Zimányi Ágnes

Somogyi József szellemi gyökereihez:
Pauler Ákos ideaelmélete

"Megismerni már annyi, mint
egyetemes tartalmakra támaszkodni."

(Pauler Ákos: Bevezetés a filozófiába)

Van magyar filozófia. Gondolatok, művek, rendszerek, irányzatok és társaságok tanúsítják, hogy a magyar bölcselet régóta szervesen a nyugati filozófia történetébe, fejlődésének fő vonalába tartozik. Nem hiányzik az egyetemes műveltség, az elmélyültség és problémaérzékenység, a részletkérdések kidolgozása, sem a rendszerteremtő bátorság és gondolaterő. A filozófiai élet a század első felében különösen pezsgő és sokszínű. Rendszerteremtő metafizikusok, újskolasztikusok, pozitivisták, kriticisták, fordítók működnek, tudásukat külföldön mélyítik el, könyveket, tanulmányokat publikálnak, a magyar mellett főleg német nyelven, nevük lexikonokban, folyóiratokban szerepel. Elég megemlíteni, hogy Palágyi Menyhért (1859-1929) a teret és az időt négydimenziós egységként fölfogó időelmélete[102] megelőzi Einstein relativitáselméletét, Böhm Károly (1846-1911), első rendszeralkotó bölcselőnk értékelmélete[103] egykorú a német értékelmélettel. Báró Brandenstein Béla (1901-1989) metafizikus világlátásának, és a szellemi lét valóságának következetes védelmére született transzcendens okságelmélete[104] külföldön is feltűnést kelt, akárcsak Horváth Sándor O.P. (1884-1956) óriási spekulatív gondolaterőt felmutató reláció elméleti[105] alapvetése.

A magyar filozófusok közül mondhatni a legjelentősebb Pauler Ákos (1876-1933), akit Somogyi József is mesterének vall. Pauler Ákos nagyműveltségű, sikeres, a maga idejében nagyhatású, napjainkban kevéssé ismert bölcselő. 1898-ban, 22 évesen védi meg doktori tézisét, A természetfilozófia fogalmáról és feladatáról címmel. 1902-ben már magántanár Budapesten, azután Pozsonyban és Kolozsváron tanít. 1915-ben visszakerül a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemre, ahol haláláig tanszékvezető filozófia tanár és népszerű előadó. A Magyar Tudományos Akadémiának 1910-tól levelező, 1924-tól rendes tagja. 1920-től a Magyar Filozófiai Társaság elnöke.

Pauler rendszeralkotó filozófus, igazi metafizikus szellem. Eredeti bölcselete az örök igazságokra épülő objektív idealizmus, Platón, Arisztotelész, Szent Ágoston művének szerves folytatása. Gondolkodása a általános igazságelméletre irányul, középpontjában a tiszta logikai értelemben vett, örökérvényű igazság áll. Az egyetemes, örök igazságot Platónnal ideának nevezi, ezért rendszere voltaképp erős logikai alapokra épülő ideaelmélet, melynek azonban nem a logika a végső célja, hanem átfogó világmagyarázat.[106] Amint maga írja: "Azt hisszük, hogy a plátói idea nélkül sem a megismerést, sem világunkat az ő ezerféle keletkezés és elmúlásával nem érthetjük meg."[107] Ideaelmélete az előfeltevések, az abszolút elvek nyomozásának a tudománya, végső megalapozottságában az Abszolútumra épülő teizmus. Ennélfogva "philosophálni annyit tesz, mint az adott relativumokhoz a megfelelő absolutumot keresni".[108] Ezt a programot Pauler Ákos tökéletesen megvalósítja, egységes rendszert alkot, melyben a gondolatok alapos logikai összefüggésben állnak egymással, s mindenkor szoros kapcsolatban Istennel.

Hatalmas életművéből ezúttal - tekintettel Somogyi Józsefre gyakorolt hatására - kialakult ideaelméletét helyezem a középpontba. Azt a több évtizedes, pozitivizmuson és kriticizmuson át vezető utat, mely Pauler Ákost a transzcendens világ elutasításától, számos önkorrekció és letisztulás után az ideatan megfogalmazásához vezette, most nem érintem. Ideaelméletét szemlélve rendszerének alapvető összetevőit is megismerjük. Előadásomban először az ideológiáról, az egyetemes tárgyelméletről beszélek általában, mint filozófiai alaptudományról, melynek tárgya az idea. Azután vázolom Pauler ideaelméletének alapkérdéseit, ennek keretében két alapvető ponton, az idea mibenléte és megismerésének módja tekintetében összevetem Pauler Ákos és Somogyi József ideatanát, végül mindezt összegzem.



I.

Pauler Ákos megfogalmazásában a filozófia "a legegyetemesebb osztályokról szóló tudomány"[109], mely a tapasztalásból kiindulva a tapasztalás végső előfeltevéseit kutatja. Legalapvetőbb része az általa felállított és elnevezett ideológia, vagy általános tárgyelmélet. Az ideológia a dolog (tárgy, res, aliquid) legáltalánosabb elmélete, a tárgy mibenlétét, a minden tárgyra egyaránt vonatkozó legegyetemesebb határozmányokat, a tárgyak osztályokba sorolódásának, valóságra, nem-valóságra[110] különülésüknek az okait kutatja. A tárgyakat csak mint adott tartalmakat, mint ideákat[111] tekinti, a legegyetemesebb szempontot jelenti, mindent, ami egyáltalán 'valami'. A tárgy általános elmélete a végső tartalmak elemeit (fenomenológia), viszonyait (relációelmélet), legáltalánosabb osztályait (kategória-elmélet) és önértékűségüket (értékelmélet) vizsgálja. Nélküle a dolog alosztályaival foglalkozó "logika, etika, esztétika és metafizika sincs gyökerében, végső előfeltevéseiben megalapozva''.[112] A tudományos filozófia minden részének van tárgyelméleti vonatkozása,[113] a filozófia, mint a legegyetemesebb ismeretek tudománya[114], végül a legegyetemesebb szempontú ideológia tárgykörébe torkollik, ideológiává lesz. Ezért is a ideológia tárgykörét nemigen lehet a tudományos filozófia említett ágaitól leválasztva, teljesen önállóan tekinteni.[115] Az összefüggés világosabb lesz, ha megfontoljuk, hogy a 'tárgy', magában tartalmatlan fogalmában eleve adott az önmagával való azonosság, a viszonyban állás más dolgokkal (akár a különbözőség révén is), továbbá minden tárgy valamely osztály (egyetemesség) tagja. Ezen a priori ismeretet a logikai alapelvek fejezik ki, mint legegyetemesebb igazságok, melyek végső előfeltevéseket fogalmaznak meg, ezért "egyúttal minden igazság és minden tárgy legegyetemesebb kellékei is".[116] A legfőbb elv az azonosság elve (principium identitatis), kifejezi, hogy az igazság nem lehet önellentmondó, "minden dolog csak önmagával azonos". A második az összefüggés elve (pricipium cohaerentiae), vagyis "minden dolog összefügg más dolgokkal". Végül az osztályozás elve (pricipium classificationis), az jelenti, hogy "minden dolog valamely osztály tagja, akár mint osztályfogalom, akár mint osztálytag". Az alapelvek végső, evidens, logikailag mástól nem függő, minden tárgyra érvényes ősprincipiumok. A mástól nem függő tétel abszolút érvényű, ennélfogva a logikai alapelvekben[117], közös következményként (korollarium) bentfoglalt, hogy minden dologhoz, mint feltételezetthez valami feltétlen tartozik, "nincsen relatívum abszolútum nélkül" (corollarium correlativitatis)[118], azaz minden igazságnak van logikai előzménye, és az előzmények sora nem lehet végtelen.

Az alapelvek az igazság általános, minden igazságban meglévő, szerkezetét tárják föl, ami minden igazság lehetséges tárgyában és tartalmában adott, tehát ha megismerjük a logikai alapelveket, akkor megismertük azon tárgyak szerkezetét is, melyre az alapelvek mint igazságok vonatkoznak. A három logikai alapelv rendszerét felismerve a létező világ legegyetemesebb határozmányait, és gondolkodásunk alapvető törvényeit is megismerjük, "a tiszta logikai alapelv egyúttal ontológiai alapelv; nemcsak az igazság, hanem a tárgy természetét általában határozza meg".[119] A tiszta logika[120] az egyetemes tárgyelmélet (ontológia), a metafizika, az etika, az esztétika alapelveit is megismerteti.[121] A filozófia végső alapelvei mind az azonosság, összefüggés, osztályozás igazságára épülnek. A tárgyak elemeit, viszonyait, osztályait pedig az ideológia (általános tárgyelmélet) vizsgálja. Ezzel igazoltuk, hogy a tudományos filozófia voltaképpen ideológia.

A valóság előfeltevéseit kutató filozófiai megismerés önálló és sajátosan pauleri módszere a következményről az előzményre való visszakövetkeztető redukció[122], mellyel Pauler voltaképp iskolát teremt, nagyszámú tanítványai közül sokan éppen a redukció módszerét veszik át tőle.[123] A redukció azon alapul, hogy a logikai következményből kiolvasható a logikai előzmény. A logikai alapelveket úgy fedezzük fel, hogy bármely igazság érvényéből kiindulva visszakövetkeztetünk az adott igazság egyetemes érvényét adó elvekre. A redukció különbözik a valóságtudományok induktív és a matematika deduktív módszerétől, "nem a valóságok, hanem az igazságok logikai síkján mozog, tehát nem a tapasztalati világban valósággal működő okok, hanem merő logikai előzmények (raciók) után kutat".[124] Ma úgy mondanánk, hogy nem a természettudományos, hanem a metafizikai okság érvényére épít. A redukció műveletét addig kell folytatni, amíg logikailag önálló, más tétel érvényére már nem támaszkodó igazsághoz jutunk. Ilyen evidens tételek az azonosság, az összefüggés, az osztályozás igazságát kifejező logikai alapelvek is. Az autonóm tételek abszolút érvényűek, minden egyéb - heteronóm - tétel érvénye ezek érvényétől függ. Igazságukat bizonyítani lehetetlen, mert a bizonyítás már logikai művelet, vagyis a logikai alapelvekre épít, továbbá bármit bizonyítani csak még egyetemesebb tétellel lehet, ámde az alapelveket már nem tudjuk még egyetemesebb elvre visszavezetni. A logikai alapelvek igazsága abszolút érvényű.

Pauler minden irányban összefüggő, zárt szerkezetű rendszerét a három logikai alapelv és korolláriumuk vasmarokkal tartja össze, amit olykor szemére vetnek, mesterkéltnek tartanak. Holott mindösszesen arról van szó, Pauler Ákos megérti: a valóság logikus. A logicitás következtében az igazságok egységes, összefüggő rendszert alkotnak. A világmindenség legbensőbb lényegét tekintve végül szükségszerűen a három logikai alapelvben gyökerezik, a létfokok és létmódok a maguk teljességében kibonthatók az alapelvekből és visszavezethetők azokra. S azt is meglátja, hogy egyetemes elvek szintjén a filozófia minden területe végül egységesül és ennek az egységes filozófiának az ideológia, egyetemes tárgyelmélet, olykor az ontológia nevet adja.



II.

Látjuk, hogy Pauler Ákos bölcseletének középpontja az igazság. Az igazságok örökérvényű, nem empirikus, változatlan és egységes rendszert alkotnak, tárgyuk minden lehetséges dolog, melyre az igazságok vonatkoznak, például exisztens dolgok, alapelvek, viszonyok, osztályok. Az örökérvényű igazságok tartalma pedig a platóni ideák rendszere. Ennyiben tehát igaza van Somogyi Józsefnek, hogy "Pauler az ideák helyébe az igazságok rendszerét teszi".[125]

Hogy a létezés változatlan mozzanatot is jelent azt bizonyítja, hogy minden exisztens dolognak, van egy másik létmódja is, egy konkrét alma exisztenciálisan egyedként létezik, ideájának létmódja valamely egyetemesség, amit Pauler érvényességnek mond. Az ideák világa az igazságok, azaz az érvényességek rendszere. Az igazságok nem úgy léteznek mint a reális, exisztens tárgyak. Az igazság tiszta logikai értelemben, mint érvényesség, a mindenség átfogó mozzanata, minden tárgyat magában foglal. Innen van, hogy minden tárgy a logikai alapelvek érvényétől függ, csak az létezhet, ami logikus, ami nem mond ellent önmagának. Az igazság nem emberi gondolat, az valóban nem foglalja magában a tárgyat, csak vonatkozik rá. Pauler ezért is mindig hangsúlyozza, hogy a tiszta logika értelmében vett igazságról van szó, ami abban különbözik az alkalmazott logikától, hogy merőben formális, azaz mindenre vonatkozik, ami egyáltalán 'valami'. A tiszta logika eleme nem a fogalom (a megismert dolog tudati képe), hanem a logizma (időtlen igazságtartalom), más szóval idea. Pauler igazságelméletében tehát nem a gondolkodás kritériumait vizsgálja, mint általában a többi logikusok, hanem a helyes gondolkodás előfeltételét: az igazság szerkezetét. Az igazságok nem az emberi elme alkotásai, nem mi teremtjük, hanem felfedezzük azokat.

Továbbá a kétféle fennállás - igazság (érvényesség) és exisztencia - között nincs oksági kapcsolat, az igazság párhuzamos a valós tárgyakkal, nem oka annak a valóságnak, amelyre vonatkozik, s az exisztens dolog sem oka a rá vonatkozó igazságnak, mert oksági kapcsolat csak időbeli történések között lehetséges. A változó világ és az örök ideák közötti kapcsolat logikai. Az egyetemességek nem időben, hanem logikailag előzik és alapozzák meg az egyes valóságok igazságát, ami megismerésünk időbeni és logikai sorrend szerinti különbségén alapul. Megismerésünk időben a tapasztalással kezdődik, de logikai sorrend szerint alapvetőbb az egyetemes, minden egyedi ismeret az egyetemes elvekre épül. Bárminemű tapasztalás eleve felteszi az egyetemes igazságok érvényét. Minden egyes tétel vagy szaktudományos következtetés csak akkor lehet igaz, ha nem mond ellent önmagának (azonosság elve), ha az ami és nem más (ellentmondás elve), és így tovább. Nyilvánvaló, hogy a 2+2=4 tétel igazságát is az azonosság elve logikailag és nem időben előzi meg. Az idea, örökkévalóként, a valóság előfeltétele, megalapozója, de nem időben hanem logikailag. Platón ezt úgy fejezi ki, hogy a világ visszatükrözi az igazságok örök világát, abból részesedik. Mivel az idea örök, a valóság időbeli, viszonyuk semmi más viszonyhoz nem hasonlítható, ezért ezt a különleges kapcsolatot Pauler szerint is kifejezhetjük a részesedés fogalmával. Minden azáltal létezik, hogy részesedik az ideák (igazságok) világában. A világra vonatkozó idea, mint örök igazság, a világ ideálját, eszményét jelenti, azt a tökéletes tartalmat, amelynek lennie kellene. Tudjuk, hogy egy adott fajhoz tartozó egyedek sosem érik el fajuk ideális tökéletességét. A végtelen számú igazság mindegyike ugyanazon rendszernek a tagja. Ez is a logikai alapelvek érvényéből következik, az osztályozás elvéből, hogy "minden igazságban van egyetemesség".[126]

Ideális tartalom az érték is, mely szintén független a valóságtól, fölötte áll, abban az értelemben, hogy a valóság értékelése az ideális tartalomhoz való mérését jelenti. Az értékesség azt fejezi ki, hogy valamely dolog "önmagánál fogva előbbrevaló más dolgoknál"[127], mint ősfogalom, csak önmagából ismerhető meg, mástól való elhatárolással. Amikor valamit igaznak, szépnek, jónak tartunk, akkor az értékelt dolgot az igazsághoz, a szépséghez, a jósághoz viszonyítjuk. "Ami örökkévaló, azt elemi adottságként az igazságban és az értékben, tehát a megismerés és a szeretet élményében ragadjuk meg".[128] Az értékek sorának alapja az igazság, "a jó és a szép is azáltal értékes, hogy az értékességüket kifejező tételek igazak".[129] Az érték igazság lesz a megismerésben, jóság a törekvésben, szépség, a közvetlen megragadásban. Az igazság és az érték, érvényesség és értékesség, létmódja közül Pauler az érvényesség létmódját helyezi előtérbe, és azt mondja, hogy az érvényesség - mint az egyes létmódok előfeltétele - egy még átfogóbb létmód irányába mutat, az ideák hierarchiájának csúcsát jelentő végső előfeltevés, Isten felé.

