Sziciliai bor

l. Olasz borok.

Sziciliai királyság

(a Két-). Az egykori, 1861. az olasz királyságba bekebelezett két Sz. magában foglalta az olasz félsziget déli részét, Szicilia szigetét és a szomszéd kis szigeteket. Terjedelme kitett 114,557 km2-t, 9.283,686 lak. Két részre oszlott, a messinai tengerszogoroson (Faro) innen és túl fekvő részre. A szárazföldön elterülő részt nápolyi királyságnak hivták, területe kitett 85,316 km2-t 7.061,952 lak.; míg a szűkebb értelemben vett Sz. 29,241 km2-t foglalt el, 2.221,734 lakossal.

Története. A két Sz. régibb (ókori) történetét l. Szicilia és Nápoly alatt. A nyugatrómai birodalom bukása után előbb Odovaker (l. o.), majd Theodorik keleti gót király és utódai birták e földet, mignem 535-553 között Belizár és Narses keletrómai hadvezérek a gótok uralmának véget vetettek. 568. a longobardok foglalták el az olasz félsziget nagyobb felét, és csak Gaeta, Nápoly, Amalfi és környékük maradt meg a bizánci exarchának. Idővel azonban Amalfi és Gaeta is függetlenítették magukat, míg a beneventi longobardi hercegség több részre bomlott (Benevent, Salerno. Capua). A keletrómaiak és longobardok viszálykodásait felhasználták az arabok (szaracénok), kik Sziciliára s innen a feélszigetre betolakodtak. Később a német császárok és a pápák avatkoztak be déli Itália ügyeibe s II. Ottó császár, Theophania keletrómai hercegnő férje, Alsó-Itáliát, nejének hozományát akarta elfoglalni. 982. azonban Cotrone táján az egymással szövetkező bizantinusok és araboktól nagy vereséget szenvedett. II. Henrik (1022) szintén hasztalan küzdött a görögök ellen, III. Henrik pedig már új jövevényekre talált, a normannokra (l. o.), kik csekély számuk dacára előbb az arabokat és azután a görögöket Alsó-Itáliából elűzték. Hauteville Tankred vakmerő fiai közül Vaskaru Vilmos Melfibe fészkelte be magát (1042) és Apulia grófjának nevezte magát. Öccsei: Drogo és Humfred folytatták a hódításokat és utóbbi hűbérül fogadta ugyszólván egész Alsó-Itáliát a pápától. Guiscard Róbert testvérük (l. o.) pedig elérte azt, hogy II. Miklós pápa mindazokat a területeket, melyeket Calabriában és Szicilián az arabok és a bizantinusoktól el fog foglalni, előzetesen is hűbéri birokul reá ruházta, minek fejében Róbert a szentszék védelmezésére vállalkozott. Midőn IV. Henrik császár VII. Gergely pápát rómában ostrom alá fogta, Róbert szavát beváltván, a pápát kiszabadította és magával Salernóba vitte. Megélte azt, hogy ahlálakor (1085) a bizantinusoknak a félszigeten talpalatnyi földjük sem volt, és tanuja volt még azoknak a diadaloknak, melyeket öccse, I. Roger gróf (l. o., szül. 1031-ben, megh. 1101.) Szicilián az arabok fölött kivívott. Guiscard elvégül a szigetet mint grófságot öccsére ruházta. I. Roger leányát Buzillát Könyves Kálmán királyunk vette nőül (1097), aki ezt a politikai házasságot azért kötötte, hogy Dalmácia meghódításában és Velencével szemben a normannok barátságára számíthasson. Alsó-Itália és Szicilia I. Roger halálakor fiára II. Rogerra szállott, ki az összes normann hódításokat kezében egyesítette. II. Anaklet ellenpápa engedelmével 1130. Palermóban Szicilia királyává koronáztatta magát és II. Ince 1139. megerősítette őt új méltóságában, de Rogernak királyságát hűbérül kellett fogadnia a szentszéktől. (Ez a hűbéri viszony és az azzal járó díj a XIX. sz. elejéig maradt érvényben.) Ez volt a két Sz. eredete. Az új királyságot merev hűbéri rendszerben szervezték; hatalmas nemesség és papság korlátozta a királyi hatalmat.

