algarvét, Aragonia Valenciát és a Baleárokat, Kasztilia Cordobát (1236), Sevillát(1248) és Murciát (1266). Az arabok csakis Granadát voltak képesek még egy ideig megtartani, de ez is kénytelen volt Kasztilia felsőségét elismerni.

Kasztilia és Aragonia. Az arab küzdelmek alatt keletkezett országok közül a XIII. sz. folyamán Kasztilia és Aragonia emelkedtek nagy jelentőségre, melyek (Portugália kivételével) lassankint az összes keresztény országokat magukba olvasztották. Aragonia Valencián, Katalonián és a Baleárokon kivül a Hohenstauf-család kihalása után még Sziciliát és Szárdiniát is megszerezte (1297), mig Kasztilia a leoni királyságon kivül az araboktól elfoglalt Murcia, Estremadura, Cordoba, Sevilla és Cadiz területével gyarapodott. Mindkét országnak erősen kifejlődött alkotmánya volt; nevezetesen Aragonia sokat átvett a nyugat-európai hűbérrendszerből. A királyi hatalmat itt a rendek (cortes) szűk korlátok közé szorították. A rendeket az alsó- és főnemesség, a papság és az ipar és kereskedelem által felvirágzott városok képviselői alkották s köztük és a király között az országbiró (justitia) állott, ki minden a király és a rendek között felmerült vitás ügyben mint legfőbb biró szerepelt. Aragonia az első ország, melynek rendjei nemcsak évenkint gyülekeztek össze tanácskozásra, de abban is az első, hogy a miniszterek felelősségének elvét törvénybe iktatták (1287). Midőn az aragoniai királyi család kihalt, a rendek Ferdinánd kasztiliai infanst emelték a trónra (1412), kinek fia és utóda V. Alfonz (1416-58) még a nápolyi királyságot is megszerezte. E két király alatt is növekedett a rendek hatalma, nevezetesen megnyerték ama jogot, hogy a király a justitiát csak az ő beleegyezésükkel nevezheti ki. Kasztilia történelmét a XIII. és XIV. sz.-ban belzavarok töltik ki. X. Alfonz, a Bölcs melléknévvel (1258-84), kit a német fejedelmet egy része német királynak is megválasztott, de aki Németországot soha nem látta, pártolta a művészeteket és a tudományt, de a dacos kasztiliai arisztokráciát megfékezni nem birta. Utódai alatt a trónkövetelők versengése s az ebből keletkezett polgárháboruk a királyi hatalmat aláásták s a birodalom tekintélyét összetörték. E zavarok alatt a rendek nagy hatalomra emelkedtek s a cortes, melybe 1169 óta a városok képviselői is meghivattak, az adómegszavazás jogát teljesen a kezébe ragadta. A nemesség és papság nagy kiváltságokkal dicsekedtek s a városok is megszerezték az önkormányzás jogát. Mélyre ható fordulat ez országok történelmében akkor következett be, midőn Katolikus Ferdinánd aragoniai király és Izabella kasztiliai királyné házassága által 1469. a két ország, habár egyelőre csak névleg, egyesült.

Spanyolország fénykora (1469-1556). Ferdinánd és Izabella külön kormányozták ugyan országaikat, de a közös cél, melyre törekedtek és azon körülmény, hogy mindkét uralkodó mellett a bölcs és erélyes Ximenes bibornok állott mint tanácsadó, kormányzatuknak megadta a szükséges egységet. Közös erővel foglalták el 1492. Granadát, a mórok utolsó birtokát s megszerezték a nápolyi és navarrai királyságokat. Beluralmuk királyi hatalom emelésére és a rendek kiváltságainak megszorítására irányult. Hogy amazt a nemesség és főpapság befolyásától lehetőleg függetlenítsék, szervezték és erősítették a szent hermandadot (l. o.), a három spanyol lovagrend nagymesteri méltóságát a királyi méltósághoz kötötték s mindenekelőtt befogadták és politikai célra is alkalmazták az inquiziciót (l. o.). Ez utóbbi S.-ban eszköz lett a kormány kezében az ellenszegülő nemesség és főpapság megfékezésére. Ez időtől kezdve királyság és papság kezet fogva működtek minden politikai és szellemi szabadság megsemmisítésén. Ferdinánd és Izabella egyetlen leánya (Őrült) Janka Miksa német császár fiához Szép Fülöphöz ment nőül s midőn Izabella 1504. elhalt, Kasztilia trónjára I. Fülöp lépett, kivel a Habsburg-ház spanyol ágának uralma kezdődik S.-ban. Mivel fülöp fiai, Károly és Ferdinánd még kiskoruak voltak, özvegye Janka pedig őrültségbe esett, a kasztiliai rendek a kormányzóságot Ferdinándra, majd ennek 1516. bekövetkezett halála után Ximenes bibornokra ruházták. I. Károly 1517. vette át az ország kormányát, de mivel Németalföldön nevelkedve fel, németalföldi hiveit tüntette ki, ezek tanácsával élt és Ximenes bibornokot elbocsátotta, nem sokkal trónra lépése után, mig ő a német és római császári korona elnyerésén fáradozott, S.-ban forradalom tört ki. A fölkelést a kasztiliai városok támasztották s élén Padilla János állott, ki azonban 1521. Villalarnál Károly hadaitól vereséget szenvedett s röviddel utóbb kivégeztetett. Ezzel a nemesség és papság által különben sem támogatott mozgalom véget ért, eredménye a városok szabadságának megtörése s a kasztiliai cortes hatalmának bukása lett. A politikai szabadság elvesztéseért kárpótlást nyujtott a spanyol nemzetnek S. külhatalmának fellendülése. Károly óriási birodalmának alapját S. képezte, Németalföld, Franche-Comté, Nápoly-Szicilia ez ország melléktartományai lettek. A Franciaország ellen viselt háboruk Milano megszerzésére, Amerika felfedezése Columbus által a nyugat-indiai gazdag gyarmatok megszerzésére vezettek. Igy lett S. a XVI. század első felében Európa legerősebb katonai állama, és egyúttal legelső tengeri hatalmassága, szóval: Európának vezérállama.

Harc a világuralomért. A hanyatlás kezdete. I. Károly egyetlen fiára és örökösére II. Fülöpre (1556-98) a nagy birodalmon kivül végzetes örökséget hagyott: a világuralom ábrándját. Fülöp égett a vágytól, hogy Európát ugy politikai, mint vallási tekintetben S.-tól függővé tegye és S. befolyását mindenütt latba vesse. Ezt a nagy célt első sorban a gyülölt reformáció ellen egész Európában megindított irtó habáruval vélte elérhetni; e harcok pedig a spanyol világbirodalom hatalmát és jólétét tönkretették. Németalföldi, francia és angol háboru általában nem voltak szerencsések s a török fölött kivívott lepantói diadal is terméketlen maradt. 1580. hatalmába kerítette ugyan Portugáliát, de az eretnekek üldözése miatt támadt felkelés Németalföldön e gazdag tartomány északi részeinek elszakadását vonta maga után. Ezekben az országokban tehát nem sikerült a reformáció kiirtása, ellenben S.-ban és az olasz tartományokban az inquizicó segélyével kiirtotta az eretnekséget, bár a moriszkók üldözésével előidézte a spanyol ipar, kereskedelem és földmívelés lehanyatlását. A katolicizmustól eltekintve, az abszolutizmus uralmáért küzdött Fülöp egész életén át s e tekintetben befejezte az elődei által megkezdett munkát. Midőn az aragoniai rendek az általa üldözött Perez Antoniót (l. o.) védelmükbe vették, Fülöp 1591. leverte a felkelést, a justitiát több kiváló főúrral együtt kivégeztette s Aragonia politikai szabadságait megsemmisítette. Minden erélye és fanatizmusa dacára mégis megkezdődött a birodalom hanyatlása. Az 1588. Anglia megalázására kiküldött armáda-expedició kudarccal ért véget és az 1598. Franciaországgal kötött vervinsi béke folytán S.-nak szárazföldön is le kellett mondania eddigi fenhatóságáról. A tudomány és a művészet azonban még egy ideig virágzott és a spanyol nyelv és divat is még egy ideig uralkodott Európa udvaraiban.