Az idea és a valóság érvényességi viszonya minden kor ideaelméletének egyik alapkérdéséhez, az ideák fennállási módjához vezet. Először Arisztotelész vádolja Platónt, hogy az ideát és a valós létet szétválasztja, megszünteti a dolgok és ideájuk egységét. Somogyi József is lényegre törően teszi fel a kérdést Pauler Ákos platonikus ideatanával kapcsolatban: "ha így elszakítjuk egymástól a reális létezés és az igazságok világát, milyen összefüggés marad meg közöttük?"[130] Pauler tisztában van a problémával, mely akkor merül fel, ha az egyetemességeket az individuális valóság mintájára gondoljuk el. Az érvényesség fogalmával ki akarja fejezni, hogy az idea és valóság különbözik egymástól - érvényes és exisztens -, ugyanakkor az egységüket is meg kívánja őrizni, érvényre juttatni azt a meggyőződését, hogy az egyetemességeknek megfelel valamilyen - nem dologi - egység a tudaton kívüli világban. Platónt is védi, amikor érvel, hogy az ideatan nem kettőzi meg a valóságot, mert az idea nem úgy létezik, mint a neki megfelelő valóság, mely exisztens. Az idea létmódja az érvényesség, azaz nem valamiféle új valóság a tapasztalati, konkrét valóság mellett. Például az ember ideája egy osztály, mely érvényes minden múlt, jelen és jövendő emberre, mint osztálytagra. Pauler szerint a valóság puszta léte, szakadatlan változása bizonyítja, hogy vannak változatlan mozzanatok[131], a változó mozzanathoz mindig tartozik valami változatlan, az egyedihez valami egyetemes. Minden exisztens létező valamely osztály (egyetemesség) tagja, osztályok és osztálytagok egységes rendszere bizonyítja, hogy a dologhoz tartozó egyetemesség nem vágja ketté a világot. Ellenkezőleg. Egységének feltétele. Platón az ideát a valóságtól nem szétválasztja, hanem megkülönbözteti, s a kettő nem ugyanaz. A megkettőzés vádja arra látszik utalni, hogy esetleg éppen Arisztotelész volt az, aki az ideát a valóság létmódjának mintájára gondolja el, aki az azonosság és különbözőség létbeni egységét nem tudja elképzelni.

Pauler burkolt, háttéri tapasztalatot fejez ki, amikor állítja: "Az egyes felteszi az egyetemesnek valamiféle lappangó ismeretét s létének elismerését."[132] Ezzel különbséget tesz kifejezett ismereteink és annak háttérében jelentkező, esetleg nem is tematizált tudásunk között, amit ma transzcendentális tapasztalatnak mondunk. Kifejezett ismeretünk hátterében, burkoltan, megtapasztaljuk az egyetemességet, a feltétlenséget és magát a feltétlen Istent. S voltaképp a létnek ez az előzetes, közvetlen, de nem kifejezett megtapasztalása teszi lehetővé minden kifejezett ismeretünket, amit Pauler is egyértelműen vall, amikor állítja, hogy minden ismeret voltaképpen Isten-ismeret, és minden ismeretet Isten tesz lehetővé. Célját, hogy egyrészt világosan megkülönböztesse az idea, mint egyetemesség és a reális lét, mint egyediség létmódját, másrészt hogy megőrizze egységüket, s ezzel a világ, a létezés egységét, kiküszöbölvén a megkettőzés vádját, voltaképp elérte. Ez nagy teljesítmény, akkor is, ha az érvényesség, mint a valóságtól különböző létmód, kétségkívül problematikus fogalmával történt.

Pauler Ákos érvényességi elméletét Somogyi József is bírálja mondván, hogy az érvényesség létmódja nem alkalmas rá, hogy az ideák fennállásának módját kifejezze. Meglátása szerint az érvényesség csak zavart okoz, különben is csupán viszonyt jelent, Paulerre hivatkozik, aki szerinte "az érvényességet mint az igazság szubzisztenciáját, fennállási módját megkülönbözteti az érvényességtől mint viszonytól, mely az igazság tartalma és tárgya között fennáll".[133] Pauler azonban hangsúlyozza, hogy az igazságnak minden alkotórésze egységet alkot, amit azt jelenti, hogy az érvényesség mint viszony jelentőségét nem szabad túlbecsülni. Az ideavitába bekapcsolódó Berky Imre is azon a véleményen van, hogy "az a hiposztazált igazság (idea), amelyről Pauler beszél, mindig érvényes, akár szubzisztenciának, akár viszonynak ... fogjuk fel az érvényességet".[134]

Mivel az igazságok mint ideális tárgyak érzékfelettiek, egyetemes, szükségképpeni érvényük nem származhat tapasztalásból, már csak azért sem, mert a tapasztalás eleve felteszi az általánosságok érvényét. Az ideákat mégis meg tudjuk ismerni, mivel logikai kapcsolat áll fenn közöttük és értelmünk átlátja viszonyukat, felismerjük az érzékileg adott tárgyak logikai érvényének előfeltételeit. Az analitikus és szintetikus ítéletek mellett létezik egy harmadik megismerési mód, az autotetikus ítélet nyomán felmerülő ráébredés (egersis), mely a szintetikus ítélethez hasonlóan ismeretgyarapító, de a tér-idő szemlélettől függetlenül vezet ismeretre, a redukció módszerének alkalmazásával. Az autotetikus ítélet öntudatosodási folyamat, a velünk-született, a priori tartalmak öntudatosítása. Pauler ezt "a velünkszületett (preszupponált), tehát öntudatlanul bírt, nem-szemléleti tartalom megpillantását"[135] ráébredésnek mondja, és Platón anamnézisz, Ágoston illuminatio divina fogalmával azonosítja. Sőt meglátása szerint a platóni anamnézisz tant bizonyos értelemben Arisztotelész is átveszi, amikor az Analitica Posteriorban azt mondja, hogy "minden tanítás és minden tanulás, amennyiben a gondolkodáson alapszik, már bírt ismeretek által történik".[136] Maga a ráébredés még nem ítélés, nem állítás vagy tagadás, hanem valamiféle meglepődés az új mozzanat váratlan tudatosulása miatt. A ráébredés eredményét, a megpillantott preszupponált tartalmat azután az autotetikus ítélettel formáljuk megismeréssé.

A ráébredés Pauler szerint nem azonosítható az absztrakcióval. Egyetemességet felismerni, nem azonos az egyesből való elvonással, hanem azt jelenti, hogy az egyesben felismertük az egyetemest. Ha az egyetemességeket elvonással ismernénk meg, mivel magyaráznánk, azt a meglévő a priori bizonyosságunkat, hogy vannak egyetemességek. A ráébredésben egyrészt felfedezzük, hogy minden adottsághoz szükségszerűen tartozik valamiféle egyetemesség, az osztályozás elve szerint, másrészt egy konkrét adottságban ráismerünk az osztályalkotó mozzanatra. Éppenígy történik az értékek, s az értékesség felismerésével is. Amikor egy adott cselekedetet, egy művészi alkotást megítélünk, értékelünk, akkor a cselekedetet, a művészi alkotást hozzámérjük egy bennünk meglévő, hacsak öntudatlanul is, de birtokolt egyetemes értékhez, és ahhoz képest ítéljük a tettet erkölcsösnek vagy kevésbé erkölcsösnek, az alkotást művészinek, vagy kevésbé művészinek.[137]

Az ideák mibenléte és megismerésük problémája az a terület, ahol Pauler Ákos és Somogyi József gondolkodása szétválik. Somogyi József Pauler Ákost nagyrabecsüli, szinte minden tanulmányában foglalkozik Pauler bölcseletével. Ideatanának kifejtését is így kezdi: "A következőkben azokat az ideákra vonatkozó gondolatokat szándékozom rendszeresen továbbfejleszteni, melynek első csíráját e kiváló mesteremtől kaptam ... remélem, hogy a felmerült problémákat is sikerülni fog az ő szellemében megoldanom."[138]

Abban meg is egyeznek, hogy az ideák megismerhetők és a legbiztosabb tudást jelentik. Abban is egyetértenek, hogy az ideák a reális valóságra nem fejtenek ki hatást, hiszen kapcsolatuk nem oksági viszony, ugyanakkor szoros kapcsolatban állanak egymással. De míg Pauler megfogalmazásában az idea a valóság mintaképe, Somogyi szerint ellenkezőleg, az idea igazodik a reális létezőhöz. Az idea "nem mintaképe, hanem inkább kópiája, bizonyos értelemben vett másolata a neki megfelelő reális létezőnek".[139] Számunkra minden ideális tárgy először a reális létezőben nyilvánul meg. A szín fogalmához nem juthatunk el, amíg bizonyos reális színeket meg nem tapasztaltunk. Ugyanakkor az ideális szín önmagában nincs meg az egyes, reális színekben. "Tehát az ideális tárgyak csak valamilyen értelemmel kapcsolatban, valamilyen értelemhez viszonyítva léteznek, az ideális létezés valamely tudat számára való létezés."[140] Az ideális tárgyak ugyanis feltételezik a reális létezőket, melyekből azokat absztraháljuk és a tudatot, mely az absztrakcióra képes. Somogyi a kétféle megismerési módot, az érzékelést és a gondolkodást fogadja el, ezektől különböző megismerési módszer fölvéletelét szükségtelennek tartja. Míg Pauler az absztrakciót, mint az egyetemességek megismerési módját elutasítja, Somogyi József az értelem saját különleges tevékenységének tartja, mellyel az ideális tárgy megismerhető. Az értelem absztrakciós működésére vonatkozóan értékes gondolatokat fejt ki, felfogása az úgynevezett mérsékelt realizmus álláspontjához áll közelebb, s nem a platonikus Paueler Ákos felfogásához. Pauler ismeri Somogyi Józsefnek az ideák megismerésére vonatkozó nézetét, s fenntartja saját meglátását, miszerint az egyetemességeket nem az empíriából kivonva ismerjük meg, a tapasztalás csupán alkalom, hogy ráébredéssel megpillantsunk valamely egyetemességet, de magát az ismeretet[141] nem a tapasztalás tartalmából nyerjük. Külön tanulmányt érdemelne persze, annak tüzetes vizsgálata, hogy valójában mi a valóban lényeges különbség, ha van, a két nézet között: az egyetemes mozzanatot az egyesből elvonni, vagy az egyesen felismerni (mint logikai előzményt) az egyetemest.

Hogy a ráébredés aktusában felmerülő, autotetikus ítélettel megismeréssé formált, a priori, azaz velünk-született ismeretek feltétlen igazsággal bírnak, már bizonyítottuk. Arról azonban még nem esett szó, honnan erednek az ideák, a velünk-született, egyetemes tartalmak. Pauler itt is Platont követi, aki szerint a velünk-született ismeretek eredete "valamely isteni behatás eredményei, melyet az istenség az emberi lélekre gyakorol", és Ágostont, akinek álláspontja szerint "az illuminációt közvetlenül maga Isten idézi elő a lélekben".[142] Mindhárman megegyeznek abban, hogy az priori ismeretek eredetét közvetlen isteni belátásra vezetik vissza.

Pauler Ákos ideaelméletének is végső következtetése az Abszolútum, mely mindennek végső előfeltétevése és feltétlen meghatározója. Az ideavilág összekötő kapcsot jelent, az Abszolútum és a relatívum az ideák világában érintkezik. Analóg értelemben "az ideák Isten örök gondolata".[143] Egyik sem térbeli, ennélfogva változatlanok és örökkévalók, az Abszolútum egy, és voltaképp igazság is egy van, abban az értelemben, hogy az igazságok egységes rendszert alkotnak. Különböznek azonban abban, hogy az Abszolútum egyszerű, az igazság pedig összetett, részekből áll. Az Abszolútum nem azonos az ideák, az őstartalmak világával, azok az Abszolútum aspektusai. Az Abszolútum mindennek, így az ideák világát is meghatározza. Megnyilvánul az ideákban, és túl van azokon, az őstartalmak az Abszolútum jelképei.

A véges és esetleges fogalma felteszi a végtelen és tökéletes fogalmát, a végtelenhez viszonyítva állapítom meg, hogy mi a véges - nem végtelen - tökéletlen. Az empíria csak kiváltja a megismerést, de tartalmát nem határozza meg. Az Abszolútum ismeretének eredete csakis magában az Abszlútumban lehet. "Isten ismerete logikailag megelőzi a világ ismeretét; az Abszolútum ideája alapja s előfeltétele a relatívum ismeretének."[144] Isten létét is ráébredéssel ismerjük fel. Az Isten-eszme szellemünk benső szükséglete, léte ősbizonyosság. Ha az Abszolútum közvetlen létmegragadása logikai redukció eredménye, az Abszolútum metafizikai megismeréséről beszélünk, az analogia entis értelmében, ha pedig az az Abszolútum utáni vágy és szeretet megnyilvánulása, akkor Isten vallási megragadását jelenti. ''Isten az emberi lelket már úgy teremti, hogy benne a végtelennek és örökkévalónak, az Abszolútumnak valamiféle sejtelme él, és az autotetikus nyomozás s az abban felmerülő ráébredés ez ismeretet öntudatba emeli.''[145]

Megismerésünk minden tekintetben csak akkor juthat nyugvópontra, ha végül autonóm, végső, abszolút tartalmakra, igazságokra bukkanunk. Ezek a logikában az alapelvek, etikában és esztétikában a végső értékek, metafizikában az őstények, végül az ideológiában az elemi adottságok. A feléjük való törekvés az Abszolútum felé való törekvés, mert ezek a relatíve abszolút tartalmak (alapelvek, végső értékek, elemi adottságok) az Abszolútum egyes aspektusai, ennélfogva ''minden megismerésben az Abszolutum megismerésére törekszünk''[146]. A három alapbizonyosság mellett egy ősbizonyosság van, az Abszolútum, azaz Isten léte, akinek "valamiféle közvetlen (bár természetesen nem teljes) megragadása minden bizonyosság végső alapja.''[147]



III.

Pauler Ákos műve szellemi életünk maradandó értéke. Ideaelmélete bizonyítja, hogy a filozófia lényegét tekintve a világot összetartó egység fölismerése, hogy minden igaz tétel a logicitás következtében összefügg egymással. Az értelem a tapasztalással el nem érhető világot is megismerheti, hiszen már maga a tapasztalás felteszi a nem empírikus létezés burkolt ismeretét azzal, hogy különbséget tesz tény és nem-tény között. A tény fogalmában bennfoglalt a létezés, tapasztalásból nem meríthető, transzcendens mozzanatot jelentő fogalma. A tapasztalati igazolás elővételezi a tények harmónikus voltát, a mindenség ellentmondásmentességét, logikai principiumoknak való alávetettségét, a transzcendens világ létének elfogadását, melyet reduktív módon megismerhetünk.

Pauler határtalanul tiszteli Platónt, mert megértette, hogy minden egyedi ismeret csak bizonyos egyetemes előfeltevések alapján jöhet létre. A logikai idealizmus megalapítójának tekinti, mert hangsúlyozza, hogy aminek kevesebb része van az igazságban, annak kevesebb része van a létezésben is. Nagyrabecsüli Arisztotelészt, mert meglátja, hogy a logika több mint a helyes emberi gondolkodás szabálya. Ennek alapján felismeri a megismerésünk időbeliségétől független logika elveinek rendszertani összefüggéseit, hangsúlyozza, hogy minden igaz megállapítás végül az érvényében csak önmagán nyugvó, végső alapelvekben gyökerezik, és a bizonyítások sora nem lehet végtelen. Szent Ágostont pedig azért értékeli nagyra, mert az ő gondolkodásának középpontjában is az igazság természete áll, Isten létének bizonyítását is erre építi.

Mesterei nyomán Pauler egységes rendszert alkot, melyben a gondolatok alapos logikai összefüggésben állnak egymással, és mindenkor Istennel való szoros kapcsolatban. A tapasztalati adatokból visszakövetkeztet a tapasztalás érvényét adó, a mindenséget összetartó logikai alapelvekre, és ezek egységes rendszere elvezeti őt minden valóság végső preszuppoziciójához, Istenhez, aminek eszméje szellemünk benső szükséglete. Az Abszolútum minden ismeret eredete, lehetőségi feltétele, és egyben minden megismerés végső célja is. Pauler objektív idealizmusa alkalmas rá, hogy egységes világnézet utáni vágyakozásunkat kielégítse, és meggyőzzön bennünket a létezés szépségéről, igazságáról, Istentől nyert jóságáról és értelmességéről.

