Toldalagi

l. Tholdalagi.

Toldat

1. a cégbe felvett polgári névhez csatolt jelző. Törvényünk szerint meg van engedve az oly T., mely a személy vagy az üzlet közelebbi megjelölésére szolgál, p. ifjabb, idősb, könyv- v. vegyesáru-kereskedés, vagy «a fekete kutyához», az «arany oroszlánhoz». Némely T.-ot kitüntetéskép külön engedélyeznek, p. udvari szállító. Tilos ellenben oly T., mely a valóság ellenére társas viszonyra mutat, továbbá oly T., mely a közönség tévútra vezetésére alkalmas. - 2. T. a váltójogban, l. Allonge.

Toldi

Miklós, l. Toldi-monda.

Toldi-monda

a legnevezetesebb magyar mondák egyike s a magyar epikának is egyik legjelesebb forrása. Hőse a nagyerejü Toldi Miklós. Javarésze egy XVI. sz.-beli verses elbeszélésben maradt fenn, Ilosvai Selymes Péter (l. Selymes) munkájában; egyes töredékai a nép száján éltek egészen korunkig, legtöbb Nógrádmegyében. Ilosvai 1574. szerzette énekét, mely nemcsak legteljesebb, hanem legrégibb forrása is a T.-nak. Az Ilosvai-féle elbeszélés teljessége azonban csak viszonylagos, t. i. a nép ajkán fenmaradt szájhagyományokhoz mérten, mert egyébként az Ilosvai előadásában is igen hézagos a monda; maga irja az énekszerző, hogy «... több sok dolgairól és mostan nem szólok semmit az többiről», tehát tudva mellőzött számos részletet s az előadott események közt általán is kevés az összefüggés. Toldi Miklós rettentő erejét akarta Ilosvai verseiben megörökíteni, mert, ugymond, a krónikákban keveset olvashatni erről a bajnokról s «az énekszerzők is feledkeztek dolgokban», pedig méltók az ő tettei az emlékezetre. Valahonnan mégis vennie kellett Ilosvainak a Toldiról szóló történeteket, szavai úgy hangzanak, hogy a történetek emléke a köztudatban megvolt, csak a krónikák és az énekszerzők versei mellőzték. A köztudatban, nevezetesen a szájhagyományban élt a Toldi alakja; de valami irott adatra is támaszkodott Ilosvai, mert határozott évszámokat is említ (amivel a szóhagyomány nem törődik) és Toldi nevét valóságos történeti nevek társaságában említi. Valószinüleg, ha keveset is, de valamit mégis olvasott Ilosvai Toldiról krónikákban is; azonkivül a szóhgyomány is, legalább részben, alkalmasint verses, azaz költői alaku volt. Mindenesetre Ilosvai meglevő hagyományokból szerkesztette a maga elbeszélését.

Az egész elbeszélés össze nem függő kalandok sorozata. E kalandokban mind a nagy testi erő szerepel s a hős lelki élete nincs bennök rajzolva; a néhány jellemvonás is össze nem illő (Toldi egyszer előkelő vitéz, másszor sírt rabol s a sírrablás nem egyezik meg azzal, hogy Toldi a megölt cseh vitéz jószágát átengedte az özvegynek). Ez ellenmondások úgy magyarázhatók, hogy Toldi személyéhez más nagyerejü emberekről szóló hagyományok is fűződtek a monda élte során. A kalandok közt van két bajvívás, két gyilkosság s az a jelenet, mikor urát a császár elé kiséri. Némely része a hagyománynak igen rövid; más kalandokat ellenben bőven elbeszél Ilosvai, igy a prágai kalandot, a két vívást, az özvegy tréfáját stb. Ezek elbeszélése oly részletező és élénk, hogy a különben krónikás Ilosvai modorától egészen elüt s a népköltés elevenségére emlékeztet, ugy hogy itt Ilosvai előtt részletes hagyománynak kellett lennie. A kalandok közül legtöbb függ össze ott, mikor Toldi másodszor gyilkosságba esik s a miatt el kell bujdosnia, éhezik, megfékezi a bikát, alacsony szolgálatot végez s erejével feltünik a királynak is, aki kegyelmet ád neki, ez kerek kis egész; s ezzel összefügg a másik, hogy a király üzen Györgynek, eressze el öccsét, György csak két lovat ád neki, ám ő egyetlen nagyszerü hőstettel az első vitézek közé küzdi fel magát. (E két, egyenként kerek, de egymással csak lazán összefüggő csoportból alakította Arany a Toldi meséjét). A T. eredete felől sok vita folyt irodalmunkban. Némelyek azt vitatták, hogy élő személy volt, mások, hogy őseink mitoszából maradt alak, ismét mások, hogy nyugati népektől kölcsönözte népünk. Toldy Ferenc vélte mitikus hősnek (Herkules-féle alaknak), Ipolyi is szól róla; mig Kemény Zsigmond már 1854. rámutatott, hogy a mondában semmi mitikus szinezet nincs és Ilosvai verse annyira határozott, hogy Toldit valóban élt személynek kell tekintenünk. Arany is annak hitte. Greguss Ágost a francia Gamelyn-, Heinrich Gusztáv a német Kurzbold-mondával rokonította a T.-t, de kevés és nem jelentékeny közösségek alapján. Végre, már Arany halála után, Szilády Áronnak sikerült oklevelekből megállapítania, hogy egy Toldi György s Toldi Miklós Róbert Károly és Nagy Lajos korában csakugyan élt. Miklós 1354. pozsonyvármegyei alispán és várnagy volt, 1359. mint nagyerejü ember, ura megbizásából Firenzéből két oroszlánkölyket hoz el; 1365. egyik főtisztje az olasz fehér csapatnak; 1383. és 1385. is Szabolcsmegye főispánja volt. Volt egy Toldi grófi család is (lásd Tholdy). Minden valószinüség szerint az oklevelek Toldija ugyanaz a személy, mint az Ilosvaié. E nagyerejü emberről sok anekdota maradt fenn a hagyományban s ebből alakult a T., miközben régibb hősökről vagy más erős emberekről is az ő alakjára rakódott le számos hagyomány. Megjegyzendő, hogy a nógrádmegyei T. Mátyás király korába helyezte át Toldi Miklóst és népmeseszerü történeteket tud róla. Toldi Miklós az újabb magyar költészetnek is kedvelt alakja volt. Kisfaludy Károly (A sastoll), Vörösmarty (Toldi, Az ősz bajnok), Garay egy-egy kalandjáról irtak kisebb költeményeket, Szigligeti (Rózsa) szinművet, Szigeti (Toldi) népszinművet irt róla, Dugonicsnak Toldi Miklós c. szinműve csak átdolgozás németből. Mindezeknél sokkal kiválóbb költői alkotás azonban Arany János (l. o.) Holdi-trilogiája.

