Török-Becse

l. Becse.

Törökbecsei ármentesítő társulat

alakult 1857, a törökbecsei, kumáni és tarrasi határban a Tisza bal partján levő árterületek vizmentesítése céljából, Székhelye Ó-Becse. Árterületének nagysága 46.164 magyar hol; védő töltéseinek hossza 18.300 m., mélyből 300 m. téglafallal burkolt. A belvizvezetést külön érdekcsoportok foganatosítják. 1895-ig befektetett építési tőkéje 678.816 frt 73 kr.

Török birodalom

(Memalik i Oszmanije, l. a mellékelt térképet), császárság (szultánság), amely három földrészre terjed ki és magában foglalja a Balkán-félsziget egy részét, Kis-Ázsiát, Örményország és Kurdisztán részeit, Mezopotámiát, Szíriát, Palesztinát, Tripoliszt meg Arábia Ny-i partszegélyét (l. e cikkeket).

Tettleges, illetőleg csak névleges hűbérállami pedig Bolgároroszág, Szamosz, Egyiptom és az osztrák- magyar monárkia által megszállott Bosznia-Hercegovina és Novibazár; összesen 1.609.240 angol mf2 területtel, 39.212.000 lak., ami az egyes birtokok közt a következőképen oszlik meg:

[ÁBRA]

A közvetlen birtokokon a lakosság az egyes vilajetek szerint a következőképen oszlik meg:

[ÁBRA]

Ezen lakosság, különösen a birodalom európai részében, eredetre és vallásra nézve egyaránt nagyon kevert. Az oszmanlik, akik az uralkodó néptörzs, Európában legtömegesebben vannak a városokban, főképen Konstantinápolyban és Drinápolyban, továbbá Trákiában (leszámítva a tengerparti vidéket) és Makedónia egyes kerületeiben; Kis-Ázsia belsejének lakossága csaknem kizárólag oszmanli, ellenben Arábiában, Szíriában és Mezopotámiában az arabok, Egyiptomban és Tripoliszban az arabok, koptok és berberek, Örményországban az örmények és Kurdisztánban a kurdok vannak többségben. a görögök Epirusz déli részében, Makedonia déli szegélyein, az Egei- és Fekete-tenger partvidékein laknak tömegesen; azonkivül fontos elemét teszik ki a lakosságnak a városokban; a hajózás és kereskedés sok helyen az ő kezükben van letéve. Sokan közülök nagy vagyonra tesznek szert. Az albánok a birodalom Ny-i részében, az Argirokasztron és Antivari közt elterülő tengerparttól a félsziget belseje felé laknak Novibazár, Prizrend, Orchrida és Kasztoria városokig, amely utóbbi helyeken már szlávokkal vannak keveredve. a cincárok, ez oláh eredetü törzs a Pindusz hegységben, Albánia és Makedonia határkerületeiben találhatók. A birodalom szlávjai szerbek és bolgárok. A cigányok még részben nomádok; különösen az európai részekben a városokban és falvakban egyaránt elég számosak; nagyobbára mohammedánok, de vallásukat a szükség szerint gyakran változtatják. A szidók (jahudi) részint spanyol (szefradim), részint lengyel zsidók (askenaszim), legtöbben Konstantinápolyban és Szalonikiban vannak, kiskereskedők, iparosok és teherhordók. Az örmények az európai részekben csak nagyobb városokban élnek. Jelentékeny szerepet játszanak a városokban a levantinusok, különböző európai férfiak és keleti nők utódai, mint ügyes kereskedők. Konstantinápolyban az 1885-iki összeirás szerint vallás szerint a lakosság a következőképen oszlott meg: muzulmán: 384.970, görög: 152.741, örmény: 149.590, bolgár: 4377, római kat. (benszülött): 6442, latin szertartásu görög: 1082, protestáns (benszülött): 819, zsidó: 44.361; idegen: 129.243.

[ÁBRA] TÖRÖKORSZÁG.

Termékek és kereskedelem.

A T.-ban a földbirtok négyféle: 1. miri vagyis korona-birtok, 2. vakuf azaz egyházi birtok, 3. mulikane azaz a korona adománya és 4. mülk vagyis szabad birtok. A miri a földbirtok legnagyobb része; a kormány ugyanis örök haszonbérbe ad valamely földet megszabott adó fejében, de ha az, aki megkapta, 3 évig megmíveletlenül hagyja, a birtok visszaesik a szultánra. A vakuf eredetileg arra volt szánva, hogy belőle mecseteket és iskolákat alapítsanak, de most jórészt a tisztviselők ragadták magukhoz. A mulikane eredetileg szpahi-, illetőleg hűbérbirtok volt. A mülk a legkevesebb. A megmívelhető földnek csak csekély része áll megmívelés alatt. A földmívelés módja is nagyon primitiv. A fő termékeke a dohány, a különféle gabonanemüek, pamut, gyümölcsök, füge és olajfa; kávé, gummi és opium szintén kiviteli cikkek. A birodalom európai és ázsiai részében a megmívelt föld területét 44.000,000 acrera becsülik. Az erdőtörvény a francia törvények mintájára készült, de nem igen hajtják végre és azért az erdőpusztítás nagy mértékben folyik; összesen mintegy 21 millió acre az erdős terület, amiből az európai részre 31/2 millió esik. A T. szőllőtermelő ország (l. Törökország borászata). A selyemtermelés szintén emelkedésben van, különösen Brussza, Panderma és Iszmid környékén; e helyeken a termelt nyers gubók súlya 1895-ben 3.439,984 kg. 49.495,044 piaszter értékben. Az 1896-iki opiumtermelést 200-240,000 okára, a rózsaolajtermelést pedig 780,000 metikalra (208 metikal = 1 kg.) becsülik. A T. európai részében a termékek következőleg oszlanak meg: Trákiában csak a középső rész, különösen Csorlu könyéke terméketlen, illetőleg kevéssé van megmívelve; az É-i rész bőven terem búzát; ennek középpontjai: Drinápoly, Dimotika, Midia és Agathopoli; a D-i rész Enosz és a Marica torkolata közt, továbbá Rodosto környéke árpában, zabban és szezámban bővelkedik; e termékek legbővebben vannak Ipszala, Kesan és Malgara környékén. Gallipoli félszigete rendkivül alkalmas gyümölcstermesztésre; a füge, a narancs, citrom bőven és nagyra nő; az eperfa itt és Drinápoly környékén van legjobban elterjedve. Az olajfa Gallipoli félszigeten és Trákia déli partvidékén a Lagoszi-öbölig található legsűrübben. A pamutot leginkább a Marica deltájában, Enosz és Dedeagacs meg a Lagoszi-öböl környékén termesztik. A dohány egész Trákiában, különösen a drinápolyi vilajetben van elterjedve; a rózsatermelés szinhelye a Tundsa völgye, különösen pedig Akbunar. Trákia fensíkjának homokos földje a szőllőtermelésre különösen alkalmas; különösen sok a szőllő az Isztrandsa déli lejtőin, Kirk-Kilissze, Üszküb, Bunarhisszar, Viza és Baba-Eszki közt, azonkivül Rodosto, Gallipoli s Uzum-Köprü környékén. A szőllőtermelés egykoron Trákia fontos jövedelmi forrásává válhatik. Makedonia termékei még változatosabbak és bővebbek, mint Trákiáéi. Mig ez utóbbi tartományban az erdők csaknem teljesen hiányzanak, Makedoniában a Rodope és Perim-dag lejtőit nagy terjedelmü erdők takarják. A gyümölcsfák egész Makedoniában nagyon el vannak terjedve; találni nagy számmal narancs-, körte-, alma-, dió-, gesztenyefákat. A fügéket szárítják, miként a szmirna-környékieket, hogy exportálhassák. A mandula- és olajfák, különösen az utóbbiak, hatalmas fákká nőnek. Az eperfa szintén nagyon el van terjedve; Szeresz, Demir-Hisszar és Köprülü olyan helyek, amelyek számos olasz selyemkereskedőt vonzanak magukhoz. A pamuttermelés legjelentékenyebb Szeresz, Kavala és Nyaguszta környékén. Szőllővel is mindig nagyobb és nagyobb területeket ültetnek be; Nyaguszta és Vervia borai ismeretesek, de a szőllő nagyobbára mint szmirnai szőllő, szárított alakban jut a kereskedésbe. Khalkhidike, különösen Kasszandra környékének enyhe éghajlata a vidéket valóságos gyümölcsös kertté teszi. A dohány Makedonia kiváló terméke; a jenidsei dohány a leghiresebb, de kitünő minőségüt termel Szeresz, Xanthi, Drama, Kavala, Vodena és Verria is. A sík vidékeken, Szaloniki és Monasztir körül és a Vardar völgyében zöldség és mindenféle gabona termelhető nagy bőségben. Albánia termékenységre nézve Makedoniával nem vetekedhetik, de azért erdei szolgáltatnak csert és egyéb erdei termékeket a kivitelre; az Albánia D-i részén és Epiruszban termelt selyemgubókat olaszok veszik; ugyancsak kiviteli cikk még a szárított szőllő és a Zadrima körül termelt bor is. A föld termékenységének azonban a mezőgazdasági termékek mennyisége nem felel meg; a közlekedés fejletlensége, a vagyonbiztosság ingatag állapoga és a termékadó, amihez járul még a lakosok indolenciája, nem igen engedik meg a földmívelés fölvirágzását. Primitiv módon folyik az állattenyésztés is; a házi állatok számának mindenesetre nagynak kell lenni ott, hol a szállító eszköz nagyobbára a házi állatokról vontatott szekér vagy a teherhordó állat; de megbizható adatok erre vonatkozólag teljesen hiányzanak. A lovak kicsinyek, de kitartók; a szarvasmarha és bivaly a teherhordó és az igavonó állat; a juhok és kecskék szolgáltatják nagyobbára a lakosok húseledelét. Állati bőröket nagy mennyiségben exportálnak; exportcikkek még az angora-kecske szőre és a belőle szőtt kelme (mohair), a vaj, sajt, faggyu, csontok és enyv. A szarvasmarhák húsát füstölve paszturma néven hozzák forgalomba. A méhtenyésztés nagy mennyiségü mézet és viaszt termel. A halászatra nézve fontos a Boszporusz, gyöngyöket a Vörös- és Arab-tenger, szivacsot a Földközi-tenger szolgáltat. A bányászat jelentéktelen; ércekben ugyan nincs hiány, de hiányzik a vállalkozó és munkakedv. Ólmot, rezet, boracitot, tajtékkövet, natront, bitument, sót exportra is termelnek. A benszülöttek ipara, eltekintve a selyemfonástól a szőnyegszövéstől, nagyobbára csak kisipar. Néhány azelőtt virágzó iparág, mint a faiencegyártás Brusszában, Isznikben stb., most egészen megszünt. Tartósságuknál és szines díszítésüknél fogva világhirüek a szőnyegek, különösen a szmirnaiak. A kis ipar nagyobbára csak a legszükségesebb ruházati cikkek (posztószerü gyapjuszövetek, u. n. salik, köpenykelmék, azaz abaszok, gyapjukelmék, azaz ihramok, félselyemkelmék előállítására szorítkozik; jelentékeny azonkivül a nyerges- és ötvösipar. A fővárosban a műipar is fontos. A belső forgalom az utak hiánya miatt nem képes nagyobb lendületet venni. A külkereskedelemben a sót és dohányt kivéve, amelyek monopolium tárgyai, minden importált cikk értékének 8%-át fizeti vám fejében, a kivitelben pedig 1%-át. A török vámhivatalok adatai szerint 1892-93. a forgalom értéke volt piaszterekben:

[ÁBRA]

Azon áruk, amelyek a külkereskedelemben a legnagyobb forgalomnak örvendenek, a dohányt (1892-93. kivittek 13.826,021 kg.-ot) kivéve, az 1892-93. évben a következők:

[ÁBRA]

A T. kereskedelmi hajóraja 1895. volt 78 gőzös 37,843 t.-val és 786 vitorlás 151,800 t. tartalommal. 1894-95. a török kikötőkben megfordult 192,269 hajó 37,618,549 t. tartalommal; ebből esik Konstantinápolyra 18,572 hajó 13.559,228 tonna tartalommal. 1888 óta a T. is létesített egy vasúti hálózatot, amely összeköttetésbe hozza Európa többi részeivel. 1896. a forgalom számára megnyitott vasúti vonalak a következők:

[ÁBRA]

A török postahivatalok száma 1556, a telegráfhivataloké pedig 680. Ezenkivül más államok is tartanak itt fenn postahivatalokat, igy az osztrák-magyar monárkia is.