A sülyedés kora (1598-1701). II. Fülöp utóda III. Fülöp (1598-1621), helyesebben mindenható minisztere Lerma gróf, a II. Fülöp által kijelölt utat követve, tovább vitte az országot a hanyatlás lejtőjén. Uralkodásának legvégzetesebb eseménye, hogy 1609. a papság ösztönzésére az összes moriszkókat (800,000) kiűzte s ezáltal az ország iparán és kereskedelmén gyógyíthatatlan sebet ejtett. Hasonló szellemben uralkodott IV. Fülöp (1621-65), kinek nevében Olivarez herceg vezette éveken keresztül az ország kormányát. A katolicizmus érdekében az ország érdekei ellenére majdnem szüntelen folyt a háboru Németországban, Olaszországban, Németalföldön és Franciaország ellen szerencsétlen eredménnyel. A súlyos adók miatt ismételten lázadások törtek ki Kataloniában, Andalusiában és Nápolyban; Portugália 1640, elszakadt s francia segítséggel ismét kivívta függetlenségét; a vesztfáliai békében (1648) elismerték az európai hatalmak az elszakadt Németalföld függetlenségét s végre a pireneusi békében (1659) a törzsország határai is szenvedtek csorbulást és e békekötés óta véglegesen éreztette a szomszéd Franciaország S.-gal túlhatalmát. IV. Fülöpnek testben és lélekben tehetetlen utóda II. Károly (1665-1700) alatt teljessé lett a hanyatlás; most lettek a II. Fülöp által inaugurált politikai rendszernek következményei igazán érezhetők. A pénzhiány tetőpontra hágott, a hadsereg felbomlott, a hajóhad elenyészett; az ipar és kereskedelem megtört s az egész ország teljes szellemi sötétségbe merült. Egymást követeik a szerencsétlen háboruk Franciaország ellen. Az aacheni békében (1668) a németalföldi városok egész sorát, a nymwegeni békében (1679) Franche-Comtét kénytelen átengedni Franciaországnak. Az ekképen lehanyatlott ország kifelé teljesen elveszítette minden tekintélyét s Franciaország, Anglia és Hollandia már Károly életében tárgyalásokat folytattak a birodalom felosztása fölött. (L. Spanyol örökösödési háboru.) Hogy ezt megakadályozza, II. Károly, a spanyol Habsburgok utolsó férfiivadéka, összes feloszthatatlan országait végrendeletében a német Habsburgok mellőzésével XIV. Lajos francia király unokája Anjou Fülöpre hagyta.

A Bourbonok kora. II. Károly 1700. bekövetkezett halála után végrendelete értelmében nővérének unokája V. Fülöp (1701-46) lépett a trónra, kit ugy az anyaországban, mint a melléktartományokban elismertek királynak. Azonban I. Lipót német császár és magyar király, mint a német Habsburg-ház feje és mint II. Károly nővérének férje, fia Károly nevében szintén igényt emelt az örökségre s Anglia és Hollandia a Bourbon-család túlhatalmától tartva, az európai egyensúly fentartása szempontjából a bécsi udvar igényeinek támogatására szövetkeztek. Igy keletkezett a spanyol örökösödési háboru (l. o.), melynek folyamán a szövetségesek Olaszországban s Belgiumban nagy diadalokat arattak, de magát S.-ot a franciák és spanyolok kezéből kiragadni nem birták. Az utrechti békében (1713) V. Fülöp a spanyol koronát megtartotta, de a melléktartományok elvesztek. Nápoly, Szárdinia, Milano és Belgium a bécsi udvarnak, Szicilia Szavójának jutott, Gibraltart és Minorcát pedig az angolok tartották meg. Mivel e háboru alatt Aragonia, Katalonia és Valencia Károly osztrák főherceg ügyét támogatták, a háboru bevégzése után alkotmányuk még fenmaradt romjainak elvesztésével bűnhődtek. Az összes spanyol tartományok közül csakis Navarra és a bászk tartományok tartották meg régi kiváltságaikat. A Bourbonok uralma némileg felrázta az országot régi tespedéséből. Maga V. Fülöp nem szeretett ugyan államügyekkel foglalkozni, de erélyes neje Parmai Erzsébet, ki mellett mint tanácsadók Alberoni és Ripperda állottak, mindent elkövetett, hogy az elvesztett melléktartományokat visszaszerezze és sikerült is neki a nápoly-sziciliai királyságból és a parmai hercegségből spanyol szekundogeniturákat alkotni (1735 s 1748). V. Fülöp fia s utóda VI. Ferdinánd (1746-1759) alatt az ország békét élvezett, mit a kormány a pénzügyek rendezésére használt fel. III. Károllyal (1759-88) végre ez országban is beköszöntött a reformok korszaka. Mint e kor legtöbb fejedelme, ugy Károly is a XVIII. sz. felvilágosult eszméinek hatása alatt állott s kitünő tanácsadók, mint Aranda, Campomanes és Florida Blanca által támogatva sokat tett a közigazgatás javítására. Szervezte a rendőrséget, mire ez országban csakugyan égető szükség volt, emelte a földmívelést, ipart és kereskedelmet, kisérletet tett a rég elhanyagolt bányászat emelésére idegenek betelepítése által, megszorította az inquizició hatáskörét s szövetkezve a többi Bourbon-udvarokkal, a jezsuita-rendet az 1767 ápr. 2. kibocsátott pragmatica sanctio által eltörülte. Kisérletet tett a kormány a nyomasztó angol tengeri hegemonia megtörésére is s 1761. a Borubon-családi szerződés alapján beavatkozott a francia-angol háboruba, mely sok kárt okozott ugyan az országnak, de legalább Minorca visszahódítására vezetett.

A forradalmak kora. Az uralkodásra képtelen IV. Károly (1788-1808) trónra lépésével kegyenckormány vette kezdetét. A hatalom 1792-től kezdve Alcuida herceg (Godoy) kezében volt, kinek vezetése alatt S. is beállott a forradalmi Franciaország ellen alakult nagy koalicióba. E háboru azonban a spanyol fegyverekre épp oly kevés dicsőséget hozott, mint a többi szövetséges hadaira. A spanyol haddal ismételt veresége után Baselben 1795 jul. 22. létrejött a béke Franciaországgal, a spanyol kormány San Domingo sziget felét átengedte a köztársaságnak s röviddel utóbb Godoy 1796 aug. 19. a san-ildefonsói védő- és dacszövetséget hozta létre Franciaországgal. Ennek következményeképen Angliával tört ki a háboru, mely az amiensi békében (1802) Trinidad elvesztésével végződött. A francia köztársasággal kötött szoros szövetséget a békeherceg fentartotta akkor is, midőn a köztársaság romjain Napoleon császársága emelkedett fel s a harmadik koalició háborujában (1805) a spanyol hajóhad a francia hajóhad oldalán küzdött az angolok ellen, minek következménye a finisterrei (jul. 22.) és trafalgari (okt. 21.) ütközetekben a spanyol tengeri erő megsemmisítése lett. E szerencsétlen politikát betetőzte a békeherceg a Napoleonnal 1807 okt. 27-én Fontaineblauban megkötött szerződéssel, mely S.-ot a portugál háboruba is besodorta, de a békehercegnek az algarvei szuverén fejedelemséget biztosította.