Somogyi Józsefet Pauler Ákoshoz a tanítványi tisztelet és nagyrabecsülés fűzi, kölcsönösen reflektálnak egymás gondolataira. Somogyi József ideatanát a Paulertől kapott indítások alapján kezdi megformálni. Az ideák fogalma és megismerésének módja tekintetében útjaik különböznek. Pauler Ákos szerint az objektíve létező idea a valóság eszmei képe, melyet megvalósítani törekszünk. Somogyi József megfogalmazásában az ideális létezés csak valamely tudat számára való létezés, és az idea egyféle kópiája a neki megfelelő reális létezőnek. Pauler Ákos az ideákat a platoni visszaemlékezéshez hasonló ráébredéssel, Somogyi József pedig az Arisztotelész tanításán alapuló absztrakcióval ismeri meg. Mindez jelzi, hogy Somogyi József önálló gondolkodó, aki minden tanítványi tisztelete mellett, a maga útját járja, saját tehetségére, saját gondolatainak mélységére épít. Nagyszerű, hogy a magyar filozófiai élet ilyen kiváló bölcselőkkel büszkélkedhet, mint Pauler Ákos és Somogyi József.

Jegyzetek







Eugenika - tehetség - etika




Czeizel Endre

Somogyi József munkássága a ma
orvosgenetikusának a szemével

Somogyi Józsefet művei közül magam korábban a "Tehetség és Eugenika"[148] címűt olvastam a hatvanas években. 1965-ben választottam az orvosi genetikát hivatásomul és ezt követően igyekeztem megismerni az elődöket. Ami nem volt könnyű feladat a genetika korábbi, kettős meggyalázása miatt. Egyfelől a náci fasizmus a genetika, elsősorban az eugenika félremagyarázott tételeivel próbálta mérhetetlen bűneit leplezni. Erről lesz szó még a későbbiekben. Másfelől a II. világháborút követő szovjet uralom alatt a genetikát bűnös tudománynak nyilvánították, mivel gátolta a csupán kommunista hitre alapozott elképzelések végrehajtását. A Szovjetunió mezőgazdasági csődjének egyik magyarázata e voluntarista téveszmében kereshető. Így nekem, orvosgenetikusként itthon nem lehettek mestereim, ezért önerőből, majd később a nemzetközi segítséggel kellett újrateremtenünk e fontos szakmát. A hazai szakirodalom feltérképezésekor találtam rá Somogyi Józsefre, akinek a "Tehetség és Eugenika" művét most, 1998-ban újraolvasva, megerősíthetem korábbi pozitív értékítéletemet.

Igaz, tudásunk tárháza 1934 óta, amikor 36 évesen Somogyi József e könyvet írta (amit később németül is kiadtak), óriásit bővült. Az elmúlt évtizedekben a természettudományokon belül ugyanis a genetika vált a húzóágazattá. Ezentúl végre nálunk is kezdenek ráeszmélni, hogy az emberi tehetség a legnagyobb természeti kincs, ezért felismerésére, fejlesztésére és társadalmi megbecsülésére - legalábbis az értelmes politikusok által irányított országokban - mind nagyobb súlyt helyeznek. Éppen ezért a "Tehetség és Eugenika" könyvben talált nevezéktan és fogalom meghatározás is változott napjainkra, nem is beszélve az e témával foglalkozó új tudományág: a kreatológia megszületéséről.[149]

A kreatológia alapfogalmai

A kreatológiában az adottság a veleszületett genetikai (G) lehetőségeket (szokás örökletességről is beszélni), míg a képesség (P) a társadalmi tevékenységben realizálódó teljesítményt jelenti. (A genetikában a megnyilvánuló jelleget "phenotypus"-nak mondjuk, ami megmagyarázza a P használatát). A képességben vagyis a P-ben tehát már a külső hatások (E=environment) javító vagy éppen rontó hatása is benne van. Témánk szempontjából ezek között a legfontosabb a legtágabb értelmű oktatás-nevelés, vagyis az edukáció, így az E betű ennek, tehát a tanultságnak a kifejezője is lehet.

Így tehát



        a képlet a kreatológia legfontosabb humángenetikai kifejeződése.

A tehetség alatt az átlagot számottevően meghaladó, tehát kivételes adottságot, potenciát, ígéretet, vagyis a lehetőséget értjük. De ha a tehetséges gyermek ezt a későbbiekben be is bizonyítja, vagyis veleszületett adottságait valóra váltja, akkor ő már nem ígéret ("tehetség"), hanem képességeit bizonyító "valaki". A legtöbb idegen nyelvnek, így az angolnak is, éppen ezért a potenciális tehetségre (giftedness) és a megvalósult tehetségre (talent) külön szavuk van. Nálunk a megfelelő szó a megvalósult tehetségre hiányzik, legfeljebb azt mondhatjuk az utóbbira, hogy "nagy". Hiszen egy Karinthy Frigyes vagy Bartók Béla már nem tehetség, hanem nagy író vagy nagy zenész. Jó lenne találóbb megnevezést találni a mi nyelvünkben is erre a fogalomra. Korábban elfogadott volt nyelvünkben a talentum-tálentum-tálentom szó is. Elég utalnom a Biblia tálentum példázatára: "Mert mindenkinek, akinek van, adatik, úgyhogy bővelkedni fog; attól pedig, akinek nincs, még az is elvétetik, amije van" (Máté evangéliuma 13, 12), vagy Karinthy Frigyes szép versére, a "Számadás a tálentomról". Javaslom újra meghonosítani a tálentum szó-fogalom használatát a tehetségüket megvalósító "tálentumos" emberekre. Nyelvünk is gazdagodna és a kreatológiai fogalmak is tisztázódnának ezzel az emberi fejekben.

Géniusznak nevezzük a különleges, párját ritkító szellemi teljesítményre képes embereket. (Helyesebb ezt a megnevezést használni a közkeletűbb, de a hétköznapi nyelvben már lejáratott zseni helyett.) A szó eredete a görög időkig nyúlik vissza, amikor úgy vélték, hogy a kivételes alkotás létrejöttekor az istenek jóvoltából a Géniusz szállt belé a művészbe és segítette ezzel hozzá a rendkívüli teljesítményhez. Ezt támasztotta alá az is, hogy az alkotást gyakorta kíséri az ihletettség lázas állapota. A zsenialitást ebből következően kezdetben emberfeletti eredetűnek, később veleszületettnek, tehát genetikai okokra visszavezethetőnek tartották. E gondolatmenetből adódóan a gének sajátos kombinációja, tehát a szerencse vagy a "sors" dönti el kiből lesz lehet géniusz. A nagy francia forradalmat kísérő felvilágosodás ezt igazságtalannak ítélte és a kivételes képességet is külső hatásokra, elsősorban a nevelésre és tanulásra vezette vissza. Így alakult ki az a két szélsőséges iskola, amely a tehetséget, beleértve ennek különleges variánsát: a géniuszt is, a veleszületett genetikai vagy a születés után érvényesülő külső hatásokkal magyarázta. Ennek megfelelően jött létre az a két irányzat, amely a mentális képességeket tudatosan befolyásolni kívánta. Könnyű megérteni, hogy az elmúlt évtizedekben az előbbinek főleg az USA-ban, az utóbbinak elsősorban a Szovjetunióban és szövetségeseiben-csatlósaiban voltak hívei. Szerencsére az elmúlt években e téren is túl vagyunk a hidegháborún, mivel a kutatások egyértelművé tették, hogy a mentális képességek eredetében mind a velünk született genetikai, mind a fogamzástól kezdve érvényesülő külső hatásoknak szerepe van.

Somogyi József könyvének címében is szerepel az eugenika, ismerkedjünk meg röviden ezzel az irányzattal.





Az eugénika

A múlt század második felében az angol Francis Galton (1822-1911) kutatásainak középpontjában az ember értelmi és testi fejlődésének eredete állt. Ő Darwin unokatestvére volt, munkásságát már csak ezért is meghatározta nagyhírű rokona családi és tudósi hatása. Galton eredményei szerint az emberi jellegek kialakulásában - a környezeti hatások mellett - jelentős szerepet játszik az öröklődés. Sőt, bizonyos jellegek (ilyennek tartotta Galton például az értelmi képességet) elsősorban és döntően genetikailag meghatározottak. Mindezekből logikusan következett az az elképzelése, hogy - a növénynemesítés és állattenyésztés példájára - az emberi faj esetében is meg kell kísérelni az öröklődés tudatos befolyásolását a szellemi és testi képességek javítása, valamint a betegségek megelőzése céljából. Emellett Galton az elsők között ismerte fel, hogy a Darwin által az élővilág fejlődése szempontjából meghatározónak tartott természetes kiválogatódás az emberi fajban - a gazdasági, szociális, kulturális fejlődés és nem utolsósorban az orvostudomány haladásának eredményeképpen - mindinkább korlátozódik. Sőt, a természet vad erőinek megzabolázásával párhuzamosan kifejezett kontraszelektív hatások jelentkeztek, amelyek a genetikai egyensúly megbomlása miatt veszélyeket rejthetnek magukban. Így jutott el Galton az emberi faj genetikai védelmének és javításának gondolatához, amit eugénikának nevezett. Erről ő maga így írt: "Az eugénika elnevezést a még 1883-ban megjelent Az emberi tehetség című könyvemben alkottam meg és használtam. Ebben hangsúlyoztam az emberiség alapvető testvériségét - éppen az öröklődés törvényszerűségeinek ismeretében -, továbbá azt a hitemet, hogy tettekre születtünk és nem a sült galamb várására, mint az alamizsnáért könyörgő életerős mihasznák."

Az emberiség genetikai állományának befolyásolását a párválasztás és a gyermeknemzés szabályozása révén (ma ezt családtervezésnek nevezzük) ajánlotta megoldani. Kivitelezésére elvileg két lehetőség látott. Az egyik a pozitív eugénika, amely a társadalom legkiválóbb képességű tagjainak az átlagosnál nagyobb gyermekszámát szorgalmazta. Galton elsősorban ennek az irányzatnak a fontosságát hangsúlyozta, amit a felvilágosítás, valamint anyagi előnyök: gazdasági juttatások révén kívánt megvalósítani. A másik lehetőség a negatív eugénika, amely a súlyos genetikai ártalomban szenvedő személyek születéskorlátozását propagálta az érdekeltek tájékoztatása révén.

Az eugénikai gondolat megfogalmazása logikus és szükségszerű volt, mivel kifejezte a szakemberek jogos igényét a genetikai betegségek megelőzésére és az emberiség kvalitásainak javítására. Emellett az eugénika a természet vak erőit legyűrő ember magabiztosságának egyik első megnyilvánulása, amikor már az örökletesség biblikus: "hetedíziglen ható" megmásíthatatlan végzetszerűségébe sem hajlandó belenyugodni. Galton a társadalmi megvalósítás elveiben is megfontolt és humánus volt. Az eugénika társadalmi realitását mindig az egyéni és társadalmi felvilágosításban látta. A "galtoni elv", miszerint a szakember feladata csupán a felvilágosítás és a tanácsadás; a döntés a családtervezők joga és kötelessége - azóta is az orvosi genetika egyik alapelve.

Mégis, a jogos igény és a társadalmilag elfogadható kivitelezési elvek ellenére, a Galton által felvetett eugénikai gondolat abban az időben utópia volt. Utópia, mert hiányoztak, illetve tisztázatlanok voltak a megvalósítás alapját jelentő genetikai ismeretek, és ezért megoldhatatlannak tűnt az öröklődés folyamatának társadalmi ellenőrzése és befolyásolása a természetes szelekció helyettesítéseképpen. Mégis, 1912-ben Londonban, majd 1921-ben és 1932-ben New Yorkban Eugénikai Világkongresszust tartottak. Számos országban eugénikai szervezeteket és intézményeket hoztak létre, sőt eugénikai rendszabályokat is foganatosítottak. Angliában a humángenetika, mint tudomány és az eugénika, mint felvilágosító propaganda meglehetősen elkülönült egymástól. Az USA-ban viszont az eugénikát a humángenetika részének tekintették és 1910-ben létrehozták az Eugenics Record Office-t. A sterilizációs törvényt 1931-ig az USA 26 államában fogadták el, és ennek alapján az értelmi fogyatékosok és bizonyos elmebetegségben szenvedők - saját kérésre (?) - meddővé tehetők voltak. A Szovjetunióban az októberi forradalom után Filipcsenko vezetésével hamarosan megalapították az Eugénikai Hivatalt. A Szovjet Eugénikai Társaság 1920-ban Moszkvában alakult meg, és számos nagyvárosban voltak központjai. 1923-tól orosz nyelvű eugénikai folyóiratot is megjelentettek. Németországban az eugénikát a hosszú múltra visszatekintő rasszhigiéniával társították, ezért azután az 1902-ben alapított Deutsche Gesellschaft für Rassenhygiene 1931-ben az "und Eugenik" címet is felvette. De Európa csaknem minden országában kimutatható az eugénikai gondolat térhódítása. Így Svédországban, Dániában és Svájcban is törvényeket fogadtak el az önkéntes sterilizációról. A magyar eugénikai mozgalom századunk tízes éveiben vette kezdetét. Az Eugénikai Társaság megalakításának szükségességét Berkovits René vetette fel először 1911-ben a Társadalomtudományi Társaságban. Felismerve az eugénika társadalmi meghatározottságát, véleménye szerint szociológusok, higiénikusok és orvosok dolgozhatnának együtt a genetikai ártalmak megelőzése érdekében. Mert - mint írja - "itt az ideje, hogy az átöröklés ...az orvosi gyakorlatot is új fegyverekkel lássa el, melyek a jövő generációk egészségét fogják szolgálni".

Az eugénika terjedésével párhuzamosan - éppen a tudományos tisztázatlanságok miatt - komoly ellentábor is kialakult. Fő és jogos ellenérveik a genetikai ártalmak gyakoriságának indokolatlan eltúlzása, az öröklődéstani ismeretek elégtelensége, valamint a környezeti tényezők alábecsülése voltak. Az eugénika alkalmazási lehetőségeit és körülményeit ezért a harmincas évek elejéig mind a genetikusok többsége, mind a közvélemény mérvadó képviselői megkérdőjelezték.

Somogyi József szerint az eugénika "a fajnak az átöröklés alapján való nemesítését" jelentette. Egyetértett céljaival, de felismerte veszélyeit. Így például világosan igazolta az "északi gondolat" tudománytalanságát és ennek kapcsán konkrétan cáfolta Hitler és követőinek nézeteit. Felhívta a figyelmet a rasszizmus (az akkor kialakult hibás szóhasználatnak megfelelően: "fajelmélet") veszélyeire, megmagyarázva, hogy "A fajelmélet feladata inkább a szomszédos népek testvériségének előmozdítása, nem pedig az ellentétek fokozása". A Harmadik Birodalom Vezérének téveszméjével szemben bemutatta a fajtisztaság=fajegészség fogalom pár tarthatatlanságát, hiszen éppen a különböző származású emberek keveredése tekinthető genetikailag előnyösnek.

Sajnos az eugenikával kapcsolatos társadalmi vitát könyvének megjelenése után a fasiszta Németországban hatalmi szóval eldöntötték. Az eugénika megvalósítására politikai kalandorok vállalkoztak aljas céljaik leplezése érdekében, kompromittálva nemcsak az eugénikát, hanem az egész humángenetikát, sőt - nem kis mértékben - a humánumot. Mindezek következtében még maga az eugénika szó is jó időre - a trágár szavakhoz hasonlóan - a ki nem ejthető szavak közé került.