Kormány, közigazgatás.

A T. korlátlan monárkia, bár Abdul-Medsid 1856 febr. 18. és II. Abdul-Hamid 1876 nov. birodalmuknak alkotmányt adtak, amelyet azonban soha végre nem hajtottak. Ezen alkotmány szerint a parlament egy szenátusból és egy képviselőházból állana, az előbbinek tagjait a császár (szultán) nevezi ki élethossziglan; az utóbbinak tagjait pedig 50-50,000 oszmanli választja titkos szavazás útján 4-4 évre. E parlamentet két ülés után feloszlatták és soha többé egybe nem hivták. Az uralkodónak akaratát tettleg csak a Korán szabályai korlátozzák. A Koránon kivül fontos törvénykönyv a Multeka, amely Mohammednek a hagyomány szerint tett kijelentéseit tartalmazza, végül a Kahon náme, amely Nagy Szolimán fontosabb parancsainak gyüjteménye. A szultán kormányának élén áll a nagyvezir (szadrazam); 1878. ennek címét miniszterelnöke (bas-vekil) változtatták, de 1882. a régi címet ismét érvényre emelték. A nagyvezirhez hasonló rangot foglal el a seikh ul-iszlam, a mohammedánus papságnak és a jogtudósoknak feje, aki azonban sem nem pap, sem nem biró. A közigazgatás élén állanak rajtuk kivül a miniszterek és pedig: a bel-, had-, tengerészet-, kül-, igazság-, közoktatás- és a közgazdaságügyi; ezeken kivül a medslissz-i-hassznak (titkos tanácsnak) tagja az államtanácsnak, 1868. francia mintára alkotott tetületnek az elnöke. A legfőbb közigazgatási hatóságokhoz tartoznak még a civilliszta minisztere, aki a császári birtokok kormányzója, a rendőrminisztérium és a vámok főigazgatóága. A minisztertanács (diván) hetenként legalább egyszer a magas porta (bab-i-Ali) nevü épületben tart ülést; csaknem mindegyik miniszternek van államtitkára (musztesar). A török tisztviselők három osztályra oszlanak: a) a törvény és kultusz szolgái, a Korán tudós magyarázói, akiket ulemáknek hivnak; b) a tollnak, azaz a közigazgatásnak szolgái és c) a kardnak szolgái, akik közé a katonák és tengerészek tartoznak. Mindegyik osztálynk külön rangsora van. A pasa cím a magas rangu tisztviselőket illeti meg, csak a seikh ul-iszlám nem ezt, hanem az efendi címet viseli. Ugyanezen cím illeti meg a kisebb rangu tisztviselőket, mig az alsóbb ranguakat agáknak hivják. Agák még a palota-tisztviselők is, akik közt az első helyet musir címmel a kizlar-agasszi, a fekete eunuchok parancsnoka foglalja el. A közigazgatás szempontjából a T. fel van osztva vilajetekre (l. fentebb); ezek szandsákokra, vagyis livákra, a livák ismét kazákra, amelyeknek élén egy-egy kaimakám áll; mindegyik kaza nahijékből áll, amelyeken mudirok igazgatnak. A mudir rendelkezik közvetetlenül a muktárokkal (falusi birákkal). 1884 óta II. Abdul-Hamid rendeletére csak olyan egyéneket szabad magasabb tisztviselői állásra kinevezni, akik kiképeztetésüket a mekteb-i-málkijében (polgári felsőbb tanintézet) vagy a jogi főiskolában nyerték. Újabban megnyitották az École des langues-ot, ahol az idegen nyelveket tanítják. Az állam pénzügyei 1854-ig teljesen rendben voltak; azóta azonban rohamosan hanyatlottak. 1854-74. nem kevesebb mint 15 kölcsönt kötöttek és pedig nagyobbára nem befektetési célokból, hanem hadi hajók, paloták építésére, ágyuk öntésére stb. és igy az államadóság 1875-ig 210 millió török fontra emelkedett, amelynek kamatja és amortizációja fejében évenként 14 millió török fontot kellett fizetni. Midőn a hercegovinai fölkelés és a szerb háboru újabb pénzsegély beszerzését tette szükségessé, 1875 okt. 5. az államadósság kamatainak fizetését is felfüggesztették; csakis az egyiptomi adóval biztosított kölcsönök kamatait fizették tovább is. Időközben azonban a galatai bankházaknál nagy kamatra újabb kölcsönöket kellett az államnak kötnie. Ezek fedezésére a hitelezők öt inirekt adót (só, selyem, szeszes italok, bélyeg és halászat) vettek kezelés alá. 1881 szept. a magas porta meghivására a külföldi hitelezők összegyültek Konstantinápolyban, hogy az államadósságok kamatainak s törlesztésének fedezése módjáról tanácskozzanak és határozzanak. Ezen a szultántól is jóváhagyott határozatok szerint az államadósságok fedezetéül szolgál a fentemlített öt indirekt adó. Ezek jövedelmének 4/5-e a kamatok fizetésére és 1/5-e a tőke törlesztésére fordítandó. Ha azonban az államadósságok 5%-ánál nagyobb a jövedelem, e fölösleg az állampénztárba folyik be. 1883. azonkivül egy nemzetközi társaság alakult a dohánymonopolium kiaknázására. Ezen Régie co-intéressée évenként 750,000 török fontot tartozik fizetni az államadóság pénztárba, a többi befolyó jövedelem azután a társaság és az állam közt oszlik meg. Az állam jövedelmi adóból (temettu), a földadóból (emlak-vergizi), a hadmentességi adóból (bedel-i-aszkeri), a vámokból és a hűbérállamok adójából. Az 1897-98. évre a bevételek és kiadások a következőképen voltak előirányozva:

[ÁBRA]

A T.-ban minden muzulmán 20 éves korától kezdve 40 éves koráig katonaköteles. A nem muzulmán férfilakosok hadmentességi adót fizetnek halálukig. A hadsereg feloszlik: a) nizamra, vagyis a rendes hadseregre, amelyben a szolgálati idő 6 év; b) redifre (8 év), azaz a tartalékosok csapatára és c) musztafuzra, vagyis népfölkelésre (6 év). E hadszervezet mellett a T. egy kitörő háboru esetében azonban kiállíthat mintegy 400,000 emberből álló hadsereget, amelynek létszámát 800,000-re emelheti. A hadi tengerészet, miként a legutóbbi görög-török háboru kimutatta, nagyobbára csak papiroson van; e szerint volna a törököknek 18 páncélos hajójuk összesen 151 ágyuval, 1 fregattájuk (30 ágyuval), 1 cirkáló hajójuk (9 ágyuval), 11 korvettájuk (35 ágyuval), 4 ágyunaszádjuk (12 ágyuval), 22 avizójuk, 30 torpedóhajójuk stb. A hadi tengerészet személyzete áll 21 admirálisból, 973 tengerésztisztből, 1500 mérnök, gépész, orvos stb.-ből, 8000 matróz és 10,000 tengerészkatonából.

Kultusz- és igazságügy.

Midőn az oszmánok a görög császárságnak véget vetettek, a keresztény néptörzseket vallásukban meghagyták, de elnyomták, s magukhoz hasonlóknak csak a mohammedánokat tekintették. Igy lassanként szlávok, albánok és görög nemzetiségüek is fölvették Mohammed vallását. Az európai Törökországban levő moszlimek számát 2, az ázsiaiakét pedig 111/2 millióra becsülik. A görög orthodox egyház megtartotta híven régi szervezetét (l. Görög keleti egyház). Az örmény-gregoriánus egyház feje az ecsmiadzini pátriárka. A róm. kat. egyháznak a T. csaknem minden vidékén vannak hivei, ezek élén a Konstantinápolyban székelő pápai vikárius áll. A prot. egyház a különböző községekre. A prot. örmények 1853 óta a többi nem mohammedán vallásuakkal egyforma jogokat élveznek. Az izraeliták feje a konstantinápolyi főrabbi (chacham basi), aki mellé 3 rabbinusból és 3 világi férfiuból álló testület van rendelve. Az igazságszolgáltatás szoros összefüggésben van a vallással, mivel az oszmanlik hite szerint a Korán nemcsak a dogmáknak, de a jogi szabályoknak is foglalatja. A Koránon kivül le van téve az egyházi jog (seriat) még a Szunnában (hagyományok gyüjteménye), a négy első khalifa határozatiban és a nagy imámok döntvényeiben. Az 1549. Ibrahim Halebi seikh által összeállított ilyen döntvénytár a T. polgári és büntetőjogi törvénykönyve. Az igazságszolgáltatók mindig egyszersmind papi nevelésben is részesülnek. Az ulemák ugyanis három osztályra oszlanak, ezek a seikh (az öregebbek, a mecsetek rendes prédikátorai), a chalib, imam, muezznek és muftik, akik szintén egyházi funkciókat végeznek és végül a kadik. Aki ulema akar lenni, miután 10-12. életévéig valami elemi iskolába járt, belép egy medresszébe, ahol mint szofta oktatást nyer a Koránból, a perzsa és arab nyelvekből. Ha az egész Koránt könyv nélkül tudja, hafiz nevet kap. Ekkor azután vagy a teologiai vagy a jogi pályára szánja el magát és tanul logikát, erkölcstant, retorikát és teologiát vagy jogtudományokat. Kiállván a vizsgálatot, lehet belőle kadi. Ha magasabb hivatalba akar jutni, még 7 évig kell a moszlim joggal foglalkoznia. A legfelsőbb biróság a sztambuli felebbezési törvényszék, mely 2 kamarából áll. Mindegyik vilajetnek megvan a törvényszéke, az egy főbiró elnöklete alatt álló mekkeme-je. Ennek vannak alárendelve a szandsák és azután a kaza biróságai: 1847 óta az egyháziak mellett a világi törvényszékek is vannak. Ezek polgári, büntető és kereskedelmi biróságok és az igazságügyminiszternek vannak alárendelve. A kereskedelmi biróságok a benszülötteknek egymás közti, továbbá az idegenek és benszülöttek közti peres ügyekben döntenek; állanak egy elnökből, két biróból, egy titkárból és két kereskedelmi ülnökből, akiket az idegen gyarmatok tagjai választanak. Eljárásában a Code de commerce-hez hasonló törvénykönyvhöz alkalmazkodik. Az idegen alattvalók egymás közti pereiben nagyobbára az illető államok által fölállított és fentartott konzuli biróságok itélnek. A T.-ban a mecsetek száma 2121, ezekből 379 van Konstantinápolyban. A mecsetekkel kapcsolatban 1780 népiskola áll fenn, melyekben a tanítás ingyenes.

Története.