Nem csoda, ha az ország érdekeinek ily durva megsértése elégületlenséget keltett fel s a trónörökös, Ferdinánd asturiai herceg, ki Godoy herceg nagy hatalmát amugy is féltékeny szemmel nézte, mig egyfelől Napoleon kegyét hajhászta, másfelől mint a naponkint növekvő ellenzék képviselője lépett fel. De az öreg király teljesen Godoy befolyása alatt fia ellen foglalt állást s mig e gyalázatos küzdelem folyt a hatalomért, Napoleon, hogy befolyását S.-ra minden körülmények között biztosítsa, francia csapatokat küldött az országba. Most már Godoy is megrettent politikája következményeitől s a francia csapatok elől a királyi családdal együtt Cadizba akart menekülni. Már késő volt. 1808 márc. 18. kitört Madridban a felkelés s midőn a gárdacsapatok is a felkeléshez csatlakoztak, a békeherceg megbukott. A felkelők a királyt is lemondásra kényszerítették s az asturiai herceget VII. Ferdinánd név alatt királynak kiáltották ki. De már ekkor a francia csapatok bevonultak Madridba s IV. Károly a francia császár védelméért folyamodott. Hasonlót tett VII. Ferdinánd is, mire Napoleon mindkettőt Bayonneba idézte s miután előbb IV. Károly a francia császár javára a koronáról lemondott, fenyegetésekkel VII. Ferdinándtól is kicsikarta a lemondási oklevél aláirását. Ugyanekkor Ferdinánd testvérei Carlos és Ferenc infánsok is lemondottak minden igényükről a spanyol koronára. Napoleon most IV. Károlyt Compiegnebe, VII. Ferdinándot pedig Valençayba internálta s miután Bayonneba egy spanyol juntát összehivott, bátyját Józsefet, az eddigi nápolyi királyt 1808 junius 6. S. és India királyává nevezte ki. Jun. 15. a junta bemutatta hódolatát az új királynak, jul. 7. elkészítette az ország új alkotmányát és jul. 20. József megtartotta bevonulását Madridba. De a spanyol nemzet nem volt hajlandó oly könnyen meghódolni Napoleon parancsszavára, mint a méltatlan uralkodó család. Alig hogy József bevonult a fővárosba, máris az egész ország lángban állott. Minden tartomány saját zászlója alatt, saját tartományi kormányának (junta) vezetése alatt küzdött a benyomult idegenek ellen s rövid idő alatt a felkelés oly általános lett, hogy az új király már 12 nap mulva bevonulása után kénytelen volt fővárosát ismét elhagyni. A mozgalom vezetését most a sevillai központi junta vette kezébe, s mivel az angolok is erélyesen támogatták a tenger és Portugália felől a felkelést, 1808 nov. Napoleon személyesen jelent meg S.-ban a nagy hadsereg élén. Hadvezéri tehetsége és harcedzett hadserege előtt a spanyolok nem állhattak meg; dec. 4. Napoleon bevonult Madridba, de a guerillaharcot még ő sem fojthatta el. 1809 jan. Napoleon elhagyta S.-ot s a sevillai központi junta most az angolokkal forma szerint szövetségre lépett. Az előrenyomuló franciák elől 1810 jan. a sevillai junta Cadizba menekült s kormányzó tanácsot nevezve ki, szétoszlott. Mig most a spanyol felkelők Wellesley (Wellington) angol tábornok hadserege által gyámolítva a francia tábornokok ellen változó szerencsével küzdöttek, a kormányzó tanács Cadizba összehivta a Cortest (1810 szept. 10-én), mely az 1791-iki francia alkotmány mintája szerint S.-nak alkotmányt adott. 1812 márc. 12. a cortes bevégezte az alkotmány elkészítését, mire azt a kormányzó tanácsa szentesítette és kihirdette.

Napoleon 1812-iki orosz hadjárata eldöntötte a küzdelem sorsát a spanyol félszigeten is. Az angolok és spanyolok 1813 elején a franciákat (Soult) az egész ország területéről kiszorították, mire József Napoleon parancsára a spanyol koronáról lemondott s az 1813 dec. 11. kelt valençay-i szerződésben Napoleon VII. Ferdinándnak S.-ot visszaadta. Azonban a kormányzó tanács nem fogadta el a szerződést s felszólította Ferdinándot, hogy jelenjék meg Madridban s tegye le az esküt az 1812-iki alkotmányra. Ferdinánd a felhivásnak engedve, megjelent S.-ban, de midőn látta, hogy a nagy tömeg az új adók miatt az alkotmánnyal nem rokonszenvez, Valenciából március 14. kibocsátott rendeletében az 1812-iki alkotmányt megszüntette és a cortest feloszlatta. Ugyanekkor megigérte, hogy új alkotmányt fog adni, de midőn bevonulása alkalmából Madridba a nép «éljen az abszolut király» kiáltással fogadta, megfeledkezett ez igéretéről s kegyetlen üldözést kezdett a cortes és a kormányzó tanács hivei ellen. A börtönök és kolostorok benépesedtek; a minden ízében zsarnok és megbizhatatlan király minduntalan változtatta minisztereit, s mig az ország a legnagyobb pénzügyi nehézségekkel küzdött (a bevételek a kiadásoknak csak egy harmadát fedezték), a rablók az egész ország közbiztonságát veszélyeztették. Nem csoda, ha az elégületlenség csakhamar általános lett s ez leginkább a teljesen elhanyagolt hadsereg soraiban minduntalan ismétlődő összeesküvésekben nyilvánult. Az alkalmat az általános elégületlenség kitörésére megadta az amerikai gyarmatok szabadságharca. Midőn a kormány az elszakadt gyarmatokat fegyverre akarta engedelmességre szorítani, a Cadizban az átszállításra összegyüjtött hadsereg egyik ezredese Riego az 1812-iki alkotmány jelszava alatt kitűzte a felkelés zászlóját (1820 jan. 1.). Néhány nappal később az ország ellenkező pontján, Galiciában tört ki hasonló jelszó alatt a felkelés s oly méreteket öltött, hogy Ferdinánd 1820 márc. 8. elfogadta az 1812-iki alkotmányt és megesküdött annak megtartására.

Az 1812-iki alkotmány értelmében összehivott cortes 1820 jul. 20-án kezdette meg üléseit s az uralkodó liberális párt sietett győzelmét kizsákmányolni. Az inquiziciót megszüntették, több szerzetesrendet, igy a jezsuitákét is eltörölték, s hogy a pénzügyi bajon segítsenek, megadóztatták a papságot s számos kolostor javait lefoglalták. E rendszabályok azonban ellenpártot teremtettek, melynek élén az érdekeikben megsértett papok állottak, mely hiveit a városi csőcselékből és a falusi népből toborzotta, s mellyel titokban a király is egyetértett. A portugál határon egy apostoli junta lépett fel, mely célul az abszolut királyi hatalom, a feudális és szerzetesi intézmények visszaállítását tűzte ki. Nagyobb baj volt, hogy maga a győztes párt is meghasonlott: a mérsékeltek (moderados), kik a reformokat lassanként, lépésről-lépsre óhajtották megvalósítani, szemben állottak a szélső demokratákkal (exaltados), kik jakobinus eszmékkel eltelve, az országot egy csapással átalakítani akarták. A Martinez de la Rosa vezetése alatt alakult minisztréium és a cortes mérsékelt elemeiből álló többség hasztalan igyekeztek a szélső pártokat megfékezni. Az északi tartományokban, Kataloniában, Navarrában és Biscayában az apostoli junta felkelő csapatokat szervezett s kormányzó tanácsot állított fel, mely a «fogoly király» nevében parancsokat osztogatott. Mina tábornok szétverte ugyan a felkelő csapatokat s a kormányzó tanácsot Franciaországba szalasztotta, de a szélső demokraták megfékezésére a kormánynak nem volt elég bátorsága. Igy történt, hogy az 1822-iki választásnál az exaltados-párt többségre jutott s a leköszönt Martinez-minisztérijm helyét a San Miguel-féle exaltados-minisztérium foglalta el. A dolgok ilyetén fejlődése lényegesen elősegítette a külföldnek már készülőben levő beavatkozását.

A szent szövetség alapján érdekközösségben álló európai fejedelmek aggodalommal látták a spanyol forradalom kitörését, mely csakhamar visszhangra talált az olasz félszigeten is. A Metternich szaván induló 1822 okt. Veronában tartott kongresszus elhatározta a beavatkozást a spanyol ügyekbe s a királyi tekintély helyreállításával Franciaországot bizta meg. Miután a cortes a francia kormány felszólítását, hogy az 1812-iki alkotmányt a királyi hatalom érdekében megváltoztassa, visszautasította; Ausztria, Poroszország, Oroszország és Franciaország követei elhagyták Madridot s a 100,000 főből álló francia hadsereg Angouleme herceg vezetése alatt 1823 ápr. 7. átlépte a spanyol határt. A liberálisok reménye, hogy a franciák most is oly ellentállással fognak találkozni, mint előbb Napoleon, nem teljesedett; a papok által vezetett nép, amennyiben a franciákhoz nem csatlakozott, nyugodtan maradt. A cortes már április 23. Sevillába költözött, hová a királyt is magával vitte s a francia hadsereg minden komolyabb ellentállás nélkül nyomult előre. Május 23. Angouleme herceg bevonult Madridba, ahol az apostoli párt azonnal kormányzó tanácsot szervezett s kegyetlen dühvel fogott a liberális üldözéséhez. Az előrenyomuló franciák elől a cortes a királlyal együtt Cadizba vonult vissza (jun. 13.), melyet a franciák azonnal ostrom alá vettek. Három hónapi ostrom után a cortes az ellentállás hasztalanságát belátva, tárgyalásokat kezdett. Szept. 28. szabadon bocsátotta a királyt, ki azonnal a francia fő hadi szállásra sietett, azután önmagát oszlatta föl, mire mindazok, kik a király jellemét ismerték, siettek Angolországba vagy Amerikába menekülni.