II. Roger királyt 1154. fia Gonosz Vilmos követte (megh. 1166.), ezt II. (vagy Kegyes) Vilmos (1166-89), akiben a normann család fiága kihalt. Erre VI. Henrik német császár s Konstancia hercegnőnek (II. Roger leányának) férje igényt emelt a kettős Sz.-ra, de a normann bárók és II. Vilmosnak természetes fia Tankred, szintugy ennek fia III. Vilmos, a császár hódításainak szívósan ellentállottak. A harc még javában folyt, midőn VI. Henrik hirtelen elhalt, kiskoru fiára II. Frigyesre hagyván koronáit (1197-1250), akit azonban gyámatyja III. Ince pápa a német császári koronától távol tartott. Nagykoruságra jutván, mindazonáltal elnyerte a német koronát, de a pápának adott igérete ellenére a kettős Sz.-ot (Monarchia Sicula) is megtartotta, melyet a hűbéri alap mellőztével bölcs törvénytudósai segélyével újjá szervezett és felvirágoztatott (l. II. Frigyes, német császár). Nápolyban 1224. egyetemet alapított, mely az ő korában emelkedett a kettős királyság fő- és székvárosává. II. Frigyes fia és utóda IV. Konrád (1250-54) és ennek féltestvére, Manfred tarenti herceg (1254-66), létért való küzdelmet folytattak a pápák, illetve az azok által segélyül hivott Károly, Anjou hercege ellen. Miután Manfred a Benevent mellett vívott csatában elesett, a Hohenstauf-család utolsó sarja, Konradino sietett Alsó-Itáliába, de (Tagliacozzónál) 1268. ő is csatát vesztett és Anjou Károly parancsára Nápolyban lefejeztetett.

