Városy

Gyula, kanonok és iró, szül. Zomborban 1846. Teologiai tanulmányait a budapesti királyi központi papnevelő intézetben, majd pedig a szt. Agostonról nevezett bécsi felsőbb papképző intézetben végezte. 1870. Csonoplyán volt segédlelkész, 1875. érseki levéltárnok, egy évvel utóbb szentszéki jegyző, majd a kalocsa-főegyházmegyei érseki könyvtár igazgatója. 1880. a kisebb papnevelő intézet aligazgatója, s az érseki liceum helyettes, majd rendes tanára. Ugyanekkor nevezte ki a pápa tiszteletbeli kamarásává. 1883. szentszéki ülnök és a középiskolai tanárvizsgáló bizottság tagja. 1886. zsinati vizsgáló és bekebelezett teologiai doktor. 1887. a kalocsai nagyobb papevelő kormányzójává neveztetvén, egyben címzetes kononokká is lett; néhány hónappal utóbb kanonki javadalmat nyert, s mint ilyen 1889. a babolcsai címzetes apátságot kapta. 1892 óta Császka érsek oldalkanonokja és a tiszai kerület főesperese. Megirta A katolikus iskolaügy Magyarországon címü kétkötetes művét és XIII. Leo pápának az iparosokhoz való viszonyáról is kiadott egy művet.

Varotari

Alessandro, velencei festőművész, közönségesen Il Padovaninónak nevezték, mert Padovából származott, hol 1590. született s megh. Velencében 1650. Művei Tizián és Paolo Veronese remekeire emlékeztetnek. Legszebb festménye a drezdai képtárban látható: Judit Holofernes fejével.

Várőrség

l. Őrsereg.

Vár-Palánka

(Várpalánka), kisközség Bereg vármegye munkácsi j.-ban, (1891) 1637 német, magyar és rutén lak., postahivatallal és postatakarékpénztárral. Közigazgatásilag ide tartozik a munkácsi vár és fegyintézet. L. Munkács.

Vár-Palota

község, l. Palota (3).

Várpuska

(gátpuska), elavult kifejezés, l. Sáncpuska.

Varrás

szövetdarabok összefoglalását végző művelet. Kiviteli módja szerint kézi és gép-V.-t különböztetünk meg. A kézi V.-hoz füles tűt (varrótűt) használnak, melybe a szövetdarabokat összefoglaló cérnát fűzik. Az összefoglalandó darabok, ha szilárd szegéllyel birnak, szegélyöltéssel egymás mellé tűzhetők, különben egymásra lapítva, a következő öltésekkel varrhatók össz, u. m.: nagyoló öltéssel, melynek jellemzője, hogy a szövet fonákján jóval hosszabb; sorba szedett vagy sima öltéssel, amely alul-felül egyenlő hosszu; tűzőöltéssel, amelynél a varrócérna az alsó oldalon előre felé hosszu darabokon, a felső oldalon pedig visszafelé kurta darabokon halad; végre, ha két tűvel dolgoznak, a kettős tűzőöltéssel, melynek jellemzőjét a Varrógép 1-ső ábrájának kezdeti része láttatja. A gépvarráshoz egy vagy két fonalat használnak. Ha egy fonalat alkalmaznak, ez esetben hurkos öltéssel, ha pedig két fonalat alkalmaznak kettős tűzőöltéssel varr a gép. A továbbit l. Varrógép.