A középkor utolsó századaiban mint legutolsó államalkotó elem a török nép jelent meg az európai történelem szinpadán. A törökök, kiknek ősi már az ókorban a turáni mélyföldet lakták, honnan már a VIII. sz.-ban, az iszlám tanainak megnyerve, a szeldsuk törzs vezetése mellett Elő-Ázsiába vándoroltak, 1225 körül 1. Szolimán törzsfő alatt mintegy 50,000-en a mongolok pusztító fegyverei elől Khorasszánból Örményországba költöztek. Szolimán fia Ertogzul (1231-88) törzsével együtt az ikoniumi szultán Alaeddin szolgálatába lépett mint annak fegyeres hűbérese, kitől a régi Frigia északnyugati részében terjedelmes lakóhelyeket nyert, honnan mind sűrübben háborgatta a hanyatló bizánci császárságot, melynek rovására első foglalásait eszközlé. Ertogrul fia és utódja Oszmán (1288-1326) szerencsés háboruk által újabb területeket csatolt a régiekhez s 1299. felvette a «szultán» címet, népe pedig ettől fogva oszmán töröknek vagy közönségesek oszmánnak nevezte magát. Oszmánt fia Urchán szultán követte (1326-59), ki egyike volt családja legkiválóbb uralkodóinak. Uralkodása kezdetén elfoglalta a megerősített és népe Brusszát, hol magának díszes palotát épített, melynek kapuja fölé a «magas porta» felirást vésette. Ezzel a névvel azontúl országuk fővárosát jelölték a törökök. Birodalmának határait a Propontiszig s a Helleszpontus szorosáig kiterjeszté. Urchán fia Szolimán, 1356. Európa földjére lépett, amidőn Gallipoli erősségét elfoglalta. Urchán öccsével Alaeddinnal az elfoglalt területek polgári kormányzása felől tanácskozván, megvetette alapját az oszmán államjognak s azután az országot 3 katonai kerületre (szandsák) osztván, öccsét az oszmán birodalom első nagyvezérivé kinevezte. Urchán egyik legnevezetesebb alkotása az állandó hadsereg megalapítása volt, melyhez az anyagot keresztény fiugyermekek szolgáltatták s melyet alapítójuk «jenicseri» azaz «új csapatnak» nevezett. Ez volt a szigoruan fegyelmezett és jól begyakorolt gyalogság magva. A hadsereg másik része a szpáhik, a rendes lovasok csapata volt, melynek legénységét öröklött hadkötelezettsége fejében a meghódított területeken jobbágyi javadalmak élvezetével jutalmazták. Az ekként katonailag és polgárilag szervezett állandó hadseregben, mely Európában még ismeretlen volt, gyökerezett az oszmánok hatalmának túlsúlya ellenségeik fölött. Urchán második fia I. Murad (1359-89) már állandóan Európát tette foglalásainak szinhelyévé s miután Trákia nagy részét elfoglalta s a bizánci császárság területét immár a fővárosra, Konstantinápolyra szorította, 1365. Drinápolyba tette át birodalmának székhelyét és ugyancsak 1365. török csapatok (ismeretlen helyen) a magyarokkal is összemérték első ízben fegyvereiket. Szerbek s bolgárok, hogy függetlenségüknek látszatát megőrizzék, adófizetésre és hadi szolgálatra kötelezték magukat. Később a szerb király Lázár, támogatva Bosznia, Albánia és Oláhország fejedelmei által, bátran útját állotta I. Muradnak, de 1389 jun. 15-én Rigómezőn (Koszovopolje) vívott véres ütközetben életét veszté. Maga a győzedelmes Murad a harcmezőn az elesett szerb király egy vitéz csatlósa Kobilovics Milos kezétől lelte halálát; s miután idősebb fia Jakub hűtlen katonáitól megöletett, az ifjabb I. Bajazid (1389-1403) ragadta magához a trót. Alatta az oszmánok hatalma rohamosan terjedt, elfoglalta Oláhországot; majd Makedoniára és Tesszáliára került a sor, honnan győzedelmesen törnek be a hódítók a régi Hellasz területére. Éppen Konstantinápoly ostromának tervével volt elfoglalva, midőn hirül vette, hogy Zsigmond magyar király nagy számu keresztes hadával Oláhországon keresztül az Al-Duna felé törekszik. A végzetes harc Nagy-Nikápoly mellett 1396 szept. 28. ment végbe s a keresztény sereg teljes pusztulásával végződött. Szerencséjére a fenyegetett kereszténységnek és védtelen hazánknak, Bajazid nem aknázta ki diadalát; nemsokára hire érkezett, hogy a mongol hadak Timur (l. o.) vezérlete alatt rombolva s pusztítva törtek be T. ázsiai tartományaiba. Bajazid sietve kelt át a Helleszpontuson, hogy a veszélyes ellenséggel megmérkőzzék, kivel 1402 jul. 20. az angorai mezőségen találkozott. Azonban a szerencse a mongoloknak kedvezett, Bajazid csatát vesztett s Timur fogságába került, melyből a következő évben halála váltotta meg.

Az alapjaiban még eléggé meg nem szilárdult oszmán uralom I. Bajazid váratlan bukásával a legválságosabb helyzetbe jutott, melyet fokozott az a körülmény, hogy a szultán fiai közt egyenetlenség ütötte fel fejét, mely mind veszélyesebb mérveket öltött. Szolimán, Muza és Mohammed nem tudván az örökség iránt megállapodásra jutni, fegyvert fogtak egymás ellen, s ha e pillanatban a keresztény népek a helyzet tudatára birtak volna felemelkedni, Európát talán végkép megmenthették volna a török veszedelemtől. Mihelyt azonban I. Mohammed (1402-21) versengő fivéreit legyőzte (1413), a birodalom tekintélye és hatalma helyreállott. Már fia II. Murad (1421-51) 1422. újra megkisérlé Konstantinápoly megszállását, de tervéről csakhamar le kellett mondania, minthogy ázsiai alattvalóinak lázadása, valamint a magyarok készülődései másfelé terelték figyelmét. Utóbbiak ellen Zsigmond uralkodása idején szerencsésen harcolt. 1428. kezébe kerítette Galambóc várát, minek hallatára Brankovics szerb deszpota is újból beküldte adóját. De azután a nagy Hunyadi János hősi alakja lép a történet szinpadára, ki mint hazánk és a nyugati keresztény Európa koszorus bajnoka egy emberöltőn át rémítette a törököket (szendrői diadal 1437., szentimrei győzelem 1442., vaskapui diadal 1442., hosszu hadjárat 1443-44). A legyőzött Murad kénytelen volt békét ajánlani I. Ulászló magyar királynak, kinek fensősége alá visszakerült Szerbia és Oláhország nagy része (szegedi béke 1444.). De a császár, Velence, Castriota György (Skanderbég) és VIII. Palaiologos János bizánci császár társaságában tervezett nagy támadás abbanmaradt és igy sikerült Muradnak az elszigetelten küzdő magyarokat Várnánál (1444 nov. 10.) tönkreverni. Az 1445-47. az oláhok és Varvin burgundi hajóhadnagy segélyével folytatott harcok az Al-Dunánál meddők maradtak és a II. rigómezei csatában (1448) sem volt Hunyadi Jánosnak szerencséje (az oláh segédcsapatok átszöktek a törökhöz). Ez volt II. Murad utolsó diadala. Követte őt II. Mohammed (1451-81), ki alatt az oszmán birodalom mindinkább megszilárdult, s midőn 1453 máj. 29. Konstantinápoly is a törökök hatalmába került, Európa délkeleti országainak sorsa végképen el volt döntve.

Az oszmán hatalom fénykora. II. Mohammed, a hódító, Konstantinápoly elfoglalása után nagy eréllyel látott hozzá, hogy nagy számu keresztény alattvalóit (ráják) és a keresztény egyházat saját érdekei és céljai szerint átidomítsa. A keresztények könyörtelenül kiszolgáltattak a törököknek, mely mint uralkodó harcias faj, bennök és az elfoglalt országokban kereste és találta meg meggazdagodásának legfőbb eszközeit. Ebben rejlett az oszmánok legfőbb ereje. Röviddel Konstantinápoly elfoglalása után a hódító Mohammed hozzálátott nagy terveinek keresztülviteléhez. 1456. Peloponnezust a török birodalomhoz kapcsolta; 1460 az utolsó Komnenos császárt fosztotta meg a trapezunti császári tróntól; 1470. Albániát kényszerítette meghódolásra; 1474. a krimi tatár khán ismerte el a szultán felsőségét s 1478. Moldvaországot szakította el Lengyelországtól. Az Olaszország ellen intézett támadás - Otranto rövid megszállása - azonban nem eredményezett tartós sikereket. Még súlyosabb vereség érte a törököket Nándorfehérvár alatt, hol a nagy Hunyadi János öt órai öldöklő harc után nemcsak felmenté a keményen ostromlott erősséget, hanem elvette a szultán összes ágyuit, felszerelését, táborát (1456 jul.); sőt egy pillanatig maga II. MOhammed szultán is a legnagyobb veszélyben forgott. Fájdalom, hogy ezen halhatatlan győzelem után maga Hunyadi János is nemsokára elköltözött az élők sorából. Hős fia Mátyás király néhányszor ugyan szintén kemény vágást mért a félholdra, igy Jajcánál magát a szultánt szalasztotta meg és később Sabác meg Verbász előtt is győzött, mig vezérei a Kenyérmezőn verték meg a törököket. Azonfelől Otrantóból űzte el az oszmánokat. De azután fegyvereit inkább a csehek s III. Frigyes ellen fordítá és igy a szultán szabad kezet nyert. II. Mohammed utóda, II. Bajazid (1481-1512) volt, egy gyengédebb érzelmektől sem idegenkedő fejedelem, ki alatt egy ideig a török hódítások szüneteltek (a magyar királlyal is meghosszabbította a fegyverszünetet). Alatta a zsarnoki egyeduralom biztosítása céljából mind gyakoriabbakká lettek a gyilkosságok az uralkodói családban. Igy Bajazid fivérét, Dsem herceget, kinek regényes sorsáról ma is sokat beszélnek, külföldi fejedelmekre bizta, mignem sokféle viszontagság után méreg által fosztatott meg életétől; két fiát pedig kivégeztette. De ő sem kerülé ki sorsát, mert legifjabb fia I. Szelim szultán (1512-1520) által trónjától és életétől megfosztatott. I. Szelim neve véres betükkel van bevésve a történelembe; nyolc évig tartó uralkodása szakadatlan láncolata volt a hódításnak, rombolásnak és vérengzésnek. 1514. legyőzte a persa sahot, mely alkalommal 40,000 török földön élő siitának oltá ki életét; meghódítá Örményországot és Azerbajdsán nyugati részét; a mamelukok legyőzetése után 1517. Szíriát, Palesztinát s Egyiptomot igázta le, mire Mekka és Medina szent városok védurává választatván, felvette a khalifa nevet. Utóda volt fia II. Szolimán (1520-66), a pompát és hatalmat kedvelő szultán, ki alatt az oszmán uralom eljutott hatalmának és fényének tetőpontjára. Merész és nagy szabásu uralomra termett uralkodó volt, kiben egyesítve valának házának és fajának minden fény- és árnyoldalai. 1521. Magyarország kulcsát, Belgrádot ejté hatalmába, szintugy Sabác várát; de még mielőtt folytatta volna hazánk ellen tervezett támadását, 1522. elfoglalta Ródus szigetét, a kereszténység ezen utolsó védőbástyáját keleten, hogy azontúl annál zavartalanabbul folytathassa a keresztény Nyugat felé hódító hadjáratait. 1526 aug. 29. a mohácsi gyászmezőn sírba szállott Magyarország függetlensége. Szolimán másnap folytatta útját Buda felé, melynek kulcsait a megrémült polgárság eléje hozta a szultánnak. De Szolimánnak ezúttal még nem volt szándéka Magyarországot állandóan birtokába venni, megelégedett Szapolyai János és számos magyar főúr hódolatával s azután 200,000 rabszíjra fűzött szerencsétlennel kitakarodott a letiport országból. Három évvel később (1529) ismét bejött, beiktatta Szapolyai Jánost királyi trónjába és azután Bécs ostromára sietett, mely azonban sikertelenül maradt. Még kevesebb babérokat hozott számára, mint I. Ferenc francia király szövetségesére, az 1532-iki hadjárat; a kis Kőszeg (Jurisics) vitéz ellentállásával ezúttal Bécset mentette meg a fenyegető veszedelemtől, ugy hogy a boszus szultán kénytelen volt hazatérni. 1541-ben ötödször fordult Magyarország ellen; ezúttal kettős cél megvalósítását tűzvn ki magának: az időközben elhalt Szapolyai János csecsemő fiának védelmét, ki óbudai táborában Magyarország árnyékkirályává tesz, de egyszersmind Buda végleges elfoglalását, ami Magyarország török hódoltságának kezdetével azonos. Miután az 1542-iki német birodalmi vállalat Pest alatt kudarcot eredményezett és 1543. Pécs, Esztergom, Fehérvár, Visegrád, Hatvan és Nógrád is török kézre került, I. Ferdinánd és a rendek kétségbeesve 1547. békét kötöttek Szolimánnal, melyben Ferdinánd még 30,000 arany évi adóra is kötelezte magát. Szolimán a velenceiek ellen is szerencsésen harcolt, kiket 1540. az Egei-tengerben levő szigeteik és peloponnezusi birtokaik átengedésére kényszerített. Győzedelmes háborut vívott még Persia ellen (1533 és 1536.) is, melynek eredménye Georgia és Mezopotámia meghódolása volt. Eddig a tengeren az oszmánok csak ritkán fordultak meg s tulajdonképeni tengeri had fölött nem rendelkeztek. Szolimán alatt ez is megváltozott. Chaireddin Barbarossza, a rettegett kalóz, a Földközi-tengeren is félelmetessé tette az oszmánok nevét; sőt a félhold még az Indiai-oceánban is kétségbeejté a spanyol és portugál tengerészeket. Algeria, Tunisz és Tripolisz elismerték a szultán fensőségét. Közben-közben Szolimán vezérei hazánkban is folytatták a várháborut. 1552. elfoglalták Temesvárt, Drégelyt és Szolnokot, Eger alatt ellenben csúfos vereséget szenvedtek, mire 1562. megújult a béke. Élte végén azonban az agg szultán még egyszer felkarolta kedvenc tervét: Bécs elfoglalását, s 1566. fényes hadsereg élén Magyarországba indult. De valamint 34 évvel azelőtt Kőszeg, most Szigetvár állja útját, melyet a hős Zrinyi Miklós védelmezett. A végzet itt határt szabott Szolimán fényes és nagy sikerekben gazdag uralkodásának: megh. Szigetvár alatt szeptember első napjaiban, még mielőtt a «füstös fészek» kapui megnyiltak volna előtte. Vele együtt sírba szállott utolsó nagy uralkodója az oszmán háznak.

