Vértes hajó

vagy páncélhajó (l. a mellékelt képet), olyan hadi hajó, melynek falazata vas- vagy acéllemezekkel az ellenséges lövedékek behatolása ellen védve van.

A V. keletkezése még a XII. sz.-ba esik, amikor a normannok hajóik ellenálló képességének fokozására a hajók vizvonalát vaspántozattal látták el, mely pántozat a hajó elején hegyes kiálló csúcsban (sarkantyu) végződött. A fedélzeten harcolók fedezése céljából a paizsokat az oldalfalazat fölé állították, mely intézkedés a későbbi időkben keletkezett sáncburkolat első kisérleteinek tekinthető. Aragoniai Péter 1354. hajóit bőrrel vonatta be, Doria Andrásnak egynéhány hajója pedig 1530., V. Károlynak Tunisz ellen intézett expediciója alkalmával, ólomlemezekkel volt borítva. A későbbi időben tett azon kisérletek, hogy a hajók oldalfalaztát fapárnákkal, vastag kötelek és láncokkal stb. burkolják, nemkülönben d'Arçon lovag által építtetett és 1782. Gibraltar ellen működésbe hozott úszó ütegek vértezete, mely 1,80 m. vastag fapalánkokból, vasrudakból, parafa és bőrből állott, a V.-k építését nem siettették, sőt Fultonnak a jelen század elején e tekintetben kifejtett fáradozása is sikertelen maradt. Midőn azonban Paixhans bombaágyuinak használhatósága bizonyossá vált, Franciaország volt az első, aki ezen ágyuk robbanó lövedékeivel szemben az akkori fahajók gyengeségére utalt és a V.-k építésének kérdését ismét felszinre hozva, okot adott arra, hogy a legkülönfélébb szerkezetü, vaslemezekből készült vértek ellen évtizedeken át tartó lövőkisérletek tétessenek s a V.-k építéséhez tervezeteket készítsenek. Ezen kisérleteknél szerzett tapasztalatok alapján, 1854. a krimi háboru kitörésekor III. Napoleon Guieysse mérnököt bizta meg azzal, hogy a vértezett úszó ütegnek tervezetét nyujtsa be. E tervezet felhasználásával a franciák öt úszó üteget építettek, 110 mm. vastag páncéllal és 20 cm. vastag tölgyfa-aljazattal, mely ütegek Kinburn bombázásánál fényesen beváltak és a vaspáncélzat hasznosságát úszó ütegeknél minden kétségen felül, gyakorlatilag is bizonyították; a vértezés alkalmazásának kérdése tengeren járó hajóknál azonban még mindig eldöntetlen maradt. Mig Angolország a V.-k építését akadályozni igyekezett, Franciaország annak előmozdításán, a beterjesztett tervek megvalósításán fáradozott és tényleg 1857. a Gloire nevü V.-t építtette. E hajó 1859. történt vizrebocsátásával kezdődik a V.-knak időszaka. Miután egész helyesen felismerték azt, hogy V. csak csavargőzös lehet, a hajónak vértlemezekkel való beborítását csak oly helyen vélték szükségesnek, amely ellenséges lövedék által találva, a hajót a viz betódulása folytán veszélyezteti, tehát a vizvonal mentén, 1-2 m. szélességben a vizvonal felett és alatt. A Gloire ily módon 120 mm. vastag vértezettel ellátva az akkori időben ismert 68 fontos, legsúlyosabb lövegeknek ellent állott. Hasonló tervezet szerint építették 1859. az angolok a Warrior nevü első V.-jukat, azon különbséggel, hogy a 114 mm. erős vértezet csupán a hajónak azon részén alkalmaztatott, ahol az ütegek elhelyezve voltak (az oldalak közepén). Labrousse tengernagy indítványára, az építés alatt lévő francia páncél-fregatták homlokzatának viz alatti részén egy több méter hosszu, tövisalaku sarkantyut alkalmaztak, mely eredetileg a régi római hadi járművek rostrumához hasonlított, később azonban tompa csúccsal ellátott ívalakba ment át. Ily alakban (koshomlokzat) még mai nap is használatos. 1860. Coles angol kapitány a V.-kon páncéllemezekkel boltozott forgó tornyoknak (páncéltorony) alkalmazását indítványozta, melyek a felső fedélzetből kiemelkedve két nagy ürméretü löveggel szereltettek fel. Midőn a következő évben az észak-amerikai államok V.-k építését sürgették, Ericson, Coles indítványának megvalósításával, az első toronyhajót építtette. E hajó oldalfalazata és fedélzete páncéllemezekkel boríttatott. A fedélzet, hogy az ellenségnek lehetőleg csekély céltárgyat nyujtson, csak 60-80 cm.-nire volt a viz felszine felett, a rajta levő tornyok pedig körbe forgathatók lévén, a torony lövegei a láthatár minden pontja felé voltak irányíthatók. Ezen hajók, melyeknek Ericson a monitor (l. o.) nevet adta, a folyamokon kitünőknek bizonyultak ugyan, de a sík tengeren stabilitásuknak hiányossága miatt és főleg azért, mert az alacsonyan fekvő fedélzetre a viz már gyengén hullámzó tengernél is becsapott (valamennyi nyilást el kellett zárni), mint síktengeri hajók nem váltak be; azon kellett tehát igyekezni, hogy e hajónak előnyei, a felső fedélzetnek emelése és a szénraktáraknak bővítése által a sík tengeren való akcióra kihasználtassanak, azonkivül a lövegek időközben fokozódott csapó ereje folytán a páncéllemezek erősítése, nemkülönben a tengeri tűzaknáknak és torpedónak mint fegyvernek alkalmazásba vétele is számításba vétessék.

