András, ermlandi katolikus püspök, született Lokauban (K-i Poroszország) 1826 szept. 28. 1855. rendkivüli, majd 1858. rendes tanár lett Braunsbergben, 1870. kanonok, 1871. püspökhelyettes s 1886. püspök. Munkái: Kurzer Abriss der Kirchengeschichte (6. kiad. Braunsberg 1890); Epistolae romanorum Pontificum (jegyzetekkel ellátva, 1 köt., u. o. 1868); Zeitschrift für die Geschichte und Alterthumskunde Ermlands (4-7. köt., u. o. 1869-81).
Károly, porosz miniszter, szül. Weselben 1832 jan. 30. Jogot végzett és mint törvényszéki biró működött egy ideig, de azután a vasúti igazgatósághoz lépett át. Idővel igazgató lett a rajnamelléki vasúttársaságnál, majd (1880) állami vasúti igazgat. 1891 jun. 20. a közmunkák miniszterévé tették, 1892 febr. pedig Maybach utódaként a vasúti minisztérium élére került. De csakhamar visszatért a közmunka-minisztérium élére, ahol most is működik.
város Ny.-Flandria belga tartományban (27 km.-nyire Brüggétől), vasút mellett, 9820 lak., pamut-, posztó- és vászoniparral, csipke-, pipa-, puskaporkészítéssel, csokoládé-, bőrgyártással, szeszfinomítással.
(Tiene), város Vicenza (ettől 18 km.-nyire) olasz tartományban, az Astico és Timonchio közt, vasút mellett, 6775 lak., posztószövéssel, kalapkészítéssel és kötélgyárral; a Porto-család szép kastélyával, amelyet Veronese festményei díszítenek.
(ejtsd: tierí), 1. Ágoston, francia történetiró, szül. Bloisban 1795 máj. 10., megh. Párisban 1856 máj. 22. Párisban végezte tanulmányait, azután tanító lett egy vidéki városban; 1814. visszatért Párisba, hol Saint-Simon fiává fogadta. 1817 óta kizárólag a történet tanulmányozására adta magát. 1830. az akadémia őt tagjai közé választotta. Élte végén megvakult. Főbb munkái: Histoire de la conquete de l'Angleterre par les Normands (Páris 1825 és újabban, 4 köt., németül 2 köt.). Ez egyik fő munkája, de Freemann és Stubbs munkáinak megjelenése óta nagyon is elavult. Továbbá Lettres sur l'histoire de France (Páris 1827, 13. kiad. 1868); Dix ans d'études historiques (Páris 1834 s újabban); Récits des temps mérovingiens (1840, 2 köt. s újabban, németül 1855). Ez utóbbi munkát az akadémia a nagy díjjal jutalmazta. Követte ezt az Essai sur l'histoire de la formation et des progres du tiersétat (1853 s újabban) címü tanulmány. Munkáiból T. halála után összkiadást rendeztek (Oeuvres, 9 köt., Páris 1883 s köv.). Maga T. a Recueil des monuments inédits de l'histoire du tiers état kiadásával (Páris 1843-70, 4 köt.) fejezte be tevékeny életét.