Az oszmán uralom hanyatlása. Az első szultán, ki hadait nem személyesen vezényelte s a hárem elpuhító légkörében jobban érezte magát, mint a mozgalmas táborban, a nagy Szolimán fia és utódja II. Szelim (1566-74) volt, kit a törökök «mjeszt» azaz «részeg» melléknévvel jelöltek meg. Helyette a szerb hitehagyott Szokoli nagyvezir kormányozta az országot, melynek területét újabb hódításokkal gyarapította. Elfoglalta a velenceiektől Ciprus szigetét, melyet a hős Bragadino védelmezett; továbbá Zante és Kefallonia jóni szigeteket; azonban nem tudta megakadályozni a török tengeri had végső pusztulását Lepanto mellett (1571 okt. 7.), ami Don Juan d'Austria, V. Károly természetes fiának érdeme. II. Szelim utódja III. Murad (1574-95) volt, ki öt fivérének meggyilkoltatása által biztosította magának a trónt, s ki alatt az oszmán hatalom hanyatlásának tünetei mind gyakrabban jelentkezének. Őt III. Mohammed (1595-1603) követte, ki nem kevesebb mint 19 fivérének megfojtása után foglalta el őseinek trónját. Háboruiban, melyeket Persia ellen viselt, kevés siker kisérte fegyvereit; alatta ment veszendőbe Tebrisz és Bagdad. Mohammed csak Franciaországnak, a törökök ezen régi szövetségesének segítségével köthette meg hátrányos békéit ellenségeivel. Több szerencsével harcoltak vezérei és egy ízben ő maga hazánk ellen. Alatta folyt a 15 éves háboru, melyre Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem és Rudolf király szövetkezése szolgáltatták az okot. Az 1596. év meghozta a döntő fordulatot: az egyesült magyar és erdélyi hadak III. Mohammedtől Mező-Keresztesnél vereséget szenvedtek. A törökök terjeszkedése hazánkban nagyjában véve határt ért és Mohammed utóda I. Ahmed (1603-17) a felkelő Bocskay István közbenjárásával (kit a szultán hasztalan kinált meg a magyar koronával) Zsitvatorokon békét kötött Rudolf királlyal, kit császárnak elismert és az évi adófizetés alól felmentett. Ez az engedékenység összefüggésben áll T. hanyatlásával, mely Ahmed alatt fokozatosan szembetünővé vált. I. Ahmed legfőbb gyönyörét pazar fényü mulatságokban, rabszolganőiben és a vadászatban találta. Miután fivére Musztafa egy erőszakolt fetva alapján őrültnek nyilváníttatott, I. Ahmed fia II. Oszmán (1617-22) foglalta el két elődénél, de kegyetlenség tekintetében egyiknek sem állott mögötte. Egy szerencsétlen hadjárat alkalmával, melyet Lengyelország és a kozákok ellen viselt s melynek kimenetelével a janicsárokat vádolta, az utóbbiak által megöletett. Most ismét öccse Musztafa került felszinre, de csak rövid időre, mert ifjabb fivére IV. Murad (1622-40) által leszoríttatván, kénytelen volt ennek a trónt átengedni. IV. Murad eréllyel ragadta meg a kormányzás gyeplőjét, egyúttal azonban célszerü takarékosság által a kincstár megjavításáról is gondoskodott. Erdély fejedelmeivel, Bethlen Gáborral és I. Rákóczi Györggyel barátságos lábon állott és a bécsi udvar ellen folytatott háboruikban, felfogván saját érdekeit, többnyire támogatta őket, bár ő maga a magyar királlyal a békét kétszer meghosszabbította. Őt az uralkodásban öccse Ibrahim követte (1640-48), az egyetlen még életben maradt sarja házának, kit anyja rejtett el IV. Murad üldözései elől. Alatta veszendőbe menének az elődje által kivívott előnyök is. Magyarországgal megújítá a békét, a felkelő Rákóczi Györgyöt pedig, ki Torstenson svéd vezér társaságában Brünnt ostromlá és Bécset fenyegette, a megvesztegetett nagyvezir, Lufti pasa a hadjárat folytatásától rövidlátóan eltiltá (1645). Három évvel később a janicsárok letaszíták Ibrahimot a trónról, mely alkalommal életét veszté. A zendülő katonák helyette hét éves fiát IV. Mohammedet (1648-87) ültették a trónra. A gyermek szultán alatt a hárem befolyása mind erősebben kezdett érvényesülni; nagyanyja és Köprili Mohammed nagyvezir vezették orlátlan önkénnyel az állam ügyeit; az oszmán birodalom megrendülve alapjaiban e pillanatban a felbomlás szélén állott; a pénzügyek zilált állapota minden mértéket meghaladott; a janicsárok folytonos zendülései folytán a belbéke és biztonság alapjában meg volt támadva. Ekkor, a legsúlyosabb válság pillanatában egy férfiu vette kezébe az állam gyeplőjét, ki minden feltételével rendelkezett az erőnek és szellemi tehetségnek. E férfiu a hitehagyott Köprili Mohammed nagyvezir volt. Legelőször a velenceiekkel számolt le, kiktől visszavette az egy év előtt elfoglalt Lemnosz és Tenedosz szigeteket s hatalmukat a keleti tengereken újra korlátok közé szorítá. A Dardanellák mind a két partján hatamas erősségeket emelt, melyek ma is dominálják a bejáratot a nevezetes szorosba. Nagy gondot fordított a nagyvezir Magyarország ügyeire is, hol II. Rákóczi György a porta által kinevezett fejedelemmel, Barcsay Ákossal küzdött Erdély koronájáért. Rákóczi ugyan elűzte Barcsayt, de aztán a törökkel szemben a gyalui csatában elesett. Elesik Várad is (1660), majd Kemény János, kit I. Lipót vezére, Montecucoli nem segít, és végre Apafi Mihály lesz a török kegyelméből Erdély fejedelme. Midőn edig az elűzött Kemény Apafitól el akarja vitatni a trónt, a töröktől Nagyszőllősnél halálos vereséget szenved (1662). Ekkor azonban Köprili Mohammed már nem élt; fia Köprilli Ahmed (l. o.) követte a nagyvezirségben. Mihelyt a kormányzás belügyeivel tisztában volt, Magyarország és Erdély ellen fordult. Megvette Párkányt, Esztergomot, Érsekújvárt, Nyitrát, Lévát stb., s miután a császári hadakkal sehol sem találkozott (Montecuccoli főhadvezér Zrinyi Miklós kérelmei dacára tétlenül nézte a törökök pusztításait), az ősz derekán 30,000 rabszolgával győzedelmesen Konstantinápolyba tért vissza. A következő 1664. év tavaszán ismét Magyarországba jött s miután a Dráva melékét elpusztítá s Új-Szerinvárát hatalmába keríté, melyet a hős Zrinyi Miklós, cserben hagyatva Montecuccolitól, maga gyujtott fel és ürített ki, Zala vármegyén keresztül Vas vármegyének vette útját, hol a Rába mellett találkozott a császár hadaival. Midőn Köprili Ahmed a stíriai határ felé folytatta útját, az Ausztriát féltő császári fővezér mégis megmozdult és abban a percben támadta meg a törököket, midőn ezek Szt.-Gotthárd mellett aug. 1. a Rábán átkeltek. A csatát a törökök elvesztették, mindazonáltal a nyolc nappal később kötött vasvári béke mindent helyreütött: Érsekújvár és Nagyvárad török kézen maradt s a vereség hatását csak a kirabol és a törökök hatalmában maradt Magyarország érezte. Hogy a szt.-gotthárdi csorbát kiköszörülje, Köprili Ahmed nemsokára Kréta szigetének meghódítására készült, a velenceiek legtekintélyesebb birtoka ellen. Kandia emlékezetes ostroma több mint két évig tartott s minkét félnek óriási áldozatokba került; a velenceieket huzamosb ideig a franciák segítették s csak azok elvonulása után adta fel a vitéz Morosini a fővárost. Alig pihente ki Köprili Ahmed a hosszu ostrom fáradalmait, már Lengyelország ellen vezette hadait, melyet 1672. a budziáki békére kényszerített, melyben Podolia és Ukraina török fensőség alá kerültek. Csakhogy röviddel a derék nagyvezir halála után (1676) nemcsak ezen szerzemények vesztek el, hanem Oroszország 1681-ben Azov városát is hatalmába keríté. A két Köprilit Kara Musztafa követte a nagyvezirségben, ki nem birt elődjeinek sem erelyével, sem tehetségével. Mindamellett Thökölyvel szövetségre lépett és Apafit is rávette, hogy a magyar bujdosókat támogassa. 1683. pedig Bécs ostromára indult, mely vállalatát azonban nagy kudarc kisérte: Lotaiai Károly és Sobieski János felmentették a székvárost és Bécs felszabadulásával megindult a tizenhat éves szerencsétlen háboru, mely az oszmánok hatalmát Magyarországon is összetörte. 1687. halt meg IV. Mohammed, kinek sem a dicsőségben, sem a verségekben nem vol igazi része. Őt III. Szolimán követte (1687-91), ezt pedig II. Ahmed váltotta fel a trónon (1691-95), kiknek idejében Magyarországban egyre halványabbá lett a félhold ragyogása. 1695. II. Musztafa került a trónra, ki személyesen merészelte fegyvereit Szavójai Jenőéivel összemérni, akitől azonban 1697. Zentánál oly vereséget szenvedett, hogy élete is veszélyben forgott. A megrémült szultán, tekintettel kimerült országára, békeakudozásokat kezdett, melyek Karlócán több európai hatalom közreműködésével békére vezettek (1699). A porta a Bánság kivételével egész Magyarországról lemondott, Moreát a velenceiek, Podoliát s Ukrainát a lengyelek, Azovot az oroszok kapták. Ezzel T. a Szolimán által megalapított nagyhatalmi állásáról leszorult.