S itt hadd térjek ki életemnek egy felejthetetlen, de mélyen szomorú emlékére. Somogyi József könyvének Előszavában említi, hogy "Az itt tárgyalt problémák legnagyobb része már több, mint egy évtizede foglalkoztat, amióta E. Fischernek, a kiváló freiburgi (jelenleg berlini) antropológusnak, majd F. Lenznek, a nagynevű müncheni fajbiológusnak előadásait kezdtem hallgatni. Ezek indítottak rendszeres orvostudományi tanulmányokra, valamint az egyes kérdések pszichológiai és filozófiai vonatkozású vizsgálatára". Mestereim között nekem is egyik legfontosabb Widukind Lenz professzor volt, az említett F. Lenz-nek a fia. Édesapja hitt az emberiség genetikai-biológiai javításának lehetőségében és erről fontos könyveket írt. Nagy szerencsétlenségére ezek egyikét vitte el magával Hitler az első sikertelen puccsa után a börtönbe, ahol a Mein Kampf-ot diktálta. Lenz és más tudósok akkor is vitatható, de jó szándékú nézeteit kiforgatva és megengedhetetlenül aktualizálva fogalmazta meg "fajideológiáját", amelynek végső következményei a haláltáborok voltak. Fiától tudom, hogy F. Lenz-et a hitleri "kisajátítás" mennyire bántotta. A háború elvesztése után e műveiért büntetésben is részesült. A család igyekezett elfeledkezni életüknek e sajnálatos, de nem F. Lenz elképzeléseinek megfelelően alakult epizódjáról. F. Lenz fia, Widukind Lenz is orvos, majd orvosgenetikus lett, és nemzetközileg is nagy tiszteletet vívott ki munkásságával. Két gyermeke született, fia: Andreas is orvos szeretett volna lenni. S az egyetemi képzés során szembesült nagyapja munkásságával - és öngyilkos lett. Életművemnek a Widukind Lenz-cel írt tanulmányok és a végtaghiányról írt közös angol nyelvű könyvünk[150] fontos részei.

A humángenetika és az orvostudomány kapcsolatából az ötvenes években kialakult az orvosi genetika, amelynek elsődleges feladata a genetikai betegségek megelőzése. Az orvosi genetika ezt a küldetését főleg a genetikai tanácsadók révén oldotta és oldja meg. A cél a rendellenes és beteg utódok világrajöttének csökkentése, amely megfelel a negatív eugénika célkitűzésének. Az újabb kutatásoknak köszönhetően a genetikai ismeretek jelentősen elmélyültek, és a 20. század végére a genetika a természettudományokon belül a legdinamikusabban fejlődő és a társadalmi szemléletet leginkább befolyásoló tudomány lett. Diagnosztikai lehetőségeink tárháza óriásit fejlődött, gondoljunk csak a hibás (mutáns) gént hordozók kiszűrését célzó biokémiai módszerekre, a kromoszóma-vizsgálat biztosította lehetőségekre vagy az újabb génpróbákra. A legnagyobb előrelépést azonban a terhesség alatti magzati vizsgálatok bevezetése jelentette. A magzati vizsgálatok hatékonyabb gyakorlati alkalmazása érdekében az intézményhálózat is bővült, így létrejöttek a magzati diagnosztikai központok. A negatív eugénika kivitelezhetőségében, vagyis a születéskorlátozás megvalósításában is alapvető változások történtek a korszerű fogamzásgátlási módszerek kidolgozása és a művi vetélés lehetőségének biztosítása révén.

Galton utópisztikus eugénikai elképzelése óta a tudomány és a gyakorlat tehát jelentősen előrelépett, a cél azonban sokat nem változott. Hiszen a genetikai betegségek megelőzéséről és az emberiség genetikai adottságainak javításáról nem mondhatunk le. Sőt, azóta a genetikai egyensúly kedvezőtlen alakulásával még inkább számolnunk kell. Egyrészt növekedhetett az új genetikai hibák, a mutációk gyakorisága az ionizáló sugárzások és a kémiai anyagok mind elterjedtebb alkalmazása miatt. Másrészt a genetikai betegségben szenvedők halálozása csökkent, éppen az orvoslás eredményességének növekedése miatt, ezáltal fokozódott a hibás gének továbbadásának a lehetősége az utódokba. A népesség genetikai terheltségének a potenciális növekedése ezért egyre inkább szükségessé teszi a genetikai megelőzést, amire jó esélyt kínálnak az újabb korszerű módszerek. Így mindinkább valóra válthatjuk Galton próféciáját: "Az ember meg van áldva a szánalom és a humánum érzésével, ugyanakkor hatalma is van az emberi szenvedések létrejöttének megakadályozására. Így remélni merem, hogy az emberiség sokkal könyörületesebb és nem kevésbé hatékony eszközökkel képes lesz a természetes szelekció pótlására".

Az eufénika megnevezés nyilvánvalóan az eugénika ellentétpárjaként vagy kiegészítéseképpen fogható fel.[151] Megalkotója Joshua Lederberg (1963), aki molekuláris genetikai kutatásaiért 33 éves korában kapott Nobel-díjat. Az eufénika szó két fogalmat foglal magába. Az öröklődés egysége a gén és ennek külső megnyilvánulása a fén. Az "eu" mindig az egészség kifejezése. A lényeg tehát az, hogy az emberi faj esetében nem vagyunk képesek a szülőkből az utódokban átkerülő gének befolyásolására, majd később - a nagyon ritka génterápiás beavatkozásoktól eltekintve - a gének megváltoztatására, de sokat tehetünk hatásuk megnyilvánulásának jótékony irányításáért. Az eufénika döntően a géneket érő külső hatások tudatos, az emberek érdekében történő megváltoztatását jelenti és így megfelel a 20. és 21. századi orvoslás két vezéreszméjének: a megelőzés és a humánum maximális érvényesítésének.

Az eufénikának három elvi feltétele van. Az első: igény az öntevékeny egészségvédelemre, amely elsősorban az életmódon keresztül valósítható meg. A másik: az egyéni érzékenység, vagyis a genetikai hajlam feltárása. Végül mindent meg kell tennünk az ártó, provokáló tényezők kerülése vagy legalábbis korlátozása és a védőhatások fokozott érvényesítése, vagyis a "környezet" jótékony befolyásolása, sőt hasznosítása érdekében. A külső hatások céljainknak megfelelő kamatoztatása különösen hatékony a genetikai hajlam, tehát az egyéni érzékenység ismeretében.





A tehetségfejlesztés és -védelem társadalmi feltétele és haszna

A tehetségfejlesztésben három feladatot érdemes különválasztani

1. A gyermekek tehetség-hajlamának a felismerése. A kreatológiában annyival bonyolultabb a helyzet, mint az egészségtudományban, hogy a gyakori komplex betegségek kóreredetében a genetikai hajlamosságot egységként értelmezzük. A tehetségre való hajlamosság ezzel szemben komplex: több gyökerű, mivel az általános értelmességet, a specifikus mentális adottságokat, a kreativitást és a motivációt külön faktorokként értelmezzük (1. ábra).



1. ábra: A szellemi képességek négy összetevőjének a viszonya. A kivételes társadalmi teljesítmény akkor várható, ha ez a négy képesség egybeesik.

2. A gyermekek mentális adottságait befolyásoló külső hatások ismerete. A szakemberek nagyon sokat tudnak az adottságokat jótékonyan befolyásoló, tehát fejlesztő hatásokról és módszerekről, valamint a tehetség kibontakozását gátló vagy azt tönkretevő családi, iskolai, kortársi és társadalmi feltételekről. Sőt, a szakemberek nemcsak ismerik ezeket a külső hatásokat, hanem nagy tapasztalatuk is van tudatos, tehát szakszerű alkalmazásukban.

3. Olyan tehetségfejlesztési programok szervezése, amelyek a korszerű elméleti ismereteken alapszanak és képesek az 1. és 2. pontban bemutatott kívánalmaknak megfelelni. Az iskolák alkalmasak az ilyen programokra. Az optimális megoldás azonban az lenne, ha ez nem speciális programok, hanem a tanterv szerves része lenne. Ugyanakkor továbbra is hasznosíthatók a tehetségfejlesztés már ismert módszerei (gyorsítás, léptetés, gazdagítás, szombati programok és nyári táborok, stb.). Végül nagyon fontos olyan iskolai és általános társadalmi légkör teremtése, amely a legfontosabb természeti kincsnek, az emberi tehetségnek megadja a jelentőségének megfelelő anyagi és erkölcsi támogatást.[152]

A tehetségvédelem megoldásával nemcsak emberi adottságok kibontakoztatása és társadalmi hasznosítása, hanem az egészségvédelem terén is nagyot léptek előre. Hiszen az egészség nemcsak a betegségek hiányát, hanem testi, lelki és szociális állapotunk egyensúlyát is jelenti. A lelki kiegyensúlyozottság némi egyszerűsítéssel a jó közérzetet jelenti. Jó közérzete pedig csak a megfelelő önbecsüléssel és sikerérzéssel rendelkező embereknek lehet. Mindezek főleg az emberi élet két fő színterének: a családnak (vagyis a magánéletnek) és az iskolának, majd a munkahelynek a függvényei. Az iskola életbe vágóan fontos feladata a gyermek adottságainak kibontakoztatása, személyiségének fejlesztése és a sikeres pályaválasztás segítése. Hiszen ha az emberek tehetségük jellegének és mértékének megfelelő helyen dolgoznak, alkotnak, akkor sikeresek szoktak lenni. Ha viszont az emberek képességeik optimális hasznosításával végezhetik munkájukat, akkor megadatik nekik a belső megelégedettség és a jól végzett munka öröme. Ha ezt még közösségi vagy társadalmi elismerés is övezi, akkor a siker emberi harmóniához vezet, sőt időnként a boldogság oly fontos érzésében is részük lehet. Így jó közérzetük közvetlenül és közvetve hozzájárul egészségességükhöz, hiszen a sikeresség a jó egészség eredetében és az egészségfejlesztésben bizonyosan szerepet játszik. Viszont a nem képességeiknek megfelelő pályára és/vagy pozíciókba kerülő emberek nem vagy csak kivételesen érzékelhetik a sikert, így a jó közérzet hiánya miatt nehezen mondhatók egészségesnek. Sajnos később ez gyakorta közrejátszik a pszichoszomatikus betegségek és neurózisok megjelenésében.

A 20. század orvoslásának egyik legfontosabb változása abból a felismerésből következett, amit úgy szoktunk kifejezni: a megelőzés jobb, mint a gyógyítás. A bajok kialakulása után sokszor már csak kezelésre vagy még arra sincs mód, elveszítve az esélyt a gyógyulásra, vagyis az eredeti állapot teljes helyreállítására. A megelőzéssel sok panasz, kín, munkakiesés, rokkantság is kivédhető. Hosszú távon pedig anyagi szempontból is sokkal kifizetődőbb a megelőzés, mint a gyógyítás. Mindezek a mondatok ma már közhelyeknek számítanak. Megvalósításuktól a gyakorlatban mégis még messze vagyunk. Nehéz a szakemberek szemléletét megváltoztatni, tudásuknak az emberekkel való megosztására kérni őket és a hagyományos költségvetést ilyen értelemben átalakítani.

A "megelőzés jobb, mint a gyógyítás" elvét a kreatológiára is ki lehet terjeszteni, ezt "a fejlesztés jobb, mint a korrekció" elvnek nevezhetjük. A kivételes adottságú gyermekeket gyakorta túl későn vagy egyáltalán nem ismerik fel, ezért a képességeiknek megfelelő fejlesztésük elmaradása fejlődésük félresiklását idézheti elő. S ilyenkor már nem könnyű a korrekció. Az utóbbit már legfeljebb csak tehetségmentésnek nevezhetjük. Nagyon fontos lene ezért a pedagógusok alap- és továbbképzésébe olyan szakágat bevezetni, amely képessé teszi őket a különleges adottságok-képességek és a tehetségek korai felismerésére, majd szakszerű fejlesztésükre és iskoláztatásukra. Így említést érdemel a Kossuth Lajos Tudományegyetemen 1997-ben megindult ilyen jellegű posztgraduális képzés. A kivételes gyermekekkel való foglalkozás is speciális pedagógiai tálentumot igényel. Hiszen bizonyosan nemcsak arról van szó, hogy a szaktantárgyban kiválónak kell lenni. Amikor Wigner Jenő 1963-ban Nobel-díjat kapott és szokás szerint elmondta frakkos előadását Stockholmban a király jelenlétében, megemlítette, hogy a Nobel-díjat Rátz tanár úrnak is köszönheti. Iskolájában, az evangélikus gimnáziumban ugyanis volt egy tanár, aki felismerte a tehetségét, segítette: könyveket adott neki, még a lakására is meghívta beszélgetni vagyis elindította pályáján, amelynek a vége Stockholm, a Nobel-díj volt. Rátz László nem matematikai tálentumával, hanem ösztönzésével hatott a kis Wignerre. Tudott valamit, ami keveseknek adatik meg: észrevenni a szikrát az inkább furcsának tűnő gyermekekben, majd elviselni és segíteni őket. Kérdésem az, hogy a tanárok jelenleg hol és hogyan szerezhetik meg e sajátos pedagógiai készségeket? Hiszen az ő feladatuk ahhoz a magasugró edzőéhez hasonlítható, aki maga csak 210 cm-ig vitte, de tanítványát-tanítványait meg tudja tanítani a 240 cm átvitelére is. Az ilyen tanároktól remélhetnénk, hogy felismerik és fejlesztik a tehetségeket, az elfuserált, félresiklott pályájú gyermekek, majd felnőttek manapság oly gyakran szükséges pálya, személyiség, sőt egészség korrekciója helyett.

Somogyi József a "Tehetség és Eugenika" könyvében áttekinti a tehetség biológiájáról, pszichológiájáról és szociológiájáról akkor ismert nézeteket. Ezeken belül foglalkozik a tehetség fokozataival, ezen belül a lángész kérdésével, a tehetség és társadalmi kiválasztás kapcsolatával, a tehetséges egyének és családok, valamint a tehetséges népek és "fajok" sorsával. Külön kitér "Az eugenika, mint tehetségvédelem" témára és tulajdonképpen az itt olvasottak adták nekem az ihletet a Somogyi József emlékére írt e tanulmány mondanivalójához. Célom éppen annak bemutatása volt, hogy az eugénikai utópiát hogyan váltotta fel az eufénika gyakorlata. Könyvét Somogyi József "A tehetség etikája" címen írt befejezéssel zárja, innen idézek: "A tehetség elsősorban nem előjogot, hanem (sit venia verbo) előkötelességet, fokozottabb, nagyobb, több kötelességet jelent". Könyvének tanulsága szerint Somogyi József - a tehetségek különböző osztályozásakor ő is használta ezt a fogalmat - szintetikus tálentum volt, aki képesnek bizonyult kora ismeretanyagát okosan és kritikusan egységes rendszerbe foglalni. Így nagy segítségére volt a tehetségekkel foglalkozó szakembereknek küldetésük teljesítésében.

S éppen a tanítók-tanárok társadalmi hivatásáról gondolkodva jut eszembe gyakorta Michelangelo példázata. Amikor megformálta Dávidot, csodálói megkérdezték, miként volt képes egy ilyen tökéletes szobrot kifaragni? Ő nem értette a kérdést. "Hogy hogy miként? Amikor letették elém ezt a követ, a szobor már benne volt. Nekem csak a fölösleget kellett róla lefejteni." - A szülők ilyen "követ" adnak át a pedagógusoknak az iskolakezdéskor. De hogy ebből a kőből egy michelangelói Dávid, vagy egy elfuserált torzó lesz-e, az jórészt a tanároktól függ.

Jegyzetek





Koncsos Ferenc

Az eugenika és fajelmélet kritikája

Somogyi József eugenikát és fajelméletet vizsgáló könyveit és tanulmányait megjelenésük után a kortárs filozófusok nem csak tudományos szempontból értékelték nagyra, hanem különösen a Tehetség és eugenika című könyvének a hitleri Németországban német nyelven való megjelentetését erkölcsi bátorsága megnyilvánulásának is tekintették. Hanák Péter írja, hogy a két világháború között ő volt az a filozófus, aki "vállalta azt a hálátlan feladatot, hogy az egyre erősödő antiszemitizmus és német befolyás közepette, tudományos igénnyel szembenézzen a faji különbségek, a tiszta faj, a magasabbrendűség és a fajmítosz problémájával."[153]

Somogyi világosan felismerte, hogy a 19. században keletkezett nagy eszméket a 20. század eltorzított formában próbálja megvalósítani. Az egyenlőség, nacionalizmus, liberalizmus eszméi dogmákká merevülve a 20. században gyakorlatilag ellentétükbe fordulnak. A 19. századi egyenlőség még megengedte az egyéni különbségeket, lehetővé tette az általános emberi természet és az egyéni hajlamok kibontakozását. A 20. századi egyenlőség-dogma mindenkit uniformizált, általánossá tette a tömegember típusát. Erre az embertípusra nemcsak világnézetének és erkölcsi elveinek uniformizálódása jellemző, hanem életmódja, szokásai, neveltetése és iskolázottsága is nélkülözi a különbözőséget. Az egyenlőség-dogma, miközben mindenkit egyformává tett, a fanatizált tömegek elé bálványozott vezéreket állított. Következésképpen a tekintélyek elvakult kritikátlan követése, a hőskultusz új, szélsőséges formát öltött.