2. T. Amádée, francia történetiró, az előbbinek öccse, szül. Bloisba 1797 aug., megh. 1873 márc. 27-én. Tanulmányai végeztével tanár lett Besançonban, az 1830. évi forradalom után pedig kinevezték Felső-Saône département prefektusának, 1831. az akadémiába választották, 1838. az államtanács tagja, 1860. pedig szenátor lett. III. Napoleon császár nagyra becsülte és Julius Caesarról irt műve megirása közben gyakran élt T. tanácsával. Munkái költői, művészeti ecsettel vannak megirva, de a kútfők felhasználásában nem volt eléggé óvatos, ugy hogy a kritika gyakran óvást emelt. Nevezetesebb művei: Histoire des Gaulois jusqu'a la domination romaine (Páris 1828, 3 köt., 6. kiad. 1877, 2 köt.); Histoire romaine au Ve siecle (Páris 1860-76, 6 köt.). E hat kötet közül a m. tud. akadémia négyet nyelvünkre fordíttatott, igy: A nyugatrómai birodalom végső napjai, ford. Öreg János (Budapest 1884); Alarik és a nyugatrómai birodalom haldoklása, ford. Öreg János (1885); Aranyszáju szt. János és Eudoxia császárné, ford. Öreg János (1887); Szt. Jeromos, ford. Öreg János (1888). (A Placidie és a Nestorius et Eutyches c. kötet nincs lefordítva.) További munkái: Tableau de l'empire romaine (1862, magyarra ford. Csiky Kálmán, Budapest 1881, akadémia); Histoire d'Attila et de ses successeurs (1864, 6. kiad. 1876, 2 köt.). Ezt a szintén eleven tollal megirt korrajzot Szabó Károly fordította le magyarra, becses jegyzetekkel kisérvén az eredeti szöveget és a hunn-magyar mondakört bővítvén. T. e műben a hunn-magyar népek azonosságát hirdeti. A magyar tud. akadémia 1858. tagjának választotta. V. ö. Csengery Antal, T. Amadée (Történetirók és történetirás, 1874, 171. old.).
(ejtsd: tyiersz), az ugyanily nevü járás székhelye Puy-de Dôme francia départementban, 37 km.-nyire Clermonttól, a Besset-hegy alján, a Durolle és vasút mellett, (1891) 16,815 lakossal, papirosgyártással és virágzó késiparral, amely 12,000 munkást foglalkoztat és évenkint mintegy 30 millió frank értékü árut produkál. A meglehetősen meredek lejtőn épült, fekete házakból álló, festői fekvésü városnak két román ízlésü temploma és egy megerősített kapuja van. T. gall eredetü hely; Toursi Gergely Tigernumnak nevezte.
Lajos Adolf, francia államférfiu, köztársasági elnök és történetiró, szül. Marseilleben 1797 ápr. 15-én, megh. St.-Germain-en-Layeban 1877 szept. 3. Jogot végzett Aixben és u. o. az ügyvédi pályára lépett. De már 1821-ben abba hagyta ezt a pályát és szegénysége dacára Párisban próbált szerencsét. Sikerült neki az alkotmányos Constitutionnel szerkesztőségébe jutnia, hol cikkeivel rövid idő alatt hirnevet szerzett, idővel pedig Talleyrand támogatásával a lap szerkesztője lett. A 20-as évek végén mint történetiró is megalapította hirét a Histoire de la révolution française c. munkával (Páris 1823-27., németül 1827). T. erre (1830 jan. 1.) a Constitutionnelnek hátat fordított és Barrot Odilon és Carrel társaságában a teljesen független National-t indította meg, melynek hasábjain az ál-parlamentáris Polignac-kabinet ellen erős támadásokat intézett. Midőn a Polignac-minisztérium a három hirhedt rendelettel az ellenzéki mozgalmat megfékezni akarta (1830 jul. 26.), a szabadelvü ellenzéki lapok szerkesztői T. elnöklete alatt szövegezték azt a lendületes tiltakozást, mely a juliusi forradalmat kitörésre juttatta. X. Károly bukása után az új kormányformának kérdése foglalkoztatta a szellemeket; T. is azokkal tartott, kik a sokak által követelt köztársaságban veszedelmet látván, az alkotmányos monárkia, illetőleg Orléansi Lajos Fülöp trónjelöltsége mellett kardoskodtak. T.