Toldy

1. Ferenc (eredetileg Schedel), irodalomtörténetiró, «a magyar irodalomtörténet atyja», szül. Budán 1805 aug. 10-én, megh. Budapesten 1875 dec. 10. Atyja Schedel Ferenc, nem közönséges politikai műveltségü postatiszt volt, József császár szabadelvü eszméinek hive; anyja Thalherr Jozefin, magyar nemesnő, ki Bécsben és Pozsonyban nevelkedvén, nem tudott magyarul, valamint férje sem, a magyar nemzetiségért azonban lelkesült. Lakásukat 1807. Pestre tették át a szülők, s T. itt nevelkedett, német nyelven, de anyja hatása alatt magyar érzésben. Szülei 1812. husvét után a pesti magyar iskolába adták fel, 1813. pedig a gimnáziumi első osztályba Ceglédre küldték, hogy jól megtanuljon magyarul. Ugy is lett s ez év rendkivül hatással volt fajszeretetének és a magyar nyelv iránti lelekesedésének fejlődésére. A gimnázium következő négy osztályát (II-V.) már Pesten látogatta a piaristáknál 1814-18 közt. A VI. osztályt Kassán végezte, hova a tót nyelv kedvéért küldte atyja; tótul ott keveset tanult, de Pethő Krónikája és Baróti Verskoszoruja ott keltette fel a magyar irodalom iránti érdeklődését. Egy év mulva ismét visszatért Pestre, ahol 1819-22. a három évi bölcsészeti tanfolyamot végezte; ez alatt kötött barátságot Bajzával, akivel kölcsönösen hatottak egymásra, Bajza a magyar és latin, Schedel a modern nyugati irodalmakban lévén jártasabb. 1820-től járatos volt az irodalom Budán lakó patriárkájához, Virág Benedekhez is, valamint Horvát István házához. Érdeklődése a magyar irodalom iránt egyre nőtt, az irodalomban Kazinczy, a nyelvészetben Révai lett ideálja, s magával ragadta a magyar irodalom nagy korkérdése, a nyelvújítás. Hamar tollat fogott s mindjárt első műveiben a legtúlzóbb nyelvújítók egyike volt. Versekkel (1818 óta) és szépirodalmi kisérletekkel kezdte irói pályáját. Költő, műfordító, novellista akart lenni. Első fordítása (Lübeck után: Szépeinkhez) már 1821. megjelent a Szépliteraturai Ajándékban. 1822. magyar fordítással kiadta Isokrates Paraenesisét (Pest), s irodalomtörténeti adalékokat irt a német nyelvü Pannoniába. Amint Kisfaludy Károly napja emelkedett, T.-ra nagy hatással volt. Az ő Aurorájába több verset irt T., s 1823. drámát fordított és adott ki: a Haramjákat Schiller után, első kötetéül egy külföldi szinműsorozatnak. Kazinczyval 1822. kezdett levelezni. Majd Vitkoviccsal, Döbrenteivel is személyes érintkez;sbe lépett. A bölcsészeti folyam végeztével az orvosi karra iratkozott be s 1822-27. ezt a szakot végezte. Közben verseket, novellákat, irodalomtörténeti és kritikai dolgozatokat adott ki részint az időszaki iratokban, részint önállóan; a nagy szünetekben külföldi utazásokat tett, 1823. Bécsben járt, 1824. Galiciában, Krakóban. Ismeretségbe jutott előkelő társaságokkal, Kazinczy ajánlatára Teleki József gróf gyermekeit oktatta, Vitkovics ajánlatára Wenckheim grófnak leányát tanította magyar nyelvre és irodalomra. Kisfaludy Károly körének az európai irodalomban való nagy járatossága miatt már is számottevő tagja volt. Szemere Pállal, Kölcseyvel, Kisfaludy Sándorral is ismeretségbe lépett, s 1828. magával Kazinczval is személyesen találkozott, másrészt Széchenyi István figyelmébe ajánlta Kisfaludy Károly. Azt csakhamar be kellett látnia, hogy az irodalmat nem mint alkotó művész szolgálhatja, hanem széleskörü műveltség alapján mint elméletiró és agitátor. Még orvosnövendék korában jelent meg négy e körbe vágó fontos műve: Első volt: Aesthetikai levelek Vörösmarty epikus munkáiról (előbb a Tud. Gyüjteményben, 1826. és 1827., utóbb önállóan, Vörösmarty életrajzával együtt, Pest 1827), mely Vörösmartya genrejének és a romantikus magyar epikának első rendszeresebb elméleti méltatása volt. Sokkal fontosabb volt azonban ennél a Handbuch der ungrischen Poesie címü nagy munkája, két kötetben, magyar szövegü szemelvényekkel és német fordításokkal, az irodalom rövid áttekintésével és az irók vázlatos életrajzával (Pest és Bécs 1828). Ugyanez évbe még egy német nyelvü gyüjteményt adott ki a magyar költészet bemutatása végett: Blumenlese aus ungrischen Dichtern, in Übersetzungen von Gruber, Graf Mailáth, Paziazi, Petz, Graf Franz Teleki, Tretter u. A. (bevezetésül a magyar költészet történetével). Végül Szilágyi és Hajmási mondáját (ezt német szöveggel is), Balassa B. gróf Átkát és Amade néhány dalát Magyar költői régiségek címmel szintén 1828. adta ki. E három utóbbi műve címlapján használja először a magyar T. nevet, melyet 1847. hivatalosan is fölvett. Mindamellett orvosi tanulmányait nagy sikerrel folytatta s 1828. szemészmester lett, 1829. pedig doktorrá avatták Physiologia pulsus címü értekezése alapján. Mint kész ember, 1829-30. nagyobb tanulmányutat tett Nyugat-Európában. Először Németországot kereste fel, ott érintkezett Goethével, Berlinben Hegelt hallgatta s az orvosi egyetemet látogatta, s tisztelt vendége volt Hufeland és más orvostanárok házának, kiváló tudósok jelenlétében előadásokat tartott a magyar nyelvről, s megválasztották a berlini kritikai társaság tagjává. 1830. ellátogatott Londonba, s a magyar költeméneket angolra fordító Bowring polihisztorral érintkezett. Nyáron Párisban hallgatott előadásokat s Esterházy herceg nagykövet és Apponyi György követ estélyeinek szivesen látott vendége volt. A juliusi események előtt elhagyta Párist és Svájcon és Olaszországon keresztül hazatért. Itthon az új irodalom vezérét Kisfaludy Károlyt halálos betegen találta, a többi irót pedig meghasonolva a Conversations-Lexikon-pör miatt. Ő az Aurora-kör tagja levén, ennek pártján volt, társai őt akarták az akadémia titkári székébe ültetni s megbuktatni vele Döbrenteit, de az akkor nem sikerült, hanem akadémiai rendes tagnak mégis bejutott, s már 1831 elején segédjegyző és levéltárnok is lett.

