Szabatka

puszta Gömör és Kishont vármegyében, Rimaszombattól félóra járásnyira, a Rima folyó jobb partján, nagy állami ménteleppel. Hajdan fontos erősség volt, melyet a cshek építettek. Mátyás király 1460. elfoglalta. 1553. a törökök újra felépítették s még jobban megerősítették. Ettől fogva négy évtizeden át a törökök birtokában maradt, mint a füleki szandsák előfoka, honnan Kassa, Szikszó és Eger felé szabadon űzték rabló hadjárataikat. 1562. kis időre Svendi Lázár és Forgách Simon visszavették. 1571. a török Ajnácskőt és Várgedét hatalmbáa kerítvén, a hódoltságok biztosítására a Sz.-i erősséget ismét fölrakatta. 1593 nov. 14. Teuffenbach felsőmagyarországi kapitány Rákóczi Zsigmond, Dobó Ferenc, Báthory István, Drugeth István segítségével megszállotta és rendkivül heves harc után nov. 20. bevette. A török kiszökött v. kardélre hányatott. A vár elpusztult. A mult század végén még állott néhány tornáca és tornya. Ma semmi sincs belőle. V. ö. Findura Imre, Rimaszombat szab. város története (1894); Decsy S., Osmanographia (3. köt.); Illésházy István gr. följegyzései (Monum. Hung. Hist., 7. köt.).

Szabatkay

Mihály, históriás énekszerző a XVI. sz.-ban, kitől a Beriszló Péter vitézségét dicsőítő ének maradt ránk: Cantio Petri Berislo. Ennek hasonmását kommentárral kiadta Ábel Jenő, Philol. Közl. (1887).

Szabatosság

az előadásnak az a kelléke, hogy a kifejezés pontosan megfeleljen a tárgynak, vagyis éppen azt mondja, ami szükséges, és ne mást s ne töbet vagy kevesebbet; Sz. grammatikai értelemben a. m. nyelvi helyesség (korrektség); Sz.-nak nevezik a zenében is az előadás pontosságát. L. még Praecisio.

Szabeizmus

l. Csillagimádás.

Szabell

népek, az ókori itáliai néprajzban a szabinok (l. o.) egyik csoportja, melyhez a marsok, marrucinok, pelignók és vestinok tartoztak. Velök szemben a többi szabinok szamnitok nevén szerepelnek. Ez utóbbiak Kr. e. 450 óta hódító hadjáratokat intéztek az oszkusok (l. o.) kezében lévő vidékek ellen, cserében elfogadták a meghódolt oszkusok nyelvét és összekeveredtek velök. Ezek a fiatal telepes népek (különösen a picentek) aztán szintén Sz.-oknak nevezték magukat, ugy hogy végre az idők folyamában a Sz. név egyértelmü lett a szabin elnevezéssel. V. ö. Nissen, Ethnographie der sabellischen Stämme (az Ital. Landeskunde, I. köt. 528. s köv. old.).