II. Musztafa nem soká élte túl e csapásokat; a janicsárok, kik katonai képességeit nevették és szűkmarkuságát szidták, 1703. a tróntól megfosztották, melyre öccse III. Ahmedet emelték (1703-30). Ahmed a börtönből került a trónra, nem volt ugyan tehetségesebb bátyjánál, de néhány nemesebb vonással dicsekedett. Kortársa volt Nagy Péter cárnak, az első fejedelemnek, aki a keleti kérdéssel kapcsolatban következetesen törekedett a törököknek gyöngítésére, mondhatni, Európából való kiűzetésére és ezzel összes utódainak kijelölte az utat, melyen az orosz tradicionális politikának haladnia kell. Ahmed tétlenül nézte azt a makacs küzdelmet, mely Péter cár és XII. Károly svéd király között az északi hegemoniáért folyt. Midőn azután a Poltavánál elbukott Károly török területre menekült, vendégszeretően fogadta, de kivánságát, hogy Péternek hadat izenjen, sokáig nem teljesíté. Elvégül (1711) mégis háborut indított Péter ellen, kit Baltadsi Mehemed nagyvezir a Pruth ingoványaiban hadával együtt körülfogott. Katalin cárnő megvesztegette azonban a nagyvezirt, ki Péter cárt szökni engedé és erre a béke megint helyreállott. E békében az 1699. elveszett Azov visszakerült T.-hoz. XII. Károlynak nem volt a béke ínyére, amiért is mindent elkövetett, hogy a szultánt újabb háborura rávegye, de hasztalan. Újabb háborura csak Károly eltávozása után, 1714-ben került a dolog, még pedig Velencével, mely nem érte be az 1698. elnyert Moreával, hanem Korfu meg Krétára áhítozott. A háboru befejeztével (1714-1718) a velenceiek Korfut kapták, mig Moreát elvesztették, szövetségesük III. Károly magyar király pedig Szavójai Jenő fényes diadalai folytán visszaszerezte Péterváradot (1716), majd Temesvárt és elvégre Nándorfehérvárt (1718). Az 1718-iki passzarovici béke értelmében az ugynevezett temesi bánság is visszakerült Szt. István koronájának országaihoz. A törökök azonfelül Kis-Oláhországot, Szerbia és Bosznia jelentékeny részét vesztették Belgráddal együtt. Oroszország első foglalásai a Kaukázusban is III. Ahmed gyenge uralkodásához fűződnek, kit végre ugyanazok az elemek buktattak meg, melyeknek felemelkedését köszönheté. III. Ahmed nemesebb érzelmeiről tesz tanuságot az a vendégszeretet, mellyel a magyar szabadsághősök egyik legkiválóbb alakját, II. Rákóczi Ferencet és szerencsétlen honfitársait fogadta és Rodostóban ellátta, akik iránt utódja is rokonszenvet tanusított.

I. Mahmud (1730-54) végzetes körülmények közt vette át az uralkodást; a hadseregben a lázadás, a tartományokban az ellenszegülés szelleme mind jobban mutatkozott. A törekvő ifju Oroszországgal immár nem vehette fel többé a támadó harcot. Anna cárnő és szövetségese III. Károly magyar király már T. felosztásáról ábrándoztak. Az orosz fővezér Münnich szerencsével küzdött és elfoglalta Azovot, de az osztrákokat nem kis csalódás érte; az 1736-39-iki háboruban az oszmán fegyverek régi dicsősége újból feléledni látszék; a császári hadakat, melyeket nem vezetett többé Jenő herceg hős szelleme, egyik baleset a másik után érte, s az orosz cárnő szövetségese ijesztő vereségekkel zárta be uralkodását: Belgrád ismét török kézbe került s az ott megkötött 1739-iki béke az oszmán fegyverek diadalait szentesítette. E békében Belgrád és Oláhország s Szerbia a császáriak által 1718. elnyert részei megint visszakerültek T.-hoz és Oroszország is csak Azovot tartotta meg. I. Mahmud, ki inkább a békének volt barátja, mindjárt a háboru befejezése után egész eréllyel hozzálátott a birodalom belső megszilárdításához. Országlásának vége felé Arábiában a vahabiták lázadása zavarta meg a békét, mely egy pillanatra az Oszmán-ház trónját komolyan veszélyeztette. III. Oszmán (1754-57) rövid uralkodását rokonainak tömeges megöletése szennyezi be, melyeket derék és erélyes nagyvezire Raghib Mohammed semt tudott megakadályozni. III. Oszmánt öccse Musztafa követte, ki 40 éves korában került ősei trónjára. III. Musztafa (1757-73) uralkodásának első éveit békében töltötte el, mig az állam ügyeit Raghib Mohammed erős kézzel vezette; de alig hunyta be szemét a nagyvezir, napról napra észrevehetőbbek voltak a hanyatlás jelei. Először is II. Katalin orosz cárnővel gyült meg a szultánnak a baja, aki Nagy Péter szellemében a keleti kérdést megint napirendre tűzte. A megindult első háboruban (1768-1774) a szerencse hátat fordított a törököknek. Az oroszok megszállották Oláh- és Moldvaországot s hatalmukat állandósították a két dunai fejdelemségben, melynek lakossága vallási és politikai védelmezőjét látta az orosz cárban. Az oroszok most már nemcsak szárazon, hanem vizen is szorongatták T.-ot; egy erős orosz hajóhad jelent meg az Egei-tengeren Orlov vezénylete alatt s 1770 jul. 5. Cseszme közelében az egész török tengeri hadat megsemmisítette; az oroszok most már átlépték az Al-Dunát és benyomultak Bolgárországba, miután Szilisztriát elfoglalták és egy török hadat Tulcsa közelében megsemmisítettek; Várnát és Sumlát ellenben eredménytelenül ostromolták. III. Musztafa 1773. karácson napján meghalt s a trónt öccsére, a 48 éves Abdul Hamidra hagyta.

I. Abdul Hamid (1772-89) hijával volt bátyja Musztafa körültekintésének s tudatlansága szójárásos volt. Élete java részét a Korán másolásával s faragással töltötte, a nők társaságát pedig többre becsülte mint a férfiakét. Muhsimzáde Mohammed nagyvezir éppen az oroszokkal állt szemben Sumlában, midőn Musztafa halálának hirével együtt az új szultán utasításait kapta a külcsük-kajnardsii béke (l. o.) ügyében. II. Katalin a Kaukázusban fekvő kubamelléki országokat is elszakasztá T.-tól és birodalmával egyesíté; majd II. József császárral kötött védő és támadó szövetséget (1786), melynek nem volt más célja, mint T. végleges feldarabolása. Azonban e terv csak kis részben sikerült; a törökök az 1787-iki, illetőleg 1892-iki háboruban vitézül védelmezték magukat s ámbár nem valának képesek Szuvorov előnyomulását megakadályozni, II. József hadai ellen oly szerencsésen működének, hogy ezen oldalról nemsokára semmi veszélytől sem tarthattak. Ez volt az oszmánok fegyverdicsőségének utolsó fellobbanása; ezóta többnyire vereség és megalázás volt osztályrészük. Abdul Hamid nem érte meg a háboru befejezését, melynek közepette elhalt, birodalmát végzetes rendetlenségben hagyván utódjára. Egyébiránt I. Abdul Hamid nem volt zsarnok s II. Mohammed óta az első szultán az Oszmán-házban, ki nem szennyezte be kezeit rokonai vérével. III. Szelim (1789-1808) 29 éves volt, midőn nagybátyját a trónon követte. Az orosz háborut a trónváltozás nem akasztotta meg s az eddiginél még nagyobb elkeseredéssel dúlt, ámbár észrevehetőleg végéhez közeledék. A foksáni és rimniki véres ütközetek és Bender meg Iszmaila bevétele, vagyis Potemkin és Szuvorov diadalai az oroszok részére döntötték el a háborut. II. József utóda, II. Lipót, Anglia és a féltékeny Poroszország sürgetésére a Szisztovóban kötött békében beérte Orsovával. Kétségtelen, miszerint a porosz befolyásnak tulajdonítható a franciaországi forradalmi zavarokon kivül, hogy II. Lipót Követeléseit annyira mérsékelte s Khocim és Bukovina kivételével (mely utóbbi még II. József szerzeményének tekinthető) a többi elfoglalt részeket Oláh- és Moldvaország területén visszaadta a szultánnak, mely engedékenységéért Ausztria magára vonta a szentpétervári udvar neheztelését. Erre II. Katalin is békére hajlott (jászvásári béke 1792), melyben Ocsakovot és a Dnyepr, Bug és Dnyesztr közötti területet kapta a töröktől. A szisztovói és jászvásári békeszerződések ilyen körülmények közt valóságos sikereknek tünhettek fel a törökök szemében, kik sokkal súlyosabb feltételekre voltak elkészülve.

A reformtörekvések időszaka. Midőn ekképen a külbéke biztosítva volt, III. Szelim több jóakarattal mint eréllyel látott hozzá a reformok megvalósításához, melyektől az orszmán birodalom politikai újjászületését remélte. Egyik fő törekvése a régi jobbágyi viszonyok megszüntetésére irányult. A ráják (az iszlámra át nem tért keresztény lakosság) kiváltképen érezték ezen viszonyok súlyát. A szultán ezáltal nemcsak a ráják sorsán kivánt könnyíteni, hanem a földbirtok igazságosabb felosztása által a kincstár jövedelmét is szaporítani. Midőn Szelim reformtervei ismeretesek lettek, leirhatatlan nagy volt az izgatottság az európai tartományok minden részében, hol kiszolgált katonák nagyobb tömegekben együtt éltek. Pázván Oglu, egykor janicsár s most földbirtokos állott az elégületlen és felizgatott tömegek élére s a mozgalom csakhamar olyan irányt vett, mely magát a szultánt és trónját a legnagyobb veszéllyel fenyegette. A lázadók elfoglalták Viddint, megverték a fékezésükre kiküldött fegyveres csapatokat, ugy hogy a megrémült porta kénytelen volt velük alkudozásokat kezdeményezni, melyek azzal végződtek, hogy a szultán a mozgalom vezérét, Pázván Oglut, kinevezte viddini pasává. De a bomladozó birodalom egyéb részeiben is fölütötte veszélyes fejét a lázadás. Dsáfer pasa Aleppóban kitűzte a lázadás zászlóját s függetlennek nyilvánította magát. A mamelukok Egyiptomban vérszemet kaptak s miután a Konsantinápolyból küldött kormányzót elűzték, mint egyenjogu hadviselő felek kezdtek a portával alkudozni. A franciaországi eseményekkel s Bonaparte Napoleon törekvéseivel szemben az oszmán kormány következetesen semleges politikát követett, noha Anglia, Ausztria és Poroszország szüntelen ostromolták a szultánt, hogy csatlakozzék a koalicióhoz. III. Szelim csak akkor lépett ki a semlegességből, midőn Bonaparte egyiptomi expediciójával (1798-99) a török világot maga ellen ingerelte. Erre a szultán hadat izent Bonapartenak, ki Szíriába indulván, Jaffát ugyan bevette, de Akka előtt kudarcot vallott. Az 1799. megalakult második koalicióban is részt vett a porta s ekkor történt (1799), hogy a szövetséges orosz-török flotta közös erővel foglalta el a jón szigeteket. 1801. a franciák azután Egyiptomból elvonultak és igy a béke helyreállott. Alig hangzott el a csatazaj, midőn III. Szelim újból elővette régi kedvelt tervét, a hadsereg átalakítását európai mintára. Azonban most még makacsabb ellentállásba ütközött. A janicsárok, mint mindig, most is a nép közé vegyültek s az általuk szított lázadás nemsokára a forradalom jellegét öltötte magára. Egy fetvát mutattak fel a seikh ul-iszlámtól, melyben az mondatott, hogy III. Szelim szultán meghamisította az igazi vallást s újításai által érdemetlenné tette magát az uralkodásra. Ezzel a szultán sorsa meg volt pecsételve. A janicsárok, szövetkezve az ulemákkal, 1807 máj. utolsó napjaiban Szelimet a tróntól megfosztották, s helyébe Abdul Hamid fiát, IV. Musztafát ültették. III. Szelim régi szokás szerint a trónról a börtönbe került, hol a következő (1808) jul. megfojtották. Egy újabb palotaforradalom élére Musztafa Bajraktár (azaz zászlótartó) állott, azelőtt Ruszcsuk helytartója, bátor és ügyes katona, ki mint a meggyilkolt Szelim hive felkelést támasztott IV. Musztafa ellen. Bajraktárnak mindenütt valának összeköttetései, s midőn egy erős hadcsapat élén Konstantinápoly felé közeledett, a rémület a fővárosban általános volt. Musztafa Bajraktár 1808 jul. megszállotta Konstantinápolyt, melynek őrsége vele jórészt rokonszenvezett és rohammal hatalmába ejtette a szerailt, IV. Musztafát letaszítá az alig elfoglalt trónról s annak öccsét, II. Mahmudot ültette helyére. Azonban az ellenforradalom nem szünetelt; a janicsárok a felbőszített tömegekkel mindaddig nem nyugodtak, mig IV. Musztafa az élők közt volt. Kivánságukra II. Mahmud, hogy a lázongást lecsendesítse, bátyját börtönében megfojtatta. Musztafa Bajraktár a janicsárok haragja elől menekülve, egy vártoronyba zárkózott; de minőn menekülésének lehetetlenségéről meggyőződött, magát a toronnyal együtt a levegőbe röpítette. Ezzel a palotaforradalmak sorozata egyelőre bezáródott. Az új szultán, II. Mahmud, immár az utolsó férfisarja volt az Oszmán-háznak; fivérei egymásután a halálba mentek, hogy az erősebbnek vagy ravaszabbnak helyet csináljanak.