-t erre az államtanács tagjává és pénzügyminisztériumi főtitkárrá tették, 1830 nov. pedig helyettes államtitkárrá. Azonfelül Aixben képviselőnek választatta magát és ezzel arra a küzdtérre lépett, melyen szónoki tehetsége a legfényesebb diadalokat aratta. Périer halála után belügyminiszterré lett (1832 okt. 10.), mely tárcát azonban, nem értvén egyet minisztertársaival, dec. hóban a kereskedelem és a közmunkák tárcájával cserélte fel. Midőn 1836. (mint újonnan kinevezett külügyminiszter) a spanyol szabadelvüekkel rokonszenvezett: Fülöp Lajos 1836 aug. 26. elbocsátotta. T. erre azonnal az ellenzék élére állott és utódát, Molét, ki Lajos Fülöp inasának szerepére vállalkozott, nemkülönben magát a királyt arra oktatta, hogy az alkotmányos monárkiában «le roi regne, il ne gouverne pas», ami azután szálló igeként bejárta a kontinenst. Elvégre a különböző pártok fejei: Guizot és Barrot T.-szel szövetkezvén, Molét leszavazták s miután a Soult-féle kabinet sem volt életre képes, T. nyerte el újból 1840 márc. 1. a miniszterelnöki széket s a mellett a külügyi tárcát. Közbocsánatban részesíté a forrongó köztársasági párt vezéreit és visszahozatta Szt.-Ilonáról Nepoleon hamvait. Ezzel a császár-kultuszt új életre ébresztette, s a saját népszerüségét emelte, de a juliusi dinasztiának ártott. Az 1848-iki köztársaság kikiáltása után T.-t a nemzetgyülésbe választották, ahol mint a mérsékelt alkotmányos pártiak vezére nemcsak a radikális és szocialista képviselőkkel, hanem a bonapartistákkal szemben is megvédte függetlenségét. Az elnök választásakor T. (kit a legtöbben az Orléans-párt hivének tartottak) Napoleon hercegre szavazott. Midőn az új elnök a pápa világi hatalmát francia katonák által helyreállította, T. ezt teljesen helyeselte és a köztársasági és szocialista vezérek üldözését sem ellenezte. Midőn pedig Barrot miniszter Kossuth Lajos miatt, kit Törökország kiadni vonakodott, Ausztriának és Oroszországnak háborut akart izenni, T. Napoleonnal egyetértve, ezt mindenképen ellenezte. Idáig tehát hive volt az új elnöknek, de mihelyt észrevette, hogy Napoleon a parlamentáris útról letér: ellene fordult és a nemzetgyülésben megtámadta. Az államcsíny éjjelén T.-t is letartóztatták, majd pedig számkivetésre itélték. T. erre Angliába távozott, majd Svájcban és Felső-Olaszországban időzött és ezen egész időn át új nagy munkáján dolgozott. Ez a mű a Histoire du Consulat et de l'Empire volt (20 kötet, Páris 1845-62, megvan németül és angolul is). 1852-ben III. Napoleon megengedte, hogy a császár-kultusz és az imperializmus lendülete körül érdemet szerzett tudós történelmi tanulmányai céljából Franciaországba visszatérhessen. T. ekkor Párisban telepedett le, munkájának szentelve minden idejét. Csak 1863. lépett ismét a politikai küzdőtérre, amelyen régibb diadalait újakkal szaporította. Ez évben Párisban ellenzéki programm alapján a törvényhozó testületbe választották, ahol a kis számu ellenzék sorában a második császárság bűneit ostorozta. Az 1869-iki választások után T. is Ollivierbe vetette reményét. Az 1870-iki német háboru kitörésekor pedig ama csekély számu képviselők közé tartozott, akik a háborut ellenezték.