Cadiz eleste bevégezte a háborut. Az egyetlen tábornok, ki a franciák ellen szerencsével harcolt, mint a kataloniai csapatok fővezére, nov. 1. szintén letette a fegyvert s Ferdinánd a francia szuronyok védelme alatt nov. 13. bevonult Madridba. Most a kormányzó tanács által már megkezdett boszu oly mérveket öltött, hogy Angouleme herceg megbotránkozva sietett 45,000 ember hátrahagyása után a francia hadsereget visszavezetni. Ferdinánd gyóntató atyját nevezte ki miniszterelnökké s az alkotmányos kormány minden intézkedését 1820 márc. 7-től 1823 okt. 1-ig érvénytelennek jelentette ki. De az őrült üldözési rendszer, melynek többek közt az 1820-iki felkelés indítója Rego is áldozatul esett, nem volt sokáig fentartható. A király és az apostoli párt meghasonlottak. Ferdinándnak nem volt gyermeke s az apostoli párt fejének és trónörökösének don Carlos infanst tekintette, ki az országban mindenütt elterjedt és jól szervezkedett apostoli junta segélyével a király tekintélyét sértő hatalomra emelkedett. Fegyverrel is megkisértette e párt a királyt teljesen hatalmába keríteni, de e felkeléseket a kormánynak sikerült elfojtani, épp ugy, mint a liberálisoknak több ízben megkisértett mozgalmát. Az amerikai spanyol gyarmatok ellenben kivívták függetlenségüket; az utolsó spanyol erőd az amerikai kontinensen Calloa (Lima mellett) 1826 jan. 22. esett a felkelők kezébe és az amerikai birtokokból S. csak Kubát és Portoricót tartotta meg.

A király és az apostoli párt között a meghasonlás teljessé lett, midőn VII. Ferdinánd 1829. harmadik nejének halála után Mária Krisztina nápolyi hercegnőt nőül vette. Az új királyné, ki férjére nagy befolyást gyakorolt, az apostoli párt ellenében a liberálisokra kivánt támaszkodni s hogy születendő gyermekének, még ha az leány is volna, a koronát biztosítsa, rábirta a királyt a pragmatica sanctio kibocsátására (1830 márc. 29.), mely a francia Bourbon-dinasztia által elfogadott száli örökösödési törvény megdöntésével, a nők örökösödését is megengedő régi kasztiliai trónörökösödési törvényt helyreállította. 1830 októberben a királynénak csakugyan leánya született, Izabella; de az apostoli párt ezentúl is don Carlost tekintette trónörökösnek és nem ismerte el a pragmatica sanctiót, melyet e szerint csak a liberálisok segítségével lehetett érvényre emelni. Midőn VII. Ferdinánd 1833 szept. meghalt és Krisztina királyné leánya Izabella nevében kezébe vette a kormányt, don Carlos nyiltak lépett fel mint trónkövetelő.

Ezzel ismét megkezdődött a polgárháboru, melyben a christinosok és karlisták, más szóval liberálisok és abszolutisták állottak egymással szemben. A karlisták az északi tartományokban voltak erősek s ügyes vezéreikkel (Zumalacarregui s ennek 1835. bekövetkezett halála után Cabrere) a christinosok sokáig nem boldogultak, annyival kevésbbé, mert az egyetértés hiányzott. A radikális párt, az u. n. progresszisták az 1812-iki alkotmányt akarták feltámasztani s 1836. ismét kényszerítették a kormányzónőt, hogy azt némi megszorításokkal - kétkamarás képviselőház és abszolut királyi veto - életbe léptesse. Ezalatt a polgárháboru iszonyu kegyetlenséggel folyt s a karlisták több szerencsés ütközet után 1837. már Madrid ellen indultak, midőn a christinos-hadsereg is kitünő fővezért nyert Espartero tábornokban, ki a karlistákat 1837 okt. Huerta del Rey mellett szétverte. E kudarc után a karlisták táborában is kitört a meghasonlás; egyik vezérük, Maroto, a vergarai szerződésben 1839. meghódolt Izabellának s miután don Carlos már 1839. távozott S.-ból, 1840. a legkiválóbb karlista tábornok Cabrera is kénytelen volt a francia határon át távozni.

E küzdelmek alatt az alkotmányos küzdelem sem szünetelt. A kormányzónő, kinek tekintélyét szerelmi kalandjai és kapzsisága elhomályosították, több ízben feloszlatta a cortest s minduntalan változtatta minisztereit. 1839. a községek rendezéséről szóló törvényjavaslat, mely szerint a községek elüljáróit ezután nem a községek választják, hanem a kormány nevezi ki, a liberálisok körében nagy vihart támasztott. A kormányzónő erre feloszlatta a cortest s az új cortes, melyben a mérsékeltek (moderados) többségben voltak, elfogadta a törvényjavaslatot (1840). Erre éppen midőn Mária Krisztina Barcelonába utazott, Madridban kitört a felkelés s oly rohamosan terjedt tovább, hogy a kormányzónő kénytelen volt a progresszista Esparterót (l. o.) miniszterelnökké nevezni ki. Midőn azonban Espartero a községi törvény visszavonását és a cortes feloszlatását kivánta, Mária Krisztina 1840 okt. 14. letette a kormányzóságot és Franciaországba távozott. De az új cortes által 1841 máj. 8. megválasztott új kormányzóság, melynek élén Espartero állott, rövid életü volt. A moderadosok vezérei Prim és Narvaez tábornokok Andalusiában és Kataloniában felkelést támasztottak s Barcelonában ideiglenes kormányt állítottak fel. A hadseregtől cserben hagyott Espartero kénytelen volt 1843 jul. 26. Cadizban hajóra szállani és Angolországba menekülni.

A hatalom most a moderadosok vezéreinek, Narvaez, O' Donnell és Concha tábornokoknak kezeibe került, kik lassanként a progresszista párt által támasztott felkelést elnyomták és a belbékét helyreállították. 1843 októberben a cortes a 13 éves Izabella királynét nagykorunak nyilvánította, s ugyanakkor a minisztérium vezetését Gonzalez Bravo vette át, ki nemcsak gyülölt községi törvényt léptette újra életbe, hanem Mária Krisztina királynét is visszahivta s ostromállapottal igyekezett minden felkelést lehetetlenné tenni. Az ostromállapot folytatása a Narvaez katonai diktaturája lett, ki 1844 májusban új minisztériumot alakított s a cortes segítségével az 1837-iki alkotmányt lényegesen átalakította, nevezetesen a választói jogot és a sajtószabadságot erősen megszorította és a nemzetőrséget eltörölte. A jó egyetértést Mária Krisztina és Narvaez között a fiatal királynő férjválasztásának ügye zavarta meg. Mária Krisztina ugyanis Izabella férjéül Ferenc infánst (a királyné unokafivérét) szemelte ki, de ugyanakkor a francia udvarral egyetértőleg Izabella hugát, Mária Lujzát Montpensier herceghez, Lajos Fülöp francia király egyik fiához szándékozott nőül adni, hogy igy az esetleges trónörökösödést az Orleans-családnak biztosítsa. ez utóbbi házasságot Narvaez ellenezte, mely okból 1846. kénytelen volt a minisztériumtól megválni. Helyét Isturiz foglalta el. A tervezett kettős házasság 1846 okt. 10-én megtörtént, de a hozzá fűzött politikai várakozásokat az 1848-iki februári forradalom megsemmisítette.