Az uniformizált tömeget alkotó "kollektív embertípus" vagy tömegember a háború után vágyott egy olyan világra, amelyben minden vonatkozásban rend van. Ez a törekvés természetesnek tekinthető, hiszen a háború utáni társadalmi-erkölcsi anarchia, az aggasztó mértékű nivellálódás és eltömegesedés, a kulturális hanyatlás időszerűsítette azokat a pesszimisztikus jóslatokat, amelyeket a történetfilozófusok és szociológusok már a 19. században hangoztattak az európai kultúra elkerülhetetlen végéről és az uralkodó fajok pusztulásáról. A háború utáni viszonyok igazolni látszottak Gobineau azon feltételezését, hogy a fajkeveredés és a demokratikus egyenlőség aláássa az emberi kultúrát, és semmilyen lehetőség nincs a megújulásra.

A fajelmélet a 20. század elején a polgári értékrend és a polgári világ összeomlását követően csak fokozta a pesszimisztikus hangulatot. Ebben a pesszimisztikus hangulatban reményeket táplált a tömegekbe az ugyancsak a 19. században létrejött tudomány, az eugenika. Mendel törvényének újrafelfedezése után az átöröklés elmélete szilárdabb alapokra támaszkodhatott, következésképpen tudományos és népszerű munkák sokasága foglalkozott vele, egymás után alakultak társaságok, folyóiratok, melyek az eugenika eszméinek megvalósításától várták az emberiség boldogabb jövőjét.

A fajelmélet és az eugenika a 20. század elején egymáshoz kapcsolódva a tömegek számára magától értetődővé, ezért népszerűvé, divatos elméletté, ugyanakkor veszélyes eszmévé vált. A háború utáni nemzedékek, amelyek úgy érezték, hogy a világ a káosz és nihilizmus felé közeledik, örömmel fogadták a magát tudományként legitimált fajelméletet és eugenikát. Kikiáltott igazságai bizonyosságot nyújtottak az elmélet és gyakorlat számára egyaránt. A fajelmélet, amely az erkölcsképző tényezőket az eugenikának rendelte alá, olyan óriási tömegeket hódított meg, amelyre Prohászka Lajos[154] szerint a kereszténység megjelenése óta nem volt példa. Hatása annak köszönhető, hogy a sikeres cselekvést és a tiszta lelkiismeretet biztosította a szilárd eszmékre vágyó tömegek számára. A fajelmélet és a hozzá kapcsolódó eugenikai program a tömegember érzéseire, szenvedélyeire hatva, szükségtelenné tette, hogy az eszmének elkötelezett tömegek morális alapelveken vagy normákon gondolkodjanak, és hogy magukat morális eszméknek vessék alá. Alkalmas volt arra, hogy a mássággal szemben gyűlöletet és ellenségességet keltsen. Minden embertől azt követelte meg, hogy magát pusztán a faj egyik példányának tekintse, ne tűnjön ki mint individuum, mindig a faj, sohasem a saját nevében cselekedjen. A fajelmélet különböző változatokban a saját igaza érdekében a maga által teremtett szellemben átértékelte az egész világtörténelmet. A kiválasztott, favorizált, egyetlen fajjal népesítette be azt, sanda szemmel tekintett a tiszta fajúak közé befurakodott idegenekre, mindazokra, akiknek származásában vagy nevében bármi idegen eredet látszott.

A fanatizált tömegeket olyannyira megragadta a fajelmélet, hogy hatása nem csak azokban az országokban volt példa nélkül álló, ahol államilag is nyíltan képviselték, hanem olyan népek körében is, amelyek elvileg ellene foglaltak állást, és továbbra is a politikai liberalizmus-humanizmus eszméjét hirdették.

Somogyi azok közé a tudósok közé tartozott, akik világosan látták, hogy a fajelmélet, mint a tömegtársadalom terméke nem törődik sem az emberiséggel (ha tetszik, az emberi fajjal), sem az individuummal. A 20. században a liberalizmus ellenhatásaként megjelent a szélsőséges kollektivizmus társadalma, a tömegtársadalom, "ahol minden egyén csak személytelen szám, bárki mással kicserélhető marad a társadalom gépezetében. E kollektív társadalom nem vesz tudomást az egyének velük született különbségéről, azt mindenképpen elnyomni, uniformizálni törekszik. E kollektivizmus a középszerűség diktatúrája, a minőség helyett a mennyiség uralma, ... amely mindenkinek előírja egész életét a bölcsőtől a sírig." Nincsenek egyéni problémák, csak a közösség problémái. "Egyszóval nincs egyéni élet, csak a közösség élete."[155]

A szélsőséges kollektivizmus viszonyai között lett veszélyessé tehát a fajelmélet, ahol eltűnt az egyéni meggyőződés, a propaganda irányította a tömegek véleményét, ami nem a felvilágosítást, hanem a tömegek befolyásolását célozza. Ilyen viszonyok között a fajelmélet leleplezésének kevés a kockázata, hiszen a tömegek nem kérdőjelezik meg a tudománynak meghirdetett elméletet. A fajelmélet a leleplezés kockázatát csökkentendő tudományossága mellett hangsúlyozta mítikus eredetét és hatalmát is.

Az eltorzult elméletek, mint a fajelmélet is, azért épülnek a szélsőséges kollektivizmusra, mert az - Somogyi véleménye szerint is - olyan körülményeket teremt, amikor az egyén nem képes önállóan gondolkodni, helyzetét önállóan felmérni. Jelszavak szabják meg számára, mit kell igaznak elfogadnia. Ebben a személyes kapcsolatok nélküli világban központilag irányított tömeghangulattá válik mindaz, ami normális körülmények között a lelkiismeret irányítása alá tartozik.

Elsősorban ezért, erkölcsi szempontokat tekintve tartja veszedelmes eszmének a fajelméletet Somogyi, amely erre a kollektivista bázisra épít. El kell ismerni - írja -, hogy a kollektivizmusban nagy erő rejlik, de nagy a veszélye is, mert "gyökerei nem az emberi természetből táplálkoznak. Erőszakkal összetákolt, rettegéssel fenntartott ingatag alkotmány az, melynek összeomlása maga alá temethet minden értéket."[156] Somogyi célja, rámutatni a helyes középútra, amely helyreállítja az egyén és közösség normális viszonyát, mert szerinte: "Békés és harmonikus fejlődés csak ott lehet, ahol a tömegek és vezetőik között megvan a kellő harmónia, a kölcsönös bizalom, a kellő együttműködés."[157]

Igazán veszélyes elméletté a nácizmus hatalomra jutása után vált, amikoris a politikai hatalom intézményei a faji eszme magától értetődését erősítették, a fajelmélet állításait cáfolhatatlannak nyilvánították ki, az eltérő véleményeket figyelemre sem méltatták, a szemben állók érveit meg sem hallgatták.

Somogyi József ilyen körülmények között jelentette meg a fajelmélettel és eugenikával foglalkozó műveit, amelyekben leleplezte az "építő tudományokra" alapozott világnézet elméleti tarthatatlanságát. Elemzéseiben bemutatta, hogy a népek és a biológiai értelemben vett fajok (itt a generációk sorozatát érti Somogyi fajokon) különböznek egymástól átlagos testalkatuk, lelki alkatuk, átöröklési anyaguk szempontjából. Egyes népeknél nagyobb számban vannak tehetségesebbek mint más népeknél. A különbségek vizsgálatából téves az a következtetés, mely szerint egyik vagy másik nép tehetségesebb, hiszen nem arról van szó, hogy egyes népek minden egyede tehetségesebb lenne. A különbségek az átlagra, nem pedig a népek egyes tagjaira vonatkoznak. Az egyes népek és fajok rangsorát - ha a kutató megőrzi objektivitását, írja Somogyi -, nem lehet megállapítani. A fajelmélet éppen ezért a "legnagyobb elfogultság, viszály, gyűlölködés melegágya, valóságos csatatér, ahol az egymást gyűlölő fajok képviselői iparkodnak a magukhoz hasonlókat az egekig magasztalni, míg a gyűlölt fajzatot minél mélyebbre taszítani." Minden népet és fajt lehet tehát magasztalni, vagy sötét színűre festeni. "A vizsgálódás nagyon ingatag talajon mozog, és a tudományos objektivitás lelki előfeltételeivel nagyon kevesen rendelkeznek. Pedig sokan máris egész népek sorsát akarják erre az ingatag talajra építeni."[158]

Somogyi hangsúlyozta a fajelméletek minden változatának negatív irányultságát. Minden fajelméletnek kizáró értelme van, írja. A fajelméletek paragrafusainál nem az a fő kérdés, hogy kik tartoznak az adott fajhoz, sokkal inkább az, kik nem, és még inkább az, kik azok, akik nem lehetnek az adott fajhoz tartozók.

A fajelméletnek és eugenikának összekapcsolása Somogyi szerint minden nép számára csak veszedelmet jelenthet. A legzűrzavarosabb állapotot idézi elő az az elmélet, amely Európát fajok szerinti érdekközösségekre, vagy államalakulatokra akarja felosztani. Somogyi hangsúlyozta, hogy "az európai lakosság csaknem minden egyede legalább két-három fajhoz tartozik, és a legtöbbről még azt is nehéz megállapítani, hogy melyik fajhoz milyen arányban."[159]

Somogyi álláspontja az, hogy "az emberiséget nem a faji elkülönülés, a faji ellentétek kiélezése fogja megmenteni, hanem inkább az a belátás, hogy a szomszédos népek állandó vérkeveredés és szellemi kölcsönhatás következtében fajilag és kultúrájuk szempontjából egymással rokonok."[160] Ezért a fajelmélet feladata nem a népek közötti ellentét fokozása lenne. Ellenkezőleg, a szomszédos népek testvériségének előmozdítása.

A fajelmélet nem tudományosan, hanem gyűlölettel vizsgálja a fajok kérdését, ezért nem veszi észre, hogy a két világháború közötti kulturális hanyatlást, a súlyos erkölcsi válságot és a megrendült tekintélytiszteletet nem a tiszta fajok, a személytelen tömegek akadályozhatják meg, hanem a kimagaslóan tehetséges egyének, személyes erkölcsi példamutatással. A fajelméletek zavaros gondolatokkal homályossá teszik azt a világos, egyes egyénekre vonatkozó eugenikai alapelvet, hogy "kiváló, derék emberekből több kívánatos, mint a haszontalanokból".

Somogyi átfogóan vizsgálta a különböző tudományok szempontjából a fajelmélethez kapcsolódó modern eugenikai programot is, rámutatott problematikus pontjaira és feltárta a faji gondolkodáson alapuló eugenika tarthatatlanságát. Kimutatta, hogy a mítikus, áltudományos elméletek sem történelmileg, sem elméletileg sem igazolhatók.

A történeti vizsgálódás során Somogyi rámutatott, hogy a történelemben a modern kort megelőzően sem ismeretlen jelenség, hogy az ember beleszóljon saját faja jövőjének alakulásába. Kimutatta, hogy már az ókorban is létezett eugenika tudatos vagy nem tudatos formában azzal a céllal, hogy a társadalom számára legkedvezőbb tulajdonságokkal rendelkező emberek szaporodjanak és a lehető legkevesebb legyen a degenerált egyedek száma. Az ókori kultúrnépek körében megtalálhatók azok a törekvések, amelyek a csökkent értékű egyedek megszületését vagy továbbszaporodását próbálták lehetetlenné tenni. Ilyen preventív módszer volt például a szaporodás házassági tilalmakkal való irányítása, de megvoltak azok a drasztikus intézkedések is, amelyek negatív eugenikai okokból nemcsak lehetővé, hanem szükségessé is tették a gyermekgyilkosságot, valamint a tehetségtelenek, nyomorékok elpusztítását. A negatív eugenikai módszerekre épülő gyakorlat akkor vált különösen erőteljessé, amikor az ókori kultúrnépek saját hanyatlásuk tényét felfedezték és a pusztulás elkerülésére tudatosan törekedtek. A történelem tanúsítja, hogy a negatív eugenika program nem volt képes megakadályozni az antik kultúrnépek pusztulását. Mégpedig azért nem, mert az eugenikai programmal egyidőben kontraszelekció is működött, a politikai harcok, a keresztényüldözések irtották az értékes átöröklési anyagot, a legkiválóbbak családfáit. Az ókori népek pusztulásának okai tehát nem biológiai természetűek. Biológiai oknak tekinthető egy nép természetes elöregedése, elerőtlenedése, ami Somogyi szerint képtelenség, lehetetlenség. A kontraszelekció, a paidofóbia, a nemi eltévelyedések, amelyek az ókori népek pusztulását előidézték, morális okokra vezethetők vissza. Az ókori példa azzal a tanulsággal szolgál Somogyi szerint, hogy minden eugenika első része etika kell hogy legyen, de nem nélkülözheti a biológiai, szociológiai, pszichológiai, sőt szociális szempontokat sem.

Az ókori kultúrnépek hanyatlásának és pusztulásának példája Somogyi szerint párhuzamba állítható a modern kultúrnépek problémájával. A 19. századi jóslatok a kultúrnépek pusztulásáról hívta életre az eugenika tudományát, amely kezdetben pozitív volt (megteremtője Francis Galton, akitől az elnevezés is származik)[161], tehát az értékesebb, tehetségesebb átöröklési anyag védelmére, gyarapítására való törekvéseket foglalta magában, de hamarosan német és amerikai kutatók kidolgozták a negatív eugenikát, a beteges, csökkent értékű, degenerált átöröklési anyag kiselejtezésének módszereit: az eugenikai sterilizálást és a zárt intézeti kényszerelhelyezést.

Az eugenika német neve a Rassenhigiene, valamint a magyar megfelelője a fajegészségtan is elősegítette a modern eugenika közeledését a fajelmélethez. A faj kifejezést itt már nem az egész emberi fajra alkalmazták, hanem az egyes antropológiai emberfajtákra, így az eugenika korlátozódott az egyes fajokra. Az átértelmezett eugenika kutatóit Somogyi három irányzatra osztotta: az elsőhöz azokat sorolta, akik az eugenikát azonosították a fajvédelemmel. Ez az elmélet valójában antropológiai, politikai, gazdasági, sőt felekezeti szempontok keverékeként az antiszemitizmus "tudományos" megalapozására szolgált. A másodikhoz tartozók Gobineau-val egyetértésben az eugenika feladatát egy felsőbbrendű faj favorizálásában látták. Az emberi fajok közül az északi, germán fajt tartották legértékesebbnek. A harmadik irányzathoz azokat sorolta, akik az eugenika feladatának a fajkeveredés az "elkorcsosulás" megakadályozását tartották, és a fajtisztaság megvalósításában látták az értékesebb, tehetségesebb nemzedékek létrejöttének legfőbb biztosítékát.

Tudományos szempontból azonban a fajvédelem, fajtisztaság, felsőbbrendű faj értelmetlen fogalmak. Ha az ember szaporodását tárgyilagosan vizsgáljuk, meg kell állapítanunk, hogy a fajkeveredésnél és a fajon belüli szaporodásnál ugyanaz történik: "egyéni különbségek keveredése". Márpedig ha ez az álláspont elfogadható, akkor az emberiséget a faji elkülönülés, a faji ellentétek kiélezése, a fajtisztítás, nem fogja megmenteni, mint ahogyan az ókori kultúrnépek pusztulását sem akadályozták meg a negatív eugenikai törekvések.

A modern korban is a halódó kultúrnépek sorsa miatti aggódás irányította rá a tudomány figyelmét az átöröklés problémájára. A modern ember a felvilágosodás idején még hitte, hogy az emberi tökéletesség és a teljes emberi egyenlőség elérése a nevelésre alapozva megoldható. A 19. századi ember már úgy látja, hogy ez az optimista elv a gyakorlatban nem igazolódott, ezért az emberi tökéletesedést legfeljebb átöröklés útján való kitenyésztéssel vélte elérhetőnek. A 20. század elején a fajbiológusok már azt az álláspontot képviselték, hogy a modern kultúrnépek sorsa azon múlik, hogy sikerül-e a kedvező kiválasztást biztosítani.

Somogyi hangsúlyozza, hogy az ókori példa alapján nem lehetetlen, hogy az ún. fajok uralmában is váltógazdálkodásnak kell lennie. Elképzelhető - írja -, hogy a ma még lenézett, barbárnak tekintett fajok előnyös keveredés révén teljes rátermettséggel átveszik a mai kultúrnépektől a vezető szerepet. Mint ahogyan az ókori kultúrnépek helyébe bevándorolt barbár népeknek nem volt fajvédő törvényük, úgy a modern kultúrnépeket sem a fajvédő törvény menti meg a pusztulástól.