Ezen követelményekre való tekintettel új hajótipusok keletkeztek. A tüzérségnek nem remélt rohamos fejldése nemcsak a hajók páncéllemezeinek erősítését, hanem a hajókon alkalmazott lövegek szám szerinti csökkentését és nehezebb lövegekkel való pótlását tette szükségessé, azonkivül a csatározás régi módszere, mely szerint a hajók a hajóoldalt egymás ellen fordítva, tüzeltek, a nagy céltárgy végett, melyet egymásnak mutattak, rossznak bizonyult és sokkal előnyösebbnek mutatkozott a hajókat elejükkel egymás ellen fordítani. Ebből az következett, hogy a hajót, a gépezet megvédése végett, egyik oldaltól a másikig nyuló válaszfalazatokkal kell ellátni. Ilyen és hasonló megfontolások érvényre emelkedéséből keletkezett az Ocean (1. ábra), illetve egy ilyennevü hajótipus, melynél 20 cm. vastag övpáncél, a gépezet felett egy 16-18 cm. vérttel biró kazematta (kazematta-hajók), ennek négy szögletében egy-egy páncéltorony van alkalmazásban. A kazemattában s tornyokban 24-27 cm. ürméretü nehéz ütegek, a fels fedélzeten pedig 10-12 cm.-es lövegek voltak elhelyezve, a hajó maga azonkivül árbocokkal szereltetett fel. E rendszer szemmel tartása mellett, csupán a páncéllemezek vastagságát és elhelyezését érintő csekély változtatásokkal építtetett Angolország is V.-kat (Devastation, Thunderer), melyeknél idő multán a teljes vagy bárka-árbocozatot egy a jelzőlobogók felhúzására szolgáló jelzőárboc, később a csata-árboc helyettesítette, a hajógép pedig a hajó kormányozhatóságának emelése céljából két ugynevezett ikercsavarral láttatott el. Angolország volt a kezdeményezője a V.-k vasból való építésének is, melynél a kettős fenékrendszer jött alkalmazásba. A kettős fenék közé oldal- és hosszirányban beékelt vaslemezek a fenék közti ürt több egymástól vizmentesen elzárt rekeszre osztották (rekeszrendszer), mely rekeszek a vizet magába szívó anyaggal, később parafával töltettek meg, azon célból, hogy a hajófenék megsérülése esetén a viz betódulásakor egyrészt a hajó úszóképessége ne csökkenjen, másrészt, hogy a vizet magába szívó higroszkópikus anyag megdagadván, a kapott rést betömni segítsen. A rekeszépítések később a hajó belső alsó üregére is kiterjedtek, amennyiben a szén és más anyagszerek raktározására, a gép, kazánok és ezek tartozékainak elhelyezésére szolgáló helyeket vas-válaszfalak emelése által egymástól vizmentesen elzárólag építették, úgy hogy ezek is, hasonlóan a tulajdonképeni rekeszekhez, a torpedók és lövegek által okozott sérülések lokalizálását és ennélfogva a hajó úszóképességének, ha nem is harcképességének fokozását célozzák. A 2. ábrában látható Devastation általában a nyilttengeri mellvédő monitorok tipusának tekinthető, mint amilyennel a legtöbb tengeri állam rendelkezik.