1266-85. Anjou I. Károly uralkodott tehát a két Sz. fölött, a pápák kegyence, kikkel azonban éppen oly kiméletlenül bánt el, mint többi ellenfelével. Szicilia szigete sietett lerázni a zsarnok igáját (sziciliai vecsernye, 1282), de a nápolyi királyság továbbra is az Anjou-család olasz ágának kezében maradt, sőt ez az ág később a pápák segélyével a magyar koronára is igényt emelt. I. Károly után fia II. (Sánta) Károly következett (1285-1309), ki V. István magyar király leányát Máriát nőül birta és kinek fia Martell Károly, majd unokája róbert Károly a magyar korona után nyult (utóbbi el is nyerte). II. Károlyt fia Róbert (1309-43), követte, aki mint a guelfek feje, VII. Henrik és Bajor Lajos német királyok és császárok ellen hadakozott. Fia nem lévén, a trónt egyetlen unokájára Juhannára hagyta (1343-82), kit megelőzőleg Róbert Károly magyar király fiával, András herceggel eljegyzett volt. E boldogtalan házasság, illetve András hercegnek Aversában történt megöletése (1345 szept. 19.) Nagy Lajost boszu-hadjáratra serkentette (első hadjárat 1347-48., második 1350.), melyek folyamában Nápoly nagyobb részét elfoglalta, öccse gyilkosait megbüntette és András kis fiát kiáltatta ki a két Sz. királyának. A pápai gályán Franciaországba menekült Johanna kikerülte azonban a nemezist és mert Velence és a többi olasz állam ellenséges szemmel nézték a magyarok betelepedését, VI. Kelemen a vignoni pápa is ellenezte a hódítást és Johannát mindössze pénzbirságra itélte: Nagy Lajos király ott hagyta Nápolyt és hazatért, mig visszamaradt zsoldosai (a nagy magyar csapat) sok kalandon és viszontagságon mentek keresztül. A magyar király távozása után Johanna második férjével, tarenti Lajossal visszatért országába, Lajos halála után (1363) pedig III. Jakab majorcai királyt választ harmadik, ennek elhunyta után pedig (1376) tarenti (braunschweigi) Ottót negyedik férjének. Gyermekei azonban nem születtek, amiért rokonát, durazzói, másként Kis Károlyt fogadta utódának; később azonban megvánta elhatározását és egy másik rokonát, Anjou Lajos herceget jelölte ki utódának. Szerencsétlenségére kitört akkor az egyházi szakadás és két pápa versengett a tiaráért. Johanna VII. Kelemennek fogta pártját, amiért VI. Orbán pápa őt átokkal sujtotta és arra szólítá fel Durazzói Károlyt, hogy Johannát letegye. Durazzói Károly Nagy Lajos királyunk támogatása mellett és több száz magyar vitéz kiséretében Itáliában termett, Johanna férjét 1382 nyarán meggyőzte és elfogta s azután Johannát magát Castelnuovóban megadásra kényszerítette. Midőn pedig arról győződött meg, hogy Johanna most is folytatja álnok magatartását, Johannát jul. 27. négy magyar zsoldos által megfojtatta. Erre III. Károly néven maga kezdett uralkodni (1382-86), de midőn utóbb, Nagy Lajosnak adott szava ellenére, Lajos leányától Máriától el akarta vitatni a magyar koronát, Mária hivei által (Garai, Forgách) Budavárban 39 napi kormányzás után orozva megöletett. A két Sz. trónján ekkor fia III. László (1386-1414), követte, aki a pápai szkizmát és az annak nyomában járó zürzavart az Egyházi Állam és Toscana területén tett hódításokra használta fel. A magyar koronára emelt vágyai azonban a pártütő magyar, horvát és boszniai főurak segélye dacára Pápócnál hajótörést szenvedtek (1402), mire sietve visszatért Nápolyba. Korai halálával olasz hódításai is elvesztek. Nővére II. Johanna követte őt a trónon (1414-35), romlott erkölcsü nő, ki első férjének Vilmosnak halála után botrányos életet élt, második (a nagyok által reá tudkmált) férjét pedig, De la Marche Jakab grófot egy év multán elzáratta (1416) és helyette kegyenceket tartott magának; ilyen volt Caraccioli János is, aki azután a hatalmat ugyancsak bitorolta. Ez a kegyenc-uralom elégületlenséget keltett az országban, amit V. Márton pápa arra használt fel, hogy a trónkövetelő II. Lajos (Anjou) érdekében a Sz. ügyeibe beavatkozzon. De Johannának is akadtak pártfogói, igy Szicilia sziget lakói és V. Alfonz, Aragonia királya, akit hálából utódának fogadott. Utóbb azonban Alfonzzal is szakított és kibékülvén III. Lajossal, ő neki szánta koronáját. Csakhogy Lajos korán elhalt és Johannának újabb végrendelkezésről kellett gondoskodnia, mely szerint Lajos öccsét, René lotaiai herceget nevezte ki örökösének. René Johanna halála után (1435) felvette ugyan a királyi címet, Alfonz azonban őt Nápolyból elűzte és I. Alfonz néven maga kezdett uralkodni (1442-1458). Nápolyi trónját természetes fiára I. Ferdinándra hagyta (1458-94), míg Szicilia és Aragonia saját öccsére II. Jánosra szállottak. I. Ferdinánd korában Nápoly és Magyarország közelebbi viszonyba léptek egymással. Hunyadi Mátyás királyunk ugyanis nőül vette Ferdinánd leányát Beatrix hercegnőt és politikai tekintetben is beavatkozott az olaszországi viszonyokba. Midőn 1478-ban a velencei köztársaság, Ferrara és Milano a pápa és Nápoly ellen szövetséget kötöttek, Mátyás apósa és a pápa oltalmazása végett Velence ellen nagy hadi készületeket tett, de mert apósa az igért segélypénzt el nem küldte, Mátyás csapatait nem indította útnak. Midőn 1481. a nápolyi király izent többedmagával Velencének háborut, Mátyás ismét igéretet tett Ferdinándnak és a ligának; de igényeit ezek most sem elégítették ki és igy a segélyadás újból elmaradt. 1486-ban VIII. Ince pápa és Ferdinánd között került a dolog háborura. Ferdinánd ugyanis vonakodott a pápának a szokásos hűbéradót megfizetni. Mátyás ekkor apósának (1488 végén) másfélezer harcost küldött segélyül Nápolyba, a pápa védnöksége alól felszabadulni óhajtó anconai köztársaságnak pedig magyar zászlót küldött oltalmának jelképéül. A pápa ezen szerfölött boszankodott, de nemsokára mind ő maga, mind Ferdinánd újra Mátyás segélyére szorultak, amidőn t. i. a törökök Itáliába is betevén lábukat, Alfonz nápolyi trónörököst legyőzték és Otrantót hatalmukba kerítették. Kérelmükre Mátyás 600 vitézt küldött Magyar Balázs vezérlete alatt Otranto alá, kik a törököket 1481 aug. 10. megadásra és elvonulásra kényszerítették. Később még Mátyás, Beatrix kérelmére, a királynő unokaöccsét (a ferrarai hercegné fiát), a még csak hét éves Hyppolitot nevezte ki esztergomi érsekprimássá és ezzel is lekötelezte apósát. I. Ferdinánd túlélte királyunkat és megélte azt is, hogy leánya Beatrix özvegy királyné csalatkozván reményeiben, hazatért Nápolyba (megh. 1508.). I. Ferdinándot fia II. Alfonz követte a trónon (1494), aki azonban egy év multán lemondott és Szicilia szigetére vonult vissza, hol nemsokára (1495) meghalt. A nápolyi trónt fiára, a gyámoltalan és erélytelen II. Ferdinándra (1495-96) hagyta, kit VIII. Károly francia király (aki René örökösének mondotta magát) váratlan megjelenésével futni kényszerített Szicilia szigetére. Csakhamar azonban VIII. Károly ellen nagy liga alakult, mely őt visszavonulásra birta, de az ország II. Ferdinánd újabb trónra lépéséből kevés hasznot merített, amennyiben annak uralma mindvégig meddő maradt. 1496. nagybátyja III. Ferdinánd lépett a trónra (1496-1501), kit a szövetséges Katolikus Ferdinánd spanyol király és XII. Lajos francia király fosztottak meg koronájától. A győzők parancsára Franciaországba kellett távoznia, hol 1504. elhalt. Csakhogy Ferdinánd és Lajos barátsága nem volt tartós: a prédán összevesztek és elvégül Gonzalvo de Cordova spanyol hadvezér a franciákat a nápolyi királyságból elűzte és ekkor XII. Lajos 1505. igényeiről Katolikus Ferdinánd javára lemondott. Ily módon a két Sz. a spanyol királyok hatalmába keürlt.

