Zola

Emil, francia regényiró, szül. Párisban 1840 ápr. 2-án mint egy olasz mérnök fia. Középiskolai tanulmányai végeztével Hachette párisi könyvkereskedő üzletében nyert alkalmazást. Ezen állásában irta meg első irodalmi kisérleteit, melyek a Petit Journal és az Évenement hasábjain jelentek meg. Mint elbeszélő, legelőször egy napilap regénycsarnokában mutatkozott be Les mysteres de Marseille és Le voeu d'une morte címü regényeivel. Első sikerét a Contes a Ninon megjelenésével aratta (1864), melyet nemsokára a La confession de Claude (1865) c. regénye követte, melyben már határozott körvonalakban kezdett a nagy naturalista egyénisége kibontakozni. A Thérese Raquin (1867) és Madeleine Fératban (1868) már realisztikus nyiltsággal látjuk patologiai tüneteket elemezni. 1871. kezdte a Rougon-Macquart ciklust megirni, melyben egy család társadalmi és anyagi történetét igyekezett megirni, mely a második császárság korában élt. 1893-ig a következő sorrendben jelentek meg az egyes idevágó művei: La fortune des Rougons (1871); La curée (1874); La conquete de Plassans (1874); Le ventre de Paris (1875); La faute de l'abbé Mouret (1875); Sou Excellence Eugene Rougon (1876); L'assommoir (1878); Une page d'amour (1878); Nana (1880); La joie de vivre (1884); Germinal (1885); L'Ouevre (1886); La terre (1887); Le reve (1888); La bete humaine (1890); L'argent (1891); La débacle (1892); Le Docteur Pascal (1893). legújabb műve egy regénytrilogia: Lourdes, Rome, Paris (1895-97). Z.-t mély lélektani és alapos megfigyelése, a részletfestés művészete, a való utáni törekvése a modern irodalom vezérévé avatta. Szindarabjaival, melyek nagy részt elbeszélésének átdolgozásai, nem tudott olyan hatást elérni, mint regényeivel. A nevezetesebbek: Thérese Raquin (1873); Les héritiers Rabourdins (1874); Le bouton de rose (1878) stb. Nagy feltünést keltettek azonban elméleti fejtegetései az irodalom és művészet lényegéről, melyekben a naturlasztikus irányt magyarázza és védi. Igy p. Mes haines (1866); Mon salon (1866); Ed. Manet. Étude biographique (1867); La république et la littérature (1879); Le roman expérimental (1880); Nos auteurs dramatiques (1881); Le naturalisme au théatre (1881); Les romanciers naturalistes (1881); Une campagne, 1880-81 (1882); Documents littéraires, études et portraits (1881) c. munkáiban és hirlapi cikkeiben. Regényei jobbára le vannak fordítva magyarra. V. ö. Alexis, Émile Z., notes d'un ami (Páris 1882); Laporte, É. Z., l'homme et l'ouvre (u. o. 1894); Toulouse, É. Z. (u. o. 1896); Squillace, F., Zola e Nordau (Nápoly 1897); Paludan J., É. Z. (Kopenhága 1897).

Zold

kisközség Krassó-Szörény vármegye facseti j.-ban, (1891) 368 oláh lak.; a nadrági vasbányatársulatnak itt vasércbányái vannak.

Zolkiew

(ejtsd: zsolykjev), az ugyanily nevü galiciai kerületi kapitányság székhelye, vasút mellett, a Bug felé lejtősödő dombvidék lábánál, (1890) 7143 lak., sör-, mézsör-, bőrgyártással, gyapjuszövéssel; régi nagy kastéllyal, amely egykoron Sobieski lengyel királynak volt lakóhelye.

Zoll

l. Láb.

Zoller

Ede, német iró, szül. Stuttgartban 1822 máj. 20-án. 1853. az Illustrierte Welt, 1858. az Über Land und Meer szerkesztője, 1867. udvari tanácsos, 1855. udvari könyvtárnok, 1890. az udvari könyvtár igazgatója Stuttgartban. Munkái: Der Bibliothek wissenschaft (Stuttgart 1846); Leopold Robert (Hannover 1863); Die Orden u. Ehrenzeichen Deutschlands und Österreichs. (Frankfurt 1881); Die Orden v. Tunis (Bécs 1877); Die Orden vom Goldenen Vliess (Altenburg 1877); Der Orden Karls III. (Frankfurt 1888). Ő rendezte sajtó alá a Münchenhausen díszkiadását Doré rajzaival. Egy ideig a Porträtgallerie der regierenden Fürsten u. Fürstinnen Europas (u. o. 1889) vállalat szerkesztője volt és külföldi irókból sokat fordítgatott.