A fegyvertechnika fejlődése folytán a lövegekből lőtt lövedékek csapó erejének a páncéllemezek ellentállani nem birtak, miután a lemezeknek vastagságát, a tetemes súlyterhelés miatt, mely megint a hajó tengerképességének rovására esett, minduntalan fokozni nem lehet. Ez okból merült fel azon kérdés, valjon nem célszerübb volna-e a hajók páncélzatát egészen mellőzni és inkább könnyebb, de gyorsabb járatu hajókat építeni (cirkáló hajók), a szakértők azonban végre abban állapodtak meg, hogy a jelenkori hajóhad alkotó részét mégis csak a csata- vagy a V. képezi, mely nélkül a sík tengeren csatát vívni lehetetlen, és igy a V.-k megtartása mellett az igyekezet oly páncéllemezek előállítására irányult, melyek súlyterhelés nélkül nagyobb ellenállást lesznek képesek kifejteni (compound-páncél). A hajónak páncélozása továbbá annak csak vitális részeire szorítkozott és egyszersmind megállapíttatott, hogy vizszintesen fekvő lemezekre hegyes szög alatt felütődő lövedékek csekély hatással vannak. Ezen utóbb említett tapasztalat eredményeként tekintendő a fedélzeti gyenge páncélnak alkalmazása (vértfedélzet). Technikai és más előnyök a forgó tornyoknak felül nyitott vagy csak egy gyenge lemezzel borított Barbett-tornyokkal való helyettesítését tették ajánlatossá, mely tornyokban elhelyezett lövegek a szilárdan álló mellvéd fölött tüzelnek (Barbett-toronyhajók). Citadellahajó (l. o.).

Gyengébb vértezettel és tüzérségi felszereléssel biró, kisebb síktengeri V.-kat, melyek a tulajdonképeni csatahajókhoz nem számíthatók, vértes cirkálóknak, azokat, melyek nem a sík tengeren vívandó harc céljaira építvék, partvédőknek nevezik. Minden hajó koshajó, melynek vízalatti homlokélén egy előre kiálló része, sarkantyuja van, melyet alkalomadtán az ellenséges hajó oldalába döfhet. Amióta a 60-as évek kezdetével a V.-kat vasból és legújabban acélból építik, minden V. egyúttal koshajó is. A páncélkorvetta, páncélfregatta elnevezés a jelenben már nem használatos (l. Csatahajó és Lövegfedélzet). A V. páncélfalazatát úgy készítik, hogy a hiraulikus gépek által a hajó alakjához mérten hajlított páncéllemez alá egy fenyő- v. teakfából álló aljazatot raknak, amely mintegy ruganyos párna s a páncélzat ellenállóképességét van hivatva emelni. Ezen párnázat vastagsága rendszerint a páncéllemez vastagságának felel meg, s ha kettős páncél van, két párnázat szükséges (l. a szövegábrát).

[ÁBRA] Egy vérteshajó oldalfalazatának keresztmetszete; a páncéllemez 254 mm., b fapárnázat 200 mm., c páncéllemez 152 mm., d fapárnázat., e belső buroklemez (két lemez mindegyik 25 mm.), f fedélzetpalánkok.

A lemezek és aljazatnak a hajóhoz való megerősítésére erős csavarszögek szolgálnak, melyek fejei a lemeztestbe mélyítvék, a belső végek pedig kettős csavartokot viselnek. A páncélfalazat belső oldalán levő 25-40 mm. vastag belső buroklemez a lövedék fel- v. átcsapódásakor képződő szilánkok általi megsebesülést van hivatva meggátolni. Egy V. belső és külső berendezését l. Hajó (VIII. köt. 532. old., III. képm.).