1505-től kezdve 1714-ig a két Sz. fölött spanyol alkirályok uralkodtak, egytől-egyik korlátlan hatalmu, erőszakos és gyülöletes férfiak. Az ország ezen időben minden tekintetben szánandó hátramaradottságban sinylődött és különösen a kisbirtokos osztály koldusbotra jutott. Ennek folytán közelégületlenség kapott lábra és csak néhány főúr és főpap tartott a kormánnyal. Mindazonáltal az ismétlődő felkelések (ilyen volt a Masaniello halász [l. o.] által kezdeményezett felkelés is 1647-48.) dugába dőltek és a spanyol járom továbbra is nehezedett Nápolyra s Sziciliára. Említésre méltó, hogy I. Lipót magyar király uralkodása alatt a pozsonyi törvényszék (1674) 41 prot. magyar lelkészt küldött Nápolyba, mint gályarabot, kik közül két év leforgása alatt kétharmad elhalt; a túlélők 1676. Ruyter hollandi admirál és a prot. államok közvetítése folytán visszatérhettek hazájukba.

A spanyol örökösödési háborut befejező utrechti (1713) és rastatti béke (1714) értelmbéen Spanyolországnak a két Sz.-ról le kellett mondania. A nápolyi királyságot VI. Károly (Habsburg) német császár és Ausztria ura kapta, míg a királyság rangjára emelt Szicilia II. Amadeus szavójai hercegnek jutott. V. Fülöp spanyol király Alberoni (l. o.) ösztönzésére újra megszállotta ugyan Sziciliát, de az európai nagyhatalmak fenyegetéseitől visszarettenve, a szigetet 1720 jan. 26. VI. Károly császárnak engedte át, aki a szavójai herceget Szárdinia átengedésével kárpótolta. A két Sz. azonban csak 13 évig hódolt az osztrákoknak; 1733-34. újból a spanyoloké lett. 1734 jun. pedig V. Fülöp király a királyságot egyik ifjabb fiának Don Carlosnak ajándékozta, aki III. Károly néven lépett a trónra (1734-59). Az u. n. lengyel örökösödési háboru befejeztével VI. Károly császár is megnyugodott a dologban és az 1738-iki (bécsi) békekötésben Nápolyról, Sziciliáról és az u. n. Stato degli presidiiről (vagyis Elba szigetéről, Piombino fejedelemségről és a Toscanában fekvő partvidékről) III. Károly javára végképen lemondott, egyúttal azonban a szerződő felek kimondották, hogy a Bourbon-családnak ezen secundo genitur birtoka: a két Sz. és a Bourbonoknak spanyol koronája soha egy főn ne egyesíttessenek. Midőn III. Károly (bátyja VI. Ferdinánd halála után) a spanyol trónt örökölte, a két királyságot harmadik fiának, a tunya IV. Ferdinándnak (1759-1825) adományozta. Ez alatt a Stato degli presidii Toscanához kjerült (1801), magát a két királyságot azonban, mely közigazgatás és törvény dolgában egymástól igen elütött, 1816 dec. 12-én a két sziciliiai királyság néven egy és oszthatatlan monárkiának proklamálta és ezentúl I. Ferdinándnak nevezte magát.

