Vagyonszámla

l. Számla.

Vagyontalan perlekedő

l. Szegény-jog.

Vahhábiták

egy mohammedán mozgalom hivei, mely a XVIII. sz. közepe felé Közép-Arábia fensíkjaiból (Nedsd) kiindulva, Arábia vallásos és politikai viszonyaira nagy befolyást gyakorolt. A V. mozgalma az iszlám eredeti tisztaságának, az ős-iszlám szokásainak és intézményeinek (szunna) a fejlődésük folyamán hozzávegyült újításoktól való megtisztítását tűzte ki célul. Megindítója a Banú Temím arab törzsből származott Mohammed 'Abd el-Vahháb, egy szegény pásztor fia, 1696. Ajana nevü faluban született; ifjuságában sokat utazva az iszlám nagy vásaiban: Baszrában, Bagdadban, Damaszkusban, ugy mint szent zarándokútján Mekkában és Medinában az iszlám nagy tudósaival érintkezett; tanulmányai folytán mindinkább gyökerezett meg lelkesedése az ősiszlám szunnája iránt és növekedett gyülölete mindazon kinövések és formaságok ellen, melyek egy évezreden át hozzá fűződtek. Hazatérve előbb Hurajmeleh városban telepedett meg, ahol azonban fanatikus tanítása az emberek gyülöletét vonta reá, ugy hogy kevés hivével Derá'íjjeh városába kelett áttenni lakóhelyét. 1750. sikerült neki az Anezeh arabokhoz tartozó Vuld Ali törzs seikjét, Mohammed b. Sza'údot vallásos iránya számára megnyerni, aki csakhamar eltökélte magában, hogy 'Abd el-Vahháb tanát átviszi a gyakorlati életbe és fegyveres hatalommal segíti győzelemre. E tan különösen a következő tételekben ellenkezett az iszlám szokásos vallásgyakorlatával: Nem engedett semmi közvetítést Allah és az emberek között. A prófétákat csakis mint isten akaratának hirdetőit ismeri el, de a többi emberek fölé nem engedi őket sem emelni. A szentek tiszteletét a V. tana a legerélyesebben kárhoztatja, ennélfogva a szent sírokat és ereklyéket el kell pusztítani; a hozzájuk fűzött kultuszt bálványimádásnál egyébnek nem tartják. Az isteni tisztelet ősi egyszerüségére vezetendő vissza; a mecsetekből minden pompát és fényűzést ki kell pusztítani. A társadalmi életben és államkormányzatban az ősi patriárkális formákat kell helyreállítani; minden néven nevezendő fényűzést kerülni kell. A dohány élvezete szigoru büntetés alatt tilos, épp ugy a zene, tánc és minden hiu játék és mulatság. Nem szabad semmiféle piperét és ékszert használni a ruházatban, különösen a selyemszövetek használata szigoru tilalom alá esik. Annál pontosabban követeli az iszlám alaptörvényeinek eredeti hagyományos formáik szerint való megtartását. Nagy súlyt helyez a hitetlenek ellen folytatandó vallásháborura. Egy szóval az iszlámot arra a fokra akarták visszavezetni, melyet a Korán és az ősi tradició (hadíth, szunna) képvisel. 'Abd e-Vahháb 1791. meghalt, de Mohammed ibn Sza'údban és családjában tanának lelkes harcosait hagyta hátra, akik a beduinok között sikerrel terjesztették a V. rendszerét. Ibn Sza'úd 15 év alatt folytatott fegyveres harcaiban Arábia belsejében az Arid tartományt ugy mint el-Hasza partvidékét meghódította. Halála után fia Abdalazíz Bahrein és Omán tartományai is alávetette az új uralomnak; 1790. a mekkai főserif, ki a V. ellen háborut indított, kénytelen volt a V. fejedelmével békét kötni. 1801. Sza'úd, Abdalazíz fia, Kerbela ellen indult, a siiták szent sírjai ellen; az ott szolgáló papi személyzetet felkoncolták és a sírok mellett összegyült gazdag kincseket zsákmányul ejtették. 