Szabeusok

(Sába népe), az őkorban déli Arábiát lakó néptörzs, mely Jemenben uralkodott és melynek hatalmáról és műveltségéről a biblia és a görög s római irók is beszélnek. Fővárosuk Márib (a klasszikus iróknál Mariaba) volt, ma egy kis falu. A Sz. országa termékeivel (tömjén, arany, drágakövek) nagy kereskedést űzött Sziria és Egyiptom felé; kereskedelmi összeköttetései Indiáig terjedtek. Fényűzéséről és gazdagságáról a bibliának a saábai királynőről szóló elbeszélése tanuskodik. Az ókor nagyhatalmainak figyelme e gazdag állam felé is irányult. Kr. e. a VIII. sz.-ban Szargon assziriai király egy ékiratos táblán azzal dicsekszik, hogy Jatamara sábai királyt legyőzte és országára nagy sarcot rótt. Augustus római császár alatt (Kr. e. 24.) Aelius Gallus tör be a Sz. országába. A Sz.-kal Dél-Arábia keleti részén egészen Hadhramautig uralkodó mineusok (Minaioi, Minaei) vetélkedtek a délarábiai kis fejedelmek fölötti uralomban. A mineusok és Sz. egymáshoz való viszonya azonban kronologiai tekintetbenmég vita tárgya. Ama nézet ellenében, hogy a két szomszédos nép DélArábia különféle részeiben egyidejüleg szerepelt és egymással a hegemoniáért vetélkedett, újabb időben Glaser Eduárd ama nézetet vitatja, hogy a mindeusok nem párhuzamosan a Sz. mellett uralkodtak, hanem hogy történelmi szerepük a Kr. e. második évezredbe visszanyulva a Sz.-ét megelőzte, és hogy emezek őket fokozatosan kiszorították hatalmukból. Időszámításunk kezdete körül a Sz.-at a himjarita törzs váltja föl, mely eredetileg a Sz. fenhatósága alatt Dél-Arábia délnyugati részében uralkodott; fővárosuk Zafár volt. Uralkodásuk alatt, a III. és IV. sz.-ban, a zsidó és keresztény vallás jut nagy befolyásra Dél-Arábiában. Az utolsó himjarita király Dzu Nuvász (490-525), ki a III. sz. óta uralkodó zsidó dinasztiához tartozott, az etiópok által legyőzetett, kik 525-575. uralkodnak Dél-Arábiában, 575. a persák szorították ki őket. 575-634. a persák helytartói parancsolnak Dél-Arábiában, míg 634. az arab félsziget e részét is az észak felől előnyomuló mohammedán hatalom az iszlám birodalmába kebelezte be.

A Sz. régi történetének legfontosabb adatait a hajdani birodalom területén nagy számmal talált feliratos emlékekből merítjük. Legelőször Arnaudnak (1843), majd Halévynak (1870) és legújabban Glasernek (ki 1885 óta négy ízben utazott Dél-Arábiában) köszöni a tudomány a sábai, mineus és himjarita feliratos emlékek felfedezését és lemásolását. Régebben ez emlékeket helytelenül himjarita feliratoknak nevezeték; e név azonban a feliratoknak csakis utolsó történelmi rétegére nézve helyes. Ez emlékek nyelve a semita nyelvek (l. o.) déli osztályába tartozik és legközelebbi rokonságban az arab nyelvvel áll. Egyes eltérő nyelvsajátságok alapjn két dialektust lehetett megkülönböztetni: a sábait és a mineust. E feliratok irásának és nyelvének megfejtése legelőször Rödigernek (Versuch über die himjarischen Schriftmonumente, Halle 1841, Wellsted utazási munkájához irt függelékében, u. o. 1842) és Osiandernek sikerült (a Zeitschrift d. Deutschen morgenländ. Gesellschaft 10., 19. és 20. kötetében), később Prätorius és különösen Müller Dávid Henrik szereztek nagy érdemeket a Sz.-tól fenmaradt feliratok tanulmányozása és feldolgozása körül. Nyelvtant Prideaux adott (Transactions of the Society of Biblical Archaeology, Vol. V. 1877), újabban Hommel, Südarabische Chrestomathie. Minaeo-sabäische Grammatik (München 1893), ki e munkájában a dél-arab tanulmányok teljes bibliográfiáját is adja.

A historiai és geográfiai kérdéseket legalaposabban Müller D. H. tárgyalta (Die Burgen und Schlösser Südarabiens, akadémiai értekezések, két füzet, Bécs 1879-81), ki a feliratok feldolgozása és magyarázása körül számos értekezéssel és önálló munkával nagy érdemeket szerzett (Sabäische Denkmäler, Mordtmann I. H.-val, Bécs 1883; Epigraphische Denkmäler aus Abessinien nach Abklatschen von Theodor Bent, u. o. 1894). A vele ellentétes álláspontot Glaser több munkájában fejti ki: Skizze der Geschichte und Geographie Arabiens (München 1889, Berlin 1890); Die Abessinier in Arabien und Afrika (München 1895). V. ö. Goldziher, Arábia régi történetéről (Budapesti Szemle 66. köt. 65-104. old.). Az eddig ismert sábai feliratok teljes készletét az Académie des Inscriptions-tól (Páris 1881 óta) kiadott Corpus Inscriptionum Semiticarum IV. sorozata foglalja magában.