Életének ezzel új korszaka kezdődik, mely 1848-ig tart. Ez időszakban az akadémia működésében és reformjában vesz igen nevezetes részt, irodalmi orgánumokat és vállalatokat indít meg és szerkeszt s irók munkáit adja ki; a mellett műveli az orvosi tudományt is mint iró, gyakorló orvos és tanár. Az 1831-iki kolera alkalmával mint kerületi orvos buzgón működött. Bugát Pállal együtt megindította az Orvosi Tár c. első magyar orvosi folyóiratot, melyből 1831-33. 12 köt. jelent meg s lefordította Hufelandtól a Szegények patikáját (Pest 1831). Ugyancsak Bugáttal együtt az orvosi műnyelv megmagyarosítása végett készítette a Magyar-deák és deák-magyar orvosi szókönyvet (Pest 1833), mely hasznos volt ugyan a célnak, de sok rossz képzésü szóval árasztotta el orvosi műnyelvünket. 1833. a dietetika rendkivüli tanára lett az egyetemen s e tanszéket 1844-ig töltötte be. 1839. hallgatói számára kézirat helyett kiadta a Dietetika elemeit, melynek második kiadása 1850. jelent meg Két könyv az egészség föntartásáról címen. Az akadémiában az első években Döbrentei befolyása ellen folytatott küzdelmet, mig Döbrentei 1835-ben lemondván, T. lett a titkár s e tisztet 1861-ig viselte. Ügyrendi módosításokkal és más itézkedésekkel elősegítette az akadémia reformját, nevezetesen elkülönítette a szakszerü munkásságot, felismerte s foglalkoztatta a tudományos erőket s ápolta a tudós törekvéseket. Könyvtáraink rendezetlenek s tehát hasznavehetetlenek lévén, mind az egyetemi, mind az akadémiai könyvtár rendezésének és katalogizálásának óriási munkáját végezte s az akadémiai könyvtárt a Batthyány, Sándor István és Teleki-féle könyvtárak átvételével megbővítette; az akadémia könyvtárát 1844. nyitotta meg. Az egyetemi könyvtárnak 1843-ban igazgatója lett. 1847. tanulmányozta a müncheni kir. könyvtár rendszerét. E nagy elfoglaltsága mellett kitartóan dolgozott folyóiratokba és bocsátott közre önálló munkákat. 1831. kiadta elhunyt barátja Kisfaludy Károly minden munkáit (10 kötet, Buda), 1832. Kisfaludy Károly életét (Budán), 1833. Dayka versei második bővebb kiadását. Vörösmartyval együtt az akadémia megbizásából készítette a Magyar és német zsebszótárt (Buda 1835. és 1838). Majd ismét kiadta Kazinczy Ferenc eredeti munkáit (1836-45, 5 köt., Bajzával együtt) és Czuczor Poétai munkáit (Buda 1836), miután Czuczor Aradi gyülését már 1828. kiadta volt. Az irók egyöntetü kiadására 1842. alapította a Nemzeti könyvtárt, az irók lehetőleg pontos életrajzával és kritikai apparátussal. E vállalat épp oly fontos volt akkor nemzeti, mint tudományos tekintetben. Hasonló érdeme volt T.-nak folyóirtok alapításával és szerkesztésével is. Az akadémia megbizásából indította meg 1834. a Tudománytárt, melybe maga is számos tudományszakba vágó cikket irt és fordított, s amelyből 1835-ig 8 köt. jelent meg. Ez megszünvén, 1837. Vörösmartyval és Bajzával alapította az Athenaeum c. tudományok és szépművészetek tárát, melyet inkább Bajza szerkesztett, de véleménykülönbség esetén T. döntött (1843-ig); az 1837-40. fennállott Figyelmező c. kritikai lapot T. szerkesztette Vörösmarty és Bajza közreműködésével. E triumvirátus volt akkor az irodalomban a döntő hatalom. T. e két folyóiratba igen sok birálatot és cikket irt. 1847. a Szépirodalmi Szemlét szerkesztette Erdélyi Jánossal együtt. E lapban ő a klasszicizmus, a művészi ideálizmus elvét képviselte, mig Erdélyi újabb iránynak, a realizmusnak és népiesnek hódolt. Fő része volt a Kisfaludy -társaság megalakításában is 1836., mely 1841. igazgatójává választotta, ő szerkesztette a Kisfaludy-társaság Évlapjait is (Buda és Pest 1841-49, 7 köt.). Kiadta Czuczornak Cornelius Nepos fordítását eredeti szöveggel, életrajzzal és jegyzetekkel együtt 1841., s néhány eredeti röpiratot, tankönyvet stb.: Az irói tulajdon (Pest 1840); Magyar helyesirás (Buda 1840); A műfordítás elveiről (u. o. 1843). Hivatalból szerkesztette a Magyar tudós társaság évkönyveit (III-VIII. köt., u. o. 1841-60) és a Magyar tudós társaság névkönyvét (1836-48, 13 füzet). T. családi életében mindez idő alatt többször állt be változás. Először 1831 végén házasodott meg, nőül vévén Hinka Máriát, ez 1836. meghalt; két év mulva újra nősült, de 1842. második neje, Tarnóczy Ida is meghalt; egy év mulva nőül vette Mojsisovics Augusztát. 1842. a jenai egyetem doktori oklevéllel tüntette ki.