A modern kultúrnépek pusztulása is morális problémákra vezethető vissza: a kultúra, a jólét, a vagyon utáni féktelen törtetésre, a túlhajtott kultúrára. A túlhajtott kultúra hanyatlásával nem maga az emberi kultúra szűnik meg, hanem annak pusztulásra ítélt változata. Fajvédő törvények helyett romlatlan életösztönre van szükség, aminek következtében az egészségesen, azaz mennyiségileg és minőségileg is kiegyensúlyozottan szaporodó népek képesek új életet és új kultúrát teremteni.

Somogyi a modern eugenika számára járható utat a középkori keresztény álláspontra való visszatekintéssel mutatja meg. Somogyi szerint a kultúrnépek szaporodása a középkorban volt a legtermészetesebb, ahol a degenerálódás nem okozott problémát. Népek nem pusztultak ki annak ellenére, hogy járványok, politikai villongások, háborúk pusztítottak. A kereszténység eugenika álláspontja ugyanis megfelelt a természettörvénynek. Minden emberi egyed élethez való jogát biztosította azzal, hogy a legnyomorultabb életet is szentnek tartotta. Még a szüzességi fogadalom és a cölibátus is közvetve hozzájárult a népek megerősödéséhez akkor is, ha sok embert kikapcsolt a kívánatos szaporodásból. Ugyanis a két állapothoz kapcsolódó morális értékek: az önuralom, lemondás és áldozatkészség azok a legfontosabb erények, amelyek az emberi faj egészségét biztosító, természethű családi életnek legfőbb lelki kellékei. Ezek hiányában a legerősebb népek sem kerülhetik el a pusztulást.

A modern eugenika ezzel ellentétben drasztikusan bele akar nyúlni a természet munkájába. Somogyi álláspontja szerint a modern eugenika erőszakos eljárásai nem helyeselhetők, mert nem felelnek meg a természetes értelem útján fellelhető, alább idézett erkölcsi irányelveknek:[162] "1. Minden embernek emberi természeténél fogva joga van utódok létrehozásához. 2. E természetjogának gyakorlásában senki sem gátolható, amennyiben a természettől erre rendelt intézményre, a házasságra testi és szellemi fejlettségénél (fenotipusánál) fogva alkalmas. 3. Utódaihoz való jogának gyakorlásáról mindenki szabadon lemondhat, amennyiben ehhez a motivumok és az eszközök erkölcsileg kifogástalanok. Ilyen erősen indokolt motivum lehet éppen a kedvezőtlen genotípus. Kifogástalan eszköznek pedig az tekinthető, mely nem természetellenes. Ilyen azonban csupán a teljes vagy a periodikus absztinencia."

Somogyi véleménye szerint ugyanis egészséges, természethű szaporodás mellett a negatív eugenika nagy problémája, a selejtes emberanyag szaporodásának kiküszöbölése gyakorlatilag elveszti jelentőségét. "Amíg nem húzunk újat a természettel, továbbra sem kell félnünk tőle" - írja Somogyi, mert a természet maga gondoskodik arról, hogy az emberiség ne degenerálódjon, hogy a degeneráltak ne szaporodjanak túlságosan az erősek, tehetségesek rovására. Ugyanakkor azt is biztosítja, hogy a tehetséges elemek is megfelelő számban legyenek. A tehetségtelenek vagy tehetségesek túlszaporodása egyformán óriási veszélyeket rejt magában. A tehetségesek túlszaporítása sem idézne elő ideális társadalmi állapotot.

A legjobb eugenika Somogyi szerint "a természetnek és az erkölcsi természettörvénynek hűséges követése"[163]. Somogyi szerint, ha az eugenika tudomány akar maradni, és amennyiben valóban az emberi faj, az emberiség jobb jövőjén akar munkálkodni, akkor a folyamatosan megújuló élet épségének megőrzését, értékes örökséggel való gyarapítását kell elsőrendű feladatának tartania. Hangsúlyozta, hogy a modern genetika még nem jutott el a fajterápiáig, és kétséges, hogy valaha is eljuthat, ezért erkölcsileg megengedhetetlen bármilyen típusú emberek sorozatgyártása, vagy tömeggyártása. A természetes szaporodást nem lehet semmiféle mesterséges eszközzel helyettesíteni. És ha a mai kultúrnépek a természettörvényekkel szembehelyezkednek, rájuk is lesújt e törvények szankciója, mint az ókor kultúrnépeire.

Ha Somogyi József ma élne, minden bizonnyal azon filozófusok közé tartozna, akik erkölcsileg ellenzik az ember klónozását. Ezzel a természetellenes, durva beavatkozással, emberi egyedek tömeggyártásával ugyanis az emberi faj elveszítené azt a sokszínűségét, ami minden egyes ember életének különleges erkölcsi jelentőséget ad.

Jegyzetek





Boldizsár Klára

Somogyi biologizmusa

Orvosetikai gondolatok a katolikus tradíció tükrében

Írásomban azokat az explicit és implicit kapcsolódási pontokat szeretném felderíteni, amelyek e század első felében élő és alkotó szegedi gondolkodót az őt megelőző katolikus tradícióhoz illetőleg a modern alkalmazott filozófiához kötik.

Az alkalmazott filozófia azokat a filozófiai relevanciával is bíró problémákat tárgyalja, amelyeket az adott szocio-kulturális kontextus és a személyes életvilág problémái és interferenciái vetnek fel. Az alkalmazott filozófia gerincét az etikai jellegű kérdésföltevés adja, mivel a hétköznapi életben jórészt etikai kérdésekkel kapcsolatban merülnek fel filozófiai problémák. Az applied philosophyt fel lehet úgy is fogni, mint az alkalmazott tudományok filozófiáját.

Az applied philosophyn belül a szakmai etikák (úgymint orvosi etika, üzleti etika, pedagógus etika) igen nagy hangsúlyt kapnak. Jómagam az alkalmazott filozófián belül Somogyi orvosetikai gondolatai közül a strilizálással, az abortusszal és az euthanáziával kapcsolatos nézeteit szeretném elemezni. Az orvosi munka során gyakran vetődnek fel etikai problémák - nemcsak a határhelyzetekben, hanem a hétköznapi gyógyító munka során is. Évszázadokon át az orvosetikát csupán valláserkölcsi megfontolások határozták meg. A tudományos-technikai forradalom következtében új orvosi beavatkozások és módszerek jelentek meg, melyeknek megítélésében nem nyújtott segítséget a tradíció, illetőleg a társadalmi-szellemi környezet megváltozása következtében a tradicionális álláspont megkérdőjelezhetővé vált. Századunk első felében az eugenikai jellegű gondolatok kapcsán új, eddig nem legális vagy teljesen újszerű gyakorlatot akartak meggyökerezetni a praxisban.

Somogyi József keresztény nézőpontból elemzi a fajelmélet kapcsán felvetődő orvosetikai kérdéseket. Gondolkodásmódjára és világlátására nagy hatást gyakorolt a neoskolasztika - hittel vallja a világot és az időt teremtő, a természeti folyamatok rendjét előre elrendező, a világ vertikális síkján végső alapot jelentő Isten létét.[164]

A biotheizmus eszmerendszerével való szembenállása már ontológiai síkon is szembeötlő, hisz katolikusként nem tart(hat)ja elfogadhatónak a biológiai értékek abszolutizálásával mesterségesen létrehozott istenséget, az Életet és/vagy a Fajt.[165] Az abszolútum az Élet vallásában emberi produktum, igazából nem más, mint az ember deifikációja. A kiindulópontok eredendő különbözőségéből következően Somogyi és a biotheizmus koncepciója a későbbiekben sem közeledik egymáshoz.

A századelőn mind jobban teret hódító evolúciós elméletet Somogyi nem utasítja el teljes egészében, hiszen a modern tudomány eredményeit be tudja illeszteni saját eszmerendszerébe. Az evolúciós elméleteknek csupán szélsőséges interpretációját veti el, nevezetesen azt, hogy az ember pusztán a biologikum szintjén leírható lenne.[166] Sőt egyfajta civilizációs evolúcióelmélet is belefér elképzeléseibe, mivel lehetségesnek tartja, hogy a különböző kultúrák váltják egymást a történelemben és az adaptáció szempontjából már nem elég hatékony társadalmat felválthatja egy - az adott kultúra szempontjából esetleg alacsonyabb rendűnek minősítettt de - rátermettebb közösség.[167]

Somogyi ez euro-amerikai kultúrát meg- és átléve regisztrálja annak veszélyeztetettségét. Úgy véli, megbomlott a társadalmi egyensúly - bizonyos társadalmi csoportok reprodukciója nőtt, míg másoké jelentősen csökkent. Sajnálatos ténynek tartja, hogy pont a társadalom irányítását is magára vállalni tudó felső rétegek természetes szaporulata esett leginkább vissza.

Somogyi az eugenikai elképzeléseket etikai megfontolások alapján kritikailag elemzi. Az eugenika céljait (a testben és lélekben egészséges eljövendő generáció létrehozásának igényét) jónak tartja, ám a bioethizmus által javasolt eszközöket nem tudja elfogadni. A genetikai tényezőket is figyelembe vevő gyermekvállalást - a katolikus szempontok és a természettörvény tiszteletben tartása mellett - pozitívnek minősíti, ám a már megfogant életet semmilyen minőségi megfontolásnak nem tartja alávethetőnek. A születésszabályozásban nem tekinti megfelelő eszköznek sem a sterilizálást, sem az abortust, sem pedig az euthanáziát.

Az eugenika a népesség minőségi átalakítását tűzte ki célul és ennek eszköze a mesterséges születés szabályozás, melynek egyetlen célja a radikális és következetes kiválasztás. Somogyi ezt a biológiai álláspontot elutasítja, mivel szerinte az emberre nem alkalmazhatók a háziállatok tenyésztésének elvei.[168] Az egyén nála - összhangban a katolikus tradícióval - önmagán túlra mutat, mivel vannak olyan magasabbrendű értékek is (pl. üdvösség), amelyeket nem szabad a biológiai előnyökért feláldozni. Az emberi érték a keresztény ismeretrendszerben nem eszközérték, hanem végső érték. A katolikus egyház - napjainkig - a születésszabályozás egyetlen legitim módszerének a részleges vagy teljes önmegtartóztatást tarja.[169]

Az eugenikai alapokon álló gondolkodók előtt a születésszabályozás egyik lehetséges módjaként merült fel a sterilizálás. Somogyi József szerint a sterilizáció az erkölcstelenségek térhódításának kedvezne, mivel így a szexuális élet mint tevékenység és a gyermeknemzés mint következmény elválna egymástól és lehetne nemi életet élni annak természetes következményei nélkül.

A sterilizálás annak megelőzésére sem alkalmas eszköz, hogy megakadályozza a beteg szülőket abban, hogy szintén beteg gyermeket nemzenek, hisz a lehetséges betegségeket igen ritkán lehet 100%-os valószínűséggel megjósolni. A sterilizálást csonkításnak tartja Somogyi, mivel a csonkítás lényege - katolikus értelmezésben éppen az, hogy megfosztunk egy szervet Isten által adományozott funkciójának a betöltésétől, a sterilizáció pedig pont ezt teszi. Az egyén saját kérelmére sem lehet sterilizációt végrehajtani Somogyi szerint, mivel csak a test és az élet védelmében engedhető meg a test integritásának megsértése.[170]

A születésszabályozás másik módszeréül az abortuszt javasolják a biotheisták. Somogyi az őt megelőző katolikus tradíció alapján értelmezi az abortuszt, és a meg nem született ember méltóságára és az ártatlan élet tiszteletére hivatkozva el is utasítja azt. A terhességmegszakítás tilalmát az Egyház biblikus alapokról vezeti le és következetesen hirdeti napjainkig.[171]

Az abortusz helytelenségét Somogyi úgy bizonyítja, hogy minden ember hordozhat nem kívánatos öröklött tulajdonságokat, amelyeket óhatatlanul átad utódainak. Nincs olyan emberpár, akik közül legalább az egyiknél ne lenne kimutatható valamilyen nem kívánatos öröklött domináns vagy recesszív tulajdonság. Ilyen körülmények között az abortusz minden esetben indokolttá tehető megfelelő utánnajárással és érveléssel. A társadalom urai az abortusz révén ekkor potenciálisan bárkinek a megszületését megakadályozhatják.

Az abortusz elemzése kapcsán vetődik fel a harmadik fontos alkalmazott filozófiai jellegű kérdés, mégpedig az euthanázia problémája. Úgy érvel Somogyi az abortusz ellen, hogy ha engedélyeznék a nem kívánatos - testi vagy szellemi rendellenességeket hordozó - magzatok megölését, akkor - mivel a magzat nem kevésbé ember mint a megszületett csecsemő - megölhető a szülés után is vagy még később, amikor az öröklött baj vagy sajátos mutáció láthatóvá és tapasztalhatóvá vált rajta. Így a nem kívánatos tulajdonságokkal bíró egyének bármikor likvidálhatók lennének.

Somogyi az abortusz, az euthanázia és a sterilizálás tilalmát arra az emberi természetben gyökerező végső elvre vezeti vissza, amely szerint utódok létrehozására mindenkinek joga van, ilyetén tevékenységében senki sem gátolható. Az utódok vállalását azonban ahhoz köti, hogy az illető a természettől erre rendelt intézményre, a házasságra testi és szellemi fejlettségénél fogva alkalmas legyen.[172] Véleményem szerint Somogyi némileg leegyszerűsíti e probléma megoldását, hisz nem adhatók meg objektíven a testi-szellemi-lelki fejlettség paraméterei.

Somogyi felismerte, hogy a társadalmi mátrix megváltozása nagymértékben befolyásolja az emberek értékpreferenciáit (pl. lelki értékek háttérbe szorulása és a materiális, múlandó értékek előtérbe kerülése) és döntéseit. A társadalmi-gazdasági változások megváltoztatták a családszerkezetet és a család alapvető jellemzőit. A modern szociobiológiát jócskán megelőzve regisztrálta azt is, hogy a versenyre épülő társadalomban minden gyermek jelentős költségtöbbletet jelent a szülőknek és a szűkösen rendelkezésre álló javak birodalmában ez jelentős születésgátló tényező lehet.[173]

Nyilvánvaló, hogy Somogyi József sem függetleníthette magát a kor szellemi irányzataitól és gondolkodásmódjától - ez tükröződik többek között az általa tárgyalt filozófiai kérdésekben és terminológiájában is. Somogyi a felvetődő orvosetikai jellegű kérdéseket a katolikus valláserkölcs talajáról értelmezte és a keresztény tradíció szellemében kezelte. A köztudatban és mentalitásban bekövetkező változásokat a morális állapotok romlásával hozta összefüggésbe.[174]

Somogyi József a természettörvény tiszteletben tartásával és az erkölcsi normák betartásával megvalósított eugenikát tartja csak elfogadhatónak. Úgy véli, hogy a fizikai vagy mentális problémákkal született csecsemők az orvostudomány és a gyógypedagógia segítségével integrálhatók a társadalomba.

E kérdések vizsgálatának aktualitását az adja, hogy az abortusz és euthanázia legitim vagy illegitim volta napjainkban is éles viták kereszttűzében áll. A plurális társadalomban már nincs egyetlen, a társadalom egésze által elfogadható normarendszer. Egy adott probléma vagy jelenség egészen más előjelet és minősítést kap attól függően, hogy azt milyen prekoncepció fényében elemzik - hisz az abortusszal kapcsolatban feltehető kérdésre más választ ad a katolikus, a protestáns, a kantiánus és az utilitarista gondolkodó. Például Varga Andor a súlyos genetikai rendellenességgel rendelkező magzatok jogai mellett érvelve azt hangsúlyozza, hogy a társadalomnak kötelessége gondoskodni a kevésbé szerencsés tagjairól, míg ezzel szemben Czeizel Endre az egészséges születéshez való jog mellett érvel.[175]

Az applied philosophyban teret kap az orvosetikai kérdések elemzésében az utilitarista etika éppúgy, mint az emberi természetből kiinduló és az élet szentségét valló deontológia. Az alkalmazott filozófiai diskurzusok jó lehetőséget adnak a filozófusok és az alkalmazott tudományok találkozására, az alkalmazott tudományokban felvetődő kérdések filozófiai igényű elemzésére.

Jegyzetek







Társadalombölcselet és politikaelmélet




Karikó Sándor

A közösség-egyén viszonyának
Somogyi József-i értelmezése

"Az ember természeténél fogva

közösségi életre teremtett lény."