A császárság bukása után T. az ideiglenes kormány megbizásából és hazafias kötelességtudásának engedve, körútra indult az európai udvarokhoz, hogy azoknak közvetítését kikérje; de Londonban és Szt.-Péterváron éppen ugy zárt ajtókra talált, mint Bécsben s Firenzében. A Boreauxban gyülekező nemzetgyülés 1871 febr. 17. majdnem egyhangulag a végrehajtó hatalom fejévé választotta, mire T. különböző pártokból állította össze első minisztériumát, fő feladatának pedig a béke helyreállítását tekintette. Személyesen utazott Favre Gyulával Versaillesbe, hol kedvezőbb föltételek reményében napokig alkudozott Bismarckkal. Végre febr. 26. létrehozta a békét, melyet azután a nemzetgyülés is elfogadott. Alig hogy a gyűlés T. indítványára Versaillesbe tette át székhelyét, máris a kömmün tört ki Párisban (márc. 18.). T egy pillanatig sem habozott ezt az ocsmány lázongást katonai erővel és minden eszközzel leverni, ami azonban csak lassan sikerült. A kommün elnyomása után feloszlatta a Szajna-département kétes viseletü és gyáva nemzetőrségét és az elfogott kommünárdok megfenyítését rendelte el. A béke végleges aláirása után bámulandó tevékenységet fejtett ki, hogy a roppant hadi költség mennél hamarább való lefizetésével hazáját a német okkupációtól megszabadítsa, ami a várakozásokat messzire felülmuló mértékben sikerült is. T. tekintélye és hirneve nagyban elősegítette e példátlan pénzügyi siker kivívását. 1871 augusztus 31-én a nemzetgyülés T.-t 491 szavazattal 93 ellenében a francia köztársaság elnökévé választotta, még pedig három évre. Ebben az állásban, az alkotmánynak megfelelően, kevésbbé folyt be a kormányzat ügyeibe, de a milliárd-kölcsön lebonyolítása és az új véderőtörvény s általános katonakötelezettség keresztülvitele érdekében személyesen exponálta magát. Ebbeli sikereire támaszkodván, elnöki leiratában (1872 nov. 11.) arra szólította föl a nemzetgyülést, hogy a köztársaságot most már véglegesen proklamálja és ezzel kapcsolatban alkotmányos reformokat hozott javaslatba. De ezzel magára zudította a monárkista és klerikális többség haragját, mely felismerte, hogy T.-től hasztalan reméli a monárkia helyreállítását. Midőn T. az 1873 máj. 18. felmerült parlamentáris válságot olyformán oldotta meg, hogy az új minisztériumot tisztán mérsékelt köztársaságiakból alakította meg: a többség az új kabinetet leszavazta. T. levonta e szavazás konzequenciáit s azt hangoztatván, hogy a monárkiát ez idő szerint képtelenségnek tartja, saját lemondását jelentette be, melyet a nemzetgyülés máj. 24. 360 szavazattal 339 ellenében elfogadott. Ezentúl csak ritkán lépett a szószékre, de a mérsékelt köztársaságot tartván Franciaországban egyedül lehetségesnek, ennek szervezésében mindvégig részt vett. Az új választások küszöbén T. falusi birtokán meghalt. A köztársasági párt a lehető legnagyobb pompával kisérte sírjához (a Pere Lachaiseba), ami a kormányt arra birta, hogy a gyászszertartástól távol maradjon. Nemsokára halála után Nancyban és St.-Germain-en-Layeban szobrot állítottak neki. Özvegye, Dosne Eliza, 1880 dec. 12. halt meg; gyermekök nem volt. Magyar nyelven csak kisebb töredékek jelentek meg műveiből, igy: I. Napoleon első trónlemondása. Elba. Visszatérés és Waterloo. Ford. Kecskeméthy A. (2 köt., 1865). A m. tud. akadémia 1864. választá T.-t tagjai közé.
1. Frigyes, német építész, T. Henrik Vilmos Jósiás fia, szül. Marburgban 1852 ápr. 18. A stuttgarti politechnikumot látogatta. Hosszabb (1876-78) külföldi tanulmányút után 1879. Münchenbe hivták a technikai főiskola s a művészeti akadémia professzorának. 1881. Lauter mérnökkel részt vett a mainzi Rajna-híd pályázatában, első díjat nyert s a kivitelben is része volt. A berlini parlamentépület pályázatában (1883) terve első díjat nyert, a kivitelre azonban a szintén első díjat nyert Wallot tervét fogadták el. 1881. és 1884. Keleten tett nagyobb utazásokat. Egyéb művei közül kiemelendők: a lindaui régi tanácsház renoválása (1885-87) s az új müncheni igazságügyi palota (megkezdve 1891. befejezve 1897.) stb.