[ÁBRA] 1. ábra

[ÁBRA] 2. ábra

[ÁBRA] 3. ábra

[ÁBRA] 4. ábra

[ÁBRA] 5. ábra

[ÁBRA] 6. ábra

Vértes halak

(Ganoidei), a halak egyik alosztálya, porcogós vagy csontos belső vázzal, a test felületén zománcos pikkelyekkel vagy lemezekkel, ritkán csupasz testtel vagy valóságos cikloidpikkelyekkel; kopoltyufedővel, csavarmentes bélbillentyüvel, légjáratos úszóhólyaggal, kopoltyulélekzéssel. Az ide tartozó halfajok nyolc nembe és öt családba tartoznak. A jelenben élő fajok száma 32-re tehető, de a kihaltaké sokkal tekintélyesebb s ezek legtömegesebben a mezozói földrétegekben tenyésztek. Ide tartoznak a kecsegefélék.

Vértes-hegység

a Magyar Középhegység dunajobbparti részének egy nagyobb tagja, mely Fejér és Komárom vármegyékben terül el és DNy-ról ÉK. felé csap. A mintegy 30 km. hosszu és 10-15 km. széles hegységet Ny-on a móri völgy és az Általér völgye választja el a Bakonytól, K-en ugyancsak az Általér és a galla-szári horpadás, melyet a m. kir. államvasutak budapest-újszőnyi vonala követ, választja el a Gerecsétől; É-on az Általér lapálya, D-en a Csákvár és Székesfejérvár körüli lapály határolja. A V. fő gerince Mór fölött a Csókaheggyel (479 m.) emelkedik; a gerinc magassága az 500 m.-t sehol sem éri el; főbb csúcsai a Csákivár (422 m.) és Körtvélyes (481 m.); a déli mellékágakban a Vásárhely (398 m.) és Táborhegy (448 m.), az északi oldalágakban az Antoni hegy (400 m.), Gesztesi hegy (433 m.) és Vitányi hegy (460 m.). Oldalágai nem hosszuak. A V. hátát leginkább bükkösök fedik, tövében szőllők díszlettek. Emelkedéseit számos várrom (Csókakő, Gerencsér, Csákivár, Szt.-Kereszt, Gesztes, Vitány) ékíti. A hegységen keresztül vezet a székesfejérvár-tatai törvényhatósági út. A V. leginkább triasz és rhaeti képletekből épült. Hozzá két mellékcsoport csatlakozik: É-on a Tatai hegycsoport, mely Tatától DNy-ra emelkedik (294 m.) és D-en a Velencei hegycsoport, Csákvártól a Velencei tóig terjed, leginkább gránitból áll és a Meleghegyben 352 m. magasságot ér el.

Vértesi

Arnold, szépirodalmi iró, szül. Egerben 1836 aug. 16., hol atyja (családi nevén Vichlida) a tanítóképző tanára volt; később Miskolcra költözött s V. ott végezte tanulmányait. Már 9-10 éves korában verselgetett, irt Garay nyomán balladákat, majd drámát is. A szabadságharc alatt mint 13 éves fiu beállt a honvédek közé s részt vett a temesvári csatában. Az 50-es években a pesti egyetemen jogot hallgatott, de a mellett elbeszélések irásában tett kisérleteket. Első elbeszélése Mór király címen 1856. jelent meg a Hölgyfutárban, melynek Vadnay volt akkor a segédszerkesztője. Ezt sűrün követték a többiek, ugy hogy három év mulva már két kötet történeti elbeszélést bocsáthatott közre. E művek csakhamar népszerüvé tették nevét s arra birták, hogy ezentúl kizárólag az irodalomnak éljen. Szépirodalmi működése mellett Fekete leves címü élclapot indított meg; szerkesztette a Divatcsarnok, Harang, Képes Világ, Pesti Hirlap címü lapokat, s egyideig a Magyarország és a Nagyvilágot is. Egészségét a megfeszített munkásság megrongálta s négy évig betegeskedett; majd felüdülvén, 1872-től ismét sokat irt. Időszaki vállalatai nem igen sikerültek anyagilag. A 80-as években a Debreceni Ellenőrnek előbb szerkesztője, utóbb kiadótulajdonosa volt; az 1890-es évek elején ismét Budapestre tette át lakását. Tagja a Kisfaludy- és Petőfi-társaságnak. V. egyik legtermékenyebb irónk. Történelmi elbeszéléseket, társadalmi novellákat és regényeket irt. Tehetségének tulajdonságai közé tartozik, hogy tudott alkalmazkodni az egymást felvltó irodalmi áramlatokhoz. Kezdetben erősen romantikus volt, történeti elbeszéléseiben fölkereste a spanyol földet s a regényes hősiség volt fő indítéka. Majd magyar történeti novellákat irt. Azután feldolgozta a szabadságharc korát, később a családi élet bajait és gondjait, a vidéki élet alakjait és viszonyait rajzolta sok találó vonással és mindig jókedvvel, s eljutott egészen a reális szinezésig. Termékenysége gyakran fölszinessé tette, de mindig ízléssel irt és máig sem merült ki. Művei: Tiz beszély (Pest 1867); Dicsőség tengeréből (1868); A világ folyása; Apostol (1877); Az eltévesztett életutak (1877); Nyomoruság iskolája (1877) stb. 1888 óta novelláinak összefoglaló gyüjteményét adta ki Ezer elbeszélés címen. 1897. megjelent Az ugaros-karádi közbirtokosság (Athenaeum olvasótára). V. ö. Vadnai, Az ezer legelseje (Fővárosi Lapok, 1888. évf. 284. szám); Szana (Magyar Salon, X. köt., 145. old.).