Varrat

a sebészetben az az eljárás, mellyel a folytonosságukban megszakított szöveteket egyesítjük azon célból, hogy összeforradásukat lehetővé tegyük. Legtöbbször a bőr és a bőr különféle rétegeinek sebeit kell varrnunk. De alkalmaznak a sebészek V.-ot az izmok, inak, idegek, vérerek és a csontok egyesítése céljából is (l. Csontvarrat), mely V.-ok a különböző szövetekre tekintettel, külön szabályok szerint végeztetnek. Közönségesen V. alatt a bőrt egyesítő sebészeti eljárást értjük. A V. lehet u. n. száraz V., ha a seb széleit ragadó anyagokkal bekent csíkokkal húzzuk illetve tartjuk össze a gyógyulás idejéig. Másik módja a V.-nak a véres V., melyet külön e célra készített tűvel (görbe, vagy szántalpalaku sebészeti tű) és fonállal végezünk. A fonál lehet selyemből, bélhúrból (l. Catgut), lószőrből, ezüstből és selyemhernyóbélből (silkworm-gut). A véres V.-nak többféle alakját használják a sebészek azon különféle feladathoz viszonyítva, melyet a V.-tal el akarnak érni. Alkalmaznak a) csomós V.-ot a sebszélek összeillesztésére; b) nyolcas V.-ot ott, hol a sebszéleket nagyobb erővel akarják összehúzni; c) matrác-V.-ot, hol nagyobb felszineket kell egymáshoz szorítani, ugyanezen célra d) csapos vagy lemezes V.-ot is lehet használni; e) szűcs-V.-ot, hol hosszu sebvonalat kell ellátni V.-tal. Néha a V. nem azonnal a sérülés után a friss seben alkalmaztatik, hanem csak később, a 2-4. napon, midőn a sebfelszinek már sarjadzanak, s ez a másodlagos V. A V. rendesen már a hatodik, legkésőbb nyolcadik napon eltávolíthandó, kivéve a catgut-fonalat, mely magától leszárad és leesik. - V. az anatomiában, l. Rafe. - V. a zoologiában, l. Bogarak.

Varrentrapp

Konrád, német történetiró, szül. Braunschweigben 1844 aug. 17. Tanulmányait Göttingában, Bonnban és Berlinben végezte s kivált Waltz, Ranke és Sybelnek kedvenc tanítványa volt. 1867-74. Sybel mellett a Historische Zeitschrift szerkesztésében fáradozott. 1868. magántanár lett a bonni egyetemen, 1873-ban pedig ugyanoda rendkivüli tanárnak nevezték ki. 1874. rendes tanárnak hivták meg a marburgi, 1890. pedig a strassburgi egyetemre. Számos értekezést irt a Historische Zeitschrift, a Forschungen zur deutschen Geschichte, a Preussische Jahrbücher és más folyóiratokba. Nagyobb művei közül megemlítandők: Erzbischof Christian I. von Mainz (Berlin 1867); Beiträge zur Geschichte der kurfürstlichen Universität Bonn (1868); Hermann von Wied und sein Reformationsversuch in Köln (Lipcse 1878); Johannes Schulze und das höhere preussische Unterrichtswesen in seiner Zeit (u. o 1890).