II. Mahmud (1808-39) az oszmán uralom politikai reformátora; nevéhez fűződik hazájának minden újabb vívmánya; ellensége volt a keresztényeknek és művelődésöknek, bár mindkettőt kereste és felhasználta; s miután az utóbbit minden áron elsajátítani igyekezett, ugyazazokkal a fegyverekkel tervezte egykor legyőzni ellenségeit, melyekkel azok az ő nemzetének és házának dicsőségét elhomályosították. Az oszmán fegyverek következetes szerencsétlensége s Oroszország hatalmi befolyásának növekedése a Balkán-félszigeten egészen új helyzetet teremtettek, melyek következményei elől a szultán nem zárkózhatott el. A kitörőfélben levő görög szabadságharc (1821-29) és az európai hatalmasságok kétes magatartása nem volt felbátorító Mahmudra nézve. Szerbia 1804 óta a forradalom ösvényén haladott; a tűz, mely Takovónál lobbant fel először, már a szomszéd Boszniát és Bolgárországot is fenyegette. Egyelőre tehát a szultánnak még szüksége volt a janicsárok, bár megbizhatatlan, de még mindig erős karjaira. A vérlázító kegyetlenség, mellyel a szultán a görög felkelést (1821 óta) elfojtani igyekezett, egész Európát lázas izgatottságba hozta és megteremtette a filhellenizmust; a posta mindinkább elszigeteltetett s önmagára hagyatva, a kétségbeesés politikájához folyamodott. Hogy a nyugati hatalmasságok rokonszenvét visszahódítsa, Mahmud ismét elővette régi reformterveit s ezek közt első sorban a hadsereg reformját európai mintára. Ezzel elérkezett a janicsárok (l. o.) megsemmisítésének órája is. Az 1826 máj. 22-én tartott titkos divánban, melyben nemcsak a kormányférfiak, hanem a seikh ul-iszlám és az ulemák is részt vettek, Mahmud előterjeszté régóta készen tartott vádiratát a janicsárok ellen, melyben azok érdemeit a multban elismerve, rámutatott fegyelmezetlen, mindig zendülésre hajló veszélyes voltukra, mi immár magát az állam fennállását teszi kétessé és bizonytalanná. A diván mély csendben hallgatta a padisáh előterjesztéseit, s midőn ez a seikh ul-iszlámhoz fordulva tanácsot kért, tőle a következő választ nyerte: «A háboruban csak a ravasz győzhet, s a Korán azt mondja: Győzd meg ellenségeidet saját fegyvereivel. Ugyanazért szükséges, hogy az oszmánok is megtanulják a keresztények hadviselését, hogy annál biztosabban legyőzhessék őket.» A seikh ul-iszlá ezen nyilatkozatából azt lehetett következtetni, hogy mindenben egyetért a padisáhval, s igy a janicsárok sorsa meg vala pecsételve. A diván, melynek határozata még titkokban tartatott, néhány nap elteltével ismét összeült, s ekkor a diván II. Mahmuddal egyetértve, kimondá, hogy a janicsárok eltörlése az állam érdekében elodázhatatlan szükséggé vált. Jul. közepén mintegy 30,000 janicsár gyülekezett össze a főváros különböző pontjain, s a kávéházak hemzsegtek a dühös harcosoktól, kik az Atmeidán-téren ütötték fel rögtönzött hadi táborukat, midőn hirét vették az ellenük készülőben lévő csapásnak. Mahmud személyesen s nagy körültekintéssel vezette az előkészületeket. Az európai vezényszóhoz szoktatott és többnyire francia tisztek által vezényelt csapatok minden oldalról körülfogták az Atmeidán-teret és egy adott jelre golyózápor csapott le az összezsúfolt janicsárokra, kikre többé nem volt szükség. Ezzel megindult a mészárlás; a janicsárok nem küzdöttek oly erővel és kitartással, mint gondolni lehetett volna, s nemsokára különböző utakon kaszárnyáikba iparkodtak menekülni, de a szultán katonái ide is követték őket s a vérengzés csak most vette igazán kezdetét. Néhány óra elteltével több mint 20,000 halott hevert a főváros utcáin vagy porrá égett a felgyujtott kaszárnyákban, s a janicsárok intézménye nem létezett többé. II. Mahmud mencsak magát és birodalmát szabadította meg az erőszakos mult időknek egy átkos kinövésétől, hanem az egész művelt világ köszönetét vívta ki magának.

Mialatt ezek Konstantinápolyban történtek, a görög szabadságharc (l. Görögország története) egyre tovább folyt és a Balkán félsziget többi ortodox-keresztény hitü nép is, Oroszország segélyére számítva, hadi lábon állott a törökkel. 1827-ben a francia, orosz és angol kormányok közbeléptek a görögök érdekében és midőn a porta rájuk sem hallgatott, a szövetségesek hármas hajóhada a navarini öbölben körülzárolt török hajóhadat okt. 20. tönkre verte avagy levegőbe röpítette és azután a vérengző Ibrahim egyiptomi herceget és rabló csapatait Moreának elhagyására kényszerítette. A görög szabadságharc utolsó éveivel összeesik az orosz-török háboru (l. Oroszország története, XIII: köt., 529. old.). A drinápolyi békében a porta előre is jogérvényesnek elsimerte mindazokat a határozatokat, melyeket a Londonban egybehivantó kongresszus Görögország sorsára nézve hozni fog. Ez a kongresszus 1830. egybegyült és kimondta Görögország függetlenségét. A védő hatalmak pedig Ottó bajor herceget ültették az új királyság trónjára. Nemsokára az orosz háboru befejezése után újabb és nem kevésbbé veszedelmes bonyodalmak keletkeztek Afrikában. Franciaország 1830-ban elfoglalta Algeriát, Anglia pedig Egyiptomban igyekezett politikai befolyását jobban megszilárdítani. Mehemed Ali egyiptomi helytartó, ki T. vereségeit már régóta a maga hasznára igyekezett érvényesíteni, megérkezettnek látta az időt tervével nyiltan előlépni (l. Egyiptom tört., V. köt., 778. old.). A döntő ütközet 1839 jun. 24. Nisib mellett folyt le s az oszmánok súlyos vereségével végződött. A nisibi szerencsétlenség hire még nem jutott el Konstantinápolyba, midőn II. Mahmud 1839 jul. 1. nyaralójában váratlanul elhalálozott. Halálának hirét mindaddig titokban tartották, mignem idősb fia Abdul Medsid megérkezett és a kormányt átvette.

Abdul Medsid (1839-61) tizenhat éves volt, midőn a kormányt átvette. Mint a hárem neveltje nem birt sem erős akarattal, sem áttekintő értelmességgel s 22 évig tartó uralkodása arról tesz tanuságot, hogy életének minden nehéz helyzetében mások tanácsára és támaszára szorult, kiknek kezében legtöbbször eszköz volt. A nisibi szerencsétlenséget egy másik, nem kevésbbé nagy és váratlan baleset követte. A kapudán-pasa, Ahmed, a török tengeri hadak főparancsnoka alig értesült II. Mahmud haláláról, midőn az egész török tengeri haddal hűtlenül átpártolt a zendülő egyiptomi alkirályhoz. A hunkiár-szkelesszii szerződés Oroszország és T. közt már nem volt hatályban; s Anglia minden követ megmozdított, hogy régi tekintélyét és befolyását a Boszporus partján visszaszerezze. Újabb háboruktól kellett tartani. Ekkor T. védelmére és integritásának megőrzése céljából 1840 jul. 15. négyes szövetség alakult Oroszország, Anglia, Ausztria és Poroszország közt, mely az által adott magáról legelőször életjelt, hogy egy osztrák-angol tengeri had Ahmed kapudánpasát arra kényszeríté, hogy a török tengeri hadat Alexandriából visszavezesse a Boszporusba és erre az egyiptomi invázió veszélye is eltünt. Nemsokára, 1839 nov. 4-én az új szultán Resid nagyvezir tanácsára az új szerailban maga köré gyüjté az európai hatalmasságok követeit, valamint birodalmának polgári, katonai és vallási méltóságait s a nagyvezir által felolvastatá azt az alkotmányt, mellyel népeit boldogítani, trónját pedig megerősíteni remélte. A gülhánei hatti-serif vagy a gülhánei kioszkban kelt proklamáció, az oszmán birodalom újjáalakulásához egy hatalmas lépéssel közelebb jutott volna. Ezen nevezetes államokirat főbb pontjai a következők valának: 1. Minden alattvalónak vallás- és nemzetiségi különbség nélkül élete, vagyona és becsülete biztosíttatik. 2. Az igazságszolgáltatás nyilvános és rendes lesz; valamint az adók igazság és méltányosság szerint fognak kivettetni; egyszersmind a szultán igéri azt, hogy az adók bérbeadásának káros intézményét legközelebb meg fogja szüntetni. 3. Az újoncozást európai módra fogják átalakítani s akatonák nem lesznek kötelesek a meghatározott időn túl szolgálatban maradni. 4. A törvény előtt minden valláskülönbség megszünik. 5. A hivatalok elárusítása szigoruan megtiltatik s a hivatalnokok ezentúl rendes évi fizetést fognak húzni az államkincstárból. Az új alkotmány megjelent és kihirdettetett, de gyakorlati haszna nem lett.