A szabadságharctól életének új korszakát számíthatni, mely haláláig tart: e korszakban leginkább irodalomtörténeti munkásságának szentelte életét. Első művei voltak e téren: Culturzustände der Ungarn vor der Annahme des Christenthumes (Bécs 1850, eredetileg a bécsi akadémiában volt bemutatva); A magyar történeti költészet Zrinyi előtt, első közlemény (u. o. 1850, szintén a bécsi akadémiában volt bemutatva). Végre 1851. kiadta nagy műve első kötetét: A magyar nemzeti irodalom története (ó- és középkor, 2 köt., Pest 1851, második javított kiadás 1852, harmadik kiadás 1862). E művének rendkivül széles alapot vetett; voltakép nemcsak a magyar irodalom, hanem az egész magyar szellemi élet, a magyar ész történetét akarta megirni s ily széles alapon nem is haladt tovább a mohácsi vésznél. Hozzáfogott azután az Újkori magyar nemzeti irodalom történetéhez (u. o. 1853), de ebből csak az első füzet jelent meg. A magyar költészet történetét mindazáltal elég bőven s elemzőleg megirta egészen Kisfaludy Sándorig (2 köt., u. o. 1854; német fordításban Steinacker Gusztávtól, u. o. 1863) egyetemi alőadásai alapján, t. i. 1850-től az egyetemen magántanára volt az esztetikának és az egyetemes irodalomtörténetnek s lelkes hazafias előadásait nemcsak az ifjuság hallgatta nagy számmal, hanem papok, irók és más művelt férfiak is. Az egész irodalom rövidebb történetét tankönyvül A magyar nemzeti irodalom története a legrégibb időktől a jelenkorig, rövid előadásban (Pest 1864-65) megirta (2. kiadás, 2 kötetben 1868; halála után Gyulai Pál igazításaival egy kötetben egyesítve jelent meg a 4. kiadás 1878). Az irodalomtörténet segédkönyveiről is gondoskodott. Magyar Chrestomathiát adott ki két folyamban 1853-ban, majd 1855. összeállította a Magyar költészet kézikönyvének első kötetét a mohácsi vésztől Kisfaludy Sándorig (szemlevények, életrajzok, jegyzetek), második kötetét pedig Arany Jánosig 1857. Ezt később öt kötetre alakította át (megjelent 1876). S miután az a nagy vállalat, hogy az egész magyar nyelv s irodalom kézikönyvét elkészítse, nem valósulhatott meg, 1868-69. kiadta Irodalomtörténeti olvaskönyvét (2 köt.). T. mind irodalomtörténetet és költészettörténetet, mind a költészet kézikönyvében található életrajzokat a legnagyobb gonddal állította össze, s tényleg e három mű, továbbá kiadásai és emlékbeszédei alkotják a magyar tudományos irodalomtörténet alapjait; ezekhez járul egy - fájdalom - csonkán maradt mű: Kazinczy és kora (Pest 1859, 1860), melynek meglevő része T.-nak korrajzi tekintetben legértékesebb műve. Rendszere, szempontjai és kritikája ellen emelkedtek kifogások, kivált Erdélyi és Gyulai részéről, de az alapvetés óriási munkájának érdemét senki sem tagadhatja meg tőle, valamint azt sem, hogy lelkesedésével és tudománával új nemzedéket nevelt a magyar irodalomtörténet művelésére s e tárgyat a nemzeti érdeklődés tárgyává tette. Történeti érzéke erősebb volt kritikai itéleténél; Kazinczyban, Kisfaludy Károlyban és Vörösmartyban való elfogultsága eleintén egyoldaluvá tette s az újabb irókban csak epigonokat látott, de nem ragaszkodott makacsul e nézetéhez s később elismerte, hogy a magyar költészet aranykora nem záródott be Vörösmartval, hanem Petőfivel és Arannyal újabb lendületet nyert. Mind azáltal a szabadságharc után sem kizárólag az irodalomtörténettel foglalkozott, sőt ekkor is sokoldau munkásságot fejtett ki. Mig 1848-49. ő volt az, ki mérsékletével megóvta az akadémiát és az egyetemet az erősebb kompromissziótól, az elnyomatás éveiben nála buzgóbb őrzője és élesztője nem volt a magyar szellemnek és öntudatnak. Mialatt az akadémia működése szünetelt, házánál gyüjtötte össze titokban az irókat s nagyrészt ő keltette új életre mind az akadémiát, mind a Kisfaludy-társaságot, 1850. megindította az Uj Magyar Muezum címü folyóiratot a magyar tudományos élet organumául, melybe maga irt legtöbbet; ezt szerkesztette 1860-ig. Egy társasággal együtt Újabb Nemzeti Könyvtár címü sorozatot indított meg s ebben kiadta Esterházy Miklós nádor munkáit (1852), Zrinyi Miklós összes munkáit (1853, Kazinczy Gáborral), XVI. sz.-beli magyar történetirókat (Székely, Heltai, 1854). Később a magyar irók műveinek terjesztésére megindította a Magyar remekirók gyémántkiadásait, névszerint: Kisfaludy Sándor: Himfy (Pest 1858); Kisfaludy Károly versei (5. kiad., u. o. 1858 és 1863); Csokonai válogatott versei (u. o. 1859); Kölcsey Ferenc versei (u. o. 1859, újra 1863). Egyáltalán a magyar irók kiadásának legnagyobb része tőle való az 50-es és 60-as évekből s az ő kiadásában forog legtöbb irónk máig is közkézen. Ilyen kiadványai: Esterházy Miklós munkái (kézi kiadás, 2 köt., Pest 1853); Faludi Ferenc versei (5. kiadás 1854); Kisfaludy K.: Tihamér (1854); Kisfaludy Károly víg elbeszélései (Pest 1856); Bajza versei (4. kiad. 1857); Berzsenyi Dániel versei (u. o. 1860). Végül kiadta a Magyar nemzet klasszikus irói c. nagy gyüjtemény 40 kötetében 12 iró műveit, u. m.: Bacsányi János költeményeit (1865), Bajza összegyüjtött munkáit (6 köt., 1861-63), Berzsenyi munkáit (2 kötet, 1864), Csokonai válogatott munkáit (3. kötet, 1864), Gyöngyösi válogatott munkáit (2 kötet, 1864-54), Kisfaludy K. minden munkáit (8 köt., 1859-60), Kölcsey F. minden munkáit (8 köt., 1859-60). Mikes Kelemen törökországi leveleit (2 köt., 1861), Szentjóbi Szabó László költői munkáit (1865), Verseghy Ferenc költeményeit (1865), Virág Benedek Magyar századait (5 köt., 1862-1863) és Poétai munkáit (1863). S bámulatos tevékenységgel adta ki a régi magyar nyelvemlékeket is, melyekből először régebben Döbrentei bocsátott volt közre gyüjteményt. Ilyen kiadványai: Alexandriai szt. Katalin verses legendája (pest 1855); Immaculata (a régi magyar szentegyház hét szentbeszédében, 1855); Régi magyar passiók (1856); Nádor-kódex (Buda 1857); Szt. Erzsébet régi legendája (a Szt.-István-társulat díszkiadásában, Pest 1857); Régi magyar legendák tára (V. köt., u. o. 1858); Magyar prózairók a XVI. és XVII. sz.-ból (I. köt., u. o. 1858); Magyar szentek legendái a karthausi névtelentől (u. o. 1859). Történeti kútfők és irók kiadásaira is gondolt: Chronicon Hungarorum Posoniense (Buda 1852); Sárospataki magyar krónika (Pest 1857); Pray, Series palatinorum (Buda 1863); Memoria ordinis S. Stephani (Bécs 1864); Brutus János Mihály históriája (2 köt., Pest 1863-67); Baranyai Decsi János Magyar históriája (u. o. 1866); Marci Chronica de gestis Hungarorum (editio princeps, u. o. 1867); Corpus grammaticorum: Régi magyar nyelvészek (u. o. 1866). A nyelvtudománnyal később is foglalkozott. Ő szerkesztette és adta ki a Reguly-albumot (Pest 1850), melybe egy értekezést irt Regulyról és a finn-magyar kérdésről. Régebben egyik legfőbb eszközlője volt annak, hogy Verseghy rendszere megbukott s az akadémia és az iskolák Révai rendszerét fogadták el. Újabban pártolta a finn elméletet és támogatta Czuczor és Fogarasi nyelvészeti munkásságát. Mikor pedig a 70-es években a Nyelvőr megtámadta a nyelvújítást, egész szenvedélyességgel kelt a neologia és Kazinczy védelmére. Nyelvészeti munkái még: A magyar helyesirás ügyében (akadémiai munkálat, Pest 1856) s Német-magyar tudományos műszótár (miniszteri megbizásból egy bizottsággal együtt, u. o. 1858). Szerkesztette a Történeti és irodalmi berek c. gyüjteményt (u. o. 1861); a Magyar Történelmi Tárt (u. o. 1855-1863, 12 köt.); az Archaeologiai Közlemények I. kötetét (u. o. 1859); a magyar tud. akadémia almanachját (u. o. 1861); a Magyar Akadémiai Értesítőt (1840-65., összesen 19 köt.); az Értekezéseket a nyelv- és széptud. osztály köréből (Pest 1870) s az Akadémiai emlékkönyvet Kazinczy F. születése évszázados ünnepéről (u. o. 1859). Érdeklődése kiterjedt a politikai életre is. Erre vonatkozó munkálatai: A magyar birodalom alaptörvényei (u. o. 1861, 2. kiad. 1866); Vissza van-e állítva 1848? (u. o. 1869); Pillantás a most lefolyt válaszfelirati vitára (u. o. 1869). Adott ki tudományos röpiratokat is: Nyilt levél Sz. P. országgyülési képviselő úrhoz az egyetemi könyvtár ügyében (u. o. 1868, az akadémiai könyvtár tisztviselői számára 1848. adott ki egy Utasítást) s Egy országos intézet veszedelmének nyilt és titkos története; Tudománybeli hátramaradásunk okai (beszéd, u. o. 1868). Mint akadémiai titkárnak, a Kisfaludy-társaság igazgatójának, egyetemi tanárnak s az irodalom régi tekintélyes alakjának sokszor nyilt alkalma ünnepi és emlékbeszédeket tartani, melyek szintén irodalomtörténeti korrajzokat és jellemzéseket foglalnak magukban. Ezek nagyrészt az akadémi és Kisfaludy-társaság kiadásaiban jelentek meg, de egy részük önállóan vagy összegyüjtve is, u. m.: Emlékbeszéd József nádor felett (Buda 1847); T. F. irodalmi beszédei (Pozsony 1847); Emlékbeszéd Kiss János felett (Pest 1848); Emlékszózat ifj. gróf Teleki Ferenc felett (1854); Emlékszózat gróf Teleki József felett (1855); T. F. irodalmi arcképei és újabb beszédei (Pest 1856); T. F. tanszékébe iktattatásakor mondott beszédek (u. o. 1861); Emlékbeszéd Bajza József felett (u. o. 1862); Visszapillantás tudományos állapotainkra (Buda 1863); Emlékbeszéd Fejér György felett (u. o. 1865). Beszédeit, cikkeit, irói életrajzait később gyüjteménybe foglalta: T. F. összegyüjtött munkái (I., II. köt.), Magyar államférfiak és irók (Pest 1868, III., IV. kötet), Magyar költők élete stb. címek alatt rendezve, összesen 8 kötetben. 1861. a magyar nyelv és irodalom rendes tanárává nevezték ki az egyetemre, hol egész irói nemzedéket nevelt és sok tehetségnek adott irányt és eszméket. 1863-656. a bölcsészeti karnak dékánja volt. 1871. az akadémia és Kisfaludy-társaság nemzeti ünneppé tették T. félszázados irói jubileumát, a király ez alkalommal a Lipót-rend lovagkeresztjével tüntette ki, miután már 1861. királyi tanácsosi címmel ajándékozta meg. A törvényhozás 1871-ben 4000 forint évi díjat rendelt számára nemzeti ajándékul, hogy egész erejét az irodalomtörténetnek szentelhesse. Megfeszített erővel dolgozott ezután is haláláig. Kiadta Kisfaludy Sándor hátrahagyott munkáit (1871) s megkezdte az első kötettel az Analecta monumentorum Hungariae historica c. nagyobb vállalatot, s végül közrebocsátotta a Költészet kézikönyvének fentebb említett ötkötetes újabb kiadását. Egész serege a sajtó alá rendezett, félig kész munkáknak és terveknek maradt még utána, mint a Legendakör folytatása, A XVI. és XVII. sz. prózairói, Adalékok Magyarország régibb irodalomtörténetéhez, Történeti magy. nyelvtan, A XVI. sz.-beli magyar versirók, A XVII. század lirai költői, Régi magyar játékszin, Történelmi és irodalmi berek 3 kötete, Kazinczy Ferenc eredeti munkái, Kazinczy F. és korának 4-ik kötete, Magyarország újabb irodalmi története, 3 kötet) stb.