1802. Mekka ellen indultak, a szent várost kifosztották, 20 serifet lefejeztek. Abdalazíz 1803. gyilkosságnak esett áldozatul; az uralkodásban fia Sza'úd követte (1803-14), ki mindjárt uralkodása kezdetén (1804) Medinát is hatalmába ejtette. 1809. a próféta sírját felnyitotta és az ott őrzött összes drágaságokat székvárosába hurcoltatta; Abú Bekr és Omár sírjait sem kimélte. Mekkában a szentül tisztelt fekete követ, melynek tiszteletét a V. tana bálványimádásnak tekintette, darabokra összetörette. Az iszlám szentélyeinek ily pusztítását, Arábia közviszonyainak felzavarását a török szultán mint «az igazhitüek fejedelme és a két szent város őrzője» végre megsokalta és Egyiptom kormányzóját, Mohammed Alit a V. megfékezésével és Hidsáz visszahódításával bizta meg. Az egyiptomi pasa második fiát Tuszunt 1811-ben hadsereggel küldte Arábiába, mellyel kemény harcok után 1814. a szent városokat ismét a szultánnak alávetette. E hadjárat alatt Mohammed Ali személyesen is megjelent Arábiában, hogy a beduin törzsekkel alkudozzék; majd másik fia Ibrahim pasa vezetése alatt a háborunak a belső tartományokra való kiterjesztése végett, újabb sereget küldött a V. ellen. 1817. a V. fővárosáig nyomultak elő. Ez alatt az 1814. meghalt Sza'úd helyét Abdalláh foglalta el, kit a győző pasa Sztambulba küldött, ahol 1819. mint lázadó halállal lakolt. Dera'ijjába egyiptomi helytartót neveztek ki és a meghódított tartományokat a szultán katonái szállták meg, de már 1820. a V. Turkit, a meggyilkolt Abdalláh fiát, kiáltották ki uralkodójukul és elvesztett országuk visszahódítására törekedtek. Turkit unokatestvére Mesári követte az uralomban, ezt az előbbi fia Fejszal távolította el az uralkodástól; de ennek hatalma is csak rövid ideig tartott, mert 1832. az egyiptomi kormányzó nevében Khursid pasa nyomult elő Arábiában, Fejszalt elfogta és Egyiptomba küldte. Ezentúl hosszu ideig a V. hatalma teljesen elenyészik és az Ibn Sza'úd családjából származó, egymást követ apró fejedelmek alatt nem igen birt felocsudni és nem igen terjedt túl a V. új fővárosa, Riádh környékén. Ez alatt azonban a V. birodalmának új hajtása támadt a Sammár-törzsből származó Abdalláh b. Rasíd által. Ez eleinte Fejszal hadseregében szolgált és tőle a törzsétől lakott vidék helytartójául neveztetett ki és sikeres harcai által e tartományt, Hájel fővárossal, önálló, mindinkább megerősödő vahhábita birodalommá szervezte. Itt uralkodik most Abdalláh egyik utóda, Mohammed ibn Rasíd; tőle függnek, bár névleges önállósággal, a teljesen elgyengült riádhi V. is. Ez új vahhábita dinasztia nem igen érvényesíti már azon vallásos szigoruságot, mely a V. mozgalmának alapja, de külsőleg még mindig ez alapon áll és Abd el-Vahháb tanainak képviselőiként gyakorolja hatalmát Közép-Arábia beduinjai fölött. Hájel ura már több ízben tanusított vendégszeretet a tartományában megfordult európai utazók irányában. Nevezetesen Charles Huber, Nolde és főképen Euting töltöttek hosszu időt a V. új fővárosában. A V. mozgalma Arábián túl Indiába is elhatott, de ide csakis vallásos tanaival; politikai hatást nem gyakorolt. 1826 körül egy Szejjid Ahmed nevü indiai mohammedán hirdette a V. tanait, melyeket tanítványa Mohammed Iszmá'il több teologiai munkával az irodalomban is képviselt. Támadólag különösen a szikhek (l. o.) ellen léptek fel. A V. India déli részén birnak számos hivekkel.