Az izgalom és bizonytalanság állapotában találta T.-ot az 1848. év, mely egész Európát hullámzásba hozta s melynek rázkódtatásai nem kerülték el az oszmánok birodalmát sem. Kiváltképen nagy volt az izgatottság a birodalom keresztény alattvalói sorában s főleg ott, hol az orosz befolyás élénkebben nyilvánult: Oláh- és Moldvaországban, Szerbiában és részben Bolgárországban. Azonban a porta megkiméltetett s nagyobb mérvü fegyveres erő kifejtésétől s Európa népeinek ezen emlékezetes napokban elég dolguk volt saját ügyeik rendbehoztalával. A magyar szabadságharc leveretése után T., kivált Anglia jótékony befolyása következtében, mely szükség esetében fegyveres beavatkozását helyezte kilátásba, egyikét gyakorolta legszebb jogainak: a vendégszeretet jogát. A szabadságharc vezetői és bajnokai tömegesen léptek át 1849 aug. óta török területre, s miután kezdetben Bolgárországban találtak menhelyet, utóbb részint Konstantinápolyba, részint pedig Kis-Ázsiába beljebbeztetének (l. Magyar emigráció), hol a szultán a menekülteket és bujdosókat részvéttel fogadta. Az orosz és ausztriai kormány minden követeléseit és fenyegetéseit a menekültek kiadatása iránt határozottan és nyiltan visszautasítá. A menekültek később Angliába és Amerikába távoztak; többen közülök pedig török szolgálatba léptek s hűséggel szolgálták új hazájukat és vendégszerető urát. Alig mult el az 1848-1849-iki vihar, midőn Abdul Medsid a gülhánei alkotmány életbeléptetését az eddiginél nagyobb eréllyel kezdé sürgetni. Legnagyobb ellentállásra találtak az adó és az újoncozásra vonatkozó részei az alkotmánynak, kivált a boszniai bégeknél, kik megszokott régi jogaikat látták megsértve, midőn az általuk eddig elnyomatott néposztállyal egyenlő politikai szinvonalra állíttatának. A török kormány Omer pasát (l. o.) egy horvát hitehagyottat küldé jelentékeny haderővel a lázongó tartományba, ki nemsokára engedelmességre és megadásra birta a dacos és rakoncátlan bégeket. Ezzel azonban a bajok sokasága csak eggyel fogyott meg.

Oroszország már I. Sándor cár óta a dunai fejdelemeségek birtokáról álmodozott, s kereste az ürügyet, hogy a török kormánnyal összetűzhessen; a nagy orosz-török háboru előre vetette árnyait. A francai köztársaság 1850 őszén erélyes jegyzéket nyujtott át a portának a palesztinai szent helyek érdekében, s midőn erről Oroszország értesült, megbizta konstantinápolyi nagykövetét Mencsikov grófot, hogy jelentse ki a portának, miszerint nem hajlandó a Franciaországnak nyujtandó olyan kiváltságokba belenyugodni, melyek a görög keleti egyház hiveire nézve sérelmesek leendenek. Ezzel a helyzet Oroszország s t. közt még feszültebbé vált, főként midőn hire járt, hogy a konstantinápolyi kormány a francia kormány (III. Napoleon császár) követeléseit mégis teljesítette. Mencsikov most egyenesen egy szövetség megkötését követelte a portától annak biztosítására, hogy a gör. kel. egyház összes hivei az oszmán birodalomban az orosz cár védnöksége alá helyeztessenek, tekintet nélkül a szultán szuverénitási jogaira. E pillanatban Ausztria is formulázta követeléseit, melyek gyors foganatosítását követelte a portától; e szerint a zendülő Montenegróba benyomult török csapatok haladéktalanul visszahivandók volnának; a török birodalom területén lakó osztrák alattvalóknak pedig tágasabb jogok engedélyezendők kereskedelmi tekintetben. A porta teljesítette Ausztria kivánságát, ellenben Oroszország ajánlatát a leghatározottabb alakban visszautasítá, mi a jelen körülmények közt egyértelmü volt a hadizenettel. Mencsikov, I. Miklós cár nagykövetének sértő fellépése Konstantinápolyban, s a cárnak feltételeihez való merev ragaszkodása megérlelte végre a keleti kérdés újabb kitörését. Az 1853-iki ősz elején kezdetét vette a háboru, mely tulajdonképeni szinhelyéről krimi háborunak (l. o.) szokás nevezni. A krimi háboru befejezése után Abdul Medsid európai jóakarói tanácsára egy lépéssel tovább ment az alkotmányosság ösvényén s mintegy kiegészítésül a gülhánei hatti-sherifnek, kiadta 1856. a hatti-humájun, vagyis második fontos rendeletet, melyben az 1839-iki alkotmányt még inkább európai minták szerint igyekezett kiegészíteni. E szerint az alattvalók három csoportra osztattak, és pedig a moszlimek még mindig kiváltságos osztályára; továbbá a felszabadult jobbágyok vagy rájákra (most tehák volt a nevük), végre a rabszolgákra, kik ismét hat osztályra szakadtak, melyek ma is olyanok mint századok előtt s akiknek vagyon- és életbiztosságáról ez a törvény sem kezeskedett. Ami azonban sehogyan sem javult, az a pénzzavar volt, mely évről évre növekedvén, bukással fenyegette a birodalmat. 1858-61. három államkölcsönt kellett kötni és a válság oly komollyá lett, hogy nagy összegre szóló papirpénzt kellett kényszerforgalomba hozni. Ily viszonyok között Abdul Madsid 1861 jun. 25-én bekövetkezet halála nem volt csapás a birodalomra, erélytelen egyénisége nem szerzett neki sem ellenségeket, sem barátokat és a legjobb akarattól áthatva sem volt képes jobbat és többet tenni, mint amennyit idegen védelmezői tőle kivánni jónak láttak.

Abdul Azisz (1861-1876), Abdul Medsid öccse, 31 éves korában került a trónra, ama pillanatban, midőn az államnak kedvezőtlen kül- és belviszonyokkal kellett küzdenie. Mindjárt uralkodása kezdetén elfogadta és megerősítette a gülhánei alkotmányt s a hatti-humájunt, miáltal magát Európa szemében mint a haladás barátja mutatta be. Gyakran beutazta birodalmának egyes részeit, hogy magának közvetlen tudomást szerezzen azok állapotáról. Az utóbbi években meglátogatta Európa nagyobb udvarait és országait is, s ez volt az első eset, hogy oszmán uralkodó a keresztény Nyugatot békés célból felkereste. Habár országlásának elején megigérte, hogy háremjét feloszlatja s beéri egy nővel, s hogy a hárem roppant költségeit hasznosabb dolgokra fogja fordítani, igéretét sohasem váltotta be s e tekintetben is minden a megszokott régi kerékvágásban haladott a felbomlás ösvényén. Ehhez járult, hogy a porta nemsokára a krimi háboru befejezése után különféle összeütközések következtében mind feszültebb viszonyba lépett a nyugati hatalmasságokkal, melyek az imént szövetségesei valának. Okot többnyire a keresztények és muzulmánok közti surlódások szolgáltattak. Dseddában, Arábiában 1858. az angol és francia konzulok meggyilkoltattak, Szíriában pedig a mohammedánok gyülölete borzasztó helyzetbe juttatta a keresztényeket. A hatvanas évek óta mind nagyobb tért kezdett foglalni a Balkán-félszigeten a pánszláv és a pánhellén agitáció; amazt Oroszország, emezt pedig Görögország támogatta. Heves harc dúlt Kréta szigetének birtokáért, mely azonban a nyugati hatalmasságok beavatkozása folytán T. javára nyert ideiglenes befejezést. Szerbiában is felütötte fejét a lázadás, melynek célja volt az utolsó kötelékeket is elszakítani, melyek ezen országot még az oszmánok birodalmához fűzték. S a szerb nép óhajtása Ausztria-Magyarország hathatós pártfogása következtében teljesülésbe is ment: az utolsó török pasa elhagyta a sokat vívott nándorfehérvári várat. Kedvezőbb feltételek mellett biztosította maga számára a szultán fensőségi jogait Egyiptomban, minek folytán itt némileg jobbakká alakultak a politikai viszonyok. Oroszország a harmadik párisi béke (1856) óta szüntelen azon fáradozott, hogy elvesztett befolyását a keleti ügyekben ismét visszaszerezze. A bolgárok, szerbek és montenegróiak nemsokára hatalmas védelmezőiket látták Oroszországban, melynek titkos céljait felkarolták és támogatták. Igy indult meg 1864 óta a Balkán-félsziget szláv népeinek felbujtogatása, mely nemsokára megtermé véres gyümölcseit. Igy készült az új orosz-török háboru, melynek lángja Hercegovinában lobogott fel legelőször, állítólag az elviselhetetlen adók következtében (1875). Szerbia és Montenegro felajánlották a portának jó szolgálataikat, de amelyet a török kormány megmagyarázható bizalmatlanságából visszautasított. E közben egy váratlan eset a helyzetet még komolyabbá tette. 1876 máj. Szalonikiban a felbujtogatott muzulmánok zendülés alkalmával megölték a német és francia konzult, s ámbár a porta a legszigorubb vizsgálatot és messzemenő megtorlást helyezett kilátásba, a hatalmak nem nyugodtak meg s az ellenséges hangulat mind erősebben kezdett nyilvánulni. 1876 máj. 29-én az új nagyvezir Mehemed Rusdi és a hadügyminiszter Husszein Avni, Midhat pasával egyetértve, titkos tanácskozásra gyültek össze s ezen alkalommal elhatározták, hogy Abdul Aziszt a tróntól megfosztják s helyébe Abdul Medsid szultán legidősb fiát, V. Muradot ültetik a fejedelmi székbe. A palotaforradalom a május 29-30. közötti éjjel végbement, s a trónjától megfosztott szultán jun. 4-én a Csiragán-palotában az összeesküvő miniszterek parancsára megöletett; hivatalosan azonban azt a hirt küldötték világgá, miszerint a letett Abdul Azisz maga vágta fel ereit. Néhány nappal később egy újabb gyilkosság hire keltett nagy izgatottságot a török fővárosban. Egy cserkesz származásu testőrtiszt ugyanis tőrszúrással megölte az erélyességéről ismeretes hadügyminisztert, Husszein Avni pasát.

Mialatt Konstantinápolyban az összeesküvés mind tágasabb köröket vont s a politikai gyilkosságok járványos jelleget látszottak ölteni, azalatt Bolgárországban tényleg megindult a háboru legborzasztóbb alakjában (l. Bulgarian atrocities). A felkelők azon hitben ringatták magukat, hogy a török faj immár elvesztette végső ellenállási képességét is. Azonban ezen feltevésük csalódáson alapult; mert az új nagyvezir ritka gyorsasággal fegyverhez szólítván a szabadságolt katonákat, borzasztó vérengzések közt még egyszer leverte a bolgárokat és tömeges kivégzésekkel torolta meg a szenvedteket. Időközben Szerbia (Milán) és Montenegro (Nikita) befejezték fegyverkezésüket, s 1876 jul. hadat üzenvén a portának, átlépték a határt. Ezalatt a török főváros újabb palotaforradalom szinhelye volt. V. Muradot a diván őrültnek jelentvén ki, megfosztja a tróntól, melybe öccsét II. Abdul Hamidot ülteté (1876 aug. 31.).

Az új szultánnak első teendője volt, hogy trónját megerősítse, az orosz császár kivánságát teljesítse s a zendülő és megalázott szerbekkel a lehető legkedvezőbb feltételek mellett fegyverszünetet kössön. A bolgár mészárlások és a szerb felelés megérlelték a háborut Oroszország és T. közt, az alkotmány igéretét az orosz kormány nem vette komolynak és a pánszláv áramlat és a nihilisták üzelmei a cárt cselekvésre kényszerítették. Oroszország 1877 ápr. 24. megizente a háborut T.-nak, mely egyszerre két világrészben, Európában és Ázsiában hevesen fellobogott (l. Oroszország tört. XIII. köt. 535-537 old.). Bismarck inditványára európai kongresszus ült össze Berlinben, melyet T.-ot Szavfet pasa képviselte (l. Berlini szerződés). A berlini kongresszus súlyos és megalázó feltételei az oszmán birodaom hatalmát és tekintélyét mélyen alásülyesztették nemcsak tulajdon alattvalói szemében, hanem főként Európa népei előtt, melyek lassankint megszokták a «beteg ember» állapotát gyógyíthatatlannak tekinteni. Görögország és Montenegro a berlini kongresszus után sem szüntek meg követeléseikkel ostromolni a portát és a hatalmasságokat. Egyiptomban a nemzeti párt vezére Arabi pasa 1882. zendülést idézett elő, melynek következménye volt, hogy Anglia Egyiptomot megszállotta. Tunisz, mely 1871 óta szorosabban az oszmán birodalom keretébe illesztetett, tiz évvel később Franciaország kezébe ment át. Csak oly szivós erejü nép, mint a török birt ennyi csapást elviselni. Azonban a sanyaru pénzügyi viszonyok, a rossz és korrumpált közigazgatás, a vallásban gyökerező fatalizmus és a reformoktól való idegenkedés miatt a hanyatló s ugy látszik most már végleges pusztulásnak szánt birodalom jövője fölötte borus.