T.-nak legnagyobb érdeme az az agitátori munkásság, mellyel az irodalmat egy félszázadon keresztül gyakran súlyos válságok közt összetartotta, különböző ágainak művelését előmozdította, ápolta a mult iránti kegyletet, a nemzeti nyelv s irodalom szeretetét s új munkásokat nevelt a magyar tudományosságnak; másik nagy érdeme a magyar irodalomtörténetnek rendszeres tudományos formába öntése. Munkásságának rendkivüli kiterjedtsége ártott mélységének. Mint irodalomtörténetiró is kevésbbé méltatja a bölcsészi szempontokat s az irodalmi élet politikai alapjait nem igen világítja meg. De ami nagy erénye, abból származtak leginkább fogyatkozásai is. Neki kellett végeznie mind az anyaggyüjtés, mind a feldolgozás rengeteg munkáját; a mult iránti kegyelete és erős nemzeti érzése sokszor birták rá, hogy némikép szépítse a dolgot és az idegen irodalmak hatását figyelmen kivül hagyja. Mindenesetre azonban az alapvetést rendkivüli mértékben egymaga elvégezte s «méltóbb napi munkát nem végze nála senkisem» (Arany). V. ö. Gyulai Pál, Emlékbeszédek; u. a., A magyar irodalom története 1807-48. (kőnyomatos ívek); Greguss Ágost, T. F. emlékezete (Kisfaludy-társaság Évlapjai, XI.); Szász K., T. F. emlékezete (u. o.); Bodnár Zs., T. F., Irodalmi dolgozatai (1877); Ipolyi Arnold, Nemzeti nagy képes naptár (1873); Greguss Ágost, T. T. félszázados irodalmi munkássága 1821-71 (Pest 1871).