De mielőtt Ferdinánd király ezt tehette, országát nagy és súlyos katasztrófák érték. Neje, a nagy tehetségü, de uralomra vágyó s szenvedélyes Karolina Mária királyné (Mária Terézia királynénk leánya) Tanucci szabadelvü miniszter eltávolítása után magához ragadta a hatalmat és kegyencét, az angol Actont tette meg (1784) miniszterelnökké. A francia forradalommal szemben a királyné kezdettől fogva ellenséges lábra helyezkedett és alig hogy az I. koalició Franciaország ellen megalakult, a nápolyi kormány hozzá csatlakozott. Bonaparte felsőitáliai fényes hadjárata azonban (1796) oly rettegésbe ejté a nápolyi udvart, hogy pénzen vette meg a franciáktól a békét. A kormány mind a mellett 1799. a II. koalicióban is részt vett, sőt elhamarkodva a dolgot, idő előtt kezdte a támadást, midőn csapatait Mack osztrák tábornok vezetése alatt a francia kézben levő római köztársaság ellen küldötte. Macdonald francia tábornok azonnal megszalasztotta a támadókat és nyomaikon Nápolya sietett, honnan az udvar Palermóba menekült. A franciák erre a nápolyi királyságot parthenopei köztársasággá alakították át (1799 jan.). A francia forradalmi eszmékkel rokonszenvező magasabb társadalmi osztályok, az egész értelmiség, még a főnemesek is (l. Caraccioli) a franciákhoz csatlakoztak és örültek, hogy a példátlan tunya és zsarnok királytól, szenvedélyes nejétől és az udvari kamariállától megszabadultak. De a nyár folyamán a franciák helyzete rosszra fordult: Felső-Itáliából ugyanis kiszorultak, ugy hogy Macdonaldnak is észak felé kellett sietnie, nehogy visszavonulási útjától elvágják. E közben a reakció szervezkedett. Ruffo bibornok és Fra Diavolo rablófőnök alatt a fellázított prónép Nápoly felmentésére sereglett, mely 1799 jun. 23. szerződés aalapján kaput nyitott a gyülevész nép előtt, amely most a lazzaronikkal kezet fogva, a polgárságon és a nemességen borzasztó boszut vett és a székvárost kirabolta. A visszatért király és neje, továbbá Acton, Hamilton angol követ és hirdhedt neje meg Nelson angol tengernagy szentanui voltak e véres jeleneteknek és ők is üldözőbe vették a franciákhoz szító szabadelvüeket. A háboru Franciaországgal azután 1801 márc. 28-ig tovább folyt, amidőn a harcfelek Firenzében kibékültek. E béke értelmében a nápolyi kormány hozzácsatlakozott a szárazföldi zárlathoz, lemondott Elbáról és néhány várába francia őrséget fogadott. Karolina királyné és környezete azonban még most sem pihentették gyülöletüket Napoleon ellen és a bosszu szavára hallgatván, belesodorták az országot a III. koalicióba. Némi angol és orosz segédhatdtól támogatva, a nápolyi csapatok 1805 nov. az olasz királyság ellen indultak, mely hirre Napoleon császár, ki éppen az osztrákokat leverte volt, Schönbrunnban keltezett parancsában azt adta tudtára a világnak, hogy a nápolyi dinasztia megszünt uralkodni (1805 dec. 26.). A francia csapatok közeledtére I. Ferdinánd és neje újból Sziciliára, Palermóba menekültek (1806 jan. 13.), hol az angol flotta oltalma alatt biztonságban érezték magukat. Miután a franciák a nápolyi királyságot, sőt Gaetát is könnyü szerrel elfoglalták, Napoleon császár bátyját Bonaparte Józsefet ültette Nápoly és szicili trónjára (1806 márc. 30.), két évvel utóbb pedig, midőn Józsefnek a spanyol trónt itélte oda, Murat Joakim (l. o.), Napoleon sógora lett a két Sz. királya (1808 aug. 1.). A franciák Nápolyt teljesen újjá szervezték és 1808 jun. 20. alkotmányt is adtak az országnak, mely ebben az időben a Bourbonkormány okozta sülyedéséből lassankint felemelkedett. Szicilia szigetén ellenben Ferdinánd és neje a szokott módon tovább garázdálkodtak, ugy hogy az elégületlenség itt is mind általánosabb vált. Elvégre az angol főparancsnok, Bentinck lord, hogy a forradalom kitörését megelőzze, arra kényszerítette a királyt, hogy országgyülést hivjon egybe és alkotmányt adjon népének (1812). Mindezek azonban annyi pörpatvarra szolgáltattak okot, hogy Karolina királyné dühében Sziciliát és férjét otthagyta és Konstantinápolyon át Bécsbe tért vissza, hol 1814. meghalt.