2. T. Frigyes Vilmos, német filologus, szül. Kirchscheidungenben (Freiburg a. d. Unstrut mellett) 1784 jun. 17., megh. Münchenben 1860 febr. 25-én. 1809. liceumi tanár Münchenben, hol filologiai intézetet alapított, amely később egyetemi szeminárium lett. 1815-18. az Athenaeumot (nevelőintézet ifju görögök számára Münchenben) vezette, 1826. elnyerte az ókori irodalom tanszékét, 1831. Görögországba utazott. Kapod'Isztriasz meggyilkoltatása után részt vett a kormányzásban, majd Ottó bajor hercegnek királlyá választatása mellett kardoskodott, aztán mint udvari tanácsos Münchenben élt s a tudományos akadémia elnöke lett. Nagy érdemeket szerzett a bajor tudományos intézetek emelése körül. Főbb művei: Über die Gedichte des Hesiod (1814); Pindar mit deutscher Übersetzung (1820); Reisen in Italien 81826); Über die Epochen der bildenden Kunst unter den Griechen (2. kiad., 1829); Über gelehrte Schulen (3 kötet, 1826-37); Sur l'état actuel de la Grece etc. (2 köt., 1834); Zustand des öffentlichen Unterrichts in Deutschland, Holland, Frankreich und Belgien (3 rész, 1838); Allgemeine Aesthetik in akademischen Lehrvorträgen (1846). Vezette ezenkivül az Acta philologorum Monacensiumot (4 kötet, 1811-29). Életét T. Henrik irta meg (2 köt., 1866). - Öccse T. Bernát, szül. 1794 ápr. 26., megh. Bonnban 1855 szept. 1. Gimnáziumi tanár volt 1817-től Gumbinnenben, 1818-tól Lyckben, 1823-tól Halberstadtban, 1832-től igazgató Dortmundban. Filologiai dolgozatai a homerosi kérdésre és Aristophanesre vonatkoznak. A Preussenlied költője.
3. T. Lajos, német festő, szül. Münchenben 1825 ápr. 12. Schwanthalernál, a szobrászatot tanulta, aztán a festészetet Hess H., Schnorr és Schorn C. alatt Rómában, Athénben, Bécsben és Szt.-Péterváron dolgozott és végre müncheni tanár lett. Művei nagy szinérzékről tanuskodnak; különösen kiemelendők: Bacchus diadalmenete, Thetis gyásza Achillesért, Charon (Sina báró számára); domborművek a szentpétervári Katalin-templomban; Pál apostol athéni prédikációja; Krisztus Máriánál és Mártánál; Krisztus a Gecsemáne-kertben (a müncheni prot. Márk-templom számára) stb.
Alapította Thiers, a nagy francia államférfi halála után s emlékére Dosne kisasszony, Thiers feleségének huga abból a célból, hogy az intézetben tizenöt iskolavégzett fiatal ember három éven át anyagi gondoktól függetlenül élhessen tanulmányainak. Az intézet a Bugeaudavenue s a Belles-Feuille-utca szögletén XV. Lajos korabeli stílusban épült palotából áll, melyhez nagy park is tartozik. Dosne kisasszon a palotát teljesen berendeztette és százhuszezer frank évi jövedelmet biztosított számára. Annak a tizenöt fiatal embernek, kit a T.-be felvesznek, 26-ik életévét betöltöttnek, francia állampolgárnak s főiskolát végzettnek kell lennie. Az intézet lakói kilencszáz forint évi jövedelmet kapnak s reggelizés után szabadon mehetnek bárhová. Este tiz órakor azonban hazamenni tartoznak. A pályázók közül az akadémiák tagjaiból választott bizottság választja ki a fölvételre érdemeseket.
(máskép Dietmar vagy Dithmar), merseburgi püspök és német krónikás, szül. 975 jul. 25. mint walbecki Siegfriednek a császár egyik közeli rokonának a fia, megh. 1018 dec. 1. 991. a magdeburgi káptalanba lépett és 1002. a nagyatyja által alapított Walbeck-kolostor prépostja lett. Értékes Chroniconját Kurze Frigyes adta ki a Scriptores rerum Germanicarum címü gyüjteményben (Hannover 1889). V. ö. Wattebuch, Deutschlands Geschichtquellen I. köt. (6 kiadás Berlin 1893); Heldenlieder der deutschen Kaiserzeit I. köt. (Innsbruck 1894) 114-156. old.