2. T. István, drámairó és publicista, T. Ferenc fia, szül. Pesten 1844 jun. 4., megh. u. o. 1879 dec. 8. Iskoláit Pesten és a német nyelv kedvéért Pozsonyban járta, a jogot Pesten végezte. 1867. fogalmazó, 1868-ban titkár lett a belügyminisztériumban, később a pénzügyminisztériumban, majd 1870-től a miniszterelnökség sajtóügyi osztályában működött, onnan 1872. az új törvényelőkészítő bizottsághoz tették át. Az államszolgálatot azonban 1875. elhagyta, hogy egész erejét az irodalomnak szentelje. Az irodalmi munkásságba atyja vezette be. Még tanuló volt, mikor 1860. első irodalmi zsengéje: Az élet képe, Kebes után görögből fordítva megjelent. A klasszikusoktól azonban csakhamar a modern romantika felé fordult s különösen a francia irodalom hatása alatt állt. Egész szépirodalmi működése a tárca, novella, regény és dráma terén a francia romantikus irány szellemét mutatja. Mint hirlapió is már 1867. kezdte pályáját, mikor Frankenburggal és Pulszky Ágosttal az 1848 c. szabadelvü politikai lap kiadására szövetkezett, melybe ő elevenséget, szellemet és finom stílust vitt. 1868. a Századunk címü nagyobb politikai lapnak Urváry lajos mellett főmunkatársa, 1868. Választások előtt c. Deák-párti szellemü röpirata a párt egyik legjelentékenyebb publicistájává tette s a szerzőre vonta Lónyay Menyhért figyelmét, ki később mint miniszterelnök is maga mellett alkalmazta. 1872. Öt év története c. még kidolgozottabb művével tett nagy hatást. 1875. alapította a Nemzeti Hirlapot, melyet a fuzió után Márkus István barátjának engedett át, maga mint főmunkatárs segített tárcáival, cikkeivel a lap magas szinvonát fentartani. Politikai felfogását a Deák-párti elvek s az egyházpolitikában erős antiklerikális irány jellemezte, mely gyakran túlzásig ment. Hevesen támadta a jezsuitizmust mind cikkeiben, mind A jezsuitákról és Betrachtungen über die kirchliche Reform (Lipcse 1868) címü munkáiban. Mint szépirodalmi iró a «Kávéforrás»-ban székelő fiatal irói csoportnak volt tagja, Rákosival, Berczikkel, Dóczival, Kaasszal, a Márkus testvérekkel és Urváryval együtt. Ifjabb Dumas és Sardou voltak mesterei. Novelláiban, drámáiban szeretett újabb társadalmi problémákkal foglalkozni s a házasságtöréses drámákat ő honosította meg szinpadunkon. Szépirodalmi és drámai műveiben erősebb a szellem, mint az erkölcs. Novellagyüjteménye: A nőkről a nőknek (1865); Tarka képek; Adel asztalára (1860); regényei: Anatole (1872). Drámairói működését egypár francia vígjáték lefordításával és egy szinműtár szerkesztésével kezdte meg (utóbbit Berczikkel). A nemzeti szinházban három művét adták nagy sikerrel, ezek: Kornélia (dráma, 1875), A jó hazafiak (vígjáték, 1872) és az Új emberek (vígjáték, 1873). 1873. a Kisfaludy-társaság tagjává választotta. Itt bemutatott Livia c. drámája antiklerikális iránya miatt nem kerülhetett szinre. Kiadta a Politikai szónoklat kézikönyvét és fordította akadémiai megbizásból Mommsennek a Rómaiak történetét 8 kötetben. Röpiratai még: Mit kell az 1848-iki törvényeken változtatni? (1867); A kiegyezés okmánytári története (1868); Pártjaink feladata a választások után (1869); A kat. egyházi autonomia és veszélyei (1870). V. ö. Szász Károly, T. (Vasárnapi Újság 1879., 50. sz.); Vadnay Károly, T. (Fővárosi Lapok, 1879 dec.).

