Bohár András: Antropológiai és etikai vázlatok

Az önmagán túlmutató ember


Azt a hiányt, amit a középkor embere éppúgy érezhetett mint mi, akkor természetes módon töltötte be a kereszténység. Ha különböző módon is, az egyéni életút üdvtörténettel való összehangolásával, a természetes erkölcsi törvény isteni rendbe ágyazottságának feltételezésével, az Istennek és minden teremtményének szeretetével és az Isten személyes megtapasztalásának hangsúlyossá tételével, de mindenképp az önmagán, a másik emberen és a világon túlmutató szemlélet foglalta el a központi helyet.

      Áttekinthető világot tudhatott maga körül az ember, és még ha ez nem is mutatkozott meg érzékelése számára egyértelmű bizonyosságként, de valami olyasmit sikerült beépíteni mindennapi világába és cselekedeteibe, ami a tapasztaláson és ésszerűségen egyszerre mutatott túl. Távolságot tartott így önmagával szemben és a világgal is, ezáltal jelent meg számára benső lénye. Azáltal, hogy mindez feltárult előtte, módja nyílott olyan életprogram megfogalmazására, amely nemcsak önmagában hordja lényegét. Pannenberg ezt szemléletesen párhuzamba állította jelenkorunk tendenciájával, az egyiket bizalomnak, míg a másikat biztonságnak nevezve.

      Mai világunkban úgy fest a dolog - mondja Pannenberg -, hogy a technikai civilizáció segítségével feltétlen biztonságra törekvő ember visszájára fordította rendelkezés és bizalom viszonyát. Az ember rendelkezni akar a teljes valóság végtelen eredetével, mely annak egységét megalapozza, s rendelkezni akar sajátmaga és társai végtelen nyitottságával is, noha valójában csak a bizalom révén közeledhet mindkettőhöz. A világra kiterjedő uralkodását így nem szabályozza a végtelen bizalom, hogy minden Isten végtelen megbízása szerint történjék. A helyes viszony rendelkezés és bizalom között, ami egyben megfelel az ember végtelen nyitottságának is, az a végtelen Isten iránti föltétlen bizalom, valamint ezzel harmonizálva az embertársak végtelen rendeltetésének tisztelete és a világ véges dolgai fölött való rendelkezés. Mert ahol öncélúvá válik a rendelkezés, ott torz viszonyok keletkeznek, az ember önmaga céljává válva, önmaga bizalmának föltétlen tárgya lesz, s így a dolgok és a világ rabságába esik, élete ekkor abban merül ki pusztán, hogy minden erejével gondoskodjék róla, ahelyett, hogy ajándékként fogadná el. (Pannenberg, 1991. 31-33. p.)

      Az önkorrekció-bizalom és biztonság helyes arányainak megtalálása - mint azt számtalan tapasztalat mutatja, elkerülhetetlen. A kérdés már csak az, hogy mennyiben képes az ember önmagában megtalálni ezt az elrugaszkodási pontot, s hogy ez mennyiben szükségszerű, hogy "külső", "valóságon túli" legyen. Az első út, mikor az ember önmagából indul ki - mint majd a későbbiekben láthatjuk - jórészt oda vezetett, hogy önmagához is ért vissza. De míg a kiindulóhelyzetben teli reménnyel, energiával, addig a "végállomás" felé közeledve, már önmagát is lecsupaszítva, saját ürességével és tehetetlenségével találkozik. Saját civilizációja már majdnem maga alá temeti, s öngerjesztő programjai saját végét helyezik kilátásba.

      A másik lehetőség a transzcendens értékek igézetében fogant evilági projektumok megvalósítása, a már jelzett önmagán túlmutató ember megteremtésének folyamatos beindítása. Ahol a határtalan lény iránti bizalom egyben magába foglalja igen korlátozott létünk iránti felelősségünket, hogy ezzel az ajándékkal, amit életnek nevezünk, s Istentől ajándékba kaptunk, azzal úgy bánjunk, hogy az utánunk következő nemzedékeknek is esélyük legyen a megmaradásra.

      A kiindulópontok eltérőek. De egyben mégis megegyeznek, a jövőre nyitott, önmagán túlmutató ember szükségletének kívánságában. Az élet bármely területén felfedezhetünk olyan pontokat, amelyek megfoghatóvá teszik önmagunkba való feledkezésünk árnyképeit. A gazdasági élet ökológiai értékeket előnyben részesítő szemléletén, a közösségi érintkezések jogi és erkölcsi normákon túlmutató szeretetre épülő kohézióján át a művészetben jelentkező kvázi vallásokig, sok mindenben megnyilatkozhat mindez.

      Természetesen a középkor teocentrizmusa éppen úgy nem idézhető fel, mint ahogy a modern kor paradigmáin is szükségszerű, hogy módosítsunk. Arról lehet szó, hogy a valóságra és a valóságon túlra egyaránt figyelünk, s jelenkori reflexióinkat, múltbeli tapasztalatainkat felhasználva, szervesen beépítve eszméinkbe, erkölcseinkbe, jövőre való nyitottságunkat kimunkáljunk, mert így juthatunk túl saját magunk állította csapdáinkon, s így fogalmazhatunk meg: még holnap is érvényes cselekedeteket.

      Végül azokat a beállítódásokat és cselekvési stratégiákat állítjuk párhuzamba, amelyek még ha tartalmukban sokat is változtak az elmúlt évszázadokban, formai érvényességűket és új reflexiós lehetőségek kibontását a mai napig átörökítették. Így a keresztény tradíció állandó értékhordozó elemei szerves részét képezhetik ünnepnapjainknak és mindennapjainknak egyaránt.

beállítódások cselekvési stratégiák
lélek- és önismeret életúttervezés
nyitottság párbeszédek kezdeményezése
szeretet önmagam és a másik kitárulkozásának biztosítása
evilági hit állandó megújulási készség kimunkálása
a természetes erkölcsi törvény létezésének bizonyossága jó cselekedetek és a szolidaritás lehetőségeinek fejlesztése
transzcendenciába vetett hit önmagunkon túlmutató alkotások létrehozása
misztikus rajongás és extázis a benső világ tökéletesítésére való törekvés