Zollern

l. Hohenzollern.

Zollikofer

György Joákim, svájci protestáns hitszónok, szül. St.Gallenben 1730 aug. 5., megh. Lipcsében 1788 jan. 22. Gimnáziumi tanulmányait otthon és Brémában végezte, egyetemre Utrechtbe ment, hol inkább szépirodalommal mint teologiával foglalkozott; 1749. házi tanító lett Majna m. Frankfurtban s 1753-ban kezdett szülővárosában prédikálni. 1758. már oly nagy szónoki hirneve volt, hogy a lipcsei fényes ref. egyház választotta meg hitszónokává. Egyházi beszédei közül nyomtatásban mintegy 250 jelent meg Lipcsében 1789-1804-ben 15 kötetben, de ezekből időközökben jelentek meg egyes gyüjtemények is; több közülök idegen nyelvekre is lefordíttatott s tanulmányozás céljából kivonatok is készíttettek belőlük. További művei: Anreden und Gebete (u. o. 1777, 2. kiad. 1795); Andachtsübungen und Gebete zum Privatgebrauch (2 rész, u. o. 1785 és többször); Gesangbuch (u. o. 1766); Sammlung auserlesener geistlicher Lieder zum Gebrauch bei der häuslichen Gottesverehrung (Zürich 1788); Abhandlung über die Erziehung (Lipcse 1783); Moral für Kaufleute (u. o. 1789, utoljára 1806); Gedanken über d. Glaubensverbesserung im XVI. Jahrhunderte (Braunschweig 1789). V. ö. Garve, Über den Character Z.-s Lipcse 1788); Hagenbach, Kirchengeschichte des XVIII. und XIX. Jahrhunderts (I. köt. 366. s köv. old.).

Zolling

Teofil, svájci német iró, szül. Scafatiban, Nápoly mellett 1849 dec. 30., jelenleg a Gegenwart berlini politikai és társadalmi hetilap szerkesztője. Iskoláit Zürichben végezte, 1876-80. a Neue Freie Presse párisi levelezője volt. Munkái: Alexanders des Grossen Feldzug in Zentralaisen (Lipcse 1876); Die Jungfrau vom Stuhl (víg éposz, u. o. 1875); Neue Liebe (szinmű, Danact után 1878); Reise um die Pariser Welt (2. köt., Stuttgart 1881); Heinrich v. Kleist i. d. Schweiz (u. o. 1881); Der Werwolf (vígjáték). Regényei: Der Klatsch (Lipcse 1889). Kürschner Deutsche Nationallitteraturjában ő rendezi sajtó alá Kleist műveit.

Zolnai

Gyula, nyelvész, szül. Nagysomkúton (Szatmár) 1862 dec. 3. Középiskolai tanulmányait Nagybányán és Szatmáron végezte s egy évig teologus volt a szatmári püspöki papnevelő intézetben. A papi pályát azonban egészségi okokból elhagyni kényszerülvén, Nagybánya város értelmiségének s néhány szatmári kanonoknak támogatásával 1882. Budapestre ment, hol az egyetemen bölcsészeti karán nyelvészeti tanulmányokat folytatott. Tanára Simonyi Zsigmond sietett neki az akkor készülő Nyelvtörténeti Szótár munkálataiban foglalkozást adni; 1883. a Nyelvőrnek is rendes dolgozótársa lett, s e folyóiratban jelent meg aztán nyelvészeti dolgozatainak nagy része. Egy szófejtő értekezését (bennünket, benneteket); az Akadémia 1885. a Sámuel-díjjal tüntette ki; ugyane díjat 1894. Mondattani búvárlatok c. értekezésével ismét elnyerte. Az 1884-85. iskolai évet Szarvas Gábor oldala mellett töltötte, kinek a Nyelvtörténeti Szótár s részben a Nyelvőr szerkesztésében is segédkezett; azonban a Szótár készítésében ezalatt Simonyi mellett is tovább működött. 1887 őszén az egri kat. főgimnáziumhoz jutott világi helyettes tanárnak, ahol igazgatója a jeles nyelvész, Szterényi József volt. A következő évben a székesfejérvári állami főreáliskola tanára lett, ahol 1893 végéig működött. 1894 óta a budapesti V. ker. főgimnázium tanára. 1894. az egyetemen a magyar nyelvészet magántanárává habilitálták. 1897. az akadémia megválasztotta levelező tagjának. Z. a nyelvészetben a Simonyi, Szarvas és Budenz tanítványa; működése a szorosan vett magyar nyelvészetre irányul és szómagyarázatain, szó- és mondattani kutatásain kivül a dialektologiát és a nyelvtörténetet műveli, s újabban mindenek fölött az utóbbit, melynek most kiváló specialistája. Önálló munkái: Szómagyarázatok (1890); Mátyusföld nyelvjárása (1891); Mondattani búvárlatok (1893) és legnagyobb munkája: Nyelvemlékeink a könyvnyomtatás koráig (akadémiai kiadás 1894). Apróbb értekezései a Nyelvőrben, Nyelvtudományi Közleményekben, Philologiai Közlönyben, Budenz- és Hunfalvy-albumban stb. jelentek meg, s közülök több akadémiai dicséretet nyert.

