Azt a
hiányt, amit a középkor embere éppúgy érezhetett mint mi, akkor
természetes módon töltötte be a kereszténység. Ha különböző módon is, az
egyéni életút üdvtörténettel való összehangolásával, a természetes erkölcsi
törvény isteni rendbe ágyazottságának feltételezésével, az Istennek és
minden teremtményének szeretetével és az Isten személyes megtapasztalásának
hangsúlyossá tételével, de mindenképp az önmagán, a másik emberen és a
világon túlmutató szemlélet foglalta el a központi helyet.
Áttekinthető világot tudhatott maga körül az ember, és még ha ez nem is
mutatkozott meg érzékelése számára egyértelmű bizonyosságként, de valami
olyasmit sikerült beépíteni mindennapi világába és cselekedeteibe, ami a
tapasztaláson és ésszerűségen egyszerre mutatott túl.
Távolságot
tartott így önmagával szemben és a világgal is, ezáltal jelent meg számára
benső lénye. Azáltal, hogy mindez feltárult előtte, módja nyílott olyan
életprogram megfogalmazására, amely nemcsak önmagában hordja lényegét.
Pannenberg ezt szemléletesen párhuzamba állította jelenkorunk
tendenciájával, az egyiket bizalomnak, míg a másikat biztonságnak nevezve.
Mai világunkban úgy fest a dolog - mondja
Pannenberg -, hogy a
technikai civilizáció segítségével feltétlen biztonságra törekvő ember
visszájára fordította
rendelkezés és
bizalom viszonyát. Az
ember rendelkezni akar a teljes valóság végtelen eredetével, mely annak
egységét megalapozza, s rendelkezni akar sajátmaga és társai végtelen
nyitottságával is, noha valójában csak a bizalom révén közeledhet
mindkettőhöz. A világra kiterjedő uralkodását így nem szabályozza a végtelen
bizalom, hogy minden Isten végtelen megbízása szerint történjék. A helyes
viszony rendelkezés és bizalom között, ami egyben megfelel az ember végtelen
nyitottságának is, az a végtelen Isten iránti
föltétlen bizalom,
valamint ezzel harmonizálva az embertársak végtelen rendeltetésének
tisztelete és a világ véges dolgai fölött való rendelkezés. Mert ahol
öncélúvá válik a rendelkezés, ott torz viszonyok keletkeznek, az ember
önmaga céljává válva, önmaga bizalmának föltétlen tárgya lesz, s így a
dolgok és a világ rabságába esik, élete ekkor abban merül ki pusztán, hogy
minden erejével gondoskodjék róla, ahelyett, hogy ajándékként fogadná el.
(Pannenberg, 1991. 31-33. p.)
Az önkorrekció-bizalom és biztonság helyes arányainak megtalálása - mint azt
számtalan tapasztalat mutatja, elkerülhetetlen. A kérdés már csak az, hogy
mennyiben képes az ember önmagában megtalálni ezt az elrugaszkodási pontot,
s hogy ez mennyiben szükségszerű, hogy "külső", "valóságon túli" legyen. Az
első út, mikor az ember önmagából indul ki - mint majd a későbbiekben
láthatjuk - jórészt oda vezetett, hogy önmagához is ért vissza. De míg a
kiindulóhelyzetben teli reménnyel, energiával, addig a "végállomás" felé
közeledve, már önmagát is lecsupaszítva, saját ürességével és
tehetetlenségével találkozik. Saját civilizációja már majdnem maga alá
temeti, s öngerjesztő programjai saját végét helyezik kilátásba.
A
másik lehetőség a transzcendens értékek igézetében fogant evilági
projektumok megvalósítása, a már jelzett önmagán túlmutató ember
megteremtésének folyamatos beindítása. Ahol a határtalan lény iránti bizalom
egyben magába foglalja igen korlátozott létünk iránti felelősségünket, hogy
ezzel az ajándékkal, amit életnek nevezünk, s Istentől ajándékba kaptunk,
azzal úgy bánjunk, hogy az utánunk következő nemzedékeknek is esélyük legyen
a megmaradásra.
A kiindulópontok eltérőek. De egyben mégis megegyeznek, a jövőre nyitott,
önmagán túlmutató ember szükségletének kívánságában. Az élet bármely
területén felfedezhetünk olyan pontokat, amelyek megfoghatóvá teszik
önmagunkba való feledkezésünk árnyképeit. A
gazdasági élet ökológiai
értékeket előnyben részesítő szemléletén, a
közösségi érintkezések
jogi és erkölcsi normákon túlmutató szeretetre épülő kohézióján át a
művészetben jelentkező kvázi vallásokig, sok mindenben
megnyilatkozhat mindez.
Természetesen a középkor teocentrizmusa éppen úgy nem idézhető fel, mint
ahogy a modern kor paradigmáin is szükségszerű, hogy módosítsunk. Arról
lehet szó, hogy a valóságra és a valóságon túlra egyaránt figyelünk, s
jelenkori reflexióinkat, múltbeli tapasztalatainkat felhasználva, szervesen
beépítve eszméinkbe, erkölcseinkbe, jövőre való nyitottságunkat
kimunkáljunk, mert így juthatunk túl saját magunk állította csapdáinkon, s
így fogalmazhatunk meg:
még holnap is érvényes cselekedeteket.
Végül azokat a beállítódásokat és cselekvési stratégiákat állítjuk
párhuzamba, amelyek még ha tartalmukban sokat is változtak az elmúlt
évszázadokban, formai érvényességűket és új reflexiós lehetőségek kibontását
a mai napig átörökítették. Így a keresztény tradíció állandó értékhordozó
elemei
szerves részét képezhetik ünnepnapjainknak és
mindennapjainknak egyaránt.
beállítódások |
cselekvési stratégiák |
lélek- és önismeret
| életúttervezés |
nyitottság
| párbeszédek kezdeményezése |
szeretet
| önmagam és a másik kitárulkozásának biztosítása |
evilági hit |
állandó megújulási készség kimunkálása |
a természetes erkölcsi törvény létezésének bizonyossága
| jó cselekedetek és a szolidaritás lehetőségeinek fejlesztése |
transzcendenciába vetett hit |
önmagunkon túlmutató alkotások létrehozása |
misztikus rajongás és extázis
| a benső világ tökéletesítésére való törekvés |