Az Isturiz-minisztérium még 1846 végén megbukott s a következő évben (1847) két minisztérium váltotta fel egymást. A királyné csakhamar megunta férjét; elidegenedett anyjától és a mérsékeltektől s kegyeivel a fiatal Serrano tábornokot ajándékozta meg, ki a progresszisták hatalomra emelésén működött. Serrano befolyásának eredménye: az anyakirályné távozása, közbocsánat hirdetése és a szenátori rangra emelt Espartero visszahivása lett. De a progresszisták csak pár hónapig maradtak a kormányon. 1847 okt. 3. a királyné elbocsátotta a Salamanca-minisztériumot, Serranót Granadába küldötte és Mária Krisztinát visszahivta. A minisztérium vezetését újra Narvaez vette át, ki a mérsékelt párt uralmát megint megszilárdította s erélyes kézzel verte le a párisi 1848. megkisértett felkeléssel s a kormány által 1849. kihirdetett közbocsánat a karlista párt nagy zömét kibékítette Izabella uralmával. Kuba sziget is megkisérelte függetlenségét kivívni, de a spanyolok leverték a felkelést s a felkelők segítségére siető Lopez amerikai tábornokot elfogták s 1851 szept. 1. Havannában kivégezték.

Bár Narvaez kétségtelenül nagy szolgálatokat tett a királyság ügyének, Izabella 1851 jan. 10. mégis elbocsátotta. Az általános reakcionárius áramlat hatása alatt a madridi kamarilla vissza akart térni a legridegebb abszolutisztikus és klerikális rendszerhez. Az új Bravo-Murillo-féle minisztérium mindenekelőtt megkötötte a szentszéknek és a papságnak tett nagy engedmények árán a konkordátumot (1851 okt. 15.) s azután az alkotmány reviziójának tervével lépett fel, melynek lényeges vonása: a cenzus felemelése és a budgetnek egyszer-mindenkorra való megállapítása. Ezen abszolutisztikus irányzattal szemben a mérsékeltek és progresszisták egyesültek s bár az alkotmányrevizió a cortes gyülésén keresztül ment, 1852 dec. 11. a Bravo-Murillo-minisztériumot megbuktatták. De az új Roncalis-féle minisztérium is az előbbi minisztérium nyomain haladt s a cortesben egyik viharos ülés a másikat követte. 1853 ápr. a kormány a cortes üléseit elnapolta, a Roncalis-minisztérium helyébe szept. a San-Luis-minisztérium lépett s miután a cortesszel ez sem boldogult, a cortes üléseit ismét elnapolták s több ellenzéki tábornokot számkivetésbe küldöttek. A mérsékeltekből és progresszistákból alakult egyesült ellenzék élére most O'Donnell tábornok lépett, ki a spanyol nemzethez intézett kiáltványában a San-Luis-minisztérium elbocsátását, az 1837-iki alkotmány és a nemzetőrség visszaállítását követelte. A legtöbb város O'Donnellhez csatlakozott s miután 1854 juliusban magában Madridban is kitört a felkelés, a királyné jónak látta engedni és az agg, de népszerü Esparterót bizta meg kabinetalakítással. Az új minisztériumba O'Donnell is belépett mint hadügyminiszter. 1854 nov 8. összejött az új alkotmányozó gyülés s nagy jelentőségü törvényeket hozott a vasút, távirda, bankok s a lefoglalt kolostori jószágokból alakult nemzeti vagyon kis részletekben való eladása ügyében, de az új alkotmány fölött folytatott tanácskozások meddő vitáknál egyebet alig eredményeztek. 1856 jul. 14-én Expartero elkedvetlenedvén, lemondott s helyét O'Donnell foglalta el, de az udvarnál ismét megerősödött reakcionárius szellemmel szemben még ő sem tudott dacolni. Már okt. 12. kénytelen volt visszalépni s most Narvaez alakított új minisztériumot, melynek legkiválóbb tagja Nocedal belügyminiszter volt. Az új minisztérium visszaállította az 1851-iki konkordátumot, visszahivta a jezsuitákat és megszorította a sajtószabadságot, de az udvari kamarillát mindez nem elégítette ki. 1857. Narvaez is elbukott s egy pár rövid életü minisztérium után 1858 jun. 30. az udvari párt előtt mindenben meghajló O'Donnell vette át ismét az ügyek vezetését. O'Donnell második minisztériuma öt évig (1858-63) tartott. Kifelé az új kormány a szokottnál nagyobb eréllyel lépett fel. 1858. részt vett a franciák annami expediciójában, és 1859. Marokko ellen indított boszuhadjáratot. 1861. visszaszerezte haiti szigetnek egykori spanyol felét s részt vett Franciaországgal s Angliával a mexikói expedicióban. A spanyol csapatokat Prim tábornok vezette, de midőn kitünt, hogy az expediciót III. Napoleon a maga külön érdekeire akarja kihasználni, mint az angol kormány, ugy a spanyol kormány is visszalépett s hajóhadát és hadseregét Mexikóból visszavonta. A külügyi téren elért eredmények visszahatottak a belügyekre, s némileg kibékítették a nemzetet a kicsapongásai által minden tekintélyét elveszített Izabella uralmával. O'Donnel erélyes kormánya megfékezte a karlistákat is, kik 1860. újra kisérletet tettek jelöltjük érdekében Ortega tábornok, a vállalat vezetője, halállal lakolt s don Carlos két fia, kik szintén fogságba estek, hogy szabadságukat visszanyerjék, lemondottak trónigényeikről.

1863 febr. 26. O'Donnell, kit a progresszisták mindinkább kidomborodó abszolutisztikus iránya miatt cserben hagytak, beadta lemondását s egy már sikertelen reakcionárius minisztérium után 1864 szept. 16. ismét Narvaez alkotott moderados-minisztériumot. Az új kabinet sem kifelé, sem a belügyekben nem volt szerencsés. A pár év előtt megszerzett Haiti ismét elszakadt, s a spanyol csapatok ismételt veresége után S. kénytelen volt a sziget függetlenségét elismerni. A belügyekben Narvaez, hogy a tiz évi száműzetésből visszatért anyakirályné, Mária Krisztina kegyét megnyerje, a sajtótörvényt súlyosbitotta s az ellenzéki hivatalnokok üldözését megkezdette. Ezzel azonban oly vihart támasztott, hogy 1865 jun. 19. kénytelen volt visszavonulni. Miniszterelnökké ismét O'Donnell lett, ki most némileg liberálisabb politikát követett. A sajtót szabadabbá tette, a cenzust felére leszállította, az üldözött tisztviselőket hivatalaikba visszahelyezte s az egyházi jószágok eladását ismét megkezdette. Mindez azonban nem elégítette ki a spanyol közvéleményt, mely előtt Izabella és új kegyencének Marforiónak uralma a legnagyobb mérvben gyülöletes volt. Egymást követték a felkelési kisérletek, mire a királyné O'Donnellt elbocsátotta s ismét Narvaezt bizta meg a kormány vezetésével (1866 jul. 11.), ki a legszigorubb katonai és rendőri intézkedésekkel igyekezett az anarkiát megfékezni. Midőn a képviselőház 137 tagja a királynéhoz Narvaez rendőri kormánya ellen tiltakozást terjesztett fel, Narvaez a tiltakozó képviselők legkiválóbbjait, köztük Serrano marsalt, dec. 29. éjjel elfogatta s az északafrikai partokon levő fogházakba, részben a Kanári-szigetekre vitette. Ugyanakkor egy királyi rendelet feloszlatta a cortest s új választásokat rendelt el. A presszió alatt végbement választásokban a kormány többséget szerzett magának, mely a kormány intézkedéseit utólagosan megerősítette.

Narvaez tábornoknak 1868 ápr. 23. bekövetkezett halála nagy csapás volt Izabellára. Utóda Bravo-murillo nem volt katona s a katonaság, melyet Narvaez nagy nehezen féken tartott, most szintén a kormány ellen fordult. Bravo-Murillo, hogy a katonai forradalomnak elejét vegye, a legnépszerübb tábornokokat elfogatta s a Kanári-szigetekre vitette, Izabella pedig, hogy roskadozó trónját biztosítsa, még szorosabban csatlakozott III. Napoleonhoz, kit szept. Biarritzban felkeresni szándékozott. Mialatt a királyné útban volt, az összes ellenzéki pártok vezérférfiai egyesültek, hogy a tűrhetetlenné váló kegyencuralomnak véget vessenek. Az elfogott tábornokok visszatértek s midőn szept. 18. Cadizba érkeztek, a hajóhad is melléjük állott. Serrano a hozzá csatlakozott csapatokkal Madrid ellen nyomult, szept. 29. mellett megverte a Novaliches által vezetett királyi csapatokat, mire a nagyobb városok a fővárossal, Madriddal együtt a forradalom mellett nyilatkoztak. Izabella mindenkitől elhagyatva Franciaországba menekült, honnan okt. 3. a forradalom ellen tiltakozást bocsátott ki. Később 1870 jun. 25. III. Napoleon közbenjárására fia Alfonz javára lemondott a koronáról. Izabella bukásának hirére don Carlos ivadékai ismét felújították igényeiket; János infans lemondott legidősebb fia javára (1868 okt. 3.), ki ezután VII. Károly név alatt mint trónkövetelő lépett fel.