Szabiizmus

szabiok, l. Mandeusok.

Szabinianusok

(Schola Sabinianorum v. Cassiana), a principatus alatti római köztársaság idejében nogásziskola, melynek feje Cajus Alius Capito volt. A Sz.-kal szemben állottak a Proculianusok (l. Procolus), M. Antistius Labeo-nak (l. o.) követői.

Szabinok

(Sabini), Közép-Itália őslakosságának egyik ága, mely az indoeurópai népek itáliai csoportjából szakadt ki. Legközelebbi rokonai egyfelül a latino kvoltak, másfelől az umberek és a szamnitok, a hozzájok tartozó szabellokkal együtt. Legrégibb hazájuk kétségkivül az Apenninek ensíkjain és hegyi völgyeiben volt, az Aternus partjain Amiternum közelében. Innen ereszkedtek a Velinus völgyén végig egészen a Tiberig és Anióig, délkelet felé a Lirisig, ahol a hernikek törzsét már az ókor szabin eredetünek tartotta. Szorosan Sz.-nak tekintették régente a marsokat, marrucinokat, pelignókat és vestinokat (közös néven szabellok). Kr. e. 450 óta szamnitok neve alatt tovább folytatták foglalásaikat Alsó-Itáliában. Mind a mellett megtartották nemzeti jellemöknek alapvonásait: az egyszerüséget és vallásosságot, harci derekasságot; ámde másrészt a partikulárizmust is, mely eleve kizárta, hogy egységes államot alkossanak s megkönnyítette velök szemben a rómaiak győzedelmét. A Sz. földjének igazi, egységes neve sohasem volt, mert nemcsak Szabinában (Latium és Umbria közt) laktak, hanem Szamniumban is (a Sagrus és Liristől lefelé délnyugatnak). Telepeik száma nagy volt, város kevés, erősség egy sem A szűkebb értelemben vett Szabinországban a következők említendők: Amiternum, Reate, Nursia, Cutiliae, Cures, Eretum, Nomentum, Falacrina. Szamnium területén északon a saricinok vagy caracenok laktak (telepeik Aquilonia és Aufidena), odébb a pentrek (lakhelyeik: Aesernia, Venafrum, Bovianum, Tifernum), caudinok (Caudium, Allifae, Telesia, Maleventum) és hirpinok (Equus Tuticus, Aeclanum, Aquilonia, Compsa). A Sz. korán megmérkőztek a szomszéd rómaiakkal, miről már a szabin nők elrablására vonatkozó mondák is tanuskodnak. Későbbi harcok oda veezttek, hogy Kr. e. 448-ban 158 évig tartó béke állott be, Kr. e. 290. pedig Curius Dentatus az összes tulajdonképpeni Sz.-at meghódoltatta és megkapták a polgári jogot sine suffragio (szavazat hiján). Ugyanez történt a szabell törzsekkel, még pedig a szövetségesek háboruja után, csak a szamnitok folytatták a háborut példátlan makacssággal, miglen Sulla (l. o.) 24 győzelem után Kr. e. 82. Pontius Telesinust tönkre verte, ezzel a szamnitok szabadságát megsemmisítette, ugy hogy Strabo idején már az ókori világ is csak hirből emlékezett rájok és a Sz.-ra.

Szabirok

hunn-szarmata nép, melynek a honfoglalás előtti magyarság történetében nagy szerepe volt, ugy hogy a X. sz. dereka táján élt Konstantinos Porphyrogennetos szerint magukat a magyarokat is «valami okból» Sz.-nak (l. Sabartoiasfaloi) nevezték.


Kezdőlap

˙