Midőn Napoleon császár szerencsecsillaga Oroszország és Németország csatamezein lehanyatlott, Murat is elpártolt tőle és ezzel koronáját annyira-mennyire megmentette. De midőn a száz nap alatt újra Napoleonhoz szegődött, sőt Felső-Itáliába vezette csapatait, az osztrákok által legyőzetett és országából elűzetett. Csak most tért vissza Ferdinánd király és udvara Nápolyba (1815 jun. 17.), hol a tömeg ujjongva üdvözölte. Az ország is visszatért az engedelmességre. Murat azonban nem tudott sorsával megbarátkozni és kikötvén Pizzónál, csatlakozásra hivta fel a népet; ez azonban cserben hagyta, mire csendőrök elfogták és I. Ferdinánd parancsára 1815 okt. 13. főbe lőtték. A Bourbonok restaurációját most is erőszakos abszolutizmus követte, míg a régi visszaélések megújultak. Ennek újabb elégületlenség és titkos társulatok meg összeesküvések alakulása lett a következménye, melyekkel szemben a Metternich által javasolt rendőri erőszak keveset használt. 1820 jul. 2-án a katonaság is felkelt és a népszerü Pepe Vilmos tábornok vezérlete alatt arra kényszeríté a királyt, hogy a spanyol alkotmány elfogadja és arra megesküdjön, egyúttal pedig országgyülést hivjon egybe. A sziciliai felkelőket azonban ezek a vívmányok nem elégítették ki, ők külön parlamentet követeltek a nápolyi kormnytól; egyúttal a nápolyi csapatokat elűzték és ideiglenes kormányt szerveztek. Pepe Florestan, az új katonai főparancsnok megigérte nekik sérelmeik orvoslását, de a nápolyi országgyülés elvetette azokat. Erre a polgárháboru újra kitölt és mindaddig folyt, míg I. Ferdinánd a laibachi kongresszustól segélyt kért saját alattvalói ellen. Kérelmét meghallgatták és a bécsi kormány (Metternich) Frimont alatt katonaságot küldött Ferdinánd segélyére, mely a felkelést mindkét királyságban rövid idő alatt elfojtotta. Ekkor I. Ferdinánd trónját osztrák szuronyok fedezete alatt megint elfoglalta. Nyomban reá üldözőbe vette az alkotmányos párt hiveit és a tömlöcök újra megteltek politikai foglyokkal. Igy maradt ez I. Ferdinánd haláláig.