Miután Serrano okt. 3. Madridba bevonult, a fővárosi forradalmi junta őt bizta meg egy ideiglenes minisztérium alakításával, melynek legkiválóbb tagjai Serrano mellett Prim tábornok és Topete admirális voltak. Az új kormány több liberális intézkedést tett; megszüntette a jezsuita-rendet, sok kolostort bezárt, megadta a sajtószabadságot stb., de helyzete azért nagyon nehéz volt. A déli városok a köztársaság mellett tüntettek, Kuba szigetén pedig véres lázadás tört ki s ami a legfőbb baj volt, a zilált pénzügyi viszonyok minden erélyes fellépést lehetetlenné tettek. A minisztérium az alkotmányozó gyülés összehivására elrendelte az általános szavazatjogot s ennek alapján gyült össze 1869 febr. 10. a cortes, melynek túlnyomó többségét monárkista progresszisták és demokraták alkották. Márc. 3. a cortes 15 tagból álló bizottságot választott az új alkotmány tervezetének elkészítésére s e bizottság tervezetének alapján 1869 jun. 1. a cortes megszavazta az új alkotmányt, mely a monárkikus kormányforma megtartása mellett döntött. A trón betöltéséig a cortes Serranót választotta meg kormányzónak, ki az új kabinet megalakításával Prim tábornokot bizta meg.

A megválasztandó király személyében a vezető férfiak nem tudtak megegyezni. Serrano és Topete Montpensier hercegre gondoltak, de Prim és a progresszisták ellene voltak, s Napoleon császár is mindent elkövetett, hogy a különben sem népszerü herceg jelöltetése elejtessék. Az iberiai unió eszméje is felmerült, de a portugálok hallani sem akartak a S.-gal való egyesülésről. Prim tábornok az olasz királyi családból akart királyt szerezni, de sem Amadeus, sem Tamás hercegek nem fogadták el a jelölséget. E bizonytalanságot felhasználták a karlisták és a köztársaságiak; amazok északon, emezek Barcelona, Zaragozva és Valenciában támasztottak elavult fueros-kiváltságaik érdekében felkelést. A karlista bandákat a kormány csapatai könnyen szétugrasztották, de a republikánus mozgalom elfojtása több bajjal járt. Serrano szükségesnek találta az ostromállapotot egész S.-ban kihirdetni s ily módon csakugyan sikerült a belbékét okt. végéig helyreállítani. Prim tábornok ezután Hohenzollern Lipót herceggel kezdett tárgyalásokat, s a herceg csakugyan késznek nyilatkozott a felajánlandó korona elfogadására, midőn a francia kormány közbelépett és tiltakozott. Erre Lipót herceg 1870 jul. 12. visszalépett, de a francia-német háboru, melyre jelöltsége az ürügyet megadta, mégis bekövetkezett.

Legújabb kor. Ily előzmények után Prim tábornok másodízben Amadeus aostai herceghez fordult, ki most atyjának, Viktor Emánuelnek beleegyezésével a jelöltséget elfogadta (nov. 2.). Nov. 16. a cortes nagy szótöbbséggel királlyá választotta Amadeus herceget, mi ellen a spanyol grandok egy részem, továbbá Izabella exkirályné és VII. Károly, a trónkövetelő, tiltakoztak. Dec. 4. a cortes küldöttsége felajánlotta a koronát Amadeusnak, s kevéssel utóbb dec. 27., még mielőtt a herceg S.-ba érkezett volna, Prim tábornok merényletnek esett áldozatul. 1871 jan. 2. Amadeus bevonult Madridba, letette a cortes szine előtt az esküt az alkotmányra s királynak proklamáltatott. A külföldi hatalmak mind elismerték, de az új királynak benn az országban kellett nagy nehézségeket leküzdeni. A királypártiak a hatalomért, a miniszteri székekért versengettek, a karlisták és köztársaságiak nyiltak az új monárkia felforgatására törekedtek s még a merénylet sem maradt el a király személye ellen (1872 jul. 18.), mely azonban nem sikerült. Amadeus egy ideig derekasan hozzálátott e nehézségek elhárításához. Serrano, kit rendkivüli hatalommal felruházva a bászk tartományokba küldött, VII. Károly trónkövetelőt Franciaországba szalasztotta (1872 máj.), de midőn a király egy körutazáson a spanyol nemzet közönyösségéről meggyőződött s tapasztalta, hogy a belbéke helyreállításában még a hadseregre sem számíthat, belefáradt a küzdelembe. 1873 febr. 11-én lemondott a koronáról s febr. 12. elhagyva Madridot, Lisszabonon át visszatért Olaszországba.

A cortes többsége még febr. 11. kikiáltotta a köztársaságot s a végrehajtó hatalmat többnyire köztársaságiakból - köztük Castelar - alakított minisztériumra bizta. Az új minisztérium programmjában a federativ köztársaság megalapítását tűzte ki célul, az egyes államok önkormányzatával, az állandó hadsereg megszüntetését, az állam és egyház teljes elkülönítését stb. Az 1873 jun. 1. új választása alapján összegyült cortes többsége elfogadta e programmot s ennek elveit az új alkotmányban megvalósítani igyekezett. Azonban a túlzó köztársaságiakat ez nem elégítette ki s mivel a cortes a szocialisták terveibe belemenni nem akart, az intranszigensek a déli és keleti kikötővárosokban kitűzték a vörös zászlót. több rendbeli változás után szept. 1. Castelar vette át a kormány vezetését, ki a nyugalom helyreállítására nem látott más eszközt, mint a diktaturát, mert ugyanakkor északon a karlista felkelés nagy arányokat öltött. A cortes Castelart teljhatalommal ruházta fel minden politikai és katonai intézkedésre s azután tárgyalásait félbeszakítva, üléseit jan. 2-ig elnapolta. Sevilla, Cadiz, Valencia és más városok ellen formaszerü hadjáratot kellett viselni s a forradalom fő fészkét, Cartegenát csak négy hónapi ostrom után birták a kormány csapatai elfoglalni. A katonai erő felhasználása a forradalom lecsendesítésére megingatta Castelar népszerüségét s midőn az 1874 jan. 2. összegyült cortes is a kormány ellen fordult, Castelar lemondott. Most ismét a hadsereg vette kezébe a hatalmat. Pavia tábornok, a madridi helyőrség parancsnoka jan. 3. a cortest szétűzte s Serrano marsal, mint a köztársaság elnöke, előbb Zabala tábornokot, majd szept. 4. Sagastát bizta meg minisztérium alakításával. Serrano előbb a köztársasági felkeléseket verte le, azután túlnyomó erővel a karlisták ellen fordult. Az erősen szorongatott Bilbaót felmentette s több szerencsés ütközetet vívott, de mielőtt a felkelést teljesen elnyomhatta volna, a hadsereg S. kormányformáját újra megváltoztatta.