Vértes kesztyü

a teljes vértesfelszereléshez tartozott, milyent a lovagok viseltek. Eleinte bőrkesztyüt viseltek, melyre később vaslemezdarabokat pikkelyszerüen erősítettek. Idővel teljes vaskesztyüt is viseltek, melyből mint az öt ujj különvált. Később csak a hüvelykujj volt külön, a többi négy ujj pedig egy közös fedezet alatt (ném. Hentzen, franc. mitons). A XVI. sz.-ban megint a régi alaku kesztyüre tértek vissza, csakhogy tökéletesebbek voltak és az ujjak szabadabban mozoghattak.

Vértes lövedékek

(ném. Panzer-, Stahl- oder Hartguss und Sprenggeschosse), oly lövedékek, melyeket vértezett vagy igen nagy ellenálló képeséggel biró tárgyak ellen alkalmaznak. A lövedék fala kemény öntvényből vagy merev acélból készül, mint p. az osztrák-magyar 1880-iki m. 15 cm.-es ostromágyunál (kemény öntvényü lövedék) és a mart- (Küsten-) ágyuknál (acél ürlövedék). Az erősebben lobbanó töltet alkalmazása újabb keletü és célja a szilárd tárgyakban elérendő nagyobb robbantó hatás. A lövedékek a robbanó töltet szerint külön elnevezést kapnak, p. a mi 15 cm.-es ostromágyuink ekrazitlövedéke vagy a 21 cm.-es mozsár ekrazitbombája. Szükség esetén a mi 9 cm.-es tábori lövegeinket is felszerelhetjük acél ürlövedékkel, melyet egész 1000 lépésig alkalmazhatunk. Más országokban még következő erősen lobbanó anyagok vannak használatban: a lőgyapot (Német- és Olaszország), a melinit (Franciaország), a dinamit (Északamerikai Egyesült-Államok) stb.

Vértes lövegtalp

alkalmaztatik az 1880. és 1878-iki mintáju 15 cm.-es vértezett mozsaraknál. Fő alkotó része a falazaton nyugvó vas alépítmény, melyen a vértezett kupola forgatható. Minden V.-at magassági irányzó készülékkel és fordító szerkezettel látnak el. Eme fordító szerkezet a kupolának a csővel együtt vizszintes irányban való fordítására szolgál. Ily V.-ak a vártüzérség hajító lövegeinél alkalmaztatnak.