Varro

1. Marcus Terentius, szülővárosáról a sabinumi Reatéról (l. Rieti) Reatinus is; az ókori Róma legnagyobb tudósainak egyike, szül. Kr. e. 116., megh. 26 körül, csaknem kilencen éves korában. Az állami szolgálatban egymásután érte el a legkiválóbb állásokat egészen a prétorságig; a polgárháboruban Pompejus pártjára állott és Hispaniában harcolt, de légiója által elhagyatván, a csatatérről eltávozott. A háboru bevégeztével visszatért Rómába, ahol a győztes Caesar nemcsak nem bántotta, hanem ellenkezőleg a tervbe vett nyilvános könyvtár vezetésével bizta meg, minek folytán V. most már minden erejével az irodalmi és régészeti tanulmányokra vetette magát, melyekkel már megelőzőleg is foglalkozott. Antonius, aki már 47-ben elfoglalta volt V. egyik birtokát, azonban Caesar parancsára kénytelen volt azt visszaadni, folytonosan haragosa maradt neki, 44. újból elragadta ugyanazt a birtokot, 43. pedig a proskribáltak lajstromára juttatta az ő nevét is. Fufius Calenus megmentette az érdemes tudósnak életét, aki azonban gazdag könyvtárának javát és nagy földbirtokát mégis elveszíté. V. rendkivül sokoldalu tudós, kinek művei, számszerint 74, nem kevesebb mint 620 könyvből (kötet) állottak. Kiterjedtek az irodalomnak minden ágára; mindazonáltal fő tárgyaik mégis a római régiségek, nyelv, vallás, jog, erkölcsök, állami intézmények. Költői munkái közül (elhagyva a középkorban ráfogott szentenciákat) világos képünk csak a Saturae Menippeae címü munkáról van, mely 150 könyvben változatos tárgyakról beszél, de sohasem mulasztja el azoknak csipkedését, akik az ősrómai szokásoktól és erkölcsöktől eltértek; előadása a tréfát komolysággal elegyíti, a külső alak felváltva vers és próza. Többi költői műveinek (pseudotragoediae és poemata) csupán címeit ismerjük. Prózai művei közül, melyek enciklopédikus voltuk mellett is erősen római szellemet lehelnek, kiemelkednek: a) Antiquitates rerum humanarum et divinarum, 41 könyvre osztott régiségtan, melyet az utókor V. összes művei közül legtöbbet használt, mindamellett reánk csak töredékek jutottak, b) De lingua latina, rendszeres latin nyelvtan és mondattan 25 könyvben, melyek közül azonban csak az 5-10. kötet jutott reánk, az is csak részben erősen megcsonkított állapotban, c) Rerum rusticarum libri III., tudományt és tapasztalást együttesen értékesítő kézi könyv, mely három részben tárgyalja a szántásvetést, a baromtenyésztést, halászatot és madarászat; jóformán hiány nélkül van meg; d) Disciplinarum libri IX., az első római enciklopédia, melyen később a középkornak művészeti és tudományos felosztása alakult meg (l. Artes liberales); e) Imagines v. Hebdomades, 15 könyv életrajz, mely a szövegen kivül körülbelül 700 irodalmi és politikai kitünőségnek arcképét is tartalmazta. Ezenkivül irt még szónoklatokat (Orationes és Suasoriae), bölcseleti, különösen etikai tartalmu szemlélődéseket (Logistoricon libri LXXVI.), kortörténet monográfiákat (Legationum libri III, De Pompeio III., De sua vita libri III), nemkülönben olyan történelmi és régészeti szaktanulmányokat, melyek az Antiguitates egyes részleteinek kikerekítését teszik (Annales, De vita populi Romani, De gente populi Romani, De familiis Troianis, Aetia, Rerum urbanarum libri III, tribuum liber). Irodalomtörténetiek: De bibliothecis, De proprietate scriptorum, De poetis és De poematis, De lectionibus és De compostitione saturaru. Különös csoportot képeznek a drámai irodalomra, kivált Plautusra vonatkozó tanulmányai, melyeknek segítségével nemcsak Plautusnak homályos kifejezéseit magyarázta meg, hanem az igazi plautusi darabokat is különválasztotta a kétesekről. Végül hosszu sorozatot alkotnak V. azon művei, melyekben a Disciplinae (l. fentebb d) egyes részeit külön kézikönyvekké dolgozta ki (p. De forma philosophiae libri III, De mensuris, De iure civilii). Mindezen munkáiban V. egyenlő lelkesedéssel használja fel a görögöktől közvetített idegen műveltséget és a római őskorból maradt hagyományt; igazi úttörő római polihisztor, kinek előadása is középen jár a népies egyszerüség s a klasszikus kerekdedség között, melynek a rövidséget soha fel nem áldozza.

2. V. Publius Terentius Atacinus, római költő, a másik V.-nak ifjabb kortársa; szül. az Atax (Aude) folyó mellékén Gallia Narbonensisben Narbo Martius (a mai Narbonne) város közelében Kr. e. 82., meghalt Kr. e. 37. Hirnevét különösen epikus költeményei által alapította meg. Fő művei: Argonautica (Appollonius görög műve után) és De bello Sequanico (eredeti hősköltemény Caesarnak a szequánok ellen való küzdelmeiről). Irt azonkivül még alexandriai szellemet lehelő tankölteményeket (Chorographia), szatirákat és elegiákat. Műveinek töredékeit kiadta Wernsdorf a Poetae Latini Minores V. kötetében; tanulmányt Wüllner irt V.-ról, De P. Terentii V.-nis Atacini vita et scriptis (Münster 1829).


Kezdőlap

˙