3. T. Izabella, T. Ferenc leánya, szül. Pesten 1834 febr. 25. Gondos házi nevelés után előbb a pesti, utóbb az egri angol kisasszonyok nevelő intézetében nyert vallásos és tudományos kiképzést. Mikor Bartakovics Béla egri érsek 1852. Egerben a leánynevelő intézetet szervezte, T. mindjárt a szervezés után 1854 aug. 18. belépett az intézetbe. 1855 márc. 25. felvette a szerzetesnői fátyolt s 1857 ápr. 23. letette a fogadalmat. Ettől az időtől kezdve lelke egész melegével csüngött a tanító- és tanárnői pályán s 40 éven keresztül odaadó buzgalommal oktatta, nevelte az intézet benlakó és bejáró leánynövendékeit. 1875 okt. 21. szerzetestársnői bizalma az intézet főnöknőjévé avatta. 1893. megszerezte a nyilvánossági jogot az intézet benlakó növendékei részére szervezett négyosztályu felsőbb leányiskola részére. Az angol kisasszonyok egri leánynevelő intézetének korszerü berendezése szorosan egybefügg T. nevével.

4. T. László, a székes főváros főlevéltárnoka, T. Ferenc fia, szül. Pesten 1846 aug. 17. Iskoláit Pesten, Nagyváradon, Győrött végezte. Az esztergomi érseki megye papnövendékei közé lépett s Bécsbe a Pazmaneumba küldtett, hogy az egyetemen végezze a hittudományi tanfolyamot, mit 1868. befejezvén, az első hittudományi szigorlatot le is tette. 1869 okt. 1. kinevezték a bécsi Theresianum tanulmányi felügyelőjévé s a magyar történelem és földrajz tanárává; ugyanez év okt. 15. Simor János pappá szentelte. 1872. a nevelői pályára lépett, melyet 1874. a lelkészivel cserélt fel, mig végre 1880-ban kilépett a papság kebeléből. 1882. a budapesti kereskedelmi akadémia tanára lőn, mely állásáról 1886 febr. Budapest fővárosának főlevéltárnokává választották meg s ezt az állást jelenleg is betölti. Irodalmi működése mintegy 60 kötetre terjed. Ezek közt több eredeti munkája is van, minők: Szent Erzsébet élete; Szent László király élete; A régi magyarok műveltségének története; Nagy Lajos király uralkodása; Árpád és a magyarok letelepedése; Görögország fénykora; Kereskedelmi földrajz, az első ily szakmunka magyar nyelven (3 köt.). Fordított s átdolgozott egy sereg munkát, melyek közül legérdemesebbek Schatter enciklopédiája leányok számára, Hellwald Fr. A föld és népei címü nagy művének első két kötete. A m. tud. akadémia Taine egy munkájának: A jelenkori Franciaország alakulása fordításával bizta meg, melyből három kötetet le is fordított. A Kisfaludy-társaság pedig kiadta Molierenek általa fordított két vígjátékát. Ezeken és más egyebeken kivül tőle vannak még a Katholikus Hitszónok és az Egyházszónoklati Lapok c. folyóiratok, melyeket avatott kezekkel szerkesztett. 1884. A Magyar Ifjuság Lapja c. folyóiratot indított meg. 1885. az ő szerkesztésében indult meg a Közérdek címü hetilap, mely főkép a főváros községi ügyeivel foglalkozván, nemsokára A Főváros címet vette fel; e lapot, mely ma is fennáll, 1886 derekáig ő szerkesztette. Mint Budapest székes főváros főlevéltárnoka több hasznos kiadványt szerkeszt. 1888 óta szerkeszti a Törvényhatósági Naptárt, mely könyv az egész országra kiterjedő tiszti címtár, s eddig 10 kötete látott napvilágot. 1896. értekezést irt a főváros régibb és újabb címereiről. Az 1885-iki országos kiállítás külföldi bizottságába jegyzőnek választották.