1874 dec. 29. Martinez Campos tábornok Izabella exkirályné fiát XII. Alfonz néven királlyá kiáltotta ki. Az egész hadsereg Alfonz mellett nyilatkozott, mire Sagasta dec. 30. lemondott; Serrano is leköszönt az elnökségről s a Canovas del Castillo elnöklete alatt alakult konzervativ minisztérium átvette az ügyek vezetését. 1875 jan. 15. a bécsi Theresianumból Párisba és innen S.-ba induló Alfonz megtartotta bevonulását Madridba s Canovas, kit állásában megerősített, hozzáfogott az új alkotmány elkészítéséhez. Az esküdtszékeket, a polgári házasságot és a tanszabadságot eltörölte, a sajtószabadságot és a protestánsok vallásgyakorlatát megszorította s a még el nem adott egyházi javakat a klérusnak visszaadta. Midőn azonban a szentszék mindezzel meg nem elégedve, egyenesen az 1851-iki konkordátum visszaállítását követelte, Canovas szept. 11. beadta lemondását. utóda Jovellar a kuriát engedékenységre birta, mire dec. 3. Canovas a miniszterelnökséget ismét átvette. A karlista háboru ezalatt egyre folyt. Laserna tábornok némi kisebb sikerek után 1875 febr. 3. vereséget szenvedett, utódja Quesado tábornok Kataloniát megtisztította a felkelőktől, jul. 8. felmentette Vittoriát, nov. 24. Pamplonát s 100,000 embert központosított, hogy a karlistákra döntő csapást mérjen. A karlista hadsereg egy része ekkor feloszlott, Cabrera már előbb meghódolt. 1876 jan. 26. Quesada elfoglalta Villa Realt, februárban Durangót és Estellát s midőn febr. 28. XII. Alfonz is a hadsereghez érkezett, don Carlos utolsó 2000 emberével a Roncesvalles völgyből francia területre lépett. A karlista háboru folyama alatt a király febr. 15. megnyitotta a cortest, mely mindjárt megszavazta a bászk tartományok alkotmányának megszüntetését és nagy szótöbbséggel elfogadta az új alkotmányt. Midőn Alfonz 1878 jan. 23. Montependier herceg leányát Mercedest nőül vette, Izabella exkirályné, ki e házasságot ellenezte, ismét elhagyta S.-ot és Párisban telepedett le. A fiatal és népszerü királyné azonban még ugyanazon évben (jun. 26.) elhalt. Egy évvel később Alfonz Mária Krisztina osztrák főhercegnővel lépett új házasságra (1879 nov. 29.). Sok gondot okozott Alfonz kormányának a kubai felkelés. A karlista háboru bevégzése után Martinez Campos tábornok nagy hadi erővel jelent meg a szigeten s részint fegyverrel, részint azon igérettel, hogy a kormány itt is, mint már Portorico szigetén tette, a rabszolgaságot el fogja törölni, sikerült neki a felkelést 1878 ápr. legalább egy időre lecsendesíteni. Azonban Canovas miniszterelnök nem helyeselte a Martinez Campos által a felkelőknek tett igéreteket s 1879 márc. 3. leköszönt. Az új minisztérium Martinez Campos elnöklete alatt alakult meg, de mivel a cortes a miniszterelnök által beterjesztett reformjavaslatokat elfogadni nem akarta, 1879 dec. 9. ismét Canovas vette át a kormány vezetését. Hosszas tárgyalások után a gyarmatokban fennálló rabszolgaság eltörlésére vonatkozó javaslatokat 1880 jan. 21. csaknem egyhangulag elfogadta.

1881 febr. 8. a Canovas-minisztérium helyét a mérsékelt liberálisokból alakult Sagasta-kabinet foglalta el. Az új kormány általános amnesztiát bocsátott ki a sajtóvétség miatt elitéltekre, a kivándorolt spanyoloknak megengedte a visszatérést, s a nevelésügy terén is liberális intézkedéseket tett. A jó egyetértést a király és a szabadelvü kormány között nemsokára külügyi kérdések zavarták meg. A király a hármas szövetséghez hajlott s 1883 szept. meglátogatta az osztrák-magyar és német uralkodókat. Ez alkalommal Vilmos német császár őt a Strassburgban állomásozó 15. porosz dsidás-ezred tulajdonosává nevezte ki, s azon körülmény, hogy a király e kitüntetést elfogadta és a német hadgyakorlatokon ezredének egyenruhájában jelent meg, annyira felizgatta a francia közvéleményt, hogy a párisi csőcselék a Párison át visszatérő királyt sértő kiáltásokkal fogadta. Az elégtétel, mit Grévy elnök adott, nem volt kielégítő s mivel a Sagasta-minisztérium tagjai nem értettek egyet e kérdésekben, 1883 okt. 10-én Sagasta benyujtotta lemondását.

Az új minisztérium Possada da Herrera elnöklete alatt a dinasztikus balpártból alakult meg, de programmját - általános szavazatjog és az alkotmány reformja - a cortes nem fogadta el, s azért a király 1884 jan. 18. ismét a konzervativ Canovast bizta meg új kormány alakításával. Mint a megelőző években, ugy ebben is több ízben törtek ki republikánus mozgalmak, melyeket azonban a kormány véres eszközökkel elfojtott. 1885. a német birodalommal tört ki viszály a Karolina-szigetcsoport birtoklása miatt. E szigetekre S. régi igényt formált, de a német kormány ezzel nem törődve, 1885 aug. 24. Yap szigeten kitűzette a német lobogót. Ennek hire roppant izgatottságot idézett elő S.-ban. A madridi csőcselék a német követség palotájáról a német címert leszaggatta és megégette. A spanyol kormány sietett ugyan e sértésért Németországnak elégtételt adni, de mivel a szigetek birtokjogához ragaszkodott, Bismarck az ügyet XIII. Leo pápa itélete alá bocsátotta, ki a vitás kérdést S. javára döntötte el. Kevéssel utóbb, 1885 nov. 25. XII. Alfonz korai halállal kimult. Özvegye, akit várandós állapotban hagyott hátra, ideiglenesen átvette a kormányt és Sagastát tette meg (nov. 26.) az új kabinet fejévé. Az áprilisban megejtett képviselőválasztásokból 310 kormánypárti és 120 ellenzéki került ki. Az új minisztérium többféle reformot léptetett életbe, s a Cartagenában Zorilla republikánus által rendezett felkelést elnyomta. 1886 máj. 17. az özvegy királyné fiut szült, XIII. Alfonzot, kinek a cortes és a hadsereg azonnal hűséget esküdtek.

A képviselőház további üléseiben megtagadta Kuba gyarmatszigettől a várva várt autonomiát, a szigeten élő 20,000 rabszolgát ellenben (jul. 27.) szabaddá nyilvánította. A nyáron a madridi helyőrség több tábornoka pronunciamentóval tett kisérletet, de ezt Pavia tábornok elnyomta. A Sagasta-kormány állása mind a mellett megingott és nov. 8-án lemondott. Csakhogy Sagasta megmaradt az új kabinet élén. Az őszi ülésszakon beterjesztették a polgári házasság és az esküdtszék behozatalát, de a követelt választási reformról nem hallatszott semmi. E helyett (1887 jan.) a hadsereg létszámát az anyaországban 100,000 katonában állapították meg, Kubán 19,000 emberben a Filippinákon 5700 és Portoricón 3700 emberben. 1887 máj. 7. elfogadta a képviselőház az esküdtszék behozatalát, felemelték azonfelül a vágómarhára kivetett adót és bérbe adták a dohánymonopoliumot. 1886-87-ben Nyugat-Afrika partján szerződés útján szerezték meg a benszülött főnököktől a Campo és Noya folyók meg a Sierra de Cristal között elterülő 14,000 km2-nyi területet és a Blanco és Bojador hegyfok közötti lakatlan partvidéken is kitűzték a spanyol lobogót. 1888 jun. Sagasta újból rekonstruálta kabinetjét, de még igy sem mutatkozott az többé életképesnek és midőn az általános választási jog okozta mozgalmak a különben is egyenetlenkedő kormány fejére nőttek: a Sagasta-kabinet dec. 8. beadta lemondását. Sagasta azonban ez alkalommal is megmaradt a hatalom élén és 1890 jan. öt demokrata és négy alkotmánypárti képviselőt hivott meg új kabinetjébe, mely az általános (mind a mellett több feltételhez kötött) választási jog behozatalát tűzte ki fő feladatának. Ez a törvényjavaslat keresztül is ment, de az egyre növekedő deficittel ez a minisztérium sem tudott megbirkózni és ez a kérdés ásta meg a kormány sírját is. Az új konzervativ kabinet feje megint Canovas del Castillo lett (jul. 5.), ki alatt Tetuan herceg a külügyet vette át. A takarékosság elvét irta zászlajára, mind a mellett szaporítani kivánta a hadsereget és a hajóhadat s az általános katonakötelezettséget készült behozni. E programm ellen a köztársasági párt több városban tüntetést rendezett, mire a kormány azzal igyekezett az ellenzék haragját csitítani, hogy zorillának, az agg forradalmárnak megengedte a visszatérést. Az 1891 febr. 1. megejtett képviselőválasztásokban (mint S.-ban mindig) a kormány győzött: 288 kormánypárti képviselővel szemben az ellenzék csak 156 tagot számlált. A szenátus részben való megújítása szintén Canovas diadalával ért véget. A trónbeszéd a katonai büntetőtörvény reformját és az általános hadi kötelezettséget helyezte kilátásba, mind ebből azonban semmi sem lett. A Filippinákon kitört felkelést ez évben éppen oly kevéssé sikerült elnyomni mint eddig; az elnyomott Kuba szigetéről érkező hirek pedig hasonlóan forrongást jeleztek. 1892. Xeresben, Barcelonában, sőt Madridban is munkássztrájk támadt, mellyel szemben az ostromállapot tehetetlennek mutatkozott. Mind a mellett nagy ünnepéllyel és az egész művelt világ képviselőinek jelenlétében ünnepelték meg ez évben (aug.) Kolumbus emlékét és Amerika fölfedeztetésének 400-ik évfordulóját. Az ünnepélyek lezajlása után Madridban Bosch polgármester üzelmei miatt felkelés támadt, mely a Canovas-minisztréium lemondását vonta maga után. Helyére megint Sagasta jutott (dec.).