Hogy a birodalom pénzügyeit és hadügyét némileg rendbe hozza, Abdul Hamid német tisztviselőket és tiszteket hivott meg 1881., kiknek segítségével egyezséget kötött az állam hitelezőivel, minek következtében az államadósság 250 millióról 106 millió font sterlingre szállíttatott alá, egy százalék kamattal és 1/3 százalék törlesztéssel. Az állam jövedékeinek szaporítása céljából behozták a dohánymonopoliumot, bár a nép sok helyt ellene tüntetett. A török hadsereg új hadi szervezete 1887. lépett életbe. Külpolitikájában a porta nagy óvatosságot és tartózkodást követett az utolsó években; kerülte a surlódásokat és összekoccanást ugy egykori alattvalóival, valamint a külhatalmakkal s tartózkodó állásából akkor sem lépett előtérbe, midőn Kelet-Rumélia lakói Bulgáriával egyesültek és midőn az orosz ármányok Battenberg Sándor bolgár fejedelmet országának elhagyására kényszerítették. Azonban az egykor hűbéres tartományok magatartása a portát oly katonai erő kifejtésére kényszerítette, mely anyagi erőit meghaladta és újabb kölcsönök felvételére kényszerítette. Az ottomán bank ugyan kisegíté a portát nem egyszer súlyos pénzzavarából, de mindig olyan feltételek mellett, melyek nagy kárára voltak az országnak. A legjövedelmezőbb vámok zálogképen köttettek le a banknak, mely utóbb még a vasutakat, Hirsch báró alkotásait és millióinak forrásait is lefoglalta. A török vasutak csak később s akkor is csak részben kerültek vissza a török állam birtokába.

1893. s a következő években az örmény kérdés (l. o.) okozott a kormánynak sok gondot. Kréta szigetén 1893. a görög keresztények és a törökök politikai és gazdasági okokból szintén összekoccantak. Ezt a mozgalmat sem sikerült a kormánynak lecsöndesíteni és ebből fejlődött ki a görög-török háboru. 1896-ban az örmény és szíriai mozgalmak kissé lecsöndesedtek; Konstantinápolyban ellenben aug. 26-án újabb, bár kisebb vérengzések történtek. A nagyhatalmak közül csakis Anglia mutatkozott hajlandónk fegyveres beavatkozásra, de elszigetelten a Salisbury-kabinet nem mert fegyverhez nyulni. Az örmények panaszait pedig nemsokára háttérbe szoríták a Krétáról érkező háborus hirek.

Kréta görög s keresztény lakói százados gyülölségnek engedve, 1896 nyarán, Görögország segélyében bizva, komolyabban folytatták a guerillaharcot és most már az új kormányzó, Turkan pasa által kihirdetett reformokat is kicsinyelték. Eddig autonomiát és keresztény kormányzót követeltek; most hallani sem akartak többé a török uralomról, hanem a Görögországgal való egyesülést irták zászlójukra. A nagyhatalmak jul. 4. közös jegyzékben arra kérték a görög kormányt, birná rá a krétai görögöket a reformok elfogadására; de a Delyanisz-kabinet e felszólítás elől kitért. Ily viszonyok között a fegyverzaj a szigeten megújult. Jul. 23. a törökök Retimónál, aug. 6-án Kaneánál megverettek és ekkor (aug. 10.) a szigeten ideiglenes kormány alakult, mely a hatalmat magához ragadta. A szultán ugyan - elkésve - magáévá tette a nagyhatalmak által követelt reformokat, de a fölkelők vezérei most már teljes függetlenségre törtek. A görög kormány pedig elnézte, hogy nagyszámu görög önkéntes, sőt rendes katonaság is siet a fölkelők segélyére, kik Vasszosz ezredes alatt a sziget hegyes belsejéből a parton elterülő török falvakat megtámadták s felgyujtották, azok lakóit pedig menekülésre, illetőleg a szigetről való távozásra kényszerítették. 1897 februárban magát Kaneát is felgyujtották, török lakóit pedig elűzték. A nagyhatalmak által Kréta partjaira rendelt hadi hajók parancsnokai hiába fáradoztak, hogy a gyujtógatásokat és a gyilkosságokat megakadályozzák. Szintoly hasztalan volt a nagyhatalmak közös felszólalása Athénben; a görög kormány György királlyal egyetértve, nem hivta vissza csapatait, sőt febr. 27-én fegyver alá hivta a tartalékos katonákat. Erre a nagyhatalmak márc. 3-án közös jegyzéket adtak át Athénben, melyben az európai béke fentartása szempontjából a következő határozatokat tudatták a görög kormánnyal: 1. Görögország semmi szin alatt sem annektálhatja Kréta szigetét, a sziget teljes autonomiában fog részesülni, de meg kell maradnia a szultán szuverénitása alatt; 2. a kormány hivja vissza - hat nap alatt - a görög csapatokat s hajókat; 3. vonakodás esetén a nagyhatalmak erőszaktól sem fognak visszariadni. De a görög kormány és maga az udvar nem mert dacolni a felizgatott és magát vérmes reményekben ringató nép és a titkos hetéria-társulat harcias követeléseivel és a nagyhatalmak követeléseit márc. 9. elutasította. Válaszában a kormány erkölcsi felelősségére hivatkozott, mely legszentebb kötelességévé teszi Görögországnak, hogy a krétai görögöket megmentse és felszabadítsa. Erre a nagyhatalmak márc. 21. Kréta sziget partjait szigoru zárlatnak vetették alája és egyenkint 500 katonát szállítottak a partra, hogy a vérengzéseknek véget vessenek és Vasszosz ezredest és csapatait távozásra kényszerítsék. Ily csekély haderő nem felelhetett meg céljának, de az események súlypontja nemsokára a görög szárazföldre helyezkedett át, mely a közben kitört görög-török háborunak szinhelyéül szolgált. Kölcsönös fegyverkezések és vádaskodások után görög önkéntes csapatok 1897 ápr. 10. török területre törtek, amire Edhem pasa, a török fővezér, hadizenettel válaszolt. A háboru, mint előre látható volt, az erősebb, jobban felfegyverzett és ügyesebben vezényelt törökök diadalával végződött, mig a készületlen, pénzügyi zavarral küzdő és a külföld (különösen Oroszország) segélyébe vetett reményeiben keserüen csalatkozó görögöknek a legyőzöttek sorsával kellett megbarátkozniok. A háboru három szinpadon folyt le: a tengeren, Epiruszban és Tesszáliában. Tengeren a görögök jóformán semmit sem végeztek, noha a török hajóhad nem is mutatta magát; Epiruszban a hadi szerencse ingadozott, Tesszáliában azonban - s ott történtek a döntő csaták - a kocka a görögök ellen fordult. Edhem tesszáliai hadserege (összesen 113,000 gyalogos, 27,000 lovas és 252 ágyu) átlépte a görög határt és könnyü szerrel foglalta el Larisszát, majd máj. 5. pedig Farzaloszt. A görög trónörökös-főparancsnok erre Domokoszba vonult vissza táborkarával, és noha Szmolenszk ezredes a törököket Velesztinónál néhányszor visszaverte, végre ő is kénytelen volt Domokosz felé meghátrálni; ugyanakkor (máj. 8.) a görögök a volói kikötőt is feladták. A harc immár a domokoszi vonal körül csoportosult. Máj. 17. a törökök Domokosznál is megszalasztották a görögöket, kik erre Tesszáliát feladván, az Otrisz erdős bércei mögé menekültek és Lamiát s a Termopiléket kezdték megerősíteni. Ezzel a törökök nagyjában visszafoglalták Tesszáliának azon részét, melyet 1881. Görögországnak voltak kénytelenek átengedni. A közbelépő nagyhatalmak megszüntették egyelőre a vérontást és máj. 19-20-án fegyverszünetet eszközöltek ki a földre tiport Görögország részére. Következtek immár a diplomáciai alkudozások, melyek folyamában azonban a porta meglehetős súlyos föltételeket (Tesszália egy részének, a Peneioszig való átengedése és 60 millió font hadi sarc fizetése) szabott Görögországnak. A nagyhatalmak enyhíteni iparkodtak e föltételeket és I. Ferenc József (ki a tavasszal személyesen kereste fel II. Miklóst székvárosában, hogy a cárral egyetértve Szerbiát, Bulgáriát s a makedoniai görögöket támadástól és felkeléstől visszatartsa és ezzel egy kiszámíthatatlan, általános háboru kitörését megakadályozza) juliusban sajátkezü levelet intézett Abdul Hamid szultánhoz, melyben saját érdekében arra kérte, vonná vissza csapatait az ugyis kifosztott Tesszáliából s szállítsa le a hadi sarcot. Ugyanily szellemben járt közbe a cár is. Elvégre 1897 szept. 18. megkötötték az előzetes békét. Föltételei ezek: 1. A tesszáliai határt vegyes bizottság fogja szabályozni, melyben a nagyhatalmak katonai megbizottjai is jelen lesznek, még pedig Törökország javára (a határigazítás egyébiránt jelentéktelen lesz). 2. Görögország 4 millió török fontot tartozik a szultánnak fizetni mint hadi sarcot. 3. A török földön lakó görögök régibb kiváltságai ezentúl is érvényben maradnak. 4. 14 nappal az ideiglenes békeszerződés elfogadása után görög diplomáciai megbizottak jelenjenek meg Konstantinápolyban, hogy ott a végleges békét megkössék. 5. Külön bizottság feladata leend a görög konzulok és a török biróságok közötti viszony szabályozása. 6. Tesszália kiürítésének és a görög kormány kezébe való átadásának kérdése még pontosabban szabályozandó. 7. Mindkét állam alattvalói szabad kereskedés és szabad hajózás jogával élhetnek mindkét államban, ugy mint annak előtte. 8. A rendes konzulátusok működésének megkezdéséig ideiglenes ügynökségek fognak életbe lépni, még pedig a nagyhatalmak oltalma és felügyelete mellett. 9. Véleménykülönbség esetén a nagyhatalmak által alakítandó békebiróság fog mindkét félre nézve kötelező itéletet hozni. 10. Ezt az ideiglenes szerződést a szultán 8 nap alatt szentesíteni fogja. Igy a szerződés. Tényleg azonban a béke végleges megkötése (4. pont) legújabban, különösen Görögország részéről, előre nem látható akadályokba ütközik és igy a nagyhatalmak minden igyekezete dacára a végleges béke még most (nov.) sincsen megkötve. Az Ausztria-Magyarországgal a merszinai Lloydágens bántalmazása miatt kitört konfliktust ugyan elsimították, de nov. végén Albániában komoly felkelés ütött ki.

Török bodza

(növ.), a jázmincsere (l. o.), különösen pedig az orgonafa népies neve.

Török bors

(növ.), l. Paprika.

Török búza

v. indiai búza (növ.) a. m. kukorica (l. o.).

Török ciprusfa

(növ.), a Cupressus sempervirens L.; l. Ciprusfa.

Török dohány

(növ.), a kapadohánynak fajtája (Nicotiana rustica L. var Asiatica Schult., N. Sibirica, N. Tatarica és N. Turcica hortulanorum), l. Dohány.

Török eper

v. török szeder (növ.), a Morus nigra L., l. Eperfa.

Török építészet

l. Építészet.


Kezdőlap

˙