(Somogyi József)

A még felfedezésre váró Somogyi József életművének fontos sarkpontja az 1940-ben kiadott A faj című könyv. Nem kis szellemi bátorságra vall, hogy Somogyi, a fajelmélet eluralkodásának vad időszakában egyértelműen kijelenti: "A történelem nem a fajok, hanem a népek, nemzetek története..., a fajiság nem önérték..., s az egész német nép csupán szégyenpírral fog gondolni arra, hogy olyan könyvek, amilyen Rosenberg Mythusa, egy Albertus Magnus, egy Kant, egy Goethe hazájában megjelenhettek."[176] Somogyi fajmítosz-ellenessége azonban már korábban kialakul. Hanák Tibor, az 1981-ben írott nagyívű könyvében, Az elfelejtett reneszánszban kiemeli, hogy Somogyi József német nyelvű kötetében, amelyet egyébiránt ő ültet át magyarról németre, "megsemmisítő kritikában részesítette a fajelméletet."[177] / a Begabung im Lichte der Eugenik-ről van szó / Egyáltalában nem tagadva e kritika jelentőségét, itt mégis egy másik, általános kutatás-módszertani jellegű gondolatára hívnám fel a figyelmet, amely elvhez ez az írás is igazodni próbál. Somogyi hangsúlyozza, "meg kell őriznünk az értelem elfogulatlan tisztázását, éles kritikai érzékét és a közhangulat, a divatjelszavak, a tömegízlés felett állva, sub specie aeternitatis kell kutatnunk a problémák mélyén rejlő igazságot. Az önálló gondolkodási képességet és kritikai tisztánlátást pedig legjobban éppen az jellemzi, hogy milyen divatot - nem követünk."[178] A szerző ugyanezt a konkrét beállítottságot, tehát mindenféle politikai érdektől s ideológiai szándéktól mentes, önálló kritikai gondolkodási készséget s képességet, az örökérvényű értékek tiszteletben tartását kéri számon azoktól is, akik vele fognak majd foglalkozni. Vagyis amikor az eddig jórészt ismeretlen Somogyi-életművet kívánjuk feldolgozni, valamennyiünknek az eredeti dokumentumok korrekt szakmai elemzésére kell törekedni, Somogyi Józsefet pedig sem alá-, sem túlbecsülni nem indokolt.

Az alábbiakban a sokoldalú Somogyi-életmű egy szeletét, magam is sub specie aeternitatis kívánom megvizsgálni. A közösség és az egyén viszonyának értelmezését részletezném. Két ok miatt választottam ezt a részterületét. Egyrészt manapság nem kordivat a közösség-témáról értekezni, hiszen a úgynevezett volt szocializmus alaposan lejáratta ezt a fogalmat, s talán magát a közösségiség erkölcsi értékét is. De ne feledjük Somogyi figyelmeztetését, az autonóm gondolkodásmód ismérve éppen az, mennyire tudja magát függetleníteni az uralkodó szellemi áramlatoktól!! Másrészt Somogyi gondolatai a közösségről és az egyénről - remélhetőleg sikerül bebizonyítani - egyszerre bírnak ma is érvényes mondanivalóval, illetőleg termékeny vitára serkentő mozzanatokkal. De akárhogy is van, mindenképpen szükséges és kívánatos megismernünk közösség-koncepcióját.

*

A közösség-problematikával több írásában foglalkozik Somogyi, de a legrészletesebben kettőben: A közjó című könyvében és Az egyén viszonya a közösséghez címmel ellátott nagyobb lélegzetű tanulmányában, amely utóbbi a Magyar Kultúrá-ban jelent meg.

Amire nyomban felfigyelhetünk, az a kiindulópontja: az "egyénnek és a közösségnek a viszonya mindmáig probléma."[179]- írja 1939-ben. Ha arra gondolunk, hogy ez a probléma még a XX. század első felében sem megoldott, 1945 után pedig lényegesen tovább rosszabbodott, akkor a közösség-témával való foglalkozás csöppet sem tűnhet fölösleges és erőltetett dolognak. Ellenkezőleg, a közösség-témával nem konkrét politikai és ideológiai szempontok miatt szükséges foglalatoskodnunk, vagy legalább is nem elsősorban ilyen meggondolások miatt, hanem önmagáért, a dolog belső mozgásáért, sajátlagos, hozzá tartozó természetéért. Ha a nem-kommunista és nem-marxista Somogyi a közösség-problematikával bíbelődik, s ráadásul azt állapítván meg, hogy az nem megoldott, akkor a közösség és az egyén filozófiai fogalmának újbóli és szisztematikus vizsgálata aligha degradálható valamiféle restaurációs kísérletnek, netán szégyellnivaló tevékenységnek. Számomra a közösség (s az egyén) fogalma nem "gyanús" kategória, Somogyi törekvéséről pedig (hogy tudniillik módszeres kutatásnak vessük alá mindkét kifejezést) nem hallgatnunk vagy megfeledkeznünk kell. Célkitűzését inkább üdvözölnünk illik, s jó lenne kutatása eredményeivel szembesülnünk, illetőleg ezirányú munkásságát továbbvinnünk.

Fontos felfedezése Somogyinak, hogy amikor közösségről beszélünk, soha nem hagyhatjuk figyelmen kívül az egyént. A közösségről csak akkor nyerhetünk érvényes gondolatot, ha az egyénre is vonatkoztatjuk megállapításunkat. Nincs közösség egyén nélkül, viszont - mint majd látni fogjuk - az egyén sem létezhet közösség nélkül. Ez az alapösszefüggés indokolja a közösség-egyén viszony kérdésének felvetését. Filozófiai szempontból akár a közösség, akár az egyén fogalmát vizsgáljuk, mindig egy korrelatív viszonyt világítunk s értékelünk meg (tudniillik a közösség-egyén közti szükségképpeni összefüggés-rendszert). Mind a közösség-, mind pedig az egyénkutatás horizontját kitágítjuk a közösség-egyén viszony problematikájának a beemelésével. Somogyi megkísérli e - könnyűnek egyáltalán nem mondható - feladat elvégzését.

Szerzőnk először a közösség-egyén viszony szélsőséges értelmezéseit tekinti át. Az utóbbi két évszázad két legbefolyásosabb eszmerendszerét - a liberalizmust és a kollektivizmust - veszi górcső alá s adja meg azok kritikáját. Az előző század uralkodó felfogása - szerinte - a liberalizmus, míg a XX. századé a kollektivizmus.

A liberalizmus, Somogyi értelmezésében, az egyéni szabadság és függetlenség politikai, gazdasági s kulturális követelését emeli trónra. "A szabadság bűvös jelszava szinte járványszerűen járta be az egész kultúrvilágot. Mindenütt mámorítóan hatott és milliókat hozott lázba."[180] Somogyi jól látja, ez a liberális eszme (s tegyük hozzá: mozgalom) lényegében egyoldalúvá válik, amennyiben az egyént, miközben piedesztálra emeli, egyúttal mereven szembe is állítja a közösséggel. A liberalizmus képviselője, figyelmeztet Somogyi, "A közösséget... úgyszólván csak az egyének számszerű összegének tartotta, aligha lehet több rendeltetése, mint hogy az egyén teljes szabadságát, függetlenségét biztosítsa."[181] Ez - nyilvánvaló - a közösség-egyén viszony lapos értelmezése, s ahelyett, hogy a későbbi korszak, tehát a XX. század meghaladná, csak újabb egyoldalúságot hoz létre. "Ma a hatalmas tömegmozgalmak korát éljük. Százezres és milliós megszervezett tömegek ellenállhatatlan áradata sodorja magával az egyeseket, dübörgő szavalókórusuk elnyom minden egyéni hangot."[182] Új bálvány, a kollektivizmus eszméje jelenik meg, amely a legfőbb jónak, végső célnak, abszolútumnak tételezi önmagát. Most a közösség válik az egyetlen valóságos létezővé, az egyén csupán "virtuális" lény maradhat, aki tehát minden függetlenségét, szabadságát elveszíti, számára csak egy uniformizált létmegnyilvánulás adatik meg, az egyén a kollektív célok egyszerű eszközévé degradálódik. Az orosz bolsevizmus lesz e korcs eszme (s megintcsak: mozgalom) fő képviselője, amelyről Somogyi már igen korán, 1931-ben jelzi lesújtó véleményét. Az orosz bolsevizmus "a világtörténelem legvakmerőbb és legkegyetlenebb kísérlete."[183]

Somogyi számára kétségtelen, végletes felfogást s gyakorlatot aligha lehet másik véglettel meghaladni. Az igazi megoldás: mindkét szélsőséges nézetet leküzdve, közösség és egyén viszonyát teljesen új alapra helyezni. Somogyi szerint természetes és kiegyensúlyozott viszonyt kívánatos létrehozni a két pólus között. Közösség és egyén között sajátlagos kölcsönviszony, együttműködés alakul ki, melyet magának a közösségnek és az egyénnek a belső természete, mozgástörvénye működtet.

A kérdés tehát, amit meg kell vizsgálnunk, a következő: mi valójában a közösség és az egyén inherens mozgástörvénye, ontikus világa, természetes létmegnyilvánulása?

*

Ami a közösség fogalmának kérdését illeti, Somogyi kapcsolódik bizonyos filozófiatörténeti hagyományhoz. A szakmában közismert Arisztotelész felvetése, miszerint az ember társas állat, melyet lényegében közösségi lényként értelmezhetnénk. A gondolatot Marcus Aurelius folytatja: "az ember alkatában első és leglényegesebb a közösségi szellem." E két, egymással összefüggő klasszikus mondás - a későbbiekben sokan fogadják el - tartalma világos. A közösségiség nem idegen az ember természetétől, ellenkezőleg, az emberi lét alap-meghatározója, lényegi világa. Nem nehéz belátnunk, Somogyi is csatlakozik ehhez a koncepcióhoz, amikor kijelenti (mottóként is ez az idézet szerepel):"Az ember természeténél fogva közösségi életre teremtett lény."[184] Nem "elszólásról", véletlen kifejezésről, netán ötletszerű elképzelésről van szó. Somogyinak ez a mondata 1941-ben, A nemzeteszme című könyvében íródik le, de a gondolat egyaránt megjelenik - úgyszólván szó szerint - korábbi és későbbi munkáiban. Az előbbiből: "az ember természettől fogva közös életre, közösségre teremtett lény."[185] Az utóbb született alkotásából: "Az embernek közösségi életre rendelt természete /van/..., a közösségi létforma tehát természetes, sőt szükségszerű az ember számára."[186] Az idézetek folytathatók, de talán már az eddigiekből is kirajzolódik Somogyi közösség-felfogásának lényege. Eszerint a közösség alapvetően természetes adottság, kizárólagos létmegnyilvánulás. Nincs más számára a létezés szempontjából, csak a közösség. A közösség az ember ontikus világa, egy mindig meglévő és semmi mással nem helyettesíthető létfeltétel, objektív szükségszerűség. Mondhatjuk, a közösség egyszerűen "csak" van. Mindig számolnunk kell jelenlétével, függetlenül attól, hogy konkrétan milyen társadalomról és milyen történelmi korszakról van szó. A közösség nem más, mint az emberi együttlét ősformája, az egyének természetes együvé tartozása, egy megfoghatatlan, de jól érezhető társas erő, amolyan - Hamvas Béla kifejezésével élve - "szociális báj".[187]

Nyilvánvaló - legalább is számomra -, Somogyi értelmezésében a közösség fogalma nem ideológiai vagy politikai töltetű, s nem a mindig változó kordivatnak alárendelt értékkategória. Lényegében a következő jellemző vonásokkal írható le: általános, állandó, értékmentes s kitüntetett jelentőségű. Másképpen fogalmazva, lehet szapulni magát a közösséget mint jelenséget, lehet nem felismerni a társadalomban betöltött szerepének fontosságát s lehet - különböző okok miatt - nem szeretni. Csak egyet nem tehetünk vele: kiiktatni azt az ember életéből. Mert egyszerűen nem élhetünk a társadalomban közösség/ek/ nélkül. Következésképpen a közösség-téma kutatását nem rendelhetjük alá semmiféle divatáramlatnak, akár pozitíven, akár negatívan érintené is az a közösség-felfogást. Somogyi éles szemmel veszi észre, hogy a közösség-problematikával változatlanul s újólag kell foglalkoznunk. Hadd tegyem hozzá: a közösség-téma mindig is adott feladatot a bölcselő számára, s a jövőben sem szűnhet meg mint kutatási téma, mert mindig újabb és újabb összefüggésére derülhet fény (de nem a teljes és végleges igazság formájában). Ebből a szempontból a közösség a filozófus számára éppen olyan örökérvényű s becses fogalom, mint például a halál, a boldogság, a jó, a rossz vagy az isten.

A közösségnek tehát alapvető szerepe van az ember, az egyén számára. Milyen meggondolásból jut erre a felfedezésre Somogyi? Több érvet is felhoz, s valójában mindegyik kézenfekvőnek, ezért elfogadhatónak tűnik.

Először arra a puszta tényre emlékeztet, hogy "Közösségben élünk nemcsak kortársainkkal, hanem... elődeinkkel is, akiknek anyagi és szellemi hagyatékát tovább élvezzük, őrizzük és gyarapítva utódainkra hagyományozzuk. Nincs olyan érték, amelynek létrehozója kizárólag egyetlen ember volna. A javak létrehozásánál közvetlenül vagy közvetve mindig szerepel a kortársak közreműködése vagy az elődöktől örökölt javak sokasága."[188] A továbbiakban az úgynevezett Robinson-paradigmát, az állati és az emberi lét összehasonlítását és a közjó problematikáját veti fel.

A Robinson-paradigma gyakran hangoztatott összefüggés. Mint közismert, Robinson magányosan élt a lakatlan szigeten, s hogy kibírta s ura maradt helyzetének, azt éppen a közösségi vonatkozásoknak köszönhette. Ugyanis azok "a szerszámok, amikkel tűrhető életet teremtett magának, fegyverei, amikkel a vadakat legyőzte, sok más ember munkájából származtak: s a műveltséget, szellemi fölényt, mely őt a sziget urává tette, egy régi kultúrközösségből vitte magával."[189] Furcsa helyzet áll elő, a közösségiség mint ösztön, adottság, meghatározó erő virtuálisan akkor is jelen van s működik, mikor valóságosan hiányzik maga a közösség. Az embernek természetesen joga van az egyedülléthez, a magányhoz, és gyakran sorsa is ilyen helyzetbe löki, mindez azonban csak ideiglenes és részleges állapot lehet. Ha a magány totálisan és állandó jelleggel nehezedne rá, abba mindenki összeroppanna. A magány és az egyedüllét részlegesen s bizonyos ideig elviselhető, de csak azért, mert áttételesen a közösségi vonatkozások és hatások ekkor is jelen vannak.

Meggondolandó Somogyinak az állati és az emberi lét különbözőségére vonatkozó elképzelése is. "Az állatot a természetben terített asztal várja - írja -, ruházata, fegyverzete magától nő, lakását készen vagy kevés módosítással elfoglalhatja, ... az ember azonban összes élettevékenységét csak hosszú, fáradságos munkával és sokaknak céltudatos s tervszerű együttműködésével érheti el... A szellemi javak terén... még inkább rászorulnak a közösségre... Az ember sokkal többet, szellemi javakat is igényel, amik nélkül minden biológiai szükségletének kielégítése mellett is élete unalmas, üres, tűrhetetlen."[190] Természetesen messzire vezetne a kétféle élőlény összevetésének taglalása. Izgalmas kérdés lehetne például az úgynevezett állattársadalmak és az emberi társadalmak közös és eltérő vonásainak elemzése. Nem boncolva e kérdést, itt csupán annyit jegyeznék meg, számomra bizonyos, hogy az emberi közösség magasabb rendű mindenféle állati közösségnél. Legfőképpen azért, mivel az emberi közösség sokirányúbb és differenciáltabb működés alatt áll, a tevékenységi és együttműködési formák gazdagabbak, s egyáltalában ez a létszféra hordozza - immanens lehetőségként - önnön továbbfejlődésének tartalmait. Az emberi társadalomban a közösség nagyobb jelentőséggel bíró ontológiai faktum.