Toledo

1. tartomány Spanyolországban, Avila, Madrid, Cuenca, Ciudad-Real és Caceres közt, 15,257 km2 ter., (1887) 359,562, egy km2-re 22 lak. Felszinének nagyobb része fensík. A Tietar és Tajo jobb partja közt vannak a Sierra de San Vicente (1366 m.) kopár sziklás hegyei, a Tajo bal partján pedig az alacsony Sierra de Altanir éa a T.-i hegyek, amelek a Penafielben (1426 m.) érik el a legnagyobb magasságukat és a La Manchában vesznek el. Néhány kis patakot leszámítva, vizei mind a Tajóba gyülnek össze, amelynek legnagyobb mellékvizei a Guadarrama, Alberche és a Tietar. A meleg és meglehetősen száraz éghajlat alatt a különféle talajban a termékek is változatosak; a gabonaféléken kivül csaknem mindenfelé termesztik a szőllőt, a hüvelyeseket, egyes helyeken a szelid gesztenyét, déli gyümölcsöket, sáfránt, kendert, alfafüvet és olajfát. A termékeny föld 37,413 szőllő, 51,032 olajfaliget, 77,320 hüvelyeseknek, gyümölcsfáknak stb. van szentelve. A házi állatok száma: 522,648 juh, 67,291 kecske, 28,900 sertés, 26,332 szarvasmarha, 3933 ló, 25,297 szamár, 26,071 öszvér és 32,943 galamb. Az ipar nem jelentékeny. Járásainak száma 12. - 2. T., az ugyanily nevü tartománynak fővárosa, a spanyol primás székhelye, 65 km.-nyire Madridtól, a Tajo és vasút mellett, (1887) 21,300 (a mór királyok idejében 200,000) lak., kés- és kardgyártással, gabona- és gyümölcskereskedéssel. A szűk utcák valóságos útvesztőjéből álló városban a legjelentékenyebb épületek: az 1227. Ferez Pedro által alapított öthajós gót templom, 7 monumentális kapuval, 84 pillérrel és nagy műkincsekkel; 40 oldalkápolnája közül a legszebbek: a Ximenes bibornoké, a Capilla mozarabe nyolcszögü kupolával és különösen a Capilla de los Reyes a királysírokkal; a káptalan házában van az 1771. alapított könyvtár 70,000 kötettel és 678 kézirattal. Egyéb épületek: a Nuestra Senora del Transito (XV. sz.), a Santa Maria la Blanca templomok, a Puerta del Sol, az V. Károly által restaurált egykori arab erősség egy magaslaton, a Don Pedro alcazar romjai, a Don Diego-, a Villena-palota, a városháza (Casas del Ayuntamiento) és számos egyházi épület. A Tajón két híd vezet át (az Alcantara és Szt.-Márton). Az 1498. alapított egyetemet 1845. beszüntették. A városon kivül Toletum romjai (amfiteátrum, fürdők) láthatók. Itt született Garcilaso de la Vega, a spanyol Petrarca. Toletumot a rómaiak Kr. e. 192. foglalták el. Az V. sz.-ban az alánok, svédek és nyugati gótok birtokában volt, amely utóbbiak 567. fővárosukká is tették; ugyanekkor vált a spanyol egyháznak is középpontjává. Virágzása korát azonban Tolaitela néven a mórok idejében (712-1085) érte el. VI. Kasztiliai Alfonz Cid segélyével 1085. hosszas ostrom után foglalta vissza. Ezután V. Károly uralmáig a kasztiliai királyoknak volt a székhelye. V. ö. Gambro, Hist. de la ciudad de T. (T. 1863). - 3. T., Lucas county székhelye Ohio amerikai államban, a Maumee mindkét partján, közel az Erie-tó nyugati végéhez, az Ohio-Erie-csatorna és vasutak mellett, (1890) 8,435 lak., nagy vasiparral, különösen vasúti szerek gyártásával. 1890. a 645 ipartelep átlag 8023 munkást foglalkoztatott és 77.418,000 frank értékü árut termelt. 1850. két faluból alakult, amidőn összesen 3830 volt a lakóinak száma.

Toledo

1. Ferdinánd Alvarez, l. Alba. - 2. T. Lajos, l. Hurtado.

Tolentino

(Tolentinum Picenum), váro Macerata (ettől 17 km.-nyire) olasz tartományban, a Chienti bal partján, vasút mellett, 4350 lak., szt. Miklósról elnevezett bazilikával. A Parisani-Bezzi palazzóban kötötte meg 1797. Bonaparte a pápával azon szerződést, amely Avignont Franciaországnak és a Romagnát a ciszalpini köztársaságnak juttatta. 1815 jun. az osztrákok itt győzték le Murat nápolyi király hadait.

Tolérance

(franc., ejtsd: toleransz) a. m. tűrés, türelem, elnézés; a pénzverésben megengedhető eltérés (remedium), l. Érmeügy. T.-nak mondják továbbá az eladó javára való súlyapadást is; l. Súly.

Tolerantia

(lat.) a. m. türelem; tolerans, türelmes. L. Türelmi parancs.


Kezdőlap

˙