Vértess

József, tanár és iró, szül. Ipolyságon 1861 jun. 14. A felső iskolákat Bécsben, Münchenben és Budapesten végezte és itt tanári vizsgát tett. Jelenleg a székesfejérvári kereskedelmi akadémián rendes tanár. A hirlapirást korán kezdte és majd minden magyar lap közölte cikkelyeit. Szerkesztője volt a Honti Hirlapnak, a Magyar Háziasszonynak és a Magyar Figarónak. Segédszerkesztője a Nyitramegyei Közlönynek és a Tolnavármegyének. Regényeket s novellákat irt a lapokba. Művei: Ha a nő nem szeret (regény, Kassa 1888); A divat bolondjai (regény, Budapest 1887); Élő halottak (regény, Kassa 1888); Aranypenész (regény, u. o. 1888); Összekuszált fonalak (regény, Budapest 1889); Asszonyháboru (novellák, u. o. 1892). Azontúl főleg tudományos irodalommal foglalkozott. Ő irja az Egyetértésnek tudományos apróságok címü tárcarovatát, azonkivül munkatársa a Stein der Weisennek (Bécs) és a Naturwissenschaftliche Wochenschriftnek (Berlin). 1895. jelent meg A vegyi elemzés alapvonalai és 1887. Áruismeret c. könyve. Ő volt az első, aki hazánkban az acetilénnel foglalkozott s azt először bemutatta. Irt szindarabokat is. E lexikonba technoligiai cikkeket ir.

Vértessy

Sándor, a budapesti királyi itélőtábla elnöke, szül. Móron 1828 márc. 24. Gimnáziumi tanulmányait Győrben és Székesfejérváron végezte, az egyetemieket Budapest. Ügyvédi gyakorlatot folytatván előbb, 1850. a birói pályára lépett, 1854. tollnoknak nevezték ki az esztergomi járásbirósághoz s még azon évben udvari fogalmazónak a bécsi cs. és kir. legfőbb és semmítő székhez, ahol később birói vizsga letétele után mint udvari segédtitkár hat évig működött. A királyi udvari kancelláriának 1860-ban való viszaállítása után ezen hatóságnál mint udvari fogalmazó nyert alkalmazást, 1863. udvari és elnöki titkárnak nevezték ki; ezen minőségben működött 1867-ig. A m. kir. minisztérium felállítása alkalmával a miniszterelnökségbe hivták meg osztálytanácsosi minőségben és az elnöki osztály vezetésével bizták meg. A m. kir. semmítő szék felállítása alkalmával 1869. birónak neveztetett ki, megmaradván mindazonáltal 1870-ig a miniszterelnökség szolgálatában; ilyen minőségben vett részt Andrássy Gyula gróf miniszterelnök oldalán a király kiséretében annak keleti utazásában, midőn a Szuezi-csatorna megnyitására utazott. Visszatérve, ő hozta magával az első Korvinákat, melyeket Abdul Aziz szultán ajándékozott a nemzeti muzeumnak. Ez évben kapta a Salvator-rend középkeresztjét, később a Szt.-István-rend kiskeresztjét, a szultántól pedig a Medsidje-rendet. Birói székét is ez évben foglalta el. A semmítő széknek a legfőbb törvényszékkel való egyesítése alkalmából kuriai biró lett, 1885. u. o. tanácselnök, 1893 dec. 4. pedig a budapesti királyi itélőtábla elnöke. Mint ilyen tagja a főrendiháznak. 1896 jun. 8. óta valóságos belső titkos tanácsos. A közjogi és felirati bizottság s az igazoló biróság tagja.

Vértesy

János, XVI. sz.-beli magyar humanista, kinek nevét az egykoruak Janus Vyrthesi Pannoniusnak is irták és akit ezen a néven Ábel Jenő kutatásait megelőzőleg az összes irók összetévesztettek ifj. Vitéz Jánossal. V a Vértesy- (másképen Virtessy de Baszte) családból származott, anyja részéről unokaöccse volt Bakóc Tamás magyar primásnak és 1513. Velencébe ment, hogy az ottan 1509 óta tanító Musurusnak a görög nyelvből tartott előadásait hallgassa. Görög tanulmányaiban annyira kitünt, hogy Aldus Manutius a nagy hellenista neki ajánlotta Athenaeus editio princepsét (Velence 1514) és ajánló soraiban azon sejtlemének ad kifejezést, hogy V. a magyarországi hellén tanulmányok dolgában azzá fog fejlődni, amivé Janus Pannonius lett a latin tanulmányokban. Későbbi sorsáról mitsem tudunk. V. ö. Ábel Jenő, Magyarországi humanisták és a dunai tudós társaság (akad. értek., Budapest 1880, 109., 110. old.) c. művét, hol az előzetes irodalom is kimerítőleg ismertetve és méltatva van.


Kezdőlap

˙