Fia I. Ferenc 1825-30. vitte a kormányt, őt pedig II. Ferdinánd követte (1830-59). Kezdetben némi javulás mutatkozott, de mióta a király Mária Terézia osztrák hercegnőt feleségül vette (1837), Metternich befolyása újra megszilárdult. Alatta a kormányzás összes ágazataiban valóban ázsiai állapotok mutatkoztak. Az 1836-37. pusztító kolerajárvány napjaiban a babonás pórnép agyonütötte az orvosokat, tisztviselőket és a földesurakat. II. Ferdinánd ezt az anarkiát arra használta fel ürügyül, hogy Szicilia utolsó kiváltságait is elkobozza és a szigetet 1837 okt. 31. nápolyi tartománynak nyilatkoztassa, amivel újabb felkelésre szolgáltatott okot. Midőn az angol kormány a sziciliai kénbarlangok megkárosított angol bérlői számára kárpótlást követelt a nápolyi udvartól és ez a követelést elutasította, angol hadi hajók jelentek meg a székváros előtt és ekkor II. Ferdinánd fizetett (1840). 1844-ben Mazzini, majd a Bandiera testvérek rendeztek felkelést, de mindkét mozgalmat katonai erővel elnyomták. Mindazonáltal az «egységes Itália» eszméje a kettős királyságban is mozgásban tartotta a szellemeket és midőn IX. Pius pápa a szomszédos Egyházi Államban alkotmányos reformokat hirdetett, száz helyen tört ki egyszerre a forradalom (1845 aug.), mellyel a hóhérok már nem birtak. A meghökkent király most engedni készült, a felkelők vezéreinek megkegyelmezett, a gyülöletes Santangelo minisztert és saját gyóntatóatyját, Coclét elbocsátotta. A mozgalom azobnan csak tovább folyt. Dec. hóban Nápoly utcáin a nép és a deákság fegyvert fogott, 1848 jan. 12. pedig Palermo követte e példát. Amott a katonaság győzött, emitt a felkelők. Szicilián ideiglenes kormány szervezkedett, mely az 1812-iki alkotmány helyreállítását és az országgyülés egybehivását követelte. E hirek hallatára (jan. 27.) Nápoly utcái is újra megmozdultak és most II. Ferdinánd tényleg meghátrált. Jan. 29. kelt rendeletében alkotmányos kormányt, országgyülést és sajtószabadságot helyezett kilátásba, és megengedte, hogy a polgárok nemzeti őrséget alakíthassanak. Caretto rendőrminisztert elbocsátotta és a Serracapriola herceg elnöklete alatt megalakult új minisztériumra ruházta át a felelősséggel járó hatalmat. E siker kivívása után Nápoly lecsöndesedett, nem ugy a heves vérü Szicilia, melynek országgyülése II. Ferdinándot és a Bourboncsaládot ápr. 13. a tróntól megfosztotta. E határozat az új nápolyi kormányt kényes, sőt válságos helyzetbe juttatta. A kedélyeket újból forrongás szállotta meg, és e válságot az Észak-Itáliából érkező hirek: a lombard felkelés és Szárdinia hadi nyilatkozata még fokozták, olyannyira, hogy még II. Ferdinánd is célszerünek találta az osztrákoknak hadat üzenni. Közben utcai zavargásokra került a dolog, a nemzetőrség a képviselőkkel fraternizált és torlaszokat emelt, a svájci testőrzsoldosok és a lazzaronik ellenben a királyi palotát védelmezték. több napi véres harc után a svájciak győztek (máj. 15.) és ezzel II. Ferdinánd trónja meg volt mentve. Eleintén ugyan azt igérte, hogy az alkotmányt nem fogja eltörülni és új parlamentet hivott egybe a feloszlatott helyébe, de szavainak többé hitelt nem adtak; midőn a felkelések ismétlődtek, a király csapatait Felső-Itáliából visszahivta és a felkelés megtörésére alkalmazta. Sziciliára is küldött egy hadosztályt, mely szept. 7-én Messinát és fellegvárát rohammal bevette, de azután fegyverszünetet kötött a felkelőkkel. Ennek lejárta után (1849 márc.) a polgárháboru újból kitört. A felkelők Mieroslawskit (l. o.) hivták segélyül, aki azonban Filangieri királyi tábornokkal szemben a rövidebbet húzta. Néhány hét alatt az egész sziget a királyiak kezében volt; máj. 14. Palermo is kapitulált. A szigettel mint meghódított tartománnyal bántak, az elűzött tisztviselők helyeiket újra elfoglalták, a jezsuiták visszatértek, országgyülésről avagy alkotmányról többé szó sem volt. 1849 szept. 27-én pedig Szicilia közigazgatását külön minisztériumra bizták. - Ezek közben Nápolyban is megfordult a kocka. Pius pápa nápolyi területre, Gaetába (1848 nov.) történt menekülése a nápolyi udvart arra birta, hogy segédcsapatokat bocsásson neki rendelkezésére, melyek azután a római felkelés elnyomásában közreműködtek. Elvégre Nápoly is lecsöndesedett és ekkor II. Ferdinánd véres üldözést kezdett mindazok ellen, akik a szabadságmozgalomban részt vettek. Még a volt liberális minisztériumok tagjait is elzárták és oly kegyetlen bánásmódban részesítették, hogy Gladstone az angol parlamentben pelengérre állította a Re Bomba eljárását és a művelt világ utálattal fordult el a nápolyi reakció iszonyaitól.

A krimi háboru kitörésekor (1854) II. Ferdinánd semlegesnek nyilatkozott. A párisi kongresszuson Cavour szóba hozta a nápolyi kormny vétkeit, de a kongresszus Ausztria felszólalása értelmbéen nem avatkozott a dologba és igy csak Anglia és Franciaország szólaltak fel az elitéltek érdekében. A nápolyi kormány azonban ezt az intervenciót is visszautasította, mire a két hatalom 1856 okt. a diplomáciai összeköttetést Nápollyal megszakította. II. Ferdinánd ezért eddigi modorában tovább uralkodott, szükség esetén a saját hadseregében és Ausztria segélyében bizván. Kormányának utolsó éveit is politikai üldözések tették hirhedtté. 1857. több száz összeesküvő a Carigliari nevü hadi hajó kapitányát arra kényszerítette, hogy a Ponza szigetén fogva tartott politikai foglyok kiszabadítására segédkezet nyujtson; miután ez sikerült, a kiszabadítottakat Sapri táján partra szállították. Itt azonban a csendőrök a felkelőket elfogták, mire azokat halálra avagy gályarabságra itélték. Egy évvel később II. Ferdinánd Casertában (1859 máj. 22.) elhalt.