A közjó a társadalombölcselet és az etika régtől fogva ismert fogalma. Ősrégi téma, mégis számtalan egyszerűsítés vagy ferdítés alakult ki a szakirodalomban. Somogyi komoly erőfeszítéseket tesz a vulgáris értelmezések ellen. "A közjó - fogalmaz világosan - a közösségi élet természetes létalapja..., a közösségek... a közjó megvalósításának eszközei, ... /s ahogyan/ a közösség nem egyszerűen az egyének összessége, úgy a közjó sem csupán számszerűen, hanem lényegszerűen különbözik az egyéni javaktól. ... A közjó a közösséghez tartozik, csak a közösség által valósítható meg és csak a közösségben birtokolható. A közösség, illetve a közjó feladata azonban nem az..., hogy tagjainak minden javáról közvetlenül gondoskodjék, hogy helyettük mindent elvégezzen..., hanem célja az, hogy a közösség minden tagját segítse, támogassa ... egyéni céljának elérésében."[191] Látható, újabb érv merül fel a közösség fontosságára. A közjó megvalósítása, melyre minden "valamirevaló" társadalom törekszik, elképzelhetetlen közösség/ek/ nélkül. A közösség által működhet maga a közjó. Az is nyilvánvaló, hogy a közösség túl van az egyes egyén világán s érdekén, nem azonos az egyének puszta összegével. Olyan többletet, világot jelent, amely egyetlen reális keretként, igazodási mérceként megadja a mozgásteret s létfeltételt az egyes egyének számára. Mi több, a közösség segíti az egyént saját, partikuláris érdekei s céljai megvalósításában. Ily módon a közösség túl van az egyes egyén szféráján, de csak azért, hogy vissza is érkezzen hozzá. Már itt előlegeződik az a Somogyi-gondolat, amely azután nagy erővel tőr felszínre, hogy tudniillik a közösség van az egyénért, nem pedig az egyén a közösségért.

*

Az egyén mibenlétéről vallott Somogyi-koncepció talán még markánsabb, mint közösség-álláspontja. Mindenekelőtt hangsúlyozza, az egyén mindig mást, többet képvisel annál, mintha az adott közösség egyszerű tagja lenne. Az egyén létezése nem pusztán egy tényező, az emberi lét nem sztereotip megsokszorozódása, nem "ugyanannak a bélyegzőnek egyforma lenyomata."[192] Az egyén nem redukálódhat egy számra, hiszen az ilyen eljárás mélységesen megalázó s méltatlan az egyes egyén számára. Ez ellen joggal berzenkedhetünk, mint ahogyan - irodalmi példával élve - Ádám kifakad Madách Falanszter-jelenetében. "A hetvenkettedik szám!" - lépjen elő, szólítja fel Michelangelot az aggastyán. A jelenet szemtanúja, Ádám, a következőkben reagál: "mennyi szellem, mennyi őserő, .../ki/ szűknek érzé a világtekét, / S mi egyformára, mily törpére szűrte / Az állam." S való igaz, Somogyi munkáiban is megjelenik az állam fogalma, elsősorban nem annak konkrét s elítélendő formájában, a totalitariánus állam képzetében. Az államot a maga általános vonatkozásában vizsgálja, melyről úgy beszélnek, mint a legkiterjedtebb, legmagasabb fokú, legtökéletesebb s legszuverénebb közösség. Somogyi felülbírálatra szólít fel. Angol nyelvű tanulmányában (mely az amszterdami X. Nemzetközi Filozófiai Kongresszusra készül, halála azonban megakadályozza részvételét) egyértelműen kiderül, figyelme az egyén világa s értéke felé fordul, még a közösség - itt az állam - ellenére is: "az állam szuverenitása homályos és bizonytalan eszme ... Ma már egyre anakronisztikusabbá válik a teljes szuverenitás elve... Éppen az egyének a független, valóságos szubsztanciák, nem pedig a közösségek... Az emberi egyedek szabadon tevékenykedhetnek, de nem mint az élő szervezet egyedei."[193]

Úgy tűnik tehát, hogy az egyén szerepe s lehetősége megelőzi a közösség jelentőségét. Ennek bizonyságául Somogyi két érvet vet fel.

A/ "Az egyén nem szűnik meg létezni pusztán azáltal, hogy kiválik valamely közösségből. Ugyanez az egyén egyszerre több közösségbe is tartozhat vagy egyik közösségből kiválva másikba léphet. Létezhet előbb, mint a közösség, melynek tagjává lett, de a közösség nem létezhetik tagjait megelőzőleg ..., s az utolsó ember is létezhetik még minden emberi közösség kihalta után is, de semmiféle emberi közösség se fogja túlélni az utolsó emberi egyed halálát."[194] Kétségtelen, ez az érvelés az első pillanatban meggyőző: az egyének valóban átléphetnek egyik közösségből a másikba. Továbbá az is igaz, hogy semmiféle közösség nem létezhet az egyén/ek/ nélkül, pontosabban az egyén/ek/ létezése előtt és után. Somogyi felfogása ellen mégis élhetünk bizonyos kritikával, melyet később érintek.

B/ Filozófiatörténeti közhely, hogy az ember (Kosztolányi szép fogalmazásában) egyedüli példány, ami annyit tesz, az egyes ember különbözik minden más egyénnel szemben. Somogyi továbbmegy: "minél magasabb fokon áll az egyén, a fejlettségnek, a tökéletességnek, annál inkább különbözik a többi egyéntől. Minél kimagaslóbb valamely emberi érték, annál inkább egyéni. Az emberiség legkiválóbbjai, az emberi nem legtökéletesebb képviselői szinte utolérhetetlen, utánozhatatlan magasságokban lebegnek az átlag tömeg felett. Az emberi lét legmagasabb, égbenyúló csúcsain csak egyének számára van hely, e fenséges magaslatokra csak egyéni utakon, magányos ösvényeken juthatunk el egyéni erőfeszítésekkel, egyéni áldozatokkal."[195] Azt hiszem, elfogadhatjuk Somogyinak azt a gondolatát, hogy minél fejlettebb az egyén, annál inkább megnyilvánulhat az egyéni képességek sokfélesége s gazdagsága, ami végül is végtelen. Az az állítása viszont, hogy tudniillik az emberi lét legmagasabb csúcsaira csak egyének s csupán egyéni utakon juthatnak fel, már megkérdőjelezhető (erről is később).

Kibontakozik tehát Somogyi sajátos egyén-koncepciója. Álláspontja szerint elfogadhatatlan a közösség abszolútumként való tételezése, melyben az egyénnek csupán annyi szerepe lehet, hogy kiszolgálja a közösséget. Az egyén léte s jelentősége nem degradálható, maga az egyén nem a szerves egész (mint közösség) önállótlan része. A dolog éppenséggel fordítva áll. Az egyén a mindenkori közösség fenntartója, valójában minden egyén értékes. S ahogy összegez: "az egyén előbbrevaló, alapvető valóság és magasabb rendeltetésű, felsőbbrendű lény, mint a közösség."[196]

*

Az előzőekből már logikusan következik Somogyi értelmezése a közösség-egyén viszonyáról. Láttuk, mind a közösség, mind az egyén fogalmát új megvilágításba helyezi. A közösséget nem tarthatjuk semmiféle mesterséges, ideiglenes és egyént megnyomorító képződménynek, az egyénről pedig nem állíthatjuk, hogy ő a közösségtől teljesen függetlenül, szabadon lebegő "faktor". Ennek megfelelően a közösség-egyén viszony kérdését is új alapra kell helyeznünk. Közösség és egyén között kiegyensúlyozott és szerves kapcsolat jön létre, melyben az abszolútum helye s értéke a társulásról mint közösségről áttevődik az egyén oldalára.

Somogyi korábbi okfejtése már sejtetni engedte ezt a koncepciót, most nézzük röviden, milyen közvetlen érvet hangsúlyoz. Az arisztotelészi hagyományhoz nyúlik vissza, azzal a szándékkal, hogy új szempontra leljen. "Arisztotelész szerint a közösség úgy viszonyul az egyénhez - figyelmeztet -, mint az egész, az élő organizmus annak részeihez, tagjaihoz. Az egész pedig nem pusztán a részek halmaza, hanem természet szerint megelőzi a részt. Ha megsemmisítjük az egész szervezetet, elpusztulnak részei is. Ezért a közösség, Arisztotelésznél konkrétan az állam, is természet szerint előbbrevaló, mint ... az egyes ember... Az élő szervezetben... az egyes szerveknek, sejteknek nincs külön céljuk, nincs önértékük, hanem valamennyien az egész, egységes szervezet érdekében vannak, ettől eltekintve semmire sem jók... Az emberi közösségben azonban az egyéneknek öncéljuk, önértékük is van, sőt éppen ezek az öncélú, önálló létezők, míg a közösség, mint ilyen, nem önálló szubsztancia, ...az egyént megilleti a szabadság, az önállóság, amivel az ember élni is tud, de nem tudnának az élő szervezetek egyes részei."[197]

Somogyi döntő érvénél vagyunk. Szerinte alapvető különbség rejlik - most az egész-rész viszony szempontjából - az élő organizmus és az emberi társadalom között. Míg az élő szervezetben az egyes részek csak az egész által nyerik el rendeltetésüket, önmagukban nem elegendők a puszta létezésükhöz sem, és mindenben alárendelődnek az egész működésének, addig a társadalomban (ahol az egész-rész korrelációja a közösség-egyén viszonyának felel meg) az egyes egyének akarata, célja, érdeke, értéke, jellemvonása s felelőssége önálló jelentőséggel bíró faktum, amely egyaránt képes arra, hogy a mindenkori közösség ellen munkálkodjon, vagy éppen fordítva, továbbfejlessze azt. Az egyén képes olyan módosításokat, változtatásokat előidézni a közösség arculatában, amelyek magától a közösségtől soha nem következhetnének be, s amely fejlemények az élő természetben nyilvánvalóan nem történhetnek meg.

Az egész és a rész viszonyának Somogyi-féle megkülönböztetése helyénvaló, vitája Arisztotelésszel meggyőző. (Hadd utaljak itt zárójelben Somogyi szép s igaz gondolatára, melyet egy korai munkájában fogalmaz meg: "Annyit érnek a tekintélyek, amennyit érveik."[198]) Valóban, ahogyan az élő természet és a társadalom két teljesen különböző létszféra, úgy az egész-rész viszonyban is alapvetően más törvényszerűségek uralkodnak, attól függően, hogy élő organizmusról vagy emberi közösségről van-e szó. Somogyi eddigi gondolatával, azt hiszem, sokan tudunk azonosulni.

Szeretném azonban jelezni hiányérzetemet is. Somogyi, minden módszeressége ellenére, nem mindig következetes, illetőleg végső konklúzióját nem minden vonatkozásban gondolja végig.

Gondom legfőképpen a következő: amikor Somogyi hangsúlyozza - és jogosan -, hogy az ember természeténél fogva közösségi lény, hogy közösségisége, közösségi tudata s szolidaritása nemcsak természetes és ösztönös adottsága, hanem szükségszerű s nagyjelentőségű, meghatározó megnyilvánulása, akkor végül is miért jut el az egyén tételezett abszolútumához? Ha egyszer azt mondja, hogy "nincs olyan érték, amelynek létrehozója kizárólag egyetlen ember volna"[199], akkor később miért állítja: csakis a résznek, tehát az egyénnek lehet önállósága, célja, értéke, a közösségnek már nem? Miért csak az egyén érkezhet el az emberiség legmagasabb rendű megnyilvánulásához, s miért képtelenség ez a közösség számára? Csupán felvetem (elemzése újabb tanulmány feladata lehetne): a közösség-egyén kapcsolatot miért kellene nekünk mindenáron hierarchikus viszonyként beállítani? Azt gondolom, az igazi kérdés nem is az, hogy hová helyezzük a hangsúlyt a két "pólus" közül, hanem az, egyáltalában kell-e nekünk választani? Nem arról van-e inkább szó, hogy közösség és egyén egyetlen entitás két, egymásra utaló s egymást mindig feltételező és egymásba folytonosan átmenő megnyilvánulási formája? Kijelenthetjük-e, hogy az emberlét egyszerre s együtt közösségi és egyéni természetű, illetőleg megalapozottságú?

Alighanem sokan fogadnák el azt a Somogyi-gondolatot, hogy tudniillik az egyén az abszolútum, az önértékkel s öncéllal rendelkező lény s a közösség lesz az eszköz az egyén szolgálatára (s nem pedig fordítva!). Mégis számomra az a meggyőzőbb felfogás, amely a közösség-egyén viszonyt egyenrangú "pólusok" mozgásaként értelmezi. Ami azt jelenti, a közösség és az egyén egyaránt s egyszerre lehet cél és eszköz. Somogyi következtetésével itt most kénytelen vagyok vitatkozni. Úgy vélem, a közösségnek is lehet célja és önértéke, mi több, rendelkezik relatív önállósággal s önmagában vett magasabbrendűséggel, az egyénhez képest egészen más világgal és értékrenddel. A közösséggel is ostromolhatjuk az emberi megnyilvánulás csúcsait, miként - természetesen - az egyéni utakkal s képességekkel is.

A közösség és a közösségiség (amely tehát semmiképpen nem azonos egy, az egyéneket bábfigurákká silányított képződménnyel - erre, mint láttuk, Somogyi is erőteljesen figyelmeztet) ontikus szerepének fontosságára szeretnék két szempontot felhozni.

Az egyik összefüggésre Ronald Dworkin hívja fel figyelmünket. A szerző a Szabadság, egyenlőség, közösség című tanulmányában pontosan fogalmaz: "Egy szimfóniát eljátszhat egy zenekar, egyetlen muzsikus viszont nem. Ez nem a statisztikai értelemben vett kollektív cselekvés esete, mert egy zenekari előadáshoz nemcsak az kell, hogy a muzsikusok mindegyike eljátssza valamely meghatározott részét a partitúrának, hanem az is, hogy a muzsikusok mint zenekar (kiemelés tőlem - K.S.) játsszanak, mindegyik a csoport teljesítményéhez szándékozzon hozzájárulni, s ne elszigetelt szólamok formájában játsszák, amit játszanak."[200] Talán nem szükséges külön bizonygatni, hogy egy kitűnően eljátszott szimfónia önálló életet él, a produktum mint egész válik értékessé s élménnyé, amely hatást a közönség sokáig fogja érezni s élvezni. Ilyen színvonalú közös muzsikálás nem az egyes muzsikusok munkájának mennyiségi összegeződéséből adódhat. Ugyanis teljesen új világ, minőség születik meg, melyet a hallgatóság úgy él át, mintha a közös zene segítségével a fellegekben, - mondjuk így - a legmagasabb rendű emberi megnyilvánulás szférájában járna.

Nem kevésbé megfontolandó a szolidaritás jelensége, mint második szempontnak felhozott példám. A szolidaritás fontosságát egyébiránt maga Somogyi is elismeri. Itt egyetlen összefüggésre hívnám fel a figyelmet. Könnyen beláthatjuk, hogy az egyén olykor - a sors kiszámíthatatlan szeszélye folytán - lehetetlen helyzetbe kerül. Olyanba, hogy bár ő maga zseniális egyéni képességekkel s különleges egyéniséggel rendelkezik, mégis célja, mi több, élete, mások, a közösség szolidaritás-érzetétől s - megnyilvánulásától függ. Egy magára hagyott ember sok esetben azért tud megerősödni egyéni létében s kitartani a mindenféle gonosz erők elleni harcában, mert igenis maga mögött tudja-érzi közössége szolidaritását. A szolidaritás jelenléte még a reménytelen s teljesen méltatlan helyzetbe kényszerülő egyént is ki tudja húzni bajaiból, és sikerre vezetheti az egyén "ügyét". Legalábbis valamilyen belső nyugalmat s biztonságérzetet nyújt számára. A szolidaritás a közösség/iség/ egyik legszebb vonása és értéke, egyúttal magasrendű megnyilvánulása. A közösségben megnyilvánuló szolidaritás önértéket jelent, mely jól egészíti ki a csúcsokra törő egyén képességeit. (Nem vitatom persze, a szolidaritás az egyén oldaláról is felmerülhet, ám ez már újabb összefüggés lehetne, amivel itt nem foglalkozom, miként sok egyéb szemponttal sem!)

*

Nem biztos, hogy a Somogyi-koncepcióval kapcsolatos kételyem mindenkiben egyetértést vált ki. De akár helytálló kritikai megjegyzésem, akár nem, egy megítélést mindnyájan elfogadhatunk. Bizonyosak lehetünk abban, hogy a Somogyi József életműben fontos hely illeti meg az egész közösség-egyén viszonyra vonatkozó elképzelését. Mondanivalója ebben a témában is megszívlelendő vagy újragondolandó. Ezért az életmű ezen szeletével foglalkozni egyszerre kívánatos és szükséges.

Jegyzetek




Hátra Kezdőlap Előre