Vahl

latin növénynév után Vahl Márton, Kopenhágában a botanika tanára nevének jegye; szül. Bergenben 1749., megh. Kopenhágában 1804. Leginkább a keleti (Forskal útjából való) és amerikai növényeket ismertette.

Vahlen

János, német filologus, szül. Bonnban 1830 szept. 27., ahol tanulmányait végezve, 1854. a klasszikus nyelvek magántanára lett. 1856. a boroszlói egyetem rendkivüli tanárának hivták meg, 1858. pedig Freiburgba rendes tanárnak. 1862. bécsi egyetemi tanár lett, 1874. a berlini egyetem rendes tanára és az ottani tudományos akadémia tagja. 1882. a császár titkos kormánytanácsosi címmel tüntette ki. Megjelentek tőle: Ennianae poësos reliquiae (1854); Naevii de bello Punico reliquiae (1854); Ulpiani Excerpta (1856); In M. Varronis sat. Men. reliquias coniectanea (1858); Aristotelis poetica (kritikai kiadás, 3. kiad. 1885); Cicero: De legibus (2. kiad. 1883); Plautus, Menaechmi (1882).

Vahot

Imre, iró, Vachott Sándor (l. o.) költőnek testvéröccse, szül. Gyöngyösön 1820., megh. Buda-Újlakon (Budapest) 1879 febr. 11. Részint otthon, részint Eperjesen tanult bátyjával együtt. Már 1837. jelentek meg szépirodalmi dolgozatai az akkori Rajzolatokban; 1838. Pestre jött joggyakorlatra, de a helyett irodalommal foglalkozott. Ekkor irta Zách nemzetség c. történeti, elég dagályos, de reményt keltő tragédiáját is, mely a cenzura miatt azonban csak később került szinre s Nagy Ignác Szinműtárában jelent meg. 1839. egészsége helyreállítása végett Graefenbergben időzvén, egész könyvet irt Priesnitzről s a graefenbergi gyógymódról, melyből egyes töredékek meg is jelentek. 1840. hazatérvén, Pesten telepedett meg és egészen az irodalomnak élt. Legtöbbet dolgozott az Athenaeumba s a Figyelmezőbe, később Garay Regélőjébe; 1842-43. pedig rokona, Kossuth Pesti Hirlapjában az újdonsági és művészeti rovatot vezette. Ugyanekkor adta ki szintén a radikális párt szolgálatában az Országgyülési Almanachot (Pozsony 1843), és Országgyülési szállás c. vígjátéka is ekkor került szinre Pozsonyban. Ezt 1844. és később Még egy tisztújítás, Farsangi iskola, Költő és király, Vén csapodár, Éljen a hon! Kézműves, részben hatásos iránydarabok, a forradalom után pedig Bányarém és Huszárcsiny, Budavár ostroma 1849. c. szinművei követték. Az 1844. év második felében a Pesti Divatlap szerkesztését kezdette meg, melyet 1848-ig folytatott nemzeties, de a magyarságot gyakran túlzó irányban. Rendszeres harcot folytatott Horváth Lázárnak finnyás és nemzetietlen Honderüje ellen. Lapja körül tudta gyüjteni a fiatalabb irókat s Petőfinek is rendes alkalmazást először ő adott. E mellett Magyar föld és népei c. folyóiratot adott ki (Pest 1846, 6 füzet); 1848. pedig Országgyülési Emlék címü zsebkönyvet szerkesztett. Tevékenységének súlypontja általában az 1848 előtti évekre esik; az ifju nemzedék egyik buzgó tagja volt legfőbb érdeme, egyébként mozgékonysága sok fölületességgel jár. A szabadságharc után egy ideig még lankadatlanul munkálkodott; kiadta a Reményt, majd az oroszok által felperzselt Losonc javára a Losonci Phönixet, mely nagy sikert aratott. Később Magyar Thália c. zsebkönyvet adott ki, majd Magyar- és Erdélyország képekben, később A nagyvilág képekben c. vállaltokat indított meg, melyek azonban rövid életüek voltak. Utolsó nagyobb vállalata Napkelet c. hetilap volt, mely jó ideig fennállt, de a Pesti Divatlap szinvonalára már nem emelkedett. Az utóbbi két évtized alatt működése egyre hanyatlott és neve majdnem feledésbe ment. V. ö. Szász Károly (Vasárnapi Újság 1879).

Vahrn

falu Brixen (ettől 3 km.-nyire) tiroli kerületi kapitányságban, a Brenner-vasút mellett, (1890) 988 lak. Mint klimatikus gyógyhelyet sokan látogatják.

Vahuma

(a. m északi emberek), afrikai nép, mely az egyenlítő körülötti tóvidéken lakik s melyekhez a következő uralkodó családok tartoznak: az Unyoro, Uganda, Karagve, Uszivdja, Ruanda, Urindi, Uhha családok főnökei, ugyszintén a Viktoria-Nyanzához tartozó Ukereve szigeten uralkodó vatuzuknak és a Tanganyika melletti vatioiknak nevezett főnökök. Arcszinük világosbarna, arcélük finom metszetü, hajuk egy kissé gyapjas. A V.-k legnagyobb része kizárólag állattenyésztéssel foglalkozik; birkáik egy külön sajátságos fajtát alkotnak, hatalmas szarvakkal s alacsony púppal. Mint pásztorok szétszórt gyarmatokban Unyamvezi és Uzukumában telepedtek meg. Többféle nemzetségre oszlanak, melyek közt az unjorói varituk a legelőkelőbbek. A körülöttük lakó bantunégerektől az által is különböznek, hogy sohasem járnak egészen mezítelenül. Mindenütt felvették az illető ország nyelvét, de némely vidéken megtartják tájszólásukat. A galla törzshöz tartoznak; körülbelül ezer év előtt jöhettek az Abissziniától délre eső országokból a felső Nilus mentére és onnan jelenlegi lakóhelyükre, a tóvidékre.

Vaigen

a németalföldi Pápua-szigetek egyike, az egyenlítőtől D-re, Új-Guineától Ny-ra, amely utóbi szigettől a Dampier-útja választja el. A hegyekkel takart, erdős sziget területe 2632 km2, lakóinak száma 6000. É-i partjainak kikötői: Piapisz, Fakfak, Ravak és Boris.

Vaihingen

az ugyanily nevü járás székhelye a württembergi Neckar-kerületben, az Enz és vasút mellett, (1890) 3135 lak., élénk iparral.


Kezdőlap

˙