Zoltán

v. Zsolt, a török népeknél a fejedelmi méltóságot jelentő szultán szónak rendesen fejedelmi származásu egyénekre való alkalmazása.

1. Z. vezér, Árpád legkisebb fia, kinek születését (896?) Árpád a Csepel-szigeten napokig tartó lakomákkal ülte meg. Még kis gyermek volt, midőn számára menyasszonyul fogadta el Marót bihari fejedelem leányát, kit azután Csepel-szigetén neveltetett. Árpád siettette a gyermek házasságát, melynek megkötése után két esztendővel Marót elhunyván, fejedelemsége, mint Z. feleségének hozománya, Magyarországba olvadt. Árpád halálakor Z. csak 10-11 éves lévén, hagyományok szerint Lehel, Bulcs és Botond vitték helyette az ország kormányát. Ezek 907. a pozsonyi csatában diadalmasan visszaverték a németek szintén gyermek királyának Lajosnak Dittmar, Luitpold és mások vezetése alatt Magyarországra tört hadait s 910. már ők jártak Németországban, hol Augsburgnál ismét döntő csatát nyertek. A birodalom évi ajándékok küldésével igyekezett őket kiméletre birni. 924. főkép Olaszországot pusztították. 925. Szászországot dúlván, állítólag maga Z. is Henrik király fogságába jutott; valószinüvé az teszi a dolgot, hogy az elfogott vezért váltságdíjért nem akarván Henrik szabadon bocsátani, a magyarok belenyugodtak, hogy kilenc évig békében éljenek vele. Szerencsésebben jártak egyéb csapataik, melyek Augsburg, St. Gallen, Champagne, a Jura s különösen Burgund vidékein pusztítottak. 933. Henrik király gúnyosan felelvén Z.-nak, ki a béke megújítását kivánta, Z. erős hadat küldött ellene. A szászok és türingiaiak szerencsével harcoltak a rabló és fosztogató hadak ellen és Riade (l. o.) mellett Merseburg közelében, 933 márc. 15. a magyarok hadi taktikáját kitanult németek visszaszorították őket. Ezentúl a magyarok inkább Francia- és Olaszországot háborgatták, sőt Spanyolországot is felkeresték; Romanus keletrómai császár 943. csak nagy ajándékok s évi harács fejében birhatt őket visszavonulásra. A Névtelen szerint adót fizetett Z.-nak a bolgár, galiciai és cseh herceg is. Oroszokat és besenyőket Z. telepített a Fertő mellé, talán a németek becsapásainak felfogására. 947. önként lemondott fia Taks javára, ki helyett, ugy látszik, unokatestvére Vál vitte a kormányt. Z. megh. 949-950 táján. Hagyomány szerint a pestvármegyei - az Árpádok szállásához tartozó - Zsoltot róla nevezték el, mert oda temették őt.

2. Z., a Fertő mellékén lakó besenyők vezére volt 1074., midőn a győztes Géza hercegnek ajánlatott tett, hogy népével szemmel és féken tartja Salamon királyt, ha Géza a besenyőket szabadokká teszi. Ernő osztrák őrgróf, kit Salamon segítségül hívott, nem is merte megtámadni a marcona besenyőket, Salamon azonban rájuk rontott, sokat levágott, másokat a Fertőbe kergetett s Z.-nak csak kevesen menekülhettek meg.


Kezdőlap

˙