1893. S. helyzete egyre szánandóbbá vált. A jan. 5. megejtett választásokban ugyan szokás szerint a minisztérium győzött (290 kormánypárti, 133 ellenzéki), de a köztársasági szavazatok nagyon felszaporodtak, az évi hiány egyre növekedett, Kubán nyiltan tört ki a felkelés és a Manila szigetén dühöngő lázadást sem sikerült elnyomni. A kormány a republikánusok visszaszorítását tartotta legfontosabb feladatának és ezt a községi választásokra vonatkozó törvény reakcionárius módosításával hitte elérhetőnek. Midőn a republikánus párt még obstrukció útján sem tudta ezt a javaslatot megbuktatni, ott hagyta a törvényhozás termét. Ezzel a javaslattal a Sagasta-kormány teljesen elidegenítette magától a liberális elemeket, az ó-konzervativ párt hajlamait pedig még sem tudta kiérdemelni. Ez évben is számos városban hol köztársasági, hol szocialista, sőt anarkista felkelések voltak, melyeket csak nehezen lehetett leverni. Szept. 24. Martinez Campos tábornok Barcelonában majdnem áldozatul esett egy anarkista merényletnek. A külügyi helyzet még annyiban bonyolódottabbá vált, hogy a marokkóiak a Marokkó északi partján fekvő, spanyol csapatokat megverték. Erre a spanyol kormány martinez Campos alatt nagyobb hadat szállított marokkó partjára, mely hirre Mulej Hasszán szultán elégtételt igért. Az 1894 márc. 5. kötött szerződésben a szultán pénzben fizetett kárpótlást a történtekért. A belügyi helyzetet ez évben is (1894) a szocialisták és anarkisták mozgalmai zavarták meg; sőt az új adók miatt a karlisták is megmozdultak a bászk tartományokban. Márc. hóban Sagasta másod ízben rekonstruálta hanyatló minisztériumát, mely azután a Németországgal és több más állammal kötendő kereskedelmi szerződéseket terjesztette a képviselőház elé. Ez nagy vitát keltett a védvámosok és a szabad kereskedés hivei között és csak ezer bajjal sikerült a kormánynak e szerződéseket keresztül vinni. Kevesebb szerencse kisérte a minisztériumot az anarkisták megfenyítéséről szóló törvényjavaslat tárgyalása közben, sőt ez a javaslat magában a kabinet kebelében támasztott meghasonlást, melyen Sagasta minisztériumának újabb (harmadik) rekonstruálásával iparkodott segíteni (1894 nov.). A Kubáról és a Filippinákról érkező gyászos hirek azonban akkora izgatottságot szültek országszerte, hogy a madridi helyőrség több tisztje és Dominguez Lopez tábornok több ellenzéki lap szerkesztőjét bántalmazta és ezzel a Sagasta-kormányt kellemetlen helyzetbe juttatta. A népszerü Martinez Campos Madrid főkapitányává való kinevezése mitsem használt; mert a minisztérium nem egyezett a tisztek abbeli követelésébe, hogy a hadsereg becsületét sértő hirlapirók fölött ezentúl hadi törvényszék itéljen: a Sagasta-minisztériumnak 1895 márc. 24. vissza kellett lépnie és erre Canovas del Castillo és a konzervativ párt került a hatalom polcára. A külügyi tárcát Tetuan herceg, az igazságügyi és közoktatásügyi tárcát Robledo, a belügyit Cos Gayon, a pénzügyit Reverter vette kezébe. A földmívelésügyi tárcát ugyanaz a Bosch kapta, aki 1892. mint Madrid polgármestere oly piszkos dolgokat követett el, hogy miatta Canovasnak le kellett volt mondania. Canovas márc. 28-án mondott programmbeszédében a kubai és a Filippinákon dühöngő felkelés erélyes elnyomását helyezte kilátásba és e cél elérésére 1.200.000 peseta hadi póthitelt kért a kamarától. A többség ezt megszavazta, sőt még arra is felhatalmazta a minisztériumot, hogy szükséghez képest 600 millió peseta adóssággal terhelheti az állami pénztárt. Dec. 9. Bosch és Robledo minisztereknek a folyton megújuló tüntetések következtében vissza kellett lépniök; helyeiket Rivas és Valdosera foglalták el. Az év folyamán a felkelés Kubán mind jobban terjedt, ugy hogy a kormány (ápr.) Martinez Campos tábornokot és tetemes hadat volt kénytelen a gyönyörü, de a spanyol igával megbarátkozni nem tudó szigetre küldeni. A spanyol tisztviselők kapzsisága, a rendőri erőszak, a benszülöttek kizáratása az összes hivatalokból, a követelt alkotmányos reformok és az autonomia megtagadása és a rozzant spanyol közigazgatás több más ősi bűne a felkelők malmára hajtják a vizet, kik a kormányhoz hű maradt ültetvényesek földjeit tűzzel-vassal pusztították és merész vezéreik alatt legyőzhetetlen guerilla-harcot folytattak a gyülölt spanyolok ellen. Mellesleg az Északamerikai Egyesült-Államok segélyébe vetették reményüket, ahol a közvélemény, de még a képviselők s szenátorok tetemes része is rokonszenvvel nyilatkozott a szabadságharcról és kéz alatt segítette is a felkelőket. E forradalmakkal szemben mit sem használt, hogy az 1895 ápr. rendezett választásokban 303 konzervativ (kormánypárti) és csak 87 liberális, 10 karlista, 3 republikánus és néhány disszidens jutott mandátumhoz. A Kubára küldött Martinez Campos nem birta a felkelést elnyomni és utóda, az erélyes, sőt kegyetlen Weyler, ki 1896 jan. vette át a vezényletet, sem jutott célhoz. Maceo fölkelővezér ugyan (1896 dec.) a Gomez tábornok ellen vívott csatában elesett, de a felkelés azért, különösen a nyugati tartomány területén, tovább folyik. A spanyol kormány, hogy a pénzhiányon segítsen, a nemzetre appellált és e felhivásnak volt is hatása, amennyiben a nemzet 591 millió pesetát irt alá a nemzeti kölcsönre. Ezen a pénzen azután újabb meg újabb csapatokat küldtek át Kubára. 1897 jan. a Canovas-minisztérium törvényjavaslatot terjesztett az államtanács elé, melyben autonomiát igér Kubának. Nehezíti a helyzetet, hogy az Uniónak 1897 márc. 4. hivatalba lépett új elnöke Mac Kinley és különösen külügyi államtitkára, Sherman, a felkelők ügyét jogosultnak tekintik. A kubai válság a cortesre is visszahatott. Máj. 21-én Tetuan herceg és Comas szenátor között a szenátus ülésén szóváltásra, majd tettlegességekre került a dolog, ami annyira elkeseríté a liberálisokat és független haladópártiakat, hogy Tetuan herceg lemondását követelték; mivel pedig ez nem történt, a szenátusban csak ugy mint a képviselőházban az ülésektől távol maradtak.

[ÁBRA] Spanyolország


Kezdőlap

˙