Fia és utóda II. Ferenc (1859-61) tövises hagyatékot örökölt atyja után. A jóindulatu, de rosszul nevelt és tapasztalatlan király nem mert atyja rendszerével szakítani és ezáltal bukását készítette elő (l. Ferenc [10] és Garibaldi). A II. Ferenc által aláirt kapituláció értelmében ő maga, neje és kisérői Terracinán át Rómába távoztak, a 11,000-nyi őrség a messinai fellegvár megadásáig hadi fogolynak nyilváníttatott; a német és svájci zsoldosok pedig hazájukba küldettek. Messina fellegvára márc. 10. nyitotta meg kapuit Cialdini előtt; a kis Civitella del Tronto kastély pedig márc. 20. kapitulált. Ezóta a két Sz. története Olaszország sorsához van fűzve (l. o.).

Sziciliai stanza

l. Ottave rime.

Sziciliai vecsernye

(Vespro Siciliano), Szicilia szigetének felszabadítása a gyülölt francia uralom alól. 1282 márc. 30. ugyanis a sziciliaiak a szigetükön tartózkodó összes franciákat legyilkolták. Szicilia ekkor elszakadt a Nápolyban uralkodó Anjouktól s III. Péter aragoniai király alatt külön országgá alakult. (V. ö. Amari, La guerra del Vespro Siciliano [9. kiad. Milano 1885, 3 köt., németül is]; u. a., Altre narrazioni del Vespro Siciliano [u. o. 1887]). A legenda ezt az eseményt a Procida polgár által szervezett összeesküvéssel hozta kapcsolatba, Amari azonban az erről szóló hirt a mesék országába utasította.

Sziddim

Mózes könyve szerint (I., 14., 3.) igy nevezték ezelőtt a Holt-tenger vizétől eltemetett vidéket.

Sziderikus

(a lat. sidera szótól) a. m. csillagokra vonatkozó. Sz. keringés, az az idő, mely alatt valamely bolygó ugyanazon állócsillaghoz visszatér, tehát valóságos 360° körül való keringési ideje. Sz. év, l. Év; Sz. hónap, l. Hónap.

Sziderit

(ásv.), l. Vaspát.

Sziderizmus

(gör.), az a befolyás, melyet állítólag a vas, továbbá más fémek, valamint a víz és egyáltalában a szervetlen természet gyakorol az emberre, ugy hogy az ezen behatás folytán az ez iránt érzékeny egyén képes volna a földben elrejtett vas-, fém- és viztömegeket érezni és felfedezni. Sz.-nak nevezték továbbá a Mesmer-féle mágneses gyógykezelést is, melynél sziderikus, azaz mágnesezett fürdőkádat is használtak; a galvanizmust is Sz.-nak nevezték. A XVI. és XVII. sz.-ban Sz. alatt értették a bolygók és csillagzatok (sidera) befolyását az emberi testre.

Sziderográfia

(gör.), az acélmetszetnek elavult neve.

Sziderolit

(hidrolit, terralit), rendszerint finomabb agyaráruk, meleket tűzben olvadó máz helyet csak lakkfestékkel vonnak be. A sárgás szinü agyagból készített tárgyakat (vázák, korsók, hamutartók, szobrok és más dísztárgyak) tokban égetik és terpentinolajjal, borostyánkő- és kopálfirnisszel összekevert ásványi festékkel befestik. A szárított tárgyak fénytelenek és színes terracottához hasonlítanak, de ha másodszor még tiszta lakkal bevonják, a mázolt, szines agyagárukhoz hasonló, de kevésbé tartós árut nyernek. A Sz. a hideg viznek ellentáll, de meleg folyadékoknak nem és azért rendszerint csak olcsóbb dísztárgyakat készítenek belóle. A Sz.-árukat leginkább Csehországban (Bodenbach, Dux, Teplitz) készítik. - Sz. az ásványtanban a. m. meteorit (l. o.).


Kezdőlap

˙